Túrabeszámolók

 Less Nándor 66 teljesítménytúra beszámoló 2013.10.13

 „Lehet, hogy hosszú az út a végsõ célig, de minden apró lépéssel

közelebb kerülsz hozzá. És minden lépés, amit megteszel,

attól Te magad is több leszel…”  (www.futotars.com)

  Szokatlan, hogy reggel a rajtnál a cserépfalui ált. iskolában nem nyüzsög olyan hatalmas tömeg, mint, amit zsigereim várnak. A „díszletek” és a mindenütt orrolható jó hangulat persze ugyanolyan emelkedett légkört teremtenek, mint elõzõ években, és sok jel, közöttük rejtélyes funkciójú feliratos mûanyag kukák és egy egyéb kapcsolódó ügyességi verseny elõkészületei mutatják, hogy a még „békésen szundikáló” rövidtávosok rohama még hátravan. A más irányba ívelõ útvonalak miatt azonban túra közben sem találkozunk a lelkes gyermekcsapatokkal, sõt ami elõzõ években szinte lehetetlennek tûnt volna, hosszú szakaszokon teljesen magamra maradtam. Még a rajt elõtt szerencsém van, mert találkozom végre Tamással (és társaival), de egy nagyon rövid beszélgetés után megegyezünk abban, hogy ma más tempót fogunk diktálni, ezért gyorsan elviharzok. Ilyen ez a teljesítménytúra, hogy gyakran még az együtt induló társak sem egyszerre érnek célba, mert mindenkinek van egy optimális lendülete (sõt pördülete), amellyel a leginkább képes kihasználni a szervezete energiáját. Ha tartósan gyorsabban vagy lassabban halad ennél a sebességnél, az a vége felé igencsak érezteti a hatását, mert mindkét esetben plusz energiákat kell felhasználni, aminek a forrása azért véges tud lenni egy 66km-es túrán. Ha csak néhány szót váltok is egy régi ismerõssel, vagy csak egy kézfogás, egy mosoly, egy pillantás is jut csak aznap egymásnak, felsejlenek bennem a régi nagy közös túrák. Végig érzékelem, hogy társam itt van elõttem vagy mögöttem a mezõnyben, agyhullámaink, ahogy a többi kedves ismerõs túratárssal, de az ismeretlenekkel és ismeretlen ismerõsökkel is, a mai napra összekapcsolnak minket egyetlen nagy ziháló organizmussá, és egy ide-oda tekergõdzõ vonal mentén, lassan araszoló emberi kígyóként felfûznek minket a pompázatos õszbe hajló hegység, a Bükk nyakába. Így ha külön-külön is, de mégis csak együtt teljesítjük a túrát!

 „Nyakamba veszem” a Bükköt, vagy Õ vesz a nyakába, elindulok. Az ütemem jó. Elõttem kocog felfelé az úton szép színes, fess futóruhában egy srác. Jó a tempója, nem sokkal gyorsabb, mint az enyém. Elmellõzöm Lacit, aki a teljesítménytúrázás egyik „nagy öregje”, de most csak egy üdvözlésre telik, követem a futót. Néha elvesztem szem elõl, de a Kaptárkövek után törvényszerûen egymásra találunk. Együtt mászunk ki a falon, és ugrunk le sportosan a mészkõbe vájt mélyútra Jánossal. Elõször, ahogy ez lenni szokott igyekszünk elszakadni egymástól, de a nagyon hasonló tempó összeragaszt minket Ódor-várig, ahol Õ majd leválik a 38km-es útvonalra, én pedig haladok tovább a 66km-en. A Kõ-völgyben elõzzük meg Lajost (és társát), akivel már két közösen teljesített emlékezetes túrám kapcsol össze, de most nem kapcsol rá, más, kirándulósabb tempót tervezett mára. Ingerlem egy kis futkározásra, de nem megy. Sajnálom, mert nagyon jó futó, aki dinamikus, húzó társam lehetne végig a túrán. De nincs mit tenni, itt a feladat, robogunk tovább a festõi szurdokvölgyben, amit akárhányszor pillantok is meg, egy pillanatra elakad a lélegzetem a gyönyörûségtõl, a meredek kõfalak között húzódó, hatalmas, zölden mohásodó sziklákkal teledobált szûk völgy megkapó dimenzióitól. Aztán hirtelen áttör a fák közül, és beömlik a résen keresztül az erdõbe, az ébredezõben lévõ októberi nap fénye, majd a fénykapun átjutva, egy másik, nem kevésbé szédítõ dimenzióba jutunk, a hosszan elnyúló, erdõk övezte Dobi-rétre. A hatalmas zöld kárpiton, ameddig a szem ellát, túrázók hangyahadakként vonulnak a megjelölt cél felé. A rét szélén, a szalagon befordulunk az erdõbe. Társammal rendesen húzunk felfelé, nagyon jól esik a futás, miközben bõven akad levegõnk a beszélgetésre, kezdjük egymást megismerni. A most kötelezõen következõ mindkét mocsár az aszály miatt kiszáradva, így némi szomorúsággal veszem tudomásul, hogy száraz lábbal érek a Hidegkút-laposára, pedig már annyira vártam a gyöngyvászon futócipõmbe beömlõ hideg, sáros vizet, hogy szinte elvonási tüneteim vannak tõle. Elmondhatom, hogy az idei Less Nándor túrából ezt az egyet hiányoltam csupán, de ezt nagyon. Legközelebbre kérem a rendezõséget, élessze újra a mocsarakat, ami most divat a civilizált országokban. Az 50-es 60-as években az emberiség nagy diadallal lecsapolta a még véletlenül megmaradt mocsarakat, ami nem kis üzletet jelentett, ma pedig megpróbálja visszaállítani õket, hiszen ma a környezetvédelem, természetvédelem vált húzóágazattá, óriási üzletté. És ez nem csak a mocsarakra érvényes. Ami valamikor természetes volt, ingyen volt, mint pl. a tiszta ivóvíz és a levegõ, ma már csak súlyos költségek árán biztosítható, így jó üzletté vált. Itt van pl. az abasári ívóvíz-katasztrófa pl., hogy ne menjek messzire. Hogy ki a „sáros” ebben, ki tudja. Majd rásütik valami szerencsétlen flótásra, ahogy ez lenni szokott. (Közhely, de igaz!) De nagyon leragadtam a mocsárban, bocs. Egy hatalmas, gyönyörû tölgyfa elõtt fotót készítek a társamról az õ gépével, bár némi erõfeszítésembe kerül, hogy elsüssem a különös gépet. (A sztárfotóm profilképeként debütált tegnap délután a Facebook-on). Megmásszuk a Hór-völgytõl elválasztó utolsó „kicsi a bors, de erõs” hegyet, nem sokáig csípi a szánkat, és már megint egy csodálatosan panorámás réten szaladunk át, az Ördögtorony Tanösvényen, ami utal a 358 méter magasan, most elmellõzött kaptárkövekre. De az már egy másik túra, kaptárkõ ma csak egyszer szerepel az étlapon a „kötelezõ reggeliben”. Már a Hór-völgyben kocogunk tovább. A jármûforgalom gyér, de azért elhúz egy-egy autó a közútnak számító, rusztikus makadám-úton. Egy kis teherautót, ami a gödrök között szlalomozik követek egy darabig, persze lehagyni nem tudom, jót vidul az erõsködésem a platón utazó két munkás. Váltunk néhány mondatot, amiben a mûnyúlra és az agárversenyre asszociálnak újdonsült ismerõseim. „Csaholva, lógó nyelvvel” érkezem az Oszlára, jól jön a frissítõpont. 2 kenyér jár mindenkinek, legyûrök egy „lekiset”, a másikat meghagyom az éhezõ ifjúságnak. Társam tanakodik, de látva kígyó technikámat, dönt, õ is legyûr egyet. Italból is megengedett a repeta, de nagyon helyesen a mûanyag pohárból nem. Így, mivel a társam még egyszer megszomjazik a kenyér után, a szemétbõl guberálja vissza a poharát (vagy egy poharat?), amit elõzõleg lazán bedobott. Elindulok, követ. Ecsetelem neki a táj szépségét, de egy pár 10m után gyanús, hogy nem válaszol, megfordulok, persze nem Õ van mögöttem, az ismeretlen túratárs furcsán nézeget rám. János beér, együtt kocogunk, csak a húzós emelkedõn hagyom magam mögött egy idõre. Fent az Ódor-váron elbúcsúzom tõle és magányosan indulok lefelé a szekérúton. 

Az elsõ 19km és a „magashegyi” túra már érzõdik a lábamban, a tempóm nem olyan, amit ezen a kellemes szakaszon kívánnék magamnak, de nincs mit tenni, megyek, ahogy tudok. Élvezem a gyönyörû õszi, napsütötte színpompát, pár fotót is készítek, így kárpótolom magam azért a szívfájdalomért, ahogy néhányan a futómezõnybõl elhúznak mellettem. A szederlevelek mindenütt vérpirosra színezõdve festik át az út melletti rézsût. Némelyik fa citromsárga köpenyben virít, mások, mint a juhar, a piros-mályva színt választották maguknak a szemem gyönyörködtetésére. Egyeseknél már a színanyagok is bomlófélben vannak, megjelenik a barnás-vörös és a barna minden árnyalata. Sok helyen a színek a levélen belül is kombinálódnak, vannak inverzek és az inverzek inverzei a tarka-barka forgatagban, amelyben kiötölhetetlen szín- és formakombinációkat „eszelt ki” a természet. Kontrasztként pedig a még itt-ott zöld színanyagaikhoz ragaszkodó zöld növények szolgálnak, tovább erõsítve a színek kavalkádját, s mindezt burokként fehér jóidõ-felhõkkel bepamacsolt, égszínként égbolt csomagolja be a szemnek tetszetõsen. Így elmélázva észre sem veszem, máris a Hosszú-völgyi erdészházhoz jutok, elõbb persze leküzdöm magam egy szûk ösvényen, ami után halászgatom ki a nyakamból a rám pottyant, most újra éledõ hatalmas kullancsokat. Egynek sikerült csupán talajt fognia, este szedte ki az „oldalbordám” az oldalamból, azután szörnyû gyilkosságot követtem el, de ezt már itt a gyengébb idegzetûekre is gondolva, nem részletezem. Az erdészháznál nagyon vidám pontõrökkel találkozom, és végig a túra során lelkesedésben, kedvességben és ellátásban nincs hiány, mindenhol elbeszélgetek egy kicsit, ez jó! Visszakocogok az erdei úton a Hór-völgybe, ahol beérem, az Ódor-vár elõtt már visszafelé haladtában egy pillanatra felbukkanó Józsit. Régen (nem) találkoztunk, nagy örömmel üdvözlöm a teljesítménytúrázás óriási teljesítményeket felmutató „nagy öregjét”. Olyan ütemben gyalogol, hogy csak bele-belefutva tudom tartani az ütemét, a mostani „lecke” jól jön, késõbb még hasznosítom a túra során. Egy darabig elbeszélgetünk, jó tudni egymásról, hogy jól vagyunk, és elpusztíthatatlan szellemként járjuk töretlenül az ösvényeket. A Tebe-pusztai ellenõrzõpont után találkozom egy 3 fõs csapattal, akik futólag már mindhárman ismerõsök, de itt az idõ, hogy egy kicsit elmélyítsük barátságunkat. Fõleg Ferivel, a 2013-as Mátrahegyi forrástúrák nagy sztárjával beszélgetek, akirõl egy nagysikerû fotó készült, amint egy kiszáradt forrás foglalókövei között prófétaként üldögél. Most gyengélkedik egy kicsit a lába, de mindnyájan éltünk már át hasonló állapotokat, ez a hosszú távú túrázásnak szinte velejárója, biztos vagyok benne, hogy hamar kijut a „válságból”. Aztán gyorsabbra veszem a tempót, elkocogok mesebeli tájakat átszelve a Pénzpataki víznyelõ irányába. A víznyelõ most úgy látom, barlangászokat nyel el, egy nagy csapatnyi sisakos nyüzsög lent a „tálban”, a barlang bejáratánál, készülve, hogy ledobják õket, a barlang szellemének, így most a pontõrök fent várnak minket. Nagyra becsülöm az amatõr és hívatásos barlangászokat, de el sem tudnám képzelni, hogy olyan szûk lyukakba préseljem be magam, amin talán visszaút sincsen. Mivel kevés barlangi eseményrõl lehet hallani mostanában, gondolom, megvan a csínja-bínja, ahogy az ilyen esetek elkerülhetõk legyenek, de azért a külsõ szemlélõ számára mégis félelmetesnek kalandnak tûnik az ilyesmi.

  Répáshuta elõtt egy futócsapat elõz meg, egy darabig tartom az iramukat még a faluban is a meredek emelkedõn felfelé, de lassan-lassan lemaradozok, ki kell állnom, frissíteni. Aztán addig erõsködök, amíg az egyik futót hosszúra nyúlt léptekkel legyalogolom, beszélgetni kezdünk. Egy darabig tolna maga elõtt a következõ vad meredélyen, többet néz ki belõlem, mint én magamról valaha kinéztem, majd fent az úton leolvad rólam, még az ellenõrzõponton látom egy pillanatra. A bableveses célban találkozunk újra, ahol elbeszélgetünk, nem csak a futásról, de azért fõleg arról. A Bánya-hegyi ellenõrzõponton, ahol a Less Nándor 100-on 80km-nél életet leheltek belém, és ezt nem gyõzöm elégszer megköszönni, most is jól mûködik a rendszer, sikerrel lehelik az életet az idáig 35km megtétele és a húzós emelkedõ után holtpontra jutott túrázókba, mint én is vagyok. Terülj-terülj az asztalkám itt is, bárki-bármit vehet, de személyre szabott külön, király(i) kiszolgálásban is részesül minden túrázó a karakteres „fõnöknõ” részérõl. Persze, mielõtt valaki autóba ülne és megkeresné ezt a helyet, tudatnom kell, hogy ez a pont az élet vizével és táplálékával (sajnos) nem üzemel mindig, csak a Less Nándorokon van nyitva. Bennem még sincs a zárva tábla megfordítva. Ha arra az októberi éjszakára gondolok, amikor hirtelen feltámasztották a bennem szunnyadó erõt, az életem legkeservesebb pillanataiban is lábra kapok, és folytatom utamat tovább keményen, töretlenül, mint azon a jubileumi Less Nándor Emléktúrán tettem. A pont után sodródom össze egy igazi nagy egyéniséggel, Zsolttal, akivel együtt haladunk egy darabig, Három-kõnél válik le rólam végleg, amikor a szokásos pihenõmet ejtem meg, a megejtõ környezetben. Kieszek két súlyos almát a zsákomból, eltart egy darabig, amíg elnyamnyogom. Bár párás az idõ, de a kilátás így is pazar, hatalmas kékesszürke monitorra vetítik elénk a Déli-Bükköt. Van nézõ is a moziban éppen elég, szépen összegyûltünk, a jó idõ kicsalogatta a természetbe a „polgári lakosságot” is az otthonukból, a meredek sziklafalon sorakozó páholyok szinte már mind megteltek rácsodálkozókkal, akik láthatólag nem tudnak betelni a látvánnyal, mert nem is lehet. Hogy is lehetne?  Biztos vagyok benne, hogy szép õszi napokon, amikor már eleget gyûjtögettek és vadásztak télire, õseink is feljöttek ide, kiültek ezekre a sziklákra, és megnyugodva legeltették a szemeiket a békés tájon. A természet szeretete nem csak annyi, hogy feljövök, megnézem és kész, hanem etetni kell a bennünk megbújó õsembert, akik egy kicsit mai is vagyunk. Ha az idõk során eltemetõdött is ez az õsi réteg, szükségünk van a megnyugvás ösztönének a kielégítésére. Amíg fantazmagóriálok, megetetem két piros  almával és egy jó darab csokival az õsembert (ez utóbbi ízlik neki, ilyet még nem gyûjtögetett), és a civilizáció által megviselt szememet a távolba fókuszálva ellazítom. Közben elhúz mellettem valaki, megbámulom, aztán jövök rá, ez Tibor lehetett, de bottal üthetem a nyomát a Barcika 65-rõl megismert nagyszerû túratársamnak. De már bottal sem. A Tar-kõig sem túl nagy a tempóm, de azért kielégítõ, nagyon bízok az utána következõ gyorsasági szakaszokban. Igazán emlékezetes a Tar-kõi ellenõrzõpont, kellemben szinte egymásra tesznek rá a helyek. Itt is nagyon sokan vannak, mint Három-kõn, nem vagyok magányos ma, az biztos. Még egy fénykép is készül rólam, valami szuper masinával, sajnos elfelejtettem visszalõni a fiatal pontõr lánynak. Kár.

 Futókkal indulok meg lefelé, óriási a vágta a hosszan elnyúló köves ösvényen, az Országos  Kék jelzésen. Nagyon odaverem, jól esik ez a szakasz. Hogy melyik kõ veri ki a térdemet a százezer közül, már soha nem tudom meg, de amikor leérek, fájlalni kezdem a balt. Sokat akart a szarka… Semmi gond, két boka(talp), két csípõ és két térd közül már nem tudom hány variáció létezik, de már szinte minden kombinációt kipróbáltam. A május óta szedett kurkuma kapszula viszont egy-csapára elfeledtette velem az ízületeimet, azóta ez az elsõ komolyabb visszajelzés lentrõl. Nem vagyok ezért elkeseredve, tudom, hogy nincs gáz, de ettõl kezdve kicsit hátráltat ez a tünet, fõleg a lefelé futásoknál, így gyakrabban kell visszaváltanom gyalogmenetbe, amikor ugyanis semmilyen kellemetlenséget nem érzek. (Mára, amikor ezeket a sorokat írom, minden panaszom elmúlt, a térdem baba.) Kipróbálom a Józsitól tanult gyorsmeneteket, aminek különösen a végén veszem hasznát. Erõsnek és legyõzhetetlennek érzem magam, így ez az eset csak fokozza az önbizalmamat. Imó-kõig gyenge kocogás, de most már eléggé görcsös mind a két lábam, gondolom az egyenetlen terhelés miatt. A ponton mindent fogyasztok az ott felkínált vegykonyhából, H2O, magnézium, kalcium, glükóz, kálium (banán), kevés poliszaccharid és só, NaCl. Ezt tanácsként kapom egy beérkezõ futó lánytól, mert szerinte a sóhiánytól keletkezõ dehidratáció is felelhet a görcsökért, ami könnyen meglehet, mert meleg van, és eléggé engedem a gõzt. A só egy kis tálkában fehérlik, nyalogatok a banánhoz belõle, mint a kecske, és eszembe jut, vén kecske is megnyalja a sót. Nyalom én, ha csak ezen múlik, és ezen fog. A zöld jelzés, ami az örömszakaszom szokott lenni Imó-kõ után most elég nyögvenyelõsen telik el, különösebb dinamizmust nem tudok felmutatni magamnak. A gyönyörû idõjárás és a helyenként csodálatos panoráma és fotózás nyújt vigaszt az „elvesztegetett” percekért most is. A Karthauzi ponton a vén kecske megint megnyalja a sót. Még a végén só-függõ leszek. Mindig ezt hallom stop só, de most a „soksó” jön be. Azért vigyázzunk, 250g a só halálos dózisaJ Nem azt mondom, hogy eszeveszett sebességgel, de az zöld jelzésen tapasztalt holtpontomhoz képest az erõmet fokozatosan visszanyerve, annál könnyebben jutok fel a hosszú, meredek emelkedõn az Ódor-várig, mint ahogy reméltem. Dolgozik a só, ez már szinte hihetetlen. És most jövök rá valamire. A már sokat emlegetett Less Nándor 100 80. kilométerénél a ponton elfogyasztott bableves sótartalma támasztott fel annyira, hogy lazán futni kezdtem, és tényleg, mintha nem lett volna a lábamban az a 80km.

 Az Ódor-vár után ismét egy több kilométeres örömszakasz következne, bár a térdem miatt kicsit bice-bóca vagyok, a visszatért erõm miatt mégis rettenetesen élvezem a dolgot. A mögöttem lévõ 2 futó srác, akik még a Karthauzinál kolbászoltak (sült kolbásztól elkezdve, tubusos ûrhajós kaja és még ki tudja mi minden került elõ az egyik túratárs hátán viselt mozgó spájzából), néha hátranézek, sehol nincsenek, nem tudom, hol „kolbászolhatnak” most. Ebbõl gondolom, nem lehet rossz a haladási ütemem, mert a túra végéig hátulról már nem jön senki, csak a Nyomó-hegyen elõzök meg rövidtávos túratársakat. A sûrû növényzettel benõtt „hegy sötét gyomrába” belépve véres papírzsebkendõk hevernek a bejáratnál. Bíztató kezdett, de azért nyomom felfelé az orrvérzésig. A rövidtávosok leállnak, kifulladnak, de rajtam nem fog ki, ez Sütõ Laci által utolsó akadálynak „összelapátolt” mini hegyecske, egy csapásra felérek. Fent tréfásan kérdezem a pontõröket, hány ilyen levegõ után kapkodó eltorzult arcot láttak ma már? Sokat, mondják, de ilyen vidámat, egyet sem!!!

 (Epilógus)

 A célban kisebb tumultus van a bablevesért, most már az udvar felé osztják, nem kell a pincébe lemenni érte, ez kellemesebb. Én nem kértem kajajegyet, a túra végén általában soha nem vagyok éhes, eltelek a sok élménnyel és a becsomagolt hazaival. Meglátom azt a kis rézsût, ahol annyit ejtõztem már túratársakkal a túrák után jó hangulatban évek során. Most üres, nincs nagy tömeg. Leülök egyedül a földre, jól esõen kinyújtóztatom az ízületeimet az otthonos helyen, a pici dombomon, a világnak ezen a zsebkendõnyi lakatlan szigetén, ahol most nagyon otthon érzem magam, mintha egy hosszú utazás után érkeztem volna haza. Egyáltalán nem vagyok fáradt, csak megelégedett. Elértem a célomat, az évek során oly sokat hullámzó teljesítményem, az erõm is visszatérõben van. Sokat tanultam, tapasztaltam túraközben, hogy csak a só-nyalogatást említsem, és nagyon sok kellemes emberrel, pontõrökkel, túratársakkal találkoztam, ismerkedhettem meg. A természet is csodás, a nap során megint „ingyen” ajándékként élvezhettem megkophatatlan ragyogását, eleven õszi színpompáját.

Meditálás közben veszem észre, hogy két túratársam, akikkel egy darabig együtt haladtam a túra során az egyik asztalnál bableveseznek. Átülök hozzájuk a padra, magára hagyva a „szent földet”. Ingyen jegy is akad bõven, folyik a repeta. Engem is kínálnak, de továbbra sem indul meg a nyálam. Zsolt, a Vadrózsa teljesítménytúra fõszervezõje, nagy iramot ment a túra második szakaszán, nem bírtam behozni, bár az idõm jobb lett valamicskével, mivel én késõbb indultam. Az élményekrõl beszélgetünk. Jólesõ, hogy a másik túratársammal, a „répáshutai futóval”, Istvánnal több kapcsolódási pontot felfedezünk a másik életünkben is, végül telefonszámot cserélünk. Aztán lassan elszivárog mindenki. Várok még, eltelik egy jó idõ, de Tamásék, és azok a túratársaim, akiket a beszámolómban emlegettem, még mindig nem érkeznek be, pedig nagyon szerettem volna még egyszer találkozni velük, így ejtõzõs hangulatban. Majd legközebb. Végül befut Ferenc, a lába elég jól van, egy pontõr orvostól és persze másoktól is kapott tanácsot eleget, gyõzze feldolgozni, plusz bekapott valamit, ami használt. Így felvillanyozva a nyomomba eredt, de nem ért utol. Beszélgetünk, majd elbúcsúzom tõle, és kilépek az iskola kapuján.

 Szegedi József

Pétervására

-marton4-

 2013.10.13

 Néhány õszi hangulatfotó, amiket a legkisebbik gépemmel készítettem a túra alatt.

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/LessNandor66Teljesitmenytura20131012?authuser=0&authkey=Gv1sRgCJKHtefBlvzVwAE&feat=directlink

 Magyarországi Forrástúrák a Mátrában 17 forrás/kút 56km 2013.09.21

 Péntek este tíz órakor kaptam a kezembe a Mátra térképet, s kezdtem nézegetni a Mátrai Forrástúrák útvonalát. A turistatérképen sajnos követhetetlennek bizonyult az útvonal, tekintve azt, hogy túlnyomórészt jelzetlen úton lehet megközelíteni a forrásokat, amelyek jó része messze esik az emberek által gyakran járt régióktól. Akkor nem kapcsoltam, hogy a honlapról letölthetõ a pontos térkép, így elkönyveltem magamban, hogy ez a szalagozástól függõen valamiféle tájékozódási túra lesz, ami egyelõre nem az én versenyszámom. Ezt és a heti hullámzó kondíciómat figyelembe véve a jó szerencsére bíztam az indulást. A szokásos menetrendem szerint éjfél után feküdtem le, úgy, hogy semmit nem pakoltam be a túrára, az ébresztõórát pedig nem állítottam be. Éjszaka még egy fél órás „nassra” is kisettenkedtem a konyhába, aztán mély álomba merültem. Pontban a tervezett hajnali 4h-kor kinyílt a szemem, és csodák-csodája teljesen frissen kiugrottam az ágyból. Tehát eldõlt, a tudatalattim döntött,  megyek…

  Szürdokpüspöki felé autózva átéltem még egy csodálatos hajnalt, amikor a hegyek mögül kiszivárgó, derengõ nap fénye elõbb aranyba öltöztette a hegycsúcsokat, és dekoratívan befestette a szakadozott felhõket, majd hirtelen egy tû éles vakító sugár, majd egy fényfolt jelent meg egy távoli nyereg felett. A szemkápráztató izzó-parázsló kicsiny foltocska perceken belül hízni kezdett, végül kikerekedett, és teljes erejével, pazarlóan kezdte ontani a fényét a mai túránk helyszínére, a Mátrára. Még útközben találkoztam egy érdekes, tömegével nyíló, ember-magasságú növénnyel, amelynek sárga virágai ezernyi napocskaként ragyogtak rám, amíg rövid kényszerpihenõmet tartottam az út mentén. Ez az, ez a nap a szépségrõl és a napsütésrõl fog szólni, mondtam magamban, és hála istennek ebben nem kellett csalódnom.

  Érkezésemkor Attila és futótársa fogadnak az ajtóban. A motorok már felbõgetve, ugrásra készen várja a gépezet, hogy sebességbe kapcsolják. Még egy társukat várják. Nem sokat beszélgetünk, mert nálam is ez a helyzet, igyekszem gyorsan regisztrálni (nem tagadom, egy kis egészséges szorongással tekintettem a tájékozódás várható nehézségei miatt erre a túrára). Egy esélyem van csupán a tévelygés nélküli gyors teljesítésre, nálam tapasztaltabb társakra lelni, akik segítenek végigrepíteni az 56km-en, ami, mint késõbb láthatjuk sikerült is, sõt annál is több, úgy érzem nem csak társakra, barátokra is leltem az erdõben.

 7:15-kor indulok el. Rövid séta után ér a nap elsõ meglepetése még a falu határában. Ki tudja hányszor jártam már Szurdökpüspökiben, de, mindig csak a hegyek kapcsán, így soha sem jutott eszembe, hogy a település honlapjára akár egyszer is rápillantsak. Így arról sem tudtam, hogy egy szépen kiépített Mária kegyhely található itt a Szent-Keresztkútnál, ami egyben az elsõ célállomásunk is. A néphit szerint hajdan itt pihent meg Szûz Mária (gondolom turistaúton járt ittJ), közben a forrás vizével oltotta a szomját. A forrás ettõl sokáig gyógyhatással bírt, míg egy gyermekpelenkát ki nem mostak benne. Ekkor elvesztette a gyógyhatását. Túratársnõim bizonyosan elolvasták ezt a szöveget, mert, erre a pelenka-sztorira gondolva, egy helyi lakos bíztatása ellenére sem mernek fogyasztani a vízbõl J Javaslom, hogy kérjenek fel egy szentet, igyon a vízbõl, attól visszatér a gyógyereje és teljesen megtisztul. Megkaptam közben a felkérést, de sajna most nem érek rá megtisztítani a vizet, mert elõttem áll még a maradék 55km-t. (A pelenka-sztori tényleg olvasható a táblán, a víz iható). A kút után meg kell mászni egy meredek sziklafalat, ami a Remete barlanghoz vezet. Ez egy mesterséges sziklaüreg, amelyben a 18.sz-ban Szokoll Simon ferences rendi remete éldegélt, akirõl késõbb egy szovjet világvevõ rádiót neveztek el J. 2 lapos elemet kellett a hátára forrasztani, mert az aksi hamar tönkrement, már ez is egy hangulatos családi program volt, mert a sikertelen próbálkozásoknál sok ízes magyar kifejezést tanultam meg az apámtól. Már a sziklafalon elkezdjük egymást kerülgetni egy sráccal, akivel egy idõre társakká válunk. Amolyan futó alkat, szép színes, fess futóruhában van. Futásra ingerlem, de a holnapi egri Barokk Futóparádéra tartalékol, bár így is nagyon dinamikusan halad.

  Elkocogok, de még egy párszor beér, amire végleg kiúszik a képbõl mára. Remélem, még találkozunk egy másik túrán. Isten-fa-tetõ után elérjük a Delelõ-kutat. Ez a kút a legelõre kihajtott állatok déli pihenõideje alkalmával az állatok itatására szolgált, innen a neve. Bár még nincs dél, azért felelevenítem a kút eredeti funkcióját, megitatom magam, lehúzok egy jó „féllityit” belõle. „Marha jó” ez friss forrásvíz, elégedetten kérõdzök rajta. Bár sok kiszáradt forrást/kutat találunk majd útközben a mai napon még, egy biztos, szomjan nem halunk ezen a túrán. Itt találkozom Sanyival, aki hatalmas tempót diktál. Sokszor összefutunk még a túrán, végleg csak jóval Bagolyírtás után marad hátra. Az idõszakosan a Koncsúrok levét eregetõ Gúnár-kúthoz már együtt érkezünk Sanyival a hegy oldalába, 419m magasan. A „szent helyen” elmondunk egy Gá-Gá-t „libaistenhez” imádkozva, s a többi beérkezõ túratárs is folyamatosan gágogni kezd a megérkezés után, ugyanis ez a kód, amit az ellenõrzõlapunkra kell vésni. Már sokan összegyûlnek a kútnál, amiben legfeljebb porfürdõt lehet venni, amikor „elgágogunk” tõlük, tovább indulunk Sanyival a Koncsúrok oldalában futó széles erdei dózer-úton. Ekkor jövök rá beszélgetés közben, hogy milyen buta liba vagyok, hiszen ennél a kútnál „valszeg” most gágogtam utoljára, ugyanis a forrástúrákat minden alkalommal máshol és más útvonalon vezetik. Ez nem kõbe vésett túra tehát, ami jelentõsen emeli az értékét. Olyan helyekre vezényel, amelyek egy részére csak úgy önszántából soha nem juthat el az ember. Ráadásul van Magyarországon annyi forrás, hogy egy élet is kevés hozzá, ha mindet le szeretnénk járni. Csodaszép a reggel, az erdõbe beömlik a szeptemberi napfény, a lábam könnyû, erõlködés nélkül fut alattam, nagyon vidámnak érzem magam. Jó, hogy eljöttem. Nyoma sincs annak a ronda esõs idõnek, amirõl reggel a rádióban hallottam. Még a túra elején esett néhány csepp esõ. Akkor a túratársaim arról elmélkedtek, mi a különbség a zápor és az esõ között. Végül megegyeztek abban, ha fél óránál tovább tart egy zápor, az már esõ. És ezzel lezárták a témát, közben a zápor is elállt. Sanyi a hegyeket kémleli, biztosan tudja, hol vagyunk. A Kis-Cseri-kútnál már 627m magasan található. Aztán bejön a zöld háromszög, és megkezdjük a kapaszkodást a Múzsla-nyeregbe. Mindenki megvívja a kis egyéni csatáját a gravitációval. Nem könnyû 60-80kg súlyt 800m magasra felcipelni, még ha elég jó felszerelés áll is rendelkezésünkre a lábaink formájában. Felérünk, s itt kezdõdik a Nagy Nemzeti Totó, ugyanis az a kérdés a papíron, hány piros háromszöget látunk. Mivel további értelmezés nincs megadva, így egy hatalmas kupaktanács gyûlik össze, hogy megértekezze a komoly problémát. Van, aki a fa másik oldalán található háromszöget is beszámítja. Én a távolban is meglátok egyet, azt is beszámítom, bár már nem vagyok benne biztos, mi a beszámítható (és ki) 4+1-et írok a papíromra, de nem adom össze, mert túra közben, számológép nélkül ez kicsit nehézkes lenne.

  Jól esik a kimerítõ szellemi torna után egy kis futás, lehajrázom az egész mezõnyt, így a már jóval korábban elviharzott három futót követve élre kerülök. Ez a szokásos stílusom, általában innen már magányosan teljesítem a túrát, ha nem akad futótársam. Leszaladok a Múzsláról, nagyon jó megy a futás, visz lefelé a lendület az otthonos terepen. A piros keresztre fordulva gondolkodom el, mi lesz ezután. Felmerül bennem egy rémkép, hogyan fogok egyedül kóvályogni az erdõben jelzetlen utakon, szalagok után kutatva, amik nincsenek sehol, és lelassítok. Be kell várnom a többieket, nincs mese. Növényeket kezdek fényképezgetni. Gyönyörû szegfûk csokrai „piroslanak” itt a hegyi réten, rekettyelevelû gyújtoványfüvek sárgállva hánynak fittyet az õsznek, macskafarkú veronikák a béke kék zászlajaként integetnek felém a õszi kikericsek karéjában. Bár õszi nem õszi éjjel van, mégis izzanak a galagonyabokrok, a piros csipkebogyók pedig olyan tükörsimán fénylenek, mintha egyenként vikszolta volna ki õket valaki, és az ember talán meg is láthatná magát bennük, mint ezernyi kis tükröcskében megsokszorozódva. Szép ez a hegyi rét, ide még visszajövök a nagyobbik gépemmel. A Vidróczki-barlanghoz még egyedül érkezem, még az egyik futót is beérem, de itt már felgyûlik rám a mezõny eleje. Leereszkedünk a barlang alatt található elvarázsolt, meseszép helyre, ahol egy szép vízesés csobog, igaz nem a Niagara. Még egy megugrás a piros négyszögön Mátrakeresztesrõl, de újra bevárom a mezõnyt. Innentõl kezdve a túra végéig társaságban haladok. A kiugrási kísérleteknek véget vetek.

 Egy barátságos csapatba kerülök, különösen az egyik sráccal sokat beszélgetünk. A Lench-forrás utáni Zoltán-forrást viszont majdnem elnézzük, valaki hátulról kiállt vissza minket. Nagy a tumultus a mocsaras réten. Itt már hosszabb szöveget kell leírni a kútról, némi nehézség után leírjuk. Az Ágasvári-turistaháznál megint sokan összegyûlünk, van, aki a hegy leve helyett valami komolyabb kiszáradás elleni anyagot vesz magához. Sanyi is itt terem, megint vele indulok tovább lefelé a Vándor-forrás felé. Aztán elválunk, de még találkozunk késõbb. A Csörgõ-patak völgyében haladunk a Böske-forrás irányába, közben egy a völgy felé magasodó sziklát sziklamászók készülõdnek meghódítani. Sajna nincs idõ bámészkodni, messzi még a messzi. Még a forrás elõtt leejti a lapját az egyik elõttem haladó túratársam, de olyan lendülettel rohan, alig bírom utolérni. Andrással, aki már nagypapa, és fiával, Andrással most már a túra végéig együtt haladunk, késõbb már társakként, kezd formálódni egy ötös csapat, ami az élre tör, ennek leszek tagja én is. A Böske-forrás után szalagozás van, de némileg elbizonytalanodik mindenki. Itt lép az élre egy igazi vezéregyéniség Áron és társa Péter, akik a késõbbi ötös csapat mozdonyai lesznek. Áron tövirõl-hegyire ismeri a Mátrát, az összes forrást és tisztást, csípõbõl megmondja bármelyik hegynek a nevét. Le is esik az állunk a nagy bámulattól, mindenesetre rábízzuk magunkat. Kikapaszkodunk a Csörgõ-patak völgyébõl, és tényleg mesebeli, hosszan elnyúló sziklaképzõdmény, a Báránykõ alatt haladunk el oldalazva. Mióta járok erre, de errõl sem tudtam, hogy létezik egyáltalán. Sûrûn kattannak a masinák, de haladni kell, mert a szûk ösvényen sokan nyomulnak elõre. Egy futó rövidíteni próbál, de beszorul a sziklák közé. Néhány hét fogyókúra után biztosan szabaddá válik majd. J Komoly fakitermelésen haladunk át, Áron már-már a favágókkal egyezkedne, hagy csusszanjon le a völgybe a kiépített drótkötélpályán, de ha nem, legalább abból a sültszalonnából kínáljanak meg, aminek illata olyan ellenállhatatlanul facsarja a kiéhezett túrázók orrát. Egyik sem jön be, helyette egy pár száz méterrel odébb önkiszolgáló automatát találunk az erdei út mentén. Van, aki kiszolgálja magát egy sörrel(Áron!), bár nem értjük, hogyan kerülhetett oda, a földre egy nylon-zacskóba 3 dobozos sör. Eistand papuskám és kész. Csak reménykedhet, hogy nem injekciózta tele valami fickósítóval valaki (állítólag dobozos sörnél meg lehet tenni), mert az fölöttébb kellemetlen lenne. Valami speed biztos volt benne, annyi bizonyos.

  A Holtner-forrás már a zöldön van, azután elkezdjük a kaptatót Fallóskút felé. Szembe jön egy fura társaság, több hullámban érkeznek. Mindenkinek a fejére egy szót/nevet kötöztek, az is lehet, hogy egy értelmes mondatot lehet kirakni belõle. A két lábon járó szavak láthatólag nem repesnek a boldogságtól, és attól sem, ahogy olvasgatjuk õket. Próbálok rendet tenni a szavak közt, de úgy néz ki, ez egy befejezetlen mondat marad örökre. A sör is hozzájuk tartozhat, a játék része talán. Valami vállalati túlélõ túra lehet. Aki túléli hétfõn elõléptetik. Aztán elérjük Fallóskutat, ahol szent hely, a Mária kápolna található. Sûrû látogatottságára már a „bóvli”-árusok számából is lehet következtetni. Legjobban a 3D-szentképek tetszenek nekünk. Boldog lehet, aki egy ilyet megvesz, térhatású, Jézus-Mária. Aztán irtóan rohanni kezdünk Bagolyirtás felé, ahonnan már érezzük, kajaszagot sodor a szél, etetõpont következik. Mivel ez a túra egyetlen etetõpontja, és van kaja és kínálgatás bõséggel, mindenki tankol rendesen. A választék is nagy, vajas kenyér, zsíros kenyér, májkrémes kenyér, hagyma, csalamádé, fokhagyma, 3 féle házilekvár, 3 féle édes házi süti és egy remekbe sikerült szezámmagos sós süti. A ponton megint sokan összegyûlünk, befutnak Moiwa-ék is. Mielõtt üdvözölhetném, Áron megugrik, én meg utána, az élcsapatot nem hagyom el semmi kincsért. Itt még Sanyi is velünk tart. Nagyképûen fitogtatom a „hatalmas” geológiai ismereteimet, és a Dél felé, az Alföldre kinyíló hatalmas Gallya-kráterre mutatok, ami egy óriás vulkán maradványa, bár, mivel a hegység a miocénban dél felé kibillent, így azt az oldalt már régen lepusztította  az erózió, a többi része elég jól látszik, óriási a térélmény. Sanyi is tovább gondolja a dolgot, nézve a hatalmas lyukat, szerinte akkorát köpött ez a vulkán, hogy abból lett a Cserhát J Na, szóval így túra közben sok mindenre rájön az ember. Aztán megindulunk a 2 Andrással rohamtempóban, de a nagy futásban lefelé a rázóköveken oda sem hederítünk a Csederjes-forrásra, úgy elszaladunk mellette. Kisebb tanakodás támad, még a térképet is elõkapom, mintha értenék hozzá, fussunk-e Károlytáró felé, ami nagyon jól esne, vagy esetleg folytassuk tovább a Magyarországi Forrástúrák Mátrai Szakaszát. Ez utóbbi mellett döntünk. Közben a szokásos térugrással befut Sanyi, akibõl kemény kínvallatással kiszedjük a Csederjes-forrás kódját, Cseber, sõt, további kínzásra a Dudás-forráshoz vezetõ ösvényre is rejtett ösvényre is rámutat. Csak remélhetjük, hogy a nagy szaladásban nem jutunk majd cseberbõl, vederbe.

 Ezután kikristályosodik egy ötös csapat, az élboly, Áron, Péter, a két András, apa és fia és jómagam. Így a célig együtt haladunk, egy kis szakaszt leszámítva az Eszter-forrás után, amikor mi hárman az Andrásokkal megtáltosodva berohanunk a célba. De most még a Babik-kút, Nádas-kút, Puskaporos-forrás útvonalon haladunk hol jelzésen, hol szalagozva, hogy már magam sem tudom, mikor jelzés, mikor szalag. Áron kíméletlenül vontat minket, egy gyengébb kocogásnak megfelelõ ütemben. Ennyit nem szeretek gyalogolni, mert jobban elfáradok benne, mint a futásban, de leválni nem nagyon akaródzik. Közben még egy kötéllel is segítik az utunkat, hogy könnyebben lejuthassunk egy mély völgybe. Utoljára érek a kötélhez, egy darabig lógok a végén tehetetlenül, nézve hová ugorjak. Ez alatt a pár másodperc alatt eszembe jutnak az általános iskolai tornaórák. A kötélmászás nekem azt jelentette, hogy max. lógtam a kötél végén, és az iskola mennyezete a 8 év alatt elérhetetlen maradt számomra. Fogalmam nincs a szintidõrõl, de érzem, ez nem lehet egy rossz teljesítés. A Puskaporos-forrás után egy vadászház mellett haladunk el, amit éppen renoválnak. Itt nem örülnek túlzottan a turistáknak, ez egy magánterület kiáltanak ránk, miközben szabályosan a turistaúton haladunk. Mindegy, Õ van itthon, szép csendben elhordjuk az irhánkat. Ilyet mondjuk, még nem pipáltam. Az egyik helyen látunk egy vagon görögdinnyét leömlesztve egy hatalmas kupacba. Kicsit furdal a lelkiismeret, mert a nyáron egyetlenegy görögdinnyét sem vásároltam, ezzel láthatólag komoly válságot okoztam a dinnyepiacon. Sajna sörhasam nõ a dinnyétõl, és az én koromban már vigyázni kell a vonalaimra. Azért jövõre majd veszek, nehogy végleg csõdbe menjenek szegény termelõk. Közben jól összeáll a csapatunk, most már kétségtelen egymáshoz tartozunk, egymás energiáiból táplálkozunk. Ma sok vetületbõl csodálkozunk rá a Mátra szépségére, Áron pedig, akiben állítólag beépített GPS van (tanúsíthatom) kapásból lazán sorolja a csúcsok és nyergek neveit. Sõt, azt is látja, mi van a látható hegyek mögött, mintha üveghegyek lennének. Én, aki már régóta járom a Mátrát, bámulattal nézek rá. Tanulság: sok-sok teljesítménytúra során lehet igazán megismerni a hegy minden zugát.

 János vára elõtt egy mély völgybõl szarvasbõgésre leszünk figyelmesek. Persze a szarvasok messze vannak, és bent valahol az erdõ mélyén, így megpillantani reménytelen õket, csak késõbb látunk egy izgatottan csellengõ szarvas-hölgyikét. A hang betölti az egész völgyet, de nem ül el, hanem körbejár a hegyek alatt, minden zugba behatol, újra és újra megérint mindent, hirdetve az evolúció tökéletes teremtményének a diadalát. Egy öreg bika olyan szenvedéllyel hangoztatja önnön tökéletességét, ha nem tudnánk, hogy számunkra ártalmatlan állatok lakoznak erdõben, talán meg is ijedhetnénk, azt gondolván, hogy félelmetes szörnyek tanyáznak arrafelé. De nem félünk, hanem öröm és megelégedettség tölt el mindnyájunkat, miközben hallgatjuk az erdõnek ezt az õsi, megunhatatlan szimfóniáját, ami titkos csatornákon keresztül boldogsághormont szintetizál idegrendszerünkben. Míg a szarvasbikák a tesztoszterontól eltelve vetélkednek egymással, mi friss dopaminnal feldúsulva érünk János várára. Az alattunk a mélyben húzódó szûk völgy fölött átpillantva hihetetlen panoráma tárul elénk a szemközti hegyek irányában. Egy rövid idõre elmélázunk rajta, majd Áron vágtázni kezd lefelé, és öngyilkos módon mi is levetjük magunkat a mélybe, a majd függõleges meredeken. Épségben leérünk, csak id. András billen ki egy kicsit leérkezéskor, hangos kurjongatással nyugtázva a dolgot, ami túltesz minden szarvasbõgésen. Aztán az utolsó nagy emelkedõ következik a zöld jelzésen, én le-lemaradok a színesedõ bokrokat fényképezgetni. Egy vadrózsa faj termését keresem, amit évekkel ezelõtt pillantottam itt meg valahol. A gömb alakú, piros csipke-termésekbõl tüskék meredeznek ki, nem láttam még azelõtt ilyet, de a Facebook Növényhatározó Csoportban sem ismeri senki. Nem találom sajna, de látok egy kiszáradt bokrot. A rendkívüli száraz idõszakok végezhettek vele, valami havasi faj lehetett.

 Gyorsan beérem a társaságot, de a gyaloglás kicsit kezd megviselni. If. Andrással néha lelassítunk, aztán vágtázunk egy jót, így jobban fekszik a dolog. Közben sokat beszélgetünk, remélem nem fárasztottam le nagyon. Kapok tõle egy gyümölcsszeletet, ami isteni finom, jól jön, mert mostanában, hogy fogyózom, hamarabb eléhezem. Végre leérünk a Köszvény-kúthoz, ami így 53km felé járva elég beszédes név lehet. Innen egy ugrás a patai mûúton az Eszter-forrás. Még jó 3km Szurdokpüspöki. A két Andrással megugrunk egy Nemzeti Vágtára a célig. Jó jel számomra, hogy még így a vége felé is nagyon jól esik a futás, talán fellépcsõzhetek végre a százasok felé. A célban szívélyesen fogadnak, és az oklevél mellé egy gyönyörû, fa formájú kitûzõt is kapunk. Igazán otthonos itt a hangulat ezen a Mátrai Forrástúrán, egész nap ezt éreztem. Kiülünk egy hideg kólával a kertbe, nagyon jó itt ejtõzni. Fáradt nem vagyok, az ízületeim is jól állták a sarat, nem tiltakoztak egész nap, sõt egy picit több futkározást szerettek volna. De ez nem egy olyan futós, inkább tájékozódós túra volt. Közben megérkeznek Áronék is, elégedetten telepszenek mellénk. Áronon kívül megismerek még egy nagy teljesítménytúrázó ikont, Istvánt, aki a Zörejek túrára invitál a Budai-hegységbe, és nem mondom, hogy nem. Azt hiszem jó húzás volt erre a túrára eljönnöm, olyan sok élménnyel gazdagodtam. Közben nagyszerû társak vettek körül, akikre felnézhetek. Köszönöm!!!

 Szegedi József

 Pétervására

 -marton4-

 A forrástúrán készült fotók erre a linkre kattintva tekinthetõk meg:

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/MagyarorszagiForrasturakAMatraban56kmEsTav20130921?authuser=0&authkey=Gv1sRgCMm4i7D9oLS6XQ&feat=directlink

 2013.06.30-án, 55 éves koromban, születésnapi ajándékként egyénileg teljesítettem a Mátrabérc túra 55km-es útvonalát. A túrámon készült fotókat a linkre kattintva láthatjátok Jhttps://picasaweb.google.com/102760545299824334787/MatrabercTura20130630?authuser=0&authkey=Gv1sRgCMzJj_ytjdGrNg&feat=directlink

 Eger Csillaga 50 teljesítménytúra beszámoló 2013.09.07

 Ez még nem az õsz, nem az a nyirkos, levélhullós féle. Még itt van a nyár, s a nap mintha bizonyítani szeretné erejét, most mindent latba téve ontja ránk kifogyhatatlan atomkohójának éltetõ sugarait. Fecskéket is látni még. Csapatokba verõdve köröznek, mintha nem tudnák eldönteni, menjenek-e vagy maradjanak. De elõbb-utóbb menniük kell. Ez a természet rendje, a törvény. A bokrokon már sok helyen kivillannak a vérpirosba hajló bogyók, de a zöld levelek még óvóan rejtegetik õket, nem tágítanak. Még nem jött el az a gyönyörûen színjátszó programozott halál, amit lombhullásnak neveznek. Most látszólag még minden változatlan, úgy billentünk át szeptember „kalendáján”, hogy szinte semmit nem vettünk észre. Valami mégis megváltozott. Hiába a pompázatos jó idõ, a nyárutó, a levegõt megtölti egyfajta furcsa várakozás, alattomos feszültség. Elõbb-utóbb történnie kell valaminek. A születés és elmúlás végtelen ciklusában hamarosan az elmúlásnak kell következnie. Még szinte el sem kezdõdött a természet lassú agóniája, még teljes erejével itt „lángsugarú” nyár, máris a virágpompás, üde leheletû, friss tavasz utáni olthatatlan vágyakozás kezdi kitölteni sejtjeimet. De elnyomom ezt az édesen-fájdalmasan vágyakozó érzést, átadom magam a korai õszi nyárutónak, és boldogan veszem be magam az erdõbe az Eger Csillaga 50 teljesítménytúrán.

