Túrabeszámolók


túra éve: 2005
GalgaTúra éve: 20052005.04.29 14:17:35
Galga 50

Tavaly ez volt az egyik leghangulatosabb túrám, nagyon jól éreztem magam. Az idén már nem volt akkora varázsa, talán a tavalyi szép emlékek miatt kicsit csalódást is okozott.

Idén nem aludtam Galgahévízen, mint elõzõ évben, viszont szombaton nem volt kedvem korán kelni, 3:50-kor jelzett a telefonom, kinéztem az ablakon, de sajnos szép idõ ígérkezett, még csak nem is foghattam az esõre, hogy visszabújtam aludni :)) Aztán 1/2 6 körül, amikor hét közben is szoktam kelni, felébredtem és úgy éreztem, kialudtam magam és mehetnékem volt. Szerencsére péntek este mindent összekészítettem a tervezett hajnali indulás miatt, így aztán gyors öltözés, pakolás után hamarosan a buszon nézegettem a telefonom, vajon elérem-e még a 6:35-ös vonatot. Elértem, de csak 8-körül értünk Galgahévízre, negyedórát késett a vonat. Rengetegen szálltak le, szaporáztam a lépteimet, innen még vagy 1,5 km a rajt és 7-ig lehetett indulni, de semmi baj, gondoltam, a 12 óra szintidõbõl marad még majdnem 11, de nekem 10 is elég lesz.

Útban a falu felé jött szembe velem egy néni, ment ki a földekre dolgozni, köszöntem neki, mire egy fiatalos sziával visszaköszönt, jólesett! A faluban ismerõs utcák következtek, a park a szökõkúttal, ami emlékeim szerint idõnként csenget egy picit (talán álmában? Tavaly már sötétben járkáltam erre, próbáltam felfedezni a falut a túra elõtti napon.) Gyors nevezés után indultam.

Az útvonalleírás igen felületesen kezdõdött, még szerencse, hogy jártam már itt tavaly, különben mindjárt indulásnál bajban lettem volna, mert a Rákóczi emlékhely díszkapuján kellett átmenni, de hogy az merre található, az nem derül ki a leírásból. Hosszú aszfaltúton keresztülmentünk Galgahévízen, majd rögtön Tura következett. Tura kellemes kisváros, láttam egy hatalmas öreg fûzfát egy kicsi utcácska elején, és ezt az utcát -micsoda egybeesés- Fûzfa utcának hívták. Elmentünk a kastélyig, amit Ybl Miklós tervei alapján építettek 1883-ban. Visszafelé a templom mellett haladtunk el. Ravasz módon van a templom építve, az út mellette felvezet a bejárathoz, nem is lehet megkerülni a templom kapuját. Ha már így alakult, benéztem, milyen is belülrõl.

Tura után egy darabig a Galga töltésén mertünk, már másodmagamban voltam, beért egy idõsebb túratárs, átvettem a tempóját. Beszélgettünk, illetve inkább õ beszélt én meg hallgattam, többszörös Balaton-átúszó, maratoni futó és Kinizsi 100 teljesítõ volt. Hévízgyörk határában a Galga hídnál köszöntünk el, õ ment a 25-ös útvonalán tovább, én meg nekivágtam a vasúti sínek mellett a töltésnek-ároknak, hol magasabban, hol alacsonyabban mentünk mint a vonat, nem ez volt a túra legszebb része. Itt ért utol egy másik túrázó, vele aztán többször kerülgettük egymást.

Aszódon ismét városnézés volt, a Petõfi Múzem elõtt volt a pont. A múzeum épülete egykor evangélikus gimnázium volt, itt tanult Petõfi 1835-tõl 1838-ig. Tavaly nyitás elõtt jártam itt, idén akár be is mehettem volna, de most meg szûkében voltam az idõnek. Egyszer úgyis eljövök még és bemegyek körülnézni! Ismét hosszú aszfaltutak következtek, elõbb Iklad, aztán Domony. A domonyi pont egy kocsmánál volt. A pontõr eléggé meg volt már fáradva, szegény, nem is értette a helyzetet, folyton csak azt hajtogatta, hogy adjam fel, ha nem bírom, mert nagyon el vagyok már csúszva, nem fogok Domonyvölgybe érni pontzárásig :)) Nem vitatkoztam vele, már túl a 20. km-en 6 körüli átlaggal simán behoztam az 1 órás késésemet, de azért megnyomtam kissé a következõ löszös-homokos földutat fel a dombra és le a horgásztóhoz. Tavaly itt volt pontõr az a srác, akivel összebarátkoztam akkor, elõzõ nap fociztunk, nagyon jól szórakoztunk. Most nem õ volt itt. A tó után következett a lovarda, ahol egy kancát láttam a kiscsikójával, nagyon aranyosak voltak!

