Barcika 25
2008.02.16
„Az életbõl csak ennyi fény maradt,
Csillagos ég, tenyérnyi napsugár.
Ezt vártuk nap-nap, homályos falak
Üregébõl esténként-délután.
S elvették ezt is, a tenyérnyi napot:
Bebádogoztak minden ablakot.”
(Tollas Tibor
Bebádogoznak minden ablakot részlet)
Egy évnyi mesterkedés után, sikerült végre az egyik sarjamat rászedni, hogy „rálépjen egy hosszú, rögös útra”, és elinduljon velem élete elõ teljesítménytúráján. Úgy véltük bemelegítésnek elég lesz a 25-ös táv is, bár a gyönyörû útvonal miatt „50-es lelkem” egy kissé sajogott. A nevezéskor lezajlott jelenet, viszont egész napra jó kedvre derített. A túratársnõ, akinél neveztünk, a nevünket olvasva megkérdezte: testvérek vagyunk e? A 32 év korkülönbség miatt ez akkor is jól esett, ha téli sapkákba burkolózva akadályoztuk is a tüzetesebb megfigyelést.
Rövidesen nagy lelkesedéssel elrobogtunk. Már az elsõ emelkedõt futva próbáltuk „leküzdeni”, majd gyors menetelésbe váltottunk át. A Bükk-tetõ nyeregig nem is volt semmi baj, szépen elõzgettünk. Az 1. ellenõrzõ ponton tanácstalanul álltunk meg egy pillanatra, sem tájfutó lyukasztót, sem bójakódot nem találtunk. A zsinórón lógó, egyre jobban elenyészõ zsírkrétával, egy itt árválkodó jelzõkaró 8-as számát maszatoltuk a lapunkra (ki látott már karón számot?). Itt érzékeny búcsút intettünk az ötveneseknek (távra értem, beleértve a hatvanötösöket is), akik nem voltak kíváncsiak Nagybarcára, és rögtön Bánhorváti felé vették az útjukat, hogy majd késõbb, amikor Bánhorvátiból kapaszkodunk kifelé, az ötvenes mezõny egy jó részével, mint egy különös vígjátékban, újra összetalálkozzunk, már-már nem tudva, hogy ki halad elõre és ki hátra. Azután az ötvenesek egy részének,már mint nekem, s itt nem a távra gondolok, Nagybarcáig egy nagyon kellemes reggeli „jogging” következett.
A faluba beérkezve, egy ház mellett haladtunk el, amelyen emléktábla hirdeti, ebben a házban született Tollas Tibor költõ (1920-1997.) Megvallom õszintén, életemben nem halottam még a nevét sem azelõtt. Pedig regényes élete volt, talán megérdemel egy pár szót, az ötvenesek kedvéért is.
1941-ben végzett a soproni Ludovikán. A II.vh-ban hadnagyként szolgált. Igaztalan vádakkal 1947-ben elítélték, s csak 1956 júliusában szabadult ki a börtönbõl. A fenti verset, amibõl idéztem a váci fegyházban írta ahol, hogy a rabok ne lássanak rá a közeli AVO-s laktanyára, bebádogoztak minden ablakot, s a rabok szörnyû körülmények között tengették nyomorúságos életüket. Persze a vers szimbolikus jelentést is hordoz. Tollas az 1956-os forradalomban a budapesti Nemzetõrség összekötõ tisztje volt, majd egykori rabtársával megalapította egyik legnagyobb hatású emigráns irodalmi lapot, a Nemzetõrt amit 1996-ig szerkesztett.
Ha valaki megkérdezné, mint ahogy nem kérdezte meg idáig senki, mivel töltöttem a szombati napomat, egyszerûen csak azt válaszolnám neki: kocsmáról, kocsmára jártam, az egyikbõl ki, a másikba be. Nagybarca és Bánhorváti italboltjai üdítõ színfoltot jelentettek a túra során. Szeretem az ilyen klasszikus kocsmákat. Van valami megmagyarázhatatlan hangulat, ami elfogja az embert, ha egy ilyen helyre betér. Valaha nekem is megvolt a magam fakocsmája, ahol füstös, italgõzös, zsúfolt környezetben, valamiért piszokul otthon éreztem magam. Legjobban a fröccsöt kedveltem, de mivel nagyon-nagyon hosszú idõ óta nem iszom semmit, még Szilveszterkor sem, maradt nekem a szakállas vicc, a „hosszú lépés a kocsma elõtt.” Most viszont beléptem kétszer is, de a napi bevétel növeléséhez, sajnálatos módon, nem járultam hozzá.
