Túrabeszámolók

túra éve: 2014
MeteorTúra éve: 20142014.09.19 02:10:49

Meteor 21/B


Az eredeti terv szerint hárman mennénk, kényelmesen, lazán, és mindannyian az ötvenes távra. A megvalósulás végül úgy alakul, hogy szombat reggel Kerek repkény inkább a bányát célozza meg, Patti húgommal pedig az esős idő miatt eleve csak a „B” jelű rövid távra tartunk igényt. Ő aztán hirtelen rosszul lesz a rajt felé közlekedve, és csak azért nem terül el ájultan, mert borzasztó koszos környéken járunk. Rendbe hozom a tesót, kap enni-inni, és amikor már úgy érzi, hogy nem hiába vett tegnap tartós tejet, elzavar túrázni. Előresétálok a Szilágyi Erzsébet fasoron, találok valami kisboltot, veszek egy palack vizet, meg valami csokit (a készletet Pattinak adtam, legyen nála kéznél hazaúton), és felszállok az érkező bilikék MAN-ra (Lion's City NL283 stb.). A következő megállóban ZE topiktárs is ezt a járatot választja – menet közben csatlakozik egy futó túratársnő, eltársalgunk, egyebek között a budapesti közlekedési akármicsoda díjszabási anomáliáiról. Budakeszin alig két perccel a busz elhagyása után leszakad az ég, nagy sietve mindenki esővédő eszközt kerít elő. Felúszunk az ázó utcán a Mammutfenyőkig, megkeressük valahogy a rajtoltatást intéző rendező hölgyet, benevezünk. Ez abból áll, hogy az egyre vizesebb lapra hézagosan megadok néhány adatot, ezek közül kiemelve a nevemet és az aláírásomat, a többi úgysem számít igazán. Végül, a nevezési díj leszurkolásával kapok egy itinert, a tavalyi teljesítői lista ugyan nem szerepel benne, ellenben találni egy csomó távadatot és jó részletes térképrészleteket. Már alig pötyög az eső, amikor a túratársnővel elindulunk: ZE-t még molyolni látom, de tudom, úgyis utolér.


Mérsékelten látványos utcákon át kikanyargunk Budakesziről, krepp és műanyag szalagozást követve. Végül egy egynyomos csapásra térve lépünk ki a településről, itt búcsút is veszek útitársamtól, ellépek. Kissé öncélúan sietek, egyrészt az időjárás sarkall rá, másrészt tervbe vettem már korábban (akkor még nem egyedül), hogy legkésőbb az utolsó vonattal beutazom valamilyen mértékben a Gyermekvasút vonalát. Irtáson trappolok keresztül, mellettem tönkökre festett nyilak erősítik meg bennem a tudatot, hogy helyes úton járok. Mögöttem komor, feketés felhő ül a Budai-hegységen, alig látszik ide a KFKI telephelyéről a kémény. A többi mindenféléről nem is beszélve. Kerítést keresztezek létrán, a Meteor mezőnye eseti engedélyt kapott az áthaladásra, amúgy az erre járóknak az erdészet az M1 autópályától délre eső területeiket, valamint a Csergezán-kilátót javasolja látogatásra. A kerítésmászások után rátérek a hosszú egyenesre, amely a Hosszú-hajtási bányáig vezet. Párás, ködös erdőben ballagok fölfelé, néha találkozom egy-egy túrázóval, köszönünk egymásnak és mindenki halad tovább a maga tempójában. Már csaknem egyedül maradok a gondolataimmal – ez nem biztos, hogy szerencsés – amikor megérkezem a túra számomra első ellenőrzőpontjára, a Hosszú-hajtás-hegy, kőbánya nevet viselőre. A kőbányába vezető utat alaposan kiszalagozott drótkerítés zárja le, nem bánom, most nincs kedvem kinézni. Váltunk néhány szót a pontőrrel, elszerencsétlenkedek a holmimmal, aztán búcsút veszek és lelépek a helyszínről.


Kikerülöm a bányát, battyogok az erdőben, meglepetésemre alig van némi kis sárréteg az úton, aztán rájövök, hogy kaviccsal felszórt úton járok. Tágas irtásra érkezem egy kerítésnél, próbálok visszaemlékezni, de nem rémlik tavalyról – mondjuk akkor a hosszú távon vettünk részt, és már Budakeszire érve a csendes apátia lepett el a mostaninál sokkalta pocsékabb időben. Az irtásról szép kilátás nyílik az északi szomszéd Fekete-hegyekre, és visszanézve kelet felé a János-hegy felhő alól kikandikáló tömbjére. Újabb kerítésmászás következik, elhagyom az irtást, pocsolyás, köves, széles út áll előttem, használaton kívüli magaslessel és egyesével átvonuló őzekkel. Mindegyikük megtorpan, amikor kiér az út közepére, jól megnézzük egymást, aztán mindegyikük méltóságteljesen továbbvonul a bozótba. Hamarosan kiérek a jelzett turistaútra, a zöld háromszög a térképemen délen Páty széléig vezet, északon kis híján Nagykovácsiig. Most észak felé kanyarodok rajta, hamarosan elérem Erzsébetpuszta szélét, masszív fakapu vigyázza az állami vezetői vadászterülethez tartozó létesítmények nyugalmát. Átkelek a Telkit és Budakeszit összekötő aszfaltcsíkon, megcélzom a Tarnai-pihenőt. Kanyargós ösvény, folyamatos, egyenletes emelkedővel visz egyre közelebb a Budai-hegység legmagasabb pontjához. Egy éles kanyart követően kiérek a Tarnai-pihenő gyepes, sziklás környékére, a pontőrök türelmesen végigvárják, amíg az itinert elő- és elmolyolom, csak azután nyomnak a kezembe egy szelet saját készítésű, finom sütit. Elbúcsúzás után megállok még, megszemlélem a kilátást: a közeli hegyeken túl már a Tétényi-fennsík is elvész a párában. Elsétálok a helyszínről, az imént emlegetett legmagasabb pontot meg sem közelítem, eltérek a piros háromszöggel és zöld kereszttel is jelzett úton a Vörös-pocsolyás-hát felé.


Továbbra is magamban baktatok, de túlzás lenne azt mondani, hogy egyedül lennék közel és távol: szemből cserkészek csapatai és egyéb kirándulók szivárognak fölfelé, és velem egy irányban haladó túrázókkal is találkozom jócskán. A hosszan elnyúló lejtős szakasz épp annyira sáros, hogy kénytelen vagyok kocogni egy kicsit, mert a gyalogos sebesség mellett szörnyen leromlik az úttartásom. Értsd: jónéhányszor majdnem hanyattvágódok. Kocogás közben utolérek egy túratársnőt, aki elenged, de talán csak attól tart, hogy egy eséssel őt is elkaszálom. Odébb egy szintén egyedül túrázó kollégát majdnem elviszem Nagykovácsi felé a piroson, de az imént utolért hölgy megmutatja a követendő irányt. Ezt csúnyán elbambultam, gondolom, és ez le is kötne egy darabig, de Kerek repkény felhív, hogy aznapi ambícióinak éppen keresztbe tesz egy áramszünet. Telefonálva érem el a következő ellenőrzőpontot, ahol megszakítom a távbeszélést az élő kapcsolatért cserébe, itt találom ugyanis a Cifka BorbálaCservenyák RenátaGyőri Péter triót, akikkel mindig jó találkozni. Elbeszélgetünk a piros kereszttel jelzett lejtőn egészen Remeteszőlős széléig. Itt elbúcsúzom a csapattól, besétálok a hosszan elnyúló faluba, megtekintem a rengeteg térkővel lerakott főutcát, melynek végén hídon keresztezem az Ördög-árkot. A híd korlátján molinó reklámozza a falunapot, odébb örökbe fogadott kis közparkot találok, majd az Egyperces novellák elkóborolt telefonfülkéjét és a mellette létesített Könyvmegállót szemlélhetem meg. Művelődés, közszolgáltatás. A művház kihelyezett tagozata mellett pedig valóban falunapszerű készülődés zajlik, legalábbis a bográcsokban készülő ételmennyiség erre enged gondolni.


Követem a patakká duzzadt árkot, beérek a Remete-szurdokba, egyik kedvenc helyem a környéken. Sétálok, közben kétfős pontőrség állít meg és a rajtszámomat kérdezik – a kedvenc színemet nem, meg azt sem, hogy éppen a Szent Grált keresem-e. Elintézzük a formaságokat, elbúcsúzom tőlük. Ránézek az órára, vagy elérem a korábbi vonatot, vagy nem, de ha nem, még akkor is előresétálhatok Hárshegy állomásig. Végigbattyogok a szurdokon, a jó utat köszönésre egy fényképezgető úriember azt válaszolja, hogy ő csak egy kilométert túrázik – megnyugtatom, hogy a megtett táv irreleváns, a szándék a lényeg. Kiérek a lakott területre, nagyonlaza-jólöltözött társaság ácsorog egy eladó táblát viselő épület előtt, döbbenten nézik, ahogy elkocogok. Azon morfondírozok, hogy meg kellene tapsoltatnom őket, hogy szurkoljanak a túra mezőnyének, vagy valami hasonló, de csak utólag vagyok ám okos. A nagy lendület az első forgalmasabb útig tart ki, aztán elvész, mert készenlétbe helyezem a fényképezőt, hátha jön egy busz. Nem jön, fotóznivaló azonban így is van, a templom mögötti placcon jól mutat a kereszt és a következő piaci napok kiírása. Valamiért eszembe jut egy régi sztori, abban nem templom mögötti placcot, hanem templomot használtak piacnak, aztán ebből mindenféle konfliktus támadt később. Továbbmegyek, betérek a kék sávon a plébánia mellett a templom körüli rendezett, szép parkba. Orgonaszó hallatszik, virággal díszített autók ácsorognak a közelben, valahonnan pedig egy aktatáskás alak kerül elő, aki mindenféle trágárságot mond az esküvökkel kapcsolatban általában, aztán a célpontfelismerő rendszere konkrétabb trágárkodnivalót keres, és rám válik mérgessé, mindenféle behúzásokat emleget. Amilyen állapotban van, találatra csak akkor lenne esélye, ha idővel teljesen kifulladnék a röhögéstől. Emberünk morgolódva elsétál, én odaérek a közeli padon helyet foglaló ellenőrzőpontra, a hölgyek gyorsan lebélyegzik a kezükbe adott papírlapomat, és utamra engednek.


Végigbandukolok a városrészen a kék sáv nyomában, itt néhány kerékpározó gyereken kívül nem nagyon találkozom forgalommal. Nem tudom nem figyelni a monoton csökkenő házszámokat és az órámat: még mindig azon morfondírozok, hogy ha nem érem el a vonatot, akkor Hárshegy, vagy Szépjuhászné állomásig sétáljak fel majd a rendelkezésre álló hosszú idő alatt. Megérkezem lassacskán a forgalmas Nagyrét útra, majd magára a Nagy-rétre, legalábbis a szélére. Oldalt összegraffitizett bódé, előrébb csoffadt mutatványos rontja az összképet. Elhagyom a rétet, összetagozódva a futó túratársnővel, aki az első huszonegyes után úgy döntött, benevez, és megteszi a másodikat is. A Hűvösvölgy előtti ívekben kanyargó villamosok sivító hangja kísér a Gyermekvasút aluljárójáig, majd a célig. Itt kapok jelvényt, ami szép, és üdítőt, amit felhörpintek, és elrohanok a pénztárhoz jegyet venni, ami éppen, hogy sikerül. Felpattanok a kétkocsis szerelvényre, és eldöcögök a Széchenyi-hegyi végállomásig – visszakirándulok a néptelen Normafához, itt Repkény csatlakozik, és elballagunk az Erzsébet-kilátó érintésével Szépjuhásznéhoz, valamelyest pótolva a napközben többnyire megúszott esőben túrázást. Köszönöm a rendező Meteor TTE-nek a túra megalkotását, huszonöt éven keresztüli megrendezését, és nagy reményekkel várom a jövő évre beígért, megújuló rendezést.


