Túrabeszámolók


túra éve: 2015
Reguly Antal emléktúra (nyári és őszi)Túra éve: 20152015.03.15 18:50:53
35 km terepfutás. Ez várt rám, mint a Vértes Terep Maraton elõtti utolsó nagy hosszú terepfutás. Vegyes érzelmekkel készülõdtem: könnyített a lelkemen és a szokásos vizsgadrukkomon, hogy ez nem verseny, hanem teljesítménytúra, mégis máshogy áll hozzá az ember. Viszont olyan izé, hogy én meg futom a túrázók között, sokan cikinek gondolják. Nagyon szépnek ígérkezett, emiatt örömmel vártam, szép idõt is jósoltak, viszont az eddigi leghosszabb terepfutásom lesz, ez meg para. Tavaly a maraton elõtt ugyanennyivel kimaradt a 30 fölötti hosszú futás, talán betegség miatt, úgyhogy ezt most próbálom ki elõször, éljen a formaidõzítés.

A szervezést sikerült úgy megoldani, hogy a gyerekeket már pénteken elvittük anyuékhoz, így Péter is tudott jönni, és nevezett a 22 kilométeres túrára. Mindaddig azt hittem, hogy a két táv a rajtban kettéválik, de az elsõ hét kilométeren egyfelé tartott, így nagyon nehéz volt elválni. Milyen jó is lenne kettesben túrázni! De nekem most futnom kell. Azért az elsõ kilométert vele gyalogoltam, aztán csak nekiduráltam magam, és futni kezdtem. Még a gyaloglás alatt leelõzött egy nagyon könnyedén futó srác kék pólóban, kicsit megnyugtatott, hogy na, akkor más is fut.

Zirc szélén, Kardosréten haladtunk a vasútvonal mellett, két kilométernél volt az elsõ ellenõrzõpont, ahol csokit kaptunk és át kellett kelni a Cuhán. Patakátkelésbõl aztán volt még jó pár, ez az egyetlen, ahol híd is volt. Aztán a piros jelzésen betértünk az erdõbe, és követtük a patak vonalát. Ez egyébként a Közép-Dunántúli Piros elsõ szakasza, a teljes táv Zirctõl Lábatlanig tart, és 296 kilométeren átszeli a Bakonyt, a Vértes és a Gerecsét, majd leér a Duna-partra, és egyszer meg fogom csinálni :)

De most a legelején vagyok, a patakvölgy szép, hamarosan egyre jobban csörgedezik a Cuha, meg is állok egy pillanatra megcsodálni.


 


 

Korán van még, mínusz négy fokban indultunk, nemsokára egy kis átereszt kell átlépni, még jeges a széle:


 

 


A túlparton pedig még komolyabb hófoltok is elõfordulnak:


 

Túrabeszámolókban olvastam, hogy ilyenkor a Cuha partja hóvirágmezõvé változik. A túra elõtt nem tudtam pontosan, idén milyen az idõzítés, vajon nyílik-e már és vajon milyen mennyiségben, úgyhogy amikor ezt meglátom, nem lehet letörölni a képemrõl a vigyort, és ujjong a lelkem a gyönyörûségtõl:


 


 

 

De az erdõ is szép:


 

Két gázlót is keresztezünk, de csak cipõtalpig ér a víz, nemsokára viszont odaérünk az elsõ komolyabb patakátkeléshez. A patakban igen sok a víz, egy ideig tanakodom a parton, hogyan kéne pontosan, odaér egy nagyobb társaság, õk nem is vállalják az átkelést, hanem felmennek a vasúti töltésre. Mások megnézik, én hogyan megyek át, és majd az alapján eldöntik, bevállalják-e. Én nem félek a víztõl, legfeljebb vizes lesz a cipõm, mi történhet? Átmászom egy kidõlt fán, a közepénél még egy botot is otthagyott valaki, amivel megtámaszkodhatok a patakmeder alján. Leugrom a fa gyökerénél, rögtön ott a Csárda-patak, az itiner szerint ezen csak átlépünk, de azért most nagyobb benne a víz, inkább egy hosszabb ugrás az. Aztán tovább kanyarog a piros jelzés, átvezet a síneken, idõközben a patak is áttért a másik oldalra, jön a következõ átkelés. Ez már komolyabb eggyel, mély a víz, ott, ahol a turistajelzés vinne, esély sincs viszonylag száraz lábbal átkelni, pár méterrel lejjebb megyek és köveken kelek át, de az utolsónál így is bokáig csobbanok a vízbe, amin felnevetek és megyek tovább.

