Bakony
50
GPS-el
mért távolság:49,1 km; barometrikus magasságmérõvel mért
összesített szintemelkedés: 1000 m
Az
elõzõ napokban kapott idõjárás jelentés alapján, olyan
csapadékos túrára készültem, mint amilyenre a tavalyi is
sikerült. „Reggel” 3 órakor Pápán esett az esõ, ezért az
elõzõ esti hezitálás után, a nehezebb felszerelés mellett
döntöttem. Vesztemre, mivel késõbb egy csepp esõ sem esett, s
túlnyomó részt ragyogó napsütésben gyalogolhattunk, részemrõl
a nem ilyen idõjárásra készült bakancsban és a téli túrákon
használt kabátban. Izzadtam is rendesen, ráadásul a hátizsákba
gyömöszölt felesleges cuccok is csökkentették a sebességemet.
Bizony, alaposan mellényúltak a meteorológusok, mind az OMSZ-nál,
mind pedig a MetNet-nél. Viszont az átvonult gyenge hidegfrontnak
köszönhetõen, ez évben nem elõször remek látási viszonyok
fogadtak, amit jól jelez, hogy hazafelé vezetve, a 83-as út
járiföldi emelkedõjének tetejérõl és a pápai elkerülõrõl
is kiválóan lehetett látni, mind a Schneeberg, mind pedig a
Raxalpe tömbjét.
Már
háromnegyed hatkor Veszprémben voltam, s felkészültem a
háromnegyed órás várakozásra, mivel a fehérvári vonat csak fél
hét után érkezik. Addig is kényelmesen beneveztem, cuccaimat
rendezgettem, nézegettem a váróterem falain látható jó kis
vasutas témájú fotókat (érdemes megnézni õket), üldögéltem.
Egy idõ után, gyanús lett a szervezõknek, hogyan lehetséges,
hogy a 114-115-ös rajtszámú résztvevõk még nem indultak el. Rá
is kérdeztek, nem nálam vannak-e ezek a lapok. Megbeszéltük, hogy
igen, de Ervin a fehérvári vonattal jön, nekem meg nem volt kedvem
a hirtelen beesõ sok túrázó között sorban állni, így korábban
rendeztem a dolgokat. Amikor bemondták a vonat érkezését,
ráírattam az indulási idõt a lapokra, s gyerünk a peronra.
Amint
Ervin leszállt, egy utolsó szerelvényigazítás, GPS-ek
bekapcsolása, óraindítás, megbeszéljük, hogy el kéne érni a
17.07-es vonatot, s 06.40-kor tempósan nekivágtunk a táv
teljesítésének. A városban gyorsan haladtunk. Az elsõ ellenõrzõ
pontnál értek utol Margóék, és a két András. Beszélgettünk
egy kicsit, levettem egy réteg ruhát, s gyerünk tovább. Amint az
állatkert kerítését mellõztük, András elmesélte, miszerint
diákként részt vett az állatkert építésében. Csak a tevéket
láthattuk egy kicsit. Szép volt a kilátás a Gulya-dombról.
Hamarosan leereszkedtünk róla, miközben András nagyobb tempóra
váltott, Margóék utolérése érdekében. Mi mentünk a saját
ütemünkben. Megegyeztünk, egy kitérõt feltétlenül teszünk a
Csatár-hegyi kilátóhoz. Nagyon megérte. Közben persze
begyûjtöttük a következõ pecsétet is. A hegyrõl, GPS alapján
csak úgy elindultunk a piros sáv felé, átvágva a bozóton, jó
meredek lejtõn. Hamarosan visszatértünk a jelzésre, s azon
szaporáztuk lépteinket.
Márkónál
megkaptuk a következõ pecsétet, s máris újra úton voltunk. A
piros jelzést követve átkecmeregtünk a Séden. Nagyobb esõ, vagy
olvadás után aligha kockáztatnám meg, inkább a régi Gázló
túra útvonalán mennék Bánd felé. A kerítés mellett haladva
kellemetlen meglepetés: megszüntették a bejárati kaput a
Szentgáli-tiszafáshoz, s helyette sincs semmilyen átjáró, tehát
aki a piros háromszög jelzést szeretné használni, s a védett
tiszafást megnézni, annak vagy kerítést kell mászni, vagy....
