Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

marton4Túra éve: 20102010.04.25 14:36:41

 


 


 


 


Mátrabérc  2010.04.24


 


Elõzõ este felmászok a lakásomtól negyedórányira található kedvenc dombomra, ahonnan a siroki emelkedõtõl az Ágasvárig bezárólag, a Mátra kelet-nyugati irányú teljes vonulatát egy szempillantással képes vagyok áttekinteni. A Kékes-tetõ szemben velem déli irányban, légvonalban jó 20km-re, szinte karnyújtásnyira látszik. Sorra veszem az ezerszer megjárt helyeket: szemem felmászik a Gazos-kõre, felsiklik a Szederjes-tetõre, a másik oldalon leszánkázik róla, felugrik a recski kõbánya sebhelye feletti kicsiny, de embert próbáló Oroszlánvárra, majd a két testvért a Cserepes-tetõt és a Nagyszár-hegyet simogatja végig, és lassan felemelkedik a mindent uraló Csúcsra, majd végigszánt Galyatetõ kiugró ormán át  a távolba veszõ végzáró elemig, a szabályos mértani kúpként õrködõ Ágasvárig, ahonnan immáron a Zagyva-völgyére tekintve, a Cserháttal szemezve a Mátra hirtelen dél-nyugati irányba fordul. Kevés ilyen kitüntetett hely van a környéken, és máshol sem sok, ahonnan ezt a szememnek oly kedves sziluettet,  a bérceket ilyen jól lehetne látni.


Közben Hemingway-re és Merza doktorra, az emberi kitartás rendkívüli példájára, a teljesítménytúrázás nagy példaképére gondolok: „szeretlek, becsüllek te nagy hegy, de mielõtt a nap leszállna legyõzlek”. Ezekben a pillanatokban talán Nagypapának is hasonló gondolatok õrlõdnek  a tudatában.


Egy tény, ha így folytatjuk, és így folytatja, ideje Dédnagypapára keresztelnie magát…


 


A futók élbolya mögött, sereghajtóként „gördülök ki” a Siroki vasútállomásról. Egy jó ideig tartom az iramot, amíg mögülem már senki sem érkezik. Így elérem, mint tavaly, hogy kiscsoportos foglalkozással múlatom az idõt a Kékesig. A futók és a gyalogosok résében tanyázom, ahol általában szoktam, csak nagy ritkán mellõz el valaki. A hét elején a diétáknak köszönhetõen az energiaszintem a mélypont felé közeledett. Akkor még úgy gondoltam, hogy az idén a Mátrabércen legfeljebb a szintidõ teljesítéséért szállhatok harcba. Az este elfogyasztott hatalmas adag szalonnás-rántotta, ami után racionális megfontolásból leküldtem 2 tábla töltött tibicsokit, visszaadta a reményeimet egy jobb teljesítésre. További energiával töltött fel a rajtnál Kékdroiddal és „csapatával” való találkozó, ami aznapra beállította a „bázishangulatomat.”


Ez a túra mégsem egy diadalmenet, hanem arról szól, hogy „haltam” meg ezen a napon többször is, hogy aztán „fõnixmadárként” újra és újra életre keljek a porból, néha a szó szoros értelmében is.