-Kékdroid-


Képek, rosszak

 
 
Eger csillagaTúra éve: 20142014.09.14 22:15:25

Eger Csillaga 40


 


Látogatás, Eger. Idén ősszel az első. Ez megtévesztő lehet, mert az elmúlt hetekben feltűnően sokat mászkáltunk ide, egyéb irányú teendők kapcsán. Ha a Bükköt nézem, sokkal rosszabb a mérleg: idén még nem jártam kedvenc hazai hegységemben teljesítménytúra keretében, mea maxima culpa. Amikor reklámozom az ősznyitó, szombat reggelre ütemezett túrát odahaza, meglepő tömeg áll össze a családból: Kerek repkényhez és hozzám ezúttal mindkét testvérem – Patti, Bese – csatlakozik a 40-es távra; édesanyám és egy barátnője pedig életük első teljesítménytúrájaként az esemény 15 km-es távján terveznek indulni. Meg vagyok lepve a szó jó értelmében. Reggel kiszállítanak Felsőtárkányba, amely jópofa falut képez a Bükk kapujában, a járműből a kisvasúti teleptől nem messze szállunk ki. Autó hátra el, mi pedig tovasétálunk teljesítménytúrázni. Az útbaeső tavat az északi oldalon kerüljük, megérkezünk a rajt helyszínére, túrázók bóklásznak, neveznek, indulnak. Nagy tolongás nincs. A rendelkezésre bocsátott íróeszközök közül találomra kiválasztok egy filctollat, kitöltöm a kék papírra nyomott nevezési lapot. Sorbaállunk, benevezünk. A kapott itiner egyik oldalát térkép foglalja el, a másikon köszöntőt, távadatokat, szintmetszetet találok. Elsüllyesztem valahová a papírt, elindulunk.


A kisvasút mentén hagyjuk el Felsőtárkányt, nem is olyan távol a Bükk-fennsík déli letörése magasodik előttünk. Az ég komor, inkább szürke, mint kék színű; tömött felhők ülnek felettünk. A kisvasút mellől térünk be a Pes-kő-völgybe, mellettünk munkagép árválkodik, sárgán, leeresztett kanállal. Elhasadt tábla mutatja Felsőtárkány és Bélapátfalva távolságát, nemsokára sűrűbbé válik az erdő és elkeskenyedik a völgy. Elhaladunk a csendes Napsugár-vendégház mellett, odébb a Vasvári-forrás kőtömbje szürkéllik a patakmedren túl. A fák alatt, a mély völgyben szürkületi sötétség ül felettünk. Hosszan elnyúló emelkedő végénél találjuk a Pes-kő-házat, a nagy ritkán megritkuló lombon túl látszik a névadó Pes-kő sziklafala is. A sárgára festett falával a tájba némi vidámságot csempésző háznál a pontőr társaság főzéshez készülődik. Megkapjuk az első aláírást lapjainkra, illetve egy-egy banános csokival is ellátnak. A lentebbi Pes-kő-forrás után jön egy fentebbi is, itt kezdődik az igazi kaptató, kikanyargunk a völgyből, fel a Fennsík szélére. Kőrakás fogad és kiszáradt fa csonkja. Továbbmenve mellettünk a Hegyes-kő magasodik, előttünk az Őr-kő tömbje, de most egyikre sem térünk ki. Az Őr-kő-réttől az Őr-kő-házhoz viszont igen, vízzel kínál a pontőr, miközben szignózza papírjainkat.


Pes-kő-kapu, Pes-kő oldala, Cserepes-kő jönnek sorra. Előbbitől szép, bár párás-kiégett kilátás, a légvonalban alig 15 kilométerre lévő Nagy-Eged tetején nem látom az adótornyot. Amíg én a szemem romlásán bosszankodom, Repkény a sziklák repedései között növő varjúhájat fényképezgeti. Felettünk néha elvékonyodik a felhőréteg, átdereng némi napsütés, de a borús, szürke idő kitart mellettünk. Jól fokozza a sűrű bükkerdőben a sejtelmes hangulatot, ahogy a Pes-kő, a tiltott hegy északi oldalában botorkálunk a csapáson. A Cserepes-kő barlangjánál kitérünk bélyegezni és megvizsgálni a Kéktúra-bélyegzőket: üzemel az enyhén törött gumibélyegző és az újszerű fémbélyegző is. Nem egyedül térünk ki – a trió, akikkel a túra végéig kerülgetjük egymást, szintén megvizsgálja a barlangot. Tovabotorkálunk, karrmező, majd jó kilátású rét következik, nem először bánom meg, hogy régen vetődtünk utoljára ide. Rákanyarodunk az Őserdő felé vezető útra, az út valamely pontján épp előttünk magasodik a Kis-Virágos-hegy, amelyre még fel kell talpalni. Fel is talpalunk, Besével előrehúzunk az Őserdőt kerülő kerítés mentén, hogy a hegytető alatti nyeregben, az elpihenőfélben lévő táblánál várjuk meg a lányokat. Együtt ballagunk le, a Tar-kő alatti elágazásban azonban hiába kacsintgatok fölfelé, senki nem társul be kitérni, egyedül meg nekem sincs kedvem hozzá. Leballagunk: a Toldi-kapu következik, majd a hosszú, köves-kavicsos-poros ereszkedés. Az út mentén gombák, ma nem először és nem is utoljára. Lent gyerekcsoport cihelődik, indulásra készen, pontőr urak adminisztrálnak és kínálnak másikfajta csokival. Lányok lehuppannak és ennivalót keresnek a csomagjukban, fiúk vizet hoznak, működik a munkamegosztás. A rövid megállás után felsétálunk a Samassa-házhoz, alig több, mint két kilométer séta a Kós-völgyben, az egykori kisvasút nyomvonalán. Itt öcsém régi ismerősként üdvözli a pont ifjú, magányos őrét, aki almával lát el minket.


Almaevéssel nehezítve sétálunk fel a Lök-bércre, ahol nagylétszámú, sok gyerekből és kettő (?) felnőttből álló csoportot látok bizonytalankodni már messziről. Amire odaérek, már elhatározzák magukat, és a vezető után erednek valami egészen lehetetlen irányban, éppen nem a kék, de nem is a zöld sáv jelzésen, hanem a kettő között. Elismerem, hogy a kék itt nincs túl jól kifestve, de az elágazásban elhelyezett tábla nyílegyenesen mutat a helyes irány felé. (A rend kedvéért itt jegyezném meg, hogy édesanyámék is itt húztak el egyenesen, mert valaki arrajáró azt állította nekik, hogy a Samassa-ház a zöld jelzésen van...) A srácok után sietek, megkérdezem, milyen útvonalat terveznek bejárni. A kéket, a ház felé. Az jó, mert ez az út nem az az út. Remélem, az információ eljut a csoport elejére is, és még időben korrigálnak. Visszalépek az elágazásba, ahonnan a többiek már sétálnak le, a Lök-völgy felé. Sétálok én is velük, mögöttem a hangok alapján a sokfős társaság kelletlenül tér vissza az elágazásba.


A völgyből kényelmesen emelkedő úton battyogunk fel a Tamás-kútja felé, közben az időjárás számunkra kedvező fordulatot véve megváltozik, egyre határozottabban kisüt a Nap. Megnézem közelebbről a kétkifolyós forrást, majd bevárva mindenkit, együtt sétálunk be a turistaház udvarába. Látásból ismerős pontőrök fogadnak, tetszőleges mennyiségű zsíros kenyérrel kínálnak, hozzá profi módon vékonyra vágott lilahagyma a kísérő. Jóllakva indulunk tovább, és ütközünk rögtön akadályba – a megyehatárhoz és egyben a pazsagi úthoz felvezető ösvényre dőlt fákkal először a tavalyelőtti Tortúrán volt szerencsénk találkozni. Akkor a körülmények összehasonlíthatatlanul rosszabbak voltak, már csak azért is, mert tök sötétben és hóban pillanat alatt elvesztettük a helyes utat, és mindenféle hülye módon értük el a tetőt. Most szerencsére könnyebb dolgunk akad, kidőlt bükköket keresztezünk alulról, felülről, keresztben és hosszában. Röpke negyed óra alatt tesszük meg az ötszáz méteres utat, ami nem valami világrengető sebesség. Fent aztán megilletődve majdnem a zöld sáv jelezte Török úton akarom folytatni a túrát, amikor eszembe jut, hogy még mintha Pazsagra le kellene menni. Le kell menni, le is megyünk. A műúton már távolról észrevenni egy magányos, sárga pólós személyt, aki egy jókora husángot forgatva űz unalmat. Eleinte azon töprengünk, hogy a Kaland-Játék-Kockázat-könyvek világa jött el, vagy Gethe mester Sámson túráról szóló beszámolója folytatódik a Bükkben, és meg kell küzdeni Pazsag Őrével, de nem, csak a pontőr az, aki csokit is ad, lapot is ír alá.


Pazsag eldugott telepére így nem is kell betérni, a sárga jelzésen kapaszkodunk ki a völgyből egy inkább hosszú, mint meredek emelkedőn. Oldalt rengeteg gomba, a Boszorkány-kőnél csaknem szabályos boszorkánykör tenyészik, de utóbbit ma már mindenféle síkidomra illeszthető változatban láttunk. Elérjük a soron következő elágazást, ahol a zöld jelzés csapódik mellénk, majd az azután következőt, ahol elbúcsúzunk egy időre a sárgától. Közben különösebben érdekes dolog nem történik, szép az erdő, kellemes délutáni napsütést látok, ha előre nézek, és kellemetlenül sötét felhőt, ha hátra. Keresztezzük a gerzsényi aszfaltutat, jócskán előttünk autót látok parkolni, nyitott tetődobozzal. Arra gondolok, hogy valaki nagyüzemi gombabetakarításra érkezett, aztán hamarosan megcáfolnak az események, mert az itt piknikező Vakond87-ékkel találkozunk. Kellemes meglepetés – beszélgetünk egy kicsit, aztán elsietünk, mert a nemrég még távoli mennydörgés egyre közelebbről hallatszik. Szerencsére megússzuk pár csepp esővel, annyival, amennyiért fölösleges elővenni a kabátot. Remélem, a bográcsozó Vakondékat sem mossa el a víz. Elérjük a térképen még Zsuzsa-forrásként, a terepen már Csipkés-kútként jelölt víznemvételi lehetőséget, és nem sokkal később a Völgyfő-házat. Itt vidám pontőrök fogadnak, akik hiába próbálják elpasszolni a kutyájukat, az semmi hajlandóságot nem mutat a túra folytatására, pláne ilyen gyanús társasággal.


Leballagunk az Oldal-völgy felé, majd azon keresztül, eleinte egyre mélyülő úton, majd mindenféle vízmosás mentén, végül aszfaltútra térve. Megnézzük a halastavat, nagy csobbanással bukik valami a felszínre, és tűnik el azon nyomban. Oldal-völgyi szörny. Leérünk a Barát-rétre, besétálunk a füves csapásra, amely elvezet a BNP őrházáig – itt nincs ellenőrzőpont, csak a lehetősége. Biztos, ami biztos, megállunk három percre pihenni. Utána beleszaladunk a túra útvonalának egyetlen sáros tíz méterébe, amelyet szerencsére nem lehet kikerülni rendesen. Sikerül belecsúszni a pocsolyába, de egyrészt nem ázik be nagyon a cipőm, másrészt, innen már úgyis hamar bent vagyunk a célban. Még feltrappolunk egy enyhe emelkedőn, fent megtekintjük az újonnan emelt esőbeállószerű tanösvény-állomást, majd leballagunk a tóhoz. Cél, oklevél, kitűző, pihenő, alma, csoki, fröccs, végül távozás. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezőknek, még sok ilyet kérek szépen.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Mályvád / SzanazugTúra éve: 20142014.09.04 23:34:23

Mályvád 55


Helyszín és idő: Gyula, Implom József Helyesírási Verseny Általános Iskola, tornaterem, augusztus utolsó szombatja, kora reggel. Molyolás mindenfelé, ébresztők csörögnek, csipognak, dalolnak a leendő résztvevőknél. Kerek repkény mellettem a szokásos, minimális hajlandóságot mutatja a felébredésre – érthető a dolog, talán utolsókként érkeztünk a szálláshelyre, ahol már csak a vacsoráját befejező, nagyon álmos kvte (most hadd használjam a nicknevet) volt ébren. A késés oka: biztosítóberendezés meghibásodása, munkagép győzött kábel ellen Szolnok és Szajol között, a rendszer pedig hozta a szokásos formáját. A másik oldalamon sétáLós bácsiék készülődnek, tippelhettem volna éjjel. Végül valahogy összeszedjük mi is magunkat, még pár falat reggeli is belefér az időbe. Az előtérben elhelyezett kávéautomatáról már tegnap éjjel megállapítottam, hogy számunkra használhatatlan, ugyanis nem vagyunk birtokában a tanáriból elkérhető kódnak. Egy porkávé kedvéért fölösleges lenne hackert játszva véletlenszerű számkombinációkat bepötyögni. Kint a rövidke sorállás elég arra, hogy beszélgessünk kicsit Fekete Lászlóval és az időközben benevező Szabó Zsuzsával és Pinkert Lacival. Beneveződünk, megkapjuk a régről ismerős, egyedi itinert: a lepedőnyi (nem is, csak A3-as) lapon a térkép elfoglal egy oldalt, a másik oldal a térkép kiegészítésén kívül mindenféle ismertetőt tartalmaz, plusz van tíz hely az igazolásoknak. Ugyanitt rész- és össztáv adatok. Ennyi szöveg után induljunk el végre.