 Újra itthon vagyok. Ez a túra az egyik otthonom, ahol évente egyszer egy napig, már évek óta kihagyhatatlanul az életemet élem. Jó itt nekem. Mi kellene jobb ennél. Igyekszem felfelé a piroson a Peskõ-ház irányába. Kicsit fázósan indul a reggel, még a kezemet is a vastagpólómba húzom vissza, mint csiga a házába. Csak a Peskõ-háznál vetkõzök neki, pedig felfelé is kocogósra veszem a figurát. Menet közben összefutok még „Plecs”-csel, amit ritka szerencsének érzek. Rendszeres fogyasztója vagyok a teljesítménytúrákról készült fotógalériáinak, ami Magyarország és a környezõ országok legkülönbözõbb zugaiba kalauzol el minket, sokszor olyan helyekre, amikrõl nem is álmodnánk, miközben fanyar humorral fûszerezi a képekeit. Sok túratársam és jómagam is sokat köszönhetünk neki. Amolyan fáklyavivõ élharcosnak tekintem, s követem mindenhová képzeletben, mint a „lángoszlopot”. Egy ideig együtt haladunk, beszélgetünk, de ma olyan futós napom van, így végül felvillanyozva elröppenek, hagyom a mestert nyugodtan szemlélõdni. Majd újra találkozunk valahol, valamikor, valamelyik túrán, valamelyik ösvényen. Ebben bizonyos vagyok. (Galéria/túranapló címe: www.plecs.hu)

 Peskõ-házig magányos kocogás. Aztán a túra legmeredekebb kaptatója következik, az Õrkõ irányába, fel a Bükk-fennsíkra. Elõttem egy korombelinek vélt túratárs igyekszik, néha még bele is fut a kevésbé meredekebb részeken. Lassan legyûröm a köztünk lévõ távolságot. Mellé érve azonnal beszélgetni kezdünk, és tesszük ezt végig a meredek szakaszon felfelé, levegõvel úgy látszik, egyikünknek sincs gondja. Kiderül, hogy ketten együtt pontosan 125 évesek vagyunk, kitelne belõlünk akár 5 fiatalabb túratárs is. Próbálok megugrani, de az Õrkõ-háznál elbeszélgetek a pontõrrel, így beér. Megint egymásra találunk. A köveken furcsán, imbolyogva jár, olyan érzésem van, mintha szüntelen orra próbálna esni, de az utolsó pillanatban valahogy mindig visszanyeri az egyensúlyát, akkor alábbhagy a „halálfélelmem”. Késõbb rájövök, ez egy begyakorlott laza stílus. Cserepeskõnél aztán végleg elhagyom a mai túra talán legkülönlegesebb „figuráját”, s csak a célban találkozunk újra. Jó, hogy megismerkedhettünk. Szokatlanul gyorsan végigvágtázok a fennsíkon, közben még mindig újdonsült túratársamon morfondírozva. Vajon, ha én 70 éves leszek, tudok-e még így rohangászni, mint Õ. Mindegy, nem törõdöm a jövõvel, csak a jelennek élek. Most nagyon jól érzem magam, és az a lényeg. Az Õserdõ után máris a kedvenc szakaszomhoz érkezek, ahol a kék kereszt jelzés meredeken bezuhan Stimetz-házára jó pár kilométeren át. Ez az igazi örömszakasz. Mielõtt nekilódulok, tartok egy kis szünetet. Kiiszom a vizemet, hogy könnyebb legyen a zsákom, igazán légies legyek lefelé. Közben elfut mellettem egy srác, és megkérdezi. hogy nem vagyok-e esetleg egy ellenõrzõpont. Azért gondolhat erre, mert a zsákom tartalmát kipakolva, olyan berendezettnek tûnik itt az erdõ. Ingatom a fejem. Majd 20 perc múlva lejjebb Stimetz-háznál lesz, bár Neked 15, mondom. Nekem „8”, hogy mennyi neki, a srác elrobog, néhány tíz másodperc alatt százmétereket vágtázva. Tudom, hogy a teljesítménytúra nem verseny, de ezen a szakaszon se rövid- se hosszútávosokat nem nagyon lehet látni kettõnkön kívül, így elhatározom, hogy befogom a jó futót. Hazai pályán, a kedvenc gyorsulási szakaszomon, nálam gyorsabb ne legyen senki. Kényelmesen bepakolgatok a zsákomba, további elõnyt adva a srácnak, majd indul a kedvenc vágtám. Borzasztóan élvezem, jól is megy. Utolérem a srácot és darabig a nyakába lihegek, majd lehagyom nagyképûen. Persze egy klasszissal jobb futó nálam, és okosabb, így Õ beosztja az erejét. Nyugodtan leér. Én nagy árat fizetek a kis gyõzelmemért, mire leérek, rendesen elsavasodik a lábam, de azért futni még tudok vele végig. A sráccal még további 25km-t együtt haladunk, persze nem mindig látjuk egymást, és szinte együtt érünk a célba. Társakká nem válunk, mert végig megmarad ez a kimondatlan versenyzõs hangulat, ami látom neki is tetszik. Stimecz-háznál az a kedves pontõr fogad, akivel az Egri Bükk 50-en még az Istállós-kõ alatt ismerkedtünk össze. Ott magányosan töltötte a szolgálatot az erdõben, itt viszont, állítása szerint 300 gyerek hangja töri meg az erdõ meghitt csendjét. Külön kisvonatokkal hordták fel ide õket Tárkányból. A károkról még nem érkezett jelentés. Ki gondolná, hogy az erdõbe füldugóval érdemes elindulni. Legközelebb teszek a zsákomba, de ha én nem, a pontõr bizonyosan. Mindegy legalább nem kell magára hagynom, amikor tovább indulok. A Samassa-ház elõtt beérem újra a srácot, majd a Tamás-kútjánál húz le megint. Itt felfelé haladtomban szembe jön az egész rövidtávos mezõny. Szorgalmasan köszöngetek mindenkinek, mustráljuk egymást. Szépen összejöttünk. Hosszú idõ után végre találkozom Kékdroiddal, de nem sokat beszélgetünk, a dolog természeténél fogva, ugyanis ellenkezõ irányba haladunk. Ez bekorlátozza a lehetõségeinket, mert a társai robognak tovább. A Samassa-háznál kapok egy barackot a pontõrtõl, pedig nem csináltam semmi rosszat. De, lenyelem J Aztán jön a túra egyik legdurvább kaptatója, de elfogy. Mivel hazai terep, az áttûnések nagyon gyorsak, már a Tamás-kútjánál vagyok. Szeretek itt elidõzni a hûs forrásnál, most is ezt teszem. Iszogatok, eszegetek. Érdekes, legtöbben nem jönnek le, sietnek tovább. Egy rövidtávos túratárs férfiú jelenik meg egy videó-kamerával, és mindent felvesz, ami él és mozog, és ami mozdulatlan azt is. Amikor végre egy kis szünetet tart megszólítom. Tudod, hogy ez egy Emlékhely. Nem tudja. Elmagyarázom, hogy ez az a hely, ahol 1985 tavaszán, egy hosszabb bükki túrát követõen, a feleségemmel elfogyasztottuk az otthon gondosan becsomagolt húsvéti kaják maradékát, sonkát, tojást és mákos süteményt, jó vastag mákkal. Iszonyúan jól esett az a kaja, amire otthon már rá sem tudtunk nézni. Hát, azóta emlékhely ez. Annak az anyósom által sütött mákos sütinek még most is érzem a számban a felséges ízét. De van több ilyen emlékhely a Bükkben, mondom, de a túratárs azt már nem várja meg, hogy ezekrõl is részletesen beszámoljak, hanem videó-kamerástól együtt gyorsan „elpárolog”. Gondolom, azóta is azon morfondírozik, micsoda alakok vannak az erdõben. És igaza lehet! Tamás-kút ellenõrzõponton megkapom a Király Nagypecsétjét két tündéri kislánytól, akik fontosságuk teljes tudatában végzik felelõs munkájukat. A felkínált kaját kihagyom, már tankoltam a hazaiból, meg elteltem a 28 éve megevett kaják emlékével. Innen már sima az út hazáig, gyorsan elfogy a táv az ismerõs terepen gondolom én. De tévedtem, elõttem, a meredek emelkedõn iszonyú mennyiségû kidõlt bükkfa torlaszolja el a turistautat, szinte áthatolhatatlannak látszik az akadály. Sajna a rosszabbik oldalra sodródok, ahol a legvastagabb törzsek gerendáin tornászbajnokként ló-lengéssel haladok át, néha már reménytelennek látva a továbbjutást. De szerencsére felszínre tör a majom ösztönöm és viszonylag könnyen leküzdöm. A dzsungel szélén található utolsó nagy fatörzs tetején egyensúlyozva forgalmi rendõrként rövidtávosokat irányítok a helyesnek vélt irányba, mert arra szeretnének elindulni, amerrõl én jöttem, és az gáz. A végén nagy buzgalmamban lecsusszanok a gerendáról, de talpra esek, mint a macska, végül jön a megszabadulás. Pazsagig kocogok az erdei mûúton, bár az akrobatikus túraelemek miatt némileg ingerlékeny a lábam, de bicegek-kocogok, ahogy csak tudok. A Pazsag ellenõrzõ-ponton utolérem a már említett srácot, az enyémet. Az itt kapott alma teljesen kiold mindent az izmaimból, mintha kicseréltek volna. Lehagyom a srácot felfelé, s legközelebb majd a Barát-réten látom viszont, amikor egy gyönyörûen virágzó alkörmöst fényképezgetek. Innentõl kezdve egyedül haladok. De ez megszokott nekem, mert erre a tájékra gyakran járok ki futogatni, el is felejtem, hogy teljesítménytúrán vagyok. Így érek el a jól ismert Völgyfõ-házig, és robogok le az Oldalvölgyi tavakig. Az erdõ szélérõl kikandikáló Barát-réti õrház után egy iramodással a Felsõtárkányi-tónál található célba érek, „versenytársammal“ nagyjából egyszerre érünk be. Már azt gondolnám, ezzel vége, indulok haza, de megismerkedem az egyik túratársam (barátom) ismeretlenül is ismerõs feleségével, és barátnõjével, akik a rövidtáv teljesítése után a hosszútávos fiúkra várnak. A fiúk ma sétálósra veszik a napot, és nem jönnek. 2,5 órát beszélgetünk, közben befut „öreg barátom” is, a 70 éves, és „Tiberius-om”, aki most nagyon siet, így csak egy rövid „összekacsintásra” telik. Majd a Less Nándoron újra látom, remélem.

 Beérkezik a 15km-es távról egy nagy adag kisiskolás, és mindegyikük egyszerre nyújtogatja az ellenõrzõlapját Köves Gyulának, a jól megtermett fõrendezõnek, aki nagy szeretettel és türelemmel csillapítja a hevületüket. Még a túra során azon gondolkodtam magányos pillanataimban, mi motiválhatja a szervezõket, hogy szabadidejüket, energiájukat nem kímélve, teljesítménytúrákat szervezzenek a szabadba vágyó embereknek. Nézem a túralapokat szorongató, magasba emelt gyermeki kezek erdejét, a meredeken felfelé nézõ lelkes tekinteteket, és megkapom a választ.

Szegedi József

Pétervására

-marton4-

Kányádi Sándor: Még süt a nap…

Még süt a nap, még sütöget,

 csak reggelente van hideg,

 csak estelente kéldegél

 újra és újra föl a szél.

 Csak az éjszakák, csak azok

 hûvösek, mint a csillagok.

 Napközben meleg van, meleg.

 Sütkéreznek a verebek.

 Duruzsolnak a darazsak.

 Napfényben fürdik a patak.

 Gúnárok, gácsérok, tojók

 élvezik még az úsztatót.

 De a reggeli hideget

 feledni többé nem lehet,

 sem az esték, sem a sötét

 éjszakák csillag-hûvösét;

 tudják mindezt a levelek,

 s a fáknak búcsút intenek.

 Kaptárkõ 55 teljesítménytúra beszámoló 2013.06.15

A túrán készült néhány fotó.

 https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/Kaptarko5555kmEsTeljesitmenytura?authuser=0&authkey=Gv1sRgCNGclZjA0dWu7QE&feat=directlink

Tóth Árpád: Ó, édes napsütés!...

Ó, édes napsütés! felém ragyogva fordul

 A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely,

 Megannyi drága serleg, szinültig telt kehely,

 Melybõl a habzó, dús fény részeg bõséggel csordul -

 És részegít a látás, szeszéllyel kitalált

 Eszmék tánca agyamban bódult karnevált rendez,

 És csak iszom a fényt... szomjas, szegény szememhez

 Emelem az ömlõ fény egyetlen italát...

A szõlõhegyen felfelé

Haladok felfelé a szõlõhegyen. Magamba „iszom” a felkelõ nap fényét. Június reggel van. Újra itt a nyár. A Nagy Nyár. Ezért érdemes élni igazán. Ez a végsõ üdvözülés, a mindent betakaró, minden zugba beleselkedõ, szikrázó jó idõ, ami most beeszi magát az összes porcikámba. Tõlem balra, a tarka réten már felébredt a bakszakáll. Szelíd, aranysárga, sugaras virágai bársonyosan tükrözik vissza rám megannyi kis napocskaként a lelket gyógyító napenergiát. Használ a töltés, tényleg jókedvûnek és erõsnek érzem magam. Hívogat ez az 55km, ami elõttem áll, sok-sok csodájával és a mozgás örömével. De jó is élni egy ilyen szép júniusi reggelen, amikor egy várakozással teli, csodás napnak nézek elébe. Visszakacsintok még egy szép szál feketeökörfarkkóróra, ami, egymás alatt körben sorakozó, sárga virágaival, puhán lila „szõrõs” porzóival szemez a keletrõl jövõ életet adó áldás felé, és most egy pillanatra nekem osztja az áldást, majd befordulok az egri hegyközség szõlõsorai közé.

Via Szomolya

Itt azonnal társam akad, egy 30-as távon induló sporttárs személyében, akitõl majd az elsõ kaptárkövek megtekintése után válok el, itt válik szét a két táv útvonala. Addig társakká szegõdünk, és rögtön összebarátkozunk. Ez jó. Már társam is van. Közös erõvel navigáljuk magunkat a néhol tévesztõs szakaszokon, ami egy pici „malõrrel”, amit gyorsan korrigálunk, sikerül is. Aztán abban a kölcsönös reményben válunk el, hogy valamelyik túrán hamarosan találkozunk. Úgy legyen! Tovább indulok a Szomolya felé vezetõ Via Szomolya mészkõbe vált mély útján, lassan kezd beindulni a lábam. Hamar a Szomolya felé kanyarodó útra érek, ahol a piros jelzés és a Mária út jelzése mellett hívogatóan jelenik meg a szomolyai cseresznye piktogramja is a fán, amirõl méltán híres ez a település. Nem rég tudományos vizsgálatnak vetették alá ezt a gyümölcsöt, és megállapították, hogy különösen magas a flavonoid-tartalma, más hasonló gyümölcsökhöz képest is, és egyéb jó hatású anyagokban is bõvelkedik. Már a színe is olyan sötét, fekete, ami ránézésre sejteti a tudományosan is igazolt, komoly beltartalmi értéket. A flavonoidokat a növények saját védelmükre termelik, és választják ki minden szervükben. Ma már több ezer félét ismerünk belõle. Az elsõt egy magyar Nobel-díjas professzor, Szent Györgyi Albert izolálta citrusfélékbõl. A flavonoidok nem csak a növény, hanem azt elfogyasztó ember számára is nagyon hasznos anyagok tudnak lenni, hogy csak az antioxidáns, daganatmegelõzõ és jótékony szív-érrendszeri hatásai említsem, ebben a nem túrabeszámolóba illó fejtegetésben. Minden tudományos ténynél és bizonyítéknál meggyõzõbb erejû viszont, ha az ember kezébe veszi és megkóstolja ezt a rövid szárú cseresznyét. Többé garantáltan nem felejti az ízét, s a szervezet sóvárogva kívánkozik utána akár évekig is, mire a szükséges adagját megkapja, és végre belõheti magát a jóságos flavonoidokkal. Nekem egész gyermekkoromban megadatott, hogy ezzel a cseresznyével javítsam egészségi állapotomat, ugyanis egy szomolyai hobbitelken vagy tucatnyi ilyen cseresznyefát birtokoltunk, és hányszor, de hányszor ettem magam degeszre ebbõl a mézédes gyümölcsbõl, nem is tudom. Csak azt tudom, hogy soha nem untam meg. Dendrobiontaként (fafüggõ) csüggtem a fákon, alig lehetett leparancsolni róluk. Ez volt az én kalandparkom. Ismertem a jó öreg fák kellemes gyümölcsöt kínálgató rejtelmes zegzugait, a friss, földszagú vidéki levegõben olvadtak szét a számban a Bükk déli lábát simogató, napsütés hizlalta mézédes „arany-gyöngyszemek”. (A múlt héten volt egyébként a szomolyai Cseresznye Fesztivál. Véletlenül találkoztam miskolci természetjárók egy csoportjával a múlt héten, akik tracking-túrájuk során részt vettek rajta a Cseresznye Fesztiválon, Szomolyán töltöttek egy éjszakát. Az egyikük, a Sárospatakról induló zempléni Rákóczi-túrák fõszervezõje. Meghívást kaptam tõle a rendezvényre). Míg, megküzdök a cseresznye-ábra által kiváltott emlékrohammal, közben el-elgyönyörködve az erdõ szegélyén tömegesen virító lilás kakukkszegfûk virágoskertjében, hamar ledarálom a távot a szomolyai kaptárkövekig a töretlen jó idõben. Egy helyen meg kell állnom egy kicsit hosszabb idõre, mert egy szép szál csomós harangvirág kéklõen harsogja szépségét felém egy kisebb rét közepén árválkodva. Most egy kis társaságot nyújtok ennek a más dimenziókban élõ lénynek. Szemezve vele, valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy ez nem egy érzõ lény, hanem csak valami magot termõ automata. A szár csúcsán összetömörödve tülekszik a sok-sok öt szirmú harangvirág, érdekes módon mindegyiknek jut helye. Lent a levélhónaljakból elszórva újabb fejecskék készülnek virágba borulni, de a csúcsfej szépségén egyik sem képes túltenni. Ha elég mélyen hódolunk a növény szépsége elõtt, lent már a nagyobb, fûrészes szélû lándzsás leveleket tanulmányozhatjuk ezen az egészségtõl kicsattanó impozáns teremtményen. Én hódolatom jeléül mélyen meghajlok „virághercegnõ” elõtt. Sokáig emlékezni fogok erre a szépséges pillanatra, a nyárra. Tovább kell mennem, mert én egy helyváltoztatásra kitalált szerzet vagyok, és ez irányú ösztöneimet ma alaposan kielégítem ezzel a túrával.

Sok víz lefolyt a Dunán

A kaptárkövek alatti réten, itt az üde zöld közepén üldögélve, két szép „virághercegnõvel” idõzök, akiktõl pecsétet és jó szót kapok. Felelevenítem nekik, hogy szüleim, akik szomolyai születésûek erre a rétre jártak játszani, és jó idõben nem egyszer a tanórákat is itt tartották meg. Már megint az idõknek kútjába ereszkedem alá. Jó lenne visszatérni a jelenbe. A kaptárkövektõl kifelé indultomban végre felráz valami. Óriás sebességgel rohan le két futó a meredeken. Az egyikben rögtön felismerem Suvlajt, akivel a túra elõtt már levelezgettünk errõl a túráról. Örömmel üdvözöljük egymást. Sok víz lefolyt már azóta a Dunán, különösen az idén, amikor Suvlajjal volt egy emlékezetes közös túránk. A 2007-es Egri Bükk 50-en. Azóta csak két futó találkozásunk volt. Tovább indulok, mert látva az iramukat tudom, hogy pár percen belül lehajráznak majd valahol. De csak Cserépváralján találkoznunk újra, amikor is egy elfutás miatt majd én jövök hátulról. Átszelem Szomolyát, át a faluközpontot, elhaladok a temetõ mellett, ahol a nagyszüleim nyugszanak. De már nem nosztalgiázok tovább. Aki csodával határos módon további részletekre kíváncsi a gyermekkoromból, az olvassa el a 2009-es Kaptárkõ 50-es beszámolómat. (Úgy kell nekiJ!) Hamar a bogácsi „etetõpontra” érek, ahol Istvánnal és csapatával találkozom. Ezt a találkozást már borítékoltuk az Egri Bükk 50 túrán 2 héttel ezelõtt, így szinte már várt rám, és nem okoztam csalódást, jöttem. Elbeszélgetünk, miközben 3 óriási hagymás-zsíros kenyeret lényegít át. Kérdezi, hogy az a futópóló, ami rajtam van, hogy vált be, mert neki a hasonló márkájú összement. Minden relatív ugye. Két oka lehet, amiért egy ruhadarab kezd feszesebb lenni rajtunk. És az összemenés csak az egyik, ritkábban elõforduló ok. 3 zsíroskenyér után (én most csak picike darabot csócsálok be) nekem a legtöbb ruhám összemenne. Így türtõztetem magam. Együtt indulunk, de õk úgy döntenek, valahol folyékonyabb kenyér után néznek (csak nehogy megint összébb menjen az pólóJ), mint, amit a ponton kaptunk, így leválok róluk.

Bogácsa

Bogácson, aminek a neve a szüleim legendája szerint a bogácsa nevû népies formájú szóból származik, még egy idõs nénike szólít le egy kapualjból. Hova szalad, kérdezi. Egerbe, mondom. A buszhoz siet, kérdezi most még kíváncsibban. Nem, gyalog megyek oda. De honnan jön? Egerbõl, mondom. Nem nagyon érti, de elmagyarázom a lényeget. Gondolhatja, hogy milyen õrültek vannak, de nem mondja, inkább a közös ismerõsöket és rokonokat próbáljuk kideríteni, lévén Bogács és Szomolya szomszéd falu. De, sajna, most kevés az idõ egy mélyebb családfakutatásra, így nem jutunk sok eredményre. Nem baj, jövõre folytathatjuk a kutatást. Feltéve, ha a nénike is kint lesz a kapuajtóban. A faluból a 8-as pincénél egy kis borozgatásra invitál a gazda. Sajna túra közben absztinens vagyok, de majd jövök, mert jól jönne otthon egy kis termelõi bor. Bogácson máris van két kapcsolatom! Ha így haladok, rövidesen megismerem az egész falut. Igaz az egyik unokatestvérem itt lakik, de már vagy 15 éve nem láttam. Akár be is ugorhatnék hozzá. De azt sem tudom merre keressem. Cserépváraljáig magányos kocogás. Úgy látszik, nagyon elkalandoztak a gondolataim szokás szerint, mert elfutok elég rendesen, nem gyõzök visszajönni. Egy aszfaltút állít meg, ekkor kapom elõ a térképet, mert már gyanús a dolog. Ez az út a volt szovjet laktanya felé vezet. Állítólag rakétakilövõ állások is voltak itt, legalábbis srác korunkban ezt suttogtuk egymásnak. Na, de retróból elég, nyergelj, fordulj. Rátalálok a helyes útra, ami elõször nem látszik annak, azért futottam el mellette.

Végre futócsapatban

Cserépváralján már Suvlajba(=Lajos) ütközök, a boltot is megjárta. A bolttal én is megjárom, sokat kell várakoznom, ráadásul valami központ nem válaszol, vagy mi, a jégkrém már olvadozik a kosaramban. Nem baj, itt a sorban elvegyülök egy idõre a helyi lakosság, a nép közé. A jégkrém kiélvezése után végre útnak indulhatok, de felfelé kicsit belassul a lábam, mialatt a várhegyet leküzdöm. Remélem nem lesz tartós, és dolgozni kezd a jégkrém. A kaptárkõ körül az oda-vissza út miatt összekeveredik a mezõny, de ma utoljára. Lassan kitisztul a kép, elõl már nem sokan vagyunk. A lenyûgözõ természeti képet nyújtó Kõ-völgyben utolérem Lajost és társát, Zsoltot, akik a kezdeti nagy rohanás után most tartalékolnak egy kicsit a véghajrára is. Innentõl együtt haladunk, egészen Bükkzsércig, ahol megugrok majd és az élre török. A Dobi-rét után csatlakozik hozzánk egy maratoni futó lengyel lány (a keresztnevét mondta, de sajna képtelen voltam megjegyezni), aki egy magyar sráccal indult. A cucca is fiúnál maradt, de a lány leszakadt fegyverhordozójáról, így jutott el hozzánk. A 4 fõs csapat imponálóan dinamikus ütemet diktál. Még a Less Nándorról már ismert, állandó mocsár sem állítja meg a lendületünket, szinte élvezem, ahogy a sáros víz beömlik a cipõmbe. Ettõl, hogy semmibe veszem a kellemetlenséget, valahogy keménynek és legyõzhetetlennek érzem magam. Most kegyetlenül törünk tovább. Nagyszerû dolog egy ilyen futócsapat lendületét elcsípni. A társak energiája megsokszorozza a saját erõmet, s egy idõ után már nem érzem önálló személynek magamat, beolvadok, átlényegülök, és csak repülök, repülök, mintha súlytalan lennék, mintha nem is a talajon futnék, hanem suhannék fölötte akadálytalanul. Összemosódnak az út menti virágok, bokrok, fák, már nem bontja fel a szemem a tájat, s a lépéseim üteme adja a ritmust ehhez az erdei szimfóniához. Az Ördögtorony kaptárkõhöz való úton együtt megyünk elõre a lengyel lánnyal, és csak ekkor jövök rá, hogy Varsóban, ahol él, nem magyar nyelvû taniskolába járt, és egy szót sem tud magyarul. Lajossal folyékonyan, anyanyelvi szinten beszélgetnek angolul, miközben én igencsak elszégyellem magam, hiányos nyelvtudásom miatt. Elhatározom, hogy hazaérve leporolom az angol nyelvkönyveket.

Kaptárkövek már megint, hogy az ördög bújjon beléjükJ

Újabb kaptárkõ következik, ma ez az utolsó ilyen intézmény. Ebbõl az alkalomból kénytelen vagyok egy kicsit kitérni arra, mik is ezek a bizonyos kaptárkövek. Vulkáni hamuból készült, riolittufa képzõdmények, amelyeket a tûzhányó kitörést kísérõ kovás oldatok keményítettek meg helyenként. Késõbb a megkeményített részek közötti lazább rétegek erodálódtak, így maradtak meg ezek a különös, sokszor süveg formájú kaptárkövek. Jellemzõjük még, hogy elõdeink mindenütt sûrû négyszögletes vájatokat véstek beléjük, ami az egyik magyarázat szerint méhészkedésre szolgált. A másik magyarázat szerint rituális szerepe volt. Az elõzõ magyarázatból származik az elnevezésük. Hát ez minden, amit érdemes tudni róluk, a többin emésszék magukat a geológusok. Az Ördögtorony ellenõrzõpontnál egy hím szarvasbogarat találnak a pontõrök, ilyen tájban rajzanak egy rövid ideig, a rajzáscsúcs június közepén van. Rövid imágó lét (a kifejlett rovar a imágó), csökkenõ egyedszám, jellemzõen éjszakai életmód, így ma már lassan kivételes szerencse lesz megpillantani õket. Július közepétõl már fiút nem nagyon látni, mert a „sex” után 2-3 héttel elpusztulnak. Kegyetlen a világ. Oh, sorry! Persze õk biztosan így érzik ezt rendjén, ez alatt a rövid idõ alatt mindent megélnek imágóként, amit egy rendes hím szarvasbogárnak meg kell élnie. A Vörös Könyvben veszélyeztetett fajként van felsorolva, pedig nem túl sok ellensége van. A madarak nem nagyon szeretik, kicsit „rágós” nekik. A megritkulását az elvtelen tarvágások, az öreg és korhadó fák hiánya okozza ennek a teljes mértékig fafüggõ(dendrobionta) fajnak. Sajna a kisebbik gépem van nálam, nem sikerül egy épkézláb fotót készíteni róla, a duzzadó hormonoktól nagyon izgága „srácról”. A harci kedve magas, de mi nem vagyunk méltó ellenfelek neki. Remélem, azóta talált magában egy másik felajzott szarvasbogarat, és megküzdhet egy gyönyörû nõstény kegyeiért. Én rá fogadok. A harc lényege, hogy agancsával megragadja az ellenfelét és megpróbálja ledobni a fáról. Ha sikerül, nyert. A vesztes túléli a pottyanást, hiszen kemény burokban született. Visszamászik a fára, és újra szerencsét próbál, hiszen a szerencse forgandó, egyszer lent, egyszer fent, és „szarvasbogáréknál” ez a szó szoros értelmében így van. Ha kimerülnek a súlyos harcokban, a fák sebeibõl kibuggyanó édes nedveket (és az érett gyümölcsöket) nyalogatják ecsetszerû nyaló szájszerveivel. Fõleg a tölgyet kedvelik. (Természet Világa 2012 alapján). ( Ma, amikor ezeket a sorokat írom egy orrszarvú bogarat találtunk a teraszon. Különleges szép állat. Ahogy egy pár fotó után kitettem a kertbe, pillanatokon belül a puha, mohás talajba fúrta magát, mint egy fúrópajzs, csak egy kicsiny lyuk jelezte, hogy az elõbb még itt volt. Hát ezért van az, hogy gyakran nem túl sok állatot látunk a természetben, hiszen rejtõzködnek. Már messzirõl észlelik a közeledõ veszélyt és elrejtõznek elõlünk. Gyakran az éjszakai életmódra térnek át, mint a szarvasbogár például, így még kisebb az esély az észlelésükre. Itt vannak pedig körülöttünk. Még ezen a túrán Szomolya elõtt történt, hogy, egy szép példány erdei sikló próbálta felmelegíteni elgémberedett tagjait az út már langyosodó porában. Mire a gépemhez kaptam, már besiklott az erdõbe, és egy pillanat alatt eltûnt a járatában. Ezek szerint a járat körül sütkéreznek. Elbúcsúzunk a kedves pontõröktõl. (Bocs a minõsítésért, de itt jegyzem meg, hogy ezen a túrán minden ponton csupa kedves társasággal találkoztunk, és az ellátáson kívül mindenhol jókat beszélgettünk. Ez tovább fokozta azt a jó hangulatot, ami a Kaptárkõ túrákat átlengi. Köszönjük szépen!).

Ráadásul a hernyó él-hal érte

Irány Cserépfalu. Egy könnyed kocogás után a pincesornál érkezünk be a faluba. Hamarosan nagy szerencsében részesülünk, találunk egy mûködõ nyomos kutat, és egy kis „fejmosást” adunk egymásnak ebben a kánikulába hajló napban. Lubickolunk mint, hal a vízben. A kút felett még terülj-terülj asztalkám is fogad, egy Kínában õshonos, szerte a világon selyemhernyó tenyésztés céljából ültetett fehér eperfa (Morus alba). Gyermekkorom kedves emléke, amikor az utca hosszan ültetett eperfákra jártunk csapatostul. A járdát beterítette a ragacsosan édes termése. Az eperfa levele magas fehérjetartalmú, ami kedvezõ a selyemhernyó táplálásában, ráadásul a hernyó él-hal érte. Mást meg sem eszik. A levelekben még ekdiszteroid, egyébként ártalmatlan testépítõ hormonokat is találhatunk, ugyanúgy, mint a spenótban. Cukorbetegség elleni teák alkotója is. Hirtelen ez ugrik be róla, amíg a társaim, különösen a „lengyel”, láthatólag hatalmas élvezettel igazi dendrobiontaként szürcsölik be az édes gyümölcsöket, mint a szarvasbogarak. Kisebb bizonytalankodás után megtaláljuk a faluközpontot, toronyiránt kell csak haladni. Sanyiék futnak a másik oldalon, az Ördögtornyot keresik a faluban, de cseréptörés történt, mert a cserépfalui Ördögtorony nem a faluban található mûemlékféle, hanem egy kaptárkõ együttes. Uccu vissza nekik az uccán. De hamar leküzdik. A faluból kimenet újabb pincék sorakoznak, torok itt nem maradhat szárazon.

Ló, ami ló, én vagyok csak tehozzád való

Azután egy lovas-kaland következik. Egy csikó kezd bizalmaskodni az úton velünk, indulásként nekem mindjárt ad egy nagy nyelves puszit. Majd a „lengyel lányra” kezd nyomulni, (hiszen fiúcska az istenadta), bár vele vannak némi „nyelvi” nehézségei, mert a lány kedvesen, de eltökélten õrzi fiatalsága virágait, így nem hagyja magát a kis csõdõrnek. Aztán megszelídül a paci, és beáll a csapatba túratársnak, alig bírjuk lerázni, ugyanis a túra lóval nem teljesíthetõ. Eközben a csikó szülei közömbösen legelésznek a közelben, ügyet sem vetnek a zabolátlan kiscsikóra. Pedig némi nevelésre szorulna. Utólag egy túratárs mesélte el, hogy õket is lerohanta, de amikor erre a lókolbászt kezdték emlegetni, a csikó mintha értené a rasszista sértést, kiosztott egy-két ártalmatlan harapást. Nem tudom, jövõre itt  „kolbászol-e”, vagy máshol. Továbbhaladva, egy darabig jelzés és szalag, szalag, aztán már csak egy hatalmas mezõ, valami beérett repce vagy ilyesmi, és UV A és B minden mennyiségben. Sapka van rajtam, de érzem a sapkán, a koponyacsontomon is áthatol az erõs sugárzás. Sugárzó jó kedvemet azért nem töri meg, bár egy picit megfájdul a fejem, ami nálam nagyon ritka. Az idén ennyit még nem tartózkodtam tûzõ napon egyhuzamban, és egy évben egyszer, ilyenkor kapok egy nagyon enyhe napszúrást, azután többé soha, bármennyit legyek is kint. Úgy gondolom, hogy be kell hozni a 6 év kihagyást Lajossal, olyan fecserészõ hangulatom van (remélem, nem terheltem túl!) Balról nyomom neki magyarul, jobbról a lány nyomja angolul. Még jó, hogy két agyféltekéje van. Közben a lengyel lányt még istápolja is, eteti, itatja, amikor kell, látszólag szívén viseli a sorsát. Valahol a pusztában beérjük a korábban elindult 4 fõs élbolyt, akik irtózatos, szinte futó ütemben gyalogolnak, egy pillanatra sem vesztve a lendületükbõl egészen célig. Tisztelet nekik. Idõnként hozzájuk csapódom, beszélgetünk. Következik az üdítõ pont, ahol nagyszerû fogyókúrás tanácsot kapok az egyik pontõrtõl. Ha jól emlékszem almaecet oldatot kell innom nyakló nélkül. Kipróbálom. Közben õk fröccsözgetnek, igaz nem is akarnak lefogyni. Az egyik termetesebb túratársam végre visszatöltheti az út közben elvesztett esszenciális aminosavait a borból. Bükkzsércnek csak a nyugati felét súroljuk, ahol valami népünnepély készül.

Itt valami mindig repül

Aztán a falu után, egy emelkedõn felfelé megugrok mindkét csapattól, egy jó km-t kocogva felfelé. Ez nem használ a napszúrásomnak, de már nekem mindegy. Egy rövid válság után elég könnyen felérek a nyeregig, és az iszonyatos emelkedõ a Kövesdi kilátóig is hamar „elolvad” a melegben. Innen a kilátópontról visszanézek a távoli falvakra, és még nekem is olyan hihetetlen, hogy az elõbb még ott jártam lent a távolban. Várkútig csak egy iramodás. A ponton a vadászháznál újabb kielõadást tartok népes közönség elõtt a fogyókúráimról. Megadóan tûrik. Következik a véghajrá. Az Nagy-Eged hegyig tartó szakaszon van néhány sunyi emelkedõ, de darabra ismerem õket, sorban kipipálom, nem gond. Húzós-kanyargós, húzós-egyenes, egyenes-kanyargós, szerpentines és már fent is vagyok „Eger tetején”, a mi tanúhegyünkön. Még egy pillantás az egyedülálló panorámára, a lábunk elõtt, mintha egy siklóernyõn suhanva látnánk, ott hever egész az egész város, a „City”. A siklóernyõsök is gyülekeznek. Itt valami mindig repül. Ez egy ilyen siklós-repülõs hely. Itt minden arra késztet, hogy rugaszkodjunk el és szálljunk a magasba. Az egyik sráccal szóba is elegyedek, de siet, mert hamarosan „kidobják a gépbõl”. Késõbb a hegy lábától visszanézve már valószínû õt látom keringeni a hegytetõ felett társaival, lassan, lassan köröz, mint egy méltóságteljes hatalmas ragadozó madár, ami lecsapni készül prédájára. De még órákig is elkeringhet, amíg lecsapnak a mélyben várakozó depó-kocsira. A hegyrõl hamar leszaladok, persze egy néhány növényfotó is belefér a száguldásba. Valahogy, szinte élvezem ezt a köves vágtát, mert a lábam alól minduntalan kigördülõ kövek újabb nyomatékot adnak, így megállni, vagy lassítani nem érdemes, hanem inkább nagy sebességgel felveszem a hegy által kínált tempót. A végén, az utolsó emelkedõ, a Kis-Eged, mint mindig, rendesen megszívat. Felérve a nyakamba öntöm a maradék vizemet, ez feltámaszt. Aztán egy kis utcai kocogás, így kettesével véve könnyû, hamar elfogynak a házszámok az eleinte végtelen hosszúnak tûnõ utcán.

„A cél halál az élet küzdelem, s az ember célja épp e küzdés maga”

A célba kicsit nyúzottan érek be, de késõbb még egy pár befutót látva, mondhatom nem csak én. Egy nagy szóda, és egy fél literes coca-cola újra programozza a szerveimet, és megszûnik a kezdõdõ rosszullét, percek alatt a ködbe vesznek a napszúrás okozta tünetek. Jól vagyok. Elbeszélgetünk a már beérkezett rövid távos túratársakkal, amíg bevárom a csapatomat. Néhány ismeretséget is kötök azokkal, akikkel a terepen valahol egy pillanatra összefutottunk. Itt van a lengyel lány partnere is, aki 55-rõl 30-ra váltott menet közben, vele többször találkoztam menet közben az elején. Egy idõ után befut a lány, fáradt, zaklatott, de hamar helyrejön õ is. Megjön Lajos. A Coca-cola õt is talpra állítja, és ez nem a reklám helye. Máskor meg ne innám a kólát, de most szükségem van a koffeinre, a cukorra és a folyadékra, és ezt mind a hármat egy csapásra megkapom. Rövidesen befut Zsolti is. Még egy kis beszélgetés, latolgatjuk a következõ túrákat. Talán a Szondi 50?. Õk mennek a strandra, én pedig a jól megérdemelt kádfürdõmrõl álmodozom, milyen élvezet lesz majd belecsobbanni egy kis só-oldásra.

Lassan elszállingóznak azok a kedves túratársak, akikkel olyan jót társalogtam a célban.

Mi is menni készülünk, ki-ki a maga útján tovább. Ma, egy pár órára egy ösvényen vezetett életünk vonala újra Suvlajjal, mint akkor 6 évvel ezelõtt 2007-ben. Lehet, hogy újabb 6 évet kell várni, hogy sorsunk fonala „összefonódjon”, de lehet, hogy csak egy hetet. 6 év, 1 hét majdnem mindegy. Mi idetartozunk, ez a lényeg. És jó idetartozni. Jó valahová tartozni.

Szegedi József

Pétervására

-marton4-

„És csak iszom a fényt... szomjas, szegény szememhez

 Emelem az ömlõ fény egyetlen italát...”

Egri Bükk 50 teljesítménytúra 2013.06.01

„Ez jó nekem…”

 „Gatyaráz”

Hosszú idõ után végre sikerült újra gatyába rázni magam, a szó szoros és átvitt értelmében is. Az elnyûhetetlen fél-hosszú rövidnadrágomat, amit már 2007-ben is fel-felvettem túrákra, és akkoriban csak övvel tudtam csak viselni, mert egyébként leszánkázott rólam, az elmúlt idõszakban aggódva figyeltem, mennyire gyakorol rám nyomást, úgy köldök táján. Mostanára, egy új diéta, a paleolit-táplálkozás módszerével sikerült végre összerendeznem magam, ami a mai teljesítményemen meglátszott. Visszatértem, a mai napon végre megtaláltam önmagamat, a régi formámat!

 A defekt

Hajnalban, ahogy ez úgy szokás, kidugom az orromat a teraszra. Hatalmas köd van, még szitál is, mint valami gyenge zápor, hideg van, de nem vészes. Viszont nem szakad az esõ, „ez jó nekünk”. Hamar összekapom magam, végre újra teljesítménytúrára mehetek. Még nem kelt fel ugyan a nap teljesen, de a horizont alól már bevilágít mindent, kivilágosodott. Boldogan vágom magam az autóba. A „leleszi” hegyekben a boldogságom egy kicsit alábbhagy, amikor az autó hirtelen imbolyogni kezd alattam, és furcsa dübörgést hallok az aszfaltról, defektet kaptam. 14 éve van meg az Opelem, de az emelõt még nem is láttam. A pótkerék is csillog-villog, azóta lapul rejtekében dologtalanul, érintetlenül utazta le velem a „tízezerkilométereket”. Ja, az autóra visszatérve: 14 év alatt, ha jól emlékszem semmilyen hibája nem volt, csak a kipufogó egy részletét kellet cserélni, mert megette a só. Kiállok egy pár tízméter megtétele után egy aszfaltpadkával beszájadzó erdei útnál, egy nagyon szép környezetben. Ez feldob. Nézegetem az emelõt, egy darabig el kell játszanom vele, csak a sokadik próbálkozásra sikerül végre az archimédeszi csoda, és újra 4 kerékre állok. Körülöttem a ködöket már kezdi felszívni a kelõ júniusi nap. Megnyugszom. Jól érzem magam. Ráadásul ez a kis „kényszermunka” teljesen bemelegíti az izmaimat, ízületeimet, ami nagyon laza indulást tesz majd lehetõvé késõbb. Beülök az autóba, és elindulok. Amit ezután látok, meg sem próbálom hitelesen leírni, mert szavakkal úgy sem lehet. Végre felbukkan a nap, és teljes színspektrumával kezdi bombázni a ködöket. A mellettem, a völgy aljától a dombtetõkig hatoló ködfüggöny még egy darabig ellenáll a támadásnak, de már megnyúlik, táncol, sistereg, terjeng, szétveri a rázúduló sugárfolyamot, miközben világítni kezd és mindent eláraszt a reggel különleges színezetû, lélegzetelállítóan hatásos fényeivel. A környezõ dombok fürdenek ebben a különös glóriában, majd a nap, hirtelen megelégelve a dolgot, szinte egy csapásra felszippantja a most már intenzíven felfelé gõzölgõ ködöket. Megérkezett a nyár. Késõbb, már a Völgyfõház felé rohanva, amikor a nap már a teljes arzenálját bevetve élesztgeti a csodálatos bükki tájat, visszaidézem ezt az elõbbi ködös jelenetet. Arra gondolok, hogy, csak ez alatt a szûk másfélóra alatt annyi csodát és belsõ feltisztulást éltem meg, amit egy normál városlakó talán 2 év alatt sem szed össze.

Magas zsombor

De térjünk végre a túrára. A fenti okok miatt csak 7:15-kor sikerül elindulnom, a mezõny már terepen van. Jól megy, így már az elsõ nagyon húzós emelkedõn sikerül lehúznom egy népes csapatot. Utoljára az Eger Csillaga 50-en jártam erre még tavaly õsszel, s bár akkor pontosan 7h alatt sikerült teljesítenem az összességében kevésbé szintes 50km-t, ez az emelkedõ nagyon lelassított és megdolgoztatott. Most viszont könnyen megy. Igaz nem a 40. km táján járok még, mint akkor. Felfelé menet valami furcsa zajt hallok, ami teljesen beteríti az erdõt, talán motoros fûrész távoli hangja szivárog át valahonnan a távolból? Végül rájövök, soha nem tapasztalt mennyiségû víz szalad lefelé a horhoson. Az elmúlt napok csapadékos idõjárása mindenfelé vizeket indított el, a patakokat pedig száguldó folyamokká duzzasztotta. A Völgyfõházig kellemes magányos kocogás következik, egy túrázó párt elõzök meg csupán. Néhol a tarvágás miatt csodálatos panoráma tárul elém, a Bükk központi vonulatait szinte karnyújtásnyira látom a kitisztuló idõben. Néha jól jön egy kis tarvágás azért, morfondírozok magamban, hogy láthassuk a hatalmas erdõségeket. Az erdõ lakói lassan ébredeznek, a hûvöskés reggelen. Egy csiga már korán reggel elindult az út túloldalára, estére talán átér, mint ahogy a csigás viccekben szokott lenni. Maga után húzott nyálkacsíkján szikrázva csillog a napsütés. Egy zöldes-kék acélos színû, színjátszó futóbogár fut velem szemben az úton, nagyon igyekszik valahová. Szaladj tovább barátom hat apró lábadon szaporán, ma békén hagylak, pedig a kisebbik fényképezõgépem itt nyugszik az oldalzsebben kihasználatlanul. A virágok már kinyíltak, mindenütt „telehintették” velük az út szélét, bármerre járunk is. Kék, sárga, bíborpiros és mindenféle színben játszó szirmaik kelletik magukat mindenfelé. Szinte naponta bukkannak most fel az újabb és újabb fajok hosszú álmukból, hogy teljesítsék az õsi küldetést, a maggyártást. Muris, ahogy l év kihagyás után próbálom felidézni felhúzva a mélybõl a már egyszer megismert növények neveit, a kevésbé ismertekre vagy ismeretlenekre pedig tippeket gyártok, ezzel jól elszórakoztatom magam. Elõfordul olyan növény is, amelynek a nevét csak a túra vége felé dobja ki a „központi számítógépem”, mint pl. a most bejelentkezõ közönséges magas zsombor, pedig hát, ha valami, ez mindenütt ott van az egész Bükkben tömegével. Közben hátra-hátra nézegetek, egy futópárost várok, akikkel a rajtnál találkoztam, de nincsenek sehol. A túra során hátulról mindvégig nem is érkezik senki, ez a páros is egy jó fél órával utánam ér be majd a célba.

