Magnezit 60
"-Sár van?
-Nem, az nem." (Ing. Stefan Kuis)
"-Ja, ez már a határ? Akkor kiveszem a személyimbõl a tüdõszûrõ-papírokat."
(VadMalac)
Tudod, az úgy van, hogy készülsz. Már szerdán tûkön ülsz. Pedig már hányszor megfogadtad, hogy... de aztán mégis. Pakolsz, azzal elkészülsz este hatra. Vacsorázol, aztán próbálsz aludni, hátha. De természetesen nem sikerül. Aztán mégis, de csak negyven percet, és szól a kakas, virtuálisan és digitálisan persze. Éjfélkor kilépsz az ajtón, s nekivágsz a néma falunak, kezedben a pár csomag, amit magaddal viszel hazulról. A fõúton van némi mozgás, leülsz a buszmegállóban, s nézed a diszkóba igyekvõ embereket, s nem érted, hogy mit keresnek ott, s kicsit sajnálod õket, hogy nem is tudják, mibõl maradnak ki.
Aztán megjelenik egy autó, amit vártál, benne három jó barát, s egybõl megtelik a fejed a szavakkal meg vidámsággal, beszél mind a négy ember az idõ 30%-ában. Száguld az autó északkeletnek, lassan eléritek a határt. Aztán rövid idõ, és megérkeztek Kassára. Az elsõ ember, akit megláttok, ismerõs, leparkoltok, megpróbáltok aprót gyûjteni a parkolóautomatához, aztán vonatjegyet vesztek és utaztok Korompára.
Képzeld el, hogy reggel öt óra van és egy vidéki vasútállomáson vagy menetre készen. Épp most ittál meg egy pohár forró teát, megnézted a térképet, majd becsomagolod magad kabátba, mert bentrõl úgy látod, hogy hideg a reggel. Elindultok, pár lépés után már emelkedtek is fölfelé egy a hajnali szürkében is zöld réten. Sok még az erõ, tettrekész a láb, vidám mindenki. Nem telik sok idõbe, majdnem 900 méter magasról, egy turistaház elõtti teraszról nézed a napfelkeltét, ahogy sikertelenül próbálja elûzni a hajnali fagyot. Azután elkezdesz ereszkedni, nagyon hosszan, néha belekocogsz, de csak egy picit, ahogy a terep adja. Leérsz egy mûútra, ahol annyira álmos vagy, hogy elalszol egy pillanatra, és majdnem nekimész a túratársadnak, de csak viccbõl. De a segítségedre siet egy forrás majdnem jeges vizégel, az arcodba fröcskölöd és felébredsz teljesen. Beérsz egy kis faluba, reggelit veszel (még mindig csak kilenc óra van!), pihensz egyet és mész tovább.
Próbálod megtalálni az utad folytatását, nézed a térképet, de a jelek eltûntek. Mászol föl a dombra, érzésbõl mész, meg a térkép szerint, nemsokára leérünk a patak mellé, gondolod. És nem is csalódsz, leérsz. A patak négy méter széles és lábszárközépig ér, a turistaút meg a túloldalon halad egy mûúton. Gondolkodsz, tervet készítesz, majd elkezdesz nevetni a lehetetlen helyzeten. Megvárod, amíg a társaid átkelnek, levetett cipõvel, feltûrt nadrággal, ilyet eddig csak a könyvekben, meg a filmeken. Aztán te is megpróbálod, olyan hideg, hogy éget, de gyorsabban egyszerûen nem lehet, mert elesnél. Aztán az aszfalton melegíted a talpad és kárörvendõen fotózod az utánad jövõt.
Felveszed a cipõd és elindulsz fölfelé. Órákon keresztül, egyfolytában, a lehetõ legváltozatosabb tájakon. Nem gyõzöd kapkodni a fejed a bükkösök, fenyvesek között. Néha messze feltûnik az emelkedõ vége, az 1247 méter magas hegycsúcs is. Kicsit megállsz egy nyeregben, töltesz magadba egy kis energiát, répás-banános izé, de ütõs. Aztán lassan feltûnik a turistaház is, oda kell majd menned a csúcs után. Felmászol, semmi különös, útközben százszor jobb kilátások voltak, de azért mégis, az érzés: fölértél. Lesétálsz a turistaházhoz, azt gondolod, hogy ebédelni fogsz, de a ház zárva, felújítás alatt. Kapsz egy deci teát, eszel egyet a hazaiból, és mész tovább, mert szorít az idõ.
Majdnem tíz kilométert mész, a végén elkezded unni, mert nagyon egyforma, szép az erdõ, de nem nagyon változik. Aztán mielõtt végleg föladnád, meglátod a háztetõt, a Lajoska turistaházat, és nem is merted remélni, hogy nyitva lesz, de hatalmas nyüzsgés fogad. Veszel ropit meg üdítõt, leülsz egy kicsit, és nem próbálsz arra gondolni, hogy milyen álmos vagy.
Indulni kell, a többiek elrohannak,hogy mindenképp elérjék a buszt, ha lekésed, érted jönnek autóval. Mész, ahogy bírod, az út (olyan, mintha kisvasút lett volna valaha) eszelõsen kanyarog. Meglátod lenn a mélyben jobbra a tavat, ahol a cél van, erre az út indul balra fölfelé. Mikor nem tudsz továbbmenni, leülsz egy farönre, magadba nyomsz egy tábla csokit, megacélozod magad, és fölállsz, nyomod tovább. Végre kitárul a panoráma, nagyon meredeken ereszkedni kezdesz, háttérben a kis üdülõtelep a tó partján, elõtte hatalmas zöld völgy. Lerohansz (a végén csak sétálsz), a mûutat eléred, és akkor jössz rá, hogy hátravan még két kilométer. Lemondasz a buszról, majd beérsz a célba, vidám hangulat fogad, ketten lementek a busszal, egy társad ott maradt. Szíves vendéglátás (tukmálással felérõ), két tányér káposztaleves, túrók, körözöttek, sajtok, édesség, tea, beszélgetsz a fõrendezõvel, majd jönnek értetek.
Indultok le, a határõrség kétszer megállít Kassa határában, majd kétségbeesett étteremkereseés, már este tíz van, nem tudjátok eldönteni, hogy éhesebbek vagytok vagy álmosabbak. Aztán meglesz a vendéglõ, pár vendég meg egy billentyûs, gyors rendelés, majd evés. Kicsit jobban elmentek a lefoglalt szállásra, remélitek, hogy találtok még ott valakit éjfél elõtt, de semmi gond, a szobák megvannak. Fürdesz és az ágyba zuhansz reggelig.
Lemondtok a vasárnapi túráról, helyette libegõztök, meg sétáltok pár kilométert. Aztán hosszú út haza, a szél süvít, szinte lelöki az útról az autót. A házad elõtt raknak ki, elköszönsz és hazaérsz.
Egy hétvégét végignevettél. És egy hétvégére megint elhitted, hogy érdemes élni.
|