Jön az elsõ emelkedõ, szép, fokozatos, lassú, emelkedünk a domboldalba a patak fölé, szép a rálátás az erdõre és a völgyre, aztán ereszkedni kezd, és beérek Porva-Csesznekre. Összehasonlíthatatlan a látvány  a két héttel ezelõtti, hólepte tájhoz képest.


 

 


Aztán rájövök, hogy nekem nem ellenõrzõpont Porva-Csesznek, csak jöttem a 22 kilométeresek után át a hídon. Visszatérek a piros jelzésre, megyek tovább és csak csodálkozom, hogy épp ezen a szakaszon jártam a HaVasParipa túrán, milyen más! Addig a pihenõhelyig kell elmenni, ahonnan akkor visszafordultam, most hegynek felfelé a sárga jelzésen haladok tovább. Ez már egy komolyabb kaptató, a tetején éles kanyarral lefelé indul a Vadas-árok aljába. Ez most nem olyan szép szakasz, bozótos erdõszél, villanyvezeték-oszlopokat kell követni elõször lefelé, majd újra fel. Keresztezem a károlyházi pihenõhöz vezetõ utat, lefelé haladok, de nem tudok igazán futni, mert itt nagyon sáros, csúszós, köves az ösvény, ráadásul tövises, szúrós bokrokkal. Utolérek néhány túrázót, aztán egy elegáns mozdulattal kicsúszik alólam a jobb lábam, és szépen elterülök. Felállok, megyek tovább, sár, dagonya váltakozik, elõttem is lassabban haladnak, egyre többen verõdünk össze, és egymás után jövünk rá, hogy elvesztettük a jelzést.










Hogy hóban is járjon az új cipõ :)



Van egy picike ösvény, ami az egyik lehetséges út, meg két szélesebb, a bokrok között viszont olyan bizonytalan nyomvonalú. Egy fiú bemegy a keskeny ösvényre, én a felsõre, mások a középsõn mennek tovább, kiabálunk egymásnak, jelet egyikünk se lát. Locus megint nem tölti be a térképet, nem segít. Az itiner és a térkép szerint át kellene kelnünk az Aranyos-patakon, és körülbelül meg is van, hogy hol a patak, de járhatatlannak tûnõ dzsindzsa veszi körül. Egyikünk azt mondja, nagy baj nem lehet, Porva arra van, Csesznek meg erre, menjünk elõre, valahol majd csak kilyukadunk, vagy legalább együtt tévedünk el. Hát, jó... Egyszer csak észreveszek lent, a csúnya, mocsaras, irtásos patakparton egy párt, akik épp a patakátkeléshez készülõdnek, lekiabálok nekik: ott a jelzés? Még nem látják, de mivel azt tudjuk, hogy a patak túloldalán kéne lennünk, megpróbálták. Az ötlet jó, lemegyek utánuk, át a patakon, kikapaszkodunk egy kavicsos erdei útra, és hopp, ott a sárga sáv! Szuper, futok enyhén lefelé, elhaladunk az itinerben említett fatelep mellett, innen nyílik egy pár perces rálátás a cseszneki várra, majd egy fán ott az igazolókód, ami a második ellenõrzõpont, 13.2 km-nél járunk.










Suttony, fatelep, távolban Csesznek



A kevésbé szép szakasz után most megint egy gyönyörû jön, akácos erdõszél, jobbra végtelen kilátás a környékbeli dombokra és falvakra. Itt elõz meg a Kardosréten látott futó, utána még egy, én csak azon csodálkozom, hogy hol kerültek mögém? Kicsit nyúlnak használom õket, de sokkal gyorsabbak, én váltogatva kocogok és gyalogolok az emelkedõn, miközben csodálom a kilátást.