 No-eating

A Völgyfõház után újabb csapatokat elõzök meg, sûrûn köszöngetek, de még az ismerõsöket sem fedezem fel, olyan lendületben vagyok még felfelé is. Hamar Pazsagra érkezem, ahol a beugrás miatt, összeverõdünk egy jó páran. Itt találkozom személyesen Mihállyal (Misi), aki már régóta virtuális ismerõsöm, de csak most tudtunk elõször kezet szorítani. Milyen érdekes, de ezen a ponton futottam össze elõször Plecs-csel, akit akkor még nem ismertem személyesen. Hármunk között az a kapcsolat, hogy Misi meg én, mindketten lelkes rajongói vagyunk Plecs, a hazai és külföldi teljesítménytúráiról töretlen ütemben megjelenõ fényképalbumainak, képes riportjainak, és megjegyzéseket is fûzünk hozzá idõnként, bár nem tudom örül-e neki. A növényfotókra is ráharapunk néha, de ebben Misi több nagyságrenddel profibb, nálam csak az érdeklõdés nagy, a tudás annál kevesebb még sajna. Õk persze sokkal többet túráznak, mint én, szintén nagyságrendekkel, mindketten kiemelkedõ sportemberek, akikre bármelyikünk felnézhet. Aztán Misi elmegy, én még beszélgetek a lelkes pontõr hölggyel, jól esik a szíves fogadtatás. A hagymás zsíros-kenyérbõl nem kérek, egyelõre van tartalék energiám a tojásos-spenót vacsorából, és nem szeretném asszimilációval terhelni a szervezetemet, különösen így, hogy van még bõven elég disszimilálni való az izmaimban, és végszükségben a „háj”-energia felhasználásra is kapcsolhatok, bár ez már nem annyira hatékony. Tejsavat termel, ami feszíti az izomrostokat, és fáradtságot okoz. Mindegy egyelõre a „no-eating” technika még mûködik. A tanyáról kifelé menet futok össze Istvánnal, akivel hosszan elbeszélgetünk. Ritkán és rövidebb idõkre találkozunk mostanában, de az elsõ találkozásunk, a számomra emlékezetes Gödöllõ 60, ahol majd 30km-t tettünk meg közösen, örökre meghatározták kötõdésünket. Azt hallottam valahol, hogy a sportbarátságok a legerõsebb köteléket jelentik. A közös küzdelem az elemekkel és önmagunk határainak feszegetése összeforrasztja az embereket, a teljesítménytúrázók kicsiny, de egyre bõvülõ társadalmát. Úgy érzem én is, hogy a néhány ismerõsön kívül közöm van mindenkihez, aki itt „nyüzsög” körülöttem, ismerõsen vagy ismeretlenül, de összetartozunk. Nekünk küldetésünk van, egy különös, varázslatos cél. Ezek a gondolatok is átvillannak bennem egy pillanat alatt, amikor Istvánnal társalgunk, és bár vannak problémák mindkettõnk életében minden bizonnyal, hát kiébe nincsenek, ma ez a boldogság napja, és ez itt a Pazsagon, valami rejtelmes ok miatt mindig összejön. Elhagyom végül a világnak ezt a kicsiny szigetét, ahol egy rövid idõre menedékre, biztonságra, megértésre és elismerésre leltem. Továbbra is az útszélén pompázó virágoskertben gyönyörködve, a természet szépségeitõl megbabonázva haladok tovább. A Keskeny-Bükknél érem utol Mihályt, amint épp egy erdei hangyabolyt kémlel szakértõ szemmel. A hangyák épp egy hatalmas lódarazsat prédálnak, ami közéjük merészkedett. Más részük ismeretlen okból a bolyból kihajtó gyomokon gyûlik össze, a növények szinte feketéllenek a hangyaburoktól. Nem vagyok „hangyológus” sem, de szívesen elkémlelgetném az életüket, amíg fel nem fedeznek a katonák, mert akkor már nem szívesen tenném. Itt válunk le a rövidtávosok mezõnyérõl, egy darabig együtt haladunk Misivel. Megdolgoztat az emelkedõ mindkettõnket, de azért jut energia egy kis beszélgetésre is, így megtudunk valamit egymásról. Ez jól esik.

 Cornetto kontra HIGH5 Energy Source

Majd leválok róla, nagyon jó erõben érzem magam. Az utolsó túrázót Háromkõnél hagyom el. Régi ismerõsöm, László, akivel már jó ideje nem túráztam együtt, de úgy megfiatalodott mióta nem találkoztunk (akárcsak István!), hogy alig ismerem meg. Visszafordulva intünk egymásnak aztán és csak a távolból váltunk egy pár szót, mert Õ a „látókövekre” indul egy kis ejtõzésre, nekem pedig ma igazán mehetnékem van, megtáltosodtam. Azért jöttem végül is teljesítménytúrára, ennek a lényege errõl szól. Igyekszem is. Elõttem van valaki még, aki több mint egy órával korábban indult 6h-kor, elég gyors, így nem érem be, pedig jó lenne egy társ. Így, amíg újra a rövidtávosok vonalába nem érek, magamra maradtam. Ez nálam megszokott állapot, hiszen nagyon sokat futkározok egyedül az erdõben. Közvetlenül Bánkút elõtt nagyon elfogyok, nincs mese, regenerálódnom kell. Feladom a koplaló taktikát. A kis büfében kávét, rendelek, meg egy ostyatölcséres csokis-vaníliás Cornetto-t, ami iszonyúan finom. Megérte koplalni, most dupla élvezet az evés. Az aranyosan közlékeny büfésnõvel való beszélgetés után kiülök a padra, és élvezem a napot. Jól esik egy kicsit megpihenni, elidõzni. Ha már lúd, „legyek kövér”, bekeverek még egy italt. Ca-Mg pezsgõtablettát pottyantok bele, majd egy adag HIGH5 Energy Source szénhidrát-elektrolit sportital-port, trópusi ízesítéssel, amit a kerékpáros boltban vettem üzemanyag gyanánt az új „szuperkerékpárommal” együtt, de még nem próbáltam ki. Másfélét is csak egyszer próbáltam ki, az idei Karancs-Medves elõtt és alatt, valami szénhidrát port, ami, ahelyett, hogy energiát adott volna, szinte azonnal beépült glikogénként a combomba, duplájára dagasztva azt. Az a túra még elég jól sikerült, de a dagadt izomsejtek már alig-alig akartak funkcionálni, végül ki kellett koplalni a lábamba berakódott anyagot. Mára sikerült is. Ezért próbálkozom óvatosan most, bár ez, intenzív sport mellett csak 1 órányi energiafedezetet ígér, így csak reménykedem, nem a combomon látom viszont vagy úszógumiként az oldalamon. Bejön a frissítés. Soha nem tudom meg talán, hogy a kávé, a Cornetto vagy az elõbb említett italpor hatott, vagy mind együtt, de lábra kapok.

A barátságos bolygó és a pontõr

Bálvány után, a Csurgói-erdészház felé a szabadságtól és a saját lendületemtõl szinte megmámorosodva, már igazi örömfutással haladok a szélesre tárult, hatalmas, tiszta, élénkzöldben pompázó, tarka színekben virító, virágzó, pillangós mezõn keresztül a pazarlóan bõkezû nyári verõfényben úszva. Most a percnyi létezésem örömét élem át. Bármi történjen is ezután, jó volt megszületni ide, jó itt élni az ismert Világegyetem legcsodálatosabb és legbarátságosabb bolygóján. A lendületem néha egy kicsit lankad, de a murvás út most megy, és Hármaskutat elmellõzve hamar ledarálom a távot a következõ ellenõrzõpontig, ahol magányos pontõrben találok kellemes társaságra. Elbeszélgetünk, és ahogy az egyesülettel kapcsolatos szimpátiámat hangoztatom, meginvitál az Egri Kárpát Egyesületbe, amelynek a vezetõségben tevékenykedik, tagnak. Ez jól esik. Ma igazán jó napom van. Nem egy tömegtúra ez, de éppen ebben rejlik ez a barátságos, családias hangulata. A tömegek valahol szerte az országban rendezett futóversenyeken izzadnak, vagy más teljesítménytúrákon „csûrlõdnek“ valahol. Itt van idõ egy kicsit megállni, elbeszélgetni, vagy magányosan eltûnõdni a világ nagy kérdéseirõl, vagy csak úgy szemlélõdni, szinte amnéziásként rácsodálkozni mindenre, ami körülvesz, újra és újra, mindennap újként felfedezni a világot. Itt felértékelõdik minden emberi szó, még egy barátságos tekintet is, a barátságosság, a barátság. Ilyen érzésekkel válok el a kedves pontõrtõl. Mára annyi emberi töltést kaptam, hogy minden tartaléktelepem csordultig telt energiával. Az Istállós-kõre gyakorlatilag felszaladok, innen nem olyan drasztikusan meredek, mint a Szalajka felõl. Még jól is esik felfelé kocogni egy kicsit, így más izmok is kapcsolódnak be a munkába azok helyett, amelyeket az utóbbi pár kilométeren terheltem a murvás úton.

 Hajtógázzal lefelé

Az Istállós-kõ után már nagyobb szint nem várható, jellemzõen végig lejtõs lesz a pálya. Eseménytelenül, még mindig jó ütemben jutok el az Õserdõ határáig. Itt egy jó harmincfõs osztály áll be elém a szûk ösvényen, a kerítés mellett. Egy rövid idõre beállok mögéjük, nézegetve a kiugrási lehetõségeket. Valószínû a sereghajtó fiatalember nem érzékel engem a zajos társaság miatt, így három óriási szellentést küld felém. Ekkor már felfedem magam. A srácoknak ez a hét vicce, nevetésük visszhangja szerintem még most is ott kering a Bükk-fennsíkon, ha, azóta el nem halt. Én viszont, ha erre járok majd, mindig hallani fogom ezen túl, hogy az „osztály jót nevetetett”. A „elhajtógáztól” lendületbe jövök és simán lehajrázom a társaságot az ösvény mellett kerülgetve. A Toldibükknél, ahol a kék kereszt megkezdi a zuhanást Stimecz-háza felé megállok egy pillanatra. Némi frissítés után, most elõször a túra során megnézem a mobilomon, mennyi az idõ. 7:04 perc telt el az indulás óta, de ezt lényegében egyetlen pillanatként éltem meg idáig, semmiképpen nem érzékeltem, hogy 7 óra eltelt volna. Itt kb. olyan nyolc és félórás teljesítésre számítok. 8:29 lett a vége. Innen következik a kedvenc szakaszom, lezuhanni a völgybe. Most nem megy annyira, mint máskor, amikor feljövök erre futkározni, de azért tépek lefelé, mint az atom. Egy pár rövidtávost megelõzök, de hirtelen begörcsöl mindkét vádlim. Vizem már nincs, a pezsgõtablettákat elszopogatom. A hatás rövid idõn belül létrejön, szaladok nyugodtan tovább lefelé, mintha mi sem történt volna.

A "gazdátlan" vonat

Stimecz-háza után jó ütemben haladok a síneken is, itt már tájékozódni abszolút nem kell, csak párhuzamosan haladni a párhuzamosok között, amik a célban találkoznak. Van szerencsém találkozni a kisvonattal, ami a pályatesten vesztegel gazdátlanul. Már-már arra gondolok, hogy indiánok támadták meg, amikor meglátom a kalauzt, de a masinisztát még mindig nem. Megszökött a mozdonyvezetõ?- kérdezem a kalauzt. Nem, mutatja, ott gombászik a hegyoldalban. Utas továbbra sincsen, még gombászó sem. Arra gondolok, mi itt rohangászunk a sínek között, a vonatok meg üresek. Javaslom, a túra utolsó szakaszát vonattal kelljen teljesíteni. Mi jól járunk, mert nem járkálunk anyátlanul a sínek között, mint aki sínek közé eset, és hozzájárulunk az erdei vasút veszteségeinek csökkentéséhez. Másik javaslatom: hagyjuk ki a végén azt az iszonyú aszfaltot. Még Varróház elérése elõtt piros kereszt balra fel, jobbra zöld sáv, ami a faluban ér véget. Találkozom még egy a sínek között baktató túratárssal, aki óriás hátizsákot cipel. Mi van ebben, kérdezem szemtelenül, adó-vevõ? – azt gondolván, hogy túratárssal találkoztam. De megtudom tõle, hogy csak szombat délutáni gombászó, és zsákja gombával van tele roskadásig. Tud errõl a teljesítménytúráról, így nem veszi rossz néven az ugratásomat. Látok még egy természetfotóst, aki az áradó patak medrében állította fel az állványát, és bokáig süllyedt a mocsárban. Jól kis kompánia verõdött itt össze a Vöröskö-völgyben. Egy pillantás a vadasparkra, egy pár fotó, és jöhet a már elõbb említett kegyetlen, véget érni nem akaró aszfalt.

Egy kis népegészségügyi önmarcangolás

A Tárkányi-tónál zajlanak a szombati egészségügyi séták és a sütögetõs békebeli piknikek, itt igazán nagy az élet. Most vagy az Elhízott Emberek Országos Találkozóját (E2OT) tartják, vagy ez az átlag populáció, mert akkor rettenetesen elhízott a társadalmunk, kesergek magamban, a paleolit kor „ösztövér” embereként. A világot nem tudom megváltani, jó, ha magamat sikerül. De azért hivatalból van közöm a dologhoz. Elkeserít, hogy sokan megvárják, amíg kialakul náluk a súlyos szív-érrendszeri betegség, cukorbetegség, és csak azután gondolnak az egészség szempontjából hatékonyabb mozgásra és szemléletváltásra a táplálkozásban. Nekifeszülök a hegynek, az utolsó erõpróba az Imókõ Üdülõig, és 50,4km megtétele után,1770m szintkülönbséget legyûrve 8:29 perc után véget ér a mai utazásom a „Titkok Kertjében” a Bükkben.

A befutó

A befutó szintén kellemes, mert nagyon szívélyes fogadtatásban részesülök a fõrendezõtõl és a pontõr hölgyektõl, akikkel összeismerkedek, és hosszasan elbeszélgetünk, több közös kapcsolódási pontot fedezve fel az életünkben. Az oklevél mellé, a 3. teljesítésért egy 24 karátos arannyal futtatott, igényes kivitelû kitûzõt kapok. Egy fél óra múlva fut be Erzsébet(Erzsike), akit már egy másik túrán megismertem. Társsal érkezik, aki a túra közben kapott nápolyiról áradozik. Ami igaz, az igaz, tényleg nem volt piskóta, Stimecz-házánál nyeltem el egy szekundum alatt. Aztán nagy szünet, több túrázó nem érkezik, a gyalogosok még a hegyekben vannak.

Summázat

Mit mondhatnék a mai napról így a végére? A rövidebb holtpontok ellenére minden ízület és a lendületem is kitartott végig. Helyre jöttem, és még fejlõdök, javulok, köszönve a paleolit jellegû táplálkozásnak. Jó kis túra ez, nagyon szép vonalvezetéssel. Nem túl könnyû, nem túl nehéz. Tényleg nem tudom, miért nem választják többen, hogy a fõrendezõ szavait tolmácsoljam. De, ha többen választanák, mondjuk, egy tömegtúra lenne belõle, az is jó lenne bizonyos szempontból, de az már nem ez a meghitt, családias légkörû, hangulatos túra, az, az Egri Bükk 50 lenne, amit megismertem és megszerettem. Az már más lenne. „Ez így jó nekem!”

Szegedi József

Pétervására

-marton4-

(Suvlajnak ajánlom!)

2013.06.02

Grátisz:) A Zempléni barangolások albumom

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/ZempleniBarangolasokPunkosdkor2013051920?authuser=0&authkey=Gv1sRgCL--y97c8Oy2ZA&feat=directlink

Karancs-Medves 50 teljesítménytúra beszámoló 2013.04.27

„Erdõ övezte völgy ölén elült a zaj, a lárma,

A csendet immár semmi sem zavarja,

Csillékben ontotta a szenet a bánya,

aknakötelet, búsan álló gépeket  ma rozsda marja, marja

a bányász megy, csak könnye hull, - hol küzdve élt – a rögre,

magával viszi mindenét, családját, karját,

de szívét azt itt hagyja örökre.”

(Fiatal bányamérnök verse, amit a Ferenc-lejtõsakna (szénbánya) bezárása miatti meghatottságából írt.)

Hol is vagyunk? A Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet nem fedi le…az egész, hasonló nevû vidéket,…a túra során is gyakran „kilógtunk” belõle..

Még a közelben élõknek sem olyan könnyû meghatározni a helyzetüket, mint pl. a Bükk, a Mátra esetében, hogy csak a „hazai” tájakat említsem példának, így el tudom képzelni, hogy azoknak, akik még nem jártak ezen a környéken, vagy csak futólag ismerik, gondot jelenthet a Karancs-Medves tájföldrajzi besorolása. A Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet nem fedi le ugyan az egész, hasonló nevû vidéket, és a túra során is gyakran „kilógtunk” belõle, a most idézett, az említett tájvédelmi körzetre vonatkozó meghatározás jó közelítést ad arra, hol is töltöttük a mai napunkat igazából:

„A 67,09km2 Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet két egymástól különálló mozaikra tagolódik. A nyugatabbi, kisebb, mintegy 24km2-nyi területû karancsi egységet az államhatár, valamint a Karancsberény-Karancslapujtõ-Karancsalja falvakat Salgótarján északi és Somoskõújfalu nyugati peremével összekötõ, nagyjából félkör alakú vonal övezi, míg a keletebbi nagyobb, mintegy 43km2-nyi medvesi területet ugyancsak az államhatár, ill. Somoskõújfalu-Salgópuszta-Zagyvaróna-Szõrõspuszta-Bárna települések vonala mentén lehet körbekeríteni. A két területegységet egy pár száz méter széles, észak-déli csapású hosszanti szerkezeti völgy választja el egymástól, amelyet jól kirajzol a Salgótarjánt Somoskõújfaluval összekötõ fõútvonal és vasútvonal, és abban halad dél felé a két település között útjára induló Tarján-patak is. Tájföldrajzi szempontból a karancsi rész a Karancs nevû kistáj része, amely az Észak-magyarországi-középhegység nagytájhoz, azon belül a Cserhát-vidék középtájhoz és a Karancsság kistájcsoporthoz tartozik. A medvesi rész pedig a Medves-vidék nevû kistájhoz tartozik, amely szintén a Észak-magyarországi-középhegység nagytájhoz, de azon belül az Észak-magyarországi-medencék középtáj és a Felsõ-Zagyva-Tarna közi dombság kistájcsoport része.” (a BNP kiadványából).

A Karancs-Medves túra azóta fogalommá vált számomra, az igazi tavasz, a jó idõ jelképévé.

Ugye, most már minden világos?:) 2008-ban jártam utoljára a Karancs-Medves teljesítménytúrán, ami feledhetetlen élmény volt. 5 éve tervezem, hogy megismételjem, de számomra is érthetetlen okokból csak most sikerült ezt az álmomat megvalósítani. A Karancs-Medves túra azt követõen fogalommá vált számomra, az igazi tavasz, a jó idõ jelképévé, amiben most sem kellett csalatkoznom. Ha az évek hosszú során valami nagyon jóra, valami eufórikusan emelkedett dologra szerettem volna gondolni, ami igazán feldob, hát sokszor ez a 2008-as teljesítés járt az eszemben, ez volt az igazi életöröm, a boldogság, a fizikai jóllét, az újjászületés túrája és szimbóluma. Kérdés, hogy a mai nap hozzátett-e, vagy esetleg elvett ebbõl az emelkedett, „virágos hangulatú” képbõl? Ki-ki eldöntheti, ha netán elolvassa ezt a beszámolót, s talán számomra is világosabb lesz ez a kérdés, ha összefoglalom csak úgy magamnak a gondolataimat. Ez egyszer igyekszem rövid és tömör lenni, hiszen kint dühöng a jó idõ, és az új biciklim hetek óta csak porosodik a garázsban. (Egyébként hihetetlen, de most néztem rá jobban az emléklapomra, amin az áll: Szegedi József sporttársnak, aki a Karancs-Medves 50 teljesítménytúrát JÓKEDVÛEN teljesítette. Ezek szerint tudják!)

Az árnyékom az útszéli bokrokra vetülve suhan velem.

Menetbõl megbirkózom a start-cél állomás, a Galcsik Fogadó elõtti parkoló-automatával, ez az elsõ igazi sikerélményem a mai napon. Amióta egyszer csak kalandos körülmények között tudtam kiszabadulni egy ausztriai parkolóházból, minden ilyen automatát gyanakodva méregetek az elsõ alkalommal, és a fenntartásaim gyakran igaznak bizonyulnak. De most nincs gáz, máris a teraszon termek. A mezõny eleje már elrajtolt, 10 perc múlva követem õket. Rövid utcai haladás után balra fordulva a sárga négyszögön, egy meredek lépcsõn kezdem a Pipis-hegy déli szoknyáján a felkapaszkodást, majd hamarosan végig kanyargok az 1949-ben felállított, 1991-ben felújított, a pápa által is felszentelt Trianoni Emlékmû 12 stációja között felfelé kígyózó gyalogúton, fel egészen csúcskeresztekig. Fent megállok egy pillanatra, és visszatekintek az fényben úszó Salgótarján „felhõkarcolós”, modern belvárosára, és néhány légi-fotót készítek róla, majd magam mögött hagyva az álmosan ébredezõ várost, végleg beveszem magam az erdõbe, a természetbe. A mai napot olyan kocogós-gyaloglós-fényképezgetõsre tervezem, amibõl a Karancsig a kocogós fázis dominál. Nagyon élvezem, különösen a Ceberna-völgy bejárata utáni szakasz esik jól, amikor a nap egyre magasabbra emelkedik, és fénye végigsúrolja a hegycsúcsokat. Jobbra tõlem, fokozatosan a hátam mögé tolódva hívogatóan magasodik felém a Karancs hatalmas napsütötte tömbje. Futok egy messze igyekvõ kicsiny patak, a Kercseg nyomvonalát enyhén kanyarogva, szorosan követõ földúton, körülöttem a lassacskán zöld színbe öltözõ pompás táj, mellettem vakítóan fehér virágzó kökény bokrok, amelyeknek mézédes illata a tüdõcsúcsomig hatolva pezsgeti fel a véremet, mindenféle különös, jótékony-gyógyító folyamatokat indítva el a szervezetemben. Az árnyékom az útszéli bokrokra vetülve suhan velem. Úgy érzem magam, mintha egy száguldó vonaton ülnék, és most megbûvölten néznék ki az ablakon, friss reggeli illatoktól megszédülten és megrészegülten nézem a mellettem vágtatva elmaradó pompázatos tájat, amin végigsöpör a szerelvény árnyéka.  Így érkezem a Karancsaljára, ahol az életörömömet késlekedés nélkül rázúdítom a gyanútlan pontõrökre. Szerencsére Õk is valami ilyen április végi eufóriát éreznek, és ebben rövid idõn belül egyezségre jutunk. Majd egy 270fokos fordulatot vesz a szerelvény, és döcögve nekivág a Karancs felé vezetõ útnak. Ahogy magányosan bóklászok az erdõben, jó 20 méterre elõttem, egy a téli bundáját már elvesztõ, hatalmas, több száz kilós, sötét színû vaddisznó csörtet át a turistaúton. Hiába kapok a gépemért, még be sem kapcsolom, már eltûnik az erdõben, ahogy ez lenni szokott. Megnyugtató, hogy láthatólag menekül elõlem, és nem fordítva történik mindez. Valószínûleg hamarabb feljutnék a Karancsra fenekemben egy ilyen dúvaddal. Vaddisznó helyett, a túra útvonalán az ösvényt mindenütt szegélyezõ különféle ibolyákat fényképezgetem, õk legalább nem szaladnak el, békésen tûrik az inzultust. Néha olyan érzésem van, mintha szorgos kezek ültették volna ide ezeket az aranyos kék-lila virágokat, mintegy a mi gyönyörûségünkre, szinte egyetlen métert sem kihagyva. Az ibolya magját hangyák hurcolják széjjel, a magon található „hangyakalácsért” cserébe, nem csoda hát, hogy az ibolyák szinte mindenhová eljutnak, ahová egy normális hangya is. A hangyák között életkoruktól is függõ munkamegosztás létezik, ezt nem régen igazolták egy megfigyelésben, amiben 2 milliárd fotót készítettek hat kolóniáról (nem én voltam). A hangyákat trükkös módon megjelölve, egyenként tudták követni õket. Igazolták, hogy a fiatalok a gondozók, a középkorúak a takarítók, és az idõsebbek járnak élelemért. Tehát „hangyáéknál” nem életre szól egy állás. Felemelkedve a szamárlétrán, mindenkibõl válhat ibolyamag-cipelõ egyszer (de ibolya nem). Egy festõi szurdokvölgyben kezdem meg a meredek kapaszkodást a zöldön, de jól megy viszonylag hamar „nyeregbe” kerülök, ahonnan egy pár száz lépés a szépen felújított középkori Szent Margit Kápolna. Jó kondícióban lehettek a hívõk, ha ezt a kápolnát gyakran meglátogatták, szép kis teljesítménytúra már csak ide feljutni. A mai nap során rengeteg rövid távossal többször találkozom, mert olyan a túra útvonala, hogy lényegében ugyanazt a nyomvonalat járják körül, miközben minket, 50-eseket hatalmas vargabetûkre „kényszerítenek”. Egy 35km-en indult sráccal kb. 5x találkozom újra. Megérzés, hogy már elsõ alkalommal leszólítom, mert olyan ismerõs nekem, de megállapítjuk, hogy nem vagyunk ismerõsök. A 2. találkozás táján már be is mutatkozunk, az utolsó találkozásnál pedig már jó ismerõsként válunk el az erdõben, ahol õk a kék, mi a sárga vonalra térünk majd rá, az utolsó, legkeményebb vargabetûre. Hát így szocializálódom az erdõben. Elõttem csupán egyetlen 50km-n haladó, nálam idõsebb túratárs, egy nagy sporttekintély robog, akivel már volt szerencsém a Cserhát 50-en egy jó darabig együtt futkározni, a Karancson is találkozunk, és kezelünk, még a Salgóvárnál is találkozunk, majd a nyakát szegi, úgy rohan lefelé, de, amikor elidõzök egy-két barátságos helyen, azalatt végleg megugrik, nincs értelme tovább üldözni. Így az elõbb említett többszörös rövidtávos rövid találkozókat leszámítva, mivel az 50-es mezõny mögöttem van, magamra maradtam.

Ez azt is jelenti, hogy a túra alatt 6,5 órával kevesebbet öregedtem. Odúk szakszerû kihelyezése is jó pont a Mindenhatónál.

Levágtatok a palóc Olympus-ról, a Karancsról, a völgyben fekvõ Somoskõújfalura. Itt a vasúti felüljárón áthaladva, az állomásépületre nézve nosztalgiázok, ahol sokszor órákat töltöttünk gyermekkoromban csatlakozásra várva, amikor a Szlovákiában élõ rokonainkat mentünk meglátogatni. De most nem nosztalgiázom sokáig, egy rövid érintkezés után a helyi lakossággal, akiknek azért elõadom szívszakajtó történetemet, ha érdekli õket, ha nem, elhagyom a falut, és máris feltûnik a távolban következõ célpont, a messze a környezõ vidék felé emelkedõ Salgóvár. Ez az érdekes ebben a túrában, hogy bár van benne 2121m szintkülönbség és 50751m távolság, mégsem érezzük annyinak, mert a túra útvonala kellemesen tagolt, és mindig van idõ a regenerálódásra menet közben is. A célpontok sokszor már jó elõre látszanak, pl. Salgóvár, Somoskõ vára, így közelebbinek tûnnek. Itt igazolható a relativitás elmélete is, mert miközben a 9h órás menetidõre tervezett túrát 9:00!!! alatt teljesítettem, számomra nagyjából, itt belül, ebben az inercia-rendszerben úgy 2,5 óra telt el csupán. A többi 6,5 órával, hogy mi lett, hová lett, magam sem tudom, de dolgozom a magyarázaton. Ez azt is jelenti, hogy a túra alatt 6,5 órával kevesebbet öregedtem, másokhoz képest, akik a normál tér-idõben képest, amiben még lehet is ráció. Szóval a sport ezért fiatalít, itt a tudományos kísérlet, a mai Karancs-Medves 50. (Kérek e-mail-eket, mart0n4@t-online.hu-ra, ki, mennyinek érezte a mai túra alatt eltelt idõt a valóságoshoz képest, további kutatások céljára.)(Fizikusok ezt részt hagyják ki, vagy használjak jól tapadó hajzselét!) Míg szokás szerint az idõ relativitásáról elmélkedem, elérem a Salgóvárat csodás bazalttömbjeivel együtt. „A Salgó, a Nagy-Salgó (625m) 5,2 millió éves bazaltvulkáni képzõdmény eredménye. A kitörés során gyûrûszerû sánc alakult ki, középen a kráterrel. Ebbe nyomult be az izzó lávatömeg, amelynek kihûlése során vaskos, függõlegesen álló, vagy enyhén hajlított bazaltoszlopok keletkeztek. A kitörés során a könnyen erodálódó részek lepusztultak, egészen a kürtõ szintjéig, és felszínre került a krátert a magma-kamrával összekötõ lávaanyag.” Muszáj volt ezt ide leírnom, mert a várba belépve azonnal megütnek és lenyûgöznek a csodálatos bazaltoszlopok, csak nehéz elképzelni, hogy kerültek oda (gondolom Petõfi is így volt vele, azért áradozott annyit a Salgóról). Errõl, most ennyit, mert lehetne még fokozni az izgalmat a geológiailag Salgóval összefüggõ szomszédos Kis-Salgó (Boszorkány-kõ) hasadékvulkánjával, de „ónetöbbgeológia”, elszaladok a jobb napokat megélt, pusztuló Dornyai túristaházig, ahol hagymás-zsíroskenyérrel etetnek, cserébe én hálátlanul szakállas poénokkal vágok vissza. Innen is elszaladok az erdei Madárparkig, ahol nagyon kellemes környezetben, még egy hangulatos kis erdei tó is található itt, igényes táblákon mutatják be rövid leírásokkal, a kertben és az erdõben elõforduló leggyakoribb madarakat. A környezõ erdõben egyébként nagyon sok a madár, odúk is vannak kihelyezve, így aki nem siet, eltölthet itt a családjával vagy a barátaival egy remek délutánt, és láthat élõ madarakat, miközben a táblákat tanulmányozza, vagy csak pihenget. Csak arra kérném a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME), a park gondozóját, hogy a mûködõ madarakon is jelenjenek meg a feliratok, ne csak a táblákon, így az 1madár/év megismerési folyamat, jelentõsen felgyorsulhatna. Az idén nekik ajánlottam fel az adóm 1%-át, cserébe talán nem olyan túl nagy kérés ez. Egyébként, a park egyik táblájának tanulmányozása után sikerült is megfigyelnem egy fekete fejû barátcinegét úgy 2 héttel ezelõtt, legalábbis azt hiszem. Ha már tudom, mit keresek, talán nagyobb az esélyem, hogy megpillantsam. Ja, és a madármegfigyelés is fiatalít. Minden új madárfaj megismerése és megfigyelése, legújabb tudományos eredmények szerint 1 évvel tolja ki a várható élettartam határát. Érdemes ráhajtani. Odúk szakszerû kihelyezése is jó pont a Mindenhatónál.

Meghitt ez a kis liget itt, óriási a hangulata a több száz évesre tehetõ kidõlt, de élõ fûzfának, amit nagy valószínûséggel Petõfi is láthatott, amikor megállt felfrissülni itt, a Salgóra menet.

Átszelem a néhány házas Eresztvényt, amelynek a felette húzódó kõbányából szállítópályán leeresztett kövek a névadói, a hatalmas tartópillérek ma is láthatók még. Szeretem ezt a helyet, nem tudom miért. Egyszer osztálykirándulás alkalmával álltunk meg itt egy rövid idõre, amikor a Salgótarjáni Acélgyárban jártunk gyárlátogatáson. Jól éreztem magamat, rengeteget kabaréztunk a srácokkal, és ez a jó hangulat újra és újra elfog, ha erre járok. Csak a sürgõ-hinta ártott meg a végén… de ez már egy másik történet. A Petõfi-forrásnál tartok ebédszünetet, és innentõl nagyjából gyalogossá válok, csak a lejtõkön futok bele. Meghitt ez a kis liget itt, óriási a hangulata a több száz évesre tehetõ kidõlt, de élõ fûzfának, amit nagy valószínûséggel Petõfi is láthatott, amikor megállt felfrissülni itt, a Salgóra menet. Elüldögélnék, olvasgatnék, elmélkednék itt órákig, de vár a feladat. A Petõfi-forrás után pár perccel találkozok 2 kerékpárossal, akik a forrást keresik, amit elmellõztek. Igen, mondom, kerékpáron nehezebb tájékozódni a nagyobb sebesség miatt, és még több bölcseletet is mondok a tájékozódásról, és rögtön azt követõen egy rossz útra tévedek, ami egy tanyához vezet, ami szerencsére kutyamentes. Pár percen belül korrigálok, hiszen már Somoskõn vagyok, és itt minden út a „Fellegvárhoz” vezet. Itt megint Petõfi fogad, most kunyhó képében, amiben Petõfi emlékhely van berendezve, itt kapom a pecsétet. Szerintem érdemes lenne, egy olyan túramozgalmat indítani (de, lehet, hogy már létezik), ami Petõfi leírásai alapján, végigjárná gyalogosan (legfeljebb szekérrel) azokat az útvonalakat, amiket Petõfi megtett annak idején. Nagy teljesítménytúrázó volt a srác, igaz Volán buszok és kiterjedt vasútvonalak híján mások is azok voltak, ha el akartak jutni valahová. Nem csoda hát, ha sokan voltak, akik még a falujukat sem igen hagyták el életükben. Van itt lejjebb még Somoskõn egy Bazalt panzió nevû hely és egy Vadaspark, de ezeket most kihagyom, meg sem állok a geológiai bemutató helyig. A kövekkel, ásványokkal csak az a bajom, akárhányszor nézem meg õket, annyiszor felejtem el, milyenek is vannak. Na de nem is ezért állítják ki õket, csupán azért, hogy legyen némi fogalmunk és ízelítõnk a geológiai környezet változatosságáról. Itt jelen esetben azt mutatják be, hogy az egyes alapkõzeteknek, mint pl. a bazalt, andezit és mészkõ is származási helytõl függõen mennyiféle változata létezik. (pl.tömött, tömbös elválású bazalt, sárga színû olivinásványokkal és kalcitos üregekkel, lelõhelye Medves, 3,5millió éves, pliocén kor stb). Megint okosabb lettem.

Középen csak bokrok, egy-egy magányos fa, ritkás ligetek láthatók. Fent a keleti gerincen hatalmas bükkösök szegélyezik a Medvest, nyugatra tekintve valahol messze pedig az itt jellemzõ molyhos tölgyesekbe akad bele az ember szeme, ha elmereng.

Most a bazaltot a lábam alá gyûröm, és a Medves-fennsík bazalttömbjét szelem át. Eleinte sokáig lassan, enyhén emelkedik fölfelé, a mögöttem haladó kerékpárosok is megdolgoznak vele, mire lehagynak, késõbb enyhén lejteni kezd, ahol már légiesebb a haladás. Ahogy haladok, csodálatos körpanoráma vesz körbe mindenütt. Középen csak bokrok, egy-egy magányos fa, ritkás ligetek láthatók. Fent a keleti gerincen hatalmas bükkösök szegélyezik a Medvest, nyugatra tekintve valahol messze pedig az itt jellemzõ molyhos tölgyesekbe akad bele az ember szeme, ha elmereng. A Salgó is virít a távolban egy darabig, míg szép lassan lemaradozik tõlem. Csodálatos ez a természeti környezet, a túra legkellemesebb része. Borzasztóan ellazítja, pihenteti a szemet és gyönyörködteti a lelket ez a távolba nézés, s a látókérgen keresztül visszahat a többi kérgi területre és az õsi agyalapi részekre. A gyógyulni vágyók paradicsoma lehetne ez a hely, itt egy kiadós séta is csodákat tehet, visszaadja, a gyérülõ életerõt. Találkozom is két idõs hölggyel, akik kissé bizonytalan léptekkel, hatalmas karókra támaszkodva araszolnak végig az óriási területen. Valahogy furcsa, mesebeli jelenségnek tûnnek, ki tudja honnan csöppentek ide. Õk megértették az elõbbi gondolat lényegét, szemükben ott az a magabiztos elszántság, a felfrissülni, gyógyulni vágyás áhítatos tekintete. Igen elvarázsolt helyen vagyunk most kétségtelen. Bárcsak jobban meg tudnám „énekelni”, amit érzek. Ilyenkor nagyon sajnálom, hogy nem vagyok író, és csak erre a gyengén összetákolt túrabeszámolóra telik. Még a Salgónál láttam a várban egy több tucat turistából álló csoportot. Sokan már a végstádium határára jutottak, mire felkapaszkodtak a várba. Nem azt mondom, hogy én játszi könnyedséggel megyek fel a hegyekre, a gravitáció, az gravitáció, minden alkalommal, újra és újra le kell gyõzni. Ne felejtsük el, egy hatalmas égitest ereje ellen küzdünk ilyenkor.  De, a civilizáció nagyon elkényelmesít, és a mozgásra való igényt is elsorvasztja, hiszen azt más ingerekkel valósítjuk meg. Pl. azt nézzük a TV-ben (aki nézi), hogy mások, hogy mozognak, ahelyett, hogy mi tennénk azt. Nem akarok bölcsnek látszani, de egy ilyen túra során, amikor rengeteg inger éri az embert, „jutott eszembe számtalan gondolat, állni látsszék az idõ, bár a szekér haladt”. Ezt csoportot szívesen elkalauzolnám ide a Medvesre is. A nagy vargabetû után a sárgára érek, ahol bejönnek a rövidítõ rövidtávosok. Itt egy ellenõrzést is kapok, szinte éreztem, most nem a helikopterrel kell menni. Lekocogok Rónabányáig, ahol kellemesen elbeszélgetek a pontõrökkel. Ez a kedvenc helyem, gyakran állok, meg itt a kocsimmal, hogy kerékpáros vagy gyalogos túrákat indítsak a környezõ hegyekbe. Tovább indulok. A Szilváskõi Geológiai tanösvényt elmellõzve a sárgán szeljük a vidéket. Egyébként Szilváskõ alatt, és Salgótarján környékén sokfelé intenzív szénbányászat folyt, de úgy tudom mára már az összes szénbányát bezárták. Szilváskõn sok helyen beszakadtak a tárnák, ma sem veszélytelen a kijelölt ösvényekrõl letérni. Újra lehagyok néhány már jól ismert rövidebb távost, már csak nevetünk, amikor köszönünk, amikor, ki tudja, hányadszor megyek el mellettük. Aztán elválik a kék, és én megyek Szõrõspuszta felé a sárgán.

Egyes helyeken, nyílegyenes, szinte függõleges, brutál emelkedõk várnak a vadkerítés mellett nyíl egyenesen haladva, némelyik felér 3 Oroszlánvárral is.

Itt már lefelé is akadnak gondjaim, a vádlim keményedik, de nem görcsöl. Bevágok egy magnéziumot és egy kalciumot, így sikerül levágtatnom a hegyrõl. Még az egyik futót is utolérem a kettõ közül, akik gyengélkedés közben zúgtak el mellettem. Lent a völgyben egy futó lány ér be, akivel a Somlyóig kvázi útitársak leszünk, ott látom utoljára a célig, amikor még az állatos kalandjainkat hozzuk fel egymásnak a csúcson. Nemrégiben sikerült a környéken lencsevégre kapnom egy hatalmas mókust, fent van a Természetvarázs Közösség Facebook oldalán, kaptam rá like-okat is rendesen. De ezzel „neki” már nem tudok eldicsekedni, mert úgy elszalad, hogy ihaj. Ez a szakasz nekem is jól esik, nagyon jó a vonalvezetése, igazi futócsemege a hely, most vár végig nincs gond. De még a Szõrõspusztai utáni szakaszra visszatérve: egyes helyeken a Kotáig, nyílegyenes, szinte függõleges, brutál emelkedõk várnak a vadkerítés mellett haladva, némelyik felér 3 Oroszlánvárral is. Ez a túra legkeményebb szakasza a Karancsot beleértve. Késõbb a pécskõi ellenõrzõponton kellemesen elbeszélgetek a pontõrökkel többek között táplálék-kiegészítõkrõl, szedjük, ne szedjük? Én „szedjük párti” vagyok, persze fõ az ésszerûség. Aztán hamar eljön a végkifejlet, hiszen innen már csak be kell zuhanni a Tarján-patak völgyébe, Salgótarján központjába, ahol a rajt-cél állomás található. Be-befényképezgetek még egy-egy szép kertbe, a csodálatosan virágzó bokrokat, fákat kapom le. Végig sétálok a városközponton, és már meg is érkeztem. A célban nincs nagy tumultus, hamar végzek. Túrakönyveket árulnak fél áron, veszek egy nagyon jó, vaskos Túravezetõi ismeretek kézikönyvet potom áron, ideje lesz már valamit megtudni arról, amit évek óta mûvelek. Még megtudok egyet-mást elsõ kézbõl, a könyvkiadók és terjesztõk közötti kíméletlen kenyérharcról a kedves árusoktól, majd köszönetet mondok a szervezõknek, búcsút intek egy-két még itt tébláboló alkalmi túratársamnak, és ezzel számomra ebben a pillanatban véget ért 2013-as Karancs-Medves 50 teljesítménytúra.

Átmegyek a közeli Shell-kútra. Nem törõdve azzal, mibe kerül el ez nekem, mire lediétázom, jégkrémmel és kólával kényeztetem magam. Az épület oldalánál, a járdaszegélyre csücsülve húzom meg magam. Innen még rálátok valamelyest a célállomásra. Egyszer-egyszer odafigyelek, amikor befut valaki, hátha meglátom Moiwa-t, akivel leleveleztem ezt a túrát, de õ terv szerint csak késõbb indult el társaival, és akkor is nem hajtós, inkább olyan „tanösvényes” hangulatban, így ma nem találkozhattunk. (Júliusra tervez egy Kis-Fátrai 108km-es túrát, 6900m szintemelkedéssel. Erõsen megfogott a gondolat, de valószínûleg ez nálam egyelõre megmarad a gondolat szintjén.)

Látva esdeklõ tekintetét, most hirtelen szimpátia ébred bennem iránta.

Nem vagyok álmos, nem vagyok fáradt, így kedvem szottyan egy kisebb hétvégi bevásárlásra a közeli Spar-ban. Amikor megérkezem, már akkor figyel egy sovány, hajlott alak, olyan hajléktalan kinézetû. Amikor kijövök az üzletbõl, elkezdem a pakolászást, akkor is figyel. Nem nehéz kitalálni, a kocsiba dugott 20ft!!!!-ra pályázik ilyen vehemenciával. Nem tudom ki, hogy van vele, nem nagyon csípem, amikor így a nyakamra állnak, még ha tisztes távolban, akkor sem. Gondolom, megveszem a nyugalmamat, és a kocsi váltó-boxában parkolás céljára behajított apróban matatok. Ránézek a férfira, látva esdeklõ tekintetét, most hirtelen szimpátia ébred bennem iránta. Egy 200ft-ost nyomok a kezébe. Borzasztóan hálás érte, és úgy köszöni meg, mintha nem tudom milyen nagy vagyonhoz jutott volna, és sokáig elbûvölve nézegeti az érmét, mintha még nem látott volna ennyi pénzt egyben. Pakolászgatnék tovább, de most meg a háláját nem tudom leszerelni. Uram, ma nagyon jó napom van, mondja. A délután találtam a kukában egy fél lángost, most meg ez a 200ft, és láthatólag boldog ebben a pillanatban. Uram, uram, mondja, hajléktalan vagyok, itt-ott húzom meg magam, lépcsõházakban, vagy ahol tudom. De bármilyen munkát elvállalok, itt megtalálom. Mondom neki, nem idevaló vagyok. De akkor is eljön velem, megcsinálja, csak vigyem el. Egy vágyam van csupán, mondja, szeretném meglátogatni a beteg nõvéremet, de nincs pénzem útiköltségre. Lehet, hogy csak trükk, de mégis egyre jobban összeszorul a szívem, mert a férfi szemébõl látom, hogy õszinte, esendõ és nagyon magányos. Felajánlom a vélt útiköltséget, egy kisebb összeget, bár a részleteket nem tisztázzuk, ekkor már mindketten elérzékenyülünk. Kérdezi vallásos vagyok-e? Nem, nem úgy neveltek – mondom. Ajándékozni szeretne nekem egy kis könyvecskét, amit még délután kapott egy lelkes hívõtõl. Címe: Mit tanít a Biblia? Elfogadom. A férfi hálálkodva búcsúzik el, végre tud magának egy vacsorát venni a közeli Penny-ben, mert idõközben a SPAR bezárt. Beülök az autóba. Nem szégyellem, a könnyeimmel küszködöm, amikor arra a kukából kihalászott fél lángosra gondolok. Aztán észreveszem azt a kis könyvet, amit még mindig a kezemben szorongatok. Kinyitom az elsõ oldalon:

Ez áll benne: „ (az Isten) Letöröl minden könnyet a szemükrõl, és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jelenések könyve 21:4).

Szegedi József

Pétervására

-marton4-

A Karancs-Medves túra azt követõen (2008) fogalommá vált számomra, az igazi tavasz, a jó idõ jelképévé, amiben most sem kellett csalatkoznom. Ha az évek hosszú során valami nagyon jóra, valami eufórikusan emelkedett dologra szerettem volna gondolni, ami igazán feldob, hát sokszor ez a 2008-as teljesítés járt az eszemben, ez volt az igazi életöröm, a boldogság, a fizikai jóllét, az újjászületés túrája és szimbóluma. Kérdés, hogy a mai nap hozzátett-e, vagy esetleg elvett ebbõl az emelkedett, „virágos hangulatú” képbõl?

Kérdés??

Ha valakit érdekel!

A bejövõ képre kattintva, a jobb alsó sarokban a teljes képernyõs üzemmódra váltva nézhetõ meg ez a kis videó, ami a 2012-es természetfotóimból összeállított válogatás.

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/ATermeszetKepekbenNyilvanosAlbum?authuser=0&feat=directlink

 Barcika 65 túrabeszámoló 2013.02.16

„Ezt a beszámolómat Kulcsár Józsinak, a Barcika 65 többszörös teljesítõjének ajánlom, aki nem rég sikeres szemmûtéten esett át, azt kívánva, hogy minél elõbb bekövetkezzen az a pillanat, amikor megint utánam kiált az ösvényen: hová rohansz Józsi?”

„Véget ért a jó, itt kezdõdik a vész

Itt nem használ a szó, itt nem használ az ész

Itt jobb, ha tovább mész, itt jobb, ha le nem állsz

Mondjad, mire vársz? itt az van, amit látsz

Itt közeleg a vég, mindig szürke lesz az ég

Azt elfelejted rég, hogy az élet mennyit ért

Azt mondjátok, hogy még? Hát, ennyi nem elég?” (Dalszöveg részlet)

„Szófelhõ”: …fagyott föld, hó, aszfalt-aszfalt, jeges-aszfalt, aszfalt, hó, avar, hó-hó-hó, jég, sár, mocsár, hó, vizes hó, latyak, jég, hó, sár, térdig érõ sár, sár-sár-sár, jég, mocsár, híd, Akácfa út….boldogság….

Bámulattal és tisztelettel néztem mindig azokra a túratársakra, akik ezen a túrán indultak. Hosszabb szünet után újra felhúztam a nyúlcipõt, hogy végre megint teljesítménytúrázó legyek. A tavaly õszi Gémes 50 (Börzsöny) óta kényszerpihenõt rendeltem el magamnak. Persze a „kiesõ” idõt is igyekeztem hasznosan eltölteni, hogy elég erkölcsi tõkét gyûjtsek össze a további etapokra. Most viszont minden a helyére került, a talpam viszketni kezdett (nem a gombátólJ), mennem kellett. A Barcika 65 egy olyan túra, amellyel minden évben szemezgetek 5 év óta. Bámulattal és tisztelettel néztem mindig azokra a túratársakra, akik ezen a túrán indultak. Hõsöknek, rendkívüli embereknek gondoltam õket, de én nem mertem vállalni ezt az évrõl-évre változó idõjárási- és terepviszonyok között vezetett hosszú, kemény téli túrát. A fõ ok persze, a felszerelésem hiányosságában rejlett. Éveken át képtelen voltam szert tenni egy téli viszonyok között használható túrabakancsra, ugyanis a lábam semmi ilyesmit nem tûr meg hosszútávon a „lábán”. Hosszas keresgélés után rám ragyogott a szerencse, felszállt a nagy fehér füst, majd amikor eloszlott, teljesített téli túrák víziója jelent meg tisztán a szemem elõtt, egyszóval alkalmas társra leltem végre egy Vibram Merrel márkájú túracipõben, ami keményen állta tegnap a sarat…

Akkor se hó nem volt, se sár, csak iszonyú hideg, olyan, hogy a vizünk, kajánk megfagyott a hátizsákban. 2008-ban, 5 évvel ezelõtt jártam itt utoljára a Kazincbarcikai Sportközpontban. A fiammal érkeztem egy könnyû kis futásra, a 25km-es távra neveztünk. Akkor se hó nem volt, se sár, csak iszonyú hideg, olyan, hogy a vizünk, kajánk megfagyott a hátizsákban, a kenyeret max. kalapáccsal lehetett volna eltörni. Borzasztóan élveztük a dolgot. Sajnos ezt követõen nem váltunk társakká a teljesítménytúrázás terén, Õ valahogy lemorzsolódott, ezért is tartom annyira számon, és vált nagyon szép emlékemmé ez a 2008-as Barcika. Most itt állok megint, de mintha csak tegnap léptem volna ki az épületbõl, ez az 5 év úgy elszaladt. A fiam kamaszból felnõtt férfivá vált, és nagy örömömre mostanában újra elkezdett csak úgy magának 10-15km-et futogatni. Talán egyszer megint itt állunk majd együtt a nevezési asztalnál, és ki tudja, testvéreknek vélnek-e majd akkor is, mint 2008-ben.

