BUDAI TÁJAKON 50 - TÚRABESZÁMOLÓ 2009.07.25.
Táv: 48,09 km; Szint: 1420 m; Szintidõ: 12 óra.
Tessék, már megint itt vagyok, ahelyett, hogy szelném a habokat Révfülöp és Balatonboglár között. Igen, tavaly is csúszott egy hetet a Balaton-átúszás, és idén is csúszik. Tavaly is ide jöttem helyette, és idén is. Idén egyedül érkezem a Nagyrétre, mert a csapattársam, akivel tavaly teljesítettünk, 100 km-rõl autózott volna ide, de az éjszakai-hajnali zivatar miatt nem bízott az idõjárásban, és nem kockáztatott. Nevezés után viszont találkozom Vilmossal, Ildikóval és Zolival, akikkel együtt rontunk neki a Hárs-hegy oldalának. Lépcsõn mászunk ki a Nagy-rét zöld hullámaiból, és rögtön átkelünk egy mûúton a földes, kis parkolóba. Vilmosék még végigsimítják tekintetükkel a gondviselésre bízott autójukat, aztán hátul, a bokrok vonalánál balra, rátérünk a S kurflira, ami keresztezi a Gyermekvasutat, és belefut a S-ba. No, innen szaggatottabbá válik az anekdotázás, mert a S- tisztességesen emelkedni kezd. A Hárs-hegy platóján jutok annyi levegõhöz, hogy tovább mesélhessem a PÁZMÁNDI TOPORGÓK ÉJSZAKÁJÁN "elszenvedett" élményeket. Utunk megint keresztezi a kisvasutat, majd néhány lépcsõn megtett lépéssel elkezdünk emelkedni a Kis-Hárs-hegy felé. Nem kell felkeresni a kis kilátót, ezért a S- vonalát követve jobbra kanyarodunk egy sziklás síkra. Több rétegben járnak a felhõk felettünk, fúj a szél, de egyáltalán nem kellemetlen, sõt kifejezetten kirándulóidõ van. Pólóban és rövidnadrágban lehet kavarni. Jó hangulatban érkezünk meg egy újabb emelkedõhöz, ami felkanyarog a kilátóig. A Báthory-barlang bejáratánál automatikusan a nyálkás sziklákra lépek és csak a másik oldalon kapok észbe, hogy már megint lekispistáztam a volt csillesínek fölött átvezetõ fahidat. Azért ez a beidegzõdés, mert a hídról felfelé vezetõ út csúszós, dzsuvás, nagy a perecelési veszély. Valamelyik téli túrán itt kötél volt kifeszítve, de még így is volt aki seggre ült. Na, ez az ideológia. Legközelebb (istók vacsi), a hídon megyek és kész. Rövid, kis szerpentinen megyünk föl néhány lépést, kitekintve látszik a Hármas repülõtere. A túra vége felé az Újlaki-hegyrõl nézhetünk majd le rá. Itt még befordulunk, és két fatörzs között átpillantva meglátjuk a Kaán Károly kilátót.
1. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy.
Kicsi szuszi, néhány elõnytelen foto, (Vili jóvoltából) és megyünk lefele a S-on. A durva, köves út most még göröngyösebb az utóbbi idõkben lezúdult víz miatt. Az alján egy hajtûkanyarral rátérünk a P-ra, ügyet sem vetve a Szépjuhásznéra. A MONOTON MARATON ellen megyünk az erdei pihenõig, ahol élesen balra letörik az útvonal. Óriási kövek teszik változatossá a terepet. Lejjebb az egyiket már rég elneveztem magamban maja áldozó oltárnak. Már hallani a Szépjuhászné út forgalmának zaját. Jó látási viszonyok vannak, de én itt mindig f0sok mert a beláthatatlan kanyarba repesztenek az autók, és még a padkára sem lehet lemenni, mert nincs. Szerencsésen megússzuk a százegynéhány méter motorizációt, így a mûút másik oldalától folytatódó turistaúton, szépen rakásolt rönkök sorfala elõtt nyomulhatunk egyre feljebb és feljebb. Az emelkedõ utolsó negyedében többször azt hiszem, hogy már fent vagyunk, de mindig van még feljebb, amíg el nem érjük az öntöttvas kiszögelési pontot.