 











Kankalin



Egy magasles után kitér az út a szántóföldre, majd balra újra be az erdõbe, eleinte a szélén dombra fel, majd le, majd egyre mélyebb erdõbe, fantasztikusan szép, oszlopcsarnok-szerû bükkösbe, ettõl én mindig teljesen el tudok alélni, és csak csodálom.


 

 

Találkozom a zöld sáv jelzéssel, szûkül az ösvény, kanyarog, és kidõlt fákon is át kell kelni, nem igazán futható, de nagyon szép szakasz. Itt találkozom Timivel, akirõl csak utólag, a facebookon tudom meg, hogy õ volt :) Nemsokára leérünk a völgybe, és becsatlakozik a piros kereszt, ami - illetve az itiner félreérthetõ fogalmazása - félrevisz, kifutok a rétre, aztán gyanús lesz, hogy megszûnt a jelzés, és ellenõrzöm a térképet. Rájövök, hogy ez nem jó, vissza kell menni az erdõbe, és a három jelzés együtt halad tovább, míg újra le nem ér a Cuha völgyébe. Itt igazi szurdokot alkot a patak, és itt fakad a Kõpince-forrás is, két helyen is folyik a víz a hegy gyomrából. Iszom belõle, kulacsot is töltök, aztán jön a következõ patakátkelés.


 

A fotón nem látszik, de volt egy vastag, mohos fatörzs a vízbe dõlve, még a vízben ért véget, utána sziklákra lehetett lépni. Megint én voltam a bátor, aki megpróbál átmenni, és utánam jött három, korábban kételkedõ túrázó. Rögtön az átkelés után pedig ott volt a Kõpince-barlang.


 

 


A barlang után meredek, de rövid domboldalon kapaszkodtam fel, gyerekcsapat tanyázott a tisztáson és épp sütöttek valamit a tûzrakóhelyen. Pár lépés, és aszfaltra ért az út, Vinye házai között ért el hamarosan a büféig és a következõ frissítõ- és ellenõrzõpontig. Csupa finomságból válogathattunk, volt nápolyi, ropi, szörp, ettem-ittam és egy almát vittem útravalónak is. Az üres kulacsomat megtöltöttem bodzaszörppel, amirõl késõbb kiderült, hogy szörnyû ízû bolti szörp, de akkor már mindegy volt :)

Aszfalton elhagytuk a büfét, elhaladtunk Vinye vá. mellett, és a Hódos-éri útelágazó mellett kanyarodtunk vissza az erdõbe - a többes szám csak annak szól, hogy mindig volt a közelben egy-két túrázó, legalább látótávolságban. Széles, folyamatosan emelkedõ erdészeti úton haladt tovább a sárga sávjelzés, végig a Hódos-ér partján, gyönyörû sziklaképzõdmények mellett.


 

 


Szerencse, hogy végig a patakot kellett követni, mert a jelzés elég gyér volt, aztán késõbb szinte meg is szûnt, vagy legalábbis olyan ritka és kopott volt, hogy nagyon kellett figyelnem, hogy észrevegyem a fákon. Néhány túrázó megelõzése után végül egyedül maradtam az erdõben, és Porváig nem is találkoztam senkivel. Figyeltem magam, de nem tapasztaltam félelmet, csak örültem az erdõnek, a túrának, a napsütésnek. Most már talán tényleg visszatértem, és mehetek újra bátran önállóan terepfutni! Egy kis holtpontom, falam azonban volt, bár ezt a folyamatos emelkedõ is magyarázhatja, pont olyan volt, mint a Budai Trailen az az utolsó, amit a pokolba kívántam. 

Végig a patakot követve erdõsávok és tisztások váltakoztak, a talaj hol jobban, hol kevésbé volt sáros, elágazásoknál mindig bementem a másik ágba is, hogy jelzés hiányában ellenõrizzem, arra kell-e menni, de szerencsére ott volt a patak: ha a másik útvonal eltért tõle, akkor biztos lehettem benne, hogy nekem maradnom kell.