A Béke sugárút fasora alatt sétálunk a város közepe felé, majd cselesen eltérünk a javasolt útvonalon. Furcsán lépve ábrázolt Petőfit, szép épületeket, teodolitos ember emlékművét tekintjük meg, valamint egy pékséget. Petőfivel, a szép épületekkel és a teodolitos emberrel nincs most egyéb teendőnk, a pékségben viszont kiváló a kávé. A pékáru is, de ennek a kipróbálását későbbre halasztom. Továbbsétálunk, balra téglavár, jobbra fürdő, mindenfelé virágágyások, előre pedig kiérünk a városközpontból. Egy körgátnál elhagyjuk a lakott területet, odébb kempingnél csalogatják az errejárók tömegeit egyebek között finom ételekkel. Körbenőtt, jópofa ösvényen ballagunk egy kicsit a parkerdőben, sőt, Parkerdőben. Az ösvény később kevésbé körbenőttre vált, kanyargunk a leírásnak megfelelően. Kiérünk a Fehér-Kőröshöz, felkapaszkodunk a gátra, előttünk vízügyi műtárgyat figyelhetünk meg. Elolvasom a leírást, ez az egykori tűsgát helyett felépített tömlős gát lesz. Elsétálunk a vezérlőépület mellett, felfelé haladunk a folyó mentén, egészen a hídig, itt elkanyarodunk Gyulavári felé. Szemből helyijárat érkezik, a négyes busz jár erre. Besétálunk a főutcán, feltűnik a rengeteg betonkeverős teherautó, amely visszatérő motívum lesz még ma. A térkép által jelölt Keszi-emlékhelyet megnézem, eszembe jut, hogy Gyulakeszi például milyen messze van innen. Továbbmegyünk, takarékszövetkezet, kastély, templom balra bent, ellenőrzőpont adják a további látnivalókat. Utolérjük Zsuzsát és Lacit, utóbbi átáll a sötét oldalra, és velünk közlekedik tovább.


Elhaladunk a Kőrös Volán itt pihenő csuklós Ikarusa mellett, nagyon remélem, hogy komoly munkát öltek ebbe a szomorú színtervbe, véletlenül ilyesmi nem jön ki. Közben betonkeverők jönnek és mennek, sietősen. Szerencsére pont ugyanarra, amerre mi is tartunk a következő néhány kilométeren. Kiballagunk Gyulaváriból, fasor kísér utunkon, majd újabb körgátat keresztezünk. Mellettünk a papír szerint valaha kisvasút járt, 1906-ban még Gyula és Simonyifalva között, később már csak Dénesmajorig. Most már semeddig se. Nem sokkal később megérkezünk Solymos ellenőrzőpontra, ahol sólyom nincs, viszont a pontőrök sátrat is állítottak, mely használaton kívül ácsorog az út mellett. Kapunk müzlit és vizet, mindkettő jólesik. Innentől töltés tetejéről szemlélhetjük a Dénesmajor felé és felől elhúzó közúti teherforgalmat. Utána betérünk az erdőbe, ahonnan szerencsére sokáig ki sem keveredünk. Jobbára árnyékban túrázunk, tisztások, irtások törik meg a sakktáblaszerű erdő folytonosságát. A mellettünk elhaladó teherautókat mellettünk elhaladó kerékpárosok váltják fel, összehasonlíthatatlanul jobb társaságot képezve. Az egyenesen trappolás során néha derékszögben kell kanyarodni, mely derékszögű kanyarok között bőven van időnk a környéket figyelni. Őzeket, szarvasokat lehet látni a helyi élővilág képviseletében, amint az erdőbe szaladnak. Amikor épp nem mozog valami vad, akkor a térkép címkéit olvassuk, ezek felhívják a figyelmet az amúgy talán észre sem vett dolgokra: vaddomb, árok, tisztás az erdőben, amelyet éppen, hogy látni az útról. Akad útközben kicsit sűrűbb erdő, kicsit ritkább erdő, nyárerdő, tölgyerdő, kerek csokoládé, lyukas csokoládé, elkalandoztam. Szép környék ez. Elérjük a mályvádi őstölgyest, itt is ellenőrzőpont üzemel. Bélyegzés után kitérünk az őstölgyekhez. Szép nagyok. Most nem állunk neki geoládát keresve mélyebben felderíteni a környéket, mint hét évvel ezelőtt szucsatival és Vándorköszörűssel, hanem egyszerűen visszaballagunk a közben megnövekedett népsűrűségű ellenőrzőpontra. Itt a Vida-testvérekkel - Valival és Imrével - találkozunk, és innentől Városerdőig együtt ballagunk tovább.


Továbbra is erdőben ballagunk, csaknem nyílegyenesen. Egy elágazásban meglepett kerékpárosok csoportja érkezik balról: ők nem vették észre „Az öreg fánál JOBBRA” figyelmeztetést a térképen és a szalagozást a terepen. Korrigálható tévedés. Odébb árkon lépünk át, újra derékszögben kanyargunk, irányt törünk. Megérkezünk Sitkára, amelyet először reflexből Sitkézek, pedig az az ország másik végében van. Napfénytetős autó tetején áll a pont sorszámát mutató tábla, mellette egy pár cipő szárad. Kapunk egy-egy szem almát, ennek fogyasztása fog lekötni a következőkben. A rövid megállás után vadregényes, keskeny erdei csapáson folytatjuk a túrát, előttünk bizonytalan szarvasok gondolkodnak azon, hogy most azonnal elrohanjanak, vagy várjanak még egy kicsit. Várnak egy kicsit, csak aztán rohannak el. Odébb kidőlt fa készteti kerékpáremelésre a kerékpárosokat, majd széles dózerútra érkezünk, ahol némi keresgélés után rálelünk a térkép által említett rozsdás zsilipre is. Igaz, amúgy is elég egyértelmű, hogy itt el kell kanyarodni, de rozsdás zsilipre olyan ritkán hívják fel külön a figyelmet egy túrán. Enyhe sárban kisétálunk a Fekete-Kőröshöz, ahol a gát kanyarulata miatt csak szépen fokozatosan tárul elénk az építés alatt álló zsilip betonmonstruma. Megkerüljük a munkaterületet – még Tatrát is lehet fotózni –, felmegyünk a gátra, alaposan kitágul előttünk a láthatár. Mellettünk hömpölyög lassan az itt alig látható folyó, körülöttünk főleg erdők terülnek el. Néhány perc alatt odaérünk a vasúti hídhoz, valamint a balparti hídfőtől nem messze lévő városerdei ellenőrzőpontra. Zsíros kenyeret majszolunk hagymával, sok sóval és pirospaprikával. Kiváló. Már csak egy errejáró vonat lenne jó, közös képen az itt ácsorgó Zsigulival, de az nem jön a következő egy órán belül.


Továbbmegyünk, közben Vali és Imre előrehúznak sietésre hivatkozva. A hídtól nem egészen egy kilométerre lévő Robi kocsmájában még találkozunk velük, levesfogyasztás közben. Leülünk mi is, fogyasztani, hogy utána annál nehezebb legyen az indulás. Tücskök ciripelnek, meleg van, még a betonkeverők is álmosabban döcögnek végig a töltés aljában. Feltalpalunk a gátra, kisétálunk a nyaralóövezetből, majd átkelünk a Fekete-Kőrös hídján. Szemből autóbusz közlekedik Gyula felé, vidám sofőrrel. A túlparton tábla köszönt a történelmi bihari tájon. Nem mélyedünk el túl sokáig a történelmi tájban, a gáton trappolunk tovább. Körülöttünk igazi nyári meleg, tőlünk balra a Kőrös, jobbra a tiltott erdő, ahol régen ment a túra. Az út szélén szelvénykövek, száz méterenként. Lehet visszaszámolni: a nullásnál lesz az ellenőrzőpont. Csendben bandukolunk a tűző napon, folyamatosan regisztrálom az elhagyott, kopott köveket. A folyón csónakból horgásznak ketten, árnyékból, különben rásülnének járművükre. Odébb feltűnik egy női alak a vízben. Szirén? Sellő? Lesből támadó napszúrás eredménye? Ráközelítek a fotógéppel – egyik sem az előzőkből, de még mindig nem értem, mit keres egy papírmasé (?) boszorkány (???) a Kőrös közepén. Idővel végre megérkezünk Szanazugra, fekete ló legel a töltés oldalában, arrébb gyerekek rohangálnak fel a gátra, le a gátról. Az utcák árnyasak, nagy élet zajlik a működő kocsmaegységben, és még ellenőrzőpontot is találunk nápolyival és üzemelő nyomóskúttal. Eszek a nápolyiból, üzemelésre bírjuk a nyomóskutat. Utána elbúcsúzunk a kvte-család megjelent tagjaitól, újra bevesszük magunkat az erdőbe.


A fák között pár fokkal hűvösebb van, mint a gáton volt, de a levegő áll az erdőben, és a kezdeti jobb hőérzet nem tart sokáig. Kitérünk a térképen és a terepen is jelzett kopjafához, majd vissza; Kerek repkény fotózkodik kerek repkényt ábrázoló táblával; kisétálunk Sámson várához, de a toronyba már csak egyedül mászok fel. Örülök, hogy nagyjából ugyanazon állapotban, rongálás nélkül megmaradt a rekonstruált kapuerőd, amelyben korábban – vadonatúj korában – láttam. Az építménytől visszatérünk a főútra, betalpalunk Dobozra. A faluban jól megnéz magának az a néhány ember, aki ebben a pusztulat melegben az utcán téblábol, vagy éppen autózik. Én a megnézést most az órára terjesztem ki: késő van, legalábbis a szintidőhöz képest késő. Beballagunk az árnyas helyen, a templom előtt lévő ellenőrzőpontra, lerogyunk a betonra. A pontőr müzlivel kínál, ezt most sem utasítom vissza, a pihenőt áthelyezzük a soron következő kocsmába: ez a rendkívül furcsa Gumihangya névre hallgat. A hideg italt a kint leintett járműből vételezett jégkrémmel fojtjuk le. A kocsit egy biciklis lány is üldözte, aki egy egész doboz kaktuszt kért és kapott., akármi is legyen az. Befagyizva trappolunk ki Dobozról, elhaladva a Digó-tó mellett, majd átkelve a Kettős-Kőrös hídján. A vízen csónakok himbálóznak, közöttük távolabbról érkező jetskis szántja fel a vizet, miközben produkálja magát a belőlünk is álló közönségének. Egy kicsit nézzük a mutatványt, majd elsétálunk.


Újra erdőben vezet a túra, még mindig piros sáv a követendő jelzés. Bezárt, de még egyben lévő panzió épülete mellett megyünk el, ezután utunk enyhén sarasabbá válik, de mindig van egy-egy nyom széles csapás, amelyet az elsüllyedés veszélye nélkül lehet követni. Végighaladunk a fácánoson úgy, hogy a várt fácánokból semmit nem látunk. Repkény azt állítja, hogy ő hallott egyet, de azzal még nem megyünk messzire. Látott fácánnal se mennénk, lévén elég sok fácán kell egy ember elvontatásához. Az út a fácánost követően egészen jól járhatóra vált, és kezdünk utoléregetni egy-két túrázót. Az enyhülő hőség és a dobozi pihenő mégiscsak jó hatással volt ránk. Nyárfás szélén kanyargunk, majd betérünk a pósteleki kastély kertjébe. A kastély ugyan már csak romjaiban maradt ránk, a kertje viszont nagyon is valóságos: igényes, gondozott park. Elkanyargunk bent, megnézzük az épület így is impozáns maradványait, majd besétálunk a pihenőkhöz, ahol az ellenőrzőpontnak is lennie kell. Feltűnik menet közben egy karám, ahol rezignált szarvas támasztja a kerítést. Rengeteg kiránduló, sétáló, piknikező ember lófrál itt, a pontőrt a sorszámos tábla és a karton ásványvíz különbözteti meg a nem-ellenőrzőpont jellegű ottlévőktől. Itt találjuk az eszegető Imrét, aki a kastélyt bejáró nővérét várja éppen. Utóbbit, ha már erre jár, letarhálom egy kis termoszos kávéra, amelyet még korábban emlegetett. Ezúton is köszönöm! A szintidőből hátralévő két órának őszintén örülve állunk tovább, nagyjából összetagozódva a mezőny körülöttünk bóklászó tagjaival.