Domonyvölgybe a gáton át érkeztünk, aztán keresztül a településen, az autóút mellett volt a kocsma az ellenõrzõ ponttal. Megpihentem kicsit, az erõltetett tempó miatt megfájdult a talpam, innen már nem rohantam annyira. Elköszöntem a rendkívül barátságos pontõrtõl, még kicsi aszfaltút, aztán végre beérkeztem az erdõbe, következett a túra legszebb része. Dimbes-dombos vidék, hol fák között, hol réteken, hol szántók mentén gyalogoltunk, hamarosan elértem a Paja-völgyet, amirõl igen rossz emlékeim voltak tavalyról. Most minden szép zöld volt, tavaly mintha végetérni nem akaró barna-szürke szántóföldek között kellett volna föl-le hullámzani. Valahol egy nyúl ballagott át elõttem nem messze, nem vett észre, ráérõsen emelgette a lábait.

Aztán ismét földúton a Bika-tóhoz, amit szinte megkerültünk. Tavaly valahogy nagy élmény volt, most nem tûnt olyan izgalmasnak, talán mert nem váratlanul bukkant elõ a tó, de azért szép volt és kellemes a partján fák között sétálni. Felmentünk a Szent András dombra, ami mindjárt a tó mellett fekszik. Tavaly másik irányból érkeztem, most elkavartam, de látszik lentrõl az emlékmû, oda kell felmenni. A ponton az a lány is ott volt, aki tavaly mesélte, miért is Bika-tó a Bika-tó. Több változat közül az tûnt a leghihetõbbnek, hogy egykor a falu egyetlen tenyészbikája belegyalogolt, és többé nem került elõ. Nem kis derültséget okoztam a pontõr gyerekeknek azzal, hogy még arra is emlékeztem, ez a lány milyen pólóban volt tavaly!

A Szent András dombról szalagozás vezetett be a faluba, legalábbis gondolom, mert ez állt az útvonalleírásban, és eleinte valóban láttam is a szalagokat, de aztán elmaradtak valamelyik szemétdomb mellett, beleolvadtak a többi színes kisebb-nagyobb papír-mûanyag-egyéb faluhatár jelzésbe, mert errefelé már távolról meg vannak jelölve a falvak határai. Jó volt a szalagozás, rögtön feltûnt, mikor eltûnt :)) Az Öreg-hegyen bolyongtam, nagyjából sejtettem az irányt, késõbb meg is találtam a szalagozást, amit hamarosan ismét elvesztettem, de akkor már látszott Galgahévíz. Végül a falu másik végén lukadtam ki, a kertek között kellett volna beereszkedni, túl hamar elértem a házakat, még hosszan mentem, mire elértem az iskolát. Itt megint gondban lettem volna, ha csak magamra és az útvonalleírásra kellett volna támaszkodjak, mert a cél nem itt volt, hanem a Gaia hotelben, de a helyiek eligazítottak, hogy csak tovább egyenesen, el se lehet téveszteni, és tényleg, 1/4 6 után valamivel beértem a célba, ahol fincsi meleg ebéd várt, nagyon jólesett!

Eredetileg a 19:00-ás vonattal akartam hazamenni, de olyan korán volt még, hogy akár a 18:11-est is elérhettem volna, nosza, evés és pihenés után, meg némi beszélgetés után elindultam a vasútállomásra. Már elmúlt 3/4 6, hátra volt még bõ 1 km és majdnem 20 perc, szaporáztam hát, biztos ami biztos. Útban a vasútállomás felé jött szembe velem egy néni, jött haza a földekrõl, köszöntem neki, mire egy fiatalos sziával visszaköszönt, jólesett! Mintha már jártam volna erre :)) A Galga hidat elhagytam, mikor láttam a messzi távolban, a szántóföldek mögött közeledni a vonatot. Futásnak eredtem, hátha odaérek még, aztán szinte a vasútállomásnál jártam, mikor láttam, a vonat csak lassít, de nem áll meg, átrobog az állomáson. Ez gyorsvonat volt, nem az én vonatom, és egyébként is, nem értem volna el. Az állomáson kicsit pihengettem még, igen hamar kiértem, 10 perc se kellett.