2. ellenõrzõpont. Fekete-fej.
Óvatosan mozgok, mert van ott egy rohadtul tüskés bokor, ami jó múltkor, egy óvatlan pillanatban kiszakította kedvenc kiskabátom vállát. Vilmosék egy rövidebb távon vannak, nekem nincs vesztegetni való idõm, így lefelé indulok. A Petneházi-réten két ló és egy németjuhász van a karámban. A kutya nagyon néz, de szerencsére benn marad nagyobb barátainál. Jávor Zoli is magányosan rója a murvás utat. Amikor utolérem, a kedvezõ idõjárást dicsérem, õ is helyesel. Elérem a kedvelt kispistázó helyet, ahol át lehet vágni egy mezõn ahelyett, hogy lemennél a flaszterra, majd néhány méter után ismét felkapaszkodnál. Valószínûleg régen ez egy zárt terület lehetett, és a turistautat így tudták elvezetni mellette. Most azonban már kitaposott ösvényen lehet keresztülmenni rajta. Fehér pólókat látok arrafelé eltûnni a kanyarban. Duzzogva, de lemegyek a mûútra. Visszatérve az eredeti szintre, elérkezek a néhai vadkerítéshez. A kerítést és a mászókáját már csak romjaik jelzik. Elhaladok mellettük, és sziklás ösvényen folytatom a Vörös-pocsolyák irányába. Sûrû az oldalsó növényzet, néha el kell hajolni, ki kell térni elõle. Váratlanul Gyõri Péterékbe botlom, azt hiszem, hogy õk adják a pontõrséget, de kiderül, hogy õk is "csak" túráznak.
3. ellenõrzõpont. P-; P+ elág.
Sport szelet kerül a zsebekbe, és továbbmegyünk. A LOWE ALPINE óta történtekrõl beszélgetünk, hamar eljön a P3 leágazás, amin folytatni kell. Nemsokára õk megállnak szerelvényt igazítani, itt elbúcsúzunk. Erdei lankákon hullámvasutazok, amíg ismét egy kerítés-mászóka-csontvázhoz nem érek. Egy rövid, cserjékkel övezett ösvényen megyek ki egy kanyarodó, szekérútra, amin jobbra kell menni. Az ellenkezõ irányú túrákon szokták itt megszívni, mert a szekérútról nehéz betalálni az ösvényre. Nem maradok sokáig a szekérúton, mert az lemegy a Szarvas-árokba. Jobbra letérek egy szélesebb földútra. Nem látom a jelzést, de tudom, hogy erre kell menni. Mostanában ritkíthatták a növényzetet, lehet hogy áldozatul esett néhány jelzés. Az út ismét erdõn át vezet. Egy T elágazásnál balra kell menni. Néhány éve egy nagy elme villanypásztort húzatott itt ki, a turistautat keresztben lezárva. Még táblát is kihelyeztetett; "Ne tedd tönkre!" - felirattal. Persze, majd meghúzom a botkormányt, és átrepülök felette. Szerencsére mára már ez is csak egy rossz emlék. Gyerünk még egy kicsit felfelé, hogy itt legyen a Z3 elágazás. Innen, enyhe balos kezdéssel, jó ideig lefelé megyek. Meredek az agyonmosott, murvás út. Óvatosnak kell lenni, a kövek nagyon láb alatt vannak, és görögnek. A Tarnai-pihenõ még úgy is üdítõ látványt nyújt, hogy nem megyek ki a szélére. Tovább kanyargok lefelé. Egy útvillánál jelzés híján megerõsítõ tábla közli, hogy "4. ellenõrzõpont 200 m." És tényleg:
4. ellenõrzõpont. Z3; S+ elágazás.