Egy állatsimogató kecskékre, birkákra és egyebekre szakosodott részével búcsúzunk Póstelek eme külterületétől. Érdekes, hogy a szamarak kollektíve a kapuhoz tömörültek. Várják már a műszak végét, gondolom. A változatosság kedvéért újabb hosszú egyenes következik, ami után jelzéskeresgéléssel összekötött itinerolvasó szakkört tartunk. Nem vészes, de tényleg nem árt figyelni. Repkénnyel előrehúzunk, hogy aztán kidörzsölődés kezelése miatt el is kelljen engedni mindenkit. Kiskertes övezetbe érkezünk, kerítések között válik határozottá irányunk. A térkpen is írt, Póstelek felőli első kútnál még látjuk a többieket előttünk távol elsétálni, de itt meg is állunk némi sapka- és fejmosásra, lévén Repkény napszúrásos tüneteket mutat. A hátralévő néhány kilométert kifejezetten kényelmes tempóval tesszük meg, beiktatva egy pihenőt a törökzugi lakótelep után következő tó partján. Egy megállást én is kialkudok, bézéfotózósat, majd nyolc perccel a szintidő lejárta előtt beesünk a célba. Nulla másodperc sorállással megkapjuk a túra díjazását kvte főrendezőtől, majd leülünk az asztaltársasághoz gulyásozni, jégkrémezni. A gulyás nagyszerű, a jégkrém hideg, a társaság vidám, talán azért is, mert már gulyást és jégkrémet fogyaszt. A vacsora után elbúcsúzunk a szállásra igyekvő Lacitól, a Budapestet-Tatabányát még ma este megcélzó Valitól és Imrétől, és úgy általában mindenkitől. Királyi körülmények között lehet fürdeni (ti. van bőségesen meleg víz), és persze kényelmesen aludni a felszabaduló iskolai matracokon.


Vasárnap másik túra helyett strandolni megyünk, ami olyan jól sikerül, hogy sietősen kell távoznunk, holmi előre megváltott pót- és helyjegyek miatt – itt köszönném meg annak az úriembernek a fuvart, aki a vasútállomás felé történő rohanásunk közben felvett autóval, és akinek a névjegyét kimostam a pólómmal együtt. Köszönöm továbbá a rendezőknek a szuper rendezést, társaimnak a társaságot, a türelmes Olvasóknak a türelmes olvasást. A visszaút részleteivel nem is untatnék senkit, főleg, hogy a világon semmi különleges nem történik, az IC 745 számú, "Békés" fantázianevű vonat többé-kevésbé pontosan leközlekedik, sokak mellett velünk és Mályvádos jelvényeinkkel a fedélzeten.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Szondi György EmléktúraTúra éve: 20142014.07.04 22:57:01

 


Szondi György Emléktúra 100 -> 75


 


Összetévesztetted az eget az éjjel a tó színén visszaverődő csillagok fényével.”

Andrzej Sapkowski: Tündevér


 


A tavalyihoz szinte teljesen hasonlóan indul az idei történet. Amikor saját magamat is meglepő elhatározással előnevezek a százas távra, még az a gondolat jár a fejemben, hogy a túráig kénytelen leszek elmenni és részt venni valami bemelegítő, felkészítő jellegű eseményen. Vagy néhányszor futni a környéken. Vagy legalább sétálni egyet a tömb körül este. Ez mind elmarad, és csak péntek este jutok el oda, hogy végigböngésszem az útvonalat a térképen és a korábbi beszámolókat. Minden folyamatnak van eredménye, a fent vázoltnak már a címmel lelőttem a poénját: az erőnlét és a motiváció közös távolmaradása azt eredményezi, hogy lenevezek a vállalt távról. Addig – és azután – viszont történik egy csomó, átlagosan érdekes dolog. Álljon erről itt egy beszámoló, tanulságul annak, aki szeret tanulságokat levonni, és szórakozásul annak, aki szeret hosszú túrákról hosszú leírásokat olvasni.


 


Szombat reggel van, pakolok gépiesen. Szendvics, kávé, sósmogyoró, szárított gyümölcs, gumicukor. Sok víz. Bögre, sapka, fejlámpa. Kidörzsölődés ellen kenőcs. Ezek még jól jöhetnek. Elbúcsúzom a még alvó Kerek repkénytől. Közlekedek, találkozom sétáLós bácsival, társalgunk mindenféléről, amíg vonat és busz igénybevételével elérjük Királyrétet. Számos túrázóval együtt szállunk le a járműről, a szolid tömeg, mintegy tizenöt-húsz fő ráveti magát a rajthelyre. Az előnevezés megkönnyíti a rendezők dolgát, és a miénket is: elég bemondanom a nevem, mire rögtön döntési helyzet elé állítanak az indulási idővel kapcsolatban. Most, körülbelül. Itineremre ráíródik a most megtestesülése, negyed nyolcas formában. A kapott leírást megfosztom nejlontasakjától, áthajtogatom úgy, hogy a térképes oldal épp aktuális szelete legyen a kezem ügyében. Nem tanulmányozom át különösebben a füzetkét, de álljon itt a tartalma: útleírás, térkép, táblázat távokról és szintekről. Rengeteg hely van bélyegzéseknek. Az ingem zsebébe csapom a papírt, indulok.


Rögtön induláskor összecsapódok újra sétáLós bácsival, aki egészen a Saj-kútig bírja idegekkel a mellettem tötyörgést. Királyrétről kerti vasút pályája mellett sétálunk ki, aszfaltutat követünk hosszan, majd kezdődik az első, kényelmes, laza emelkedő, amelynek a végén majd a Foltán-kereszt vár. Eleinte ez még nem okoz semmilyen gondot, beszélgetünk, ballagunk, hirtelen elérjük a Saj-kutat és az ottani két pontőrt. Figyelmembe ajánlják a forrásvizet, amely hidegen, frissen csordogál vékonyan a földszintes kifolyóból. Igénybe veszem a természettől - és a forrás foglalóitól - kapott szolgáltatást, iszom fél bögrényi hideg vizet, majd elhagyom a helyszínt. Meredeknek tűnő emelkedőn folytatódik az út, majd nyiladék mellett kanyargok egynyomos ösvényen. Barta Laci robog el mellettem lazán, könnyedén, hegymenetben. A távolban meglátom Bell Sanyi és Lépéshiba kettősét, de hiába, hogy későbbi állításuk szerint nem sietnek, alig bírok felzárkózni hozzájuk. Végül sikerül, de addigra csaknem felérünk a Foltán-kereszthez. Ez a második ellenőrzőpont, lelkes, egyfős őrséggel. Elhagyom az OKT Csóványos felé folytatódó útvonalát, kék négyzetet kell követnem a Szén-patak-völgye felé, vagyis az érkezési irányhoz képest balra. Jobbra, vagyis egyenesen haladva később komoly gondokba ütköznék a túra teljesíthetőségét illetően. Így is fogok, de más okból. A végig lejtős úton próbálom kihasználni a reggeli lendületet, és bele-belekocogok, hiába, mert azon kívül, hogy kifulladok, nem hoz komolyabb eredményt. És még a fényképezést is hanyagolom közben. A köves, csúszós, meredek szakaszon négyen is elengednek, nekik ezúton szintén szeretném megköszönni. Elérem a kanyargós műutat, aztán még egyszer elérem, és arra gondolok, hogy a Börzsöny Éjszakain itt mégiscsak jobban éreztem magam. Aztán megijedek, mert ilyesféle gondolatok érkezéséhez még korán van. Ledöcögök a Szén-pataki Kárpátok per Spartacus-kulcsosházhoz, a padoknál Nád Béláék őrzik a helyszínt és a szörppel teli palackokat. Zöld ízű szörpből iszom, sokat, aztán búcsút veszünk egymástól.


Némi kényelmes, aszfalton való téblábolás után hirtelen meredek, poros kaptató visz fel a Suta-berki-nyiladékhoz. Onnan kevésbé meredek és kevésbé poros, de szép hosszú emelkedő vezet tovább a Rakodó felé, nosza, elindulok rajta. Próbálok elkapni valami tartható sebességet, ezzel jó sokáig lekötöm magamat, mert vagy azt veszem észre, hogy túlságosan sietek, vagy azt, hogy siethetnék egy kicsit jobban is. Akárhogy is nézem, azért közben mégiscsak haladok előre, sőt, itt-ott találkozom más teljesítmény- és nemteljesítmény-túrázókkal. Örömömre, mert legalább nem unatkozom addig se. A Rakodóra csaknem pontosan akkor érek fel, amikorra a túra előtti tervezgetés hiperoptimista fázisában számoltam, hogy fel kellene érnem. Ez már a második összefüggő emelkedő teteje, jajdejó – teszem hozzá gondolatban. Aztán megtoldom azzal, hogy igen, második a tízből. A Fekete-patak völgyében folytatódik az út, biztos, ami biztos, itt is próbálok belekocogni, de ettől csak görcs áll a lábamba, úgyhogy inkább váltok a terep és a táj bámulása szempontjából is előnyösebb gyaloglásra. Csodálatos bükkerdőben haladok, közben orsipankáék húznak el mellettem, amikor alibi-fotómegállást tartok. Lentebb magányos pontőr vár, Mátra 115 teljesítői pólóban, kezében komoly fotótechnikával. Nem időzök nála sokat, indulok az Oltár-patak völgye felé, ami majdnem még az előző völgynél is sokkal szebb, de azzal sem mondok semmi degradálót, ha azt állítom, hogy ugyanolyan szép.


Sétálok fölfelé, találkozom Kovács Károlyékkal, sétálok tovább, szerpentinen kanyargok végig a Kőkorsónál és fölötte. Tábla adja hírül, hogy a szemből érkező jó úton jár Kemence és mindenféle források felé. A lábaim azt adják hírül, hogy ismét jó úton járnak a görcsbe állás felé. Mindkét információt elraktározom, és megyek tovább a kiegyenesedő, meredek parton fölfelé. Nem mondanám, hogy élvezem a helyzetet, és mivel nem is kérdezi senki, nem mondom. Más jelzések jelennek meg és a meredekség is veszít egy kicsit varázsából, felballagok az építési területnek álcázott Csóványosra. Szötske teljesít pont- és süteményőri szolgálatot, most épp magában. Leülök vele szemben egy fatörzsre, nyújtok, masszírozom a lábam, próbálom visszaállítani az eredeti állapotokat. Közben süteményt falok, hogy majd minél kevesebb maradjon a Magosfára. A torony belsejéből intenzív flexelés hangja ad aláfestést a pihenőhöz, kívül kézi rádióval kezében grasszál fel-alá egy ember, aki elmondja, hogy a kilátó teteje nem lesz magasabb a lombkoronánál, tehát majd körbe kell vágni a fák tetejét. A kilátóépítészet további izgalmas szakmai fogásait már nem hallgatom meg, járást mímelve indulok tovább a pontról.