Jól döntöttem, hogy eljöttem ismét, szép idõ és jó hangulatú túra volt, pazar ellátással! De máskor inkább idõben indulok és nem rohanok annyira, mert a végére igencsak égett a talpam, kissé furcsán jártam másnap :))
 
 
LemaradásTúra éve: 20052005.04.20 16:58:10
Lemaradás 75

Szombaton az 5 órai vonattal indultam a Nyugatiból, ami szerencsére 10 perccel késõbb indult, 6-ra Verõcére értem, gyors nevezés, aztán nyomás! Negyed hétkor indultam, fel a Duna mellõl a Fenyves-hegyen át Katalinpusztára, végig a Börzsöny lábánál a Duna mentén. Ilyenkor igazán szép túrázni, még nem kell túl korán kelni a napfelkeltéhez :)) Gyönyörû volt, amint a nap elsõ sugarai bevilágították a Duna völgyét, kezdett felszállni a reggeli pára, csak sejteni lehetett jobbra a Nagy Vizet, balra a Börzsöny hegyei hívogattak, de hiába, mi a Cserhát barátságosabb lankái felé tartottunk. Szendehelyet éppen csak érintettük, a még ritkás lombú erdõben benéztem a Rockenbauer-kopjafáig, aztán irány fel a Naszályra, a túra legmagasabb pontjára. Nehéz út volt, meredek a hegyoldal, nagy sár volt és rengeteg kidöntött fán kellett átmászni. Izgalmas és szép volt, közben a reggeli pára utolért minket, a ködön átsütött a nap, a fák körvonala derengett a reggeli friss illatú erdõben. Egyedül mentem, senki nem zajongott már körülöttem, távol voltam a városok zajától. Gergõ barátom jutott eszembe, vele jártam elõször itt, akkor nagyon megküzdöttem a hegyoldallal. Egyre sûrûbb párában haladtam, szinte belekapaszkodhattam, ahogy húztam fel magam a gyökerek és kidõlt fák között. Fent a Naszály csúcsán pihengettek néhányan, én csak az igazolólapom érvényesíttettem, aztán indultam is tovább, kilátás nem volt. Török-rét felé ereszkedtünk le, onnan tovább Kosdra. Kosd gyönyörû, tiszta, gondozott falu, igazi cserháti gyöngyszem, kedves emberek, a portákon birkák és szarvasmarhák! Két kost is láttam, bár jobban örültem volna, ha a következõ faluban botlottam volna beléjük, mert olyan hihetetlenül hangzik, hogy Kosdon kost láttam! :)) Pedig így volt, elõször távolról két hatalmas megtermett kuvasznak gondoltam õket és cseppet sem örültem, hogy egyedül vagyok, amikor ilyen jószágok szabadon bóklásznak a falu utcáin, aztán közelebb érve láttam, nagyobbak a kuvasznál, a mozgásuk is más és még közelebb már a szarvukat is látni lehetett. Barátságosak voltak és kíváncsiak, bártan közeljöttek. A következõ falu Rád volt, ahonnan már a Gödöllõi-dombság mezõi, szántóföldjei és öntözõcsatornái között haladtunk Vácrátót felé. Hosszan mentünk a Bárányos-oldal vízgyûjtõje mentén, éppen a Cserhát és a Gödöllõi-dombság határán, ez a terület egyik turistatérképen sincs rajta. A falut az arborétum felõl érintettük, majd nemsokára Váchartyánba értünk. Ezután Õrbottyán, Erdõkertes széle, majd Veresegyház közeledett. Beértünk a civilizációba, magunk mögött hagytuk az elmaradott cserháti vidéket, ahol még egy valamirevaló szemétdombot sem tudnak az ottlakók a falvak szélére gyûjteni, itt bezzeg, a Gödöllõi-dombságban szorgosabb népek élnek, tele is a faluszéle szeméttel! Alig pár km választja el a két vidéket, mégis, micsoda különbség, mintha más kultúra és más civilizáció élne, és talán ez valóban így is van! Veresegyházon utolértem egy srácot, ismerte a falut, segített, el ne tévedjek, mert erdõben csak eligazodok valahogy, de faluban mindig elvétem az irányt, ez most is így volt, a vasútállomást nem arról értük el, amerrõl az útvonal-leírás szerint kellett volna. Itt hagytuk el az 50. km-t, már 5 óra volt, lassan haladtam, a tervezett 15 órán belüli teljesítés már nem tûnt reálisnak. Ragyogó idõ volt, de az elég nagy sár alaposan