Túrabeszámolók
|
|
A Híd túl messze van 90 km… beszámoló, de inkább súlyos kritika!!! Idén kezdtem meg a tizenharmadik túraévemet. Ennek jó része teljesítménytúra, vannak azért egyéni túrák is. Itt hangsúlyoznám, hogy soha-soha nem keresem a rendezvényekben a hibát. Ráadásul én magam is rendezek túrát az egyesületünkkel. Magam hibájáért (pl. eltévedés) soha nem a rendezõket hibáztatom. Mindegyik tt tetszett amin eddig voltam, nagy hibákkal nem találkoztam. De errõl a túráról többnyire csak rosszat mondhatok. Nem maga a túra, és annak élménye, sõt az nagyon is tetszett. Továbbá a kritika nem a pontõröknek szól, hanem a fõrendezõségi szinten elõforduló súlyos hibák, melyekre magán a túrán döbbentem rá. Ezeket a hibákat az egyébként nagyon jó ellátás sem feledtetheti. A fõ problémával a korán indulók, ill. a futók nem találkoznak.
A történet ott kezdõdött, hogy a TTT kiírás szöveges része, és a CSMTSZ honlapja két nagyon különbözõ kiírást tartalmazott a túráról, pl. az elõnevezés módjáról. A TTT honlapja szerint kizárólag rószaszín csekken történõ befizetéssel, ill. a kitöltött elõnevezési lap postai, vagy elektronikus úton történõ elküldésével lehet elõnevezni. Ebben az esetben az 1800 Ft helyett csak 1500 Ft. Namármost utánanéztem, és a rószaszín csekk feladási díja 10 ezer Ft-ig 565 Ft. Még rá is fizetek… Továbbá ugyanezen módon lehet fizetni az esetleges szállásigényt, a nevezési díjjal együtt. Még gondoltam is, hogy akkor maradjon a helyszíni nevezés, amikor egyik túratársam átküldte a technikailag már fejlettebb kiírást a CSMTSZ oldaláról. Na ott már szerepelt egy számlaszám is, hogy így is lehet fizetni. Nosza, Enci átutalta a nevezési díjat, és a szállásdíjat, amit ezzel egyidõben a plébánián meg is igényeltem. Az „újabb” kiírás már nem tartalmazta a szállás díjának rendezési módját, gondoltam akkor ugyanúgy egybe kell fizetni. Napokkal késõbb jön az e-mail, hogy kár volt együtt utalni, mert azt külön ott kell rendezni a plébánián… Annyiban maradtunk, hogy a szállást kifizetem Tápén péntek este, az átutalt díjat meg kp-ban visszakapom a túrán. Válaszképp finoman jeleztem, hogy nem ártana egy egységes és egyértelmû kiírás, de erre már nem kaptam választ. (Végül a szállást visszamondtam, mert kiderült, hogy nem egyedül megyek, és szombat hajnali pesti indulással is tudok menni.) Itt kezdtem egy kicsit úgy érezni, mintha nem lennének a helyzet magaslatán. De mivel egy olyan túráról van szó, amit több mint 10 éve rendeznek, gondoltam ezek csak „apróságok”, ennél nagyobb gond ne legyen. Aztán a sok „apróságból” még több lett.
Majdnem 370 km-t, és több mint 6 órát vonatoztam erre a túrára péntek délutáni pápai indulással. Szombaton Zuglóból a 4:06-os személlyel döcögtünk le Szegedre. Ott némi eligazítás után villamossal, busszal, és némi sétával sikerült eljutnunk a rajt helyéig. Mivel a végén neveztünk, túrázókkal nem találkoztunk, hogy lássuk hova kellene menni. Egy árva darab kiírás, szalag, vagy tájékoztatás, hogy a vízügyi igazgatóságon belül merre, melyik épületbe kellene menni. Elõször hátul próbálkoztunk, majd megtaláltuk a fõbejáratot, ott is körbe mentünk, kutakodás, végül csak meglett. Már csak páran voltak odabenn, indulásra készen. A fõrendezõ idõs úr nagyon nem volt a helyzet magaslatán, csak mi vártunk az indításra, mégis nagyon nyögvenyelõsen ment a dolog. Na még ezeken sem akadtam fenn igazán, hát egye fene, ez nem rontja a kedvem. Máskülönben ezt meg sem említeném. Az indítási idõ 7:00-8:30-ig volt a kiírás szerint. Szeged fõ állomására 7:15-kor érkeztünk, a tömegközlekedés és a várakozási idõk miatt épp 8:30-ra sikerült odaérni, de még indulhattunk szerencsére. Végül is 8:45-kor ki a kapun, a töltés már ott várt ránk, és nekiindultunk a végtelennek.