A kényelmes, egyébként könnyen kocogható, zöld sávval jelzett Ételhordó úton hosszan gondolkodom azon, hogy a jelenlegihez hasonló állapotot megengedhetek ugyan magamnak egy hosszú túrán, de nem húsz kilométer körül, hanem mondjuk nyolcvannál. Sétálok tovább a harsányzöld lomb alatt, örömmel veszem észre, hogy enyhén befelhősödött az ég, és könnyű szellő jár a fák között, tehát végre nem szakad rólam a víz. Jönnek sorra az ismerős helyszínek: Hárombarát-nyereg, Gál-rét, Csehvár. Utóbbi előtt előcsomagolok egy darab szendvicset a bekészített ötből, elnyammogok rajta egészen a várig, ahol kisebb kirándulócsapat néz végig rajtam sajnálkozó tekintettel. Leóvatoskodok Diósjenőre, ezen az utolsó nagyonlejtős szakaszon újra kisüt a Nap, és megint nagyon meleg van. Az időjárás ezen állapota egészen sokáig elkísér, hadd fogyjon nagyon az a víz. Elérem a felsőbb, majd az alsóbb aszfaltutat, és utóbbival Diósjenő belterületét. A tavalyi stikában meggyezős háznál már leszüretelték a gyümölcsöt, csak néhány szemet látok valahol a magasban. Felsétálok a Havas presszóig és inkább nem írok ide semmilyen erőltetetten poénos utalást a Trónok harcára, pedig ezeken ötletelek. A büfé előtti padokon lelkes pontőr fogad, és kínál mindenféle ehető-iható csodával. Lecsapok a szolgáltatásként kihelyezett magnéziumos pezsgőtablettára, hátha lesz némi jótékony hatása. (Lesz.) Esemesezgetek pár sort Kerek repkénnyel és Suvlajjal, aki valamikor korábban írt rám, de a telefon a zsákomban volt, és nem hallottam. Betérek a kocsmába, három asztalnál ül három, közepesen törzsvendégnek tűnő személy, egyikük értesíti az éppen teregető pultosnénit. Iszom kettő kávét, amelyeket a néni egy nálam talán alig idősebb, Saeco márkájú géppel állít elő. Nagyon kellemesen csalódok a kávéban.


A pontról távozok, nem működő strand és csoda tudja, hogy mennyire működő kempinget, később kalandparknak nevezett akadálypályát követ egy emelkedő, amelyen nagyon meleg van. Az emelkedő elviselhetően meredek, a hőmérséklet elviselhetően magas. Felbattyogok a Závozra, feltűnik, hogy az a fakilátó, amelyre februárban erre kirándulva új tájelemként rácsodálkoztam, már nincs itt. Eloldalgok a sárga sávon, új figyelnivalót találok, és az a derekam, amely szintén fájt már a Csóványosnál is, de akkor a lábammal voltam elfoglalva. Igazítok a hátizsák pántján, a beállításokkal elbíbelődök annyit, hogy közben elsétálok a Kun-forrás letérője mellett, és végig a Kun-rét mellett. A rét végében kilátó áll, kísértetiesen hasonlít arra, amit a Závozról hiányoltam. Kirándulók népes csapatának az utóvédét érem utol, majd szép lassan elsétálok a leghátul lévőket bevárók kisebb, szétszórtan elhelyezkedő csoportjai mellett. Alig szólnak be néhányan a „hová kell annyira sietni”-vonalon, ez már eredmény. Mármint az, hogy a jelek szerint nem feltűnő annyira, hogy a beleim lógnak kifelé, és csak ványadt vánszorgásnak érzem a haladásomat. A Kámor emelkedőjén telefonálok Repkénnyel hosszan. Közlöm vele, hogy Drégelypalánk vasútállomása az adott pillanatban mennyire szimpatikus úticélnak tűnik. Van olyan kedves, hogy rám hagyja a döntést. Felérek a Kámorra, felfirkantom a kódot, megállok pár percre pihenni. Muszáj. Megpróbálom meggyúrni kicsit a derekamat, a mutatvány fáj, de valamennyire hatásos. Amikor meghallom a közeledő gyerekzsivajt, elmenekülök a tetőről.


A lejtő felső, meredekebb szakaszát követően ér utol az utoljára Diósjenőn látott Gábor és Szilárd kettőse, akikhez itt csapódok, próbálva tartani velük a lépést. Lelkesedésükért kifejezetten hálás vagyok, valamennyi át is ragad belőle rám, beszélgetve túrázunk tovább. Csánki-kert, majd a Pénzásás következik, lekötöm magam az informálódással és informálással, pedig csinos kis környék ez. Pénzásásnál tavaly volt valami kajapont, ez most nincs, de végül is nem számít. Felballagunk Drégelyvárhoz, a vár alatti pihenőhelyen ül a két pontőr, akik korlátozott mennyiségű vízzel és csokival látnak el. A vár meglátogatását kihagyom, sőt, szokásomtól eltérően gondolkodás nélkül leülök, és hosszan ücsörgök a pontőri padnál, újdonsült útitársaim társaságában. Úgy határozok, hogy most mégsem nézem meg közelebbről Drégelypalánkot. Körülbelül öt percig tart a hosszas ücsörgés, összekapjuk magunkat, indulás tovább, irány a Börzsönyi Kék hosszú, északi szektora, a hegység ellaposodása feletti magas dombsoron. Eszem ágában sincs a kapcsolódó csúcsgyűjtögetős mozgalomhoz kitéregetni a csúcsokra, ami a környék újbóli meglátogatását helyezi kilátásba. A nagy börzsönyi párhuzamos útvonaláthelyezések itt kifejezetten előnyére voltak a túrának: a széles, de eseménytelen dózerútról letérünk egy ösvényre, ahonnan adódik némi kilátás a fák között az Ipoly völgyére, és az azon túl elterülő síkságra.


Rétre érkezünk, előttünk a Major-kereszthez címzett ellenőrzőpont. Itt kódot írunk fel ismét, majd induláskor váltjuk egymást Melinda és Tibor lendületesen érkező duójával, velük a túra eleje óta körülbelül egy tempóban haladunk. Meredek lejtő következik, levezet a Kalakocs-pataki pihenő fedőnéven ismert ellenőrzőpontra. Nád Béláék a Spartacus-kulcsosháztól ide tették át székhelyüket; itt is ellátmánnyal szolgálnak, amely főleg szörpből és valami sós dologból áll, de ha megütnek, sem emlékszem rá. Talán ropi. Van magnéziumos pezsgőtabletta is, másfél deci előre bekevert szörpben oldom, nem akarom fogyasztani a szörptelen vizet. Rémes íze van, de ez most a legkevésbé sem számít. Az evéssel-ivással töltött rövid megállás után elsétálunk kelet felé a Nagy-völgyben, közben azzal szórakoztatom magam, hogy erősen tartok a Lopona-főre vezető emelkedőtől. Okkal. A következő szakaszon lemaradok Szilárdéktól, akik egyenletesen, könnyedén sétálnak fölfelé, nekem meg minden második fánál meg kell torpannom. Ezt így nem lehet sokáig művelni, gondolom magamban, miközben sípolva kapkodok levegő után. A nagyon meredek szakaszt kevésbé nagyon meredek követi, ezen egész kényelmesre beáll a légzésem, felballagok a délutáni napfényben fürdő bükkösben a tetőig. Aztán, immár a Kámor után elhagyott sárga sáv jelzésen az akkori iránnyal szembemenve – ez egy kicsit bonyolultra sikerült –, még feljebb kell menni a piros sáv leválásáig. Leválok én is, a jelzéssel együtt, a nagyon meredek emelkedő után igazából nem érzem nagy megkönnyebbülésnek a nagyon meredek lejtőt. Végül lehuppanunk Királyházára, rátalálunk az ellenőrzőpontra, és örvendezünk, mert korlátlan mennyiségben ehetünk dinnyét és ihatunk vizet. Nem túlzok, ha azt írom, hogy legalább egy harmad dinnyét betolok itt. A rendkívül kedves pontőrök sorra szelik, kockázzák a gyümölcsöt, és közben még vizet is töltenek az arra szorulók palackjába. Fantasztikus!


Ez a pihenő, és főleg az elfogyasztott sok dinnye visszaállítja a lelki egyensúlyomat. Felvidámodva sétálunk tovább a Tűzköves-forrásig, ami alternatív víztöltési lehetőségnek nem jó, kézmosónak viszont még elmegy. A kifolyó környéke, és a máskor folyton vizes, csöpögős fal most csontszáraz. A kézmosást követően még elsétálunk egy darabig a völgyben, majd megkezdődik a szigorú, monoton emelkedő a Nagy-Mánán keresztül a Magosfára. Lemaradok, a látszólagos lendületem ellenére alig bírom tartani a lépést a többiekkel. A szélharangnál még épp ott lelem a társaságot, de utána a Nagy-Mána nyitott, füves tetejéig leszakadok tőlük, csak fent, az első, jó kilátással rendelkező helyen érem be az immár négyfőssé váló csapatot. Szétnézek én is, a szomszédban a Pogányvár gerince húzódik, északon még látni az Ipoly völgyét, délen pedig a Csóványos fordít nekünk hátat. A Nap már nem süt le ránk, de fénye még hosszan elkísér. Meglódulunk, a többiek tempósan, én mérsékelt sebességgel. Beérek az erdőbe, ballagok szépen fölfelé, de sem a szint, sem a táv nem akar elfogyni, kénytelen vagyok száz méterenként megállni legalább egy másodpercre. Fújtatva, szuszogva, fáradtan, de főleg nagyon lassan érem el a főgerincen a zöld sávot, szerencsére innen már nincs messze a Magosfa csúcsa. Ez az emelkedő véglegesíti bennem az elhatározást: a Vilatitól átváltok a hetvenötös távra, ha elfogadják teljesítésnek, ha nem. A Nagy-Mána tetejétől idáig nincs két kilométer az út, ezt volt szerencsém ötven perc körüli idő alatt megtenni, és ha valamit, hát gyorsulni biztos nem fogok ma este.


Felballagok a Magosfára, a csapat éppen indulófélben van a Szötske és társa által őrzött, meglehetősen szeles ellenőrzőpontról. Értesítenek, hogy Bubuék áthaladásakor elfogyott az összes süti, ezt egyáltalán nem bánom, mivel csak sós ételt tudok magamba diktálni. Diktálok is némi földimogyorót, direkt aus dem hátizsák. Némi beszélgetés után elhagyom a hegytetőt, következik a lehetetlenül hosszú lejtő a Fekete-völgy alsó vége felé. Ha nem lennék olyan fáradt, amilyen, és ha nem próbálnék mindenáron a szédítő 4,3 km/h-s sebességgel rohanni, hogy még sötétedés előtt leérjek a völgybe, akkor azt mondanám, hogy nagyon hangulatos ez a hegygerinc a süvítő széllel, a hajladozó bükkökkel és a lemenő Nap maradék fényével. Jobban meggondolva így is azt mondom, hogy hangulatos. A Dosnya-nyereg környékén a zöld sáv természetesen nem arra megy, mint amerről a februári éjszaka emlékszem, hogy érkeztem. Örülnék, ha végre eldöntenék, melyik nyomvonalhoz ragaszkodnak a sok közül. Lejjebb térek az egynyomos csapáson, kanyargok, ha kanyarogni kell, felváltva fájlalom a vízhólyagot a bal lábamon és a derekamat, ami csak úgy spontán nem érzi jól magát. Később még lejjebb térek, és egy arra a kilátás miatt kiemelkedően alkalmas helyen hirtelen beleütközök a társaságba: Melinda, Tibor, Gábor és Szilárd láthatóan éppen tanakodnak az éjszaka további lehetőségei felől. Innen együtt közlekedünk újra, immár ötösben. Közben észrevétlenül lemegy a Nap, mi pedig nagyon is észrevehetően leszenvedjük magunkat egy kiemelten meredek lejtőn. Innen már nincs messze a völgybe vezető út, majd maga a völgy – és tényleg. Még éppen van némi világosság, amikor elérjük a Vilatit. Bent buli és nagy zeneszó, kint túrázók és a Diósjenőről ismerős pontőr. Ő kerít nekünk levest, a szomszéd asztaltól átadják a kenyeres kosarat: kiváló babgulyást eszünk vacsorára. A háromnegyed órás pihenő alatt lemegy bent néhány, mérsékelten elviselhető zeneszám, elmutogatom a büfében kávé iránti igényemet, és megérkeznek a mögöttünk levők, közöttük Csapó Judit, akitől végül úgy búcsúzunk el, hogy még mindig peszát várja.