Bánhorváti italboltjából kilépve újabb vízválasztó következett, hiszen elõttem „két Nordicos kocsmatöltelék” balra indult a K+-en, mi pedig szintén jól felszívva magunkat, jobbra. Ezután következett a már fent ecsetelt „találkozóharc” az ötvenesekkel, egészen a Nagy-laposig. Elbeszélgettem egy szembejövõ kerékpáros teljesítõvel, akiben a lábam kímélését tervezve, a jövõmet láttam megtestesülni. Állítása szerint, ha a nyereg magassága helyesen van beállítva, a kerékpár a futáshoz képest alig terheli a térdet. Úgy legyen.
Innen egy-két elõzgetést leszámítva, magányosan haladtunk tovább, megszûnt a nyüzsgés. A tardonai útra leérve, ki tudja miért fészkelte be magát a gondolatainkba egy finom, jó, csülkös Jókai bableves képe. Maradt persze a hazulról hozott szendvics, amit vésõ és kalapács híján, mivel kõkeményre fagyott, némi rágódás után, végül feladtunk elfogyasztani.
A tardona-völgyi frissítõponton, ahová kedvesen becsalogattak, jól jött a meleg szívvel szervírozott forró tea, a Lottó csoki pedig, a múlt heti hármas találatomra gondolva,szintén melegséget öntött a szívembe. Így hát elmondhatjuk, ezen a túrán a szó szoros értelmében kaptunk hideget-meleget.
A mûútról letérve, egy kúpos hegyet megpillantva, egy meddõhányó képe merengett fel bennem, s mint késõbb kiderült, valóban az is lehetett, hiszen ezen a helyen valamikor, egy bányaüzem mûködött. (Történetérõl majd máskor, most sietünk.)
A Lófar-nyeregben társam, nyeregbe(re) huppanva, átélte élete elsõ teljesítménytúrájának elsõ nagyobb válságát, amit talán csak a terepre alkalmatlan teremcipõ okozott. Az én Nike cipõm - amit múlt héten vásároltam a Spuri cipõboltban (ez itt az ingyen reklám helye), s amit olyan hihetetlen lelkesedéssel és szakértelemmel segítettek kiválasztani, a hosszútávfutó bajnok tulajdonos és munkatársai közös erõvel, ortopéd lábamra való tekintettel már vagy 12 pár vett körül, - ragyogóan bevált. A két héttel ezelõtti bakancsos Szent László33-as túrán való iszonyatos sárdagasztáshoz képest, ahol úgy éreztem, mintha a gravitáció a duplájára emelkedett volna, most pilleként repültem tovább. A dologban a legjobb a cipõ volt, ami szinte önálló életet élve, szikrázva suhant a fagyott talajon.
Innentõl, már sima, nem túl megerõltetõ, nagyon kellemes út vezetett Barcikáig. A városban megtettük az elõírt tiszteletkört is. Így az autóbusz-pályaudvari mûvészbejáró felõl értük el a sporttelepet, ahol még ingyen focimeccset (vagy edzést?) is láthattunk a szemünk sarkából.
Beestünk a fotocellás vészbejáraton, és végre megérkeztünk.
Egy nordicos pár, akiket az utolsó ellenõrzõpont után hagytunk el, kihagyván a városnézést már bent volt.
Utánunk ért be egy ismerõs futó az 50-es távon, valami extrém idõt teljesített. Talán a hideg hajtotta ennyire, vagy ki tudja mi.
Mi 4:28 alatt értünk be, bár a hivatalosan 26km-es távot én 30-nak mértem, de hibakorrekciókkal, testvérek(vagy apa-fia) között is megvolt úgy 29km. De, ezen fölösleges lamentálni. Volt,amennyi volt. Debütálásnak, társamat tekintve, mindenféle sportmúlt és edzés nélkül szerintem ez nem rossz teljesítmény.
Nem sokat idõztünk, bár jó lett volna egy kicsit a Kazincbarcikai Természetbarát Egyesület éves programjáról a szervezõkkel elbeszélgetni. A túrára készülve, ugyanis rátévedtem a honlapjukra, s eszméletlen gazdag éves programot kínálnak. E mögött, ahogy én látom néhány megszállott, nagyon aktív ember található.
Nem tudom persze, hogy csak helyi tagokat, vagy külsõsöket is fogadnak e. Ezekbe bekapcsolódva, már csak ebbõl kitelhetne az ember egész éves programja. A rengeteg belföldi túra mellett szerepelnek közöttük jócskán külföldiek is, a környezõ országokba. Egy hétvégén, vagy egy hosszú hétvégén teljesíthetõek.
A „Barcika rendezvényeken” vagy máshol, mindenkinek jó túrákat, jó életet kívánok!
Élvezzük az egészséget, a békét, a szabadságot!
2008.02.16
„Az Alpeseknek fenyves illatából
Míg csokrot küld a hûs nyugati szél
És lelket öblít fenn a tiszta távol
S mosolygó hegyek hószaga kísér,
Itt tegnap társam tüdõbajt kapott,
Bebádogoztak minden ablakot.”
(Tollas Tibor
Bebádogoznak minden ablakot részlet)
(Vác 1955)
|