A nagy sárról szóló legendák ellenére én határozottan megnyugodtam, hogy ez ahhoz képest nem is sár… Azt hittem hogy állig érõ dagonya és szenvedés lesz az egész, a legrosszabbra készültem. Pláne ahogy a hajnali vonaton idõnként megébredtem a valóban szakadó esõ szûnni nem akaró kopogására, ahogy egy-egy állomáson állva áztatja a vagon tetejét. Nyomasztó gondolat volt, hogy önként vállalt végzetünk felé robogunk. Mire Szegedre érkeztünk, az esõ el is állt. Mint megtudtuk, a széles füves gátat esõs idõben lezárják, és nem engedik, hogy a jármûvek tönkretegyék a talajt. Így a füves sávokon egész tûrhetõen lehetett haladni. Az idõ is szélmentes volt, ami külön áldás volt. Majdnem utolsó indulóként magányosan róttuk a kilométereket. Az esõ újrakezdte a délelõtt folyamán, az a fajta alattomos, szépen lassan eláztató fajta, így inkább még az elején elõkerült az esõkabát. Jókedvûen, jó erõben telt az elsõ 13 km, amit az algyõi gátõrházig 2 óra 45 perc alatt tettünk meg. Itt meleg teával, és csokival fogadtak a kedves pontõrök. Balaton szelet a Tisza partján. Negyed óra pihenõ után irány tovább. Elhaladtunk Algyõ mellett, majd a település után átkeltünk a 47-es fõút gyalogjárdával is ellátott hídján a Tisza felett. Itt csodálkozva néztem a koszorúkat és a mécseseket a korláton. Ezek szerint népszerû öngyilkos hely lehet… Átérve a hídon jobbra fordulva a túloldali gáton találtuk magunkat, ez egyben a maroslelei aszfaltozott bekötõút. Jól esett ez az aszfalt, be kellett hogy valljam. 2 km után az aszfalt lekanyarodott a töltésrõl, így ismét a fû, és a végtelen egyenes. Innentõl villanyoszlopok végtelenje követett minket a töltésen. Átkeltünk egy autópálya alatt is, bár nem derült ki számomra, hogy melyik is volt az. Életnek nem sok jelét tapasztaltuk, legalábbis emberit nem. Csend, magány, nyugalom. A tõlem megszokott módon csendben voltam, és jól is esett. Végül néhány töltés oldalában legelészõ birka jelezte a következõ gátõrház közeledtét. De ez még nem a mi ellenõrzõpontunk volt. A második ellenõrzõ pont a Holt-Tiszai gátõrház volt 31 km-nél. Algyõtõl ezt a 18 km-t 4 óra 26 perc alatt tudtuk le. Itt is kedves pontõrök invitáltak be a házba, teát, és almát kaptunk. Na és itt ért a böbbenet. Mert nem is tudom minek nevezzem. Kérdezték, hogy tuti tovább akarunk-e menni. Mondom miért? Mert hogy a következõ pont a Feketecsárdai gátõrház 14 km-re van, és egy óra múlva zár a pont. És hogy hivatalosan már õk is bezártak, de még megvártak minket. Mondom micsoda??? Ekkor derült ki a pontõrök számára is, hogy nem kaptunk mi sem az itinerhez olyan mellékletet, melyben szerepelt volna a pontok nyitvatartási ideje! A túra kiírása szerint aki 15 órás rész szintidõ alatt nem ér 60 km-hez Makón, azt nem engedik tovább. Na igen, de az nem szerepelt egyik kiírásban sem, hogy az a 15 óra a 7 órás induláshoz van igazítva, nem pedig azoknak, akik például 8:30-kor indulnak el. Ezt a pontõrök meg is értették, elmondásuk szerint tudnak jópár hiányosságról, de õk csak pontõrök, nem õk tehetnek róla. Fel is hívták a rajtban lévõ öregurat és beszámoltak neki errõl, de láthatóan a fõrendezõ úr szörnyen merev volt, és még véletlenül sem értette meg mi is a probléma. És ha már a kiírásban nem szerepelt, a rajtban sem hívták fel senki figyelmét arra, hogy akik 8:30-kor indulnak, azoknak már csak 22,5 óra a szintidõ a 24 óra helyett, ill. az sem, hogy a pontok is így tartanak nyitva! Nem lehet mindenki gyors! Mivel ez az elsõ ilyen hosszú túrám, ezért beosztott erõvel, szintidõ kihasználósra terveztem a túra teljesítését. Ha ezt elõre tudom, akkor inkább a 60 km-en indultam volna. Nagyon mérges lettem, szó szerint az életkedvem elment az egésztõl, pedig akármilyen lapos és monoton, én perverz módon élveztem is a túrát egészen eddig. De ezek után nagyon elegem lett. Ezek szerint a makói pontot sem találtuk volna nyitva a mi tempónkhoz képest, a többit sem, és a célt sem!!! Pedig a mi indulásunkhoz képest rendben volt a 15 óra rész-szintidõ. Mivel az eddigi 31 km-t 7 óra 11 perc alatt tettük meg, a késõbbi fáradás miatti lassulást is beleszámítva Makóra értünk volna a megadott 15 óra alatt, a 60 km-hez! De így nem láttam rá esélyt, pláne hogy sorra bezártak volna elõttünk a pontok. A csalódottságom mérhetetlen volt. Feltettem a kérdést magamban, hogy mit is keresek én itt ezek után??? Kénytelenek voltunk elfogadni a pntõrök felajánlását, akik elvittek minket a 14 km-re lévõ pontra. gy esélyünk nyílt még nyitva tallálni a makói pontot. Magamban ezt kudarcként éltem meg, mert a 90 km-es túrából, így már csak 76 km-es lesz hivatalosan. Ez a tudat nagyon nyomasztott a túra hátralévõ részén. Ehh, mondom majd kérünk a célban egy 76 km-es túráról szóló emléklapot, oszt jólvan, meg marad a mérgelõdés. A pontõrökkel elsuhantunk a Feketecsárdai gátõrházhoz. Rövid pihenõ, tea, csoki, majd indulás tovább. Itt már találkoztunk más túratársakkal is. Valamikor 18 óra körül otthonról érdeklõdtek, hogy mi újság velünk, megvagyunk-e, mert otthon már bizony több mint 10 centi hó leesett, és hordja. Na mondom szupi, de itt semmi. Se hó, se szél, és délután óta már esõ sem. Haladtunk a sötétben Makó felé. Lassan, szörnyen lassan közeledtek Makó fényei a horizonton. A templomtorony szépen kivilágítva hívogatott. 