Innentől eltérek tehát az eredeti tervtől, hiába Repkény biztatása és suvlaj üzenetei. Egyszerűen nem lennék képes keresztülvergődni a Salgóvárra vezető hosszú, köves, egy nyom széles, folyamatosan emelkedő csapáson, a Hegyes-hegy-orom meredélyén, az Inóci-nyeregre felhúzó földúton és a szinte nyílegyenes Inóci-vágáson. Tévesen mértem fel a képességeimet. Most azonban kifejezetten örülök a döntésemnek, a következő szakasznak ismerősnek kell lennie, a Nagy-Hideg-hegyről pedig majdcsak sikerül lejutni valahogy. Rögtön a Fekete-völgyben nem tudunk a tervezettnek megfelelően haladni, a patakmeder-sínek-gyalogösvény trió kaotikus kavarodásában nem mindig választjuk egyből a megfelelő irányt. Ez néhol szórakoztató, néhol enyhén bosszantó mutatványokba torkollik, de végül felérünk a Hamuházhoz, itt szusszanunk pár percig. Innen következik a Nagy-Hideg-hegyig vezető, változó meredekségű, meglehetős hosszú emelkedő, amiből nagyjából arra emlékszem, hogy sokáig tart, és van közben valahol egy kódfelírós ellenőrzőpont. Arra is emlékszem, hogy a szélvédett helyeken annyi a mindenféle éjjeli rovar, hogy nem győzöm elhessegetni őket, valami meg is csíp, egy észre nem vett kullancslégyre gyanakszom. Végül valamikor, a vártnál rövidebbnek tűnő meredek szakasz után mégiscsak felérünk a ház alatt a műútra, majd a turistaházhoz. A pontőr srácok bent ülnek, még van néhány szelet paprikás-zsíros kenyér, a turistaház felajánlásából. Előhalászom a kávés termoszt a hátizsákomból, a hosszabbra tervezett éjszaka holtpontjaira tartogattam, de arra már nem fog kelleni. Megkávézom, sikerült elfogadhatóan erősre főzni a löttyöt. A negyedórányi szünet után újra útra kelünk, pont, amikor felérnek sétáLós bácsiék. SétáLós meg is jegyzi, hogy én neki még szintidőközeli teljesítési tervekről beszéltem, de megnyugtatom, hogy ebbéli terveim nem változtak sokat, csak a táv, amin vagyok.


A házból kilépve kellemesen hűsítő szél fogad, sajnos ez nem tart sokáig, a fák között már alig érezni belőle valamit. A hosszú emelkedő után a hosszú lejtőben sincs nagy köszönet, minden második kődarabba belerúgok, csúszkálok össze-vissza a lejtőn, és úgy általában nem érzem éppen csúcsformában magam. Jelzésváltás követ jelzésváltást, néhol sárfoltok teszik változatossá a terepet, de továbbra is úgy érzem, hogy nagyon szeretném, hogy végre vége legyen. Aztán elérjük a parkolót, innen már nincs sok. Tényleg nincs. Végre lehet kényelmeskedni, kiderül, hogy van még bőven időnk, és végre nyíltabb terepen megyünk, alkalom adódik arra, hogy élvezzem a csillagos ég látványát. Végül megérkezünk Királyrétre. Cél. Különös, de meg sem fordul a fejemben a kérdés, hogy mi lett volna, ha továbbmegyek a százason, mert pontosan tudom a választ. Az lett volna, hogy kicsúszok a szintidőből, mint a veszedelem, és talán még a célban értem volna a rendezőket, talán nem. Most viszont itt vagyok, meg lehet állni. A vendéglő belső végében Petkes Zsolt kézzel, GISBalazs géppel iktatja a teljesítést, kapok díjazást, szépet, régi kitűzővel. Utóbbinak különösen örülök. Leülök, falatozom a tetszőleges mennyiségben fogyasztható virsliből. Jólesik. Gábor és Szilárd hamarosan távoznak szállásukra, maradok Melindával és Tiborral, beszélgetünk, messze van még a reggeli busz. Végül sétáLós bácsi kerül elő megint, aki valahogy leboltolt az időközben előkerült Tincával egy fuvart az első vonathoz Kismarosra. Lecsapunk a lehetőségre. Az autós eljutást vonatozás, majd villamosozás követi. A korai hazaérkezést némi rendezkedés után alvással ünneplem.


Szeretném most is megköszönni a túrát a rendezőknek, a hosszúra nyúló, sokszor több helyen történő pontőrködést a pontőröknek. Tudom, ez nélkülük nem jött volna létre. Köszönöm a társaságot, a lelkesedést, ami rám ragadt tőlük minden útitársamnak. Itt is megköszönném a hajnali fuvar leszervezését sétáLós bácsinak és természetesen magát a fuvart Tincának a hazajutás idején és komfortján is sokat segített! És végül, de egyáltalán nem utolsósorban, köszönöm a telefonos biztatást Kerek repkénynek és suvlajnak. Most, a beszámoló írásakor kicsit sajnálom, hogy nem készültem jobban, és nem jött össze minden, de remélhetőleg lesz még sok hosszú túra, akár idén is.


-Kékdroid-


Néhány kép itt

 
 
Lakótelepi Piknik Túra DunakesziTúra éve: 20142014.05.29 22:38:54

Lakótelepi Piknik 25, avagy ilyen hosszú beszámolót ennyire rövid túráról igazán fölösleges lenne írni,


...de mostanában ritkán van alkalmam beszámolóírásra vetemedni, úgyhogy, íme, Egri Bükk és Verecke helyett:


 


Dunakeszi-Gyártelep, szögezi le a hangos utastájékoztató, majd megáll a vonat, én pedig leszállok. A pénztár melletti büfében elviselhető minőségű kávéval szolgálnak, befizetek egyre. Amíg elkortyolom, keresek egy helyet, ahonnan nagyjából vállalhatónak tűnő fotót lehetne készíteni a rövidesen itt áthaladó varsói gyorsvonatról. A kép persze nem sikerül, köszönhetően a hátam mögül felbukkanó Audinak, és az általa keltett porfelhőnek. Nagyobb veszteségem ne legyen, vonok vállat, és áttrappolok a Barátság utcába teljesítménytúrázni, hátha az jobban sikerül. A tízemeletesek tövében már zajlik az indítás, három fős rendezői és jelenleg hét fős résztvevői létszámmal. Utóbbiak közül moiwáék triója indul éppen útnak. Fizetek, ezáltal nevezési laphoz, később itinerhez és térképhez jutok. Az útleírás és a térkép a kezemben utazza végig a túrát – ezekkel, továbbá az utat jelölő sárga pöttyökkel és a számos kihelyezett táblával alaposan megnehezítették a notórius eltévedők dolgát. (Ennek ellenére önerőből sikerül majd rosszfelé mennem, de erről később.)


Nyolc óra után pár perccel elindulok, a lakótelep házainak szemrevételezésével kezdem a túrát. Szép nagyok. Kiballagok az ártér belső szélére, előttem vízkivételi műtárgy, mellettem rét, felettem távvezeték. A fasoron túl kilátás a Pilis elejére, integetek a Kinizsi mezőnyének. Észak felé ballagok az elém terített nyárfavirág-szőnyegen. A természet mérsékelten jópofa játékot űz a nyár elnyújtott virágzási szezonjával, mondja bennem a nem kért, de attól még kialakult civilizációs betegség. Ezt a helyszínen kevésbé szofisztikált módon fogalmazom meg két tüsszentés között. Elérek egy oda-vissza szakaszt, jópofa fatábla mutatja a most és a később felveendő irányt. Találkozom a Várdai- Árvai kettőssel az ártéri nyárerdő szélén, majd kicsit később, még az árnyas dunaparti sétány előtt a szemből érkező, futó Totesszel. A sétányon harsány, pihenő kerékpároscsapatot, nyitófélben levő éttermek-kocsmák személyzetét kerülgetem. Felsétálok a horányi révhez, itt unatkozó autósok várják, hogy a komp megérkezzen a Szentendrei-szigetről, és átvigye őket horgászni, telekre füvet nyírni, vagy más módon kikapcsolódni. Nem foglalkozva tovább a révvel, felballagok a római kikötőerődbe, amit kívülről ravaszul családi háznak álcáztak. A bentiek rácáfolnak a kinti látszatra: masszív falmaradvány adja meg az alapot. Eköré leletekből és autentikusnak látszó fegyverekből álló kiállítás, valamint digitális és papíralapú tájékoztatás épül fel, csak győzze az egyszeri látogató végigolvasni. Dunakeszire való utalásként egy vasúti személykocsi makettje is látható, versenyen kívüli szereplő a római kori tárgyak között. Bent pontőr apuka és lánya intézi az igazolásokat, valamint vélhetően a hely tulajdonosa igazít útba. Moiwáékkal nézzük meg a kiállítást, majd ők, Czékli Bélával kiegészülve tovasuhannak, én pedig mérsékeltebb tempóban ballagok tovább. Visszafelé a sétány helyett a partmenti ösvényen sétálok, mellettem hömpölyög a rengeteg víz, felettem hatalmasra nőtt fák adnak árnyékot. Odébb újra megteszem a rövid oda-vissza szakaszt, majd a tábla útmutatásának megfelelően kimegyek a Duna napsütötte gátjára. Néha kilátni a túloldalra, ott a Kevélyek, a Kő-hegy, és a fél Visegrádi-hegység nyújtanak látnivalót.


Beton kútgyűrűnél hagyom el a gátat, az ártérben battyogok tovább, főleg délnek haladok. Műútra kiérve ismerek rá a korábbi alkalomról ismerős szakaszra, innentől Alagig ugyanaz a kotta, lehet emlékezetből játszani. Felballagok a Temetődombra, sárga napernyő alatti csekély árnyékban őrzi a pontot egy lelkes, háromtagú család. Szódával kínálnak, és amíg megvárom, hogy a pezsgőtablettám feloldódjon, kitárgyaljuk a pontőrrel közös vonásunkat, ami a Heves megyei származást jelenti. Közben – Optika után szabadon – szép a kilátás, ha úgy állok, akkor balra. A helyszínt a Felsőtabán utcán hagyom el. Itt néhány jópofa régi házon, és az obligát vezetékdzsungelen kívül egy térkép található a környékbeli telkek helyrajzi számaival. Ki tudja, mikor jön még jól. Kiérek a kettes útra, épségben átkelek. Elsétáló helybéli nézi furcsán, ahogy fényképezem a felhalmozott térdíszítő tárgyakat, melyek rendre: szökőkút, Révész István emlékműve (a felirat szerint Dunakeszi-Alag községgé válásának meghatározó egyénisége), kardot emelő Gábriel arkangyalos faragvány Dunakeszi 750 éves fennállása alkalmára, és az elmaradhatatlan korszimbólum, a térkő. Továbbsétálok, lámpás kereszteződésben várom ki a sorom, majd elhagyom a forgalmas utcát. Egy romos, bedeszkázott ablakú épületből beszélgetés és pingponglabda-pattogás hangjai szűrődnek ki. A vasúthoz érve az aluljáró igénybevétele ajánlott, nem csak a nagyobb biztonság és a betartandó szabályok, hanem a kellemesen hűvös mikroklíma miatt is.


Az aluljáróból kiérve megcsodálhatom Dunakeszi vasútállomás elcsoffadt felvételi épületét (pénztár üzemel), majd átkelek a meglehetősen forgalmas úton. Itt széltépte, napszítta zászlók csüggenek a trianoni emlékhely mögött, odébb rendőrségi kordonnal elkerített, megkoszorúzott, kiégett lakókocsi áll. Még odébb, a vasút menti placcon leparkolt különbuszról tinédzserlányok hada zúdul le, összefüggésben az alagi lóversenypályán épp zajló lovas fesztivállal. Bepillantok a versenypálya kapuján, a szokásos büfés kiszolgálóegységen kívül feltűnik, hogy elképesztő választékban lehet kalapokat venni. Nem lehet rossz üzlet, mivel a lelátókon ülve elég gyorsan napszúrást lehet kapni megfelelő fejvédő nélkül. A büfé meglátogatásának gondolata egy fél tizedmásodpercig megkísért, aztán elvetem az ötletet. Félúton Szabadságliget (vasúton közlekedőknek: Dunakeszi alsó) felé, a végtelennek tetsző, de legalább nagyrészt árnyékos Pálya utcán bandukolva meg is bánom ezt a döntésemet. Az alsó településrészt elérve kanyarogok kettőt, majd rögtön a lovaspályát és a repülőteret délről határoló földúton találom magam. Dögmeleg van, de a – vélhetően – környékbeli családok úgy sétáltatnak kutyát, gyereket stb, mintha kötelező lenne. A reptéren látható élénk mozgást figyelve érthetőbb az aktivitás. Vitorlázó gépek szállnak fel és le, helikopter tesz néhány kört, mielőtt elhúzna valamerre, és egy motoros kisgép is felbukkan, mintegy ráadásképpen. Elhagyom a lakott környéket, birkaakol mellett baktatok a forró, kényelmetlen dűlőúton. Birkák bégetnek a hasonlóan forró, kényelmetlen akolból, biztos irigylik a nyáj éppen kint legelő résztvevőit. Keskenyebb, árnyasabb csapásra, majd aszfaltcsíkra térek, üzemi terület mellett haladok el. Bent néhány decensebb építmény mellett feltűnik egy, valaha sötétzöldre festett, de már megfakult, rozsdásodó fémlapokból eszkábált objektum. Arra gondolok, hogy ez olyan, mintha félresikerült genetikai kísérletek eredményeit tárolnák bent. Pedig biztos nem. Azért gyorsítok egy kicsit a lépteimen. :)