Végül kiértem az utolsó, nagyon sáros rétre, és megpillantottam Porva templomtornyát, meg a távolban a Kõris-hegy gömbjét. Illetve nem is olyan távol, sokkal közelebb volt, mint a HaVasParipa túrán.


 



 

 


A falu szélsõ házai mellett beértem az aszfaltra, itt már utolértem néhány embert, és hamarosan megláttam az ellenõrzõpontnak helyet adó kocsmát is. A pecsét mellé italkupont adtak, vettem egy kólát, nagyon jólesett most. A korábban látott terepfutó srác, akirõl most kiderült, hogy õ Vincze Zoli, és nem akármilyen terepfutó, hanem NB I-es, és épp a Körre készül - megkérdezte, hogy vagyok, hogy bírom. Nagyon inspiráló volt megismerkedni és beszélgetni egy kicsit vele!

Porván röviden át kellett vágni, majd egyik oldalt erdõ, másik oldalt mezõ, mi pedig megyünk felfelé közöttük a dombon, jobbra kinyílik a világ, gyönyörû a kilátás a dombokra és szántóföldekre a Kõris-hegyig, talpunk alatt pedig ropog a hó. Itt, az árnyas erdõszélen egész magas, keményre fagyott hó maradt még mindig egy széles sávon. Jelzés nem nagyon volt, az itiner szerint figyelni kellett, hol kell bekanyarodni az erdõbe, majd átvágva rajta a szépalmai mûút mellett találkozni a kék jelzéssel.

Innentõl otthon érzem magam: a mûúton, végig a kék túrán Borzavárig, nagyon szeretem azt a helyet, ahol szinte a térdünk magasságában bukkan ki a borzavári templomtorony csúcsa. Szûk kis ösvényen kell leereszkedni a templom háta mögött, végigfutni a falun, és fel a Pintér-hegyre. Én csak csodálkozom a természeten, hová lett a harminc centi hó? A domboldalon még sár is alig van.

Figyelünk nagyon, hogy hol kell letérni a Fiatalító-forráshoz, azt a részt nem ismerem, de jól észrevehetõen ki van szalagozva. Leérünk, én iszom, az összes forrásból ittam az úton, nem hagyom ki ezt sem. Fõleg, hogy ez még fiatalít is. Visszakapaszkodom a kékre, tudom, hogy már csak kevés van vissza, emelkedõ már nem kéne, és szerencsére már csak egy nagyon kicsi van belõle, aztán lejtõ. Leérek a már ismert parkerdõ kapujához, innen a városi szakasz már csak egy kis kitartást igényel, az utolsó enyhe emelkedõ igazán nem hiányzik, de most már befutok a célba, ha addig élek is. A cél - ami a rajt is volt - Reguly Antal szülõháza, ma róla elnevezett múzeum. Pecsét, emléklap, és jöhet a jól megérdemelt zsíros kenyér, addigra már nagyon éhes is vagyok, Zolival gratulálunk egymásnak, ez is jár az elemózsia mellé. 

Felhívom Pétert, õ már túl van a túrán, evett-ivott, most az autóban napozik. Pár szót váltok a túratársakkal, magamhoz veszek még egy kenyeret, és megkeresem. Az én cipõm és az õ bakancsa meghitten összemosolyognak a csomagtartóban egymás sáros ábrázatát fürkészve, mi pedig az élményeket megbeszélve indulunk haza.


 

Volt idõtervem is. Gabi azt mondta, hogy õ 4:30-4:40-re vár a célba. Én ezt nagyon optimista becslésnek éreztem, magamnak 4:40-et a lehetõ legjobb idõnek számítottam, és öt órával is simán elégedett lettem volna. Aztán egyszerûen beszippantott a természet, annyiszor álltam meg fotózni, és persze lassított a sok patakátkelés és idõnként a sár is, de egyáltalán nem bánom. Én az a fajta terepfutó vagyok, aki nem rohan el a látnivalók, szépségek mellett, én ámulni fogok a hóvirágmezõn, a patakon, a sziklákon akkor is, ha emiatt rosszabb idõvel érek be akár egy versenyen. Inni fogok a forrásokból és megállok barlangot csodálni, és felnézek a fákra. Így aztán 5:15 lett az idõm, és egyáltalán nem bánom, sõt, még Gabi is megbocsátotta :)