Roland a pontõr harmadmagával. Szörpöt és almát kínál. Egy ifjú úr helyezi el a pecsétet az itineren. Amikor leesik három csepp esõ, közli, hogy nekik bizony ott kell helytállniuk, ha esik, ha fúj. Roli rögtön tromfol: - A túrázóknak meg végig kell menniük az úton, ha esik, ha fúj. Szerencsére a három csepp után esett még kettõ, aztán hanyagolt minket a túra hátralevõ részében. A szél viszont fújt, de a túrázók szemszögébõl nézve ez pozitív. A S+on indulok tovább. Ez elõször egy nyiladék jellegû út, aztán késõbb ösvénnyé keskenyedik. Elég egyhangú itt utazni. Közben kapom az SMS-t, hogy vasárnap sem lesz átúszás. Nem baj. Holnapra is megvan a programom; barátokhoz megyek vendégségbe. Egy murvás utat keresztezek. Tavaly azt hittem, hogy ez a további útvonal, de hamar rájöttem, hogy ez egy magánterülethez vezet. A dózer út, amire jobbra rá kell térni, csak ezután jön. A Z+ csak jó pár méterrel beljebb nyer megerõsítést. Jó hosszú, alattomos gumi-emelkedõbe kezdek. Keresgélem, hogy mely részén áll kisebb kövekbõl, de nincs benne rendszer. Nyúlik, nyúlik egészen az Anna vadászházig. Itt kis idõre megint árnyas helyre kerül a vándor, és rátér a Z-ra. Egy szélesebb úton sétálok Nagykovácsi felé. Jobbra kell figyelni, mert stikába lekanyarodik a Z- a széles útról. Lejtõ az erdõ széléig, majd vakító murva majdnem Nagykovácsiig. Nem állok meg, hogy elõkotorjam a napszemüvegem. Be kell menni a településig, a S-ig. Elõbb is van átvágás. Hátra-hátra nézek, de most nem veszek észre kispistázókat. A kõkeresztnél élesen balra fordulok, rá a S-ra. Kátyús úton távolodok Nagykovácsitól, az arra közlekedõ autók csak lépésben tudnak haladni. (Hál' Istennek!) Köldökig jojózik a nyálam, mire megérkezem a várva várt etetõpontra. Nagyon barátságtalan kislány fogad, masnival a hajában. Ugatásával próbál elijeszteni, de én tántoríthatatlan vagyok. Szerencsére a kaját kiállító két hölgy összehasonlíthatatlanul barátságosabb; étellel, itallal kínálnak. Zsíros kenyér hagymával és / vagy csalamádéval, vajas kenyér lekvárral a menü. Elveszek egy zsíros deszkát. Paradicsom- és paprikakarikák díszítik, de pakolok rá még egy-két villányi csalamádét is. Leülök az odakészített kempingszékek egyikére, és nyugodt tempóban pusztítani kezdem a kenyeret. Ásványvízzel öblítek, majd megismétlem a procedúrát. Töltök a flakonomba is egy kis vizet, majd köszönve a frissítést elbúcsúzok. Tovább megyek a S-on Perbál irányába. Jobb kéz felõl hosszan vadkerítés kísér. Emlékezetemben rövidebb volt az út a forgóajtóval kombinált átmászóig, de végül jobbra megpillantom az átkelõt. Természetesen a forgóajtót választom, nagyon jó találmány, fõleg ramaty állapotú mászókák helyett. Eddigi utamhoz képest hegyesszögben jobbra vezet az ösvény, a jelzés K+. Kaptatni kezdek. Nemsokára utolér és elhagy egy srác, aki akkor ért az etetõpontra, amikor én felkászálódtam a folytatáshoz. Egy kanyar után megint elõbukkan; egy pecaszéken ülõ hölggyel beszélget.
5. ellenõrzõpont. Kutya-hegy.
Dél felé jár a digitális kvarcóra mutatója. A pontõr hölgy pulcsiban didereg az õrhelyén. Rólam dõl a víz, a kellemes szellõ nélkül felforrna az agyvizem. Elmeséli, hogy idõnként lemegy a domb aljába, majd visszajön a pontra, hogy meg ne fagyjon. Hát igen, ücsörögni hûvös van a levegõs Kutya-hegyen. A tisztáson álldogáló, magányos fán K-ra vált a jelzés. Elõttem van még a Nagy-Szénás. Mészkövekre festett jelek mutatják az irányt. Ha mindig felfelé mész, biztos, hogy feljutsz a tetejére. Egy panoráma-pillantás erejéig végigpásztázok a Pilistõl a Getéig. Milyen gyorsan be lehet így járni az említett szakaszt. Nem tudom a számat, hányszor jártam már itt, többféle irányból közelítve meg, és hagyva el a Szénást, de ez a szám meglehetõs. Most mégis egy ösvénnyel korábban indulok lefelé, így kimarad az emlékfal. Olyan érzés, mintha elcsentem volna valamit. Dühös vagyok, de nem megyek vissza, le van ejtve. Fenyõfák szegélyezte, durvaköves, agyonmosott úton ereszkedek lefelé. A világos színû kövekrõl visszaverõdve szembe vakít a fény. Kipréselem magam azon a kis résen, ami a sorompó és az infótábla mellett még maradt. Amikor az árnyas részhez érek, utolér rushboy. Elmeséli, hogy legutóbb milyen (tor)túrákon vett részt. A csúcs a 200-as táv, amit még idõjárási viszontagságok is nehezítettek. Már a mondottak hallatára is gágogni kezd a lúdtalpam. (De tényleg valamitõl nagyon fáj a jobb talpam haránt oldali része. Francba!) Nagykovácsinak egy utcájához érkezünk. Ha egyenesen mennénk tovább, akkor nagyot kerülnénk. Tavaly itt el is böktük a K-t. Most azonban balra besuttyanunk egy kicsit az erdõbe. Rövid, árnyas séta után balra csatlakozunk a volt Zsíros-hegyi turistaház felé vezetõ mûúthoz. Egy sorompót megkerülve, már látni az árnyékban parkoló autót, ahol bélyegzésen kívül egy szelet felüdítõ görögdinnyét is adnak.
6. ellenõrzõpont. Zsíros-hegy.
Az árnyasbeli dinnyézés után ismét egyedül zakatolhatok lefelé a Z-on. Ahhoz meredek, hogy fékezés nélkül nekieredj, ezért ez lefelé is fárasztó. Az erdõbõl a rohadt hosszú betonútra érek ki. Messze belátható az út, néhány túrázó kinézetû fazont látok távolabb. A templom elé kanyarodok, majd a Lejtõ kocsma utcájába. Egyedül nincs kedvem kocsmázni, pedig elkelne egy kis ásványi anyag pótlás. Leérek Solymár fõútjára, figyelem a forgalmat, és egy szabad pillanatban, még a zebra elõtt átkelek. Három futó srác, akik az erdõben már elrongyoltak mellettem, most megint ezt teszik. Õk biztos nem mulasztották el pótolni az ásványi anyagot. Egy feszületnél jobbra fordulok be egy utcába, ami földek mellett vezet. Nem tudom mit termeltek, mert már le van vágva. A Szarka vár alatt áll egy kocsi, hátsó ajtaja fel van nyitva.
7. ellenõrzõpont. Mátyás-hegy.