A „paintball-játszatás” feliratú, elkerített romhalmazon túl érkezem meg az alagi templomromhoz, itt szódával és müzlivel kínál meg a pontőrséget vivő nő és fia. Nézegetem az ismerős romot, meg a kihelyezett ismertetőt, ácsorgok egy kicsit, beszélgetünk, mielőtt a ligetes, árnyékos helyszínről elindulok. A mérsékelt forgalmú országúton ballagok ki Alagimajorról, felüljárón keresztezve az M2-es utat és a veresegyházi vasútvonalat. Piros pont az útvonal kijelölőjének, hogy nem a vasúti megállónál teszem ezt, mint két éve. Szabályosra nyírt-nyíródott növényzet fogja körül az utat, amelyet elhagyok a következő pontra vezető csapásért. Kanyargás közben hallom, ahogy a Fót felé tartó személyvonat elsüvít mellettem – a süvítést itt a svájci motorvonat által alapból adott zajra, és nem a sebességre kell érteni. Felsétálok a templomromhoz, amellyel egyvonalban ül a két pontőr. Bélyegzés után betérek a romot óvó facsoporthoz, megnézni a falmaradványokat, és azt a gödröt, amely talán az itt végzett ásatáskor keletkezett. Itt is található egy ismertető, de a szúnyogok miatt most kihagyom az elolvasást. Visszamegyek az útra, beszélgetünk egy kicsit a fiatal, szimpatikus pontőrpárral, miközben várom, hogy a fóti vonattalálkozás után a páratlan személyvonat leérjen. A várakozás eredménye egy elviselhető minőségű kép. Elbúcsúzom, továbbtúrázok.


Az útvonal soron következő derékszögű kanyarja után hamarosan újra elérem a fóti madarasáruház felé vezető országutat. Nyílt terepen járok, egészen a Fótliget névre keresztelt lakópark sarkáig, ahol kicsit betérhetek a fák közé. A rövid, árnyékos szakaszt irtás követi, az útvonalat szerencsére kifejezetten jól jelölték itt is. További kanyargásokat hajtok végre, szúnyogos, nyárfavirágos környéken. Régi aszfaltútra érkezem, a nyárfavirágzat mennyisége itt jóval kisebb. Keresztezem a meglepően bővizű Mogyoródi-patakot, elérem Alagimajor vasúti megállóhelyet, pontosabban a sínek megállóhelyen túli oldalát. Földúton bandukolok Fót felé, az Útvonalkövető Százas középső szakasza jut eszembe. Épp szemben haladok vele. Erdősebb részre érek, összejárt, sáros nyomvonalak közül kell kiválogatni a gyaloglásra leginkább alkalmasat. A jelölés itt is jó ajánlást mutat. A kiserdőnek sajnos ezután vége is szakad, marad a nyílt terepen trappolás, valamennyire párhuzamosan a vasúttal és az autóúttal. Később, egy andráskereszttel biztosított átjáró után a vasút nyomvonala Fót felé tér, én meg maradok az M2-es út közelében. A Mafilm fóti stúdiója mellett érek ki a fóti Fóti útra (Őrnagy őrnagy emlékút), amely Dunakeszin is erre a névre hallgat, és a térkép szerint Fóton is. Újra átsétálok az autóút felett, és rögtön el is hagyom a Fóti utat, temetőhöz vezet egy lépcső, a kerítésen önkiszolgáló ellenőrzőpont üzemel, a(z?) ? karaktert kell leírni a kifüggesztett alkoholos filc felhasználásával. Forgalommentes aszfaltúton ballagok, ezúttal az M2-es nyugati oldalán. Hamarosan a forgalommentes utat forgalmas útra váltom, ezt pedig még hamarosabban egy egynyomos, kényelmes ösvényre, amely néhány kanyarral végigvezet egy fás-bokros lovaspályán. Valamennyit a lovasúton is haladni kell, hogy meglegyen a napi adag homokrugdalás. Elérem a repülőteret, ahol lent és fent is jó nagy a nyüzsgés. A túra keretében lehetne kedvezményesen repülni is, de nem akarom kihagyni a jóból az otthon maradt Kerek repkényt, úgyhogy most nem repülök. A ponton fiatal pontőrrel és a fogyófélben levő szóda pótlásáról gondoskodó főrendezővel találkozom. Élek a lehetőséggel, töltök egy bögrényit a szódából, amíg van.


A helyszínt a lófesztiválon még innen, de a reptéren már túl hagyom el, régi, hosszú házak kísérnek egy darabon a hűvös fenyvesben. Hamar kiérek a Kápolna utcába, ami ismerős két évvel ezelőttről, és gondolkodás nélkül el is indulok rajta. Jobbra ortodox templom, majd érdekes, magas víztorony áll, és a leírást olvasva rájövök, hogy alaposan benéztem a követendő irányt. Visszacaplatok, víztorony, templom, Nándori utca, ezen kell felmenni a Kincsem utcáig. A balra nyíló utca jobbra az alagi versenyló tréningközpontban folytatódik, a bejárat melletti oszlopon a veszélyt jelző közlekedési táblák sorozat „lóveszély” tagja szolgál díszként. (Mielőtt valaki keresné: ilyen igazából nincs.) Leballagok a Kaunas-külsőt idéző járdájú utcán, majd körforgalomnál keresztezem a ma már kivesézett Fóti utat. Az út túloldalán még éppen nyitva érek egy boltot, ahol hideg üdítőt vásárolok. Az üdítő felét rögtön elfogyasztom, a másik feléből rövidtávú tartalékot képzek. A túra útvonala a következő párszáz méteren követi a bevágásban haladó vasút vonalát. Sajnos, amíg a rézsű tetején, a nagyra nőtt fűben battyogok, nem jár erre egyetlen vonat sem. Bezzeg, amikor az aluljárón átkelek a túloldalra, ahol az utca szintje a vasúti töltésé alatt van! A továbbiakban nem történik sok említésre méltó dolog: telefonálok, közben felsétálok egy utcán, végig egy másikon, majd újra elérem a lakótelepet, és leteszem a telefont. Rondarózsaszín iskolát, majd távhős telephelyet kerülök, végül elérem a kirakodóvásárral kombinált pikniket. Cél. A díjazás jópofa emléklap és egy kitűző, nézegetéséhez zsíroskenyér fogyasztása ajánlott, sóval, hagymával és piros arannyal. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezőknek! Tetszett, és kíváncsian várom, hogy a jövőben milyen új helyekre kalauzolnak el Dunakeszin és környékén. Még egy darabig maradok, moiwáék társaságában megvizsgálok kétféle sört a kézműves (kézmíves :p) vonalon, majd megcélozzuk Dunakeszi-Gyártelepet. A személyvonat pontosan közlekedik, megint postainga, a százötven fő körüli utaslétszám szinte elvész a hosszú szerelvényen. Rövid a hazaút, hosszú még a nap.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20142014.05.10 21:06:42

Őrség 30


A gép az egy ideje ritkábban látogatott Lentit dobta ki úticélnak a négynapos hétvégére, így szinte adta magát a lehetőség, hogy Kerek repkény családjából esetleges társakat toborozva idén ne hagyjuk ki szégyenszemre az Őrség túrát. Végül úgy alakul, hogy szombat reggel a menni vagy nem menni kérdésre csak ketten válaszolunk a potenciális áldozatok közül az előbbi lehetőséggel. Repkény csekély hajlandóságot mutat az autó kezelésére, így ismét én vezethetem a családi járművet Őriszentpéterig. Körforgalom, buszállomás, iskola. Kint két molinó lóg, meg az eső lába. Bent a rendezőség részéről SzLA-ba botlunk, a sarokban Varró Lídia főz kávét, az asztalok körül Rakk Gyula fotózza a nevezőket. A nálam gyakorlatiasabb Repkény egyszer csak az orrom alá dug egy papírt, hogy írjam alá. Megteszem, szerencsére nem a szerveimet ajánlom épp fel egy moldáv gyerekkórháznak, hanem csak benevezek és a TTT felé szolgáltatok adatot. Nem mintha nem tudnák. Megkapjuk a szokásos itinert, a hosszabb távéval megegyezőt, csak nekünk néhány bélyegző lenyomata hiányozni fog. A kihajtogatós kartonlapon színes, képes ismertetőt találunk a tájegységről, valamint egy térképvázlatot. Kapunk egy részletes táblázatot is a jellegzetes érintett pontokról, résztáv, és -szint adatokkal. Hiába, az összesen négyszáz és három méter szintemelkedés nem mindegy, hogyan oszlik meg. :P Még elbeszélgetünk egy kicsit a majdani farkasfai pontőrrel, majd pár perccel a felírt rajtidő után elindulunk túrázgatni.


Újszerű játszótérnél, majd éppen kipakoló helyi piacosok között sétálunk el, a református templomnál kanyarodunk rá az országútra, egyben a RP-DDK útvonalára. Változóan felhős az ég, nincs hideg, a dzsekit csak azért nem veszem le, mert a zsebeiben jól elfér a fotógép és a számomra ilyentájt szükséges zsebkendőmennyiség. Kellemes félellenszélben sétálunk át Templomszerre, az egyik portánál óriási magas májusfa hajladozik, lobogó szalagokkal. Rendezői autó suhan el mellettünk, amikor a román kori templom felé térünk, és hamarosan a mai nap két pontját vállaló Lendvai-házaspárral találkozhatunk. Betérünk megnézni az ezerkétszázas években épült templomot, legalább kívülről. Nyolcszáz évvel ezelőttről nem sok épített emlék maradt meg az országban egy darabban, és nyolcszáz évvel ezelőtt bármilyen kőépület valóságos erődként, menedékként is szolgált, ha arra került sor. Ez meg is látszik a templomon, masszív falain, keskeny ablakain, a még mindig kivehető, mély árkon. Visszatérünk az útra, elbúcsúzunk egy időre a pontőrségtől, betérünk Keserűszeren keresztül a Zala mellé. Az ötvenes távon egymagában elinduló, szentgotthárdi származású túratárs ér utol, lelkesen mesél a környéken tett kirándulásairól a régebbi időkből. Fahídon kelünk át a Zalán, rét mentén, erdő határán ballagunk, a távolban szürke foltok lepnek el legelőt, szarvasmarha alakúak. Egy másik fahídnál ismét keresztezzük a vizet. Erdősebb környéken túrázunk tovább, leszakadunk alkalmi túratársunktól. Kerek repkény sárgarigó hangjára lesz figyelmes. Az erdő tele van mindenféle énekesmadárral, az enyhe tél miatt számukra idén bőséges étkezési lehetőségek állnak rendelkezésre. Lassan megérkezünk a Franken-féle ellenőrzőpontra, az esőház előtt parkoló autónál kerül sor a mai második bélyegzésre.


Visszatérünk a széles, kavicsos útra, sportpályánál érjük el Szalafőt, mellettünk faragott királyok, millenniumi kopjafa, és egy tábla, amely Szalafőre, szombatra, határozatlan időpontba Babos napot hirdet. Az alsó sorban a tábla kihelyezését támogató, térburkolattal és parképítéssel foglalkozó vállalat hirdetése látható, hátha az errejáró hirtelen ötlettől vezérelten parkot akarna építtetni. Szépen rendbentartott panzió mellett sétálunk el, az udvarban turistabusz, fedélzetén álmos tekintetű gyerekcsoport, és nem kevésbé csoffadtnak látszó kísérői. Szerről szerre vándorlunk, a Pityerszerre vezető út elágazásánál néhány éve kihelyezett régi mezőgazdasági eszközök darabokban, szanaszét hevernek a fűben. Kár. A skanzenhez közeledve, villanypásztorral lekerített területen szamarak végzik napi rutintevékenységüket. Hamarosan megérkezünk a pityerszeri ellenőrzőpontra, a gyors adminisztráció bélyegzést, rajtszámikszelést és Balatonszelet-osztást jelent a pontőrök oldalán, és utóbbi elfogyasztását a mi oldalunkon. Elhagyjuk az ötvenes táv útvonalát, Repkény számára ismeretlen szakasz következik – az én hét éves, DDK-hoz fűződő emlékeim is frissítésre szorulnak. Régi parasztházak és egészen új pavilon mellett sétálunk ki a településrész szélére, előttünk szép kilátás, közelünkben emlékpad Bárdosi János néprajzkutatónak ajánlva. Odébb egy kopjafán tájszavakat olvashat az egyszeri turista, és lekötheti magát a következő kilométerekre azzal, hogy a bagu*, a sindü**, vagy éppen a goboncza*** jelentésén elmélkedik.