visszafogott. Veresegyházon a vasútállomáson pihentem egy jó félórát (valaki hiányolta budai-H.G-t most hétvégén, nos, ezen a ponton találkoztam vele, aztán belehúztak, mert már Gödöllõig nem értem utol õket), innen irány Szada, ahonnan csak 3 km a Margita. Szada igen meredek falucska, szinte ráépült a Margitára, a Gödöllõi-dombság legmagasabb dombjára. Könnyedén felértem a csúcsra, élveztem a túrát, ismét egyedül mentem, mint szinte eddig végig, még mindig töretlen jókedvvel ragyogott a nap, virágok mindenfelé és persze sár, hol ragadós, hol csúszós, de ez cseppet sem zavart, jóléreztem magam! Délután 7-kor voltam a Margitán, még volt hátra 16 km és nem éreztem különösebb fáradtságot. Nosza, bele-belefutottam lefelé, szerettem volna még a sötétedés elõtt átérni Babatpusztán, gondolván a kutyákra. Már szürkült, mikor leértem, de a félelmem alaptalan volt, se kutya, se ember nem háborított, viszont innen 2 km az autópálya és igencsak idehallatszik a zaja. Félelmetes! Betonúton közeledtem az autópálya felüljárójához, közben gyorsan besötétedett. A Pap Miska kúthoz már koromsötétben értem, elõkerült az elemlámpa, élveztem a szürkület utáni koraesti erdõ hangjait, ahogy elhalkultak a madarak és éledeztek a neszezések és még mindig sehol elõttem, sem utánam senki, egyedül voltam és nagyon szabadnak éreztem magam! Hamarosan két megfáradt túrázót értem utol, tanácstalanok voltak, nem találták az utat, visszajöttek valahonnan az utolsó jelig. Idõközben én már lekéstem az utolsó vonatot, 8 óra elmúlt, fél tízre már nem volt esélyem Gödöllõre érnem, volt még 8 km és sötét volt, no meg Gödöllõn várt minket a gulyás, azt kár lett volna kihagyni. Sebaj, késõ estig jár a HÉV, azzal még haza tudok majd menni, gondoltam, azonban hallottam ám, hogy az egyik túrázó telefonon a húgát hívta, hogy jöjjön érte Gödöllõre és vigye haza. Megkérdeztem, hátha lenne hely nekem is, és volt, micsoda szerencse! Innen hát együtt mentem a két túrázóval. Elbizonytalanodtunk, merre is kell menni, pedig valaki még egy nyilat is rakott az útkeresztezõdésbe, hiába forgattam a térképet, hiába füleltük az autók távolról odaszûrõdõ zajait, végül kimentünk az autóútra, azon értünk be Máriabesnyõre. A Kapucinus templomnál tértünk vissza a piros jelre. Nagyon lassan haladtunk, elfáradtunk, a faluban találtunk is egy kocsmát, ott megpihentünk. Na, innen rettenetes volt újra elindulni, de hamarosan ismét erõre kaptunk, 1/4 11-kor értünk be a gödöllõi palotakertbe, kicsit már sajnáltam is, hogy megérkeztem, de ennyi elég volt, a további 26 km már sok lett volna, fõleg éjszaka. Meg aztán, vasárnap a pasaréti református gyülekezet szervezett egy túrát, azt kár lett volna kihagyni, arra is kellett erõt tartalékolni! A palotakertben gulyás várt minket. 16 óra gyaloglás és 74 km után megérkeztem, fáradtan de jókedvûen, a forró gulyás átmelegítette a gyomromat és a szívemet is! Hamarosan elõkerült a túratárs húga is a kocsival, és olyan rendesek voltak, hogy nemcsak az Árpád-hídig tettek miattam kitérõt, de elhoztak Óbudára, a ház elõtt raktak ki. Nélkülük nem tudom, hogy keveredtem volna haza, kimerülten várhattam volna az éjszakai járatokat. Nagy-nagy köszönet a fuvarért!!! Gyors fürdés, aztán fél 1 fele irány az ágy, nem kellett elringatni. Gyönyörû túra volt, ragyogó idõ és profi rendezés, az útvonal nagy részén sosem jártam még, jövõre a teljes 100 km-t szeretném végigjárni! Az igazolólap mellé részletes útvonal-leírást kaptunk, de nem volt térképvázlat, ami nem ártott volna, még akkor sem, ha az úton végig jól követhetõk voltak a jelzések!
 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár