Mátrahegy 30
Kora reggeli indulás a Kiskunság közepérõl, ahol a szél erõssége már meghaladta a kiránduláshoz megfelelõt. De sebaj, irány a bizonytalan, mert menni kell! Sõt, muszáj! Késõbb kiderült, jó döntés volt.
7 óra magasságában még kevés autó van az iskola elõtt, gyors leállás, regi már elõvételben megvolt, így az indulás gyorsra sikeredett. Zsenyával erõltetett menetben nekivágtunk a Muzsla-tetõnek, a család többi tagja, akik a 20-asra neveztek, még vártak nyolcig.
Gyors pecsét a tetõn, jókívánságok, aztán rohanás tovább. Egy-két hófolttól eltekintve a pálya könnyen teljesíthetõ volt. Az elterelés nagyszerû volt, emlékeztetett a katonakoromra: oda kell menni, ahol a legnagyobb a sár. Így több alkalommal "repültünk", de végül kilyukadtunk a Kecske-bércrõl lefelé a Szanatórium elé. Valami zseniális jóakaró jóvoltából az iránymutató jelzõoszlop úgy 90°-kal el volt állítva ÉNY felé, gondolom, nemcsak mi indultunk el a rossz irányba. A rossz irányban jelzés nem volt, gyors visszatérés, kutatás, útmeglelés és hajrá tovább. Mátraháza parkoló: a csoki finom volt, de a lángosnak nem tudtunk ellenállni (idõveszteség 15 perc). Tovább a piroson, a patakok, vízfolyások kezdtek látványos méreteket ölteni, de az útvonal ismeretében könnyen legyûrhetõ akadályok voltak. A Vörösmarty turistaházat tovahagyva rátértünk a Télizöldes útjára, itt a favágók bizonyára azt gondolták ki, hogy a teljesítménytúra nehézségi fokát überelik a fák útra történõ döntésével. De sebaj, aki a sáron átrepült, annak ez a kis akadály sem jelent gondot. Még néhány lépés, és a Parádsasvári EP-hoz értünk. Minden tiszteletem a szervezõké, a megterített asztalokon sorakoztak a szebbnél-szebb harapnivalók (bár egy tea jobban esett volna, ami sajnos nem adatott meg), a sáros résztvevõk pedig gazdagították az illetékesek teendõit.
Tudva, mi vár még ránk, nem tudtam legyûrni egy falatot sem. Ez a késõbbiekben meg is hozta az eredményét, az állandó hegymenetben nem is kapott el semmi rossz érzés (jó lecke volt a Téli Mátra). Leértünk a Sós-cseri tetõrõl, átkeltünk egy szép sárgára színezõdött patakon (talán a Parádi-Tarna volt?), és nekivágtunk a Vár-hegy oldalának. Saját megítélésem szerint nem haladtunk lassan, de néhány futó bizony arra se méltatott, hogy elolvashassuk, mi is a hátukon levõ felirat (:-)). De így én legalább megnézhettem a magasból a Köszörû-völgyi víztározót, ami egy kis szakmai túrának felért a számomra, hiszen itt még sohasem jártam. Az egészen jól járható úton végül leértünk Óhutára, pecsét, nézelõdés (de mikor került elénk az az úr, akit még Mháza elõtt hagytunk le?), egy fotó a Klarissza-csevicénél, majd mély levegõ, és neki a piros kereszttel fémjelzett hegyoldalnak. A fenyves gyönyörû, a táj egységével harmonizálva embernyi mélységû keréknyomok. Így nem túl nehéz többeknek is elfelejteni, hogy a jelzést figyeljék. De sebaj, elvégre egy túrán veszünk részt, a hangjelzés(!!!) eljut messzire. Mire felérünk a Pisztrángos tóhoz (Zsenya mindenáron halat akar enni, hiába mondom neki, hogy ez valójában inkább egy pocsolya, majd otthon beszerezzük...) kitisztul a tüdõnk. A tónál nagy a forgalom, azért mások is szeretik a kihívásokat, még ha nem is TT-ra mennek. Következik a kék kereszt, Zsenyának nem szólok, még sohasem járt a Kékesen, otthon meséltem neki, hogy egy kicsit meredek, valószínûleg csúszni is fog, de én már vittem a nyakamban fel a lányomat valaha, rég... Így aztán csak folytatjuk az emelkedést vitézül. Valamiért nem köt le minket, miért is halt meg Gabi, sötét, vagy világos-e a Lápa. Hiába az óvatoskodás, az elmúlt huszon kilométer figyelme, a szûkös helyen vagy lekerül az ember egy szinttel lejjebb, vagy feláldozza szeretett cipõjét a nedvesség oltárán. Az utóbbi mellett döntöttem, szerintem jól, mert fél perc múlva a másik cipõ is a társa sorsára jutott. Ezzel el is dõlt a verseny, az útvonal az árkon-bokronra módosult. (Utólag belegondolva jobb is hogy a meredélyen történt mindez, a tetõn akkora latyak volt, amin egy T72-es se tudott volna átjutni száraz lábbal, akarom mondani, lánccal.) Végre forró tea, finom alma, néhány jó szó, pecsételés (keresik rajtam Zsenyát, de hál' Istennek addigra betoppan), egy kis pihi, erõgyûjtés (vagy csak elvesztegetett húsz perc?), búcsú, pacsi a kövön, hajrá.
Hála Newtonnak, tudjuk, lefelé gyorsabb, vagy így, vagy úgy. Mire észbe kaptunk, a Vályús-kúti EP-n voltunk (utólag követem meg a pontõröket, akik gratuláltak mint ezredik befutó, és megígértették velem, hogy hozok nekik sört, de sajnos lent csak New-York felé lehetett kanyarodni, így mire visszaértem, kihûlt a helyük :-))). Jövõre betárazok nekik egyet!)
A köves ösvényen néha nyaktörõ mutatványokat vittünk véghez, ennek eredményeként Zsenyának megfájdult a lába, így elzavart maga mellõl, legalább én érjek be szintidõn belül (õ is betalált bõven 8 órán belül, mire kiderült, hogy a szint 9 óra volt).
Konklúzió:
- Ne higgyen senki az idõjósoknak. Az egész heti gyomorszorító jóslásokkal szemben csodálatos túraidõ volt.
- Ha egy túrát meg lehet rendesen szervezni, akkor ez az volt. Szalagok, nem elázott figyelmeztetõ feliratok, mosolygó emberek. Kell ennél több?
- Nem volt tömegnyomor, nem voltak szitkozódások. A rossz hírekkel ellentétben a futók is tudnak beszélni, megköszönni a segítséget, felvenni az eldobott/elhagyott szemetet, nemcsak az egyszerû bakancsosok. Ez a mozzanat nagyon tetszett (lásd a Téli Mátra élménybeszámolóit!).
- A Mátra mindig is gyönyörû volt és lesz is, remélem örökké!
Ui.: Nem tudom, hol kellett volna jeleznünk, hogy saját poharunkból/kulacsunkból ittunk, de ebbõl nem ûzök sportot, elvégre nem azért járom a természetet, hogy tönkre tegyem. Remélem a többi résztvevõ is egyet ért velem.
|