Jó kedvre hangol, hogy észak-kelet felõl kíváncsian bekukucskál a kopasz téli erdõbe az éppen most ébredezõ csillagunk.Most egyedül vágok neki a hozzávetõlegesen 65km-es távnak a sárga jelzésen indulva (a távot igazából 69km-nek saccoltam). A városból kivezetõ tardonai úton kocogva korán bebizonyosodik, hogy ez a cipõ sok mindenre alkalmas lehet, de a sík aszfalton történõ folyamatos futásra biztosan nem. Azért próbálok valamiféle iramot tartani, „messze még a messze”. Már az elsõ emelkedõ jól megdolgoztat. Ezen még felfutottam 2007-ben nosztalgiázok, bár akkor egy gyöngyvászon Nike Airspan cipõ hasította alattam a jeges talajt. Végül feljutok a csúszós talajon araszolva, és a zsírkrétát megragadva megelégedetten nyugtázom az ellenõrzõ lapomon az elsõ 4km teljesítését. (Ekkor még úgy gondoltam, hogy a nehezén lényegében túl vagyok, a többi 61km már sétafikálás lesz a célig. Na persze ebbõl már megjósolható, hogy nem egészen így történt.) Robogva indulok lefelé a hóban, itt a cipõ viszont már jól mûködik, stabilan, rendesen haladok. Jó kedvre hangol, hogy észak-kelet felõl kíváncsian bekukucskál a kopasz téli erdõbe az éppen most ébredezõ csillagunk. Így február közepén már egyre élénkülõ sugarai a talamuszomban landolva lázas ingerületátvivõ-anyag gyártást indukálnak, míg a végén a „boldogsághormonok” elöntik a szervezetemet, jól érzem magam. Aha, szóval már ennyi is elég a boldogsághoz? Nem kell, hogy kergessük a kék madarat, csak egy jó bakancsban kell törni a felkelõ nap fényétõl ragyogó havat a Barcika 65-ön, és a madár a vállunkra száll, itt suhan velünk a friss hóban. Szétnézek és a többi közelemben haladó túratárs vállán is ott látom csücsülni a boldogság kék madarát, mindenkinek a sajátját.

Találkozás a „Nagy Pleccsel és Vándorcsillaggal. Csak abban tudok reménykedni, hogy õszintén kitárulkozó soraimmal nem bántottam meg túratársaim érzékenységét.Közben rám köszönt a szerencse. Elfutok egy túratárs mellett, de ösztönösen lelassítok, hátrafordulok, és az arcába nézek. Olyan ismerõs vagy nekem mondom, és így találkozom végre újra személyesen Pleccsel, a „Nagy Pleccsel”, a hatalmas egyéniséggel, aki számomra a beszámolói és az évek óta közzétett hihetetlenül gazdag képgalériái alapján a teljesítménytúrázás nagy ikonja. Borzasztóan tisztelem, de személyes megismerésre a futó találkozáson kívül, amikor még nem tudtunk egymásról semmit, csak most kerülhetett sor. A napokban levelezgettünk is egy kicsit, reagált a „Barcika 65 elõzetes” címû kis beszámolómra. A szösszenetem gerincét a múlt szombati, Csondró-völgyben tett nem mindennapi kis kalandom adta. Olvasható (és lájkolhatóJ) a Teljesítménytúra Csoport Facebook oldalán. Nagyon-nagyon megörülök Pleccsnek, aki érthetõen egy kicsit tartózkodva fogadja a kitörõ rajongásomat. De nekem Õ olyan, mintha réges-régen barátom lenne. Aki egészen véletlenül még nem látta a képgalériáit, és még nagyobb véletlenségbõl olvassa ezeket a sorokat, ajánlom figyelmébe, sok kellemes percet, rengeteg ismeretet és a humoros képaláírásokkal ellátott képekbõl vidám pillanatokat szerezhet magának. Nem számít, hogyan alakul, vagy alakul-e egyáltalán a személyes viszonyunk, rajongásom és tiszteletem ettõl függetlenül megmarad. Nagyon sokat adott nekem a „munkássága”, erõsítette a teljesítménytúrázáshoz való kötõdésemet. Úgy látszik, ma az újratalálkozások napját élem. Belebotlok egy másik „ismeretlen” közeli ismerõsömbe, akivel már kisebb szakaszokon haladtunk együtt, sõt a bemutatkozáson is túlestem régebben, de ezek a rövid alkalmi találkozások nem hagytak benne olyan mély nyomot, mint bennem. Amikor 2007-ben elkezdtem a teljesítménytúrázást, rögtön az elsõk közt figyeltem fel szépen csengõ írói nevére, Vándorcsillag, és nagy érdeklõdéssel olvastam egyéni stílusú, karakteres beszámolóit, amelyek szinte elsõként vittek beljebb a teljesítménytúrázás sajátos ízû világába, miközben reménykedtem, hogy egyszer csak valahol sikerülni összeismerkedni vele. Beszélgetünk egy kicsit, majd tovább szaladok vár a végtelen. Csak abban tudok reménykedni, hogy õszintén kitárulkozó soraimmal nem bántottam meg túratársaim érzékenységét.

Olyan piros csõrû, fehér gólyák is jók lennének, jól mutatnának a zöld füvön, legyezgetnék a „nacionalizmusomat”.Befutok a Bán-patak völgyében fekvõ Bánhorvátiba, elhaladok a Platthy-kastély mellett, ami szállóként és étteremként mûködik. Rögtön felmerül bennem egy jó családi hétvége ideális képe itt Bánhorvátiban, nagy, vidám barangolások a csodálatos környéken. Itt élt Kazinczy Gábor író, politikus, és Tompa Mihály, Jókai Mór, a tardonai remete is gyakran tartózkodott a kastélyban. Ha nekik jó volt, biztosan mi is jól érezzük majd magunkat itt. Na meg a Szép-kártyámon a szállás rovat 1 éve érintetlen, kár lenne „veszni hagyni” (vagy hagyni veszni?). Készítek egy gyors fotót elképzelt boldogságom leendõ fészkérõl. A „Fakocsmában”, ahol az ellenõrzõpont mûködik, óriási a nyüzsgés, itt többek között összeakadok Sanyival, akivel együtt indulunk tovább, de a kerti törpék annyira megbûvölik, hogy talán még most is azokat fényképezi Bánhorvátiban. Nekem legalábbis ez az utolsó emlékképem róla. Mi tagadás szép kis kollekciót lehetett látni egy családi ház elõkertjében belõlük. Beszerzek már én is egy tucatot, feldobná a kertemet, csak tudnám, honnan veszik ezeket, a Kerti Törpe Szakáruházból? Olyan piros csõrû, fehér gólyák is jók lennének, jól mutatnának a zöld füvön, legyezgetnék a „nacionalizmusomat”. Ha eladó kerti törpét nem is, de jelmezt és álarcot viszont látok tömegével az egyik bolt elé kipakolva. Ilyen jó üzlet Bánhorvátiban a jelmezárusítás? Lehet, hogy átnyergelek erre. Egy túratársnõvel, akivel egy rövid ideig együtt haladok, már-már beállunk a tolongó vevõk közé, jó muri lenne, mondjuk, egy dínó jelmezben teljesíteni a Barcika 65-öt. Az én személyiségemhez a „Tyrex” illene a legjobban, az ismert „dínómárkák” közül, de a Velociraptor sem lenne rossz, az aranyosabb. Majd eldöntöm jövõre, mert most kihasználatlanul hagyom heverni ezt az óriási ötletet, mivel hirtelen elsuhan mellettem közel hangsebességgel egy hátulról ismerõsnek tûnõ futó srác.

Most egyáltalán nincs hó-hiányom, de majd nyáron, ha irtózatosan hiányzik a tél, tudom, hova kell jönni.

Eldobom a jelmezeket, és a feltámadt futóösztöneimnek engedelmeskedve utánaeredek, de már csak a hangrobbanást hallom belõle, eltûnik a távolban a kék kereszt egy enyhe kanyarjában. Na, itt ma nem lesz nagy futkározás, de azért húzok felfelé a hosszú, húzós emelkedõn a Damassa-szakadék irányában, és máris elérem az elsõ holtpontomat, amit csak belülrõl élek meg, töretlenül zúzok tovább. A lenyûgözõ természeti jelenség aztán kárpótol mindenért, a látvány kiold, felfrissülök. A Lázbérci Tájvédelmi Körzetben található fokozottan védett geológiai jelenség lejtõcsuszamlással jött létre, és a 170méteres mélységben, a hasadékok között még nyáron is 0 fokos a hõmérséklet, sõt havat is lehet találni. Most egyáltalán nincs hó-hiányom, de majd nyáron, ha irtózatosan hiányzik a tél, tudom, hova kell jönni. Tényleg szégyellem, de itt még nem jártam soha. Nem baj, legalább „vén” koromra is maradt felfedezni való a kibõvített körzetemben. Fényképezzük szorgalmasan, csattognak a gépek, kár hogy a blendém teljesen bepárásodik, de így még sejtelmesebbek a felvételek. Még tanácsokat is kapok már fentrõl a magasból, egy tanárforma túratárstól, az úr hangján kiállt le felém, hová álljak, hogy még jobb képeket készíthessek, ahogy ez lenni szokott még kettõt hátra, de ezt már nem várom ki, inkább elõre, fel a magasba. A szakadék után „teszek szert” egy állandó társra, akivel a rövidebb elválásokat nem számítva, a sors különös játékaként, minden „kétségbeesett” kísérlet ellenére egészen a célig elválaszthatatlan társak leszünk. A közeledés ott kezdõdik, hogy a Köbölicz-tetõn, látva nyakamban lógó hatalmas bridge-gépemet egy székely-kaput ajánl nekem fényképezésre, és Õ is, kihasználva digitális forradalom adta lehetõséget, átlag percenként készít egy felvételt, még a legvadabb futás közben is. Igazi archiváló típus, még rajtam is túltesz, olyannyira, hogy késõbb már alig fényképezek, csak lenyûgözve nézem, hogy szinte mindenhol talál valami érdekeset, ami mellett „mi átlagemberek” csak úgy elsétálunk.

A tetõ után lefelé haladva megismerem további rendkívüli képességeit, úgy vágtat lefelé elõbb a vizes hóban, majd a késõbb a feltámadó sárban Uppony felé, mint egy megvadult ló. Társa is akad egy jobb futó, de én sem szakadok le nagyon. Lefelé remekül visz a bakancsom, egészen sötétedésig minden lejtõt megfutunk végig, a meredekebb részeken észtvesztõ sebességre kapcsolva. Nagyon jók ezek a suhanások, érzem magamban az erõt. Upponyban már többen gyülekezünk, így valahogy elveszítjük egymást társammal, szövetségünk csak a dédestapolcsányi ellenõrzõpont után válik szilárddá.

Szabad lelkünk könnyû táncba kezd, felsuhan a szilafal peremére, és onnan tekint vissza ránk, mint az õsemberek annak idején, miközben súlyos bakancsaink egyenletesen verik az ütemet a jeges aszfalton. Késõbb kérdezi egy túratárs valahol, mirõl híres Uppony, mi van ott? Mirõl lenne híres, válaszol egy másik túratárs, hát ott megy át az országos kék. Na ja! Kamasz koromban nekem is ez volt a legfontosabb! Egy szép nyári napon egy jó barátommal felkeltünk hajnal ½ 3-kor, és a korai vonattal (még gõzös volt) felfüstöltünk Egerbõl Putnokig. Onnan legyalogoltunk vagy jó 50km-t a mályinkai országúton már majd szétsütötte az agyunkat a perzselõ nyári napsütés. De jó volt, nem kellett jobb ennél. Miközben vitt a lábunk, mi elszakadtunk az aszfalttól, a lelkünk könnyedé vált. Szabadok voltunk. És ez a régi érzés most is megkeres, ahogy ezt a kicsiny, 500 lelkes falucskát szelem át társaimmal együtt. A szabadság élménye. Késõbb egy kedves túratársammal, aki nagyjából Upponytól Dédestapolcsányig lesz gyalogló- és beszélgetõpartnerem, a szabadság lényegérõl beszélgetünk, már-már olyan filozófiai magasságokba emelkedve, mint az Upponyt a Lázbérci-víztározóval összekötõ egyedülálló képzõdmény az Upponyi-szoros felénk tornyosuló hatalmas sziklafalai, ahol még egy õsember barlang is található valahol. Szabad lelkünk könnyû táncba kezd, felsuhan a szilafal peremére, és onnan tekint vissza ránk, mint az õsemberek annak idején, miközben súlyos bakancsaink egyenletesen verik az ütemet a jeges aszfalton. Jó, hogy megint új társra találtam, a beszélgetés közben egy pillanatnak tûnik csupán ez a szakasz. Lenézek a víztározót tápláló egyik bõvizû patakra, ami épp kisebb zúgón át közelíti a tavat, és azon gondolkodom, ez a víz, ami itt szalad lefelé éppen, vajon mikor éri el a vízcsapomat, hiszen mi is, ebbõl a tõlünk úgy 70km-re fekvõ tározóból kapjuk a vizet. Amire hazaérek talán még nem ér oda, bár ahogy az elõttem álló távra gondolok, még az is meglehet, de valószínûbb, hogy hónapok, talán évek telnek el, mire az itt levonuló vízmolekulákból néhány egy idõre a testem részét képezi majd. (Persze rövidre is lehet zárni a dolgot, ha ugrom:)) Tavaly itt jártunk Uppony környékén családi kirándulás keretében a vérpezsdítõ májusban, és felmásztunk a falu fölé magasodó Dedevár romjaihoz, ahol lélegzetelállító panoráma fogadja a mindenre elszánt túrázókat. A falu érdekessége még a száznál is több borospince, ami az északról beérkezõket fogadja. Készítettem is fotókat, persze nem mind a százról. Azt olvasom, hogy „a bortermelés jelentõs múltú, de helyi jelentõségû maradt”. Ez a mondat metanyelven íródott, jelentése: megittak mindent az utolsó cseppig. Innen aztán egy csepp alkohol nem sok, annyi sem jutott ki.:)Ennyit Upponyról, amit oly sokáig emlegettünk a barátommal, és ma is szóba kerül néha tréfás formában ez a név.

Tõle tudtam meg például, hogy a felettünk elrepülõ mátyásmadár azt mondja, hogy mátyás.Dédestapolcsányban a Margit-hídon kelünk a Bán-patakon, ami valahol Bán-kút alatt ered, és ez ugyanaz a patak, ami Bánhorvátit szeli át, csak elõbb „átküzdi” magát a Lázbérci-víztárolón, majd valahol Vadnánál a Sajóba veszik. Az ellenõrzõ ponton nagy hangulat, jó meleg fogad, jól esik a nyüzsgés, emberek között vagyok. Az ellenõrzõpont után együtt keressük a faluból kivezetõ utat a társammal, miközben a magaslaton elhelyezkedõ adótornyot kémleljük, „rejtõi magaslatokba” is jutunk bemutatkozás címén. A szalagokat leszedték, de egy lelkiismeretes pincetulajdonos, nagyon megható, lelkesen elmagyarázza az utat. Már-már indulnék felfelé a sráccal toronyiránt, amikor egy szörnyû gyanú fogalmazódik meg bennem: én a fõutcát néztem be magamnak, az országos kéket, nem értem mi ez a kacskaringó. Kérdezem, melyik távon is van igazából? Az 50km-en mondja. Itt már csak az érzékeny búcsúnak van helye, kölcsönös bemutatkozás után hátraarcot csinálok, és megyek visszafelé a saját utamra. De nem bánom ezt a kis kitérõt sem, társamban, aki a madarakhoz is ért, (tõle tudtam meg például, hogy a felettünk elrepülõ mátyásmadár azt mondja, hogy mátyás) bár nem fejtettem ki eléggé személyiségét, megint egy különleges, filozofikus beállítottságú emberre akadtam. Ez alatt a néhány kilométer alatt is nagyon sokat tanultam tõle, és én az „öreg” bölcsebbé váltam egy bölcs fiataltól, miközben rájöttem, hogy a bölcsesség nem korfüggõ egyáltalán, körülöttem mély érzésû, mély gondolkodású fiatalemberek nyüzsögnek, akik teljesen feltöltenek nemességükkel. A srác azóta Facebook ismerõsöm lett, remélem, nem fogom bosszantani a buta megosztásaimmal.

A faluban végleg egymásra találunk társammal, kiderül, hogy a virtuális térbõl már ismerjük egymást, majd túlesünk a fizikai bemutatkozáson is. Már a fõutcán összecsapódunk újra elsõ társammal, Tiborral, és innentõl kezdve gyakorlatilag együtt haladunk a célig. Sûrûn fényképezget, 1-2 témát persze én is lekapok. Vannak itt szuper ingatlanok is, szuper jármûvekkel, hogy majd leesik az állunk. Van, annak, aki el nem issza. A Dédesi-sziklára is vetek egy pillantást, amirõl az utóbbi idõkben teljesen elfeledkeztem, miután elkerítették. Aztán a már említett mályinkai országút következik, ahol azon a „kamaszkorom legszebb nyarán” fõzettük magunkat. Gyorsan felérünk a tetõre, ahol a csak az utolsó pillanatban tárul a szemünk elé szinte egy csapásra a szûk völgyben rejtõzõ kicsiny falu Mályinka, sok emlékezetes egyéni túrám kiindulópontja. A faluban végleg egymásra találunk társammal, kiderül, hogy a virtuális térbõl már ismerjük egymást, majd túlesünk a fizikai bemutatkozáson is. Jó társaságban hamar átléptetünk a falun, és a pisztrángos tavak fölött elhagyjuk azt a kék jelzésen. Van a másik oldalon egy információs tábla és egy tájalkotó trabant. Még az õsszel jártam arra, és a tábláról felfrissítettem „pisztrángtani” ismereteimet. A Szalajka-völgyben szoktuk ezt elolvasni úgy 2-3 évente, és rögtön elfelejteni persze. 2 féle pisztráng él nálunk, a Sebes-pisztráng az egyik, ez az õshonos, a hegyvidéki erõs sodrású, oxigénnel dúsan telített vizekben él, zúgók közelében leggyakrabban. A másik a Szivárványos-pisztráng, ami 1885-ben „vándorolt” be hazánkba Észak-Amerikából. Ez igénytelenebb, nyílt vizekben is megél. Olvasom a táblán, hogy a Sebes-pisztráng alkonyatkor és éjjel aktív, napközben a kövek közé rejtõzik. Azon gondolkodom, hogy biztos most is élnek pisztrángok a hegyi patakjainkban, csak én nem látok egyet sem, mert nappal elbújnak, éjszaka meg nem látok. Ja, és még azt nem értem, hogy amikor gyermekkoromban elmentünk horgászni a barátom apukájával, egy hatalmas Warsawa-val a felsõrtárkányi patakhoz, fentebb egy gyors folyású áteresznél, hogyan tudott sebes pisztrángokat fogni, ha nappal alszanak? Vagy változnak a pisztrángok szokásai is?

A vadászok csak arra kérik, ha lehet, ne húzza meg a ravaszt. Felérve az országútra egy dermesztõ látvány fogad, egy ott parkoló „Simson-os” motoros srác. Társam kb. 3 másodperc alatt már úgy tárgyal vele, mint régi ismerõsével, úgy hogy egy ideig azt hiszem az is. A Simson viszont engem kavar fel, mert fiatal házas koromban, autó hiányában és elhanyagolható mennyiségû pénz birtokában egyetlen közlekedési eszközünk egy kétszemélyes, rendszámos zöld-fekete színû Simson S50B motorkerékpár volt, amivel kilométerek ezreit tettük meg, még külföldön is. Felraktuk a sátrat a csomagtartóra, és mentünk amerre láttunk. Szép korszak volt, csak a fenekünk bánta. Aztán nyugdíjaztuk a motort, amikor megérkezett az elsõ luxusautónk a Kis Polski… De térjünk vissza a Bükköt átszelõ szabadon, de nehezen járható egy nyomtávú országútra, ami Szentlélek, Bánkút, Garadna, Miskolc Lillafüred felé veszi az irányt és cammogjunk rajta egy darabig, amíg a kék jelzés le nem tér róla a Vár-völgy felé. Még egy gyors iránymutatást adunk egy eltévelyedett autósnak, mintha olyan sokfelé lehetne továbbmenni itt, és bevesszük magunkat a Dédesek alatti rengetegbe. Én kérek elnézést, mert a vár jelzés a Pírító-kõnél indul, a Szõlõkõ lejjebb van, és a sárga a Mártus-kõnél válik le a kékrõl. Hát ez így volt, és így is lesz a következõ földtani mozgásig. Még a Mártus elõtt 2 vadászba botlunk, akik állnak hosszú méla lesben, és kicsit sötéten méregetnek minket gyönyörûen kivikszolt, vadonatúj távcsöves vadászfegyvereikkel. Ami társam óriási kapcsolatteremtõ erejét bizonyítja megint, 1 percen belül kiénekli a kezükbõl a fegyvert, és különféle pózokban posztol, hogy nem gyõzöm fényképezni, persze az Õ gépével. A vadászok csak arra kérik, ha lehet, ne húzza meg a ravaszt. Kérésüket készséggel teljesíti, és nem lõ. Aztán elbeszélgetünk a vadászokkal. Az elején arra kérnek, hogy ne üvöltözzek, és kétségbeesetten néznek a hegyoldal felé, ahonnan a muflonokat (rokon értelmû szavak, muffom, paplan stb.) várják. Szólhatnék nekik, de nem teszem, de én biztosan tudom, hogy a Bükk-hegység összes nagy testû, négylábú gerinces állata már a déli oldalon tülekszik ezen a napon. Itt ma nem lesz kapás az tuti. Sajnos ez a pszichopasszív emberek tulajdonsága, hogy mindent hangosan mondanak, mert attól reszketnek, hogy nem hallgatják meg õket. Az eredmény az, hogy végül tényleg nem hallgatják meg õket. Kiderül, hogy, az egyik vadász ismeri Szabó Jocit, a pétervásárai vadászírót, akinek két könyve is megjelent a nemrégiben, megkapó természetleírásokkal fûszerezve. A találkozás tiszteletére megígérem, hogy szerzek nekik egy-egy példányt. Ahogy a Mártus-kõ felé indulunk, még jõ egy harmadik vadász is szemben, de neki már megkegyelmezünk, és meghagyjuk a fegyverét. Igaz, Õ könyvet sem kap. Hát ilyen kegyetlen a sors.

Itt derül ki, hogy a farakást máglyának hívják, rá van írva ugyanis. Ettõl kezdve a Látókövekig 5 fõsre duzzad alkalmi csapatunk, jó már egy kis társaság. Majd rátérünk a sárgára, és megkezdjük a kapaszkodót a Kapu-bérc irányába. Közben elõadom frissen szerzett ismereteimet, amit a hó alaktanáról tanultam. Mi a frász jutna az ember eszébe, amikor állandóan a bakancsa orrát nézi órákon át, és csak ezt látja. A porhó 0% vizet tartalmazó jégkristályok tömege, a vizes hó 40%-ot, míg a latyak már 60% vizet szippant magába. A vizes hónak hatalmas súlya van, és jól tapad. Ez rakódik rá a villanyvezetékekre, akár 8-10cm „dunccsá” hízva, és szaggatja le azokat, mint történt a Dunántúlon 2009-ben. Feltûnik, hogy Dédestapolcsány óta egyetlen túratárssal sem találkoztunk, a futók elfutottak elõlünk, a gyalogos mezõny pedig valahol a hátunk mögött van. Magunkra maradtunk mi felfelé igyekvõ, lefelé futkározó gyalogosok. Az országúton keressük a kék szalagot a farakás után, de lila gõzünk sincs, merre van, mert az elsõt leszedte valaki. Itt derül ki, hogy a farakást máglyának hívják, rá van írva ugyanis. A máglya idáig nekem mindig azt jelentette, amit meg is gyújtottak, mondjuk a sötét középkorban. Most is tanultam valamit. Aztán átvágunk a meredek partoldalon, társam nem mindennapi alpinista mozdulatokkal tapossa ki elõttem a szûz havat. (Ezért még jövök neki egy sörrel, ahogy megígértem.) Lent megpillantjuk a túratársainkat a forrás közelében, akik a kis malõr miatt a Kapu-bércnél végleg beérnek minket. Ettõl kezdve a Látókövekig 5 fõsre duzzad alkalmi csapatunk, jó már egy kis társaság. Viccelõdünk, vidámak, optimisták vagyunk, gyönyörûen süt a nap. Közvetlen egy meredek szakadék mellett visz az út a bércig, ahol eltöltünk néhány jólesõ ejtõzõs percet. Lefotózzuk a Dédeseket „versengve” a legjobb pozíciókért, ahonnan az „ezerdolláros” képek készülhetnek, majd a piros háromszög-piros jelzés repít el a Szentléleki Turistaparkig a gerincen, néhol megkapó panorámát tárva elénk. Az ellenõrzõpont egy jól fûtött kis faházban van, ahol a pontõr két gyermeke is szorgosan besegít a munkálatokba. A tea pillanatok alatt szétárad az ereimben. A legjobban viszont attól érzem magam, amikor végre nagy nehezen lerántom a lábamról a kamáslit, ilyet most viselek életemben elõször, lehet, hogy utoljára. Ezt a példányt bizonyosan, mert teljesen elszorította a lábam.

Nem is tudom, hogy nem esek orra, de valahogy átragad rám társam ritmusos mozgása, megérzem a lejtõ ütemét, és lerepülök rajta. Letépve magamról újjászületek, megszûnnek a fájdalmaim, és boldogon rohanok a társam után lefelé a Csondró-völgy irányába. Odvaskõ után átveszem a vezetést, aminek egy sártenger, egy erdõben való csörtetés, és egy izomgörcs vet véget, a társam simán beér. Nyelvem alá dobok két tablettát, a görcs gyorsan kiáll és robogunk tovább lefelé a sokszor teljesen jeges szakaszokon. Nem is tudom, hogy nem esek orra, de valahogy átragad rám társam ritmusos mozgása, megérzem a lejtõ ütemét, és lerepülök rajta. Késõbb kényszeredetten kocogok a faluban. Egy néni rám szól: miért szaladva futok? A válasz még nem tudok futva szaladni, de már fejlõdöm. A kutyák egyébként aranyosak, és egyáltalán nem zavar, hogy szét akarnak tépni. Elvégre ez jó a falusi kutya dolga, hogy így ebéd után megdolgozzon az eledeléért még vacsoráig. A 8. ponton a Betyár Tanyánál két betyáros, korban nálam tekintélyesebb úr fogad, akik mindketten elismert túravezetõk, sõt tanfolyamokat is tartanak, és nagy sztorikat mesélnek nekünk eltévedésekrõl, amiket botcsinálta túravezetõk produkálnak, sokszor egész nagy csoportokat vittek jégre, hogy úgy kellet megkeresni õket. Nekem is van egy fél túravezetõi tanfolyamom, de közben behívtak katonának, és kimaradtam az órákról. Azóta sem erõsségem a tájékozódás, de azért némi javulást mutatok. Még a tardonai országúton arról beszélgetünk a társammal, egy nagy természetismerõ barátomtól hallottam, ha erdõben jársz, ne csak magad elõtt keresd a témát, hanem idõnként fordulj hátra, s amit szembõl nem láttál, hirtelen feltûnik, ott van. Ösztönösen hátranézek egy pillanatra, és bár érdekes módon semmilyen fény nem látszik elõttünk, mögöttünk egy csodálatos naplemente zajlik éppen, felhõk által megharapott nappal, dombbal, házzal, fákkal, szóval cuki nagyon. Csattogtatunk egy darabig, aztán félretéve a bölcsességet, a maradék 15km-en már inkább elõre nézegetünk. Lekanyarodunk az országútról, a buszmegálló után a piros jelzés újra a hegyeknek veszi az irányt, vele együtt mi is. (Egy pár órával késõbb, amint hazafelé tartottam, két túratársat láttam ugyanitt bekanyarodni. Kemény estéjük lesz gondoltam. De magabiztos, elszánt tartással vágtak neki a hegyeknek, ami rögtön megnyugtatott.)

Kitalálunk végre a pirosra, de már ez sorszerû, újra elvétjük az irányt, a 3. próbálkozás végre sikerül.Ahogy alkonyodik, minden egyes, a lámpánk fényénél felvillanó jelzés megpillantása egyre nagyobb örömet vált ki bennem. Ez jelenti most számunkra az életet jelentõ köldökzsinórt, ami a céllal összeköt. Igyekszünk nem szem elõl téveszteni „Ariadné-fonalát” a beálló sötétségben, egyszer azonban mégis sikerül. Egy farakás mellett, a sarat kerülgetve elvisz egy fakitermelõ út. Hamar észbe kapunk, de úgy szeretnénk korrigálni, hogy ne kelljen visszamenni azon a pár tíz méter sártengeren sem, de ezt valamiért a rossz irányba tesszük meg. Ez a spórolás lesz e vesztünk. Hirtelen meglátunk a messzeségben egy lámpát felvillanni, majd eltûnni, így tudjuk, hogy nagyon rossz helyen vagyunk. Kitalálunk végre a pirosra, de már ez sorszerû, újra elvétjük az irányt, a 3. próbálkozás végre sikerül. A végén már a tájolómat is a kezembe szorongatom, mert már gõzöm nincs, merre van Kazincbarcika, aminek még „fattyú fényei” sem sejlenek. Innentõl kezdve nincs gáz, egyik dombot a másik után másszuk meg a hullámzó gerincen, mintha soha nem akarnának elfogyni. Beérjük az elõzõ társunkat, aki az elõbb vadorzónak vélt minket így gyorsan elinalt elõlünk. Hogyan is gondolhatta volna, hogy túratársak kódorognak messze az erdõben. Jól megijesztettük! Társam minden emelkedõ után azt mondja, már ez az utolsó, de nem, újabb és újabb következik, úgy érzem százával. Egy idõ után a bakancsom által meggyötört Achilles-inam is el kezd kíváncsiskodni, vajon tényleg ez az utolsó? Egy újabb emelkedõ következik, de ez most valahogy más. Fényes glóriát húz rá a nagyváros „fényszennyezése”. Bánja „fene” már ezt a „szemetelést”, csak civilizációt lássak végre. Eszembe jut, a minap olvastam, ha az ember már egy hete kódorog, mondjuk a Himalájában egy trekkingtúrán (velem gyakran megesikJ), a civilizáció legkisebb jelét sem látva, milyen öröm, ha végre megpillant egy eldobott mûanyag palackot, vagy bármilyen fránya szemetet. A tetõre felérve aztán hirtelen szíven üt, ahogy jobbról-balról ezernyi tekergõ csillámkígyójával, simogatóan fonja körbe a hegy lábát az áhított város, Kazincbarcika. Aztán megvan az a bizonyos torony is.

Aztán jön még egy iszapbirkózás, de már látom a társamat a hídon, ott vár a megmenekülés, a civilizáció.Az Ebecki-tetõn végre eldobom magam a kellemes fûben, a lábam már nagyon tiltakozik, fõleg az a görög része, nem szokta a kutya szántást. Szinte meghipnotizálva bámulok a tábortûz zsarátnokába, ami valami õsi megnyugvást, békét költöztet belém. Nagyon távolról hallom, hogy egy beiszapolt szántáson való átvergõdésrõl esik szó, ami inkább mocsár, mint szántóföld. Csak így lehet elérni a hidat, a menekülés egyetlen útját. Elõbb persze le kell robbanni a hegyrõl Kazincbarcika szintjére, ami praktikusan a túra legmeredekebb, legsarasabb, legjegesebb, magyarul a legdurvább szakasza. Az egyik ponton a társam vagy 5 métert csúszik lefelé óriási lendülettel, de botjai segítségével talpon marad. Én az egyensúlyérzékemben és a jó szerencsémben bízva rohanok lefelé, néha alig-alig tudok fékezni. Aztán jön még egy iszapbirkózás, de már látom a társamat a hídon, ott vár a megmenekülés, a civilizáció.

Nézek a sötétben felvillanó fényre, hallom a gép csattanását.Mire odaérek, a fényképezõgép már idõzítve van a híd korlátján, és történelmi fotó készül kettõnkrõl, a nagy utazókról. Nézek a sötétben felvillanó fényre, hallom a gép csattanását, ahogy exponál. Társam megismétli a felvételt, egy ideig még a fényképezõgéppel babrálgat. Ahogy arra várok, hogy az önkioldó ismét mûködésbe lépjen, egy pillanatra megáll az idõ. Állok a hídon, és mereven a blendébe bámulok, miközben bizton tudom, hogy ez a híd többé már nem csak a patak két partját köti össze.

Szegedi József

Pétervására

-marton4-

A következõ sorokat minden valószínûség szerint már csak magamnak írom:

egy nagyon kedves túratársam mondta a Less Nándor 100-ról írt beszámolóm elolvasása után: hüm-hüm, na, jó, jó, tetszik, csak azt nem értem, minek errõl ennyit írni? Mentünk és kész! S ha jól belegondolok, rengeteg igazság van ebben a gondolatban.

„Itt nem használ a szó, itt nem használ az ész

Itt jobb, ha tovább mész, itt jobb, ha le nem állsz” 

 www.facebook.com/home.php#!/jozsef.szegedi.37

picasaweb.google.com/102760545299824334787/MalyinkaFelettABukkbenCsondroVolgy20121125

 Less Nándor 60 túrbeszámoló 2012.10.13

„LESS NÁNDOR -  Újratöltve Ötödször"

“Nem kell ahhoz semmi különleges ok, hogy jól érezd magad – egyszerûen elhatározod, hogy azonnal boldog leszel, egyszerûen csak azért, mert élsz, egyszerûen azért, mert így akarod.” (Anthony Robbins)

Ami beépült az életembe, részemmé vált, most már ezzel együtt vagyok az aki. Ez volt az 5. „Less Nándorom”, s a jubileum miatt engedek meg magamnak egy pár sort így az elején. Kevés dolog miatt hagynám ki ezt a túrát. Nekem nem is egy teljesítménytúra csupán, hanem valami, ami beépült az életembe, részemmé vált, most már ezzel együtt vagyok az aki. Nehéz lenne belõlem kiszakítani anélkül, hogy valamelyik nemes szervemet ne érintené, ne rántanánk ki vele együtt azt is, mondjuk a szívemet. Volt néhány elõjele annak, hogy ezt a kegyetlen operációt el kell végeznem magamon, de sikeresen legyûrtem a nehézségeket, és most itt vagyok megint, immáron ötödször. Minden túrának megvan a sajátos színezete, amitõl összekeverhetetlen lesz az elõzõvel. Az idõjárás, a túratársak, akikkel összefutok, vagy együtt haladok idõnként (mennyiféle személyiség!), a lelki, fizikai állapotom, a felszerelésem, ruházatom, a pontõrök és még tudja mennyi egyéb rejtett tényezõ határozza meg aznapi hangulatomat, amitõl 2012-es „Less Nándorrá” változik, a 2012-es Less Nándor teljesítménytúra. Most itthon ízlelgetem a számban ennek a túrának a sajátos zamatát, s ha nem is kérdés, elemzem magamban, megérte-e elmenni, újra „feláldozni” egy napot az életembõl. Milyen újat hozott, vagy hozott-e valami új minõséget ez a túra, vagy csak körben jár a számláló, és most ugyanarra a pontra mutat ötödször is. Nem tudom. Talán kiderül ebbõl a beszámolóból nekem is…

Valahogy minden évben fenntartják nekem. A szokásos helyemre parkolok úgy ½ 7 tájban. Ezt a templom melletti helyet, holott garmadában állnak mindenütt az autók az út szélén is, valahogy minden évben fenntartják nekem. Talán kapubejárónak látszik, de nem az, vagy nagyon a sarokban van, így amikor az érkezõ reménykedõ pillantással néz végig a tömött kocsisorokon, remélve, hogy jó szerencséjére megpillant egy valahogy kifelejtett parkolóhelyet, ezt a legvégén már nem érzékeli. Így nem is gondolkodom sokat, és beállok a szokott helyemre. Futó ruhát húzok, most elõször a túráim történetében, gondolva, hogy a futó ruha majd csak fut helyettem, azért „futó ruha”, ha már én nem is tudok, de szeretnék. Itthon, esténkénti kocogásban elég jó fejlõdést mutattam be az utóbbi idõben, de „más ez a szerelem”, ez a 63km, ami késõbb fényesen beigazolódik a túra során. Elõzõ idõszakokban gyakran elõfordult, hogy a résztávokon produkált formámat az egész hosszú távon, minden szakaszon képes voltam megismételni, de most ez nem sikerült. Futói ambíciókkal indultam el, de erre a gyakran már csak a ruha emlékezetett a túra során, ami végig áramvonalasan feszült kétségtelenül izmos, kidolgozott combomra, még a lekattant idõszakokban is. A hely bûvölete miatt, mint említettem egy templom mellett parkoltam le, ájtatosan szállok ki a kocsiból, és lépek a „Szent földre”, a Less Nándor teljesítménytúra rajt-cél helyszínére Cserépfaluban. Az iskola közel, és nem látok tömegeket, mint elõzõ években, így nagyon hamar lezajlik az adminisztráció. Még egy pár mondatot váltok Péterrel, akivel a Gémes 50-en ismerkedtem meg, most örömmel üdvözöljük egymást. Azt mondja, hogy elolvasta a Gémes 50-rõl írt beszámolómat. Ezek szerint rajtam kívül még egy ember olvasta, ez már haladás. 6:48-kor végre „börtönébõl szabadul sas lelkem”…

Legjobb lesz, ha a saját ütememet tartom a túra során, és nem szaladok senki után, mert így nem húzom sokáig. „Kocorászok” a szõlõhegyen felfelé, elhúz mellettem egy jó ütemû futó. Tartom az iramát, de a szalagnál tovább követi a balra kanyarodó utat. Rákiáltok kétszer, mire végre felfogom, hogy reggeli kocogóról van szó csupán, aki Cserépfaluból átszalad Cserépváraljára. „Cseréptörés történt”, így lefordulok a szalagon, azon morfondírozva, hogy legjobb lesz, ha a saját ütememet tartom a túra során, és nem szaladok senki után, mert így nem húzom sokáig. Nem tudtam azonban ezt betartani, a vetélkedés és magamutogatás ösztöne nehezen viseli el, ha tõle az adott pillanatban csak egy kicsit jobbak lehúzzák, és végig kerestem magamban a tartalékokat, de sokszor hiába, mert valahogy ma nagyon-nagyon tartalékolni akarta azokat a szervezetem jobb napokra, és semmilyen könyörgésre, bökdösésre nem adta elõ. Sõt a túra során elfogyasztott töménytelen „cukrot” is a lábam helyett könyörtelenül a zsírraktárakba irányította a szervezetem logisztikusa, a végére jelentõs tekintéllyel gyarapítva engem hasi tájon, mintegy felkészítve a téli hidegre, amikor a belsõ szerveimet majd ezek a zsírpárnák óvják meg az átkos kihûléstõl. „Bélhûlést” már nem kapok az biztos. Legalább ezt már sikerült elérni a túra során, de a fotelben nassolva még könnyebb dolgom lett volna, „mások” nem szenvednek ennyit ezért. „No sport!”. „Yesss nass!”.  Nálam ez: „Yesss Sport Yes nass!”, de a „No Sport – No nass sem rossz verzió, de talán a legcélszerûbb a Yesss sport NO Nass. Ezt kiveséztem alaposan. A Mangó-tetõig, az elsõ emelkedõkön megtörténik a szokásos vetkõzés, amikor az óvatosságból magamra húzott felsõk a derekamra és a nyakamba csavarva landolnak, temperálva az úton, míg egy szál pólóban töltöm végig az egész napot.

Szenvedélyes, eredményes, remek túrázó, így rengeteg jó ismerõse van. Átélem újra a természeti csodát, amíg áthaladok az óriási sziklákkal telehajigált Felsõ-szoros szurdokvölgyön. Azon gondolkodom, hogy ezek a sziklák mikor szakadhattak ki a völgy fölé meredezõ óriási függõleges sziklafalakból, mert én még, hála az égnek, egyet sem láttam lezuhanni, pedig hát elég sokat jártam ilyen helyeken az évek során. Talán a földtörténet során bizonyosan elõforduló nagyobb földrengések segítettek rá. A másik magyarázat szerint óriások dobálóztak velük, mint valami kavicsokkal, ez sokkal hihetõbben cseng. Ebben megegyeztem magammal. Keveset fényképezek, szeretném tartani a még meglévõ jó ütememet, amivel egyelõre nincs gond. Sorban elõzöm le a korábban indult gyalogosok tömegeit. Egy helyütt olvad meg csupán fagyos, célratörõ szívem, amikor valaki a 2010-es Téli Mátrás emlékeit meséli „nagy hangon”, itt már nem lehet megállni, hogy ne kapcsolódjak be a beszélgetésbe, közösen nosztalgiázva az aznap leesett 40cm-es hó fölött. Szerencsére(?) ma semmi nem esik, még egy csepp esõ sem az országnak ezen a részén, és a nap is gyönyörûen kisüt, az ezen a túrán már szinte garantált jó idõt adva ajándékba. A Dobi-rét sarkán érem utol Istvánt és „kis csapatát”, akikkel egy pár km-t együtt teszünk meg. Jó minden alkalommal újra felfedezni egymást, az évek során egyre többet tudunk meg a másikról, a másiktól. Ha sokszor hónapokig nem találkozunk is, ott folytatjuk a beszélgetést ahol abbahagytuk, továbbszõve „Ariadné fonalát”. István kemény, vezetésre termett ember, de egy óriási tiszta, nagy lélek és szenvedélyes, eredményes, remek túrázó, így rengeteg jó ismerõse van. Nagyra becsülöm! Már-már leválok róluk, hogy továbbkocogjak, amikor kiderül, hogy István társaságában „utazik” egy fiatal srác, aki kollegám, egy másik „méregkeverõ”. Nem sokan vagyunk a teljesítménytúrázók között, nagy élmény a találkozás. Tovább utazok az „István expresszen” új élményekkel gyarapodva. Van még belõlünk egy az tuti, akivel 4 évig voltunk szobatársak, és egymástól teljesen függetlenül találtunk el a teljesítménytúrázás csodálatos világába. Ha még ezen kívül is van valaki más, kérem, írjon! A Hideg-kút laposa szélén (se kút, se mocsár), már a mûút közelében megugrok, és átadom Istvánt, hogy tovább szövögesse a beszélgetés fonalát egy újonnan érkezõ túratárssal. Ami a logikai feladatok mellett a legjobban edzi az ember szellemét az éppen a beszélgetés, amire a hétköznapok során egyre kevesebb idõt szakítunk, de ilyenkor túra közben bõven van rá idõ, így egyszerre és együtt edzhetjük a testünket, szellemünket, ha alkalom nyílik rá. És István jó edzõpartner mindkettõben.

Minden bajra szinte egyedül a pálinkába áztatott fokhagymát tartják üdvözítõnek. Most valahogy minden szakasz gyorsan telik el, meg vagyok elégedve a haladási ütememmel. Az Oszláig tényleg nem gond, bár ezt az elsõ szakaszt még gyorsabban, intenzív futással szoktam eltölteni. Már messzirõl látom az ellenõrzõ ponton az óriási, zsíros- és lekváros-kenyerektõl roskadozó asztalokat. Kiválasztom a lehetõ legkisebb lekvárosat, és miközben egy „falintásra” lenyelem, felnézek a fölénk magasodó Ódovár napsütötte szikláira, ezzel a látvánnyal soha nem tudnék betelni. Már indulnék, amikor a pontõrök beszélgetésére leszek figyelmes. A gyógyszerek átkos hatásairól és az általuk okozott függõségrõl folytatnak élénk vitát, és minden bajra szinte egyedül a pálinkába áztatott fokhagymát tartják üdvözítõnek, persze szigorúan az áztató-lével együtt. Ebben végül egyöntetûen megegyeznek. Akit nem öl meg, annak biztosan használ, gondolom. Amit a gyógyszerekrõl mondanak, bár közhelyes, azért van benne némi igazság, a fokhagyma pedig, referenciaként mondva, egyéb jó hatásai mellett legfõbb antibiotikumként minden ausztrál katonának ott lapult, mint kötelezõ felszerelés a tarisznyájában a II.vh során (antibiotikumok elõtti korszak). Szóval jó anyag. A pálinka szintén fontos hadi felszerelés lehetett, mert józan ember nem igen tud géppuska tûzben rohamozni. De szokás szerint elkanyarodtam. Olyat teszek, amit nagyon ritkán, és csak a poén kedvéért felfedem inkognitómat a pontõröknek, már ami a civil életemet illeti, és megígérem, ha hazaérek, kihányok minden gyógyszert, és csak pálinkás fokhagyma, vagy még inkább a fokhagymás pálinka marad a raktárban, az tuti. Így a vámpírokkal sem gyûlik meg többé a bajom.

Eszembe jutnak a fiatalkori kirándulások, amiknek gyakran volt célpontja éppen ez a vár, amikor még olyan új volt a világ, új volt minden. Elindulok felfelé a hegyen. A kanyargós, egykor a várhoz tartozó szekérúton felkocogok, és az új nyomvonalon a „Feketelevest” is könnyen beveszem. Bár szabódom, a legtöbben udvariasan félreállnak, mert érzik, hogy óriási erõvel jövök hátulról. Legalább egy kis levegõhöz jutnak. Nekem nincsenek légcsere gondjaim, amikor felérek, azonnal kocogni kezdek felfelé a várig. Kimegyek a sziklákra, ahol jelenleg valamilyen barlangkutatás, vagy régészeti feltárás zajlik. Az imént lentrõl néztem fel ide, de nem kevésbé csodálatos az sem, amit most látok. A Hór-völgy természeti szépségeit már többször „megénekeltem”. Gyakran jutok el erre a sziklára, hogy a gyönyörû kilátáson nyugtassam meg elfáradt szemgolyóimat, messzire nézve ellazítsam szemmozgató izmaimat. Ez a kedvenc helyem a Bükkben, ahol igazán otthon érzem magam, ha csak néhány percre is alkalmanként. Eszembe jutnak a fiatalkori kirándulások, amiknek gyakran volt célpontja éppen ez a vár, amikor még olyan új volt a világ, új volt minden. Ma, jó 40 év elteltével sem kopott meg ez az érzés, sõt feltöltõdött új tartalommal, most épp a Less Nándor túrával. Mellettem épp egy két kisgyermekes család készít örök emléket állító családi felvételeket csodálatos tapétával a háttérben. Az enyémek, amiket az én két kisgyermekeimrõl készítettem ezen a helyen, valahol egy hatalmas doboz mélyén lapulnak már vagy 15-20 év óta, ami tele van hagyományos fényképekkel. Ma a digitális korszakban, már senki nem néz ilyen hagyományos képeket. Ideje elõkeresni õket, és digitalizálni. Visszatérve a családhoz. A pici kislány nagyon aranyos, de igencsak sérelmezi apukájánál egy távcsõ hiányát. A családfõ egyébként is egy málhás öszvér egy ilyen családi kiránduláson, így jogosan méltatlankodik a mi a családapánk is, hogy már csak az kellett volna, hogy még egy távcsövet is cipeljen magával. Ebbõl a kislány megtanulta, hogy nem minden vágyunk teljesülhet ott, akkor és úgy, ahogy mi szeretnénk, és hogy semmit sem adnak ingyen. Egy jó távcsövezést egy jó cipekedés elõz meg és követ (ha csak nem hagyjuk ott a távcsövet a helyszínen). Lekapok egy-két, október közepén is gyönyörûen virító növényt a sziklán, majd kifordulok a Hór-völgy pompázatos látványából és a családi idillbõl, hogy tovább folytassam a „Feladatot”. Nagyon jól leszaladok a hegyrõl, még mindig jó a lábam. Mellettem elzúg egy farmeros srác, mint a szélvész, aki egy rúdon, a vállán, hetykén átvetve, mint valami tarisznyát egy piros felsõt cipel. Bizarr látvány annyi szent, és azon imádkozom, orra ne essen. De nem, stabilan áll a lábán, stabilabban, mint én. Könnyen lejutok, görcs sem jelentkezik a hegy lábánál, ahogy elõzõ években már elõfordult, igaz, nem volt olyan erõs a kezdés, mint akkor.