15 km szinte végig egyenesen a sötétben a lámpa sejtelmes fényében. Idõnként a túratásak fénycsóvái is feltûntek. Nagyon kietlen, nagyon csendes, és még mindig nagyon lapos. Majd a 15 km-es résztáv kb. felénél kaptam egy csúnya holtpontot. Itt jött ki rajtam az, amit megmondtak, és számítottam is rá valamelyest. Iszonyúan görcsölt mindkét lábam, az állandó azonos terheléstõl. Itt nincsenek pihentetõ emelkedõk, lejtõk, változatos terep. Itt csak végtelen sík van. Szintemelkedés csupán annyi, hogy le meg felmész a töltésen a lépcsõkön a gátõrházakhoz. Sokkal nehezebb mint egy hegyvidéki túra, most már én is tudom. Nyûgös lettem, nagyon nyûgös. Lassultam. Végül dalolászni kezdtem, meg hasonlók. Fejben brutálisan szétestem, ebben minden benne volt: a fizikai kimerültség, az elõzõ pont csalódottsága, az az elveszett 14 km, na meg minden. „Ó Makó, engedj közelebb!” mondogattam. Lassan, iszonyú lassan mentek a km-ek. Végül Makó határában leterítettem az esõzubbonyomat, és feküdtem rajta vagy 10 percet, közben bátorítottam magam. Nagyon teátrálisra sikerült, kb. eljátszottam a Titanic zárójelenetét… Végül nagyon keservesen felkeltem, tovább indultunk. Na persze csak én voltam ilyen szétesett, iIsti nem. Ez a 10 perc fekvés helyre rázott valamelyest. Makóra beérve a gát végén találtuk a kiírást, hogy innentõl kövessük a szalagokat, az iskola 1,5 km-re van. Na mondom remek, irány az elõre. De el kellett hogy keseredjek, mert nem találtunk egy árva szalagot sem, mint késõbb kiderült, más sem. A térképvázlathoz nem hoztam nagyítót, így semmire sem volt jó, annyira le volt kicsinyítve. Kedvszegetten leültem egy panzió elõtt, és elegem lett mindenbõl. Én csak az iskolában akartam lenni. A panzióból hívattunk egy taxit, ami hamar oda is ért. Úgy voltunk már vele, hogy a túrát úgyis buktuk már, így hát mindegy. Meglepetten láttuk, hogy a taxi egy régi Lada volt. Nem semmi, ilyet még nem is láttam. Jó volt ez a kis retró utazás. 20:30-kor értünk így be az iskolába. A bejárati ajtót a mennyek kapujának véltem, jártányi erõm sem maradt már. Itt sokadmagunkkal együtt kiszálltunk, ki ki miért. Én azt hittem hogy ez az egyetlen, és végsõ holtpont, így kiszálltunk, átvettük a díjazást. Nagyon finom csülkös lencsés gulyást ettünk. Volt zsíros deszka, téli fagyi, tea. Pazar ellátás volt! Két órát pihentem, összehúzott székeken aludtam egyet a busz indulásáig. Felkeltem, és meglepetten tapasztaltam, hogy friss vagyok, és a makó elõtti összeomlásom sehol sincs már. Akár tovább is mehettünk volna, szerintem még sztornózhattuk is volna az átnevezést, csak meglehetett volna az a maradék 30 km, hogy a 90 km helyett legalább meglegyen az a 76 km. Nyolc és fél óránk lett volna arra a 30 km-re. De mivel ez már így se, úgy se lett volna 90 km, így hát hagytuk a fenébe az egészet. Még egy negatív tapasztalat: kérdezem a makói egyik rendezõtõl, hogy hova lettek a városból azok a bizonyos szalagok? Erre a válasz, hogy krepp papír szalagok voltak kirakva, amiket az esõ elmosott. Hogy lehet krepp papírt kirakni esõben, miért nem mûanyag jelölõ szalagot? A válasz: mert az drága!!!! Mondtam is, hogy ezen nem szabadna spórolni. Erre az volt a válasz, hogy azt vissza is kell ám szedni, de így legalább az esõ elrendezte a dolgot. Céloztam arra, hogy ha ki lehetett rakni, akár vissza is lehet szedni, 1,5 km-rõl volt szó. Ha annyira lusták, akkor autóval is be lehet gyûjteni a vásoban, mert csak ott volt szalag. Hogyan lehet ilyenen spórolni? Hogyan?????????? Ráadásul akár újra is használhatja azt a kevés szalagot. Mi ez a hozzáállás??? Ráadásul a makói fõrendezõ „negatív hangon emlegette” a szegedit és a többi. Kommunikáció semmi. Nekem itt már sok volt az egész napból. Végül is többedmagunkkal visszabuszoztunk Szegedre, ahol a rajt/célban ismét királyi ellátásban volt részünk. Sok ismerõs arccal találkoztunk, jó volt beszélgetni. A fõrendezõ bácsival inkább nem álltam le megbeszélni mi is a pproblémám. A pontõrök mondták hogy jövõre már nem õ lesz a fõrendezõ, az egyesületen belül átveszi egy másik csapat, és a megyei szövetség sem névleg lesz benne a szervezésben. Mondom szuper, nagyon ráférne erre a túrára de nagyon!!!
Jövõre újra szeretnék eljutni ide, és nagyon bízom benne, hogy az új csapat ezekbe a hibákba már nem fog beleszaladni.
A hétvége további viszontagságai (ez már csak hab a tortán, a túrához már nincs köze): kora reggel indulás az állomásra, ahol a neten nézett kiírás szerint egy IC indul Budapestre 5:45-kor. Az állomáson a kiírás szerint is IC volt az induló vonathoz megjegyzésként írva, így a pénztárban konkrétan IC-re kértük a jegyet. Megyünk ki a vonatra, és ott ér a meglepetés: egy olyan vonatra kértünk IC pótjegyet, amire személykocsik is voltak kötve, az elsõ két kocsi állt IC-bõl. Ugyanoda megy, ugyanannyi idõ alatt, mindek vettünk volna IC jegyet, ha egyszer natúr, régi személykocsik is voltak hozzákötve. Bõven megfelelt volna. Így a MÁV jóvoltából lehúztak 1190 Ft-al. Csak úgy megérdeklõdtem a jegyvizsgálótól, hogy ennek ugyan mi az oka. Közölte, hogy ki volt írva a neten, hogy az nem csak IC kocsikból áll. Lehet én vagyok a hülye, de inkább ráhagytam. Ez nem igaz mondom. Én még ilyennel nem találkoztam. IC-re személykocsik kötve, és a vonat IC-nek meghirdetve. Ugyanoda megy, ugyanakkor indul, és ugyanannyi a menetideje. Nem vagyok én sznob, ebben az esetben nem vettem volna pótjegyet, elvégre a hátsó sima kocsikon sem volt tömegnyomor (ja és még menekültek sem voltak). Ezen a hétvégén nagyon sok szarság ért. Arról már nem is beszélve, hogy busszal megyek hazafelé, Herenden egy kedves felszálló utas kinyitotta mindkét egymás melletti csomagtartó ajtót a buszon, bepakolt, a sajátját kinyitotta, és a másikat tárva-nyitva hagyta, majd felszállt. Na mondom biztos még pakolni fog. De nem. Sofõr sem vette észre, csukja be az ajtót, majdnem indulunk, mikor szólok, hogy mindkárt nem lesz utazótáskám, mert kiesik a nyitott csomagtartóból! A kedves utas aki úgy hagyta meg hitetlenkedik, de aztán lement, és jééé, nyitva van. Na ha nem ott ülök azon az oldalon, és nem éberedek fel, akkor bizony poggyász nélkül érek haza. Remek befejezése lehetett volna ennek a hétvégének. Hazaértem, átcsattogok a vasútállomásra, ahol pénteken délután hagytam az autómat, akkor még egy deka hó nem volt. Gondoltam is, hogy az autóm környezetét takaratíhatom le a hótol, hát az van. De jobbat mondok. A hókotrók az állomás elõtti parkolónak egy részén még csak nem is jártak! Tehát az autóm 15-20 cm érintetlen hóval körülvéve, ebbõl ki sem lehet járni. Mondom ilyen nincs. Volt még két autó, akinek a gazdája láthatóan szintén távol volt a hétvégén, õk is biztos örülni fognak. Mehettem a forgalmi irodába hólapátért. Én ekkor már csak haza szerettem volna érni, semmi mást. Törhettem utat kifelé a parkolóból, nem kis munka volt.
|
| | | | |
| BUÉK | Túra éve: 2015 | 2015.01.08 16:47:02 |
|
Egy ideje fontolgatom már hogy újra írok beszámolókat teljesítménytúrákról, egyéni túrákról. Idén el is kezdem újra, íme az idei elsõ tt beszámoló:
BUÉK 20
Noha csábítónak tûnt, hogy itthon a Bakonyban is volt ugyanaz nap egy teljesítménytúra, de én már elígérkeztem a BUÉK-ra. Szerettem volna újra eljutni erre a túrára, mert sok éve nem voltam már ezen a rendezvényen. Mint utóbb megnéztem az archívumban, éppen 10 évvel ezelõtt teljesítettem elõször! Egyvalami biztos: erre a túrára többet utaztam, mint amennyit túráztam.
Majdnem fél 6 volt, mikor Pápakovácsiból Gyõrbe indultam autóval, na meg Zorka kutyámmal. Megnyugodva tapasztaltam, hogy noha messzebbrõl és késõbb is indultam mint a pápai személyvonat, de kényelmes tempóban elértem a Gyõrbõl 6:28-kor induló, és Keletibe érkezõ gyorsvonatot. A vonaton már láttam pár túratársat. A keletinél találkoztam Istivel, irány Hûvösvölgy, a Gyermekvasút végállomása. A jól ismert rajt/célban nagy volt a nyüzsgés, több ismerõssel is találkoztunk, többek között a rendezõk között is. Nevezés után ettünk egy kis virslit a rajtban, 10 órakor el is indultunk végre. Útravalónak croissant és almalét kaptunk. Éppen csak elindultunk, én már alig 30 méter után dobtam egy hátast. Átkeltünk a Hûvösvölgyi úton, majd elindultunk felfelé a kék és sárga jelzéseken. Ekkor láttuk, hogy ez ugyan nem kispályás történet. A rendezõk elfelejtették mondani, hogy hozzunk korcsolyát is! :-) Isti aggódva kérdezi: "Kell ez nekünk?" Mondom neki, kell, fõleg ha már ennyit utaztam idefelé ma reggel. Tulajdonképpen nem is volt nagy ellenkezés a részérõl. Tükörjég volt elõttünk mindenütt. Az ösvény mellett két oldalon, ahol lehetett, volt már kitaposott csapás az ösvény mellett, melyen úgy-ahogy, lehetett haladni. De nem mindenütt volt ilyen lehetõség. Az út elején elejtettem néhány kósza káromkodást, ami igazából az egész helyzetnek szólt, közel sem a rendezõknek. Nem rendeltek a rendezõk ónos esõt, mégis jött. "Ónos esõ volt tegnap" mint hallottam néhány helyi túratárstól menet közben. Útközben több túrázó is lehagyott minket, csodálkoztam is, azt gondoltam, hogy mi már az utolsók között indultunk. Néhányuk mosolyt is csalt az arcomra, õk, a helyiek, akik teljes mértékben szép divatos utcai ruhában, és túrázásra alkalmatlan lábbeliben érkeztek. Másfelõl örülök is neki, mert legalább ezt a réteget is ki lehet mozdítani, és túráznak, még ha máshova nem is mennek el, és végül is ez a lényeg: kimozdulnak és túráznak. Végül is felküzdöttük magunkat a Határ-nyeregbe, ahol szembesültünk a november végi jégtörés okozta károkkal. Innen az Újlaki-hegy parkolóján át a Hármashatár-hegyre érkeztünk, mely a túra elsõ ellenõrzõ pontja. Szép napos idõ, remek kilátás, és kedves pontõrök fogadtak minket. Nagyon huzatos és hideg volt, gyorsan elõkerült a termosz. 