Baux-it (Vagdalthús nyomán, 2010), avagy két seprû kalandjai Sümeg és Tapolca között
„We are like birds of a feather
We are two hearts joined together
We will be forever as one
My brother under the sun”
(Bryan Adams: Brothers Under the Sun)
Nem szoktam beszámolót idézettel kezdeni, de ha valami, hát ez a szám fantasztikus módon nosztalgikus számomra és illik ahhoz az érzéshez, amit a Bauxit 40 ébresztett fel bennem.
Fél háromkor hajtottuk álomra a fejünket a Tanúhegyek nyomában teljesítménytúra vidám napja után, s reggel fél hétkor már ki is pattantunk hálózsákjainkból. A teljesítménytúrázó ne legyen rest, ha várják odakinn a dombok, hegyek, völgyek. Végül úgy alakult, nem csak résztvevõként veszünk részt ezen a „könnyed” kis aftertúrán, miénk a tisztség, hogy megszabadítsuk a fákat a kirakott szalagoktól. Gudluking-mobillal kerültünk átszállításra a badacsonytomaji iskolából a sümegi vasútállomásra. A mezõny java már elindult, de a rendezõség még nagy reményekkel várta a Bz-t, ami 9:10-kor fog befutni. Le is szállt róla egyetlen nevezni kívánó ember, így a rajt bezárt, a seprûk meg elindultak.
Apropó seprû. A seprû feladata nagyon fontos, hiszen nekik kell eltávolítaniuk a természetbe nem illõ objektumokat, a szalagokat. Ha akár egy is odakinn marad, az engedélyeket kiadó hivatalok büntetést is kiszabhatnak, szükséges hát a gondos odafigyelés. Ennek megfelelõen nem elhanyagolható a seprû öltözete sem, mert azon túl, hogy a szalagszedés miatt hosszabb ideig tartózkodik a terepen, olykor az elcsoffadt, el-elmaradozó részvevõket is fel kell szólítania a túra feladására, illetve együtt kell haladnia velük. Nem árt tehát, ha a túrázók látják, bizony mögöttük egy seprû közeleg (esetenként fut :D). Emlékszem az egyik Szurdok túrán Cejas söpört, s a táskájára egy seprû volt kötözve. Hallottam olyan seprûrõl is, akinek seprû volt a medál a nyakláncán. Most mi is kellõen feltûnõen és polgárpukkasztóan néztünk ki. A láthatósági mellényt már induláskor felvettünk, a hátizsákom elülsõ pántjára (nem tudom, mi a pontos neve, de ez az, amit a mellkas elõtt lehet összecsatolni) mintegy kenguruként rátagoztam két nejlonzacskót, ezzel a jelszóval: „Az egyikbe a szalagok kerüljenek, a másikba meg a titkos ellenõrzõpontok tartozékai!” (Nem ez volt az elsõ alkalom, hogy sepertünk, de most néztünk ki szerintem a legidétlenebbül, ugyanakkor a berendezkedésünk most volt a legpraktikusabb.)
Szóval 9:20-kor Sümeg v.á.-ról útra kelt két ember, s elkezdte megfosztani az út menti fákat, bokrokat, kerítéseket a rájuk kötözött fehér-piros szalagoktól. A francia pékségnél vettünk szívecske alakú süteményt, meg automatás kávét (amúgy nagyon finom volt), odakinn a dekoratív óránál (ami háromnegyed tízkor még muzsikált is nekünk) találkoztunk Botosemberrel, majd megvártuk Vándorköszörûst, aki bement a közeli boltba némi táplálék után kutatva. Egy darabig együtt mentünk, átsétáltunk Sümegen, megnéztük a temetõt, (távolról) a várat, majd a szõlõhegyen bandukolva megnéztük a jégbornak valót. :) Õk azonban elsiettek, mondván, hogy csak 30-as távon vannak és a busz nem vár. Így hát kettesben szedtük tovább a szalagokat. Bokorra kötött szalagokat, kerítésre kötött szalagokat, karóra kötött szalagokat, fákra alacsonyan kötött szalagokat és… fákra magasan kötött szalagokat. :D Mondták elõre, hogy bizonyára lesz egy-kettõ, ami kissé magasan lesz, mivel szombaton a havazás miatt az ágak többségét a sok ráhullott hó súlya lehúzta, így szalagozáskor elérhetõ közelségben voltak. Ám most nem. Volt egy-kettõ, amit Droid még ugorva sem ért el (pedig nem alacsony embör, na :D), de olyankor én jól belecsimpaszkodtam a fa törzsébe és némi akrobatamutatvánnyal megspékelve, néhány ügyes mozdulattal levarázsoltuk a magasban lengedezõ szalagokat.