 
 
Vándorbottal a VasparipáértTúra éve: 20152015.02.24 22:19:05
Az az emblematikus középpont, ahol cserkészkoromban nem egyszer megfordultam, aztán egyszer Marcival is, amirõl mindenkinek van egy olyan élménye, hogy "és akkor közeledtünk Porva-Csesznek felé, amikor..." vagy valami sztorija. A vonat, amirõl tátott szájjal nézzük a Cuha-szurdok szikláit és viaduktjait. Az a vonat, amin, amikor utoljára erre jártam, még kis piros Bzmot (alias Piroska) közlekedett, most rendes kék kocsis szerelvény. Az a vasútvonal, amit 2006-ban meg akartak szüntetni, és amit gyakorlatilag a környéken élõk és a túrázók ereje és lelkesedése tart fenn. Hogy a Vándorbottal a Vasparipáért! túramozgalom pontosan mikor indult, azt nem tudnám megmondani, én most voltam elõször ilyen túrán, de biztosan nem az utolsón, engem egészen meghatott amellett, hogy természetesen egy gyönyörû túráról beszélünk.

 

Szokásos szervezési nehézségeink és latolgatásaink megvoltak a túra elõtt, én nagyon akartam menni, Marcinak is ajánlgattam, de neki a 26 km sok még, a 10 km-es rövidebb táv meg szemben halad, akkor nem tudtunk volna együtt menni. Végül abban állapodtunk meg, hogy elindulunk együtt és szólunk a szervezõknek, hogy Marci Zircen kiszáll, ott találkozik Péterrel és Regõvel, és majd szánkóznak, amíg én lenyomom a másik felét.

 

Fél tízkor indultunk el Marcival Eplénybõl, sajnos itiner már nem jutott (de ebben az a jó, hogy ezek szerint jó sokan jöttek a túrára :) ) viszont a részvételi díj tartalmazott egy vonatjegyet is a visszaútra. Autóval Fehérvár felõl érkezve Eplény elõtt éppen csak kezdõdtek a hófoltok, de letérve a vasútállomásról az erdõbe, szinte rögtön tízcentis hóban találtuk magunkat, és patakátkeléssel kezdtük a túrát, majd irány felfelé, az Ámos-hegyre. Szikrázó hó, ragyogó napsütés, tiszta levegõ, csuda erdõ. 

 Az Ámos-hegy kaptatója nem könnyû, de nem sietünk, igazgatjuk a ruhánkat, hol egy réteg vagy egy sapka le, hol vissza. Hol féllábszárig süppedünk a hóba, hol csúszkálunk a jégen. Aztán felérünk a hegytetõre, és elõttünk az eplényi sípályák. Én soha nem vonzódtam a síeléshez, de ilyen közelrõl látva megfog a hangulata, és mivel kocsival csak egy óra tõlünk, megbeszéljük Marcival, hogy jövõre akár ki is próbálhatjuk. Aztán felmászunk a kilátóba, és megcsodáljuk körben a Bakonyt: látszik a Kõris-hegy és ellenkezõ irányban a Balaton is.


A kilátónál önkiszolgáló ellenõrzõpont van, egy mûanyag bugyiban papír, mellé tûzve toll, rá kell írnunk a pecsételõs papírunkra vele, hogy itt jártunk. Aztán a lezárt szánkópályán indulunk lefelé, de elõtte még a kilátó aljában Marci felszed egy eldobott energiaitalos dobozt, és magunkkal visszük.