11:20 körül tovább indultunk (avagy csúszkáltunk) lefelé, Fenyõgyöngye felé vettük az irányt. Kedves emlékek kötnek ide, a Fenyõgyöngye étteremben ünnepeltem a családdal, mikor Adyligeten végzetem 2007-ben. Fenyõgyöngye felõl felfelé tartottunk az Árpád-kilátó felé a kéken. A kilátóban szokás szerint sok kiránduló volt. Itt értek be minket a seprûk: Reck Szilvia és Zádori Roland. Egy kis körülnézés után velük indultunk tovább, és sereghajtók lettünk. Persze besegítettem a szalagszedésben is, túrarendezõként ez amolyan ösztönszerû cselekvés volt. Utunk többször bevezetett a budai utcákra is. 9,1 km-nél volt túránk második ellenõrzõ pontja, az Apáthy-szikla, itt Szalay Anita, és Márton Dániel pontõrök voltak a szolgálatosok. Miután megkaptuk a bélyegzéseket, pontot bontottak, és õk is elindultak a táv hátralévõ részén. Ismét a város peremén találtuk magunkat, érintettünk néhány utcát. A Nagy-Hárs-hegy felé tartva egy forgalmas úton keresztül verekedtünk magunkat, és a hátunk mögött hagytuk a várost. A zöld és a zöld kereszt elágazásánál találtuk a "Z+ elágazás" ellenõrzõpontot, ahol vizet kaptunk a pontõröktõl. Itt is bontották a pontot, ahogy tovább indultunk. Nagyjából innentõl az elõttünk haladó túratársak gyerkõcei egymással versenyeztek, hogy melyikük tud több szalagot leszedni. A seprûkkel együtt megállapítottuk, hogy munkanélküliek leszünk a túra hátralévõ részére. Szépjuhásznénál vártunk egy kicsit, hátha elindul az éppen ott álló vonat, de nem volt szerencsénk. Inkább mentünk tovább, mert a többiek itt lehagytak minket egy kicsit, a Nagy-Hárs-hegyen a kilátóban vártak be minket. Én is felszaladtam pár fényképre, és egy gyors körülnézésre, érdemes volt. Mostanában akármyilen hideg van, annak ellenére minden túrán napsütés, és szép kilátás fogad. A pont lent volt a kilátó alatt, a Bátori-barlang elõtt. Kiépített kötélpályán ereszkedtünk le a ponthoz, itt is ismerõsbe botlottam. 15,3 km-nél jártunk ekkor, és örültünk, hogy ebbõl a kapaszkodós, egyensúlyozós túrából már csak kevés van hátra. A nevének megfelelõ Nagy-réten feltankoltunk az ellenõrzõpont szaloncukor ellátmányából, Zorka pedig begyûjtötte itt is a simiket :-) Innen már csak egy km a cél, amit nagyrészt már enyhe ereszkedéssel töltöttünk. Sötétedés elõtt még be is értünk. Kitöltöttük a hat órás szintidõt, de ilyen terepvsizonyok között, és Istit kísérve nem is csoda. A célban a jól megérdemelt díjazás után virslit és teát kaptunk. A célban hallottuk, hogy legalább ketten csonttörést szenvedtek, és kb. negyvenen úgy dontöttek visszafordulnak. Valóban extrém lett ez a túra a jég miatt, és emiatt rendkívül el is fáradtam. Úgy éreztem, mintha többet is mentem volna mint 20 km, a Moszkva tér felé a villamoson már be is aludtam :-) Szerencsésen elértem a 17:38-as szombathelyi gyorsvonatot.
Köszönöm a túrát a rendezõknek, tetszett! Örültem hogy 2005 után újra eljöttem erre a rendezvényre.
|
| | | | |
| |
| Lővérek | Túra éve: 2010 | 2010.11.26 15:28:55 |
|
Lõvérek túra – rendezõi szemmel
A hetedik alkalommal megrendezett túránk szalagozása 11.18-án, csütörtökön kezdõdött. Az idõjárás elõjelzést a héten lázasan figyeltem, de legnagyobb örömömre csütörtökön - még – jó idõ volt. Fél 9 körül érkeztünk meg az iskolába, lepakoltuk a hétvégi rendezõi felszerelés egy részét. 9 óra magasságában el is indultunk az iskolából, aznapra a 15 km-es távot terveztük szalagzni Tamással. A menetiránynak ellentétesen el is indultunk, Maya kutyám kíséretében.
Tavaly a Károly-kilátó és a cél közötti szakaszon elkavartam egyedül a sötétben, és nem bírtam rájönni, hogy úgy mégis mit rontottam el. (késõbb írt egy túratárs, hogy szerinte mit néztem el, utólag az elméletem már megvolt minderrõl). Úgyhogy inkább nem is kerestem tovább az utat – szalagot sem tettem ki többet – és toronyiránynak megindultam lefelé, és kilyukadtam a Lõvér uszodánál – aminek ugyebár semmi köze az eredeti útvonalhoz. Ott teljesen átázott cipõben fogtam egy taxit, és visszamentem az iskolába… Ami nekem nappal ment, az sötétben már nem. Úgyhogy a túra legvége másnap igényelt némi tájékozódást a túrázóktól.
Na ezt elkerülendõ, ezzel akartam kezdeni a szalagozást, hogy garantáltan világosban lássam azt a részt. A kék jelzést követve megindultunk a Károly-kilátó felé. A város azon részére nem nagyon tettünk szalagot, mert jó volt a kék sáv, meg nagyobb eséllyel el is tûnik ilyen helyeken a szalag. A zöld háromszög, a mi 2008 óta használt igazolófüzetünkben és a 2007-es Cartographia térképen szerepel, és a valóságban is létezik még (nincs szürkével átfestve), a legfrissebb 2009-es Cartographia térképen már nem szerepel, csak a nyomvonalát jelölõ fekete szaggatott vonal látható. A pláne az az egészben, hogy nekem ez mindig is inkább kéknek látszott – már amikor megtaláltam… Kopott, de inkább kék mint zöld. De a térképeken zöld, a legújabbon meg már nem is létezõ, de mégis ott van… Ezen a ponton megnéztük, hogy az igazi kék háromszög milyen úton vezet – végül is ugyanoda megy, csak egy kicsit hosszabb. Ez a kék átszeli a Lõvér sípályát, érint két emlékhelyet, egész jó kilátóhelyekkel. Így felértünk a Károly-kilátóhoz. Majd lementünk a zöld („kék”) háromszögön, amin a túra eredeti útvonala megy, végül ezt szalagoztuk ki, hogy ne legyen nagy kavarc az idõközben sokat változott igazolófüzet útvonalával. De jövõre a másik úton visszük le a távot, látványosabb, és kevésbé meredeken lejt.
