Mióta futok a túrákon, az országismereti szempontok kissé háttérbe szorultak. Nem könnyû ismeretlen terepen futni: figyelni kell a tájékozódásra, ki tudja, milyen szolgáltatásra számíthatok stb. Ezzel szemben a 'bejáratott' túrákon elért idõeredményembõl látható, hogy hova sikerült fejlõdni egy-egy év alatt. Azért persze próbálok rendszeresen beilleszteni egy-két újdonságot, így sikerült eljutni a Barcikára, mivel a másik opció a Budai Trapp lett volna, amin már 5x voltam. Na és persze a kiváló társak is ösztönzõen hatottak.
8:25-kor rajtoltunk el. Az elsõ pontig folyamatosan emelkedett az út, ami annyiban volt trükkös, hogy mindig csak 20-30 méterre lehetett látni, ott az út elkanyarodott, vagy - legalábbis messzirõl úgy tûnt - átbukott egy gerincen. De mindig kiderült, hogy szó sincs lejtõrõl. Amúgy nem volt veszélyes, beszélgettünk felfele menet. A ponttól lefele Bánhorvátiig kellemes zúzás, szép vidék, jól letaposott hó, egyértelmû jelzések.
A falu szélén családi kriptasor van a domboldalbam, mint máshol a borospincék. Érdekes módon, egyéni sírokat nem láttunk. Mintha csak egy villanegyed lenne. :) A pont után kissé szétszakadoztunk, Olipapa elõre ment, én megvártam míg aakrisz és Lúdtalp felfejlõdik. A Damassa-szakadéknál a jelzések eltûntek, a lábnyomokat követve kissé közelrõl (túl közelrõl) néztük meg a szakadékot, de idõben kimásztunk belõle. :) Magam részérõl kissé többet vártam a helytõl, de talán ez annak tudható be, hogy sokat jártam a Bakonyban. Elértük az Országos Kéket, innen lejtõztünk le Upponyig. Sajnos a falu elveszett a ködben. Érdekes, hogy amikor évekkel ezelõtt erre jártam kéktúrázni, akkor is köd volt, úgyhogy még nem láttam felülrõl a települést és a fölé magasodó szorost. Érdekes élmény volt a tûzõ napsütésbõl alámerülni a ködfelhõbe.
A szorosból azért egy keveset láthattunk, ami így is nagyon szép volt. Fõleg, ahogy a napsütés átszûrõdött a felhõkön és kicsipkézte a szoros tetejét. A víztározó be volt fagyva, a jól letaposott aszfalton tempósan haladtunk a dédestapolcsányi pontig. A pont elõtt Olipapa jött szembe, itt még csak pár perccel volt elõttünk. A ponton kis energiafeltöltés után elváltunk aakrisztõl, Lúdtalppal nekivágtunk a Bükk-fennsíknak. Elõzetes beszámolók alapján tartottam a Csondró-völgytõl. Mályinka elõtt még beszélgettünk és az északi Bükk vonulattal szórakoztattuk magunkat a 12%-os emelkedésû aszfaltúton. A faluban egy gyors üdítõzésre megálltunk a 'felsõ' kocsmában, majd elválva az általam ismert OKT-tõl nekivágtunk a K+-nek. A várakozással ellentétben nagyon jól tudtunk haladni. Na persze nem arról van szó, hogy kipörgõ lábakkal szántottuk volna fel a völgyet, de nem volt túl meredek az emelkedõ, nem volt túl mély a hó és a patak is be volt fagyva, úgyhogy szinte száraz lábbal úsztuk meg. A völgy csodálatos, nem is találok rá szavakat. Talán nem véletlen, hogy az emléklapon pont a völgy egy jellegzetes sziklája látható.
Felérve a fennsíkra nem mentünk ki a Látó-kõhöz (már voltam ott párszor, most meg túl sokan voltak ott), hanem Szentlélek felé vettük az irányt. Sajnos nem olvastam el elég alaposan az útleírást, ezért én a templomromig meg sem álltunk, ahol persze semmiféle külön faházban levõ büfét nem találtunk. Nagy sokára leesett, hogy jó kis kitérõt tettünk, így qvic is visszaelõzött minket, nem is értük utol a túrán. Újabb kis lebzselés a ponton, majd útkeresgélés Örvénykõig, kis híján megint elkevertünk, szerencsére idõben észbe kaptunk. Megjegyzem, hogy a locspocs és patakok ellenére a legvizesebb akkor lettem a túrán, amikor Szentlélek és Örvénykõ között 600 métert kellett menni az aszfaltúton, az autók mellett.
Örvénykõ után jött a hosszú lejtõzés a bükki K- jelzésen. Talán kissé túl hosszú is volt, azt hittük, sokkal közelebb lesz a K+ jelzés, ami bevisz Tardonára. Persze, amikor odaértünk, akkor visszakívántuk az elõzõ utat: ez elõször emelkedett, utána meg sáros-latyakos volt. Tardonán a ponton egy kávét benyomtunk, hogy a hátralevõ 15 kilométert jobban bírjuk. Nem sokkal a falu után becsatlakozott a rövidebb táv is, majd felküzdöttük magunkat az utolsónak hitt emelkedõn a gerincútra, amin majdnem a célig kellett menni. Az idõ állását nézve nem nagyon értünk rá pihengetni, mert nem volt lámpánk. A nyolc kilométeres gerincút sokkal csipkésebb, mint én azt elõzõleg elképzeltem, úgyhogy fel-le hullámzással töltöttünk majd egy órát, és nem nagyon volt olyan érzésünk, hogy haladunk valahova. Csak fel, le, fel, le, mindig ugyanazok a szakaszok ismétlõdnek. Ez persze nagyrészt a fáradtságunknak tudható be. Nagysokára elértünk az utolsó pontot, ahonnan egy rövid lejtõzéssel már be is értünk a célba.
Idõnk 8:52 lett (azt hiszem). Szentléleknél vettem észre, hogy megállt a stopperem, pedig addig azt hittem, hogy elég jól megyünk. :) Jó sok túra van a hátam mögött zsinórban, kezd kijönni a fáradtság, de nem baj, teher alatt nõ a pálma, majd pihenek áprilisban egy nagyot. Most ennyi volt bennem, Olipapát nem tudtam volna tartani (70 percet vert ránk végül), Lúdtalp meg hiába adja itt a gyengét, ha akartam volna sem tudtam volna leszakítani, legfeljebb még többet kiadott volna magából.
A terep a várakozáshoz képest sokkal jobb volt, mindenhol eléggé le volt taposva, a melegben kissé összeesett a hó, nem folyt bele a cipõbe, de még a Csondró-patak jege sem olvadt fel, bár néha elég nagyot roppant, amikor átmentem rajta. A rendezéssel is elégedett vagyok, jó kis túra volt! |