A szánkópálya nagyon jó, lehet, hogy mára a túra miatt zárták le, mert amúgy használják, az biztos, ki van csúszkálva rendesen. Csúszkálunk mi is, Marci ugrál, féltem, de nem esik el. A szánkópálya után szántóföldre érünk, aztán keresztezzük a sípálya parkolóját, és újra betérünk az erdõbe. Itt kezdi Marci várni az elsõ frissítõpontot, kezd éhes lenni, de egyelõre nem akar se megállni, se menet közben enni, hát megyünk tovább. Az út szép, egyre mélyebb a hó, erdõszélen, ritkuló erdõben haladunk, jobbra mintha füst kanyarogna a fák között: a sípályák fehér csíkjai látszanak a hegyrõl, amitõl egyre távolodunk. Ott a kilátó is, jó látni, hogy már mennyit haladtunk azóta.


 Egy kis nyílt szakaszt követõen hamarosan sziklafalak közé érünk, valószínûleg ez lehet a térképen jelzett Kõkapu:


Szép kilátópont, még látszik az Ámos-hegy, de már Olaszfalu, illetve távolabb Szápár, Dudar és a szélkerekek is, a másik irányban pedig egyre nagyobbnak látszik a Kõris-hegy tetején a radarállomás labdája. Ahogy felkapaszkodunk a kövek között a tetõre, az olaszfalui Eperjes Tanösvényen találjuk magunkat, õskarszt és dolinák között, táblák jelzik a kréta kori, százmillió éves mészkõ lelõhelyeit. Itt hangzik el Marci szájából, hogy érdemes volt tanulni, mert milyen jó felismerni, hogy milyen kövön jár, mibõl épül fel a hegy, amire éppen mászik, hogyan alakulhatott ki az adott sziklaképzõdmény. (Elképzelt titkos vállveregetés magamnak.)

 

Visszakanyarodva az erdõbe már sejtem, hogy közel lehet Olaszfalu, azzal biztatom Marcit, hogy ott biztosan lesz frissítõpont, de ha akar, ehet menet közben is, vagy megálljunk? Szendvicset még mindig nem akar, adok neki egy falatot a nálam lévõ energiaszeletbõl. Aztán meglepõdünk, egyrészt mert hatalmas, lenyûgözõ sziklafal tövébe érünk, másrészt mert észrevesszük az erdõ közepén az elsõ frissítõpontot. Kapunk pecsétet a pálinkásüveg aljára rögzített pecsétnyomóval, olvadós rágót, eszünkbe jut leadni a felszedett italos dobozokat (a kilátó óta még egyet találtunk mellé) és ezért cserébe kapunk még egy rágót - nem tudtuk, nem számítottuk rá, de nagyon jólesik. A pont mellett ég a tûz, kínálnak pálinkát is, azzal nem élünk, viszont elfogadjuk az invitálást, hogy felmásszunk a sziklafal tetejére, és megnézzük a kilátást. Marci végre megeszi a szendvicset is, aztán indulunk tovább. Ja, a sziklafalat még nem mutattam.

 Ez is a tanösvény része, tábla is van a kialakulás részleteivel, érdemes felkeresni, gyerekekkel kirándulás keretében is. 


Olaszfalu ide már nagyon közel van, csak leereszkedünk a dombról, a szalagozás mentén átvágunk a falun, és a szélén, az utolsó házban van az újabb pont, a Rita presszóban. Luxus: van vécé, a pecsét mellé pedig italjegy jár, amit, mivel innivaló van nálunk elég, ropira költünk. Minden ponton szólok, hogy Marci Zircen majd kiszáll, ne keressék utána a listán. Biztatnak, hogy innen Zirc már csak két-három kilométer, én is biztatom Marcit, nehezen kel fel a jó meleg kocsmában a székrõl, de aztán csak továbbindulunk.

Most jön a túra legnehezebb szakasza, ezt nem gondoltuk volna. Kimegyünk a szántóföldre, erõs szél fúj, a lábunk alatt sár, hólé, jég, latyak, elég változatos talaj, nehezen járható, a szél pedig szabadon járja a nyílt terepet. Zircet kerüljük, látszanak az apátság tornyai és egész közelrõl a házak, de gondolom, nem a városon át akarták vezetni a túrát. Eléggé szenvedünk, én egyszer bokáig merülök a jeges vízbe. A vége meg nehéz, kavicsos terep, szeméttelep mellett a sárban, hát nem szép. Letérünk a fûbe, az könnyebben járható, aztán meglátjuk a Zirc táblát, és örömmel lépünk ki az aszfaltra és a szélvédett utcákra. Innen már tudom az utat az állomásig, de a szalag is mutatja.