A kilátó melletti faházban megpihentünk. Bort, és teát ittunk. Nagyot néztem, amikor a szódából készült „teámat” kihozták. Valami teaízû granulátumból és felmelegített bubis vízbõl készült teának nevezett valamit kaptam eldobható mûanyag pohárban, mindezt 200 Ft-ért, ha jól emlékszem. Inkább nem szóltam semmit, megittam. De ez volt eddig a csúcs, komolyan mondom. Az még csak egy dolog, hogy granulátumból van. Ha nem egy fél kávéskanálnyi mennyiségbõl dobják ezt össze, netalántán némi színe, íze is lettt volna. Na de a forró bubis víz… Elõször azt gondoltam, hogy biztos forr még a víz a pohárban, de az nem ilyen. Hányszor elmentem már emelett a kis vendéglõ mellett, olyan hangulatosnak tûnt mindig, most végre bementem. De ez így ebben a formában elég is volt.
Az aznapi borzalom után új lendülettel tovább indultunk, követve a kék és a ciklámen jelzést. Valami régi sárga is volt arra, jelzéskavalkád. A Hétbükkfánál is módosult a jelzés, ez már tavaly is agy volt. Itt nem megy le a Tacsi-árokba a kék sáv, hanem a ciklámennel egy úton halad tovább egy jó kis úton, a hegy oldalában, tényleg olyan, minthe egy régi kisvasút nyomvonala lenne, de erre én sehol sem találtam seemilyen utalást. Szóval örülök, hogy a menetrendben már nincs benne a Tacsi-árok, azt nem nagyon szerettem, évrõl-évre nehezebben járható volt. Ez az út jobb és látványosabb, végre felfedeztük most hogy már nem csak a ciklámen jelzés megy arra. Ez egyébként hosszabbá teszi az össztávot, számításaink szerint – az egyik túratárs megjegyzése szerint – kb. 2 km-el. Ezen a részen kis idõre még kis is sütött a nap, aminek nagyon örültünk. Sár egyébként ezen a napon még nem volt, tényleg csak itt-ott akadt belõle, az sem volt vészes. A Bella-emléknél a halomsírnál lévõ pihanõnél megálltunk, ettünk, de sokat nem lehett egy helyben maradni, mert úgy már hideg volt. Szalagoztunk tovább a Várhely-kilátó felé, a kilátó környékérõl néhány kivágott fát húztak le éppen egy jó öreg Dutrával. A kilátónál nem idõztünk sokáig, tamás felszaladt körülnézni, aztán megvitattuk, hogy a 2009-es turistatérkép megintcsak különbözik az igazolófüzettõl ill. a 2007-es turistatérképpel. Ami utóbbi kettõben még megvan, és a valóságban is létezik (egy darab jelzést sikerült a festõknek szürkével megszüntetni a kilátóból lefelé), az a legújabb térképen már egy egészen más nyomvonalon halad. De mi maradtunk a szokásos, és a valóságban még létezõ sárga háromszög jelzésnél. Az új utat nem tudom megcsinálták-e már, inkább nem is akartam tudni róla…A „régi” sárga háromszögön lefelé haladtunk, itt sûrûbben kerültek ki szalagok. A bringapálya és a jelzés idõnként egy szakaszon megy, néha eltávolodik egymástól, de végeredményben ugyanoda megy le. De egy idõ után a jelzés egy-egy szakaszát nem érdemes követni, hanem inkább a bringapályát, mert a jelzés egy-egy ága járhatatlan, ezért van az, hogy végig a bringapályán megy a szalagozás. Itt lefelé menet mindig elcsodálkozok, hogy micsoda akadályok vannak, én biztos kitörném a nyakam, ha egy-egy ugratón leszambáznék itt bringával. Maya úgy gondolta, hogy õ négy lábbal is megpróbálja, de azért gyorsan csúnyán néztem rá, és nem hagytam, hogy kitörje a nyakát. Olyan magaslatot választott, ami még egy nagy testû kutyának is sok lenne.
Leereszkedtünk végül, és a Kilátó utcában nagy kiutyaugatás közepette Sopron-Bánfalván kötöttünk ki. Itt a keresztezõdéskbe tettünk ki egy-egy szalagot. Eljutottunk a 15/25(40) km-ek elágazásához, ide egy-egy szalagot kitéve a kéket követve a Turista utca felé vettük az irányt, majd a karmelita templomot köd nélkül megnéztük, és a tetszetõs kertvárosi részen áthaladva szép lassan beértünk az iskolához, kb. 15 órakor. Nem kapkodtunk, kényelmesen mentünk.