Itt minden olyan csodaszép! Nem hiába hívják úgy, ahogy, Csúnyavölgy. A Hór-völgybe leérve felmérem az erõimet és a távolságot. 5km laza kocogás Tebepusztáig. Ez semmi perc alatt teljesítem gondoltam akkor még. De a sunyin emelkedõ, köves terepszakasz igencsak megkínoz. Jó néhány gyalogos csapatot megelõzök, de ez sem boldogít, mert nem úgy haladok, ahogy terveztem, ebbõl már nem lesz 10 (9!!!) órán belüli teljesítés, már itt eldõlni látszik. Látom, azért a mellettem elhaladó futókat is megdolgoztatja ez a szakasz, idõnként én is új erõre kapok. Végül minden elkövetkezik, hát Tebepuszta is eljön, és innen megyek a végtelenig és tovább. Itt összesodródom egy fiatal gyalogos sráccal, akivel egy idõre társakká szegõdünk. Közben fényképezgetek, majd elõreszökkenek utána, mint a kiscsikó. Néha lelassítom, amikor a Csúnyavölgy természeti csodáiról áradozok, köztük egy fatörzsön fehérlõ gyönyörû korallgombáról, amit jól rosszul lefényképezek. Nehéz egy ilyen vakítóan fehér, amorf teremtményt csak úgy kutyafuttában jól beélesíteni, nem is sikerül túl jól. Itt minden olyan csodaszép! Nem hiába hívják úgy, ahogy, Csúnyavölgy. Javaslom az átkeresztelését. Mutogatom az üde völgyben mindenütt látható erdei holdviolák terméseit is, arra gondolva, milyen nagyszerû illat terjenghetett itt pár hónappal ezelõtt éjszakánként, a növényt beporzó éjjeli lepkék nagy örömére. Eszembe jut, péntek este egy vetélkedõ mûsorban, egy kérdésben említett testvére, a kerti holdviola, amelynek ezüstösen csillogó kerekded becõtermését júdáspénznek nevezik, mint magát a növényt is. A vetélkedõ nézésekor még azt gondoltam, hogy az én erdei violámról van szó, csak késõbb jöttem rá, hogy a kerti a júdáspénz, az erdeinek hosszúkásabb a termése és inkább barnább, nem ezüstös. Na, ezzel sok mindent „elárultam” a „mély” természetismeretemrõl, és még júdáspénzt sem kaptam érte. Amíg utána néztem ennek a „pénzkérdésnek”, beleakadtam egy tudományos fórumba, ahol valaki a júdáspénz felõl érdeklõdött. Valaki, szintén sokat elárulva önmagáról, ezt a választ adta neki: „Ezt tényleg egy tudományos rovaton kellett kérdezni?  A vallásos rovatokat szerinted mire találták ki? Már megint egy sunnyogó térítõ...” Ha tetszik, most én is azzá léptem elõ. Felfelé összeverõdik egy gyalogos csapat, amiben a sûrûjében utazom. Ideje robbantani! Kölcsönös bemutatkozás után érzékeny búcsút veszek új ismerõsömtõl, és elhúzok melegebb égtájakra. Elismerõen szólnak utánam, hogy felfelé még ilyen plusz energiám támadt gyorsítani, de mit szóljak én arról a futóról, aki pillanatok alatt 150métert összeszedett elõttem. Azért jól haladok, gyönyörû tájképi elemek váltják egymást a pompás napsütésben, sûrûn kattan a fényképezõgépem. A „Júdáspénznyelõ barlangnál” (Pénzpataki víznyelõbg.- szerk.),- hátában a barlang hideg leheletével egy srác hûsöl, magányos szoborként áll egyedül a különös bemélyedésben.

Gondolom ez az alakzat a légellenállás miatt fontos, és tényleg húznak is rendesen ék alakban, mint a vadlibák. Kiállok egy pillanatra a sárgán, akkor ér be három sorszámos futó, akik szorosan együtt haladnak, de csak késõbb derül ki, nem ismerik egymást. Gondolom, ez az alakzat a légellenállás miatt fontos, és tényleg húznak is rendesen ék alakban, mint a vadlibák. A nyomukba eredek, végre vetélkedhetek egy kicsit. A répáshutai emelkedõ vége felé már az élre török. Az egyikük futni próbál, de a gyilkos emelkedõ legyõzi, lemarad. Lefelé is átveszem néha a vezetést, bár egy klasszissal jobbak nálam, csak kacérkodom azzal, hogy talán még egyszer, ha jól csinálom, még én is lehetek igazi futó, bár ez a napom egyáltalán nem errõl szól. Nemrég jelent meg a Futók kézikönyve, ami pulzuskontrollos edzésmódszert helyezi elõtérbe, küszöbértékkel, meg miegymás. Elkezdtem tanulmányozni, de még nem döntöttem el, melyiket veszem meg a „hatezerféle” pulzusmérõ közül. Addig maradok amatõr, és legfeljebb arra hagyatkozhatok, amikor „a szívem már a torkomban dobol”, akkor biztos gáz van. Répáshután felfelé is belekocogok, bár fotózgatok is egy kicsit, közben elismerõleg jegyzem meg egy helyi lakosnak, aki épp a kapunál tevékenykedik, hogy nem semmi ide kikapaszkodni a faluközpontból vagy a buszmegállótól hazafelé jövet, igazi teljesítménytúra. Vevõ a „humorra”, ami jól esik. Közben szóba elegyedek az egyik „üldözött” futóval. Mint, kiderül Szegedre való, ahová 4 ott töltött csodálatos év emléke fûz. Na, ez jó téma alap is lenne, de felfelé, az országútig úgy megdolgoztat az emelkedõ, hogy csak a Szeged környéki túralehetõségeket és túraútvonalakat tudjuk teljes részletességgel kitárgyalni a tartalék levegõ segítségével. Felérve újra az élre török, amibõl a Nagybányai parkolóig aztán már nem is engedek, ahová nagyjából egyszerre futunk be. Itt aztán emlékek rohannak meg, a tavalyi Less Nándor 100-on, úgy éjfél felé járhattam itt, nagyjából 80km-nél, és már kivoltam, mint a „vadliba”. Már-már feladásra gondoltam, mert semmilyen tartalék erõt nem éreztem magamban a tovább haladásra. Mégis, az itteni kedves és sokrétû ellátás eredményeképpen hirtelen hihetetlen metamorfózison mentem át, s a maradék 20km-t túlzás nélkül lazán, játszi könnyedséggel teljesítettem, megszerezve az öregfiúk ezüstérmét. Ez volt az én feltámadásom helye. Ha az életben valaha még le leszek kattanva, visszatérek ide, megkeresem a lócán azt a helyet, amin azon a különös éjszakán túratársaktól körülvéve egy pár percet kucorogtam, és leülök ide. Mert ez a hely, ez pad, erõt sugároz, energiával tölt fel, feltámaszt. Ahogy nagy hangon történetemet mesélem, jelentkezik a „becsületes feltámasztó”, az egyik pontõr hölgy, aki tavaly is itt teljesített szolgálatot, és nagy szerepe volt a helyrepofozásomban. Hálás vagyok neki, és leszek is mindig. Közben az egyik társam, a szegedi (furcsa a nevem csupa kis betûvel látni, de a mai teljesítményem alapján csak ezt érdemlem) kiragad egy óriási lekváros-kenyeret a hatalmas stócból, és kenyerestõl, „szegedestõl”, mindenestõl elinal, és talán örökre kilép az életembõl. De, lehet, hogy nem, mert olyan szimpatikus, amolyan filmsztár-szerû „figura”, akit egy életre megjegyez az ember magának, s ha futó leszek egyszer, akkor még biztosan találkozom ezzel az óriási energiával rendelkezõ sporttárssal.

De a kutyák megérzik szeretetteljes pillantásaimat, és legkevesebb ügyet sem vetnek rám, nemhogy rosszallnák a közeledésemet. A zöld négyszögön, a jelzésen haladva magányosan vágdosom le a szerpentineket, a jelzés szinte nyílegyenesen visz felfelé egy darabig, az utat több ponton átszelve. A Hármashatár után találkozom egy színpatikus kutyás csapattal (értsd kutya, ember), akikkel egy kicsit hosszabb idõre megállok beszélgetni. Elõbb az általam fényképezett gombákat mutogatom, van köztük egy „kis” szakértõ ugyanis, rögtön nyomja is a meghatározásokat. Majd a bull terriekre terelem a szót, van velük három ilyen tündéri kutya. Ezek nem azok a „gyilkolászásra” is beidomítható fajták, hanem a világ legbékésebb állatai, fehér színûek, különös, birka-szerû ábrázattal, amitõl olyan mesebeli lénynek tûnnek. A nõvérkém tenyészt ilyeneket, nagy sikerrel, akit persze õk is ismernek. Készítek néhány emlékfotót a kutyákról, akik birka módra tûrik a fényképezést. Egyáltalán nem félek tõlük, de azért a gazdáik gondosan a kezük ügyében tartják õket, mert sohasem lehet tudni, hogy reagálnak, ha egy idegen hirtelen túl közel merészkedik hozzájuk. De a kutyák megérzik szeretetteljes pillantásaimat, és legkevesebb ügyet sem vetnek rám, nemhogy rosszallnák a közeledésemet. Másképp jártam egy jó hónapja a Leshely réten, ahol szintén egy bull terrieres csapattal találkoztam, de ez a „vadabb” fajta, és egy néhány mondatot már beszélgettem a gazdákkal, így feljogosítva éreztem magam egy pár emlékfotót készíteni a kutyákról. Megkérdeztem ugyan, hogy lehet-e, de vesztemre nem vártam meg a választ, már csattogott is gépem. Az addig békésen játszadozó kutyák a gazdáik tiltakozása ellenére azonnal rám támadtak, alig-alig tudtak megvédeni tõlük. Mint kiderült, szívbõl utálják, ha fényképezik õket. Na, én megyek szóltam, és lassan elsomfordáltam a helyszínrõl, amíg a gazdák heroikus küzdelmet folytattak, hogy a kutyákat féken tartsák. Ahogy eltûntem az ösvényen a szemük elõl, õrült sprintet vágtam le, miközben a távolból még hallottam, hogy valaki kétségbeesetten felkiált: Úristen, vigyázz, fogd meg, de már akkor egy gepárdnak sem lett volna esélye ellenem. Eredmény: utána érezhetõen jobban mûködött a lábam. Terv: beveszek az edzésprogramba néha egy kis sprintet. Hatékonyabb persze az edzés, ha egy pitbull csimpaszkodik az ember ülepébe. Ha arra a két felbõszült kutyára gondolok, az olimpiai csúcs sem teljesen kizárt, de ha még sokáig fényképezgettem volna õket, akár paralimpikon is lehetett volna belõlem. De visszaváltok erre a békésebb, mostani képre, és jól esõen megyek tovább az utamra, magam mögött hagyva az aranyos kutyákat és méltán büszke gazdáikat.

Egy jó ideje követem a Facebook-on megjelent edzésnaplóit, és nem tagadom, nagy hatással van rám, borzasztóan inspirál. Miközben a beszélgetés kellõs közepén tartottunk, húzott el mellettem „Futó” Feri, akivel már a Facebook-on „randevút” beszéltünk meg arra az 1 másodpercre, amíg majd elrobog mellettem, mert tudom, hogy fontos a szintidõ, és nem akarnám lelassítani egy rövid idõre sem. Egy jó ideje követem a Facebook-on megjelent edzésnaplóit, és nem tagadom, nagy hatással van rám, borzasztóan inspirál. 2007-ben, amikor még mindketten zöldfülûek voltunk a teljesítménytúrázásban, a Less Nándor 60 egy jó részét együtt tettük meg, s bár már akkor is gyorsabb volt nálam, még hosszabb idõkre is képes voltam tartani az iramát, és ha lemorzsolódtam, késõbb mégis behoztam. Gondolom, annyi még van bennem, hogy gyorsan utolérem, és pár km-t talán együtt szaladozhatunk. Megindulok a kutyakalandom után, de hirtelen földbe gyökerezik a lábam, egyáltalán nem megy a futás, teljesen lerohadtam, vége. Szomorúan nézek magam elõtt három közepes iramú futót, akik messze alulmúlják a tõlem elvárható átlagsebességet, de még velük sem tudom tartani az iramot. A répáshutai kalandom a futókkal most alaposan megkéri az árát. Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, de az én lábam már teljesen kilóg és kivan. Marad a mindent felõrlõ, 30km-es gyaloglás a célig, csakhogy ennyit gyalogolni könnyed futás helyett, irtózatosan fárasztó, nem is tudom, hogy bírja ezt valaki 60km-en át. De hát nincs mit tenni, kész a lábam. Említettem, hogy a héten már kétszer nagyon elfutottam magam esténként, talán ezt sem kellett volna. A gyaloglás elég jól megy, jó az iramom, de ezeken a köves részeken, mint amilyen a zöld háromszög Három-kõ felé célszerûbb mozgás a futás, hiszen az akadályok jó része felett át lehet suhanni, míg gyalogosként sokat „megbotlok két szárnyamban, ha lépek”. Azért jól érzem magam, nem temetek semmit, most ez így jött ki, képes vagyok gyorsan áthangolódni. (V)Érmes reményeim elúszni látszanak, bár reménykedem, hogy más öregfiúnak sem olyan könnyû ez a túra. Ferit azért szívesen utolértem volna, hogy legalább egy pár szót váltsunk. Számomra Õ már amolyan ikon, és nagyon élvezem a beszámolóit és kalandjait is, amibõl akad egy jó pár. Kemény srác viszont, nem olyan kenyérre kenhetõ valaki (mint én), igazi egyéniség. Az ember a barátaiban a hasonlóságot is keresi, ez nálunk a futás (szeretete), de a különbözõséget is, azokat a tulajdonságokat, képességeket, amelyekkel szívesen rendelkezne, de nincs meg benne, és ezért még jobban felnéz a barátjára. Különbözõség is van bennünk jócskán. Amíg így morfondírozok, és épp egy követ veszek ki a cipõmbõl, „fekete” futó jön hátulról, lép G4, sakk. Feri az. Mint kiderült, ki kellet állnia egy idõre, és ez elég volt hozzá, hogy nagy igyekezetemben elé kerüljek. Találkát beszélünk meg a célban, szalad tovább, igyekszik utolérni futótársát. Három-kõ elõtt még behozom, és akkor tudunk egy néhány percet beszélgetni. Aztán kiállok, élettani kísérletet folytatni, ha „cukorral” öntöm el a szervezetem, mi történik. Az eredményrõl az elején már beszámoltam, az izomsejtek teljesen lezárnak, védekeznek a beömlõ cukor ellen, ami ilyen mennyiségben sejtméreg számukra, és a szénhidrát molekulákat a zsírraktárakba terelik, aminek eredménye a mélyvízben már nekem nem kell mentõmellény. Ahogy a raktárkészleteimet szétpakolom, többen feltételes etetõpontnak néznek, de el kell keserítenem õket, mert itt csak az én etetésem folyik. Alaposan beetetem magam azzal, hogy ezután jobb lesz, és Ferit is lazán utolérem. És ezt mind beeszem. Matt.

Amikor „kihúzom” a sebbõl a nyilakat, mint valami patak úgy folyik a vér lankadatlanul mindkét ujjamból. A Tarkõ emelkedõje elõtt ér utol két hatalmas ütemben érkezõ, szemrevaló futónõ (láttam ma már egy jó néhányat az erdõben!!!), akiknek ez az elsõ Less Nándoruk, és útvonal megerõsítést kérnek tõlem. Mutatok egy szalagot, nem a kalapomon, hanem fán csüng úgy átlag egy méterenként. Akár behunyt szemmel, csak a szalagokat kitapogatva is simán végig lehetne menni a pályán, próbálok meg tréfálkozni, ezzel hozva a szokásos szellemi szintemet. Sebaj, ez már ok a beszélgetésre. Magam elé engedem Õket, és szépen, mágnesként felhúznak a hegyre, miközben élénken beszélgetünk. Hogy „futok” a nõk után, csak itthon meg ne tudják. A pontõrnek is tetszenek az erdõben feltûnõ tündérek, ebben gyorsan megegyezünk, de mire felnézek, a varázslat örökre eloszlik, a két lánynak már híre-hamva sincsen, mintha nem is léteztek volna, csak a képzeletemben. A Tar-kõrõl lefelé méregetem a lábam, vajon beindul-e, vagy sem, egészen a kék keresztig semmiben nem vagyok biztos. Itt aztán rám tör a bizonyosság, mert szinte egy csapásra hatalmas görcs áll mindkét lábamba. Semmi baj, megiszom még a Három-kõn készített Ca-Mg koktélomat, és várom a hatást, hamarosan roboghatok Feri után, de ez az egész szint-utas, jól futható szakasz ezzel a spazmussal küszködve telik el. A szívem már elszorul a kétségbeeséstõl, mert ez az egyik gyorsasági szakaszom, de most lassúsági szakasz lett belõle. Sõt még egyéb esemény is történik. Kínomban véletlenül belekapok egy útszéli tövises bokorba (nem tudom milyen volt, a rendszámát nem írtam fel a gázolónak), és jobb középsõ és gyûrûs ujjamba egyszerre egy-egy hatalmas tövis fúródik, de olyan szerencsétlenül rántom el a kezemet, hogy szinte csontig hatolnak. Puff, lenyilaztak. Amikor „kihúzom” a sebbõl a nyilakat, mint valami patak úgy folyik a vér lankadatlanul mindkét ujjamból, aminek lényegében örülök, mert az ilyen mélyen szúrt sebek akkor veszélyesek, ha túl hamar bezáródnak, és a szúró eszköz szennyezett volt. Most látom, hogy még mindig milyen világos, híg a vérem, de már egy picit sötétebb, mint 1,5 évvel ezelõtt, amikor súlyos vashiányt „diagnosztizáltam” magamnak. Nézem a kibuggyanó véremet, és nem viszolygok. Megnyugtat a látvány, az élet nedve, ami oly sok oxigént és tápanyagot szállít sejtjeimnek, és segít megtisztítani a szervezetemet a salakanyagoktól. Íme, felszínre bukkant, megmutatta magát, mint ahogy a Föld kérge is felszakad idõnként, hogy megmutassa a mélyben áramló magmát. Csupa vér a jobb kezem, de a másikra is „átterjed”, úgy nézek ki, mint egy veszedelmes gyilkos. Esélyem nincs rá, hogy megmossam, mert a környéken minden vízfolyás csontra kiszáradva. Majd Imó-kõnél panaszkodok errõl egy túratársnak, aki megjegyzi, ne csodálkozzak, csupán 300 „milli” csapadék esett az idén. Hát ez tényleg kevésnek tûnik, hiszen ennyit egy slukkra megiszok, ha szomjas vagyok. Valahogy levergõdök a kék kereszt meredek szakaszán, ahol néhány éve még simán felfutottam, de a völgyben az elõbbinél sokkal nagyobb görcs áll a lábamba, de olyan, hogy a zsákomból sem tudom elõvenni a pezsgõtablettákat, mert üvöltenem kell a fájdalomtól. Mondtam én, hogy a gyaloglás nem tesz jót nekem. Itt állok ég és föld között, sajátos pózban, mint egy élõszobor reménytelenül, miközben vérben úszok. Ezt mondtam az elején, minden túrának megvan a sajátos arculata. El is keseredhetnék, de tudom, hogy nincs nagy vész, csak ijesztõnek tûnik a helyzet. A sok-sok éves rutin megtanított rá, minden helyzetbõl van felállás. Lassan kihalászom a pezsgõtablettákat a zsákomból, közben összevérezve mindent, és víz híján a nyelvem alá teszem, szépen feloldódnak. Aztán az almám következik, a véres alma, amivel rögtön a vaspótlást is elkezdem. Az alma egyébként tuti görcs ellen, mindig viszek magammal egyet. Pár perc sem kell, a görcs végleg elmúlik, és nem is jön vissza többé, még éjszaka sem, visszanyertem az egyensúlyomat. A két kis kígyó-harapás az ujjamon még mindig be-bevérzik, de már nem törõdöm vele, megszoktam, a véres kezem látványát úgyszintén. Imó-kõig néhol belekocogok, jól érzem magam, ahogy hatalmas folyamban zúdul be a koradélutáni, októberi napsütés a szûk völgybe, és a sûrû vegetációban csillognak-villognak, fénylenek a zöld minden árnyalatában tetszõ növények, és virítanak a kitartóan, kései virágok.

Helikopterek érkeznek a találkozópontra, és kimentik a szegény kommandósokat a közeledõ „zombik” (az egyik én vagyok) gyûrûjébõl. Lent az Imó-kõi pontõrök elszörnyülködnek a látványomtól, de megnyugtatom õket, nincs vész. Azért kihívják az ejtõernyõs kommandót, akik percek alatt bekerítik és átfésülik az erdõt, hogy rám találjanak. Miközben a helyszíni DNS-es vizsgálat nem talál idegentõl származó nyomot a kezemen, helikopterek érkeznek a találkozópontra, és kimentik a szegény kommandósokat a közeledõ „zombik” (az egyik én vagyok) gyûrûjébõl. Erre a pontra így szoktam érkezni. Tavaly az ujjamat törtem el még Imó-kõ felett éjszaka egy nagy esésben, de ezt akkor a ponton be sem vallottam, nem akartam ügyet csinálni belõle. Végképp kiemelkedõ hangulatba jutok, amikor a Lök-völgybõl kiemelkedem a kemény emelkedõn a zöld jelzésre. Itt, a megszokott „edzõpályámon” szinte eseménytelenül zajlik a következõ 5km, leszámítva, hogy egy jó darabig próbálok versengeni két futóval, de hiába, a lábam már nem jön vissza, amit sérelmezek, mert ezt a szakaszt könnyedén, jóval nagyobb ütemben szoktam teljesíteni. Az Oldal-völgyi ponton összegyûlünk egy páran, mindenki készül a nagy, végsõ küzdelemre, támadás a vár, az Ódorvár ellen, amihez ettõl a szinttõl számítva, 345méterre magasra kell felemelnem egy 75kg-os testet. Ha fizikus lennék, most kiszámolhatnám, mennyi energiára, van szükség, ill. milyen teljesítményt kell nyújtani hozzá, elvégre ez egy teljesítménytúra, nem energiatúra. De nem vagyok fizikus (sem diák!), ha valaki ki tudja számolni, a korrekciós tényezõkkel együtt írja meg. Én ezeket „tudom”: „egy joule az a munka, amely egy newton erõ kifejtéséhez szükséges egy méter távolságon. Egy másik módja a joule meghatározásának: az a munka, amely kb. 102 g tömeggel rendelkezõ test egy méter magasságba történõ felemeléséhez szükséges a Föld gravitációs mezejében, a felszín közelében (Ez természetesen nem precíz tudományos definíció). Ugyancsak egy joule az egy watt teljesítménnyel egy másodpercig végzett munka”. Ha csak 102g-os lennék, és csak 1méter magasra kellene felmenni, most okosabb lennék valamivel, de nem sokkal. A felszín közele stimmel, mert már padlón vagyok. De maradjunk annyiban, hogy a Karthauzi kolostortól, az Ódorvárig felmenni: J nagyobb mint 0, szóval „nem semmi”!  Ne ebbõl készüljetek azért az egyetemi záróvizsgára.

Az „Ódor-hegy” hatalmas tömbje, mint egy óriási szõlõprés még mindig képes a kiszáradt törkölybõl, a hegybõl levet kisajtolni, nem is tudom hogyan. Ezen a ponton feltûnik egy deres ló is, egy kalapos úrral a nyergében, amit a végén túratársak visznek le a hegyrõl, éppen elõttem érkeznek a bükkzsérci országútra. A tulajdoni és személyi viszonyokkal nem nagyon vagyok tisztában, de a kalapos vadnyugati úriember, mint valami Old Shatterhand egyben az ódorvári pontõr is. Ki érti ezt? Én nem. Annyit azért mondhattak volna, hogy a túra lóval vagy vasalóval is teljesíthetõ, akkor elhoztam volna én is a lovamat (a vasalót nem, mert az kell a feleségemnek), és nem kötöm meg szomorúan egy fûzfához. Még az oldal-völgyi ponton próbálom szélesen magyarázni, hogy ez az én helyem, hiszen bükki túráim egyik állandó kiinduló pontján vagyunk, sõt az egyik pontõr épp a helyemen parkol, de nem sérelmezem, mára „megengedem” neki. Megkezdem a kikapaszkodást a völgybõl. Nagy erõt ad, hogy elõttem 1-200 méterrel két futó srác is láthatólag nagyon szenved felfelé. Akkor itt ez a normális, és már nem is szenvedek. Ahol a piros kereszt levág a mûútról, ujjongva fogadom, hogy a kis a kis oldal-völgyi patakban csordogál a víz, végre vizet látok, és nem csak ívót. Az „Ódor-hegy” hatalmas tömbje, mint egy óriási szõlõprés még mindig képes a kiszáradt törkölybõl, a sziklából levet kisajtolni, nem is tudom hogyan. Mindenesetre ezen túl Mózes-pataknak keresztelem el magamban ezt az ódorvári szikla irányából lefelé igyekvõ, kitartó kis patakocskát. Végre megmoshatom a kezemet, pedig olyan jól rászáradt már a vér, mintha egy harci dísz lenne csupán. Beteszem mindkét tenyeremet a patak piciny kiöblösödésének hûs vizébe. A víz csobban egy kicsit, megnyugtat ez a hang, jólesik a találkozás a lágyan simogató, selymesen hûs õselemmel. Most értem meg csupán, átélve a kétéltûek örömét, mit is jelent a víz. A kezemet a patakban tartom, és lassan megmosom. Az ujjam most is kivérzik egy kicsit, a vérem elkeveredik a vízzel. Vérszerzõdést kötünk, én és a víz, miközben a vértestjeim a gravitációtól hajtva rohannak lefelé a vízmolekulák szoros ölelésében. A bensõséges, „szakrális” pillanatokat egy belsõ hang szakítja meg, ami a Feladatra figyelmeztet. Kihúzom a kezem a vízbõl, elhagyva az „élet erét” és tovább indulok felfelé a kapaszkodón. A Völgyfõ-háznál még egy kis erõt gyûjtök, és az Ódorvárig már különösebb erõfeszítés nélkül érek fel. Ez jó. Lefelé egy nagyon kellemes szakasz következik, ahol már gyakran belekocogok, és egyáltalán nem szenvedek, jól érzem magam. Négy km utazás után végre megpillantom a távolban a Nyomó-hegyet. Elég messzinek tûnik. Eszembe jut a klasszikus székely vicc: Messze van még a Nyomó-hegy? Innen már messze. Már ennyire fáradt az agyam, csak erre telik. Persze, ha szép lassan is, de lefaragom végre a távot magányosan a Nyomó-hegy lábáig, ahol majd végstádiumban lihegõ rövidtávosok tömege nyit utat nekem a véghajrámban…

A különbözõ távok résztvevõi keresztül-kasul járták a mai nap során az erdõt. Most még a Nyomó-hegy felé tartva, visszanézek egy pillanatra a Bükk hatalmas mészkõtömbjére, ahonnan az imént érkeztem. Sok túratársam még kint van a hegyen. A különbözõ távok résztvevõi a mai nap során keresztül-kasul járták az erdõt, mint a hangyák, amik látszólag céltalanul rohangásznak ide-oda a hatalmas területen. De ez csak a látszat. Minden hangyának határozott célja, feladata van, amit szigorúan végrehajt, erre sarkalja a biológiai programja. Gyakran találkozik hangyatársaival, hogy közösen végezzék el a feladatot, néha felfedezõként egyedül rója a kis „hangyaösvényeket”. De nem magányos, hiszen a bolyhoz tartozik, ahová mindig hazavárják. Mint ahogy, minket is, a Célban.

Szegedi József                                                                                                                               -marton4-                                                                                                                                 Pétervására

“Fájdalmas a vereség, de még fájdalmasabb, ha nem a legjobb formádat adtad!” (Andrew Matthews)

Beteszek a beszámoló végére 3 linket, amelyek a képtáramba vezetnek.

1. A Less Nándor 60 túrabeszámolón készült képek. Kicsit „embertelenek”, nagy részük elkapkodott, de talán hangulati aláfestésnek megteszi. Feliratozás még folyamatban…

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/LessNandor60Teljesitmenytura20121013?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOKdi43z_ZWRVg&feat=directlink

2. Mivel lóról is esett szó a beszámolómban, és biztosan akad közöttünk valaki, aki rajongásig szereti a lovakat, a szép lovas képeket, beteszem ide a múlt hónapban a városkámban rendezett lovas napról készült galériám linkjét.

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/ALovakatLefenykepezikUgyePetervasaraiLovasNapok20120922?authuser=0&authkey=Gv1sRgCO6Hgs_m8NO97gE&feat=directlink

3. Mivel a túrázók általában természetszeretõk, talán lesz olyan is, aki szívesen belekukkant a Vácrátóti Botanikuskertben október 5-én készült galériámba. https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/OsziSetaAVacratotiBotanikusKertben?authuser=0&authkey=Gv1sRgCN7f5vSqrK3wbA&feat=directlink

Ráadás: „Közkívánatra” még küldöm az idei Gémes 50 teljesítménytúrán készült képeket is. https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/Gemes50TeljesitmenyturaBorzsony20120915?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOjQ3NfckPWEmwE&feat=directlink

 Pogány Zoltán: Szeretlek, õsz... 

Szeretlek, õsz... mikor enyhet hint a táj,

minden, mi zöld, földbarnává ernyed,

a köd langy, gomolygó táncra gerjed

s már tüzes nap harapós ajka se fáj.

(részlet)

Gémes 50 teljesítménytúra túrabeszámoló Börzsöny 2012.09.15

„Hogy vítt ezerekkel, hogy vítt egyedül…”

A „kinyúló, messzire elérõ” allegorikus jelentésnek is van létjogosultsága.

Egy szeptemberi, hûvös reggelen érkezem meg öt év után újra Diósjenõre. 2007-ben a Szondi 50 távját teljesítve haladtam át rajta, de azóta valahogy nem akadt dolgom a Börzsöny keleti kapujában. Most fázósan szállok ki a kocsiból. A plusz 40 fokra optimalizált nyári felszerelésemet azonnal lehányom magamról, és egy kora õszi „konstellációra” cserélem. Így, a sötét, de ártalmatlan felhõk ellenére máris jól érzem magam, vágyakozva tekintek a felém magasodó hegyek irányába. Végre megint a Börzsönyben túrázhatok, és ehhez nem volt szükség másra, csupán annak a koncentrikus körnek a sugarát kellett megnövelnem csekély 30 kilométerrel, ami a teljesítménytúrázó mûködésem „alanyi” területét jelenti. Ez fõleg a Bükk és a Mátra, a közöttük húzódó dombvidékkel együtt, aminek a szívében élek, kinyúlik még a Cserhát és a Karancs-Medves  irányába, a másik oldalon az Aggteleki-karsztig és a Cserehátig vetül a sugár, ha éppen aktív vagyok. A Zemplén, ami a szívem csücske, sok emlékezetes családi- és baráti kirándulás helyszíne, már a körön kívül fekszik, épp a „határvidékemen” kezdõdik. Vannak még terveim vele, de ezt inkább akkoriban, a maga helyén emlegetem majd, nem beszélve a Dunántúlról. A túra közben merült fel beszélgetés közben, hogy a Budai-hegységben is mindössze egyszer túráztam, még 2007-ben, a nagyon emlékezetes Budai tájakon 50 túrán, ami számomra a feleszmélést jelentette. Azóta viszont nem jártam arra, jobban kedvelem „isten háta mögötti helyeket”, de most, hogy felmerült, ám legyen!

Közben népes csapat érkezik a szomszédságomba, és élénk beszélgetés mellett szerelnek fel a mai „vágtára”. „Miklósékat” látom, akikkel a Less Nándor 100-on elõzgettük egymást egy jó darabig még tavaly õsszel. A Szalajkában hagytuk el aztán „végleg” ezt a hihetetlen energiával rendelkezõ „vegyes párost”, amikor az éjszakai felszerelést vették magukhoz. Odaköszönök. Mindenki udvariasan fogadja a köszönésemet. Ez jól esik, már is jól érzem magam. Betérek az elsõ állomásra, a rajthelyre, ami a valóságban is egy állomás, ahol piros vonatok jönnek-mennek egész nap, kerülik ki egymást. Aha, szóval nem minden szárnyvonalat állítottak le, ez megnyugtató, szárnyalok az örömtõl. Nagyon szeretem a vonatokat, órákig el tudnám nézni õket megunhatatlanul, még ezeket a modern változatokat is, ahogy ide-oda mennek, pedig autós lettem, vonattal leggyakrabban vasúti átjáróban találkozom. De most nincs idõ túl sokat nézelõdni, elõttem a hegy, az 50km, a mai feladatom, ennek kell nekilátni. Elõbb egy-két bezárt ajtót feszegetve, a forgalmi irodát csak lélekjelenlétemnek köszönhetõen elmellõzve, egy „civil” iránymutatása segít végre eltalálni a megfelelõt az ajtók dzsungelében. Bemutatkozás után rövid, de vesztes közelharcot vívok a fõrendezõ tolláért (holott nekem is van a zsákomban, csak akkor nem emlékeztem rá, pedig igazán megnézhettem volna, van-e toll a hátamon!?), kitöltöm végre az adatlapom, és átnyújtom a nagy lelkesedéssel mûködõ rendezõség egyik tagjának. Mint kiderül, lakhelyemtõl néhány kilométerre, Istenmezején üzemeltetnek egy turistaházat. Kicsi a világ. Részemrõl is próbálom a hirtelen jött szálakat egy kis beszélgetéssel kötéllé edzeni, amire késõbb további lehetõségem is támad, mert a rendezõség tagjai kellemes meglepetésként, „bolygó hollandi” módjára, a nap során a legváratlanabb helyeken még többször felbukkannak az erdõben és persze a célban. Egyet viszont elfelejtettem tõlük megkérdezni: miért „Gémes” a turistaegyesület neve. Bár a gém alapszónak 3 jelentése is van (1. állványzatok, szerkezetek kinyúló része, 2. egy gázlómadár, 3. egységnyi játék a teniszben (Harry Gem nevezetû jogász a modern tenisz feltalálója), így ragozva leginkább egy gémeskút jut az eszembe, kútgémjével, koloncával, kútágasával, kútostorával, kankalékjával, kútkávájával egy csodálatosan hangulatos egységként elképzelve, valahol a legelõn vagy annak a közelében. A „kinyúló, messzire elérõ” allegorikus jelentésnek is van létjogosultsága, a turista egyesület éves programját jelenleg nem ismervén, nézzük csak egyelõre pl. az innen 120km-re található egyesületi házat. Maradjunk ennyiben, jövõre küldöm a rejtvény megfejtését. („Lapzárta után”, most olvastam el végre az itiner útvonal-leírás elõtti bevezetõjét: az egyesület alapítója és tiszteletbeli elnöke Gémes Tóni bácsi. Remélem, megbocsátja nekem, ha az elõbbi okfejtést benne hagyom a beszámolómban.) A tájékoztató füzet egyébként nagyon jó, hangulatosan, részletesen kitér minden látnivalóra és buktatóra. Csábít arra, hogy rengeteg dolgot beidézzek ide belõle. Úgy érzem, még sincs értelme. Érdemesebb inkább eljönni erre a túrára és megnézni mindent személyesen a tájékoztató füzet és a mellékelt térkép alapján. A beszámolót inkább az útközben felmerült kósza gondolataimnak és a velem történteknek szánom, szóval nem valami Börzsöny útikönyv az tuti. Ha részletesen szeretnék kitérni mindenre, amire érdemes, az igencsak elküldene éjszakázni, és nem csak engem. Nem baj, ha nem vesézek ki mindent, legalább jövõre is marad mondanivalóm.

Egy pillanatig sem kétséges, hogy ezt az 50km-t megint gond nélkül legyûrjük mindketten, olyan óriási erõben érezzük magunkat.

7:00-kor indulok. A lábam jó, bár még nem futok, az elõttem indulókat sorban gyaloglom le még Diósjenõn, amelynek neve „félig” arra emlékeztet, hogy ezen a helyen volt a Jenõ törzs egyik központi szállásterülete, a diós pedig akkor jött hozzá, amikor feltalálták a diót, és olyan diós lett. Nem kevésbé borzongtató, amit még elõzõ este olvastam lefekvés elõtt, hogy a reggel idefelé jövet egy pillanatra feltûnõ Jenõi-tónál aratott Marcus Aurelius gyõzelmet a betörõ kvádok és markommanok (barbárok) felett (de nem ma reggel, hanem még 173-ban). A történelem viharai egyébként sem kerülték el, ezt a nem túl eldugott helyen fekvõ települést. Amíg a megmaradt információmorzsákat csipegetem ki a fejembõl, végre kiérek a nagy történelmi múlttal rendelkezõ településrõl, és rögtön egy nagy emelkedõn találom magam. Elhaladok a Diósjenõi Szabadidõ Parkot reklámozó tábla mellett (fotó mellékelve).  Elõttem botozik valaki felfelé. Csak nehezen gyûröm le a meredeken, a závozi ellenõrzõponton aztán megint összefutunk, beér, amíg fényképezgetek. Nagyon barátságos velem, remélem Õ is ezt érzi részemrõl, így egy idõre összecsapódunk Péterrel, és jól elbeszélgetünk. Ma, 2012.szeptember idusán, valahol a Börzsönyben haladunk mi ketten egy sárga jelzésen felfelé, amerre a Csánki-kertet véljük megtalálni, amikor a felhõk még mindig makacsul tartják magukat az égen, és a napsugarak reménytelenül verõdnek le róluk a másik oldalon, némi diffúz fényt szórva csupán ránk. Mégis jó a kedvünk, elszántak vagyunk, és bíztatjuk egymást rendesen. Egy pillanatig sem kétséges, hogy ezt az 50km-t megint gond nélkül legyûrjük mindketten, olyan óriási erõben érezzük magunkat. Így válok le róla, indulok kocogva felfelé az enyhe emelkedõn, kezd a lábam beindulni. Nem sokkal késõbb, „nem túl figyelmes túrázóként”, (hogy a tájékoztató-füzetet idézzem) nem veszem észre, hogy a jelzés bevált az erdõbe, és simán elfutok lefelé. A lendületem még egy jó darabig visz a helytelen irányba, mire a belsõ érzékeim korrekcióért kiáltanak, és visszafordulok.

Végül a teljesítményemmel megszolgálom a bizalmat, és bevesznek a futócsapatba.

Két futó kiált rám a helyes irány felé mutatva, már visszafelé jövet. A nyomukba eredek a meredeken felfelé. Gyors nekem az iram, de meglepõdöm, mert bírom. Sõt, amikor óriási lendülettel futásnak erednek, akkor sem gond felvenni az ütemüket. Végül a teljesítményemmel megszolgálom a bizalmat, és bevesznek a futócsapatba. Az egyikük Dani a „szuperbajnok”, és „elmebajnok”, már ami az irányítószámokat illeti, és a „kollegája” Gábor sem kevésbé bajnok, látom. Igazán dagasztja a mellemet, hogy Bernecabarátiig, miközben elmellõzzük a maradék, korábban indult „gyalogságot”, simán tudom tartani az iramukat, jól mûködik a „technika”, még az iszonyúan meredek, köves helyeken is lefelé, ahol egyébként betegesen óvatos szoktam lenni, mert egy tavalyi ujjtörés és egy régebbi ujjficam erre késztet. De most rohanok lefelé is minden gond nélkül, az új cipõm is jól dolgozik alattam, szinte semmit nem erõlködöm. Ez a mi „Nemzeti Vágtánk”, amit levágunk itt az erdõben. Bernecebarátiba, az etetõpontra, az Öregerdõ (nem Öregedõ) Turistaházba együtt érkezünk, ahol nagyon gondos és szívélyes vendéglátásban részesülünk az egyik rendezõ részérõl, akinek a fia a 25km-en indult ma. Az épület azért elég régi lehet, amolyan „Tenkes kapitánya-féle-kocsma” hangulatom támad az étkezõben az ablakok jellegét tekintve. Még a Csitári-kereszt ellenõrzõ állomás elõtt stílusosan fejenként 3db óriási virslit kapunk, de lehet repetázni, mondjuk egy „görög-keletire”. Én a magam részérõl paleolit táplálkozáson vagyok, így most kenyeret nem eszek a virslihez, de ez késõbb kifog rajtam. Már az ellenõrzõ állomás után is érzem, hogy valami nem kerek, de felfelé kezdek elfogyni. Mégiscsak kellett volna az a kenyér, egy kis friss szénhidrát, mert jelenleg a virsli megemésztése több energiámat viszi el, mint amennyit szolgáltatni tud. A sáros útra érve elbúcsúzok futótársaimtól, még a Csitári-keresztnél látom õket utoljára, még mielõtt leesett a hó, aztán már csak a célban. 6:20-at mentek lazán, és azokat az izom futókat is lefõzték, akik Bernecebaráti után lazán elhúztak mellettünk felfelé. Ezek a srácok szinte minden hétvégén kint vannak terepen. Azt gondolhatná az ember, hogy már rég belefásultak az egészbe. De nem! Olyan élvezettel csinálják, mintha a mézesheteiket élnék a teljesítménytúrázással. Ráadásul hiába olyan gyorsak, mégis mindent alaposan megnéznek, milyen hegy, halom, sánc, földvár és még ki tudja, mi mellett futunk el, a térképrõl kiböngészik a nevét. Szeretik tudni, hol vannak, nekik nem csak egy sárga sáv, vagy egy kék kereszt az erdõ, egy terep, amin szaladgálni lehet, hanem együtt élnek vele, idetartoznak testileg-lelkileg. A rohanás mellett még erre is jut idõ és szellemi kapacitás. Ha jól belegondolok, hogy 20km-en át gond nélkül tartottam az iramukat, kellõ edzéssel és tudatossággal már csak a maradék 30km-t kell megoldanom, hogy bedolgozzam magam, a teljesítési idõt tekintve „élvonalbeli” sportolók közé, ahová titokban szeretnék tartozni. Ha másnak nem, beindítónak jó leszek, mert nincs kizárva, hogy társaim kiváló eredményében egy picikét benne volt az is, hogy megmutassák az „öregnek”, velük nem lehet „packázni”. A múlt héten 7:00 lett az Eger Csillaga 50 eredményem, ráadásul nem voltam kiemelkedõ formában. Az is lehet viszont, hogy csak egy álom a felfejlõdés, mert jelenleg minden lépésért megdolgozva, reménytelenül dagasztom a sarat a szekérúton, és az izomsejtjeim sem kapják meg a megfelelõ mennyiségû glükózt és oxigént, ami aggaszt. Azon gondolkodom, amit a minap olvastam, hogy az anyag a mai tudomány felfogása szerint tömeg és energia egysége. De nem az anyag alakulhat át energiává, hanem a tömeg. Még nem egészen értem, de ha sikerül megfejtenem, akkor nincs többé akadálya, hogy a virsli energiává alakuljon bennem, és tömeget is veszítsek, ami szintén jól jönne a futáshoz. Tehát a futás sem más, mint tömeg és energia egysége, a tökéletes testi, lelki egyensúly megtalálása. Ahaa….

Amikor mélyen behatoltam a szakadékba, sok helyen kidõlt fákon, patak teraszokon és agyagfalakon kellett feljutni, nos, a végére teljesen rendbejött a túra után kissé leharcolt lábam.

A Hármashatárnál miután befényképezek egy gyönyörûen zöldellõ börzsönyi kráterbe, magamba tömök egy adag mazsolás-szõlõcukrot. Ez aztán használ, pedig máskor nem szokott, beindul a lábam, mint az elõbb, és a Honti-szakadékig lerobbanok szinte. Na, ez az! A szakadéknak csak a felsõ csücskét látjuk így elhatározom, már most, hogy a túra után alulról is megtámadom egy kis felfedezés okán ezt a kiemelkedõ természeti értéket, ami az Õs-Ipoly által felszínre hozott õstengeri maradványokban gazdag, õserdei hangulatú hely, vagy valami ilyesmi, de nem vagyok geológus, annyi szent. Még réges-régen jártam itt a családommal, elhoztuk ide gyermekeinket erre különös hangulatú helyre. Érdekes, hogy ösztönös késztetést érezve, életem elsõ „túrabeszámolóját” éppen errõl a kirándulásról írtam meg. Soha nem felejtem el azt a képet, ahogy néhány éves gyermekeim a feltornyosuló óriási agyagfalak között, hatalmas liánokkal beszõtt, buja növényzettel körbevett hûs patakmederben gázolnak, mint valami felfedezõk, „dzsungelharcosok”, rácsodálkozva a lépten-nyomon felbukkanó érdekességekre, természeti csodákra, borzasztóan élvezték a dolgot, mint én most. A beszámoló aztán valamelyik winchesteren veszett az évek során, pedig most érdekes lett volna újra olvasni (legalábbis nekem). Ami érdekesség azon kívül, hogy a túra után, amikor mélyen behatoltam a szakadékba, sok helyen kidõlt fákon, patak teraszokon és agyagfalakon kellett feljutni, nos, a végére teljesen rendbejött a túra után kissé leharcolt lábam. Akaratlanul teljesítettem a futás utáni oly sokszor javasolt nyújtógyakorlatokat. Egyéb kalandjaim is voltak hazafelé menet. Elõször, Szlovákia pár percre lévén, arra gondoltam, arra megyek haza, végig a határ túloldalán az Ipolyságban. Errõl szerencsésen lebeszéltem magam. Jól tettem, mert Rétság után olyan álomkór jött rá, gondolom a Honti-szakadék dzsungelében csípett meg valami „csecse”, hogy kénytelen voltam kiállni a balassagyarmati Lidle parkolójába. Az igazság persze az, hogy nem túl sokat aludtam az éjszaka, a hajnali ½ 4-es kelés és a 3-4 óra alvás most kiütközött rajtam, bár napközben semmit nem vettem észre belõle. Koffeinizálás helyett megpróbáltam egy pár perces alvást ott a kocsiban, hihetetlen eredménnyel. Teljesen felfrissültem, kitisztult a fejem, akár 100km-es túrának is neki tudtam volna ugrani. Egy szemernyi álmosság sem maradt bennem egészen éjjel ½ 1-ig, amikor végre lefeküdtem otthon az ágyamba. Balassagyarmaton aztán egy kismotorverseny miatt letereltek a fõútról. Bekeveredtem Palócföld szívébe, és most, a turistajelzéseket látva, a „Csitári hegyek alatt” még jobban sajgott a szívem, hogy a Palócföldi 100-as nem olyan régen még olyan elérhetetlennek bizonyult számomra.

Akkor, az a darab szikla, az volt nekik egész Magyarország, és az egész élet. Hát hová is mehettek volna innen?

De most a kék kereszten mászok felfelé, a kék jelzés erõsen megdolgoztat. Futni már nem mindig tudok, így magamra maradok a gondolataimmal. Közben a nap kisüt, és nem csak a látható, de az infravörös tartományban is jócskán osztogatja szeretet-csomagjait. Így picit sem fázok, visszatért a késõ nyár. Fúj a szél, de csodálatos a hangulat az erdõben, harapni lehet a jó idõt. Kellemeset sétálok Drégelyvárig, ott aztán lesz ember bõven, merthogy a Honti-szakadék pontõrei óta nem találkoztam ember fiával. Amint meglátom az elsõ párt, próbálok kommunikálni, de nem a mieink, így gyanakodva méregetnek, sõt Drégelyvár helyett, Drégelypalánk felé próbálnak irányítani. Az is egy vár, de az „már más túrához” tartozik. Felmegyek a fellegvárba, és itt megülök egy rövid idõre. Körbejárok, fényképezgetek. „Szórakoztató” megfigyelni a várat elözönlõ szombati turistákat, akik többen vannak, mint ALI serege lehetett annak idején. Megnézem a Szondi emlékmûvet, felidézem a híres „aranyjánosi” sorokat. Elmenekülhetett volna minden bizonnyal valahogy az a 150 ember, még a 12000 török ideérkezése elõtt, ahogy megtették ezt sokkal erõsebb várak védõi is akkoriban. Vajon mit érezhettek, mire gondoltak még az igazi nemzetállamok, nemzettudat kialakulása elõtti idõkben ezek a harcosok, ezen gondolkodom. Vagy a magyarság már akkor sem kötõdött holmi nemzetállamhoz, nem voltak határai? Akkor, az a darab szikla, az volt nekik egész Magyarország, és az egész élet. Hát hová is mehettek volna innen? „Innen hová?   kérdezem én”. Áldozatuk sem volt fölösleges. 1552-ben ezeknek a kisebb segédváraknak a letörése jelentõs török erõket kötött le, és hozzájárult ahhoz, hogy a törökök kicsúsztak az idõbõl, és mire az idõközben megerõsített Eger vára alatt egyesítették támadó erõiket, a nyári hadjáratra felkészült, könnyû felszerelésû törököknek már nem maradt idejük egy hosszabb ostromra. A terjeszkedésük így lényegében leállt, konzerválódott a végvári rendszer, a Királyi Magyarország és a magyarság megmenekült az enyészettõl, és ebben Szondi György és 150 embere is egy „sugár” volt, gondolom végig az alatt a pár perc alatt, amíg a sziklán ülök, és a körpanorámában gyönyörködöm ezen a már alig fokozható hangulatú szeptemberi szombaton.