Elhagyva egy bányát, némi erdõs szakasz után megérkeztünk Lükepék és Gethe pontjára, Zsoli már hamar ugatni kezdett, õ biztos hamarabb észrevett minket, mint fordítva. A kedves pontõröktõl csokit, müzlit, meg bodzaszörpöt is kaptunk, cserébe adtunk nekik szalagot. Egy egész szatyorral. Hamarosan egy bauxitlencsében találtuk magunkat, ami így, félig hóval fedve, nagyon misztikus látványt nyújtott. Elgondolkodtam, hogy nem sok olyan túra van, ahol szép fehér tájon vörös szõnyegen gyalogolhat az ember. A bauxiton ez is valóra vált. :) Miután begyûjtöttük a kellékeket, egy hosszú lépcsõn kimásztunk a „gödörbõl”. Ezután kezdõdtek a vizes részek. A Bodó rét bizony a zempléninek csak mostohatestvére lehetne. Se szép kilátás nem nyílt róla (igaz, hogy kicsit köd volt, meg már gyülekeztek a hófelhõk), se Panoráma büféje nem volt. Mivel lusta voltam járható ösvényt keresni át a lápon, ezért jól belegázoltam a vízbe (hideg volt), - de ha lúd, akkor már legyen kövér - egybõl bokáig. Átázták a cipõk, a dupla-zokni, innentõl már mindegy volt. Kékes olyan kedves volt, hogy megvárt minket, pedig negyed órája lejárt a szolgálata, ráadásul fél mázsa nápolyit, csokit, meg vizet is adott volna nekünk, ha elfogadjuk. A nápolyit, meg a csokit megköszöntük, de a vizet, azt valahogy nem preferáltuk. :)
Indultunk a lõtér felé, az engedély kéznél, ha esetleg kérnék. A Kis-Bakony emelkedõje arcba kapós, meredek, bár amúgy a hegy maga nem magas. A feljutást csak a síkos, csúszós út és a szél nehezítette. Amikor az elsõ optikai maximumra felértünk (azért optikai, mert nem az volt az igazi, csak lentrõl úgy tûnt) elkezdett szemerkélni valami esõféle, de itt még a szél volt erõsebb. Az egyik szalag leszedésénél comb-felsõig süppedtem a hóba, alig bírtam kimászni utána. Szebb idõben a hegyrõl bizonyára pazar a kilátás, de a láthatáron tompán, haloványan derengõ hegyeken, a hófelhõkön, meg a ködön kívül nem sokat láttunk. Dacolva a széllel, lemûtöttük a fáról a pontot, aztán leszambáztunk a „fennsíkra”. Így neveztem el, mert az átázott cipõben, a csuromvíz zokniban és az átázott nadrágomban teljesen úgy éreztem magam, mintha valami magashegységben lennénk gleccsertúrán (bár eddig sosem voltam ilyenen). A Magyal-hegy tartogatta a legnagyobb szelet és a legnagyobb sebességgel repülõ, így legnagyobb erõvel arcunknak csapódó jégszemcséket. Itt már tényleg kezdett meglehetõsen „kemény-túra” érzés magába keríteni, pedig Isten a tudója, hogy életem során már eddig is elég sokat szívattam magam. :D
Nagy küzdelem árán hatalmunkba kerítettük itt is, amit kellett, majd a legkevésbé sem egyszerûen (de legalább gyorsan, mert az elsõ esésem után vagy tíz métert szánkóztam még lefelé a hóban) lemásztunk a hegyrõl és célba vettük a Cseket-hegyet. Itt már hóvihar volt, ha jól rémlik, lassan átázott a nadrág eddig szárazon maradt része is, meg ami alatta volt, az is. Kereszteztünk egy lövészárkot (jó ideig az utolsó fénykép ellövésének helye, mert utána a gép tokostul a kabátom alá költözött). A kesztyûk is átvizesedtek, ráadásul a hegy tetejérõl semmi panoráma nem volt (pedig Bubu és Vándor Csillag szerint jobb idõben van, méghozzá nagyon is szép). Itt nem zúgtam el lefelé menet, talán mert ez volt a legmeredekebb ereszkedés és féltettem a rongyos életemet. A zord idõ miatt már kezdett egyre jobban ránk ereszkedni a sötétség, de egyelõre nem kellett még lámpázni. Aztán elkezdett esni - mit esni, ömleni - az esõ. Váltóban szedtük a szalagokat. A láthatósági mellény segítségével akár messzirõl is kiszúrhattuk volna egymást, de végig együtt haladtunk. Jó ötlet volt elõre beöltözni, mert ebben a vacak esõben biztos nem szenvedtem volna a mellény elõszedésével. Újabb rét, újabb pocsolyák. A lábfejem egyre merevebben strandolt a zoknikban tárolt jéghideg vízben. Elgondolkodtam azon, hogy ennyi ázás még az uszodában is sok. Amikor azonban a bal lábfejem úgy döntött, ezentúl autonóm végtaggá válik, elkezdtem aggódni, mert nem akartam megválni egyik lábujjamtól sem. Néhány perc érzéketlenség után azonban bizseregni kezdett, én meg újra tudtam mozgatni, ez megnyugtatott. Annak ellenére, hogy majd’ szétfagytam és mindenem csupa víz volt, élveztem a túrát. Ez tök perverz, de akkor is tetszett. Ismét énekeltünk, átköltöttük Bikini: Közeli helyeken c. számát (már vagy ezredjére, most épp a Bauxit túrához módosítva), s még a jókedvem is visszajött. A templomrom kissé félelmetes volt a fák között a szürkületben, de hamarosan elértük a Laci069 mobilt, ami rejtélyes módon felmorrant, amikor mellé értünk. :) Vagdalthús és Laci069 azonnal kipattantak az autóból és mindenféle finomat adtak az elgyötört seprûknek: fügét, töpörtyût, kolbászt, sós mogyorót. Petami a kocsiban ült. A tekintetüket elnézve, valahogy úgy éreztem, nem szívesen cserélnének velünk.