Ottnon este még az utolsó simítások voltak hátra, és elmentem az emléklapokért. Még némi bevásárlás következett apámmal. Másnap pénteken már nem volt társunk a jó idõ. Összeszedtem mindenkit, és Pápáról kb. fél 8-kor indultunk el. Akkor már csöpögött. Aztán esegetett, aztán szakadt. Sopronig szakadt az esõ. Az iskolához érve egyikünknek sem akaródzott kiszállni az autóból. Bepakoltunk a suliba, rendeztük sorainkat, aztán irány a Fehér Dániel-forrás. Nem is baj, hogy késõbb indultunk Pápáról mint ahogyan szerettünk volna, mert mire kiértünk a forráshoz, már jelentõsen csillapodott az esõ. Ha elõbb kezdjük a szalagozást, hát akkor igen szépen néztünk volna ki estére. Peti a 25-ös fennmaradt megmaradt részét szalagozta, Jockey és én a 40-esek kitérõ részét. 10 óra körül neki is veselkedünk. Mi a Fehér-úti tó felé vettük sz irányt, Peti a Köves-árok és az Ultrák felé indult. A 25-ös és 40-es elágazánál felfelé indultunk a piros sávon. Itt tavaly végre megkezdték a villanyoszlop körüli növényzetet, sisnyát kivágni, ennek köszömhetõen végre jobban is látni, hogy merre megy felfelé a piros. Eddig nem volt könnyû észrevenni, hol megy be az út. Most már egészen megtisztították a területet. A piroson haladtunk hosszan, egészen az államhatárig, ahol a zöld sáv (vasfüggöny túraútvonal része) is becsatlakozott. Itt ezt a két jelzést követve hullámvasutaztunk a négy halmon egészen az Urak asztaláig, ez a pont hazánk legnyugatibb szeglete. Végre már nem õrzik az osztrákok. Régebben nem engedtek leülni a padra, mondták, hogy az már osztrák terület. Szerintem nem egészen, inkább „határeset”. Gondolom nem akartak a turistákkal foglalkozni, jobb ha távolabb vannak azok a padtól. Milyen is lehetett a régi rendszerben? Persze egyáltalán nem lehetett megközelíteni ezt a környéket. Az egyik túratárs beszámolója alapján a Fehér-úti tó volt az, ameddig az ember szabadon elmehetett. Szerencsére ez a korszak már a múlté. Itt-ott egyébként még találni régi rozsdás drótkerítés maradványokat félrehajítva. Eredetileg itt akartunk pihenni és enni, de ezt még korábban egy vadáslesre felmászva megejtettük. Igaz, itt se, ott se tudtunk szárazra ülni. Az Urak asztalánál kaptuk a telefont Petitõl, hogy már végzett – könnyû annak, aki fut! Addig õ elment Ágfalvára, hogy egyeztesse a holnapi korábbi kocsmanyitást. De mivel ez egész faluban áramszünet volt, ez nem sikerült. Mi eközben nyomultunk tovább a Magasbérci-kiláró felé. Kár, hogy a kilátót eleve alacsonyra építették. Lehetne még segíteni rajta, mondjuk a környezõ fák kivágásával. Ez mondjuk a Soproni-hegység kilátóinak betegsége: túlnövik õket a fák.
Tovább mentünk a piroson egészen addig, amíg el nem értük a piros kersztet, ami lefelé megy Brennbergbánya felé. Errefelé láttunk valami régi szalagokat, amik ugyanolyan csíkosak voltak mint a mieink, csak már kifakultak. Amennyit találtunk, leszedtük, nehogy megtévesztés legyen belõle. Brennbergbe leértünk, ide már sötétben értünk be. A kocsmatemplomban kötöttünk ki. Itt megbeszéltük, hogy a maradék utat a Havasbérc felé a Fehér Dániel-forrásig (3 km) szombat reggelre hagyjuk. Beázott mindkettõnk bakancsa, és fársztó volt a dagonyázás a sárban. Maya meg már teljes egészében vizes volt – igaz ez õt a legkevésbé sem zavarta. Valahogy lassan is haladtunk, pedig nem a csütörtöki kényelmes tempót terveztük aznapra. A 17:05-ös 3-as busszal legurultunk Görbehalomra a forrásig. Itt már várt minket Peti. Meg is beszéltük, hogy másnap reggel Peti kiszalagozza a maradék kis részt, és utána megy söpörni. A suliba visszaérve lassan megérkezett még Balázs, Zolika, Laci, Mariann és Szato. Volt néhány ottalvó túrázó is. Még mentünk egy kört vásárolni, mert ha már mindenki hozott bort, akkor forralt bort kéne csinálni. Már csak a hozzávalók hiányoztak. Kellemes estét csaptunk, csak hamar elálmosodott a társaság. Jó volt pihenni egyet a két napos szalagozás után, de a rendezés java még azért hára volt.
Szombat reggel befutott még Balázs és Alexandra. A reggeli elsõ teendõ konyha berendezése volt, hét órától pedig a rajt következett, ahol Alexandra, Mariann és Szato segatettek be. Hét órától folyamatosan szállingóztak az indulók. Az elsõ pont 8-ra kivonult az ágfalvai Öreg Kocsmához. A fentebb említett okok miatt idén nem sikerült megbeszélni a kocsmárossal, hogy egy órával korábban nyisson, úgyhogy 8 és 9 között a kocsma elõtt tanyázott a pont, 9-ig Zolika, és Balázs, majd kocsmanyitás után délig Balázs tartotta a frontot. Itt a 25-ös és a 40-es táv ment át. Fél 8-kor megérkezett apám és Csaba is, meghozták a virslit. Majd õk ketten kiköltöztek a Fehér Dániel-forráshoz, az etetõ-itató ponthoz. Zsíros kenyér, margarinos kenyér, hagyma, erõs pista, lekváros kenyér, mogyorókrémes kenyér, üdítõ volt a 25-ös és 40-es távon indulók választéka fél 10-tõl 16 óráig (illetve a söprû megérkezéséig). A rajt/célban a délelõtt folyamán elkezdtük feltenni a hatalmas fõzõedényekben a vizet a teának és a virslinek. Idõközben Laci és Zolika kivonultak a Magasbérci-kilátóhoz, oda a 40-esek érkeztek fél 11 és fél 3 között, ahol Soprt szelettel lettek gazdagabbak túrázóink. A Várhely-kilátó pontját Jockey és Balázs foglalta el, és csakit osztottak 10-tól 17:30-ig. 11 óra körül Mariann és Szato elindultak a 25-ös távon - a Péter által nem érintett szakaszokon pedig be is szedték a szalagokat a 15-ös 25-ös táv elágazójától kezdve. 11 után már csak héhány 15-ös indulónk akadt. A rajt 12-kor zárt hivatalosan. A 40-esek fél 10-ig, a 25-ösök 10-ig indulhattak. Dél körül Sztancsik Gyuriék is megérkeztek a kitûzõkkel, és a Nyugati végeken túramozgalom díjazásával. Miután Mariannék elindultak, ketten maradtunk a rajtban. Fél egy körül behoztam Balázst Ágfalváról a célba. Hárman ténykedtünk a célban, lassan elkezdtek beérkezni az elsõ túrázók. Érkeztetés, virsli és tea osztás. Délután kimentem a forráshoz, néhány kiló enyeret átcsoportosítani a ponthoz, nehogy ne legyen elég. Itt besegítettem egy darabig, majd irány vissza a célba. Majd jött Zolika is segíteni a célban. Felváltva fogadtuk a résztvevõket, és adtuk a teát, virslit az összes távon beérkezõknek. Sokáig folyamatosan jöttek a túrázók, sok dolgunk akadt. Néha állt a sor a célasztal elõtt, de szerintem néhány percnél tovább senkinek sem kellett várnia az emléklapra és a kitûzõre. Azt már reggel tudtam, hogy vennem kell még virslit, ezért valamikor délután kimentem a városba, vettem még 50 pár virslit, mert a délelõtti pucoláskori számításaink szerint a 30 kg virsli 230 fõre lesz elég (1 pár/fõ). A nap folyamán volt néhány útvonallal kapcsolatos telefonos segítségkérés, de némi útbaigazítás után mindenki tudta már, hogy merre kell menni. Egy három fõs társaság sms-ben jelezte, hogy más útvonalon folytatják utukat, úgyhogy nem jönnek a célba sem. Felhívtam õket, szerencsére megnyugtattak, hogy nem eltévedés miatt nem jönnek be a célba, hanem csak meggondolták magukat. Két fõ viszont sérülés miatt Brennbergbányánál adta fel a 40-es távot lábsérülés miatt, busszal visszajöttek Sopronba.