Végül elhagyom a várat a csúszós lépcsõn araszolva le, miközben arra gondolok, hogy ezeket a lépcsõket egykoron a magyar hõsök csizmái is koptatták, s ahol ma kisgyerekek mászkálnak akrobatikus ügyességgel, biztosan mutatva utat a tétovázó felnõtteknek. Ez jó, mert ebben a nehezedõ helyzetben, életük során még szükségük lehet erre az akrobatikus ügyességre, hogy talpon tudjanak maradni. (Kellett nekem egyedül maradni!)

Gyönyörû helyeken haladunk át, mint Pénzásás például, ezen a csodálatos réten, ahol még egyszer feltöltöm a telepeimet a szeptemberi napsütés energiasugaraival.

Indulok lefelé a piroson, amikor találkozok Moiwa-val és Lépéshibával, amint szembejönnek, õk még csak most ostromolják meg a várat. Egy pár perccel indultak késõbb, mint én, behoztak, amíg a várban bóklásztam, és fogalmazgattam „nagy gondolataimat”. Leszaladok a piroson Deszkáspusztáig, ahol 10 éven át üzemeltett egyesületi házat a Gémes Természetjáró Egyesület, de mivel csak bérleti szerzõdésük volt, „gonosz erõk” véget vetettek ennek, máig sem tudják miért. Egy dózerrel még a házat is eltúrták az erdészet emberei, hogy ne kelljen olvasniuk az egyesület által fogalmazott kérõ, könyörgõ leveleket többé. Ezzel végleg véget ért a gazdag turistaélet ezen a helyszínen. Gondolom, többé nem zavarják a fakitermelést és az „úri” vadászatokat holmi alkalmatlankodó turisták. Így kell ezt csinálni. Lentebb láttunk egy Szondi nevû, jobb sorsa érdemes kulcsos-házat is, ami szintén a Drégelyvár sorsára jut lassan, mint ez a deszkáspusztai turistaház. És nem az érdektelenség, hanem a rosszhiszemûség és szûk látókörûség miatt. Elbeszélgetek a rendezõkkel a történtekrõl a deszkáspusztai ellenõrzõ-ponton, mialatt Moiwa és Lépéshiba lehúznak, láthatólag nagyon sietnek. Utánuk eredek, és még idejében beérem õket ahhoz, hogy közösen jelet tévesszünk a rét szélén haladva. Kicsit sérelmezik, de „bölcs öregként” megnyugtatom õket, ami hat, és rövid korrekció után már robogunk is felfelé boldogan, most már együtt egészen a célig. Jó ütemet diktálnak, lefelé rendesen futkározunk is, irtózatos távolságokat megtéve könnyedén, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy végig beszélgessük az egész utat. Gyönyörû helyeken haladunk át, mint amilyen Pénzásás például, ezen a csodálatos réten, ahol még egyszer feltöltöm a telepeimet a szeptemberi napsütés energiasugaraival. Társaim elmondása szerint rengeteg teljesítménytúra érinti ezt a helyet. Hiába, a pénz nagy hatalom, senki sem tudja kikerülni. Csak nehéz megkeresni, és még nehezebb megtalálni. Lépéshiba egy kisebb sérüléssel bajlódik, így idõnként egy kicsit lemaradozik, próbálkozik, hogyan tudna a legkevesebb „lépéshibával” lejutni a hegyrõl, de azért nagyon teker Õ is. A célban aztán összeverõdnek a mai napom fõszereplõi. Ott van az egyesület vezetõsége, futótársaim, Dani és Gábor, a három fiatal futó srác, akiket Bernecebarátin még a virsli mellett ismertem meg, Moiwa és  Lépéshiba, és persze ott nyüzsög körülöttünk rengeteg rövidtávos fiatal is.

A piros vonatok, amik csak úgy virítanak a rájuk zúduló napsütésben, remek aláfestést nyújtanak a mai hangulatomhoz.

Zsíros-kenyerezés közben elbeszélgetünk a kellemes hangulatú állomáson. A piros vonatok, amik csak úgy virítanak a rájuk zúduló napsütésben, remek aláfestést nyújtanak a mai hangulatomhoz. Hosszú-hosszú utazás után végre megérkeztem életem egyik „fontos állomására”, ide a diósjenõi vasútállomásra. Egy pár percre ez a lóca lett az otthonom, amin kucorgok, miközben örömmel élem át, hogy a teljesítménytúrázók „nagycsaládjába” tartozhatom.

Szegedi József

marton4

Pétervására

Beteszem ide még az ezen a túrán „sebtiben” készített képekbõl álló galériám linkjét. A kis gépemet sajnos még egy téli túrán jégkárosodás érte, a blendéje befagyott és megkarcolódott, így néha erõs megvilágításnál szórja a fényt, de futáshoz talán még elmegy. A végén, a túrát követõen a Honti-szakadék alsó szakaszán készített képek már az új, nagyobbacska gépemmel készültek, amit viszont a túrára képtelen vagyok elcipelni. Bocsánat a képaláírásokért, nyugodtan át lehet ugrani!

Gémes 50 teljesítménytúra képek, Börzsöny 2012.09.15

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/Gemes50TeljesitmenyturaBorzsony20120915?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOjQ3NfckPWEmwE&feat=directlink

EGER CSILLLAGA 50 2012.09.08 túrabeszámoló

„A megpróbáltatás olyan, mint az erõs szél. Mindent letép rólunk, ami letéphetõ, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk.” (Arthur Golden)

A bokrok mostanra már kihordva terhüket, kilépve az összemosódott zöld biomasszából, büszkén mutogatják felénk, és lógatják sokszor az orrunk elé termésekkel megrakott színes ágaikat.

Megmondom õszintén, valami jó kis, vidám õszi versidézetet keresgettem a beszámolóm élére, ami megadja az alaphangulatot és tükrözi azt, amit én éreztem ezen a napon a Bükkben. Most jöttem rá viszont, hogy szinte minden õszi vers a fájdalmas elmúlás allegóriájaként használja az õsz fogalmát, egészen a depresszióig fokozva. Ideje szakítanunk ezzel a felfogással, hiszen, különösen nekünk teljesítménytúrázóknak az õsz, ezen belül a kora õsz az egyik legszebb idõszakunk, amikorra már elmúlnak a „40fokos” kánikulák, és megszûnnek a percek alatt mindent elmosó zivatarok és jégesõk. Így szeptember eleje idõjárás szempontjából az év legkiegyensúlyozottabb idõszaka, amikorra a tenger és a szárazföld közötti hõmérsékletkülönbségek kiegyenlítõdnek, és végre beáll a monszuncsend, vágni lehet a jó idõt. Lassacskán kezd színesedni az erdõ. A bokrok mostanra már kihordva terhüket, kilépve az összemosódott zöld biomasszából, büszkén mutogatják felénk, és lógatják sokszor az orrunk elé termésekkel megrakott színes ágaikat. A nap még magasan jár, de már különös, aranyló színnel vonja be, tükrözteti a felénk mosolygó számtalan színes bogyót. Jó érzést kelt bennem ez a látvány, és „nem tudom mi okból, de szeretem, de szeretem”…..

S ha nem megyek túrázni egy darabig, már nem csak az olthatatlan vágy gyötör, hogy mehessek…

Az a maroknyi teljesítménytúrázó, aki személyesen ismer, és követi „pályafutásomat” tudja, hogy az utóbbi pár hónapban eltûntem a pástról. Volt rá okom elég, most nem akarom ezeket részletezni. Talán annyit: ugyan tökre nem érdekel senkit, mit csinálok, és ez így van jól, mégis, és ez furcsán hangzik, érzek valami kötelezettség félét, sõt elkötelezettséget. S ha nem megyek túrázni egy darabig, már nem csak az olthatatlan vágy gyötör, hogy mehessek, hanem valami lelkiismeret-furdalás is erõt vesz rajtam, mintha valami kötelezettségemet mulasztanám el. Olyan erõs kötelék ez, amit nem tudok, és nem is akarok szétszakítani. Remélem, elkísér majd egész életem során.

Ekkor tûnik fel István és kis csapata. A napom már jól indul.

A Szent Erzsébet kollégium bejárati folyosóján nevezek be az 50km-es távra. Minden távnak külön nevezés lapja van, eltart egy darabig, amíg felfogom. De túlesek végre a mai megterhelõ szellemi munkán, és végre benyújtom a lapomat. Nem vagyunk túl sokan, ismerõst még nem látok. Ekkor tûnik fel István és kis csapata. A napom már jól indul. Váltunk néhány szót, bár közben komoly adminisztratív terheket cipel a vállán, mert egy túra-egyesület nevében intézkedik. 7.26-kor indulok. Nem várom meg Istvánékat, mert a mai napot olyan futósra tervezem, aminek kedvez az is, hogy nem látok tömegeket. Mára, szerte az országban rengeteg népszerû teljesítménytúrát hirdettek, pl Vadrózsa, amire én is kacsintgattam, ez megosztja a résztvevõket. Végigkocogok a fõutcán, majd a Viadukt alatt szólít le egy (ceglédi) túratárs aki, az útvonalról és az ellenõrzõpontokról érdeklõdik. Ez a 3. teljesítménytúrája, és ezen a környéken még soha nem túrázott. Egy darabig együtt haladunk, beszélgetünk, majd abban a reményben válok le róla, kölcsönösen bemutatkozva, hogy elõbb-utóbb összefutunk valamelyik túrán megint. Nem szívesen hagyom el, mert biztosan jót társalogtunk volna, vevõk voltunk egymásra, de teljesítménytúrán a tempó nagy úr, mert mindenkinek a saját tempóját kell mennie, különben nem bírja sokáig, akár lassabban, akár gyorsabban megy, mint az a számára ideális. Az emberi kapcsolatok is ehhez igazodnak jobbára, barátságok is múlhatnak rajta.

Ez a minimum, hogy egriként az itt termelt szõlõfajtákat kapásból felsoroljam.

Kocogni kezdek felfelé a szõlõhegyre a kék kereszten, egy hosszan elhúzódó, enyhe emelkedõn. A szüret elõkészületének még nem látom semmi jelét, bár a meleg és a szárazság miatt jó két héttel korábban, már jövõ keddtõl szedhetõvé nyilvánította az egri hegyközség a területéhez tartozó dûlõkben termelt középérésû fajtájú szõlõket, így a Chardonnay-t, a Királyleánykát, a Leánykát, a Pinot blanc-t, a Rajnai rizlinget, a Rizlingszilvánit, a Sauvignon blanc-t, á Szürkebarátot, a Traminit, a Viognier-t, illetve a Blauburgert, a Blauer portugiesert, a Pinot noir-t és Syrah-t, „gondolom végig!” magamban, ahogy végigjáratom a szemem a távolba futó szõlõtõkék sorain. Ez a minimum, hogy egriként az itt termelt szõlõfajtákat kapásból felsoroljam, még ha a kocsma asztal alól keltenek is fel, beleértve az itt nem említett késõbb érõ fajtákat is. Az biztos, ez jó évjárat lesz, a szemeket szinte szétfeszíti a sok napsütés hatására keletkezett töménytelen tömény cukoroldat. (Eger Classicus, Eger Superior és Grand Superior szedésének külön szabályai vannak- szerk.) Ja, a szõlõnek óriási egészségvédõ hatása van, igazolták amerikai tudósok egy kiterjedt vizsgálatban, nem régiben. Szüretelés közben sorban húzom le a korábban indult gyalogosokat, akik egytõl egyik barátságosan fogadják az üdvözlésemet. A nyílt szakaszon egy pillantást vetek a völgyben húzódó, mellettünk hosszan „ballagó” és csak lassan elmaradozó Felnémetre. Az Egertõl elkülönült városrész felett a kora szeptemberi nyár már kezdi bontogatni a hajnali hûvösöktõl kissé meggémberedett szirmait. Tegnap este kiszaladtam egy 10km-es bemelegítõre, és bár az idõeredményem elég jó lett, éreztem, hogy nem a csúcsformámban vagyok. Talán elõzõ héten túledzettem magam, és az izmaim még nem regenerálódtak kellõképpen. Most töretlenül, egyenletesen haladok, de az a könnyedség, amit a futásban szeretek, sehol sincs. Inkább valamiféle kényszeredett kocogás ez, de nem mondom, jó haladok, és nem visel meg nagyon. Nem vártam maximális teljesítményt mára, hiszen hosszú hónapok kihagyását nem lehet rögtön az elsõ túrán behozni. A kék kereszten felfelé, még a kék becsatlakozás és jóval Szarvaskõ elõtt az utolsó csapat gyalogos is elfogy elõlem, ettõl kezdve az egész túra során egyedül, magányosan vezetem az 50km-es mezõnyt egészen a célig. Ez meghatározza további gondolataimat is. Nagy elõnye, hogy a ponton óriási örömmel fogadnak, mint elsõ befutót, az utánam jövõket persze szintén óriási örömmel fogadják, mint további befutókat.

Bocs az önarcképért, de én szóltam!

Szarvaskõbe befutva már látom, ébredezik a falu. A szélsõ házakban a fészerekben tevékenykednek a korán kelõ lakosok. Odaköszönök, fogadják. Aztán átvágtatok a vár alatti parkolón, ahol nagyobb létszámú motoros csapat tart éppen pihenõt. Rengeteg szempár szegezõdik rám egy óvatos pillanatra, ahogy a semmibõl hirtelen elõlépek, fényre sötétedõ lencséjû, „dögös” szemüvegemben, fess, piros Nike rövid-rövidnadrágomban, amiben imádok futni, csinos, (piros) légáteresztõ, kényelmes futópólómban, sárga, Jeszenszky feliratú sildes sapkámban, amiért egyszer 6km-t kutyagoltam vissza egy túra során, mert egy helyen ottfelejtettem, vadonatúj, 2 napos,  Nike airspan +8-as futócipõmben, mindez egy piros-fekete deuter márkájú, könnyû hátizsákkal megkínálva, jobb külsõ zsebében, régi kedves társammal, egy Nikon S8100-ás fényképezõgéppel. (Bocs az önarcképért, de én szóltam!). Az igazság az, hogy szerintem tojtak rám a motorosok, de azért jó volt képzelegni. Az Ökopark Centrumban, a ponton érdeklõdöm Károly, jó ismerõsöm után, akivel minden évben valahol itt, még a Gilitka elõtt szoktam találkozni, és egy jó darabig együtt haladni, szinte hagyomány már ez, de nem tudnak róla semmit, elõttem pedig nincs senki. Most megszakadt a hagyomány, így a kapott szelet csokiba ölöm a „bánatom”, A várba és vár feletti sziklákra iramban feljutni még a legjobb állapotban sem könnyû, de itt még azért pirítok. Sõt a Gilitkáig azokat a sunyi emelkedõket is megfutom, amik minduntalan jönnek és jönnek.

 A gerincre már nem tudok felfutni, hiányzik a koffein…

A Gilitkánál aztán keresem az energiaitalomat, koffeinre áhítozom, de most jövök rá, hogy reggel minden fölösleges kacatot kiszórtam a zsákomból, hogy ne fogja vissza semmi a lendületemet. Beérem így egy marék mazsolás-szõlõcukorral, amit jól leöblítek a közeli Gilitka-forrás csodák-csodája, a szárazság ellenére, valószínû egy gazdag vízérbõl töretlenül csordogáló, hûsítõ vizével. A gerincre már nem tudok felfutni, hiányzik a koffein, így felaraszolok, még viszonylag jó tempóban. Az egész teljesítménytúrázó pályafutásomat a lányom mentette meg, aki csütörtökön megvette a már jól bevált típusú és márkájú futócipõmet. A nyáron ezt akkor nem lehetett kapni, amikor kerestem, így más márkákkal is kísérleteztem, de sorra kudarcot vallottak ortopéd lábamon. Születésemtõl kezdve, dominánsan öröklõdõ, óriási lúdtalpam van ugyanis. Kérdezték is a cipõboltban, amikor ráléptem a tesztlapra, hogy tudok ezzel a lábbal egyáltalán futni. Tudok. Némi tornáztatás és alkalmas cipõ kell hozzá csupán, évekig nem okozott semmi problémát. Felérek a gerincre, majd a Homonna is gyorsan eljön, innen egy óriási, 5km-es futással be lehet zuhanni a völgybe.

Megszûnök önálló lény lenni, beleolvadok a körülöttem elsuhanó természetbe…

Ez az igazi mozgásélmény, az ember ilyenkor a gravitáció támogatásával borzasztó erõsnek, és legyõzhetetlennek érzi magát, ahogy robog gõzerõvel megállíthatatlanul. Ahogy futok lefelé magányosan, csak a madarak jelzik minduntalan a betolakodó közeledését, egyébként csend van. Az erdei út fölé boruló fák árnyékán átbuggyan a szeptember eleji napsütés, csodálatos árnyjátékot varázsolva az ösvényre, a környezõ bokrokra, fákra és megannyi rejtõzködõ lakójára vetülve. Futok, és lassan elemelkedek a talajtól. Az agyam teljesen kiürül, nem gondolok semmire. Megszûnök önálló lény lenni, beleolvadok a körülöttem elsuhanó természetbe, egylényegûvé válok azzal, átjár a mindenség harmóniája, az öröklét, a nirvána. Lábaim ritmusos dobogását hallgatom az erdei talajon, a legszebb zene a fülemnek, amelyet oly sokáig kellett nélkülöznöm. Az erdei aszfaltútra érek. Szeretem ezt a nyílt szakaszt is, ahol újra teljes pompájában találkozhatok a mindent elárasztó napsütéssel. A szerotonin, a boldogság hormonja mostanra már teljesen elöntötte a véredényeimet, homloklebenyemet, szinte bizsergek tõle. Bár a lúdtalpam némi jelt ad, és az izmok sem úgy veszik fel a cukrot, ahogy szeretném, mégis úszok a boldogságban. Újra teljesítménytúrán vagyok, ott, azon a helyen, ahol az elmúlt években már gyakran haladtam együtt kedves túratársakkal, vagy vetélkedtem, kajánkodtam leszakíthatatlanul más „akarnok” futókkal. Sok emlék fûz ide, és ha most magányosan futok is az úton, nem vagyok egyedül, itt vannak õk, és mögöttem az egész mezõny, elõttem ellenõrzõ pontok, és messze-messze tíz kilométerekre az áhított cél.

 Most minden kiszáradva.

 A piros kereszt átvág egy hatalmas acsalapuson. Ez egy kis patak vizenyõs területe, ahol az évek során sokszor áztattam már el a cipõmet teljesen. Most minden kiszáradva. A kis pataknak nyoma sincs, mint a legtöbb vízfolyásnak a Bükkben. Szarvaskõnél még az Eger-patakban is alig csordogál a víz, az összes mellékága kiszáradva, még a nagyobbak is. Kis hozam esetén, ahol még van hozam, a patak élõvilága még érzékenyebb a bekerülõ, feldúsuló szennyezõdésekre, rontva a túlélés, regenerálódás esélyét. A dimbes-dombos vízgyûjtõterületekrõl eltûnõ növényzet, és a patakok, folyók szabályozása, a lehullott csapadék gyors eltávozását segíti elõ a területrõl, tovább fokozva az aszály okozta környezeti károkat. Ennyit a környezetvédelem hatásairól. Remélem, nem minket túrázókat okolnak az aszályért „is”. Titokban elkergetjük a felhõket, hogy jó idõben túrázhassunk. Már nem olyan dinamikus gyalogmenetben felérek végre tetõre, a sárga piros kereszt találkozásáig, aminek Jánosháza a neve a térképen. Innen újra bezuhanás a Varró-házig, ami az utolsó 500 méteres köves szakaszát leszámítva még elég jól megy.

 Tiberiust ma mégis a „kezemre játszotta” a sors.

Tavaly itt találkoztunk, még a hegyen, Tiberiussal és futótársával, amikor Szt-vel rohantunk lefelé, akik, bár mi sem voltunk piskóták, lazán elszáguldottak mellettünk. És ennyi idõ elég volt, hogy összeismerkedjünk, hiszen beszámolóinkból már régen ismertük egymást virtuálisan. Most hiányolom õket, Szt-t és Tiberiust, ahogy itt robogok lefelé, de „legalább” Tiberiust ma mégis a „kezemre játszotta” a sors. Bár jóval késõbb indult, mint én, jobb futó lévén a legvégére ledolgozta a „hátrányát”, és éppen a célban, „becsekkolás” közben ért utol. Régi ismerõsként üdvözöltük egymást, holott mindössze néhány tízmásodpercre találkoztunk tavaly, és egy pár rövid e-mail-t váltottunk azután szigorúan a túrákról, beszámolókról. Hogy ne merevedjünk le az 50km-es szaladás után, egy közös sétát tettünk Eger belvárosában a mai túra után, közben jól elbeszélgettünk. Ezúton kérek tõle elnézést, ha esetleg egy kicsit sokat fecsegtem, de nagyon megörültem a találkozásnak, és a túra után egyébként is mindig túlpörgök. Ez nem is szûnt meg egész este, az azt követõ vendégeskedés során sem, éjjel 1 óráig, amikor végre erõszakkal ágyba parancsoltam magam. Most még Tárkány felé rohanok lefelé a piros kereszten, de lassan fogyni kezd az erõm. Leérve nekivetem a hátam a Varró-ház erdei vasúti megállóhely várótermének, ahol már annyiszor regenerálódtam az évek során, de most nem segít különösebben. Jól jönne egy energiaital, de nincs.

„Hagymakoktéllá” alakított italomat kortyolgatva múlatom egy darabig az idõt.

Így valami gyenge kocogással gyõzöm le a tengernyi aszfaltot a Felsõtárkányi-tóig, ahol 31km után végre elérem a 2. ellenõrzõ pontot. Itt a nyugalom szigetén, algáktól zöldre festett tavak karéjában, kedves, humoros társaságban, egy óriási hagymás-zsíros kenyérrel a kezemben, a behullott hagymaszeletektõl „hagymakoktéllá” alakított italomat kortyolgatva múlatom egy darabig az idõt, ezt a gyönyörû szeptemberi szombatot. Jól jön már ez a kis vízhûtés, mert a hirtelen nyáriasodó idõben a léghûtésem lassan kezd csõdöt mondani. A zöld tavat bámulva, ami nagyon megnyugtat, hiszen a zöld a nyugalom színe, jut eszembe, amit minap olvastam valahol. Állítólag kering valahol egy kép a hálón (szerintem megrendezett), amin egy ember fuldoklik a vízben, már csak a keze látszik ki a víz alól, a parton állók, pedig nem segítenek, hanem mobiltelefonjukkal fényképezgetik. Hirtelen a mobilomhoz kapok, de fuldoklót jelenleg nem látván a vízben, egy pár SMS-t rendezek el inkább.

 Már a Vasbánya-nyereg is valahogy messzebb van, mint máskor, igen-igen hiszen a Világegyetem tágul.

Az innen, a Kövesdi-kilátóig tartó brutál emelkedõt pihenõnek szánom, mert itt úgysem lehet futni, így a lábam legalább pihen, ráfér. De a dolog nem jön be. Már a Vasbánya-nyereg is valahogy messzebb van, mint máskor, igen-igen hiszen a Világegyetem tágul, és már régen jártam erre. Lépésrõl-lépésre küzdöm le az emelkedõt, és nem olyan lazán, ahogy terveztem. Naponta átlag 20ezerszer veszünk levegõt, én ezt a Kövesdi-kilátóig letudom. Ma már többet nem kell levegõt vennem, ennyivel is könnyebb lesz nekem, ezzel már nem kell törõdni. Felérve megpihenek a padon, a szép kilátást szemlélve, és egy pillanatra átsuhan rajtam a gondolat, lehetnék normál kiránduló is, elüldögélnék itt egy ideig ejtõzve, „de maradni úgyse mer”, elhessegetem magamtól ezt a gondolatot, mint egy alkalmatlankodó böglyöt, és lerohanok a közeli Várkútig, ahol a ponton már tárt karokkal fogadnak, mint elsõnek érkezõt. Lászlóék már ismerõsek nekem, hiszen minden évben itt találkozunk, most is elbeszélgetünk egy kicsit. Tavaly a Szalajkában is összefutottunk, amikor épp az Istállós-kõre tartottam öngyötrésre, egy mazochista pillanatomban. Laci emleget egy Vidróczki-barlangot, az én területemen, a Szarvaskõi-elágazás után, a 25-ös út közelében. Vidróczkinak ugyanis több rejtõzködõ helye volt a Bükkben és a Mátrában. Legközelebb megpróbálom megkeresni, ha arra járok, biztosan kalandos lesz. Hátha még Vidróczkit is otthon találom.

 Hirtelen elém ugrik valaki egy hatalmas vödörrel a kezében.

Kezdek a finis felé közeledni. A Várkút nagy-egedi elágazó közötti szakasszal ugyanaz a gondom, amit már az elõbb kifejtettem a Világegyetem tágulásával kapcsolatosan. Tény, hogy a melegben már a vörös-eltolódásom is egyre nagyobb mértéket ölt. Ahogy, kocorászok felfelé egy emelkedõn, hirtelen elém ugrik valaki egy hatalmas vödörrel a kezében, és szélesen, nagy vigyorral üdvözöl, mintha csak ezer éve nem látott ismerõsét látná újra. Eger Csillaga kérdezi, a vödröt lóbálva. Igen mondom, én vagyok az élboly, éppen szökésben. Rögtön lefényképez, tetszek neki. Együtt haladunk tovább az erdõben. Közben a vödör talánya is megoldódik, újdonsült barátom jelzésfestõ, a Tibához megy jelzéseket pótolni. Agitál, hogy menjek az általa szervezett Bükk-fennsík teljesítménytúrára. „Jelentem” neki, hogy már voltam többször, írtam róla beszámolót, kettõt is, ez az errõl a túráról írt beszámolók zömét teszi ki. Amikor a fedõnevemet említem, örömmel mondja, hogy olvasta a beszámolóimat. Erre mondják, kicsi az erdõ. Elindulsz egyedül, magányosan, és valahol az ösvényen barátságos emberekbe, barátokba ütközöl. Kölcsönösen bemutatkozunk egymásnak, majd elbúcsúzok ettõl a népmesékbe illõ kedves, rejtélyes „figurától”, akit nagyon nagyra becsülök tevékenysége miatt, és még most is azon gondolkodom, láttam-e õt valójában ott az ösvényen, vagy csak egy erdei jó-tündérrel találkoztam.

 Mintha két kis „Song-yoen” toppant volna elém a Korona hercegébõl.

Belehúzok egy kicsit, majd kisvártatva feltûnik elõttem két fiatal lány. Kiállok egy percre, majd a nyomukba eredek, gondolom, semmi perc alatt lefutom õket. De sehol sincsenek, mintha a föld nyelte volna el õket. Még egy ideig erõlködnöm kell, mire újra megpillantom a lányokat. Futnak lefelé, mint a szélvész az iszonyúan köves terepen. Még a távolból látom, az  elágazónál a táblán nézik meg, merre van a Nagy-Eged. Mindjárt gondolom, nem idevalósiak. Az emelkedõn érem be õket. 25km-en indultak, és irtózatos tempót mennek most is felfelé. Elbeszélgetünk egy kicsit, majd hamarosan a hegytetõn található ellenõrzõpontra érünk. Fent nagy a nyüzsgés, az országos sárkányrepülõ bajnokság zajlik. Olyan nagy a káosz, hogy éppen az egyik pontõr srác próbálja megmenteni földön heverõ, márkás bringáját egy ráfaroló kisbusz elõl, többet ér ez, mint a busz felkiáltással. Az ócskavassá préselés ezúttal nem sikerült. Mindegy, mert az acélgyártás úgyis mélyponton van. Közben felnézek az égre, fényképezgetem a sárkányrepülõket. Fent a végtelen kékségben tarka-barka, színes, széles szárnyú herkentyûk tucatjai úszkálnak keresztül-kasul egymáson. Most bánom már, hogy nem a 30x zoommal rendelkezõ gépemet hoztam magammal, de a szigorú súlykontroll természetesen kiejtette a napi felszereléslistából. Még egy darabig elmélázok Leonardo Da Vinci méltó utódjaira függesztve a szememet, majd lefelé indulok a hegyrõl még a lányokkal együtt. A véghajrá elõtt jól jött, nagyon feldobott a társaságuk, mert már kezdtem „lekuttyadni”. A két lány olyan tiszta szépséget, tisztaságot, fiatalságot és jó kedvet varázsolt a turistaútra, mintha két kis „Song-yoen” toppant volna elém a Korona hercegébõl. Végül kölcsönös bemutatkozás után, még egy búcsúfotót is megengedve nekem, elbúcsúzunk, majd levágtatok a hegyrõl, a 7 órán belüli teljesítés reményében (fénykép lsd a mellékelt galériában).

 Muris a növényeken látni a „fekete padlizsánokat”.

A mostani állapotomban már kezd necces lenni a 7 órás teljesítés, de, hála a jó cipõnek, azért szépen legurulok az erõsen köves, meredek, kanyargós ösvényen, de lent aztán teljesen elfogy a lábam. A Kis-Egedre csak felkínlódom magam, és lefelé is, igazi tempó híján a gyönyörû zöldségeskerteket, paradicsomokat, padlizsánokat fényképezgetem. Muris a növényeken látni a „fekete padlizsánokat”, amikkel ez idáig csak az áruház polcán találkoztam jobbadán. Leérek a fõútra, futásról már szó sem lehet, csak afféle gyorsmenetben haladok. Ez bejön, mert hamar elfogy az egyébként a túra vége felé már végtelennek tûnõ Vécseyvölgy utca. Visszametszem a vasutat, amit még Szarvaskõben léptem át, és Transz-Egerbõl, Cisz-Egerbe jutok végre, Jeriko (tervezett) testvérvárosába, és hamarosan a tömény belváros utcáit taposom.

 Egyszer mindennek vége szakad.

Még befényképezek egy kis mellékutcába, ahol különös módon tûnik fel a várfal, ahogy még nem láttam azelõtt. Ma vasárnap, amikor ezeket a sorokat írom, van 460 éve, hogy a török 70 ezer fõnyi támadó katonasággal megkezdte Eger várának 1552-es ostromát. A történet mindenki elõtt ismert, aki kijárta az általános iskolát, úgy hogy ebbe nem kezdenék bele, meg egyébként, ha akad olyan valaki, aki véletlenül eljutott idáig az olvasásban, már abban reménykedik, hogy egyszer ennek az írásnak is vége szakad, amire csak egyetlen-egy tény ad némi reményt a sorok közt fuldoklónak, hogy egyszer mindennek vége szakad. És akkor jövök én az egri várral, meg az ostromával. De, mivel Eger Csillaga teljesítménytúrán vagyunk, beteszek ide mégis valamit, amit nem régiben olvastam a helyi újságban, és nekem is újdonság volt.

Egyébként abban a korban a sebesült, beteg katona nem kapott zsoldot, addig, amíg nem tudott újra szolgálni.

Balásdeák Istvánról van szó, annak a végvári korszaknak a jellegzetes figurájáról, aki az egri dicsõséges ostrom és a vár eleste közti negyvennégy év alatt az egri végvár egyik legkiválóbb katonája volt. 1574-ben pl. 8 huszárral szolgált az egri várban, és jó jövedelmet kapott utánuk. Abban a korban, amikor Eger szigetként létezett a hódoltságban, Felnémet és Tihamér már a töröknek adózott.  Balásdeák a helyettes várkapitányságig vitte végül. A törökök ellen vívott 1588-as szikszói csatát az õ lélekjelenléte és idõben indított lovassági támadása döntötte el. Ekkor az 1596-os bevételéig még az egri vár is fellélegezhetett. Az1592-es szikszói csata viszont már fekete nap a végvári idõk történetében. Szinte a teljes magyar gyalogság elpusztult, 300 egri vitéz halt meg. Balásdeák is fogságba esett. A jászapáti birtokait és a jászi kapitányi címét Rudolf király eladományozta, semmit nem tett a kiszabadítására. A Mivel státuszfogoly volt, a Héttoronyból pénzzel nem, csak magas rangú fogolycserével lehetett kiváltani. 5 évet töltött ott. Egyébként abban a korban a sebesült, beteg katona nem kapott zsoldot, addig, amíg nem tudott újra szolgálni. Pálffy Miklós fõgenerális Hasszán koppányi bég ellenében kiváltja Balásdeákot, és tiszti állást ad neki. További sorsa nem követhetõ, valószínû a fogságban megromlott egészsége miatt hamarosan meghalt. (Forrás Hm.Hírlap) Bocs, hogy beszámoltam egy szerintem kevésbé ismert korszakhoz tartozó, kevésbé ismert személyrõl, egy igazi Egri Csillagról.

Jó fáradtan végre elõérem a „célkörletet”.

Miközben Balásdeákról gondolkodom, járókelõk kíváncsi szempillantásaitól kísérve jó fáradtan, végre elérem a „célkörletet” 7h órás teljesítéssel (terv: 6:30 volt). Idõugrással már beszámoltam Tiberiussal történt találkozásomról. Késõbb még visszatérve a helyszínre, elbeszélgettem a fõszervezõvel, Gyulával. Fõként a teljesítménytúrák szervezésének nehézségeirõl és bonyodalmairól esett szó, ami mostanában nagyon aktuális témává kezd válni.

 Az egészséges életmód, a szabadban végzett mozgás óriási jelentõséget kapott a betegségek megelõzésében.

Mit mondhatnék még így a végén, már-már kimerülve. Mi mást, mint még egy-két kimerítõ mondatot. Kívánom a teljesítménytúrázásnak és teljesítménytúrázóknak, hogy ma, amikor társadalmunk szinte minden negatív egészségügyi sztatisztika tekintetében az élbolyban, ha nem az élen található európai- és világviszonylatban, és amikor az egészséges életmód, a szabadban végzett mozgás óriási jelentõséget kapott a betegségek megelõzésében, kormányprogram is szól róla, hogy direkt és értelmetlen gáncsoskodások ne tegyék lehetetlenné ennek a nemes szabadidõs tevékenységnek a gyakorlását, vagy súlyos, értemetlen korlátozását. Kívánom viszont azt is, ha az indokolt, és tényleg veszélyben forog valamilyen természeti érték, a teljesítménytúrázók mûködjenek közre a hatósággal annak megóvása érdekében, még akkor is, ha nem õk veszélyeztetik, hogy unokáink is láthassák még. De, azt is kívánom, hogy ez a viszony ne egy parancsuralmi elven mûködjön, hanem egyenrangú félként tárgyaljunk a természetvédelmi hatósággal a minket érintõ, korlátozó kérdésekrõl, hogy az egészség védelme érdekében is, meghozható legyen az optimális döntés. Remélem ezzel a véleményemmel és kívánságaimmal még nem lõttem túl a célon.

 Szegedi József

-marton4-

Pétervására

 Ma újra a mesék birodalmában jártam, mesebeli tájakon, mesebeli emberekkel találkoztam. Ez volt az én mesém róluk…

 „ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!” FUSS, FUSS, FUSS….

 Most is nagyon szívesen veszek Facebook-jelöléseket minden kedves túratársamtól, akik ezúton is kapcsolatba szeretnének kerülni velem, eleinte esetleg csak virtuálisan, késõbb pedig a terepen találkozhatnánk, mint már ez sokszor megtörtént az elmúlt években.

Opcióként a végére még belinkelek egy néhány fotót a túráról, és néhány egyéb nem a túrán készült képgalériámat. Ha puszta véletlenségbõl valaki talál egy-két kedvére való képet bennük, már megérte megosztani õket.

 Eger Csillaga 50 teljesítménytúrán néhány kutyafuttában készült fotó 2012.09.08

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/EgerCsillaga50Teljesitmenytura?authuser=0&authkey=Gv1sRgCMD6h4nHiuruMA&feat=directlink

 Szarvaskõ és Felsõtárkány között a hegyekben 2012.09.01

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/SzarvaskoEsFelsotarkanyKozottAHegyekben20120901?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOeMucev8IGdDg&feat=directlink

 Hosszú-hétvége a Szlovák-karszton 2012.08.19-20-21

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/HosszuHetvegeASzlovakKarszton201208192021?authuser=0&authkey=Gv1sRgCO_j1MXD-NX9lgE&feat=directlink

Nyári hangulatok 2. 2012.06.15

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/NyariHangulatok2?authuser=0&authkey=Gv1sRgCI6gqPqp2__eVA&feat=directlink

 Nyári hangulatok 2012.06.09

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/NyariHangulatok?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOe8y5u929H4qAE&feat=directlink

 Önértékelés:

Ez a túrabeszámoló meglehetõsen lapos, unalmas, kevés benne az új ötlet és a humor. Fellengzõsen nyilatkozok benne olyan témákról, amikrõl gõzöm nincsen, pl. természetvédelem. El akarom hitetni, hogy valami jó fej vagyok, holott nem. Sok benne az unszinpatikus magamutogatás, önarckép, képgalériák stb. Más embereket jellemezgetek, bár lehet, hogy annyira azért Õk sem bánják a dolgot, de lehet, hogy egyszer valaki mégis jó fenékbe rúg. Azért nekem tetszik ez a beszámoló, hiszen az én gyermekem, és ha megveszek, akkor sem tudok jobbat írni.

 „Abban a pillanatban, amikor beéred kevesebbel, mint amennyit megérdemelsz,

még annál is kevesebbet kapsz, mint amennyivel beéred”. (Maureen Dowd)

(Hogy jön ez ide? Sehogy! De, azért jó nem?)

De most már tényleg vége!!!

 Ne örüljetek annyira! Hamarosan jelentkezem újra!

Ez olyan, mint a filmek végén, hogy soha nem akar véget érni, még mindíg jön egy újabb felirat, vagy piktogram.

De most már tényleg vége! Tényleg vége? Nem! Eszembe jutott valami: „Tudod, az elsõ pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod.”

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/KoraOsziSzinekHangulatokABukkben2011091718?authuser=0&authkey=Gv1sRgCJrT0PbR4u_FpwE&feat=directlink

Less Nándor 60 2010.10.09

Mottó: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret.”

„Nézd! Mint egy kerék, ami forog,

Szinte soha meg nem áll,…”

Átvillan a „szerveremen” még a túra legelején, amikor kissé vacogva az elsõ bemelegítõ lépéseket teszem, mivel harmadszor járok ezek a túrán, lehet e még valami újat mondani róla. A gondolat gyorsan elsiklik, mint egy kígyó a fûben, és csak most, hogy a klaviatúrát „simogatom”, és próbálom összeszedni a gondolataimat ötlik fel újra. Ahogy nézem a begépelt szöveget, Less Nándor 60 2010.10.09 már látom is a megismételhetetlent: bevillan, hogy ma, a túra msánapján három tízes áll sorban a húszas után a dátumban. Nem foglalkozom ugyan számmisztikával, de az ilyen érdekességek mindig is vonzottak egy kicsit. Még érdekesebb volt ez a dátum 1000 évvel ezelõtt, 1010.10.10(4 igen, 4 nem bit), ahol négy tízes állt egymás mögött, bár nem tudom ezen a napon, elsõ királyunk megkoronázásának 10. évében (éppen 1000!!!!! éve) rendeztek e teljesítménytúrát valahol az országban? Bizonyára, csak akkor még nem így hívták. (Idén is pajzsra emeltünk magunknak egy új „királyt”, minden bizonnyal Mátyás óta nem kapott ilyen sanszot ez az ország. Drukkoljunk magunknak! Hajrá Magyarország!). De véget vetve a „kalandozásnak” visszatérve még egy kicsit a számokhoz, legközelebb 2110.10.10-én áll össze újra a három tízes, ebben az évben lesz a „Less Nándor” 114. rendezése (ott leszek, ha más nem a klónom támad majd), bár ez már korántsem lesz olyan „helyes” dátum, mint a mai, vagy még inkább az 1000 évvel ezelõtti. Próbáltam megnézni nagy hirtelen a Windows XP-ben vajon ez a nap szombatra fog e esni, de a „Uiendauizom” csak 2099-ig ismeri a naptárt. Akkor mindenképpen le kell majd cserélnem, már elkezdtem gyûjteni rá.

A kicsit kimerítõ bevezetõ után, kezdjünk már el végre túrázni, elvégre azért jöttünk  össze…

„Így az ember tipeg-topog,

Örök útvesztõben jár,…”

2007-ben teljesítettem elõször ezt a túrát, abban az évben gyulladtunk szerelemre egymással, én és a teljesítménytúrázás, bár néhány éve flörtölgettünk már. A láng sokáig tüzesen lobogott, 2007-ben, a csúcs évében 17 „nagy aktusunk” is volt, aztán vágyainktól független külsõ okok miatt mérsékelni kényszerültünk az együttlétek számát, de soha nem szûntem meg egy pillanatra sem teljesítménytúrázónak lenni, a legnagyobb külsõ nyomás alatt sem. Azt olvastam valahol, hogy a nagy szerelmek felfokozott hormontermelése úgy 30 hónapig tart, azután átadja magát egy stabilabb, kiszámíthatóbb tartós kapcsolatnak. Letelt a 30 hónap, és az idén átkerültem ebbe a kiegyensúlyozottabb állapotba, ami ugyanolyan nagyszerû érzés, mint a mézes hetek idõszaka, csak ez már nem múlik el.

„Mint a mámor, ami kerget,

Ami ûz és visszatart,”

Ahogy elhagyom a „bilincses” iskolát, és kiszaladok az örök szabadság, a felszabadult mozgás világába, a fenti gondolatok „forognak-kergetõznek” tekervényeimben, hát újra itt vagyok, és most egy pillanatra megint a földön, illetve egy aszfaltúton kocogok felfelé. 8:30-as teljesítési tervvel jöttem el, de szokás szerint megint elfutottam magam a túra elõtti csütörtökön (25km 9,2 átlag terepen), így a mai beállításból érzem, 61km „koci” nem fog menni, az már tuti. Tök mindegy mert gyalogolni is szeretek, de azért  minden mozgás királya (beleértve az összes-összes sportot) csakis  a futás, ezt mindenki érzi. Ez volt az elsõ igazi sportja az emberiségnek, minden csak ezután következett. (Talán csak a fára mászás elõzte meg, de az még nagyon régen volt, és akkor még nem is voltunk emberek. Igaz gyerekként mégiscsak ez volt a kedvenc sportom  és nem a futás, de akkor még nem voltam ember.) Ott tartottam, hogy szaladok felfelé, és a kisebb elkaparásokat leszámítva a Mangó-tetõig meg sem állok. Késõbb hallom, hogy egy  páran elmentek a piroson egy néhány km-es „büntetõ körre” a Dobi-rétig, ahonnan visszairányították õket, hogy egy kis kerülõ árán ugyan, de átadhassák magukat a geológia „csodáinak”, vagy a csodás geológiának. Engem most inkább a mészkõbe vájt mélyút fog meg, olyan történelem szaga van. Ez az elõnye annak, hogy már harmadszor vagyok a túrán, így más részletekre kezdek figyelni, mint amikor elõször teljesítettem…

„Mint az óra, mit a percek,

Szédült karneválja hajt.”

A mai nem tûnik olyan tömegtúrának, vagy csak jó idõben indultam. A Kõ-völgyet is egyedül hajtom végig, csak a legvégén elõzök le 2 túratársat. Az idén a kövek helyett a mindent elborító gomba-telepek vonják magukra a tekintetemet. A gombák hatalmas csoportokban állnak, ahogy a spórák éppen szétszóródtak. A „gombaüzemet” elhagyva a végén már kisebb „gombamérgezés” kerülget. Épp a múlt héten tévedtem el az erdõben, amikor a gombákat nemcsak a szememmel, hanem a fényképezõgépemmel kóstolgatva, mint „Piroska”egyre mélyebbre jutottam az erdõben, amíg felnézve már gõzöm nem volt merrõl jöttem. Persze ez nem a brazíliai õsvadon, például Heves megye egész területe 3637km2, ebbõl erdõ 872km2. Még ha az összes erdõ egyben lenne is, nem lenne több, mint egy 30km oldalú négyzet, aminek a közepébõl is könnyûszerrel ki lehet sétálni. Mérsékeltövi erdeinkben eltévedni mûvészet, de büntetõköröket azért lehet menni. Visszatérve a gombákra: az alapszíneken kívül kék, zöld, piros, változatos formájú gombákat lehet most mindenütt felfedezni. Nagyon érdekesek a szintén változatos korall gombák, épp az Ódor-mászás útvonalán teremnek tömegével, amik nem olyan normál gombaszerû élõlények, hanem a nevükbõl következõen olyan szálas, korallszerû termõtesttel rendelkeznek, különféle színûek, világosabban leírva „Pizza a la Hut-ra hasonlítanak az Ûrgolyhókból, aki végül abba halt bele, hogy megvonták tõle a ketchupot.”

„Látod, mindig egymást váltva

Jön az árnyék meg a fény,…”

Kilépek a sötétség birodalmából, a reggeli napsütés szinte letaglóz. A fagyos talaj már kezd felengedni. Most örülök, hogy az indulás elõtti utolsó pillanatban a rövidnadrágomat becseréltem a hûséges mackómra, egy pár hónapig elhanyagoltam, de most egy jó ideig társak leszünk. Itt az õsz. Nem szálldosnak már a „csillérek, tarkályok, szöglenczek, szónyák, csalmászok” és más pillangók, ami néhány héttel ezelõtt még megszokott „utcakép” volt. Az a néhány kései, vagy optimista módon másodvirágzásba fogott növény most fagyosan dideregve húzza össze szirmait, hol van már a tarka rét.

„Míg a világ körbe-körbe

Forog fáradt tengelyén,

Vihartépte szárnyakon,

Mint egy régi szélmalom…”

Talán nem szokatlan tõlem, de megint egy dal fészkelte be magát az agyamba. Nem kérdeztem még meg más szintén magányt kedvelõ futókat (pont ezért), vajon õk is elszórakoztatják e magukat ilyetén módon az erdõben, de nálam rendszeres, hogy valami kellemes dal vagy egyéb háttérzene piszkál, de nem kellemetlen mértékig. Most éppen Michel Legrand-Bergman: Szélmalom címû dala a soros, (még jó hogy nem a Szomorú vasárnap), aminek a teljes szövegét természetesen nem tudom kívülrõl, de még az ismert részekbe is bele-bele kell blabláznom. A dal szép, és annak ellenére, hogy van valami nem egészen optimista kicsengése, engem jó kedvre derít, mert szép, és a mûvészet pozitív üzenetet hordoz, még akkor is, ha szomorú.

De hol járok most? Térjünk vissza hõsünkhöz. Az idén újdonsült mocsarak keletkeztek többfelé a túraútvonalakon. Szalagok is figyelmeztetnek, de a fán lógó sárga póló jelentését is csak akkor értem meg, amikor kis híján belegázolok a vízbe. Visszavonulót fújok tehát, nemcsak magamnak, de a mögöttem habozó néhány túratársamnak is, és „csapatvezérként” átkalauzolom õket  „Szibérián”.  Lentebb a völgyben egy túratárs téblábol egy megkerülhetetlen mocsaras rész mellett, átjárót keres. Nem habozok megmutatni neki, hogyan kell egy ilyen helyen átkelni, és lyukacsos, jól szellõzõ teremcipõmben keresztülvágok a mocsár kellõs közepén, a cipõmbe azonnal beárad a sáros víz. Visszanézek a túratársra, hogy követ e, és tréfásan a „Forest Gump”-ra utalok, arra a részre, ahol a hadnagy felkészíti az újoncokat a dzsungelharcra: „ ha nem vigyáznak, a Mekong lezabálja az ember lábát.” Az enyémet már zabálja, ha nem is a Mekong, csak a Hideg-kúti forrás vize. De én még jól jártam, mert, ahogy utóbb hallom, ezen a napon volt akit a pásztor kutyája is megkergetett, úgyhogy változatos élményekben részesültünk már az elsõ szakaszon is.

Aztán végre a Hór-patak völgybe érek, ahol a rövidtávos túrázók és a megszokott kerek pocsolyák tömegén szlalomozok át. 7:25-kor indultam, de itt már kezdenek beérni a gyorsabb futók. Érzem, hogy ebbõl már nem lesz nagy futó eredmény. Próbálom 1-2 futóval egy darabig tartani az iramot, de reménytelen, a fiatalok gyorsan elzúznak a messzeségbe.