Néhány perc múlva rátértünk a Bándra vezetõ jelzésre. A
következõ laza szakaszon megettem egy szendvicset, a túrán az
egyetlent.
Nemszeretem
aszfalton folytattuk, ami egészen a Hajag derekáig kitartott.
Herenden újabb pecsét. Az utána következõ aszfaltos rész a
legrosszabb, amit a sárga jelzés privatizáció következtében
történt lezárása miatt jelöltek ki a rendezõk. Sokáig egyenes,
elég jól emelkedik, s nem akar vége lenni. Végül azért csak
letérhettünk róla. Meredekebbé vált az ösvény, de azért
toltuk neki. Miután lankásabbá vált, egy helyen megálltunk
medvehagymalevelet szedni, mivel Ervin másnapra medvehagymás
pogácsát rendelt a nagymamájánál.
A
hegytetõn várt az egyetlen frissítõ pont, ahol a pecsét mellé
jó kis teát kaptunk, amivel a kulacsokat is feltöltöttük. Itt
találkoztam Istvánnal, majd pedig Pintér Jóskáék értek utol
bennünket, meg egy fiatal pár, akikkel majdnem a végéig
kerülgettük egymást. A teázás közben beszélgettünk egy
kicsit, s iparkodtunk tovább. Sajnos a Hajagra fölfelé vezetõ
szakaszon eléggé belassultunk, így bele kellett húznunk a
következõ szakaszon. Az út egy szakasza kegyetlen. Még puha
állapotban végig ment rajta a szürke marha gulya, majd
betonkeményre száradt, a mély patanyomokkal teli út. Fûre térve
aztán a lejtõn szép lassan lekocogtam.
Öreghálásnál
újabb pecsét, s a piroson mentünk tovább a Pápavár felé.
Elõször egy nagyon kellemes ösvényen kavarogtunk, majd egy
változó minõségû murvás úton talpaltunk. A Fekete-séd után
kiderült, baj van Ervin talpával, kissé feltörte a cipõ. Képes
volt vékony zokniban eljönni. Odaadtam volna a tartalékomat, csak
hát az 42-es, õ meg 46-os topánkát visel. Szerencsére vízhólyag
nem lett, de így sem kellemes. Rátettünk egy méretes
vízhólyagtapaszt, ilyen helyzetben már nekem is segített.
Kétségessé vált a kitûzött 10 órás teljesítési idõ. A
Pápavár aljánál az Ellenõrzõ ponton megnéztem az idõt, ha 14
óra elõtt vagyunk, menni fog a hátralévõ papíron bõ 15
kilométer 3 órán belüli teljesítése. Sajnos 14.10 mutatott az
óra. Határeset. Sok esély nincs, de azért húzzunk bele. Ha a
17.07-es vonatot nem is de a 17.34-es buszt esetleg elérhetjük.
Otthon, a GPS track megnézésekor kiderült, nem egészen 13
kilométer az a bõ 15.
A
bakancsomban elmozdulhatott a lúdtalp betét, s éreztem valami nem
stimmel. Szorosabbra kötöttem, másra nem akartam idõt pazarolni.
Következmény egy vízhólyag. Persze volt aki ennél sokkal
rosszabbul járt mert eddigre már ki is szakadt a talpán a
vízhólyag. A kék jelzés következõ szakasza a Jäger-rétig
szép. Újabb pecsét. Pintér Józsival beszélgetve, megkértem, ha
túlzottan szûk idõvel érünk a célba, s az igazolás helyett
elõször Ervint teszem föl a vonatra, vagy buszra, hogy ne keljen
csaknem 2 órát várnia, legyen a hamis tanúnk, hogy Ervin is végig
csinálta a túrát. Bevállalta, de végül nem lett rá szükség.
A következõ szakaszon viszont idõmegtakarítás miatt negatív
„Kispistázást” követtünk el. A kék jelzés helyett maradtunk
a térkép szerint valamivel hosszabb, de könnyebben járható
murvás úton. A jelzést felújítóknak is megemlítettem, mi
értelme volt a murva helyett, az attól végig látótávolságban
lévõ (maximum 50 m), esõk után alig járható, de helyenként
száraz idõben is mocsaras vízmosásban vinni a jelzést. Ez az
útvonaltól való eltérés akkora idõelõnyt jelentett, hogy
többet nem is láttuk azt a két csoportot, akikkel a Hajagtól
végig látótávolságban jöttünk.