Az utolsó túrázók fél 7 körül érkeztek be. Egy három fõs társaság nagyon eltévedt, úgyhogy õk a 25-ös helyett szerintem mentek vagy 35-öt. A végén valahogy a söprû mögé kerültek, és Peti után értek be a célba. De végül befutottak, és még jól is érezték magukat! Egy túrázó megvárta a Várhely-kilátó pont zárását, a pontõrökkel, majd a seprûvel jött be a célba. A 25 km-en indulóknak az utolsó 24 beérkezõnek nem maradt kitûzõ (nekik postán küldöm a kitûzõt), idén egyértelmûen a 25-ös táv felé orientálódott a túrázók java része. A cél zárása után szinte minden rendezõ maradt szombat éjszakára. Csaptunk egy jó kis estét, átbeszéltük a jövõ évi túrákat is. Vasérnap ráérõs 8 órai kelés, majd pakolás-takarítás, iskolaátadás és hazaindulás.
A rendezõség többi tagjának nevében is mondhatom, hogy szerintem egy jó szervezésen vagyunk túl. Persze most is van pár kisebb dolog, amin javítani kell.
1. Kézzel kijavítani a térképünket (ami részben meg is történt, de nem teljesen). Sajnos állandóan össze-vissza festenek a hegységben, ahelyett hogy azt a jelzést újítanák fel, ami megvan, vagy legalább logikusan festenének, és nem bonyolítanák tovább ezt a jelzésmaszlagot ami Sopron körül van. 2008 óta használjuk ezeket a térképeket, de már változott pár dolog. Jövõre már új térkép lesz, mert már kevés van az eddigibõl. Ezeket már az aktuális helyzetnek megfelelõen készíttetjük el, a jelzett résztáv visszajelzéseket is figyelembe vesszük. Bár szerintem a szalagozás sûrûsége miatt nem okozhatott nagy fennakadást a tájékozódás.
2. Ellenõrzõ szám az Urak-asztalánál. Futó túrázók jelezték, hogy olyan gyalogló túratársak kerültek váratlanul eléjük, akik valószínûleg a Fehér-úton levágták az utat, kihagyva az Urak asztalát, és visszatérve az útra a Magas-bérci kilátó elõtt. Erre én azt mondom, hogy mindenkinek a saját lelkiismeretére bízom ezt. Szerintem csak néhány túrázó rövidít, de valóban nem sportszerû a többiekkel szemben ez a magatartás. Ennek megfelelõen jövõre ellenörzõ szám lesz az Urak asztalánál.
3. Távok szétválásánál kiírni, hogy melyik szalagozás kire vonatkozik. Felmerült erre az igény, bevezetjük. Egyébként ha az ember megnézi a térképet, ki lehet találni, hogy merre tovább a két felé vezetõ szalagozásnál, de tudom hogy nem mindenki szereti bújni a térképet.
Végül az ominózus virslirõl: tudom, hogy nem mindenkinek lehet az ízlését eltalálni. Szerintem ez a vrsli, amit adtunk, jó volt. Helyi, pápai virsli, közvetlenül a gyárból. Szerintem a Pápai Hús jó termékeket állít elõ. Mi saját fogyasztásra is szívesen vesszük ezeket a termékeket. Ennek ellenére volt, aki nagyon leszólta, hallottam, hogy ez „annyira sz.r volt, hogy ennél még a teszkó gazdaságos is jobb”… De amikor megkérdeztem a hölgyet, hogy tényleg ennyire rossz volt-e a virsli, akkor pedig hallgatott, a szemembe már nem mondta. A társasága többi tagjának nem volt a virslivel semmi baja. Amit utóbb hoztam (az valóban teszkós volt de nem gazdaságos), az már tényleg nem volt olyan finom, pedig még drágább is volt, mint a pápai. Kívülrõl ez is szép volt, jó volt, de megpucolva már nem annyira. Ebbõl az utolsó 30-35 fõnek adtunk, mert nekik már nem maradt a másikból. Az ominózus megjegyzés még a pápai virslire vonatkozott. Ez van, nem tudunk mindenkinek az ízlésére adni. Tavalyelõtt nagy tételben adtunk teszkós virslit a célban, de azt már megbántam. Gondoltam, nem lehet az olyan rossz. Hát meg kellett volna elõtte kóstolnom. Ez a pápai virsli mérföldekkel jobb. Külön figyeltünk arra, hogy véletlenül se legyen túlfõzve. Szóval az ilyen megjegyzések bántóak tudnak lenni, de ezeken túl lehet lépni.
Végül a számok:
15 km: 39 fõ, 25 km: 134 fõ, 40 km: 81 fõ. Összesen: 254 fõ. Szerintem a pénteki nagy esõ elriasztott néhány túrázót. Tavaly 317-en indultak a túránkon.
|
| | | | |
|