A pontõr ásványvizet, almát kínál. Elveszek két apró szemû almát, az egyiket rögtön rágcsálni kezdem. Nagyon jólesik, jobban oltja a szomjamat, mintha vizet innék. Az út mezõn át vezet, a közelben cross motoros bizgeti a bazgányát. Már rég bevettem magam az erdõbe, mire nagy sokára elhal a bõgetés hangja. Enyhe hullámvasutazás következik, jó sokáig tart. Fura, hogy most nincs sár, nem emlékszem ilyen alkalomra. Egy gesztenyefasor aljában kell jobbra felvágni. Hosszan emelkedek. Elég emberes, de egyenletes tempóban, folyamatosan haladva, pihenés nélkül leküzdhetõ. Egy sarokkõ látszik jobbra. Egy bal kanyarral mindjárt elérek egy platót. Kis csoport futkos jobbra-balra, keresik a Z- jelzést. A ZÖLD 45-ön könnyû volt a helyzet, mert ellenkezõ irányból nem kellett keresgélni a kis ösvényt a bokrok között. Most én is benézek néhány helyre, mire megtalálom az utat. Bent, a fák között már látszik, hogy lebaltázták a turistajelzéseket. Egy lány vissza is futott, inkább ment a kéken. Az üdülõtelkek közé érve már látszik a Z- a villanyoszlopokon. A Virágos-nyeregnél nem látok túrázót, csak elvétve jön arrafelé egy-egy kiránduló család. S-. Ez már az utolsó szakasz. A repülõtér felé baktatok. Érdekes, most nincs egy biciklis sem. Itt úgy szokott lenni, hogy ha az úton megyek, ott jön egy bringás, ha az egy méterrel feljebb levõ ösvényen, akkor ott. Figyelem, hogy nincs e zsongás, mert tavaly egy fánál jól beleszúrt a bokám belsõ oldalába egy vadméh. Közben balra rá kell fordulni egy fölfele tartó köves útra. Egy sövény két oldalán vezet az út. Amikor vége a sövénynek, jobbra be kell menni az erdõbe. További emelkedõ után, amikor kibukkanok az erdõbõl, akkor egy utolsó rugaszkodással fel kell kaptatni egy öntöttvas kiszögelési ponthoz. Ez a
8. ellenõrzõpont. Újlaki-hegy.
A pontõr nincs fedezékben, hagyja, hogy átjárja a friss szellõ. Elkezdek lefelé vergõdni a lekoptatott mészkövek között. Mire a parkolóba érek, már kezd elegem lenni, pedig még csak most jön a bokaszaggató lejtõ. Hosszú évtizedek alatt hagyták lerohadni az ide vezetõ falépcsõt. A motorosok csak segítették az idõ pusztítását. Mostanra csak mutatóba maradt egy pár lépcsõfok. Síelõk eke-pozícióját felvéve araszolok lefelé, fától fáig. Végre a Határ-nyereg. Elmegyek az ismeretlen katona sírja mellett, de még nem fordulok be balra, hanem leülök a néhány méterrel távolabbi pados asztalhoz. Meg kell egyek egy csokit, mert menten összerogyok. Az utolsó falattal a számban megyek az utolsó említésre méltó emelkedõ alá. Feltolom magam. Még kb. két km a Gyermekvasút. Nagy léptekkel sietek lefelé. Hegyezem a jobb fülemet, hogy mikor kezdem hallani a forgalom zaját. Nagyot tülköl egy mozdony. Most már itt vagyok karnyújtásnyira. Átmegyek az ördögárok betonhídján. A lángosos bódé elõtti kék kútnál lemosom az arcomat. Béla bácsi már ott várja a jól megérdemelt lángosát. Át a villamospálya alatt, fel a lépcsõn, a K-n át a vasút alatt, séta a volt Munkásmozgalmi sétányon. Innen már sorjáznak a teljesített sporttársak. Ismerõsöknek gratuláció jár. A Nagyréttõl jobbra itt van már a nevezési iroda sátra, ami most a cél szerepét játssza. Több pontõr is lejött már a tereprõl, Rolandot és az egyik lakomapontos hölgyet látom. Átveszem az ilyenkor átveendõket, és egy szelet dinnyével leroskadok egy kempingszékre. Némi magamhoztérés után levezetésként még elsétálok a villamoshoz. A sétányon a Szoborparkba szállított alkotások helyett most különféle kõzeteket lehet szemügyre venni. Na, majd legközelebb...
Ottorino
|