A találkozás örömétõl és a csemegéktõl megerõsödve beindítottuk újra a hajtómûveket. Bátran hadakoztunk az esõfüggönnyel (értsd: beletörõdtünk már, hogy csurom vizesek vagyunk), szedtük szorgosan a szalagokat. Még egyszer találkoztunk a Laci069 mobillal, amint a sötétben reflektora megvilágított egy szalagot, amit mi nem vettünk észre. Aztán a sártenger marasztalni szerette volna az autót, mi meg belegázoltunk a vízbe, remélve, hogy csekély fizikai erõnk majd segít kijutni a négykerekûnek. Droid azt hitte, segíteni szándékozó kezével letörte a hátsó ablaktörlõt, de Laci hátrajött és megállapította, hogy nincs baj. Ezután már tényleg egyedül maradtunk újra, a sötétben és a vízben, amibõl alul is volt, meg fentrõl is esett bõven. Zsemleszínû kutya ugatott feldúltan Ódörögd központjában a buszfordulónál. Az év többi napján bizonyára nem járnak sokan errefelé. A falu nem valami metropolisz, egyetlen ablakban láttunk fényt, azonnal rá is zendítettünk: Kicsiny falum, ott születtem én, nincs ott gyertya, nincs ott lámpafény…
Ezután szerencsére 1131 méter aszfaltbetyárkodás következett, amit kiélveztünk az utolsó méterig. Közben az idõ hidegebb lett, az esõt felváltotta a hó. Óriási pelyhekben hullt, gyönyörû szép volt. Tapolca-Nyirád mûút ódörögdi elágazásánál a pocsék idõ ellenére nagy volt a forgalom, az épp arra száguldó buszok/autók reflektorának fényében táncra perdültek a hópihék. Innentõl gyérült a szalagozás, kicsit jobban kellett figyelnünk, de nem vétettük el az utat. Érzetre sokára, de azért elértük a Véndeki-erdõ feltételes pontot, majd nem sokkal késõbb kiértünk a rengetegbõl, s a távolban ott pislákoltak Tapolca fényei. Eleredt az esõ, úgy tûnt, megállíthatatlanul. Már a kabát is kezdte átereszteni a vizet a nyaknál és a karoknál. Már ez sem érdekelt. :) Tapicskoltunk a pocsolyákban, amik a havon gyûltek össze, olykor a hóbuckák között. Arra gondoltam, remélem Tapolcán fûtve lesz a vasútállomás épülete. Aztán el is vigyorodtam magamon, hiszen ha nem lenne fûtve, ennél már csak melegebb lehet. Aztán végre beértünk a házak közé, nem sok ember járt az utcákon, de annak aki meglátott minket, valamiféle páni félelem ült a tekintetébe. :D Reszketõ kézzel írtuk fel, hogy hány darab csónak használható a Tapolcai Tavas-barlangban, majd a cél elõtt egy buszmegállóban kissé rendbe szedtük szétfolyt arcunkat, és úgy összességében magunkat. Hõsnek éreztük magunkat, amikor végre megérkeztünk az állomásra.
Bubu és Csillag örömmel konstatálta, hogy a seprûk is beértek 25 perccel a szintidõ lejárta elõtt (azért elmeséltük, hogy a Cseket-hegyen épp ennyivel voltunk kicsúszva). Ott volt a díjazásunk, amit nem akartam még megérinteni, aggódtam, hogy szétmállana. Végül még kezet sem fogtam egyikükkel sem, és ez csak most jutott eszembe. :( Bár bizonyára õk sem örültek volna egy hideg békakéznek, de majd pótoljuk. Miután teljesen átöltöztem (csak a pizsamanadrág volt száraz, amit felvehettem a túranadrág helyett, kabát helyett pedig egy pokróccal csavartam be magam, így a tapolcai pénztáros néni szúrós tekintetétõl övezve hagytam el a várótermet: „A hölgynek nincsen ruhája?!”. Bubu megnyugtatta, hogy csak túrázni voltam.) Aztán elindultunk Veszprém felé, és hát az utakon sem volt jobb a helyzet, de Bubu leküzdött minden akadályt.
Köszönjük a rendezést, és hogy ilyen izgalmas szerepet kaptunk mi is a túra lebonyolításában. Örök emlék marad, az biztos. |