„Mint egy barlang, mit az esõ,

Ezer kristálycseppje vájt,

Mint egy sebhely, mintegy rossz szó,

Ami tegnap még úgy fájt,…”

Hamar az Oszlánál találom magam, az idõm lényegesen rosszabb, mint a tavalyi. Az idõközben a „csárdába” betérõ futók nem esznek semmit, csekkolnak, és rohannak tovább. Sóvárogva az elviharzó futók után nézek, majd zsíros kenyérbe ölöm a bánatom. Ha jól megy, akár az egész túrát könnyedén kibírom kaja és víz nélkül, de ha elveszik a könnyedség, el kezdek enni, amitõl mindig azt remélem, hogy visszatér a kívánt energiaszintem, de még soha nem jött be. A túra során így összesen lecsúszik a torkomon: 1 zsíros kenyér csalamádéval, 1 lekváros kenyér, 1 csoki, 1 termetes banán, 2 közepes sóskifli, kb. 6dk sovány sajt, egy csokis jégkrém, néhány szõlõcukor, 1 szelet alma, 1 mézes puszi (puszi nélkül) és itt még nem említettem a kalóriás italokat. Ugye felsorolni is sok, nem még elfogyasztani. De ami történt megtörtént, a jövõ héten majd lefogyózom. Továbbindulok még kocogva, egészen a durva emelkedõ aljáig. Most változott egy kicsit az útvonal áttereltek minket a túloldalra, valamivel könnyebb, mint oldalazva haladni. Azért dagadnak a combizmok, egy fiatalember igyekszik vetélkedni velem, de hiába engedem magam elé, nem bírja, újra kiáll. Ez a szakasz megtréfálja az edzetteket is. A „Feketeleves” bármennyiszer teljesítem, újabb erõpróba, és mindig úgy érzem, hogy nem ad, hanem minden alkalommal egy picit inkább elvesz tõlem, mégis betegesen vágyom rá, hogy újra és újra megpróbáljam.

„Mint egy furcsa, keser-édes,

Félig elfelejtett íz,...”

A „szekérút”, a megváltó szekérút, kijutottam. Innen már csak egy „parasztköpés” a következõ stáció, az Ódorvár, ahol a pontõrök méltatlankodnak, mert pecsételés, csoki, és mindenki rohan tovább, szinte senki nem megy fel a sziklára. Én sem. Igaz nekem igazolásom van róla, hogy már múlt vasárnap jártam itt. Ha tehetem, hetente kijövök, ez a rész a kedvenc „edzõpályám”, „full” hazai terep. Pár héttel ezelõtt augusztus legvégén is jártam itt, úgy este 6 óra körül. Kimentem a sziklára, mert természetesen mindig kimegyek, ahonnan az ország egyik legszebb (nekem egyik nélkül a legszebb) kilátásában gyönyörködhetünk az év minden szakában. Nem akarom most elmondani mit érzek, amikor végignézek a Hór-völgy hegyek között ide-oda imbolygó keskeny vonalán, és a mára már lassan átfestõdõ hegyeken, vagy „kiegyengetve begörcsölt szemlencséimet”, hogy megnyugtassam, dél felé, az apró falvakon át a messzi síkságokra vetítem tekintetem, az ég aljáig megpróbálva kisilabizálni a kisilabizálhatatlant a messzeségben, mert már tavaly leírtam, inkább egy másfajta élményemet szeretném megosztani azokkal a kitartó túratársakkal, akik képesek voltak idáig eljutni a beszámolóm olvasásában, ami nem lehet könnyebb, mint maga a túra teljesítése. Ott tartottam, hogy valamikor augusztus végén kiléptem az Ódorvár szikláira, de a tekintetem, most nem a távolba szaladt, hanem egy a sziklából kinyúló kisebb fácskára, tõlem mindössze pár méterre. Sokszor jártam már itt, láttam ezt azt, ragadozó madarakat, még tovasikló kígyót is, de velük még nem találkoztam. Egy néhány fõbõl álló õszapó csapat pihent a kisebb bokorszerû fácskán. Idõnként egyik-másik felröppent, és helyet változtatott, de egyébként nagyon jól tûrték a váratlan felbukkanásomat, és nem menekültek el, jó hangulatban töltötték a késõ délutánt társaságomban. Hogy írjam le szerény képességeimmel, adjam át, azt amit akkor éltem meg. Vannak az életünkben sorsfordító események. Én ezt most annak éreztem. Azelõtt soha nem láttam még ilyen madarat. Olyan a kis pelyhes, mintha valaki csak úgy hevenyészve rakta volna össze, vagy nagyon sietett, és nem ügyelt különösebben a részletekre, vagy nem is voltak számára fontosak a részletek, mint egy kis plüssfigura, egy kis puha fehér gömböc, fekete szárnyakkal és hosszú fekete farokkal, két kis gombszemmel, minden extra színt kispórolt belõle a természet, mégis annyira a helyén van minden, annyira befejezett, annyira tökéletes, olyan jópofa az egész. Közben persze folyamatosan, nyugodtan társalogtak egymással, pedig biztos voltam benne, tudják, ott vagyok. Még egy pár fényképet is sikerült készíteni, bár a megvilágítási viszonyok miatt nem indítom természetfotó pályázaton, de emléknek megteszi. Csak álltam ott, nem tudtam meddig tart ez a varázslat, ez a madárcsapatból áradó boldog, megelégedett harmónia, ami egy pillanat alatt helyrerakott bennem mindent. Az idillnek a zsákomból kiszivárgó Nokia-hang vetett véget, a lányom hívott a Kanári-szigetekrõl ( a munkahelyérõl!), pár perc múlva hívtam vissza. Persze nem bántam, mert már nagyon vártam ezt a hívást. A madarak elõször, mintha nem reagáltak volna a csengõhangra. Aztán megkezdõdött a furcsa elvonulás, mintha csak egy színházi elõadás ért volna véget, úgy vonultak le sorban a szereplõk. Az egyikük egy oldalágra rebbent, majd egy rövid üldögélés után a sziklák alatti sûrûbe állt tovább. Következett a második, ami szintén ugyanarra az ágra libbent, majd kis várakozás után ugyanabba az irányba el. Végül mindegyik sorban ugyanarra az ágra röppent, mintha egy bagyakorolt koreográfia szerint zajlana az egész, míg az utolsó szereplõ is elvonult a többiek után, és végleg véget ért az elõadás. Ez a színházi élmény egy életre bevésõdött. Valahol olvastam ( a franc, minek is olvasok össze-vissza mindent), egy angliai kórházban kiegészítõ terápiaként madárdallal gyógyítják a gyermekeket, jelentõs eredményekkel. Az ötlet onnan jött, hogy amikor a „Oneworld” rádióadó beszüntette mûködését, de a frekvencia megmaradt, madárdalt kezdtek sugározni, amit végül is többen hallgattak, mint az eredeti mûsort. Azt hiszem nálam is bevált a terápia, ami képi élménnyel még hatékonyabbnak bizonyult.Nekem is van otthon valahol egy madárhangos CD-m, de idáig csak az igencsak fülsüketítõen "csahos" nimfa papagájom megnyugtatására használtam, nem tudtam, hogy értékes "gyógyszer" van a kezemben. Bár a "csirregõ nádiposzátánál" általában már én is jobban lettem.. Kár, hogy ez az élmény amit az Ódorváron átéltem csak keveseknek adatik meg, és hogy nekem is ritkán. Egy ilyen túranapon például szinte reménytelen bármilyen állatot is látni, persze a teljesítménytúra nem is azért van. Visszahívtam a lányomat,és az Õ gondjaira is némi enyhülést hozott a madarakról forró dróton leadott friss élménybeszámolóm, legalábbis azt hiszem.

„Mint a könnyek, miket sírnak

Kint a lombjuk vesztett fák,

Mint egy lábnyom kint a porban,

Amit elsöpört a szél,

Mint az álmok, miket sorban

Megöl, elhervaszt a tél.”

Leszáguldok az Ódorvárról, miközben „örök barátom”, Kékdroid és „csapata” mellett zúgok el mint az a bizonyos „gyõzelmi…”. Õ telefonál, én nem fékezek, igyekszem barátságosan integetni ki a "vonatablakon", remélem sikerült. Tavaly begörcsöltem a hegy lábánál, cserébe a görcsmentes periódusokban gyorsabb voltam. A Hór-völgynek kocogva indulok neki, ahol Tebepusztáig sorra felfûzöm korábban indult három gyalogos túratársamat (és társaikat), mint három igazgyöngyöt a 61km-es zsinórra. Igaz, hogy csak rövid ideig haladok velük, mert én mindig erõlködök, gyors akarok lenni, mert ez nekem fontos, de gyakran „futva” sem teszek szert jelentõs elõnyre, mert mindhárman, akárcsak Kékdroidék irtózatos ütemben, töretlenül haladnak a cél felé. Némi beszélgetés után - „én a nagy futó”-  „nagyképûen” elrohanok, miközben legázol az egész futó mezõny. A Tebe-pusztától  Répáshutáig tartó „alattomos” köves emelkedõn - ahogy „K.Józsi bácsi” késõbb megjegyezte – még próbálok felfutni, ez aztán végleg leamortizál. (Józsival, druszámmal egyébként ezen a napon 5x találkoznunk a túra során, ezért jövök neki még vagy 2 sörrel, mert azt mondtam egy ponton, ha még egyszer találkozunk akkor valaki fizet, és én „valakinek” érzem magam). A Vadászba már úgy esek be, hogy kell tartanom egy hosszabb pihenõt. Jégkrémet, ásványvizet és kávét rendelek, majd kiülök a teraszra, ahol „ráakaszkodok” egy pihenõjét töltõ futóra, késõbb már nem bánja, „belémtörõdik”. Miközben a fenséges csokis jégkrémemet eszegetem, elmesélem neki legújabb TV-s élményemet, amit tegnap este láttam vacsora közben: Szibériában egy  X faluban, ahol télen -50fok nem egy rendkívüli hideg, senkinek nincs hûtõszekrénye, arra a kisidõre kár venni, így, mivel õk is szeretik, télen -50fokban eszik a jégkrémet, persze gondolom nem kint, mert akkor úgy kellene leoperálni a nyelvükrõl, vagy a nyelvüket a jégkrémrõl. Mutatták, hogy egy pohár forró teát kiöntve a szabadban, abban a pillanatban szinte robbanásszerûen ezernyi tûkristályokra szétesve megfagyott a levegõben. Már nem is érzem furcsának, hogy jégkrémet eszegetek, amikor azért még futás közben sem érem könnyen az üzemi hõmérséklet. Mondanom sem kell, hogy közben sorban érnek utol gyalogos túratársaim, és ettõl a pillanattól kezdve én is leállítom a turbót, és már csak sétálgatok a hegyekben…

„S mint egy kerék, ami forog,

Szinte soha meg nem áll,

Így az ember tipeg-topog,

Örök útvesztõben jár!

Ezen gondolkodom

És a szívem fáj nagyon,

Mint egy fáradt szélmalom…”

Elhagy a dal (Gondolom nem csak én örülök neki.) Átküzdöm magam a Magas-Bükkön, egy-két helyen már pl. a Tar-kõ elõtt vontatókötélbe kapaszkodom, és két energikus túratárssal húzatom fel magam a hegyre (Az egyikük hátizsákjából kivillan a Marlborough doboz. Szóval ez a titkuk. Valaha én is ezt szívtam, lehet, hogy vissza kell szoknom?) A gyalogosok közül csak Józsi van elõttem, még  a Vadásznál elsurrant „elõlem”. Alkalmi társát még Háromkõ elõtt mellõzöm el, s mindketten megállapítjuk, ma kirobbanó formában van „az öreg” (bocs).(A mozgása alapján huszonéves fiatalnak látszik, és lehet, hogy az is.) Az is meglehet, hogy „turbódiétán” van, vagy sok spenótot eszik, ami állítólag mindenre jó, azért utálják annyian (mármint a spenótot!!). A spenót egyébként ártalmatlan ekdiszterodiokat is tartalmaz, ami hihetetlen módon erõsíti, fejleszti az izomzatot, már rövid idõ alatt is.Itt a Popey történet valóságos alapja. Mivel fejleszti az izomzatot átmenetileg súlynövekedést okozhat. Tényleg, a jövõ héten kipróbálom, mustárral nem is olyan borzalmas. Gyalogszerrel nincs azaz ember aki behozná Józsit, érzem, hogy nõ a távolság közöttünk. A Tar-kõrõl lefelé, már legalább lefelé, idõnként, mint késõbbi újdonsült túratársam is elmondta, nem vagyok benne biztos, hogy hol is vagyok. Imókõig lekocogok az ismert terepen, de izomból nem megy. Mindegy akármilyen is, ezt a szakaszt nagyon szeretem. Az Imókõ „jól adja”, mármint a vizet. Aztán a ponton állófogadásban veszek részt, de azért egy csinos gyökérre ledobom magam csak úgy gravitációsan, amíg izotonizálok. Az ital meghozza az étvágyamat, kihalászom a maradék kiflimet, és felfalom. Közben megelõz egy túratárs, akit elengedek, udvariasan megköszöni. Hálából felhúzatom vele magam a hegyre, nem haragszik. Innen következne a gyorsasági szakasz Bujdosó-kõig, ezért futásnak eredek. Pár ember mellett elhaladok, de közben érzem az elõzõ túratárs nem tágít, s miközben végre rábukkanok a „megelégedett” Józsira, elhúz mellettem. Pár perc múlva beérem, de ekkor már meg kell szólítanom. „Láttál volna egy pár nappal ezelõtt (a csütörtöki remek futásomra gondolok), nem szenvedtem így, mint egy beteg tehén”. Az ilyen „veszélyes” közeledési kísérleteim egy részét gyakran csak egy „vicsor jutalmazza”, de nem úgy nála, így megindul a beszélgetés fonala, közben idõnként belekocogunk, késõbb már csak sétálgatunk, de a túra végéig társak maradunk. Valahogy nagyon hasonló kategóriának bizonyulunk, a motiváció, a teljesítmény, a korunk nagyságrendje terén, ezt a túratársam késõbb deklarálja is a Nyomó-hegyen. Ahogy minden utazás egy lépéssel, minden barátság egy mondattal kezdõdik, s ha ebbõl esetleg nem is lesz az, azért ez egy jó gondolat. Közös haszon a jó beszélgetésen kívül, hogy az Ódorvárra felfelé menet teljesen elfelejtjük a lábunkat, ami így 50km után, már nem kis dolog. Miközben felfelé „szenvedünk” sok túratársat megelõzve, a sport jótékony hatásait emlegetjük. Tartózkodjunk sokat a szabad levegõn, ez már önmagában is egészséges. Van egy talajlakó baktérium például, Mycobactérium vaccae a neve, amit a szabad levegõn a porral folyamatosan belélegzünk. Fokozza a immunrendszer mûködését, az agyban emeli a szerotonin szintjét, ami a tanulási képességet jelentõsen javítja. USA-ban gyártanak pl. „koszinjekciót”, amit porból állítanak elõ, remekül emeli az immunrendszer aktivitását. Ennek az ingernek folyamatosan jelen kell lenni, a steril levegõ ezért kifejezetten ártalmas az egészségre. Legalább 3 hetente ki kell menni a szabadba (kirándulás), mert a jó hatás addigra teljesen elveszik. De hát ezt nekünk nem kell mondani. Tudjuk mi ezt, és megyünk.

Ódorvár elõtt utolérjük Moiwa-t, akivel az elmúlt években idõnként kerülgettük egymást, de utoljára 2007-ben túráztunk együtt hosszabb távon (Az Õ hatására kezdtem túrabeszámolókat írni. Más hibája nincs.) Hármunk egyik közös kapcsolódási pontja a kémia, így szabad vegyértékeinket reagáltatva a túra végéig egy vízmolekulává rendezõdünk. Ez úgy néz ki, hogy elõl halad Moiwa, már csak a testi adottságai miatt is õ az oxigénatom,  mi ketten hátul a két keréknyomban, mint két hidrogénatom kovalens kötéssel tapadunk rá, és ez a formáció „tûzön-vizen”, az „oxigén” által diktált óriási tempóban halad elõre, a rengeteg elõzésnél sem esik széjjel. Egyszer disszociál le róla az egyik hidrogénatom, mármint én, egy kis prosztatagyötrésre, addig a hidroxilgyök továbbhalad, de hamar kiegészülünk. Jól elbeszélgetünk. Többek között szóba kerülnek a Moiwa-ék által szervezett teljesítménytúrák ( Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete).  Az egyik legismertebb a Piros túrák okt.30-án lesz. Az õsz sajnos továbbképzésektõl „terhes”, megnéztem ez nekem megint ütközik. Egy másik a Hegedûs Róbert emléktúra és emlékséta november 20-21, amit a tragikus balesetben Dobogókõn elhunyt túratársunk emlékére szerveznek, aki Moiwa barátja, harcos társa volt. Megrázó történet, de mivel nem hatalmaztak fel rá, amit megtudtam, most nem illik továbbadnom. Közben beérünk Bükkzsércre, ahol a református templom elõtti itató- és etetõpontnál jutunk egy kis édesvízhez, amit most kifejezetten annak is érzek, gondolom kezdek száradni. Bükkzsércnek még van egy katolikus temploma, egy baptista imaháza. Nem részletezem tovább, Nyomó-hegy, pincesor, a „vízmolekula” együtt maradva sodródik az örvénylõ rövidtávosok folyójában, miközben Moiwa bemutat egy mindkettõnk részérõl mély elismerést kiváltó igazi gyalogos sprintet (a lábmérete csak 2-vel kisebb, mint a korom), majd révbe futunk. 9:40 lett a vége, a körülményekhez képest nem rossz, és a többiek is elégedettek. Aztán eszünkbe jut Józsi, ahogy Õt ismerem, nem lehet 1 percnél távolabb mögöttünk, mert gyaloglásban nem lehet túltenni rajta. A mondatot még be sem fejezem megjelenik Józsi, szélesen mosolyogva, jókedvûen. Az aulában van egy kis tumultus, de nem vészes, hamar megkapjuk a számítógépek túlterheltsége miatt kézzel írott lapokat. Új túratársamtól, akitõl most írás közben vasárnap délután kapok egy sms-t, elválok, várják az övéi. Nem nagyon érti elõször mit akarok, amikor így búcsúzok: nem mondom, hogy „örülök, hogy találkoztunk”, mert ez valahogy olyan klissé szöveg, üres, nem jelent semmit. Inkább csak azt mondom, hogy további jó túrákat kívánok, remélve, hogy egyszer még összesodródunk valahol. Most azért mégis kimondom, örülök, hogy találkoztunk, tényleg örülök. Közben Józsi elmegy a kocsijába pakolgatni, mi Moiwa-val indulunk a bablevesért, ami nem pusztán egy sima bableves, hanem valami más. Ebbe a bablevesbe nemcsak babot, hanem jó érzést is fõztek, amitõl az ember megnyugszik, feloldódik, kitárul, barátkozik. Leülünk a rézsûre, s amíg a rohamosan lehûlõ levegõ át nem járja kissé izzadt testünket, kitartunk, beszélgetünk. Sok témát elengedünk, amit jó lenne kibeszélni, de majd legközelebb, mert bízom benne, hogy lesz legközelebb, ha három év múlva is megint, de lesz. Közben befut egy túratárs, aki nem mellesleg az idei Kazinczi 200 gyõztese. Régóta kacérkodom a gondolattal, hogy egy ilyen extrém túrán rész vegyek, vajon mit éreznék mondjuk 150km-nél, amikor biztos vagyok benne a test és a lélek is csak pihenésre vágyik. Csodálattal adózom ezeknek az embereknek, vajon mi motiválja õket, amikor újra és újra nekivágnak a 100-200km-es távoknak. Most, hogy társával beszélget értem meg Moiwa titkát. Minden figyelmét a túratársának szenteli, abban a pillanatban amikor vele társalogsz, úgy érezheted, hogy te vagy a számára a legfontosabb a világon. Ezt érezhette Hegedûs Robi barátja is, és Õt ugyan nem ismerhettem, de Moiwa elmesélése alapján hasonlóan nagyszerû embernek gondolom. Holnap, okt.10-én lesz a Lelki Egészség Világnapja, és örülök, hogy engem már ma, egész nap kivétel nélkül  egészséges lelkek és testek vettek körül. Elbúcsúzok Moiwa-tól, jó, hogy, annyi év után,  megint összejöttünk egy kicsit. Neki, aki az egész országot járja, és szervez is, talán minden kikötõben vannak kedves ismerõsei. Én itt vagyok, ez az én kikötõm, az én birodalmam, és aki idejön az mindig találkozni fog velem, mint most, ezt megígérhetem. Távozóban  még összefutunk Attilával-val, aki 2007-ben elsõként megismert túratársaim közé tartozik, idõközben a futók élvonalába fejlõdött. Az egészségemrõl kérdez, mert mintha az utóbbi túrabeszámolómban írtam volna valamit errõl. „Megnyugtatom”, hogy egészséges vagyok, nagyon egészséges, testileg, lelkileg. Közben megérkezik állandó társa "Sanyi bátyám", akinek még a Tebepuszánál azt mondtam, hogy 30 éve nem jártam itt, akkor néhány napot sátorozgattunk miskolci barátaimmal,  de most jutott eszembe, hogy 2007-ben végigkerékpároztam a Hór-völgyet, egészen Lillafüredig oda-vissza. Idõnként korszakok esnek ki a fejembõl. A hagyományokat ápolva gyönyörû hátizsákot veszek akciósan a Nomádnál a feleségemnek (tavaly vettem magamnak), mert szeretném ha õ is gyakrabban juthatna az erdõbe egy kis Mycobacterium vaccae-t  belélegezni.

A kocsimhoz indulok, ahová a szokott módon összegzõ hangulatba ülök be. Egy telefon, megnyugtatom a otthoniakat, örömmel újságolom az új hátizsákot, egy új élet kezdetét, ami remélem rengeteg boldog pillanatomnak lesz szemtanúja az életben.

Felidézem az egész napot, minden kedves túratársam, az újonnan megismertet is és ezt a nagyszerû népünnepélyt, az egészség és a jó lélek diadalmenetét.

 Majd Moiwa-ra és az elhunyt „harcostársára” gondolok. Ahogy minden utazás egy lépéssel, úgy minden barátság egy mondattal kezdõdik, akárcsak egy regény. A barátság is csak egy hosszú utazás, egy vaskos regény, aminek - Máté (Moiwa) és Robi a példája - még a halál sem vet véget, pusztán virtuális pályára kanyarodik.

"Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól."

(Ernest Hemingway: Akiért a harang szól regényének kezdõ mondata)

Szegedi József

Pétervására

-marton4-

„És a szívem fáj nagyon,

Mint egy fáradt szélmalom…”

EGER CSILLAGA 50 2010.09.18

„Summáját írom Eger Csillagának,

”Teljesítésének, viadaljának,

„Szégyenvallását lustálkodóknak,

„Nagy vigasságát több száz túrázónak…”

„Ott a sok esõ, csak úgy ömlött vala…”

… 2010. nyarán megnyíltak az ég csatornái, és a Teremtõ hatalmas dézsákból öntötte ránk az áldást. Ennek köszönhetõen az  utóbbi idõben túrabeszámolók helyett gyakran inkább Vízözön (vagy Özönvíz?) legendákat lehetett olvasni. Szerte-szét mindenfelé új vizek keletkeztek, a turistautakon „süldõ” patakocskák és óriási tavak ütötték fel a fejüket, és csak esett, csak esett…

Ilyen várakozással néztünk elébe az idei Eger Csillaga 50 teljesítménytúrának is, de szerencsére nem így alakult…

Az idei Egri Bükk 50 teljesítése óta nem jártam szervezett teljesítménytúrán. Volt benne egy pár hónap építkezés is, meg hát maguk alá temettek egyéb ügyek… Közben meg kellett tapasztalnom, hogy még „mi” teljesítménytúrázók is megbetegszünk. De amikor a nyilvánvaló diagnózis ellenére a fõorvos úgy zavart el a kórházból, hogy tulajdonképpen mit is keres itt egy ilyen makkegészséges ember megnyugodtam, mivel rájöttem arra, hogy nem az egyes szervek gyengélkedése számít, hanem a szervezet egészének az összhangja, egyensúlya, amely képes kompenzálni a kilengéseket. És ebbõl a szempontból, mármint amit a szervezet összhangjának megteremtésén értek, beleértve a lelki egyensúlyt is, „mi” teljesítménytúrázók abszolút nyerésre állunk.

Az életünk is rendezett, annak kell lennie, hiszen, másképpen hogyan is tudna az ember nyugodtan futkározni az erdõben ha zavaros ügyei lennének. Azt a másik életünket, az igazit (vajon melyik az igazi?) jó karban kell tartani, hogy „jogosultak” lehessünk erre is, mint a matróz aki óceánokat szel át, hogy megérkezzen egyik családjától a másikig.

Persze a kényszerszünetben sem ültem folyamatosan otthon a TV távirányítóját nyomogatva. Excel táblázatba rovogattam a 10km feletti magányos teljesítéseimet, ami az Eger Csillaga 50-ig az idén már 1170km-t tesz ki, 7.5km/h átlagsebességgel, beleértve a fényképezésre szánt tetemes idõket is.

Nos, rabul ejtett az élet, és hogy Hoffival éljek, most „jöttem beszélõre”…

7:40-kor indulok a városközpontban lévõ „koleszból” 50km-es szombati „egészségügyi sétámra”. A kapuban az egyik fõszervezõ búcsúztat, egy kis beszélgetéssel adja meg nekem a kezdõ lökést. A hosszútávosok zöme már elrajtolt, de remélhetõleg a gyalogos mezõnyt hamarosan beérem. Itt-ott már kocogóra fogom, és a Rác-hegyre a hatalmas szõlõtáblák között még lazán kifutok, egy pár túrázót máris elmellõzve. Egyre erõsebb esõ permetezik, de nem kellemetlen, nincs rossz hangulatom, örülök, hogy eljöttem. Gondolom, bizony sokan meggondolták magukat a kedvezõtlennek ígérkezõ idõjárás miatt, fõleg a rövidtávosok közül. Pedig igazából „ez nem egy komoly esõ”, akár esõkabát nélkül is állható lenne, az ember hihetetlen gyorsan szárad futás közben. Jobbra az Eger-patak völgyében lassan leszakadozik a hosszan elnyúló Északi Lakótelep tömbje, ahol még gyermekkoromban kukoricaföldek és gyümölcsösök „tenyésztek”, ide jártunk valaha barátaimmal bringázni. Végül a távolban hatalmas piros betûkkel rikító TESCO-t és a narancssárga OBI-t („van kenobi, és most fél áron kapható”) is magam mögé gyûröm. Éppen ezen a hatalmas területen állt 1552-ben a egri várat bekerítõ török sereg Khadim Ali vezette északi tábora. A másik oldalon nyugat felé is lehet látni még máig is a török földsáncokat, amelyek egy felmentõ sereg ellen védték volna a törököket. A város nyaka vagy „tora”, átnyúlik egészen Felnémetig. Ez a török korban is létezõ falu ma Eger része, és ha a város a potroh, ennek a rovarszerû képzõdménynek a ma már igencsak megdagadt feje egyértelmûen a volt falu.

De mire Eger múltja és jelene lassan a ködbe veszik, kezdem sorra beérni korábban indult túratársaimat, aminek igencsak megörülök, mert remélem, hogy „ a nagy családból” kevésszámú ismerõseim közül ma is „ráakadok” néhányra. Így is történt. Nagy öröm látni az ismert és ismerõs arcokat. Közben mialatt élénk beszélgetés mellett az erdei földúton kialakult „Nagy Tavak” vidékét kerülgetjük a „turistamarasztaló sárban”, valahol a „Michigen-tó” táján kissé elérzékenyülök. Jól esik újra itthon lenni. Itt „menetel” a „tóparton” az a túratársam is, aki úgy szereti az erdei virágokat fényképezgetni. Aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet, és most, itt ez a közmondás nemes értelemben új jelentést és értelmet nyer.

Majd elérkezik a nap csemegéje. Az erdõ közepén találkozom egy önálló gondolkodásra képes kék robottal és egy kedves kis kék növénykével. Ebbõl már könnyen kitalálható, hogy Kékdroidról és állandó társáról Repkényrõl beszélek (névsorrendben). 2007 óta, amikor a teljesítménytúrázást elkezdtem látom rendszeresen a „szorgalmas” Kékdroid beszámolóit felbukkanni, és bár Kékdroid jóvoltából a „hálón” már korábban kapcsolatba kerültünk,  személyesen csak a 2010-es Mátrabérc túra elõtt futottunk össze elõször, egy pár percre. Most mód nyílt arra, hogy egy kicsit elbeszélgessünk.

A szarvaskõi várig terjedõ szakaszt így hármasban tesszük meg. Közben leomlik róluk a lepel, és örömmel tapasztalom, hogy azok az emberek, akikre idáig csak mint a teljesítménytúrázás szimbólumaira gondoltam, a rendíthetetlen, örök páros, akik hóban, fagyban, szélben, szakadó esõben, cikázó villámok között, tengelyt akasztó sárban ott menetelnek kitartóan az ország összes létezõ erdejében, kedves, okos, mûvelt, aranyos hús-vér emberek.

A sok közös téma közül összemelegedésként,  a túrázók örök slágerét a „vaddisznós” sztorikat tupírozzuk fel a legnagyobb szenvedéllyel. Még azt is bevallom, hogy a kelleténél több vaddisznó kalandom miatt, szürkületkor a terhelt szakaszokon  pl. a Marseilles-t énekelve szoktam magányosan rohanni az erdõben (vadászok ellen is hatékony fegyver), amikor egyszer csak tõlünk 10-20 méterre vaddisznó anyuka kocog át az úton, a legnagyobb lelki nyugalommal, mintha a zebrán kelne át, mögötte libasorban 4-5 a nyáron felcseperedett süldõ utódjával. Ekkor azt javaslom váltsunk témát. Pedig a 2 évvel ezelõtti nyáron a Bükkben átnyaralt medvérõl, a szakemberek által elismerten létezõ bükki farkasokról, a hiúzokról még nem is esett szó. Mi lenne, ha egy medve jönne velem szemben valamelyik bükki turistaúton? Biztosan azt hinném, hogy ez valami vicc. De hát tapasztalati tény, hogy nem szoktak medvék és farkasok szemben jönni velünk az úton, és ez több mint megnyugtató. Magyarország gyér erdõsültsége nem is kedvez az ilyesminek. Kékdroid lemarad a „csatlakozásról”, mert éppen az útjelzõ táblát fényképezi, úgyhogy ez a mi elsõ közös élményünk Repkénnyel. Fényképezõt szándékosan nem hoztam magammal, mára már az idõjárás miatt is inkább „futós”, mint „fotós” napot terveztem.

Kiérünk az erdõbõl, és következik egy általam nem túlzottan kedvelt „susnyás” szakasz, amibe egy párszor már belekeveredtem. Pedzegetem, hogy kerüljük ki ezt az elkerülõ úton, de társaim habozás nélkül, rendíthetetlenül nekivágnak, én megadóan kullogok mögöttük. A sok kinyír-kanyarban Repkény valahol lemarad. Szólok Kékdroidnak, hogy Repkény lemaradt, még a végén eltéved. Erre, mintha a világ legnagyobb baromságát mondtam volna (mert lehet, hogy azt is mondtam), Kékdroid méltatlankodva válaszolja: ugyan már Repkény nem téved el, dehogy téved. És akkor hirtelen megértek valamit abból, hogy a legenda mégiscsak igaz, Kékdroid és Repkény mégsem csak olyan köznapi hús-vér emberek. Kisebb kétségekkel ugyan de Kékdroid után eredek, míg a folyócskává vált meredek, szûk ösvényen hátast dobva gyakorolom a földi gravitáció áldásait, ami egy kicsivel lentebb bizonyíthatóan ugyanolyan jól mûködik, mert Kékdroid hasonlóképpen jut le a „folyómederben”. Ekkor már nevetnem kell, mert borzasztó muris, hogy egymás után potyogunk le, mint az érett gyümölcsök. De aztán leérünk, ahol Kékdroid utolsó megpróbáltatásként éppen csak elkerüli a karóba húzást, egy tényleg veszélyesen kiálló hegyes facsonkot, amit közös erõvel végleg hatástalanítunk, hogy javítsunk a túra túlélési arányán. Közben Repkény is leér, akiért annyira aggódtam, s úgy néz ki, mintha skatulyából húzták volna elõ, míg én frissen dagonyázott vaddisznó, vagy még inkább rinocérosz látványát nyújthatom. Nem baj, hasznos az élõsködõk ellen, hogy a csupasz lábszáramra lassan vastag rétegben rászárad a sár.

Megérkezünk a szarvaskõi ellenõrzõponthoz, a parkolóba, ez számtalan egyénileg teljesített futásom kiindulópontja, szívemhez közel álló hely. Szõlõvel a kézben indulunk tovább a vár felé. Éppen lemaradunk az átjáróban áthaladó piros vonatról, de Kékdroid egy új oldalát bemutatva simán lehajrázza a vonatot, majd a szarvaskõi állomáson bevárja, hogy lefényképezhesse. Míg várunk rá felidézem azt a nyár eleji napot, amikor itt, éppen ahol most állok az árokparton találkoztam elõször az Orlay-murokkal ((Orlaya grandiflora), egy olyan különlegesen szép, fehér színû, ernyõs virágzatú növénnyel, amelynek a virágzatát nem sugárszimmetrikus virágok alkotják, de végül közös erõvel kialakítják azt, a mi nagy örömünkre. Felsétálva a várba, egészen a  vár felé magasodó sziklákig és tovább, számtalan különleges növénnyel találkoztam akkor, olyan ez a hely mintha botanikus kertben járnánk. Rövid idõ múlva visszatér Kékdroid a vasútállomásról, ahová a vasúti pályát követve szaladt el.  Enstein Speciális relativitás elmélete szerint a vasúti pályán egyenes vonalban egyenletesen haladó személynek lassabban telik az idõ, és ilyen sebességnél, mint Kékdroidé ez már számottevõ lehet, így egy pár trilliomod másodperccel megfiatalodva(vagy mi lettünk öregebbek ennyivel), boldogan tér vissza a sikeres „fotóhantingolásból”(bocs). Aztán felkapaszkodunk a várba. Útközben „erõs emberek versenyébe” botlunk, ahol a fatönk cipelés versenyszám zajlik éppen. Fel is ajánlom a segítségünket, hogy 1-2db „mázsás” fatönköt segítünk felvinni a várba, úgyis arra tartunk, ne menjünk már üres kézzel, de pechünkre lefelé kell vinni azokat, így ettõl a kikapcsolódástól sajnos ma elestünk. A várnál aztán „érzékeny búcsút” veszünk egymástól, mivel társaim várnézõbe indulnak, én pedig gyújtást adok a futócipõmnek. Végre kipihenhetik a velem eltöltött idõszak minden fáradalmát, kis csapatunk mára végleg szétválik.

Továbbfutnék, de rögtön defektet kapok. Háromszor kell lefejteni a lábamról a sáros futócipõmet,és a nem kevésbé sáros zoknimat, mire megszabadulok a tüskétõl. A Gilitkáig rendesen felszaladok, nem érzem a szintkülönbséget, jól futható a terep. Egyetlen akadályt csupán az utat napelemes kerti lámpaként szegélyezõ õzlábgombák, és más gombák látványa jelent, amiket jobb híján  a mobiltelefonommal kezdek megörökíteni. Mindenfélét látok. Van például olyan ami egy kifényesített fehér fiókgombhoz hasonlít, van olyan ami egy ökölbeszorított behajlított ujjú kézre emlékeztet, a kéz belseje kék, és mintha egy gyöngysor, vagy porcelán fogsor szegélyezné, olyan fogprotézisszerû , vannak olyanok amelyek egy  egész fatuskót teljesen betakarnak, és a számtalan különféle kalapos gomba, mindenütt amerre a szem ellát. Késõbb a Várkút utáni szakaszon, amikor már az izmaimnak egy kis nyújtásra is szükségük lesz, egy párszor leguggolok, és guggolás közben egy olyan „mikrovilág”, tárul elém újabb gombafajokkal, amit felülrõl egyszerûen nem lehet érzékelni. ( A gombák meghatározása jelenleg is folyik. Vannak már tippjeim, de egyelõre nem mernék galócát enni egyikre sem, azért nem írtam fajneveket.)

Ezután az Urunk „nagyijának” tiszteletére 1750-ben épült Szent Anna (Gilitka) kápolnához érek, ami a völgyrõl, a völgy pedig egy Kilit nevû püspökrõl kapta a nevét (becézett alak)- olvasom, utoljára július utolsó vasárnapján lehetett itt nagy nyüzsi. A padon megpihenek, és „némi oxigénnel vegyített szénhidrogént” veszek magamhoz kifli alakjában. Nem volt nagy az emelkedõ, de azért mégis megéreztem a felfelé futásokat. A héten már kétszer elfutottam magam, az egyik 25km-re sikerült, lehet hogy harmadszor már nem megy ilyen rózsásan. A kék-zöld kör(színvakok elõnyben) egy kicsit bevadul, majd hamar megszelídül. Fent a szintúton, éppen amikor egy irtózatos ütemben gyalogló idõsebb túratársat elõzök meg, ha nem is egy medve, hanem a fõszervezõ bukkan fel velünk szemben hirtelen az sövényen, aki olyan „mozi a moziban” kirándulásra indult a túraútvonalon, közben mindenkit kedvesen meginvitál egy „nagyfröccsre” a frissítõpontján. Fentebb a Homonna-tisztáson találkozom egy ismerõs túratársammal akivel a dózer-úton lévõ „itatóig” együtt haladunk, ahol csapra ütünk egy ásványvizes palackot. Ha a túraútvonalat, ami hozzávetõlegesen kör alakú, egy óra számlapjának fogjuk fel, nagyjából itt van dél, és az óramutató járásával megegyezõ irányban haladunk, míg az elõzõ években éppen az óramutató járásával ellenkezõ irányba haladtunk. A rendezõség megfordítva az irányt (némileg módosított útvonalon) gondoskodott róla, hogy be ne csavarodjunk végleg. Eddig két évet haladtam az elõzõ irányban, jövõre teljesen kicsavarodok, ha addig végleg be nem csavarodok (sanszos). A frissítõponton a nap végleg kisüt, és teljes pompájában megmutatja magát a kora õsz, azt az arcát, amit nagyon lehet szeretni benne. Nem rég hallottam, hogy a napnak van zenéje. A különbözõ nap által kibocsátott hullámok frekvenciáját hangszerekre alakítják át, és elõadják. Én most átalakítás nélkül is hallom a nap zenéjét. Lelkemet átmossa ez az égi fényorgonán elõadott különös „csillagszimfónia”. Megnyugszom. Elönt a béke, és a csend. Míg én révedezem a társam továbbindul. Fõszervezõ egy sportrendezvényen, úgy gondolom az Egri Testedzõ Klub által a hétvégén szervezett Barokk Futóparádéról lehet szó, csak közben beugrott egy gyors ötvenesre. Utána kocogok, egy darabig még beszélgetünk, majd gravitációs üzemmódban lezuhanok a hegyrõl a piros jelzésen. Egy helyütt valahol piros sáv helyett piros keresztet festett a jelzésfestõ. Errõl az a szakállas vicc jut eszembe, amikor a kalauz száll rossz vonatra. Az utolsó 50-es túratársat ezen a szakaszon elõzöm meg. Aztán végleg magamra maradok. De nem gond, mert ezen szocializálódtam. Egyedül szaladni az erdõben, ez nálam létállapot. Leérek a mûútra, ahol az úton futok. Nem tudom miért, de ezen a szakaszon akaratlanul is mindig Cseh Tamás: Petõfi halála címû dala tolul fel bennem, így ezt kezdem magamban hangtalanul énekelgetni. „Fehér zubbonyban,sötét nadrágban az úton futok, hátam mögött, vive la republique - két ló dobog. A hátam mögött vashegyek futó célra hajlanak, dzsidája végét kengyelbe akasztja a két lovas. Most...szembefordulni... Vive la...szembefordulni... „(Bereményi Géza)  Fájdalmas, de szép dal.

Letérek végre az útról,  a dal elhagy, majd egy meseszerû, mocsaras völgyben gigászi acsalapuk sorfala között haladok el, és a megduzzadt patakhoz érek. „Szegedi József átugrotta…” Jövõre a távolugrást is be kell gyakorolnom, mert ez most nem ment. Semmi vész, a cipõm teljesen vízhatlan,  a probléma csak az, hogy egy irányba, a víz szinte akadálytalanul jut be, de távozni már képtelen. A Varróházig udvariasan megelõz egy futó, stílusából ítélve valami „nagy ember” lehet(van tippem). Ezt a 4km-es szakaszt szeretem, de voltam már itt nagyobb „flow”-ban is, azért valahogy lekocogok. A lábam már savas egy kissé. A Varróháznál pont ott ahol tavaly, megdöntöm a hátamat úgy 2 percre, majd szombat délutánra összeverõdött baráti társaságok között evickélek elõre, még egy lovas kocsin vidáman sétakocsikázó társaságot is látok. Ekkor már irigykedek egy kicsit. Nem lenne jobb fent ülni, vagy pl. kocsiból pórázon kutyát sétáltatni, mint ahogy Kékdroidék hitetlenkedve látták a Meteoron. (Most jut eszembe, hogy nincs is kutyám.) A tó partján aztán megpihenek egy fagyökéren, egy óriási hagymás-zsíroskenyérrel a kezemben. A pontõrök mutatják, hogy üljek inkább a székre, de mondom, hogy nekünk teljesítménytúrázóknak nem való a szék, nekünk a gyökér dukál. A tó mellett felfedezek egy ásványmúzeumot, ahol szégyen még nem jártam, rövidesen családi programként pótolom.

Nekivágok az utolsó nagy hegynek, és felliftezem magamat a Kövesdi-kilátóig, ahol „kilátok”. A idõjárás stabilizálta magát, jó idõ van. Várkúton igazi vendégmarasztaló fogadtatásban részesülök, hangulatos társaság gyûlt itt össze, elbeszélgetünk. Aztán eszembe jut a küldetés, és tovább indulok. Az utolsó szakaszon 2 kimerült rövidtávos hölgy biztat, amikor elrobogok mellettük, és elkezdek felfelé futni. „Hátam mögött, hátam mögött, 2 nõ dohog…””, hallom még, hogy rám irigykedve azon tanakodnak, vajon felvenném-e valamelyiküket a hátamra, és elbírnám-e, végül az igenben egyeznek meg, olyan energikusnak látszom. Pedig ha tudnák…

Az Egedre felfelé menet a utat itt ott borító zúzalék között, néhány sárga macskaköveket pillantok meg. Ilyen macskakövek fedték valamikor a Kossuth utcát Egerben, emlékszem rá a gyermekkoromból. Mikor kerülhettek ide, nem tudom. Már tolul is a nóta, gondolom a fiatalabbaknak nem sokat mond:

„Járom az utam, a macskaöves úton… Sok régi barát köszön énreám…Mert én itt születtem, ez a hazám.” Ez már tuti „hipoxia”. Szerencsére közben felérek, ez megment, a dal kigurul a fejembõl. Mai utolsó produkcióm a célig a pontõröknek beleéléssel elõadott sportszelet reklám, majd 45 percet adok  magamnak, hogy a kollégiumba érjek, ez jelentené a 8 órán belüli teljesítést. A Egedrõl rendesen levágtatok, nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan is le lehet érni ezen a nyaktörõ köves ösvényen. Azért közben egy-két mosolygós pillantást küldök a virágoskertemben mindenütt kéklõ csillagõszirózsáimnak, és magamba iszom egy mézesen illatozó aranygerebcsin finom illatát.

Az utolsó erõpróba a Kis-Eged, hatalmas gyõzelem, hogy egy sarat kerülgetõ „lakkcipõs civilt” is sikerül megelõznöm felfelé, majd az úton találom magam, ahol újra a Petõfi dal „az úton futok” következik, amíg a járdára nem érek. Leszámítva a kerítésszaggató „vérebeket” gyorsan és eseménytelenül átszaladok az elõször reménytelenül hosszúnak tûnõ Vécseyvölgy utcán, majd a Várállomás mellett átkelve bezuhanok a városba, elhaladok az egri Minaret mellett, ami mintegy történelmi mementó, jelzõpóznaként mutatja az iszlám elterjedésének északi határvidékét. Büszkeséggel tölt el, hogy e terjeszkedés megrendítésében nagy szerepe volt az 1552-es hõs egri várvédõknek is. Mivel a török nem sokkal Eger ostroma elõtt csalta csapdába, és morzsolta fel az egyetlen bevethetõ, nagyobb létszámú(18 ezres) császári haderõt, 1552-ben Eger minden túlzás nélkül tényleg Európa védõbástyája volt. Ha akkor az egri várvédõk nem állnak ellen, az iszlám bekebelezhette volna az egész felvidéket, és talán a Magyar Királyság is összeomlik. Simán feladhatták volna a várat, mert a török olyan feltételeket kínált , ami a cselvetést kizárta. Mégsem tették, inkább dacoltak a világ legnagyobb birodalmának fõ erejével és császárával. Mivel hittek a gyõzelemben, ezért gyõzni is tudtak. Ez már igazi honvédõ háború volt, amikor a nagyszerû parancsnokok irányítása alatt Úr, jobbágy és katona vállvetve küzdöttek a falakon a közös balvégzet ellen. Ha felnézek a várfalakra, én most is ott látom Õket, mintha még ma is értünk harcolnának a nagy elõdök, az Egri Csillagok. Az idõ relativitásából következik, hogy azalatt a pár másodperc alatt míg a Minaret közelében elhaladok, sikerül a fentieket felidéznem.

Végül nem éppen szalonképes állapotban, nem kis feltûnést keltve átvágom magam a korzózó  egri „díszpolgárok” között. Ismerõseim, ha voltak közöttük, biztos nem ismertek föl, mert az anyám sem ismerne rám, olyan sáros vagyok.

Saját számításaim szerint 7:58 alatt teljesítettem a távot.

Köszönöm ezt a szép napot a rendezõknek, a pontõröknek és a túratársaimnak. Jó volt egy idõre itthon lenni megint, és nem „csak a testem” volt itt, hanem a lelkem is. Nagyon köszönöm!

„Summáját írtam Eger Csillagának,

Nagy vigasságát több száz túrázónak…”

(E sorokat az Úr 2010. évének Szent Mihály havában, a 19. napon vetettem winchesterre….)

Pax vobiscum! Salem alejkum!

Béke veletek!

-marton4-

Szegedi József

Pétervására

Mátrabérc  2010.04.24

Elõzõ este felmászok a lakásomtól negyedórányira található kedvenc dombomra, ahonnan a siroki emelkedõtõl az Ágasvárig bezárólag, a Mátra kelet-nyugati irányú teljes vonulatát egy szempillantással képes vagyok áttekinteni. A Kékes-tetõ szemben velem déli irányban, légvonalban jó 20km-re, szinte karnyújtásnyira látszik. Sorra veszem az ezerszer megjárt helyeket: szemem felmászik a Gazos-kõre, felsiklik a Szederjes-tetõre, a másik oldalon leszánkázik róla, felugrik a recski kõbánya sebhelye feletti kicsiny, de embert próbáló Oroszlánvárra, majd a két testvért a Cserepes-tetõt és a Nagyszár-hegyet simogatja végig, és lassan felemelkedik a mindent uraló Csúcsra, majd végigszánt Galyatetõ kiugró ormán át  a távolba veszõ végzáró elemig, a szabályos mértani kúpként õrködõ Ágasvárig, ahonnan immáron a Zagyva-völgyére tekintve, a Cserháttal szemezve a Mátra hirtelen dél-nyugati irányba fordul. Kevés ilyen kitüntetett hely van a környéken, és máshol sem sok, ahonnan ezt a szememnek oly kedves sziluettet,  a bérceket ilyen jól lehetne látni.

Közben Hemingway-re és Merza doktorra, az emberi kitartás rendkívüli példájára, a teljesítménytúrázás nagy példaképére gondolok: „szeretlek, becsüllek te nagy hegy, de mielõtt a nap leszállna legyõzlek”. Ezekben a pillanatokban talán Nagypapának is hasonló gondolatok õrlõdnek  a tudatában.

Egy tény, ha így folytatjuk, és így folytatja, ideje Dédnagypapára keresztelnie magát…

A futók élbolya mögött, sereghajtóként „gördülök ki” a Siroki vasútállomásról. Egy jó ideig tartom az iramot, amíg mögülem már senki sem érkezik. Így elérem, mint tavaly, hogy kiscsoportos foglalkozással múlatom az idõt a Kékesig. A futók és a gyalogosok résében tanyázom, ahol általában szoktam, csak nagy ritkán mellõz el valaki. A hét elején a diétáknak köszönhetõen az energiaszintem a mélypont felé közeledett. Akkor még úgy gondoltam, hogy az idén a Mátrabércen legfeljebb a szintidõ teljesítéséért szállhatok harcba. Az este elfogyasztott hatalmas adag szalonnás-rántotta, ami után racionális megfontolásból leküldtem 2 tábla töltött tibicsokit, visszaadta a reményeimet egy jobb teljesítésre. További energiával töltött fel a rajtnál Kékdroiddal és „csapatával” való találkozó, ami aznapra beállította a „bázishangulatomat.”

Ez a túra mégsem egy diadalmenet, hanem arról szól, hogy „haltam” meg ezen a napon többször is, hogy aztán „fõnixmadárként” újra és újra életre keljek a porból, néha a szó szoros értelmében is.