A kedvenc hegyeimet azért gond nélkül veszem, sõt, mivel nem érzem magam csúcs formában, úgy 60-70%-on mozog a gép, meglepõdve tapasztalom, hogy 3 perccel túlszárnyalom minden eddigi legjobb eredményemet, és 1:43 alatt érek az Oroszlánvárra. A többi hegy sem gond, bár szenvedek néhol egy kicsit, látom, hogy mások még jobban, és ez megnyugtat. Elszaladok egy fiatal, remekül futó srác mellett, aki kisebb holtponttal küzd éppen, miközben tréfásan megjegyzem: nagy gond lehet ugye, ha már ilyen „madarak” is megelõznek. Nem sértõdik meg, késõbb még a Markazi-kapu elõtt egy szívélyes megjegyzés mellett boldogan elõz vissza, de a Kékesig tartom a tempóját. Egyébként is egy nem piskóta csapatba keveredem, köztük egy-két ismerõs futó, akikkel rendszeresen vetélkedem, akad közöttük sorszámozott is. Szépen felhúznak a hegyre, ezzel megteszik mai legfontosabb feladatukat. 3:10 alatt a „levesszobában” találom magam, és megdöbbenve látom, hogy kong az ürességtõl. Igen a „Cassini-résben” vagyok még mindig, mögöttem a gyalogos mezõnnyel. Pár lépés után végleg megszûnik a magányosságom, most már Hanákosok között furakszom elõre, ahogy ez lenni szokott és szinte lerepülök a hegyrõl. A nyaktörõ sárga négyszögön egy futó srác is ezzel próbálkozik, még egy tigrisbukfencet is bevet a gyorsabb haladás érdekében. Végül elgurul mellettem a „gumiember”,  aki természetesen egy karcolás nélkül ússza meg a hatalmas zuhanást. (Magam is produkálok egyet majd valahol a Muzsla elõtt, természetesen egy teljesen sima, keréknyom és kövek nélküli egyenes úton, ahol nem tudom miben, talán saját magamban botlok meg). Késõbb az egyetlen igazán vizes helyen rosszul számolom ki a koordinátákat, és a közelembe lévõk nagy megrökönyödésére fél térdig a mocsárba süppedek. Elõször lesújt a cipõmbe áramló hideg víz érzése, de kellemesen lehût, és ettõl a pillanattól kezdve, már nem kell többé a sarat kerülgetnem. A Csór-hegyen, mintegy hagyományként, bármit is teszek ellene, mindig spasztikussá válik a lábam, a menetrendszerû görcs most is jelentkezik. Semmi gond! A csontokban rengeteg Ca és Mg van, a parathormon segítségével arra kérem a szervezetemet, hogy ugyan adjon már kölcsön egy kicsit az izmaimnak, hagy tudnának egy kicsit elernyedni. Pár perc, és jön a küldemény, az izmaim mintegy parancsszóra ellazulnak. Itt a példa rá, hogy a tudatunkkal képesek vagyunk befolyásolni a testünk vegetatív funkcióit is. A görcs kiállt ugyan, de az elsõ szakasz gyorsabb tempójának kezdem meginni a levét, iszonyúan nehezen jutok fel Galyatetõre. Valamit tennem kell. Hadicélokra lefoglalom a Gertrúd élelmiszerkészletét, és egy szálig magamba tömöm. Még egy fasírozottas zsömlét is elnyelek, ilyet még nem csináltam teljesítménytúrán.


Csak nagyon lassan kezd visszatérni az energiaszintem. Azon imádkozom, hogy lenne csak 5 jó kilométerem, az nagyon sokat lendítene az ügyön. Lett. Íme az imádkozás is segít, a test ma rendre teljesíti az agykérgem parancsait. Jól állok, ura vagyok a helyzetnek és ez jó érzéssel tölt el, és az is, hogy szinte alig elõz meg valaki, én viszont folyamatosan rövidebb távos embertömegeken „gázolok” át. Hála a feliratoknak, és a meghirdetett futóversenynek, szinte kivétel nélkül mindenki elõzékenyen elenged, alig kell visszavennem a tempómból. A Csörgõ-patak völgyét sikerül „megkocognom”, ami az Ágasvár után nem mindig jön össze. Igaz, hogy csak az Ágasvárig volt egy jobb térdem, de pozitívan felfogva a dolgot, jobban tudok örülni az épségben maradt balnak. Fájós térddel is annyit futottam már, hogy alig von le a lendületembõl, inkább a felfelé meneteknél kell majd jobban kiszámolnom minden lépést, de csak ennyi.


Ripsz-ropsz Mátrakereszetesen vagyok, ahol a büfében kávéért sorban állva jövök rá, hogy ilyen kiszolgálás mellett, még a szintidõ teljesítése is veszélybe kerülhet. Koffein-receptoraimmal való egyeztetés után felhagyok az elvetélt kísérlettel, helyette inkább vizes-tömlõt ragadva dáridózom, míg körülöttem  hûsen gyöngyözõ, aranyszínû fröccsöket és illatosan gõzölgõ habos kávékat szolgálnak fel a szerencsés nyerteseknek. Itt már jó néhány ismerõs futó összeverõdik, akikkel szinte az egész túra során, egészen a célig elõzgettük egymást, oda-vissza. Az egyik nagy igyekezetében az igazolófüzetét is elhagyta, szerzett egy „sajtpapírt”, és arra pecsételtet. Az indulás pillanatában látom meg a távolban közeledõ Suvlaj-t is, akivel a rajtnál találkoztam, ezek szerint végig a sarkamban volt.


Nekiveselkedek a Múzslának. Kicsit keservesebben jutok fel mint máskor, de idõben semmivel sem rosszabb az eredményem. Az már megszokott, hogy itt is embertömegeket elõzök meg. Legemlékezetesebb jelenség egy szintén magányosan túrázó 10 év körüli szemüveges kissrác, akivel egy rövid ideig együtt haladok. Mint elmondta, Õ a Múzslán indult, anyukája a Hanák-Koloson és majd valahol összefutnak. Olyan tempót diktál, hogy csak nagyon lassan tudom magam mögé gyûrni. A remekül bevált, több tucat mosást megélt 1000ft-os kínai melegítõnadrágomban kezdek gyulladási hõmérsékletre jutni, most már szeretnék a reggel még didergõ rövidnadrágosok kasztjába tartozni.