 

A vasútállomáson meleg van, mandarinillat és sok ember, érkeznek már a 10 kilométeres túrázók, õk Porva-Csesznektõl jöttek Zircig. Itt is mondom, hogy Marci kiszáll, kihúzzák és kap egy jelvényt a rövidtávosokéból. Pecsételünk, aztán megkeressük Pétert és Regõt a Monostor falatozónál, épp befejezték az ebédet. Marcival osztozunk az elemózsiánkon, õk betérnek még a cukrászdába, én pedig indulok tovább.

Városon belül nincs szalagozás, gondolom, akinek jutott itiner, az tudja, hogy innen a kéken kell haladni Borzavárig, én meg követem õket, de azért egy túratárstól a biztonság kedvéért meg is kérdezem.

A kéket Borzavárig már ismerem, szeretem, gyönyörû útvonal, mondjuk én lefelé futottam rajta, most meg jócskán emelkedik, azért ez különbség :) viszont a hó is egyre nagyobb, itt már talán harminc centi is van, az erdõ pedig szebb, mint valaha. A természet teljesen más arcát mutatja, mint amikor erre futottam, az ég pedig szinte ibolyakék a kora délutáni napsütésben.

Mindenhol patakok keletkeznek az olvadó hóból, többször át kell kelni, máshol mellettünk csobog lefelé a barna hólé, hol föld alá, hol keményre fagyott jéghidak alá bújva, figyelni kell, hogy hova lépünk. Van nagyon sáros szakasz, van jeges és mély havas is. Fohászkodom, hogy úgy szeretnék vadakat látni, de ez most elmarad. (Nem is értem, naponta látok õzeket a munkából hazafelé, autóutak mellett, a turistautakat miért kerülik?) Aztán meglátom Borzavárt, szerintem az egyik legszebb fekvésû kis falu, amit ismerek, alatta Zirc, felette a Kõris-hegy. Amíg lehet, a hóban megyek, aztán kitérek az aszfaltra, meglep a 10%-os emelkedõ tábla, lefelé futva ez kevésbé tûnt fel :). Felgyalogolok a templomig, ott tanácstalanul ácsorgok egy kicsit: Y alakban elágazik az út, a népek mennek jobbra is, balra is, a szalagozást jobbra látom, de akkor vajon miért mennek balra? Mindenesetre én is arra megyek a szalag után, utolérek egy párt és megkérdezem, mire megtudom, hogy jobbra az ellenõrzõpont van, ne hagyjam ki. Visszamegyek, kicsit puffogok, itinerrel könnyebb lenne, de sebaj, így is megvan, és különben is, milyen jó, hogy azért nincs itiner, mert sokan vagyunk. Az ellenõrzõponton pedig forró teát és tócsnit kapok! Életmentõ, mostanra már én is ott tartottam, mint Marci Olaszfalu elõtt, hogy nagyon kéne már egy szendvics, de majd a ponton. Így meg még a szendvicsem is megmarad, és mennyivel finomabbat és fõleg meleg ételt kaptam! Nagyon jólesik. Irány vissza balra, aztán Borzavár szélénél ki újra az erdõbe, de csak éppenhogy, mert szinte azonnal a szántóföldre kanyarodunk.


Tartok tõle, hogy ez is olyan lesz, mint a Zirc elõtti szakasz, de sokkal jobb. Itt is van sár, latyak és pocsolyák, de több a hó, emiatt kevesebb olvadt el belõle, könnyebben járható. Kevésbé fúj a szél, elõttem az erdõ, hátratekintve pedig a hómezõkön túl a távolodó Kõris-hegy, az immár kisebbedõ labdával.


