Tortúra 30
Az utazás semmiféle különlegességgel nem szolgál, leszámítva talán, hogy a busz hiába ragad be egy hókotró mögé Mályi után, bõven a menetrend szerinti idején belül érkezik a Tapolcai elágazáshoz. A kényelmes, gyors és üdítõen üres 2-es busszal megérkezünk Miskolctapolcára, nulla perc sorállással benevezünk a 30-as távra és már indulhatunk is. Átevickélünk a gyerekeken, akik iskolába jöttek - szegények - és kijutunk a parkolóba. Újra Tortúra, még szoknom kell a gondolatot. Sõt, ez most a Tortúra Light, ha szabad így fogalmaznom, sem nekem, sem Kerek repkénynek nem volt most kedve órák hosszat bandukolni a Török úton. Az itiner nem valami komplikált, a rendezõk nagyon kedvesek és lelkesek, az oklevél szép, a kitûzõ hiányzik, a rendezésrõl nem tudok rosszat mondani. Beállítom a túrabotot és elindulunk, összetalálkozunk a parkolóban Siményi Mikiékkel, azt mondják, Tar-kõn találkozunk. Õk bemennek nevezni, mi nekivágunk a folyamatosan emelkedõ zöld négyszög jelzésnek.
Hihetetlen, de végre félig-meddig tisztességes mennyiségû havat látok a Bükkben, efeletti örömömet csak növeli, hogy ebben a hóban csinosan kitaposott ösvényen járhatunk, köszönhetõen annak a kb. 200 embernek, aki már elindult elõttünk. Az erdõ egyszerûen lenyûgöz, még a barátságtalan, szürke égbolt alatt is. Olyan, mintha egy fekete-fehér filmben járnánk, amelyben az embereket utólag kifestették színesre. Menetelünk egyfolytában fölfelé meredeken és lankásabban, a Bükk nem viccel. Szépen, gondosan jelezték ki az elágazásokat, nyomon tudjuk követni nagyjából, hogy mennyire tudunk haladni: a cél, hogy a bánkúti célbaérés után még kisétáljunk Tar-kõre, lehetõleg még világosban, onnan pedig majd leereszkedünk a hazatérés szempontjából elõnyös Felsõtárkányba. Sietünk is, ahogyan a lábaink és a hó engedi, a terepviszonyok sokkal jobbak a LeFaGySz-on tapasztaltaknál. Az emelkedés szinte teljesen folyamatos az elsõ érintett településig, Bükkszentkeresztig, legfeljebb a dõlésszöge más néhol. Nem ismerõs az út, aztán rájövök: két éve Bükkszentlászló felé kanyarodtunk, ez most kimarad. Helyette sûrû erdõ és sûrû felhõ az útitársunk Bükkszentkeresztig, ilyen magasan már kissé ritkább a felhõzet, de messzire így sem lehet ellátni, a Kõlyuk-galya tömbjének csak az oldala sejthetõ. Leereszkedünk a falu közepére, ahonnan a szalagozás szépen kerül egy nagyot az ifjúsági tábor felé. Szerintem ez a szakasz az egyik leghangulatosabb volt a túrán, egyáltalán nem bánom, hogy idekerült ez a kitérõ. A táborban egy bögre meleg teát iszunk, jólesik.
Kifelé térve váltunk pár szót Lendvai Imrével, aztán elbúcsúzunk, vár a Bükk és szorít a korai sötétedés szabta szintidõ. Visszatérünk a településre, arra a kis idõre, amíg Repkény betérhet az itinerben is említett boltba ellátmányért. Amíg ezzel foglalatoskodik, elolvasom a helybéli étterem szilveszteri menüjét - lesz "óldalas". :) Le akarom fényképezni, de a masina megmakacsolja magát és nem akar bekapcsolni. A bevásárlás után nekilátunk egyszerû, párizsis zsömlébõl álló reggelinknek, ennél finomabbat momentán nem tudnék kitalálni. (A párizsiból marad néhány szelet, amikor kivesszük este otthon, merevre fagyott állapotban van. A gyümölcslé pedig jégkásává alakul, erre édesanyám le is csap, hogy õ azt mennyire szereti. :)) A soron következõ szakasz rögtön belopja magát a szívembe, elvégre nem fölfelé kezdõdik, hanem lefelé, ez komoly elõnyt jelent evés közben. Különben is, számomra ismeretlen ez a szakasz, eddig még csak egyszer jártam Tortúrán, akkor pedig a mûútra terelték a túrázókat a vadászok. Lassan eljutunk egy fenyvesig, jól kikerüljük, aztán felkapaszkodunk újra az országút magasságáig, Hollóstetõ apró üdülõtelepére. Egy ideig a Lillafüred-Felnémet országúton sétálunk, egy kicsit jólesik az aszfalton lépkedni, kiszámítható, egyenletes léptekkel. Szinte melegem van, fõleg, ha belegondolok, hogy most jön a Szarvas-kúti part, ahol a S+ jelzésen nem lesz egyszerû felérni a fennsíkra.
Tényleg nem egyszerû. Ez az emelkedõ két éve sem lopta be magát a szívembe, csak akkor, amikor a felhõ fölé érkezve megláttuk a Nap elsõ sugarait. Most nem látszik a napsütés, masszívan benne járunk a felhõben. Ebbõl nem lesz napozás, meg üldögélés. Hiába a meredek emelkedõ, alig érzem odafönt melegebbnek az idõt, igaz, nem is nagyon fázom - következik a hosszú menetelés a hegyi befutóig, Bánkútig. Megelõz valahol egy terepjáró, a hátsó részben sok-sok fegyveres ücsörög, láthatósági mellényben, kicsit késõbb néhány gyalogos fegyverest látunk közeledni, rajtuk is mellény, vállukon szépen tisztított acélcsövû puska. Jobb nem beszólogatni. :) Megszólít egy sporttárs, megkínál a pálinkájából - tiszta almapálinka, nagyon finom - egy korty erejéig, köszönet érte. Egy ideig együtt ballagunk a hóban, de érezzük, hogy ennél azért valamivel gyorsabban is tudunk haladni, úgyhogy amikor elõvesz egy cigarettát, lassan elszakadunk elõre. Különben sem nagyon értem, hogy miért kell az ország talán legtisztább levegõjû vidékén cigizni. A mellettem piros kabátban talpaló növény ennél markánsabb véleményt fogalmaz meg, majd leírja, ha akarja. Sietünk tovább az erdõben, kanyarogva, utat váltva ösvényre, majd vissza széles, kijárt útra. Megint olyan szép vidéken járunk, hogy errõl csak nagyon hosszan lehetne írni és fényképeket nézegetni, de egyik sem adná vissza a töbrök, víznyelõk egymást váltó erdõk hangulatát.
Lassan megérkezünk Nagymezõre, be van havazva az egész, a fölötte elnyúló randa szürke felhõbõl szállingózik ritkásan, kitartóan a hó. Innen már nincs messze Bánkút, odáig már nem állunk meg enni-inni, de ott majd feltétlen. Battyogunk az ösvényen, a párhuzamosan futó útról szólít meg egy kiránduló, hogy jófelé tart-e Nagymezõ felé. Visszakiabálunk, hogy igen, aztán kapkodjuk tovább a lábainkat, ráérünk majd pihenni a célban. Bánkút elõtt feltámad a szél, alaposan beterít hóval, mi azonban jól megérkezünk, felengedünk. Megkapjuk a bélyegzõt, az emléklapot (kitûzõ nincs :((( ), találkozunk az éppen útra kelõ Jámborral, a terem legvégében Nagyondinnye üldögél, kicsit közelebb pedig sétáLós bácsi és Vakond87. Leülünk hozzájuk, kérdezik, hogy miért nem megyünk tovább - továbbmegyünk mi, csak már nem a túrán. Ha már nincs sífelvonó, hogy levigyen. :) Egy ideig még elücsörgünk, eszünk pár szelet kenyeret, iszunk a rendkívül finom citromos teából, aztán nagy lelkierõrõl téve tanúbizonyságot, átmegyünk a Fehér Sasba, forralt bort inni - a tél+Bánkút=forralt bor képlet nem borulhat fel. :)
Itt még talákozunk a meglepetésszerûen felbukkanó Tibet+VadMalac párossal, õk is betérnek egy kis magán frissítésre, aztán õk indulnak a pontra, mi pedig Tar-kõt célozzuk meg. Átkelünk a fennsíkon, már egyszerû kirándulóként, érdekes módon nem találkozunk egy lélekkel sem sokáig. Tar-kõ elõtt nem sokkal elõzünk meg egy roppant fiatal csapatot, nagyon rákapcsolnak, késõbb megkérdezik, hogy vannak-e még mögöttük. Megnyugtatjuk õket, hogy vannak. Újfent megállapítjuk, hogy a Bükk még mindig gyönyörû és Tar-kõn még mindig félelmetes lenni akkor, amikor apró jégszemcséket fúj az arcunkba a szél. Azért pecsételünk egyet-egyet az itinerünkre a Bükk 900-as csúcsai bélyegzõjével, a minket itt utolérõ ifjú sporttársakat pedig megnyugtatjuk, hogy itt igazából nincs ellenõrzõpont, mi csak úgy kirándulgatunk az erdõben. :) Leérve a zöld sávon már egész jó idõ van, aztán elhagyjuk a Tortúra útvonalát a K+ kedvéért, amely ugyan egyáltalán nincs kijárva, de legalább jó rövid úton visz Felsõtárkány felé. Alig teszünk meg pár lépést, amikor valaki utánunk kiabál, kedves gesztus, nekünk azonban éppen erre van dolgunk. :) Még alig érjük el a Toldi-kunyhót, amikor elkezd sûrûn szakadni a hó, ez végig elkísér Felsõtárkányig. Önmagunk bátorítására végigénekeljük az utat, hogy a buszmegálló viszonylagos védelmében szurkoljunk azoknak a túrázóknak, akik még valahol a Bükk rengetegében dacolnak az elemekkel.
-Kékdroid- |