A kedvenc hegyeimet azért gond nélkül veszem, sõt, mivel nem érzem magam csúcs formában, úgy 60-70%-on mozog a gép, meglepõdve tapasztalom, hogy 3 perccel túlszárnyalom minden eddigi legjobb eredményemet, és 1:43 alatt érek az Oroszlánvárra. A többi hegy sem gond, bár szenvedek néhol egy kicsit, látom, hogy mások még jobban, és ez megnyugtat. Elszaladok egy fiatal, remekül futó srác mellett, aki kisebb holtponttal küzd éppen, miközben tréfásan megjegyzem: nagy gond lehet ugye, ha már ilyen „madarak” is megelõznek. Nem sértõdik meg, késõbb még a Markazi-kapu elõtt egy szívélyes megjegyzés mellett boldogan elõz vissza, de a Kékesig tartom a tempóját. Egyébként is egy nem piskóta csapatba keveredem, köztük egy-két ismerõs futó, akikkel rendszeresen vetélkedem, akad közöttük sorszámozott is. Szépen felhúznak a hegyre, ezzel megteszik mai legfontosabb feladatukat. 3:10 alatt a „levesszobában” találom magam, és megdöbbenve látom, hogy kong az ürességtõl. Igen a „Cassini-résben” vagyok még mindig, mögöttem a gyalogos mezõnnyel. Pár lépés után végleg megszûnik a magányosságom, most már Hanákosok között furakszom elõre, ahogy ez lenni szokott és szinte lerepülök a hegyrõl. A nyaktörõ sárga négyszögön egy futó srác is ezzel próbálkozik, még egy tigrisbukfencet is bevet a gyorsabb haladás érdekében. Végül elgurul mellettem a „gumiember”,  aki természetesen egy karcolás nélkül ússza meg a hatalmas zuhanást. (Magam is produkálok egyet majd valahol a Muzsla elõtt, természetesen egy teljesen sima, keréknyom és kövek nélküli egyenes úton, ahol nem tudom miben, talán saját magamban botlok meg). Késõbb az egyetlen igazán vizes helyen rosszul számolom ki a koordinátákat, és a közelembe lévõk nagy megrökönyödésére fél térdig a mocsárba süppedek. Elõször lesújt a cipõmbe áramló hideg víz érzése, de kellemesen lehût, és ettõl a pillanattól kezdve, már nem kell többé a sarat kerülgetnem. A Csór-hegyen, mintegy hagyományként, bármit is teszek ellene, mindig spasztikussá válik a lábam, a menetrendszerû görcs most is jelentkezik. Semmi gond! A csontokban rengeteg Ca és Mg van, a parathormon segítségével arra kérem a szervezetemet, hogy ugyan adjon már kölcsön egy kicsit az izmaimnak, hagy tudnának egy kicsit elernyedni. Pár perc, és jön a küldemény, az izmaim mintegy parancsszóra ellazulnak. Itt a példa rá, hogy a tudatunkkal képesek vagyunk befolyásolni a testünk vegetatív funkcióit is. A görcs kiállt ugyan, de az elsõ szakasz gyorsabb tempójának kezdem meginni a levét, iszonyúan nehezen jutok fel Galyatetõre. Valamit tennem kell. Hadicélokra lefoglalom a Gertrúd élelmiszerkészletét, és egy szálig magamba tömöm. Még egy fasírozottas zsömlét is elnyelek, ilyet még nem csináltam teljesítménytúrán.

Csak nagyon lassan kezd visszatérni az energiaszintem. Azon imádkozom, hogy lenne csak 5 jó kilométerem, az nagyon sokat lendítene az ügyön. Lett. Íme az imádkozás is segít, a test ma rendre teljesíti az agykérgem parancsait. Jól állok, ura vagyok a helyzetnek és ez jó érzéssel tölt el, és az is, hogy szinte alig elõz meg valaki, én viszont folyamatosan rövidebb távos embertömegeken „gázolok” át. Hála a feliratoknak, és a meghirdetett futóversenynek, szinte kivétel nélkül mindenki elõzékenyen elenged, alig kell visszavennem a tempómból. A Csörgõ-patak völgyét sikerül „megkocognom”, ami az Ágasvár után nem mindig jön össze. Igaz, hogy csak az Ágasvárig volt egy jobb térdem, de pozitívan felfogva a dolgot, jobban tudok örülni az épségben maradt balnak. Fájós térddel is annyit futottam már, hogy alig von le a lendületembõl, inkább a felfelé meneteknél kell majd jobban kiszámolnom minden lépést, de csak ennyi.

Ripsz-ropsz Mátrakereszetesen vagyok, ahol a büfében kávéért sorban állva jövök rá, hogy ilyen kiszolgálás mellett, még a szintidõ teljesítése is veszélybe kerülhet. Koffein-receptoraimmal való egyeztetés után felhagyok az elvetélt kísérlettel, helyette inkább vizes-tömlõt ragadva dáridózom, míg körülöttem  hûsen gyöngyözõ, aranyszínû fröccsöket és illatosan gõzölgõ habos kávékat szolgálnak fel a szerencsés nyerteseknek. Itt már jó néhány ismerõs futó összeverõdik, akikkel szinte az egész túra során, egészen a célig elõzgettük egymást, oda-vissza. Az egyik nagy igyekezetében az igazolófüzetét is elhagyta, szerzett egy „sajtpapírt”, és arra pecsételtet. Az indulás pillanatában látom meg a távolban közeledõ Suvlaj-t is, akivel a rajtnál találkoztam, ezek szerint végig a sarkamban volt.

Nekiveselkedek a Múzslának. Kicsit keservesebben jutok fel mint máskor, de idõben semmivel sem rosszabb az eredményem. Az már megszokott, hogy itt is embertömegeket elõzök meg. Legemlékezetesebb jelenség egy szintén magányosan túrázó 10 év körüli szemüveges kissrác, akivel egy rövid ideig együtt haladok. Mint elmondta, Õ a Múzslán indult, anyukája a Hanák-Koloson és majd valahol összefutnak. Olyan tempót diktál, hogy csak nagyon lassan tudom magam mögé gyûrni. A remekül bevált, több tucat mosást megélt 1000ft-os kínai melegítõnadrágomban kezdek gyulladási hõmérsékletre jutni, most már szeretnék a reggel még didergõ rövidnadrágosok kasztjába tartozni.

Végül „meghágom” a Muzslát, közben, ami ritkán fordul elõ velem, „hágás közben” egyszer meg is állok, hogy térdet váltsak. Valaha úgy tanultam az iskolában, hogy a hegységek folyamatosan lekopnak és veszítenek a magasságukból. Nagyon lassú folyamat lehet, mert úgy érzem tavaly óta semmit nem kopott a Muzsla, sõt, mintha emelkedett volna 1-2cm-t, mint a Himalája. Szóval „tudatom, az ország és világ közvéleményével, túrázóink harcban állnak, a Muzsla a helyén van”. A csúcson egy pillanatra elnyúlok a sziklák között. Tankolok némi „szuperglükózt”magamba, ami majd ledob a hegyrõl. Közben a fejemben is igyekszem rendet tenni, és felkészülni a végsõ rohamra. Most már tudom, hogy valóra válhat végre a régi álmom, és 10 órán belül teljesíthetem „ezt a rangadó mérkõzést.” Csak kellene még 7 jó kilométer. És lett. A „fõnixmadár” lassan kiemelkedik a sziklák közül. Hirtelen nagyon könnyûnek, vidámnak és szabadnak érzem magam. A tekervényeim rejtekébõl egy dallam tolul fel önkéntelenül, és ismételteti önmagát: „Szállj, szállj, szállj fel magasra...hódítsd meg most a kék eget…”  A dal (vagy a glukóz) átitatja a sejtjeimet könnyû, finom, friss energiával, és lerobbanok a hegyrõl.

Imádom a szûk ösvények mozgásélményt kiemelõ jó kontrasztját. Remekül haladok, sõt még egy pár futó srác is tisztelettel utat nyit elõttem. Hamar a Szurdokpüspökire nézõ nyílt sziklagyepen találom magam, ahol nemrég még márciusban piciny, fehér virágú ködvirágok tömegei szegélyezték az utat.

A Diós-patak völgye felé,  a „nagy” bal kanyar után, vakítóan sárgálló virágú, sûrû tömegben tenyészõ, szinte gyepet alkotó tavaszi pimpók között haladok át. Ez a sziklás rész, különleges kitettségénél fogva botanikai paradicsom, ahol különleges növényfajok több nemzedéke váltja egymást az egész szezonban. Végül a patakvölgybõl kikapaszkodva az úton az Európa-szerte híres „sárrezervátumba” jutok, ahol egész évben, a legszárazabb idõszakokat is beleértve, nyakig sáros lehet a turista. Az út mentén, a beszûrõdõ napfényben sütkérezõ fehér, bemetszett szirmú, lándzsás levelû, kecses csillaghúrok kolóniájának látványa kárpótol minden nehézségért.

Közel a végkifejlet. Szaladok a szõlõk között a „nünükés” úton, csak így nevezem ezt a szakaszt, ahol gyönyörû, „frissen kovácsolt” páncélzatú, acélkék nükükék alkotta rovarpopuláció él és „virul”. Felidézem magamban, amikor pár héttel ezelõtt fényképezés közben eljátszogattam velük egy darabig. Meg kellett õket egy kicsit mosdatni, hogy jobban mutassanak a felvételeken. Közben valami sárga, ragacsos, istentelen védekezõ anyagot bocsátottak ki, amit alig lehet levakarni az ember kezérõl. Tulajdonságukban is nagyon különbözõek: az egyik hosszú percekre halottnak tettette magát, alig lehetett lelket verni bele, hogy ne tûnjön hullának a képen, egy másik, azonnal menekülni próbált, csak nagyon nehezen törõdött bele a megmásíthatatlanba, vállalva a sztárságot és állt végre lencse elé.

De elhalványulnak az emlékek, gondolatban visszateszem az egy életre szóló élményt szerzett  nünükéket a biztonságot jelentõ fûbe, és visszatérek a valóságba. A Mátrabérc túra utolsó száz métereit darálom. Majd a népünnepélyben fürdõ pincesorról kifordulva meglátom a felfújható „diadalkaput”...

Egy darabig ténfergek az oklevelemmel, amíg végre egy ismerõs megkérdezi, na mennyi lett?

9:36

2010.04.24

marton4

Téli Mátra XL 2010.01.30

 „A férfinak nincs joga a fizikai edzés terén amatõrnek lenni. Szégyen számára anélkül megöregedni, hogy látta volna azt a szépséget és erõt, amire a test képes.” (Szókratész)

„Egyfolytában megyek tovább és tovább, hogy megtanuljam a saját testi és szellemi korlátaimat. Számomra, ez az élet útja.” (Ayrton Senna)

„A sport megtanít becsületesen gyõzni vagy emelt fõvel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.” (Ernest Hemingway)

Sok száz indián társammal együtt, Hadiösvényre léptem a Fehérlõ Hegyek Országában, amit a fehér ember csak Mátrának nevez… Dacára annak, hogy tavaly fogadalmat tettem a 7:00-ás startra, két távoli õsömtõl, (Virrasztó Bagoly és Ember Aki Nem Tudott Felkelni, õ a mormota törzsbõl származott) örökölt DNS szakaszaim miatt, már megint csak 7:29-kor tudok elindulni. Kezdhetem az elõzgetést, bár valahogy nem olyan nagy a tömeg, mint tavaly. Örömmel tudatom, hogy 1 évi udvarlás után, bár idõnként még vannak köztünk kisebb súrlódások, végleg egybekeltünk az új bakancsommal. Végre én is bakancsos turista lettem. Ez sok szempontból megnövelte ugyan a mozgásteremet, tûzön-vízen át simán átgázolok, mint egy deszantos, másrészt viszont a futócipõ ledobása óta kissé mozgáskorlátozottnak érzem magam. Az a tervem, hogy a futó élvonalba fejlõdjek mintegy sereghajtóként, ezen a Boldogasszony havának utolsó szombatján rendezett túrán elszenvedett kudarcos szereplésem miatt, egy idõre dugába dõlt… A tervem, az idõjárástól függetlenül 6 órán belüli teljesítési idõ volt, amit nemcsak a futásra hosszútávon alkalmatlan bakancs hiúsított meg, bár eleget teszteltem elõzõleg eredményesen a hóban, hanem más a beszámolómból hamarosan kiderülõ dolgok is. Eleinte jól haladok. 2 futóhoz csatlakozom, de egy meredek kaptatón végleg megugrok elõlük. Az elõzések kicsit nehezemre esnek, kiugrani a szûz hóba, nyomvájukban egyensúlyozva jutok elõre, sokszor 10 fõs csapatok mellett. Elsuhan mellettem Ember Aki Sapka Nélkül Futott A Jeges Szélben (neve a keresztségben: Rush) könnyû nyári felszerelésben. Most már tudom, kár volt hûtlen lenni a futócipõhöz. Tavaly március óta lettem kissé óvatos. Fent jártam a Bükk-fensíkon. Elõzõ napokban méteres hó esett, amihez rettenetes hideg társult. A kedvenc cipõmön több lyuk is tátongott, amin simán besétált a hó. Egy idõ után nem tudta a lábam a hó utánpótlást felmelegíteni, lassan átment fagyasztó üzemmódba. Kb. 10km-t tettem meg így,mire észrevettem, hogy a jobb lábamon több lábujj érzéstelen. Olyan volt, mint amikor a fogászaton injekciót adnak az ínybe (remélem sokan nem tudják milyen). „Bepánikoltam” egy kicsit, a Tar-kõn már a sapkámba bugyoláltam a lábam, hogy visszatérjen a keringés. Végül megmenekültem, de a tanulság örök (a Tar-kõ új neve: Lyukas Cipõ szirt). Közben Lajosházára érek, ahol betérek egy italra a Büfébe. Mondom a csaplárosnak, hogy milyen melegem van, útközben már szinte mindent ledobáltam magamról, pedig nem öltöztem túl (ekkor még úgy látszott Rush felszerelése a nyerõ.) Azt mondja a büfés, vigyázzak, mert így lehet tüdõgyulladást kapni. Ugyan már, mondom a szokott szerénységemmel, „mi” aztán nem kapunk meg semmit, „mi” mindent kibírunk, nem betegszünk meg. És tényleg a sport valahogy immunissá tesz. Legyek bármennyire átázva, kiizzadva, alul öltözve, a sporttal összefüggésbe hozható megfázást nem nagyon szoktam kapni. Legfeljebb akkor, amikor hazaérkezésem után pl. a hideg garázsban, vizes pólóban, minden átmenet nélkül megkezdem a házimunkát.

Továbbindulok a sárga négyszögön, jön a kedvenc emelkedõm. Itt is tömegek mellett megyek el, sokan már most válsággal küzdenek. Felérve megritkulnak a sorok, magányosan kocogok a kellemes terepen. Késõbb azonban megint elõzgetnem kell, ami egy idõ után egyre jobban nehezemre esik. Ahogy haladok elõre, idõnként egy pillanatra akaratlanul belehallgatok a párok beszélgetésébe, jönnek az újabb párok, megint egy új téma, olyan, mintha a TV-t kapcsolgatnám, vagy még inkább a rádió állomáskeresõjével babrálnék. Végül megérkezem Mátraszentimrére, ahol már a parkon áthaladni, ami egy könnyû vasárnap délutáni elfoglaltság, is nehezemre esik egy kissé. Beüt az energiaválság. Nem gond, itt az ellenõrzõpont. Olvasztóra kapcsolom magam és egy kicsit megülök. Többünk arcán, akiknek csak néhány sor epidermiszt adott a természet (vékony az arcbõrünk), tanulmányozható a „vörös eltolódás” jelensége. A szervezet most, hogy biztonságos melegben tudja a létfontosságú belsõ szerveket, kegyeskedik a perifériákra is juttatni némi vért és ezáltal hõt. Az elsõ szakaszon kiderült, a zsákom nehéz. Az utolsó pillanatban, fõ az optimizmus, még az országúti fényszórókészletemet is bedobtam. Valamit redukálnom kell. Kicsomagolok egy banánt, behabzsolok egy almát, felélem a datolyakészleteimet, jé egy egész zöldséges boltot hoztam magammal. A Burn-ömet viszont a „teás hölgyre” bízom, talán még egy haldoklón segíthet, de én nem cipelem tovább. A reggeli adagot ugyanis összecsúsztattam a kávéval, és a „csúsztatott” Burn-tõl, mindig enyhe rosszullét fog el. Tetemes idõveszteséggel továbbindulok, nem sejtve, hogy az „utazás” legkegyetlenebb szakasza következik. Galya-tetõ elõtt olyan jeget hordó jeges szelet kapok jobbról az arcomba, hogy úgy érzem „ a pofám mindjárt leszakad”, vagy legalábbis lefagy. (Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy vasárnap reggelre fõleg a jobb orcámon,valami állkapocs ízületi franccal ébredtem, remélem nem komoly. Ennyit a Lajosházán tett nagyképû kijelentésemrõl.) Közben elér a hóvakság is, a szemüvegemet ugyanis beteríti a hó. Zsebre vágom, és újra látok, bevált a terápia. A fák kísértetiesen recsegnek, ropognak, idõnként félelmemben igencsak sietõsre fogom. A kapucnit persze otthon hagytam, hála az égnek lecsatolható. A jég és a szüntelen havazás miatt Jeti-ként nyitok be a Gertrúdba, ahol már áll a bál. Újabb kiolvasztás következik. Úgy látszik, ma már ez így fog menni. Zsíros-kenyerek, meleg, kedves kiszolgálás, mit mondjak még, szép emlékek errõl pihenõrõl. Érdekes, hogy mégsem esik nehezemre továbbmenni, szinte csalnak a nehézségek. A Vörömarty-ig lerohanok, ez tiszta sor. De nem így lett. Végképp elhagy minden energia, a végén beállok a gyalogosok közé, és már csak ritkán elõzök, igaz a legtöbb helyen nem is lehet. Barátkozni sincs kedvem, egy-egy társkeresõ megérintést rövid válaszokkal reagálva le, gyorsan továbbállok. Sõt „arcvakságban” is szenvedek, nem is emlékszem kivel találkoztam. A szókincsem nagyjából a következõkben merül ki ezen a napon: Bocsánat. Elnézést. Jaj bocs. Köszönöm. Légy szíves. Stb.) A völgy felé haladva a szél elviselhetõvé válik. Egy idõre a kötött kesztyûm szárába húzom vissza a kezem, de amikor dugnám vissza az ujjakat, már nem megy. Befagytak a kesztyû ujjai így ezentúl ujjatlan kesztyûként használom tovább, a következõ felmelegedési idõszakig. Mert, hogy most jégkorszakban élünk, a Galya elõtti szakasz megtétele után, senkinek sem lehet kétséges. És hiába vagyunk pont télen 5 millió kilométerrel közelebb a naphoz, ez sem ér semmit. Megnyugtató viszont, hogy, míg a Világegyetem galaxisok közötti üres részeiben kb. 30 millió köbkilométerbõl lehet összeszedni egy vízcsepphez való anyagot, addig már csak rajtam ennek ezerszerese van jelenleg. A hó annyira letompítja a lépteket, ha valaki hátulról közeleg, szerencsére elég ritka, csak az utolsó pillanatban hallom meg, pedig én szívesen félreállok. Ha viszont gyorsan cselekszem, könnyen a rossz oldalra ugrok, ami egyszer elõ is fordul velem. Visszatérve az energiára. Több hete indított intenzív fogyókúrám eredményeképpen esett le ennyire az energiaszintem. Abban a pillanatban, amikor a zsírtartalmam a normális felé közeleg, hirtelen veszélybe kerül a „röpképességem.” Közben folyamatosan edzem az izomzatomat, hogy ne satnyuljon el. Ki érti ezt? Hiszen ideális zsírtartalom futóknak 15%, de van aki 6%-al is elmegy. Tavaly télen ugyanígy jártam a karácsonyi idõszakban, amikor szintén járványos elhízás fertõzött meg és veszélyesen felszökött a zsírtartalmam. (Ja és a poénjaim ellen, nehogy valaki halálra röhögje magát, „röhögéscsillapítót” ajánlok szedni, napi 3x1-et és lefekvés elõtt 1-et.)

Végre itt a turistaház. Beállok a levesért, de elõttem fogy ki. Nem várom meg az utánpótlást, betérek a vendéglõbe inkább, ahová a csúszós teraszon át egy dupla leszúrt Rittbergerrel jut be mindenki, és a távozás sem kevésbé dinamikus. Ahogy olvad le rólam a jég, úgy törik meg a jég a „csokistop” felett is, amit több héttel ezelõtt rendeltem el magamnak. 2 hatalmas szelet csokit vásárolok, egyik finomabb, mint a másik, és egy kunyeráló Snauzerrel megosztva zsákmányomat, kielégülten falatozgatunk. Közben hallom, hogy valaki azt mondja, õ már nem képes 10km-t megtenni. Nekem viszont ez azt jelenti, hogy már csak 10km van hátra, amitõl erõre kapok. Könnyû szakasz jön a Pisztrángos-tóig, ami tényleg várakozáson felül, hamar eltelik. A tónál (Nagy Ünnep-rét, már mint annak aki idáig elvergõdött) (ezt a nevet Cseh Tamás: Hadiösvény címû könyvébõl kölcsönöztem) újra összefutok a Snauzerrel. Kíváncsian néz utána, miben sántikálok a ház háta mögött. Jó hangulatban van, össze-vissza szaladgál, láthatólag élvezi a kifejezetten „kutyának való idõjárást.” Valaki Törkölyt tölt magába (nem tudom szabad e még pálinkának nevezni), és társába is beleerõltet egy adagot. Így belõve talán rózsaszínbe öltözik a fehér táj, és úgy érezhetik, mintha libegõvel jutnának fel a Kékesre. Õk tudják. A Gabi halála nem gond (az enyém sem), még egy jó pár „rézbõrû testvért” megelõzök a „gleccser” legmeredekebb részein is. (Gabi egyébként egy szekeres volt, aki itt zuhant le a mélybe.) A gránitsziklákon szellõzteti Holle anyó a hó-paplanjait, szemet pihentetõ, finom, bársonyosan hullámos idomokat kölcsönözve nekik. Jól kirázta õket, az annyi szent. (forrás: 60-as évek szünidei matinéi!!). Ahogy haladok, sapkám egy kilógó szálán telepszik meg egy kövér hópehely, közvetlenül a szemem elõtt himbálózva egy darabig. Mintha egy mikroszkópban látnám, érzékelem különös szerkezetét, szinte látom finom fraktáljait. Ahogy ide-oda leng, a fény különös módon csillan meg rajta. Arra gondolok, hogy mint ez a hópehely, ez a pillanat is különös és megismételhetetlen, majd egy mozdulattal kitépem a sapkámból a szálat. A Kékesre is könnyen feljutok, hátam mögül egy artikulátlan üvöltés jelzi, hogy más is megörült(megõrült?), a mai utolsó szintemelkedés legyõzésének. Az ellenõrzõponton történõ újabb rövid olvadozás után, mielõtt még lemondanék hóember mivoltomról, így megszolgálom a beszédes kitûzõt, továbbállok. Nehezen tudom tartani…, de a tea az aztán mindennek betesz. Ma pedig egésznap teázgatok. Csombék helyett túlélõ túrákat szervezek egy-egy vaskosabb fatörzsig, ahol legalább az nem lát, aki nem akar. Lefelé viszonylag jól megy, néhány percre sikerül beüzemelni a turbót olyan szintre, amilyenen egész idõ alatt ketyegnie kellett volna. A völgyben beérem túratársamat, akit még Lajosháza elõtt hajráztam le. Mikor került elém nem tudom, talán teleportálta magát, de az is lehet, hogy nem „leveses”, és amíg én „csoki szeánszt” rendeztem a Snauzeremmel (A Kutya Aki Nem Ette Meg A Telet Csak A Kókuszos Csokit), a Vörösmarty-th-ban, õ már zsíros kenyérre pecázott a Pisztrángos-tónál. Együtt haladunk egy darabig, de mivel a fogyókúrámmal traktálom, az egyik kötélnél, ahol a szó szoros értelmében kötéltáncot járok, majd egy rövid ideig „lógok a szeren”, két botjával oldalazva sikerül elmenekülnie, ha nálam is lenne „mankó”, még a nyomát azért üthetném. Sebaj, majd befejezem a mondatot a következõ túrán, de lehet, hogy kell hozzá még egy jó pár. Innentõl kezdve mosolyszünet. Bár az év végi „remekbesikerült” éves túraösszesítõmben azt írtam, ha másképp nem menne, akkor hason csúszva is teljesíteném a távot, azt azért valahogy átvitt értelemben gondoltam, és nem ennyire konkrétan, mint ahogy most kinéz.Egy meredek domboldalon (nem a túraútvonalon!!),ahol egy jeges szakaszt próbálunk többen kikerülni, végül is akaratlanul!! a háton csúszást próbálom ki, de a poszttraumás stressz-szindrómát elkerülendõ ezt ha lehet, nem ismételném meg többé. Idõnként teljesen váratlanul megcsúszva (igyekszem, nehogy blaszfémia hagyja el a számat) Alexander Vasziljevics Szuvorov orosz tábornok mondása jut az eszembe: „A gyorsaság szükséges, a sietség káros.” Szerintem, ezentúl a Téli Mátra teljesítménytúra javasolt alapfelszerelése: teljes hegymászó szett, jégcsákány, hágóvas, hótalp, megszállottság, pillanatnyi elmezavar stb. Végeredmény: az utolsó szakaszon, még a szintidõt sem sikerül teljesítenem. Beérek Mátrafüredre, s egy havat lapátoló Úr szólít le. Kicsit beszélgetünk, többek között mondom neki, ha hazaérek, még el kell takarítani nekem is a havat. Van vagy 50-60 méter városközpontban lévõ járdám, s egy hatalmas udvarom, amit áruszállítás miatt kell teljesen kipucolnom. (Errõl jut eszembe: rendkívüli hómunkásokat felveszek!) Aztán kocogni kezdek, hogy mentsem a veszett fejsze nyelét, de kínos az egész. 8:56 lett a vége. Némileg lehangol, még az árusoknál sincs kedvem szétnézni. Pedig a tavaly itt vásárolt felvidéki útikönyvek megtették a hatásukat, és ígéretem szerint több emlékezetes túrát tettem a családommal Szlovákiában, többek között a Szlovák paradicsomban. Egy napos kirándulással is elérhetõ, bár jobb ha „kakas õs” is van a felmenõk között. (Még annyit: nemrég olvastam a közelmúltban elhunyt Cseh Tamás: Hadiösvény címû mûvét, amit fiatalkorában írt. Remek indiános könyv. Egy kis játékkal, kegyeletbõl, erre próbáltam emlékeztetni néhol, annál is inkább, mert a közelmúltban felmerült adatok szerint, mi magyarok, talán némi rokonságban is vagyunk az indiánokkal. De kivel nem? A könyv végén, a regény után, megtalálható a síksági indiánok története 1793-1890 között, megdöbbentõ adatokkal. „1890.december 29-én, Wounded Kneenél a katonaság ismétlõ fegyverekkel szétlõtte a szellemtáncos sziúk utolsó csoportját. Big Foot és népe, asszonyok, gyerekek, öregek és férfiak, szinte valamennyien elpusztultak. Véres, fagyott testük még napokig hevert a hóban. 1890 után az amerikai kormánynak többé nem kellett számolnia az indiánok ellenállásával.” Így született meg a szabad Amerika! Remélem mindenki elnézi nekem, hogy ezt idevettem.)

Lassan lecsengetem az egészet. Jól esik még 1-2 megérintés, majd a kocsimhoz indulok, hogy kiássam a hóból, aminek külön története van. Kékdroiddal lett volna még itt egy III.típusú találkozásom, de sebaj, maradunk a II.-es típusnál (NASA kategóriák!). Érdekes egyébként ez a teljesítménytúrázás világa. Olyan mint egy nagy falu, mert valamilyen szállal, szinte mindenki kapcsolódik mindenkihez. Nem csoda, hiszen állítólag 2 áttétellel, minden ember kapcsolatba hozható az egész világon. Furcsa azonban, hogy van olyan túratársam akinek már szinte minden ismerõsét ismerem, csak õt magát nem. A jövõben talán összesodródunk. Ha nem, az is a sors akarata. Nekem így is jó.

marton4

Szegedi József

Pétervására

„Örülök, ha dicsérnek, de attól nem leszek gyorsabb. A dicséret a múltban elért teljesítményre vonatkozik. A jövõ az, ami számít.” (Sebastian Vettel) .

Vidróczki 61 2009.05.16

A Vidróczki túrázója,

Csetlik-botlik a Mátrába’,

Csetlik-botlik a Mátrába’,

Mert a jelzést nem találja.

Megyen a srác, megyen a srác,

Környös-körül át a susnyán,

Ugyan hol jut ki belõle,

Kerek erdõ közepébe. (Népköltés)

A betyár mindenit kedves rendezõség! Ez aztán betyáros volt… A Szoros-patak völgyében futok lefelé. Kellemes a reggel. Egy kis zápor tisztítja a levegõt, jól érzem magam. Néhány perccel ezelõtt, 7 órakor rajtoltam a DÁTÉ panzióból. A kapuban még néhány utolsó utáni útbaigazítást kaptam a lelkiismeretes fõszervezõtõl, majd elkezdtem a 61km-es utazásomat egy földi paradicsomban, amit Mátrának neveznek… Nem egy tömegtúra, az elején szinte alig találkozom valakivel. Azért pont annyian vagyunk amennyien kell, hogy legyünk. A sárgán néha egy kicsit elbizonytalanodom, de egy mögöttem haladó túratárs idõnként helyrebillent. Ekkor határozom el, hogy nemcsak a jelzésekre hagyatkozom, hanem elõveszem a Mátra térképet, s folyamatosan követem, hol is járok. Ezt a túra során végig így csináltam, s nem voltak többé tájékozódási gondjaim, akkor sem, ha egy idõre néha elveszítettem szem elõl a turistajelzést. Az elején azért még voltak gyermekbetegségeim. A Három-csernél (remek darabok) mindenáron a jobb oldali földúton szeretnék elfutni, de szerencsére utolér a már említett túratárs, és áttessékel a helyes útra. Arra gondolok, ha egyszer majd az Úr ítélõszéke elõtt állok, ahol az evilági bûneimrõl kell számot adnom, vajon hogy tudom megmagyarázni, hogy a térkép szerint egyértelmûen az utat átmetszve enyhén balra kell tartani, én pedig azért sem metszettem át az utat, s mindenáron jobbra akartam tartani. Jó esetben is purgatórium lesz a vége, ha így folytatom, tehát jó lesz odafigyelni. Így aztán „térképforgató magyarként” haladok tovább. Valahonnan jobbról bevág mögém egy „nordicos” túratárs, hogy honnan jött ki tudja, de jön keményen, hallom a botok csattanását, ahogy egyenletes idõközönként az avarba fúródnak. A sárga itt meredeken emelkedik. Kicsit megnyújtom a lépteimet, s egy idõ után a doppler effektus segítségével nyugtázhatom, hogy a hangok kezdenek kissé távolodni, végül teljesen elenyésznek. A napunk már egészen felkelt, s bevilágítja az erdõ talaját. 584 millió tonna hidrogént „éget” el másodpercenként, csak hogy mi kellemesen érezzük magunkat a teljesítménytúrán. Nem kell megijedni, van még egy pár milliárd évre való fûtõanyaga a „pincéjében”, egy darabig még nyugodtan túrázhatunk. A Vörös-kõ-kilátónál akadok össze végre megint egy rövidebb távos túratárssal, akivel a túra során a sajátos nyomvonalak miatt még többször találkozunk. Egy nylon-szatyorral a kezében túrázik, kicsit mulatságos jelenség. A túra vége felé a piroson kérdezem meg tõle, amikor végleg elmellõzöm, bevásároltál. Veszi a lapot, nem sértõdik meg, csak az övtáskáját felejtette otthon. Gyõzedelmesen bevonulok, s elfoglalom Mátraszentlászlót. Hadisarcként egy lekváros kenyérrel, és egy pohár almalével is beérem, majd rohanok fel a meredek úton, újabb hódítások felé törve. A sárga-kék kereszt elágazónál gyönyörû virágoskertbe csöppenek. Lila virágú erdei holdviolák virítanak mindenfelé, amelyekbõl késõbb a Galya-vár után ha lehet még többet látok, a ritkás erdõben tömegével nyílnak. Impozáns növény, még a levelei is nagyok szépek. Dicséret a gondos kertésznek, s mivel évelõ növények, remélem jövõre is gyönyörködhetünk benne (Kerti növényként is ültetik, azért tûnt ismerõsnek. Meghatározás és info, a túra után, a Közép-Európa vadvirágai kis könyvecskébõl.) Követem Smiró Ferit (a térkép szerint a Smiró Feri útján járunk). Na, õ is tudta merre kell menni, mert ilyen mesebeli bükköst, nem sokat látni, annyi szent. Hát még az akusztika. Mindenfelé madarak énekelnek, az egész erdõt egyenletesen betölti a hangzás, mintha csak egy megrendezett, színvonalas koncerten lennék, a legmodernebb dolby surround effecteket hallom, a kis mûvészek szinte a fülembe énekelnek, nyúzott, rendezetlen idegszálaim, pedig hirtelen kisimulnak. Lentebb két futó rohan el mellettem, a szokásos üldözõ boly, számtalan túrán találkoztunk már. A dicséretemet szerényen nyugtázzák. Egy darabig követem õket, de a Galya-várra való kapaszkodás közben megugranak. Keményen hajtok én is, a testemben szétáradó „lekvármolekulák” pedig simán felhúznak a hegyre. Mátraszentimre felé már gyakrabban találkozok túrázókkal, egy némelyikükkel össze is sodródunk, s beszédbe elegyedünk. Egy páros, akik egy darabig „üldöznek” a Galya-vár után, most a zöldön lefelé haladva szembejön. Egy kis privát kirándulást tettek a parkban. Az ellenõrzõ ponton átmegyek Láng Vincébe (a fiatalok ezt most nem érthetik!!), s közlöm, ha minden jól megy 1 óra múlva itt vagyok. A Bagoly-irtás Fallóskút kör alatt kellemeset kocogok a széles sétautakon. Egy pár fiatalemberrel vetélkedek, de még jól megy a dolog, az „öreg” idõnként megmutatja mit tud. A túra során sokszor elõfordul kisebb vetélkedés a túratársak között. Persze nem szégyen alulmaradni, hiszen azért nem „piskóták” indulnak a 61km-en. Visszafelé haladva a Z négyszögön találkozom egy kedves túratársammal, akivel valahogy 2 éve nem sikerült összeakadni. Õ már lefelé halad, s valahol a Vörös-kõ-bérc felé érem utol majd a piroson. A volt Ötházhután még szlovák szót is hallok az utcán. Két helyi lakos, egy idõs néni és egy fiatalabb hölgy beszélget szlovákul, ami nem meglepõ ugyan, de azért érdekes. Ami Láng Vincének soha, nekem most sikerül, bezárom a kört, a „hadisarc” 2x2 keksz. A zöld négyszögön beérek a Csörgõ-patak völgyébe, ahol már azért kezdünk rendesen gyülekezni. Nem akarom a táj szépségét ecsetelni, de biztos vagyok benne, hogy az ország egyik legszebb részén haladok, ha szabad egyáltalán az ilyesmit viszonyítani, de elfogult vagyok és kész. Feltöltöm palackomat a Vándorforrás tiszta, hûs vizével, ami késõbb majd a Zám-patak völgyében ment meg a szomjan halástól. Lefelé együtt haladok néhány túratárssal. Az egyikük egyedül „csinálta meg” a Bükk 900-as csúcsait. Le a kalappal, erre még nem mertem vállalkozni, pedig a szívem csücske a dolog. Még egy kicsit fejlõdnöm kell. A Turistajelzéstõl a tájékozódásig címû mûsorunkat hallották. Aztán a szokott módon leválok a társaságról, s lekocogok Mátrakeresztesig. Az Óvár vendéglõbe belépve, a pincérnõnek azt mondom, ugyanazt kérem. Megdöbbenve néz rám, lehet, hogy nincs éppen humoros kedvében. A múlt vasárnap ugyanis erre jártam, kértem egy kávét, egy jégkrémet és egy ásványvizet, s most ugyanazt szerettem volna rendelni, s egy kicsit poénkodni. Lehet, hogy nem kellett volna? Egy kicsit testesebb, de nagyon szimpatikus túratárssal váltok egy pár szót, aki éppen a jól megérdemelt hideg sörét húzza le. Mire a barlanghoz ér már ki is izzadja. A Vidróczki-barlang igencsak eldugott helyen van, ha teljesen a közelében vagyunk,még akkor sem látni. Gondolom régen még jobban benõtte a bozót a környéket. De ha rátaláltak volna is valami árulás folytán a helyre, ki merte volna megkockáztatni, hogy a betyár nyomába eredjen, az eredmény mindenképpen sok-sok korai árvaságra jutott zsandárgyerek lett volna, mielõtt kifüstölik. Felfelé haladva a piros kereszten, a legmeredekebb részen találkozom egy nem akármilyen kiránduló csapatattal. Félreállok, így van idõm megfigyelni õket, amíg elvonulnak. Számtalan kisgyerek van velük, igazi 1-2-3 éves pöttömségek, de nem csak velük, de rajtuk is. Van olyan apuka akin elõl-hátul is lóg egy-egy csecsemõ. Kissé horrorisztikus látvány, ahogy lefelé haladnak a nyaktörõ meredeken. Szót váltok velük, s megjegyzem, hogy egyszer pici korukban, én is elvittem a gyermekeimet egy kicsit keményebb kirándulásra (nem hosszúra!). Fogékony korban lévén, egy életre bevésõdött nekik az élmény, s örökre meg is utálták az egészet. Azóta mindkettõbõl „erdõkerülõ” lett. A nyílt részre érve, valóságos kis szikla-gyepes botanikus kertbe érkezem meg (belépõjegy 0 forint). A többi növény közül kimagaslanak a lila virágú macskagyökerek (úgy látszik a lila divatszín növényéknél.) El lehetne itt tölteni egy pár órát. De haladok tovább, pedig nagyon marasztalnak. A bokrok a ruhámba, hátizsákomba, bõrömbe kapaszkodnak, sõt az egyikük egy óvatlan pillanatban, még a sapkámat is elcseni. Valahol a Vöröskõ-bércnél érem utol a már említett túratársamat. Õ képviseli számomra az állandóságot a teljesítménytúrázásban. Az éves országos pontgyûjtõversenyt vagy megnyeri, vagy az elsõ 3 közt van évrõl-évre. A múlt héten az Ökopark 70-en indult. A célba érve az ugyanott meghirdetett éjszakai 15km-es távot is teljesítette, majd kocsiba ülve elhajtott Sárospatakra, s reggel elindult a Zemplén 50-en. Hát nem semmi, az biztos. Fáradhatatlan gyalogosként, de meglepõen nagy sebességgel rója útját. Ha majd egyszer a teljesítménytúrázóknak szobrot állítanak, Õ biztosan megérdemel egyet. De addig is marad kõbe vésve a lelkünkben, azzal a számtalan teljesítménytúrázóval egyetemben, akik hozzácsatlakoztak a túrái során. Õ ugyanis nem csatlakozik senkihez, hanem töretlenül rója útját, bármi is történik. Most hát csatlakozom hozzá, s egy darabig beszélgetünk. Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni az Ökopark 70-re, de továbbképzésem volt, amit sehogy sem tudtam kihagyni. Persze rengeteg érdekes dolgot hallottam ott is, Pl. a dopaminról, ami a központi idegrendszer egyik legfontosabb ingerületátvivõ anyaga. A rendszeresen ismétlõdõ, pozitív élményt kiváltó tevékenységek hatására szabadul fel, s örömérzést vált ki. A kokain is ezt szabadítja fel, de az intenzív sport is, pl. a teljesítménytúrázás (s talán a jó zene is. Most, hogy ezeket a sorokat írom, háttérként az Eurovízós dalfesztivál döntõje megy a TV-ben. A legtöbb dal viszont egyetlen molekula dopamint sem szabadít fel az agyamban, sõt!) Talán ezzel lehet megmagyarázni azt a sportfüggõséget, ami jó néhányunknál fennáll. Más kérdés, hogy a sport bizonyos határok között hasznos, míg a kokain egy idõ után tönkreteszi az embert. Ha nem mehetek terepre, idõnként valóban szabályos elvonási tüneteket észlelek magamon. A kullancsok is szóba kerülnek. Nagy felelõtlenség úgy erõdbe járni, hogy valaki nem oltatja magát!!!!! A kullancscsípés utáni bõrtüneteket pedig nagyon figyelni kell, súlyos betegség lehet a következménye (pl. egy túratársunknak a lábát támadta meg a kikezeletlen Lyme-kór). Na de ezt mindenki tudja, mégsem lehet elég sokszor elmondani. Reggel pl. bementem a sûrûbe, s rövid idõn belül hemzsegtek rajtam a kullancsok. Szerencsére van egy tuti riasztószerem, az Autan, amivel a bõrömet (mindenütt!!) és a ruházatomat is alaposan lefújom. Idáig bejött, Aután-felhõ alatt, még sohasem volt kullancsom. Az oltásom viszont már régen lecsengett. Ez a beszélgetés arra inspirál, hogy újra felépítsem a védettséget, tehát, amint tehetem rohanok a dokihoz. Közben a Zöld sávhoz érünk. Én a kerítés mellett szándékoztam lemenni, de a társam olvasott az itinerben egy jó kis földútról, némi kerülõvel. Én is olvastam róla a kivételesen alapos túraleírásban, de ez volt az a rész, ami már sok volt az én IQ-mnak. Egy idõ után elbizonytalanodom, visszafordulok, de Õ inkább megy tovább. Jobb most egy bozót, mint egy „fullextrás földúton” Gyöngyöspatán kötni ki, onnan már legfeljebb helikopterrel juthatok Szorospatakara, gyalog biztosan nem. Némi csetlés-botlás után meglepõen könnyen leérek az útra. Késõbb még találkozunk az Ágasvárnál, neki is bejött. Jövõre belevágok. A Zám-patak völgyében kilométereken át nem látok senkit. Emberi szót is csak egyszer hallok, a sajátomat, amikor megbotlok egy kövön, de amit mondtam, azt ide nem lehet leírni. A táj csodás, bár a számtalan átkelés a patakon egy kicsit megvisel. Iramot menni reménytelen. Egyszer egy fekete tollú, közepes testû madarat látok a közelben elreppenni, a feje olyan pirosas. Nem vagyok egy ornitológus, de ilyet még soha nem láttam az biztos. Az is lehet, hogy csak a kezdõdõ dehidratáltság játszik velem, és simán csak egy repülõ viziló volt. Javaslom megvizsgálni a Zám-patak völgyének faunáját, szerintem érhetik még meglepetések a kutatókat. Amilyen Istentõl, embertõl távol esõ hely ez, mint a Jurassic Park 2 patakvölgye, akár még a dínók is fennmaradhattak itt. Képzelgéseim közben a vadetetõhöz érek, ahol két nyájból eltévelygett bárányka szegõdik a nyomomba, akik talán már Patáról jöttek visszafelé, úgy elkavartak. Megunva a tétlenséget Nagyparlagig felkocogok. Hosszú magányom után egy darabig élvezem a pontõrök szíves társaságát, akik sztárfotót is készítenek rólam. Betömök egy energiaszeletet, és még mindig nem értem, hogy tartalmazhat ez a kicsi ragacsos valami 800 kilokalóriát. Az elõbbi két futóval keresztezzük egy párszor egymást Mátrakeresztesig, idõnként némi társasághoz jutva. A Hidegkúti turistaházhoz érve egy szamarat pillantok meg a réten legelészni. Errõl jut eszembe, hogy milyen csacsi vagyok, ahelyett, hogy otthon ülnék a fotelben egy jó könyvvel, itt rohangászok az erdõben. Meg tudja ezt valaki magyarázni, miért teszem? Valaki nagyon megszomjazhatott elõttem, talán egy óriás volt, mert a Hidegkuti-forrás vizét teljesen kiitta. Sebaj, legyen túlélõtúra, régebben olyanokat csináltam. Nyáron, mobiltelefon, víz, kaja, térkép stb. nélkül, csak egy lépésszámlálóval az övemben, egy rövidnadrágban és egy pólóban bolyongtam ismeretlen erdõkben 10km-eket. Nem tudtam, hogy életveszélyben vagyok. Fiatalság,bolondság, az én életemben ez a kockázati tényezõ végleg elmúlt. Jöttek helyette mások, de ez már tényleg nem ide tartozik. A pontõrök tanácsa alapján az új sárgán, két kráter között ereszkedem Keresztesre. 2 eredeti palócháznál kötök ki, majd futok tovább. Egyszer csak egy kiáltás késztet megállásra, simán elcsörtettem az ellenõrzõpont mellett. A Szovjet Emlékmû „árnyékában” már az almalevemet iszom, amikor beesnek az említett futók, s meglepõdve látják, hogy már ott vagyok. Az úton fut egy „nordicos „ srác, a pontõrök becsalogatják. Kiderül nem „Vidróczkis”, de ha már így alakul megvendégelik. Errõl jut eszembe a klassszikus vicc a vak nénikérõl, aki nem akart átmenni a túloldalra, de azért az úttörõk átkísérték. Leszaladok az Óvár sörözõig, a 2 futó továbbindul, mialatt én „különbejáratú” koffeinmérgezést készítek elõ magamnak. Közben (nem a túrázók között), észreveszem 10 éve nem látott kedves barátomat, de mint egyes amerikai filmekben szokás lenni, üldöznek valakit, de amikor megfordul, akkor jönnek rá, hogy nem is õ az, én is így járok. Bevágok a piros négyszögön, ahol egy héttel ezelõtt egy terepmotorost láttam simán felhajtani. Ágasvárig semmi különleges esemény, ha csak azt nem tekintjük, annak, hogy hátrálok ki a Kosik-tanyáról, ahol a lapomat szerettem volna lepecsételtetni, de egy idõ után kicsit gyanús lett a dolog. Némi elmélet a pontõrökkel a jobb és bal oldal kapcsán a dolgok relativitásáról, majd indulok fel a zöldön. Jobb kéz felõl az óvár hatalmas tömbje magasodik rám. Ezt még egyszer felfedezem magamnak. Idõnként az õsi szervízúton haladok, látni a sziklában kikoptatott keréknyomokat. Az Ágasvárnál megint összefutunk egy páran, sok régi ismerõst is üdvözölhetek. Vár állott, most borzalom, hogy erre még fel kell menni. Minden kegyeletsértés szándéka nélkül eszembe jut Az erõltetett menet címû vers kezdõ sora, szabadon idézve: Bolond ki földre rogyván fölkel és újra lépked… (Hogy jutottak fel ide annak idején a páncélos vitézek, az rejtély.) A lift azért folyamatosan megy felfelé-lefelé, viszi a túrázókat. Felérve egyenesen egy fiatal pontõr karjaiba futok. Ma már sok ilyen arcot láttál ugye, mondom neki, elgondolva, milyen lehet egész nap a felérkezés pillanatában az eltorzult arcokat megpillantani. Azt mondja látott már sokkal rosszabbakat is mint az enyém, volt aki levegõt sem kapott. Ez megnyugtat, mert levegõm az van sok, inkább a lábam kellene lecserélni. Elteszem a térképet, itinert, s a piros jelzésre bízom magam, amiben nem csalódom. Csendesen utazok lefelé a hangulatos erdõben. Csak egy jelzés nélküli villás elágazóban bizonytalanodom el. De mire A két út van elõttem, melyiket válasszam, kezdetû népdal leforog a fejemben, az ösztöneim máris megszülik a helyes megoldást. 11 óra elteltével befutok Szorospatakra. Nem akarok senkit sem megbántani, csak a benyomásaimat írom le a helyrõl. Könnyen meglehet, hogy tévesen ítélem meg a látottakat. Balra a talán jobb napokat megélt volt ifjúsági tábor, most Erdei Iskola címû felirat függ rajta. Aztán szintén balra egy lepusztult, elhagyott magas épület, ki tudja mi volt, talán bányászlakások voltak benne. Jobbra megint két hasonló épület, nincsenek lepusztulva, de elhagyatottnak látszanak, errõl sem tudom mi célt szolgáltak anno. Aztán a kanyarban a Mátra-szálló szintén leromlott épülete, letûnt korokról mesél. Idefelé jövet láttam az elhagyott bányaépületet és az útnak csak kis túlzással nevezhetõ köldökzsinór melletti nyomortelepet, s körülötte mindenütt szemét. De a szép természeti környezet, a város közelsége és a közeli horgászparadicsom egyszer talán még teljesen feltámaszthatja ezt a helyet, amiben a DÁTÉ üdülõközpont mûködése máris nagy szerepet tölt be. Szorítok neked Szorospatak!!!! 2009.05.17 Pétervására