Ervin
egyre jobban fáradt, s igen gyakran szeretett volna megállni, de
hát nagyon szorított bennünket az idõ, így sajnos noszogatnom
kellett, gyerünk-gyerünk. Valószínûleg meg is unta a végére.
Ezt az utolsó 10 kilométert már tényleg csak akaraterõbõl
teljesítette. A négyes elágazótól, szép a volt vasúti töltésen
vezetett útvonal. Végre itt az utolsó ellenõrzõ pont. Pár
méterrel utána leültem egy kidõlt fatörzsre, s újrakötöttem a
bakancsot. A Torna-patakon feltûnõen könnyen átkeltünk. Szóltam
Ervinnek, az emelkedõn menjen a saját tempójában, s fönt várjon
meg. Rám vert vagy száz métert. Kiértünk az erdõbõl. Rögtön
megláttuk Városlõdöt is, amitõl új erõre kaptunk egy kicsit, s
szaporáztuk tovább a lépteinket. Az aszfaltra kiérve biztattam
Ervint, mégy egy utolsó erõfeszítés s bent vagyunk, ráadásul
még akár választhat is, vonattal, vagy busszal szeretne hazamenni.
Kripli állapotunk ellenére is hamar letudtuk ezt az utolsó
szakaszt, bár társam, még a sportpálya sarkánál, a céltól 50
méterre is szeretett volna megállni egy kicsit pihenni.
Végül
16.34-kor. 9 óra 54 perces idõvel beértünk a célba. Átvettük a
teljesítésért járó emléklapot, kitûzõt és csokit,
beszélgettünk a már célban lévõ ismerõsökkel, majd a
vasútállomás felé vettük az irányt. Szerencsére elég sok idõ
állt rendelkezésünkre, így Ervin elérte a vonatot, ugyanis az
állomáshoz vezetõ talán 300 m-t sikerült bõ negyedóra alatt,
szó szerint leküzdenünk. Rettenetesen nem esett jól a járás,
ami inkább csak vánszorgásnak nevezhetõ.
Mindent
egybevéve kellemes, jól szervezett túrán vehettünk részt. Nem
mentünk valami nagy idõt, de a kitûzött célt teljesítettük.
Amennyiben azt is figyelembe veszem, hogy Ervin még nincs egészen
14 éves, ráadásul iskolai rendezvények miatt, utoljára januárban
tudott velem teljesítménytúrázni, nem is olyan rossz a
teljesítmény.
A
túra ár/szolgáltatás javult tavalyhoz képest 500/400 Ft-ért
kitûzõ, emléklap, nyomdában készült térképvázlatos
igazolólap (saját térkép használatát mellõzhettem, már csak
azért is mert nagyon hazai terepen túráztam). A Rendkõ-hátán
finom forró teát kaptunk, a kulacsokba is, ami az 50-es távon igen
lényeges, mivel a következõ harminc-egynéhány kilométeren, csak
oda-vissza több mint egy kilométeres kitérõvel lehetett volna
folyadékhoz jutni, amibõl két lehetõség ráadásul nagyon közel
található a Hajaghoz. Az egyik a Fodor-tanyánál lévõ forrás, a
másik pedig a Tisztavíz-forrás, a Fekete-séd keresztezését
követõen. Az utolsó ilyen lehetõség viszont jó helyen leledzik,
Németbánya központjában, a Bittva-híd mellett, ha csak nem
szerelték le a nyomós kutat tavaly nyárvége óta.
A
célban méretes nápolyi szelettel pótolhattuk az elveszített
energiát. Ebben az árkategóriában, már ennyi is átbillentheti a
mérleg nyelét a kifejezetten rosszról, a megfelelõre
(értékarányos), sõt ha a Szent-Orbán tt-vel hasonlítom össze,
akkor jóra.
Ha
lehet kérni valamit a szervezõktõl, akkor azt szeretnénk többen
is, ha az itineren a távolságadatok egyértelmûen az ellenõrzõ
pontokhoz kötõdnének, nem pedig más tájékozódási pontokhoz.
Azt már csak én szeretném, ha a felsorolt folyadékhoz jutási
lehetõségek, is bekerülnének egy kis útbaigazítással a
leírásba, azok számára akik nem ismerik a Bakony ezen részét.
|