Végül „meghágom” a Muzslát, közben, ami ritkán fordul elõ velem, „hágás közben” egyszer meg is állok, hogy térdet váltsak. Valaha úgy tanultam az iskolában, hogy a hegységek folyamatosan lekopnak és veszítenek a magasságukból. Nagyon lassú folyamat lehet, mert úgy érzem tavaly óta semmit nem kopott a Muzsla, sõt, mintha emelkedett volna 1-2cm-t, mint a Himalája. Szóval „tudatom, az ország és világ közvéleményével, túrázóink harcban állnak, a Muzsla a helyén van”. A csúcson egy pillanatra elnyúlok a sziklák között. Tankolok némi „szuperglükózt”magamba, ami majd ledob a hegyrõl. Közben a fejemben is igyekszem rendet tenni, és felkészülni a végsõ rohamra. Most már tudom, hogy valóra válhat végre a régi álmom, és 10 órán belül teljesíthetem „ezt a rangadó mérkõzést.” Csak kellene még 7 jó kilométer. És lett. A „fõnixmadár” lassan kiemelkedik a sziklák közül. Hirtelen nagyon könnyûnek, vidámnak és szabadnak érzem magam. A tekervényeim rejtekébõl egy dallam tolul fel önkéntelenül, és ismételteti önmagát: „Szállj, szállj, szállj fel magasra...hódítsd meg most a kék eget…”  A dal (vagy a glukóz) átitatja a sejtjeimet könnyû, finom, friss energiával, és lerobbanok a hegyrõl.


Imádom a szûk ösvények mozgásélményt kiemelõ jó kontrasztját. Remekül haladok, sõt még egy pár futó srác is tisztelettel utat nyit elõttem. Hamar a Szurdokpüspökire nézõ nyílt sziklagyepen találom magam, ahol nemrég még márciusban piciny, fehér virágú ködvirágok tömegei szegélyezték az utat.


A Diós-patak völgye felé,  a „nagy” bal kanyar után, vakítóan sárgálló virágú, sûrû tömegben tenyészõ, szinte gyepet alkotó tavaszi pimpók között haladok át. Ez a sziklás rész, különleges kitettségénél fogva botanikai paradicsom, ahol különleges növényfajok több nemzedéke váltja egymást az egész szezonban. Végül a patakvölgybõl kikapaszkodva az úton az Európa-szerte híres „sárrezervátumba” jutok, ahol egész évben, a legszárazabb idõszakokat is beleértve, nyakig sáros lehet a turista. Az út mentén, a beszûrõdõ napfényben sütkérezõ fehér, bemetszett szirmú, lándzsás levelû, kecses csillaghúrok kolóniájának látványa kárpótol minden nehézségért.


Közel a végkifejlet. Szaladok a szõlõk között a „nünükés” úton, csak így nevezem ezt a szakaszt, ahol gyönyörû, „frissen kovácsolt” páncélzatú, acélkék nükükék alkotta rovarpopuláció él és „virul”. Felidézem magamban, amikor pár héttel ezelõtt fényképezés közben eljátszogattam velük egy darabig. Meg kellett õket egy kicsit mosdatni, hogy jobban mutassanak a felvételeken. Közben valami sárga, ragacsos, istentelen védekezõ anyagot bocsátottak ki, amit alig lehet levakarni az ember kezérõl. Tulajdonságukban is nagyon különbözõek: az egyik hosszú percekre halottnak tettette magát, alig lehetett lelket verni bele, hogy ne tûnjön hullának a képen, egy másik, azonnal menekülni próbált, csak nagyon nehezen törõdött bele a megmásíthatatlanba, vállalva a sztárságot és állt végre lencse elé.


 


De elhalványulnak az emlékek, gondolatban visszateszem az egy életre szóló élményt szerzett  nünükéket a biztonságot jelentõ fûbe, és visszatérek a valóságba. A Mátrabérc túra utolsó száz métereit darálom. Majd a népünnepélyben fürdõ pincesorról kifordulva meglátom a felfújható „diadalkaput”...


 


Egy darabig ténfergek az oklevelemmel, amíg végre egy ismerõs megkérdezi, na mennyi lett?


 


9:36


 


 


 


2010.04.24


 


marton4