Az erdõbe belépve vidám vagyok és nosztalgikus, innen már csak pár kilométer Porva-Csesznekig, és nincs más dolgom, mint a természetet csodálni. Jól vagyok, jóllaktam, nem fázom (sõt), a cipõmben cuppog a víz, de amíg mozgok, ez se zavar. Idõnként megállok, hogy a saját lépéseim zaját se halljam, és figyelem kicsit az erdõ neszeit.

 

Morfondírozom magamban: vajon merrõl fogjuk meglátni Porva-Cseszneket? Néhány irányból érkeztem már oda, de ez a mostani nem jelzett turistaút. Aztán ahogy kényelmesen (de azért tempósan) gyalogolok az enyhe lejtõn, egyszer csak sárgán kiragyognak az erdõbõl a turistaház és a vasútállomás épületei. Hatalmas a hó, romantikus a látvány a füstölgõ kéményû kis épületekkel és a színes ruhás túrázókkal.

 Majdnem pontosan 26 kilométert mérek, de még nem térek le a célba, hanem továbbmegyek, át a Cuha hídján, ugyanis nekem egy kilométert hozzá kell még tennem a túrához. Tegnap született egy futótársam kislánya, Luca, közös az edzõnk, az õ kérésére mindenki egy kilométerrel megnövelte a tegnapi távját, Luca baba egészségére. És a Cuha-völgyben plusz egy kilométert beiktatni azért nem nagy erõfeszítés :)


Hatalmas nosztalgiát érzek, Marci négy-öt éves lehetett, amikor utoljára jártam itt, elõtte meg cserkészkoromban. Felfedezek egy lépcsõt a domboldalban, ha a tetején nem állnak élénk ruhás túrázók, észre se veszem az emlékmûvet, ahová vezet. Felmászom én is, sajnos semmi nincs ott, se szobor, se kép, se felirat, de valaminek biztosan emléket állít a szurdok oldalában. Tovább megyek, csodálom a patakot.Kedvem lenne tovább menni a piros jelzésen a szurdokban, gyönyörû. De megérdemlem a célban rám váró forró teát és melegedést is, úgyhogy visszafordulok, és végül a vasútállomásnál összesen 27.16 kilométernél állítom le az órát.

Bejelentkezem a célban és megkapom az utolsó pecsétet, emléklapot és jelvényt, itt is szólok, hogy Marci Zircnél kiszállt, ne keressék a célbaérõk között. Erre nagyon kedvesen felajánlják, hogy akkor kap õ is emléklapot, megkérdezik a nevét és beírják az általam mért 14 kilométert. Kapok forró csipketeát, leülök egy padon az állomásnál, és megeszem a szendvicseimet. A turistaház három éve újra mûködik, harminc férõhelyes, vaskályhás, úgy örülök neki! A vonat naponta háromszor jár a régebbi hat helyett, de legalább nem szüntették meg, sõt, mûemlékké nyilvánították a már százhúsz éves bakonyi vasútvonalat. Az állomás épületében vasúttörténeti kiállítás is van rengeteg fotóval és újságcikkel, meghat az összefogás, amivel az emberek fenntartják ezt a vonalat. Az emléklap szövege pedig:



Köszönet xy túratársunknak, hogy lábát nem kímélve 26 km-t velünk túrázott a 11-es számú vasútvonalért!

 

Az ellenõrzõpontokon voltak MÁV egyenruhás vasutasok, katonák. A vasúti restiben dolgozó bácsi lánya a fõszervezõ. A bácsi mesélt a turistaházról, elmondta, hogy van azért forgalom hét közben is, szombaton inkább, és persze amikor ilyen rendezvények vannak. Most megtelt a peron, ahogy az ötórás vonatra vártunk. Élmény volt ez a túra, a természetjáráson felül is, valami plusz: az összefogásról szólt. Nyáron lesz Csillagporos Vasparipa éjszakai túra is, õsszel pedig a klasszikus Vándorbottal a Vasparipáért (ja, mert ez a mostani a HaVasParipa volt) érdemes mindegyikre elmenni.

Eredeti blogbejegyzés és képek: http://terepnyul.blogspot.hu/2015/02/vandorbottal-vasparipaert.html

 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár