Tavaszköszöntõ – Nyuszi túra – Sukoró
Végérvényesen kijelenthetjük, hogy beköszöntött a tavasz, hiszen a székesfehérvári Gyöngyvirág Természetbarát Egyesület idén immáron kilencedik alkalommal rendezte meg tavaszköszöntõ túráját a Velencei-hegységben. A forgatókönyv a régi jól bevált volt, 20 és 10 kilométeres túrák, illetve egy „nyuszi táv” – 6,2 km – amelyre a nevébõl is sejthetõ, fõként a kisebbeket várták, s azt hiszem, hogy nem lövöm le elõre a poént, ha elárulom, hogy szerintem sikerrel. Az elmúlt év tapasztalatából kiindulva, idén áthelyezték a rajt – cél állomást az általános iskola aulájába. Jó ötlet volt, mivel az igen csak erõs böjti szél rendesen megcibálta volna a sátrakat és a túrázók is kényelmesebb és komfortosabb helyen tudtak nevezni és megpihenni a túra végén.
Irány a Gyapjas-zsák
Úgy vélem nem lehet elég korán megszerettetni a természetjárást, túrázást a gyerekekkel, ezért most egy gyerekcsapattal vágtunk neki a nem túl hosszú, de elsõ alkalomra mindenképpen megfelelõ távnak. A reggel napsütéssel és élénk, csípõs széllel fogadott bennünket Sukorón, de legalább esõtõl nem kellett tartanunk. A szervezõk már a nevezésnél megadták az alaphangot, a regisztrációs asztalon egy nyuszi báb csücsült, aminek zsebébõl a gyerekek, mint zsákba macskát, cukorkát, kis csokit húzhattak ki. Ez aranyos és „édes” napkezdet volt. Miután megkaptuk az ellenõrzõ lapot, mely egyben az útvonalat is tartalmazta, egy csoportkép erejéig összeálltunk az udvaron. Kicsi szépséghiba, hogy nem vettük észre, hogy alkalmi fotósunk árnyéka belóg a képbe, de hát több is veszett Mohácsnál. A fotózás után végre nekivágtunk a távnak. Kilépve a kapun, az út egybõl emelkedéssel köszöntött bennünket, de hát elvégre a hegyekbe is készültünk. Néhány perc elteltével feltûnt a református templom fehér épülete, amirõl késõbb még lesz szó. Tíz perc kényelmes séta, és már az elsõ ellenõrzõ pontnál voltunk, elértük a falu határában található Gyapjas-zsák nevû ingókövet. Ez a kb. három méter magas képzõdmény ezen a területen nem egyedülálló, a régió bõvelkedik a természet e különös alkotásaiban. Leolvastuk a villanyoszlopon található kódot és egy gyors fénykép után már indultunk is tovább Nadap irányában.
A Meleg-hegy alján
Széles, murvás kocsiúton haladtunk tovább. A természet kegyes volt, mivel az út sûrû fáktól volt övezve, így a szél alig érezhetõre csendesült. A jókedv töretlen volt, a fiúk néha el-el tünedeztek a bokrokban valamiféle érdekességet keresgélve. Persze mindig elõkerültek, egyszerûen élvezték a szabadságot. Elértük Nadap határát. A falu egykoron a templomos lovagrend birtoka volt. A hegyoldalból szép kilátás nyílt a településre. Csak a legszélsõ házakat érintettük, de itt érdekességre bukkantunk. Az egyik kertben egy mongol jurta volt látható. Éppen kapóra jött, ugyanis a többség nemrég tanult a honfoglalásról. Élvezettel szemlélték az „élõ” történelmet. Az út enyhén, de folyamatosan emelkedett és elõ-elõ kerültek az elsõ energiapótló falatok. Viszont elõttünk állt még az út legnehezebb szakasza, a murvás, köves úton fel kellett kapaszkodni a Meleg-hegynek majdnem a tetejéig. No nem az alpesekre kell gondolni, de ez is feladat volt, fõként az „elsõ bálozóknak”. Itt volt a második ellenõrzõ pont és a nyuszi túrásoknak a fél táv is. Regisztráltunk és kicsit megpihentünk, nyugodtan leülve megettük szendvicseinket. Ez a pont mind a három távon közös volt, így folyamatosan tumultus volt a nem túl széles ösvényen. Jöttek gyerekek, felnõttebbek és idõsek is szép számmal, néha egy-egy kutya is. Jól érezték magukat a fiatalok a „nagyok” között, láthatták, hogy a túrázás egyáltalán nem a ciki dolgok közé tartozik.
A tojáskeresés
A rövid pihenõ után továbbindultunk. Egy-kétszáz méteren még tartottuk a magasságot, aztán egy éles bal fordulóval tovább a lejtõs hegyoldalon vissza Sukoróra. Egy sûrû bokros kanyar után meglepetés pont várta a nyuszisokat, az úgy nevezett Nyuszi pont. Itt díszes, piros, nagy pecsét került az ellenõrzõ lapokra, valamint arcra, karra,kézre,lábra igény szerint. Azt hiszem mindenki élt az alkalmi tetoválás lehetõségével, és ha már a túra a húsvét és a nyuszi jegyében zajlott, a résztvevõk korra való tekintet nélkül elrejtett, piros csoki tojásokat kereshettek a fûben, a bokrok alatt. Mindenkinek jutott, hiszen az asztalon ülõ három nyuszi szorgosan tette a dolgát. Volt-e szél, már senki nem emlékezik rá, nem is ez volt a lényeg. Sütött a nap, széles volt a jókedv és nagy volt a szabadság. Szállt az idõ, és fogyott az út. Bódító virágillat töltötte be a völgyet a falu határában, meg kellett állni, megcsodálni a vadvirág szõnyeget. Ugyanakkor a tavalyi viharok által kicsavart hatalmas fák mementói emlékeztettek arra, hogy bármennyire is szép a természet, ereje számunkra nehezen felfogható. Kerülgetve a kifordult gyökereket, az embernyi törzseket, valahogy mindenki kicsinek érezte magát, és ezt meg is fogalmazta a maga módján.
Történelem és pátosz
Már csupán néhány száz méter volt a célig, amikor ismét elértük a református templomot. A túra elején már meséltem a gyerekeknek, hogy itt tartották 1848.szeptember 28-án, a pákozdi csatát megelõzõ haditanácsot. Akkor, távolról láttuk a templomot, most közvetlenül mellette sétáltunk el. Szerencsénk volt, a kaput nyitva találtuk, így megnézhettük belülrõl is. Érdekes volt, hogy a zsivajgó csapatot nem kellett figyelmeztetni, hogy csendesedjenek el. Ahogy áthaladtunk a kertkapun, mindenki elhallgatott. A templom egyszerûségében is lenyûgözõ volt. A padokon, réztáblák jelölték, hogy azon a nevezetes napon hol ült Batthyány Lajos miniszterelnök, Perczel Mór ezredes, Perczel Miklós tábornok, Móga János altábornagy a magyar sereg fõvezére, az akkor még csak õrnagy Görgey Artúr és mások. Hatott a hely szelleme. Jó volt akkor és ott lenni. Lili, a csapat legfiatalabbja megkérdezte felmehet e szószékre. Valahogy semmi nem szólt ellene. Csend volt, halk szemlélõdés és ekkor valami csoda történt. A fejünk felett megszólalt egy hang. Erõteljes, tiszta, gyerekhang. Inkább olyan angyalszerû, és a következõ hangzott el : „Az Úr pedig a lélek : és ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság.” Döbbent csend. Felnéztünk a szószékre, de csak egy csillogó szempár és egy piros sapka látszott a mellvéd mögött. Nem értettük mi történt, mi szállta meg ezt a tíz éves gyereket. Aztán rájöttünk. A szószékrõl meglátta a karzat feliratát és felolvasta. Egyszerûnek tûnhet, az is. Viszont ez a gyerek meglátta a feliratot, és gondolkodás nélkül hangosan fel is olvasta. Véletlenül … ?
Epilógus
Ezek után már csak be kellett érni a célba. A nap teljes volt. Már láttuk az iskolát és a domb aljában a sport pályát, aminek környékét elborították a parkoló autók. Többen hitetlenkedve kérdezték, hogy ezek mind túrázni jöttek, és én büszkén válaszolhattam, bizony, ezek mind-mind velünk túráznak. A célban zsíros, margarinos,lekváros kenyér várta a visszaérkezõket. Természetesen volt vöröshagyma, paprika, és ami a srácoknak különlegesen tetszett medvehagymás zsíros kenyér is. Nem tudom , hogy otthon mennyire jön be nekik az ilyen étek, de itt és most falták. Jó volt nézni. Az erõgyûjtés után mindenki megkapta az igazoló lapját, névre szóló oklevelét és kitûzõjét. Büszkén fel is tették ruhájukra, már ez sem volt ciki, hiszen aki beért, mindenki büszkén viselte.
Vidáman búcsúzkodtunk. Egyesek már azon morfondíroztak, hova és mikor mehetnénk legközelebb. Úgy hiszem, elérte a túra a célját, már nem „gáz” felállni a számítógép mögül, csatangolni kilométereken át, elfáradni és koszosnak lenni. Végezetül álljon itt a kis csapat névsora, akik közül egyszer majd talán valaki elviszi egy túrára az „elsõ bálozókat”. Kezdem a legifjabbal, aki idén „már” tíz éves : Lili, Kira, Enikõ, Szidónia, a két Zsófi ( Darai és Huszár ), Gergõ,Dani,Krisztofer a fiúk, Timi és Margit ( akik nénik, csak meg ne tudják ) valamint Csaba és Attila.
Köszönet a példás szervezésért, rendezésért a székesfehérvári Gyöngyvirág Természetbarát Egyesületnek, Asbóth Katalinnak és minden szervezõnek !
|