A térkép szerint a Felsőszeri-patak sétálunk újra le, a keskeny meder környékén zsombékos, lápos területet szelünk át, részben deszkahíd segítségével, részben fűcsomókon egyensúlyozva. Szalafő Felsőszer nevű részébe érkezünk, az út mentén szép, de a sövény miatt fotózhatatlan boronaház áll. Odébb egy sövénytelen, lecsupaszodott épületen vizsgálhatjuk meg az építési mód sajátosságait. A ránézésre polimeralapú szigetelőanyagot a fal tetejére már a megőrzésen munkálkodó utókor illesztette. Újabb völgybe le, dombra fel mutatvány következik, a közelben eredő Zala a keresztezendő víz, Papszer a következő érintedő helyszín. Itt csatlakozunk vissza a kék sávra. Tókát nézek meg közelebbről, aranyhalak úszkálnak benne. Nem teljesen rendeltetésszerű felhasználása ez a vízgyűjtőnek, de legalább nem betemették, és a vezetékes víz korában érthető is, hogy új célt kerestek a régi objektumnak. Mára végleg elhagyjuk Szalafőt, majd nemsokára a Farkasfára keskeny aszfaltútról is lekanyarodunk, tágas réten trappolunk. Az agyagos földúton gyakran kerülgetünk méretes pocsolyát, zsombékot. Könnyű dolgunk van, referenciaként elég figyelni az előttünk haladó résztvevőket, hogy hol találnak könnyebben járható részt a süppedős szakaszokon. Közben Kerek repkény, mint úti növény- és állathatározó sisegő füzikét azonosít a folyamatosan koncertező fekete- és sárgarigók, meg a csilpcsalp füzikék mellett.


Nagyon enyhén sáros csapáson ereszkedünk le a Lugos-patak völgyébe és az ottani fenyvesbe, amelyet ezúton is az elcsépelt, a túra legszebb szakasza-szerkezettel tudok leírni. Tűlevélszőnyegen, mesebeli erdőben ballagunk, becsatlakozik a hosszútáv útvonalával a piros sáv, és az egész túl hamar véget is ér, megérkezünk Kondorfára. A hosszan elnyúló településen egész végig kell menni, szerencsére nagyjából féltávnál kocsma van, ahol mellesleg ellenőrzőpont is üzemel, ismét találkozunk Imréékkel. A pultnál én kávét iszom, Repkénynek helyben csapolt híján palackozott sört kérek, rövid pihenőt tartunk. A tözsvendégek kíváncsian figyelnek, a pultossal beszélgetek kicsit, a túrázók várható létszámára kíváncsi. Nem tudok konkrétumot mondani, legfeljebb az ötvenes távosokról egy tippet, megköszöni. Távozunk, elcsoffadt egykori vegyesbolt, régi játszótérrel felszerelt óvoda-iskola, szép templom kísérnek ki Kondorfáról. Rét és erdő határán ballagunk, magasles, nagyobb pocsolya, félig az útra dőlt fa jelentik a további látnivalókat, végül ismét betérünk az erdőbe. Jelzett, és a biztonság kedvéért szalagozással megerősített elágazásnál hagyjuk el az Ivánc felé igyekvő kék sávokat, a követendő jelzés innentől zöld színű, sáv alakú. Vén tölgyfánál ereszkedünk le a mély medrű, de most meglehetősen csekély vizű Lugos-patakhoz, könnyűszerrel átlábalunk a gázlón. Kikapaszkodunk a völgyből, az ösvényről erdészeti útra érkezünk, ezt követjük az országútig. Mellettünk sűrű tölgyerdő, melybe mély nyomvályús, pocsolyás utak térnek be időnként. Kiérünk az aszfaltra, egy kis ideig kelet felé követjük, majd egy széles makadámúton Ispánk, a világ közepe felé kanyarodunk. Előttünk jól kivehető majdnem az egész mezőny, többé-kevésbé egyenletesen haladnak a népek. Elrobog mellettünk egy futó, az első és egyetlen ma, akivel találkozunk. A kondorfai halovány napsütésnek már csak az emlékét őrizzük, Ispánk szélére érve elkezd pötyögni az eső, amely nagyon enyhén felerősödve egészen a célig elkísér.


A Békeligetnél talpalóék őrzik a pontot, nápolyival kínálnak és szódával, előbbiből köszönettel veszek pár szemet, utóbbira viszont nincs most szükség, a saját készlet fele még érintetlen a táskámban. Esővédő műanyaggal takarjuk be hátizsákjainkat és elbúcsúzunk. A továbbiakban a szembejövő 20-as táv okán egész nagy gyalogosforgalom tapasztalható. Mégsem riasztott el mindenkit a beígért eső. Kisétálunk Ispánkról, réten, erdőn keresztül, lovak által feldagasztott rövid szakaszt érintve érünk le a ma már érintett országúthoz, betérünk a Bárkás-tó felé. A pont és két őre az esőháznál vár, itt csokikorongból vehetünk kívánság szerint. Békás bélyegző lenyomata kerül az itinerre. Csokikorongevés közben megnézem a közeli réten álló agyaggalamb-lövészeti helyszínt. Csendben ázik az esőben. Kék kereszt színű és alakú jelzésen hagyjuk el a környéket, ezek a jelek mohás törzsű, fiatal fákról néznek vissza. Utolérünk egy újabb túratárs-duót, anyuka tízévesforma fiával, váltunk pár szót, rutinos visszatérők már a túrán. Odébb Tonnakilométer mesterrel van szerencsénk találkozni, ő a tegnapi Vendvidék túrán is részt vett. Esélyes a legmesszebbről érkező résztvevő címére, akkor is, ha hivatalosan nincs ilyen. Még odébb a méretes esőkabátba burkolózott sz_lacival futunk össze, nem sokkal később pedig meg is érkezünk Őriszentpéterre. Fazekasműhelynél térünk el a beton járólapokon átszelhető belterületi rét felé, következik az iskola, cél, díjazás, gratuláció. A rendezőség bőszen gyártja a kitűzőket. Az oklevél szép, kitűzőből Repkény klasszikus 35 mm-est szemel ki, én az egy mérettel kisebbet választom, a minta egyforma. Eszünk pár szelet zsíroskenyeret, majd elbúcsúzunk a jelenlévőktől. Ezúton is szeretném megköszönni a túrát a rendezőknek, a pontőröknek, és persze a társaságot minden útitársamnak. Az autónál zoknit cipőt váltunk, szárazra, kényelmesre, majd – egy vasúti fotómegállást beiktatva – visszaautózunk Lentibe.


-Kékdroid-


Képek a túráról


*bagoly [1]

**zsindely, házilag készített tetőcserép [2]

***répával, túróval töltött, sült tésztás étel [1]

[1] Szinnyei József: Magyar tájszótár: a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából, Hornyánszky Viktor kiadása, Budapest, 1893-1896 @ archive.org

[2] Népszótár (hozzáférés 2014.05.09.)

 
 
Bazilika / BurdaTúra éve: 20142014.05.02 13:37:23

Bazilika 40


 


Pótlóbuszról szállunk pótlóbuszra az Árpád hídról elnevezett buszpályaudvaron Kerek repkénnyel: metrópótlóról vonatpótlóra váltunk. Előbbi kényelmetlen, lassú, és zsúfolt volt, szerencsére ezen tulajdonságok a többi mai közlekedési eszközre már nem lesznek jellemzőek. Utóbbiból, a vonatot pótló járműből két járat is található, közülük az S, mint Solymár jelűt választjuk. Eziránt velünk együtt körülbelül tucatnyi utas érdeklődik, többségük a mai nap egy részét túrázással kívánja tölteni, és a javasolt vasúti átszállási pontig, Piliscsabáig utazik. A tájból csak az úthoz közeli dolgokat látjuk, szemerkél az eső, szürke reggel virrad ránk. Piliscsabán felszállunk az Esztergomig közlekedő vonatra, az utat Esztergom-Kertvárosig a rég látott Illés Gézával társalogjuk végig. A túrázónak kinéző néhány utastárs itt átszáll Nyergesújfalu felé, kivéve Gézát, aki ezt a műveletet a végállomáson hajtja végre. Repkénnyel ketten maradunk túrázók a környéken. Végigballagunk a fél városon, betérve kicsit a belváros felé, majd átsétálunk a hídon az eurózónába. Akárhogy is legyen, az esztergomi bazilika tényleg a túlpartról, egész pontosan a hídról, pont szemből néz ki a legjobban. A hídon egy kocogó lány szólít meg, kérdezi, hová megyünk túrázni, a válasz hallatán közli, hogy ő is ment volna, de az eső miatt inkább most nem. Pedig alig csepeg. A határőrizeti létesítmények egy részét lebontották, az egyik épületnek új funkciót találtak – adóhivatal lett belőle. Sajnos a hídfőről a töltésre nem vezet le a nagyközönség számára hozzáférhető lépcső, megtesszük a rövid kerülőt a város felé. Impozáns kilátással rendelkező parkolóban találjuk a rajtot, a kávézó fedett teraszán várják a rendezők a reménybeli teljesítőket. A nevezést követően leülünk még egy-egy csapolt kofolára, közben legalább átnézhetjük az itinert: útleírás, térképmásolat (szlovák turistatérképből, 1:45000-es léptékű), mindenféle távadatok találhatóak benne. Az is látszik, hogy a korábbi változat Esztergomból indult, és oda érkezett, a leírás vonatkozó bekezdéseit felülragasztással fedvényezték.


Ennyi felvezetés után túrázzunk végre: úgy kezdődik, hogy felmegyünk a gátra, és azon elindulunk. Ismerős motívum. Különös, csak a négykerekűek forgalmát akadályozó sorompó állja az illetéktelenek útját itt, és a többi gátkeresztező útnál is. Elsétálunk Párkány széle mellett, üres úszómedence árválkodik egy szolid panelépület plázsaként, majd jobb-rosszabb állapotú családi és per vagy hétvégi házak váltják egymást, végül egy, még mindig épülő szennyvíztisztítónál intünk búcsút a városnak. Odébb lezuhant, amerikai gyártmányú szovjet repülőgép emlékhelyét találjuk, szlovák, magyar és orosz felirattal. Nemsokára megérkezünk a Garam torkolatához, ezt közelebbről is megvizsgáljuk. Homokpadok, kisebb szigetek jelentik a közelebbi látnivalót, messzebb a Duna túlpartja alig látszik ki a párából. Visszaszédelgünk a gátra, felballagunk a vasúti hídig, közben a fák takarásában hosszú tehervonat halad Érsekújvár felé, a kocsik oldala néhol kivillan a fák lombja mögül. Az első ellenőrzőpontot a híd alatt találjuk, többé-kevésbé eső- és szélvédett helyen őrzik a pontot. Még egy ideig a Garam füves gátján sétálunk, majd az országutat a pontőri ajánlásnak megfelelően először a híd alatt keresztezzük, majd áttúrázunk a folyó bal partjára. Itt érnek utol a nálunk jó másfélszer gyorsabban haladó vaddinóék. Megérkezünk Garamkövesdre, kocsma teraszán kapjuk meg a második bélyegzést, majd némi további aszfalttaposást követően, tanösvény nyitótáblája mellett térünk rá a jelzett turistaútra. Természetet járunk.


Kellemesen meredek kaptató visz ki a faluból, az út menti utolsó házak jellemző építőanyaga a bontott gázbeton. Merész. Mögöttünk tágas vidékre nyílik panoráma, amely még ebben a párás-esős időben is nagyszerű. Felérünk a dombok fő gerincére, a magas fűben futó ösvényről számos kilátópontra tehetünk kitérőt. Némelyik ilyennél a tanösvény táblája is tájékoztat a látottakról, szlovák, magyar és német nyelven. Körülbelül mindegyik ilyen kitérési lehetőséget meglátogatjuk, lassan így is eljutunk a tanösvény ötödik táblájához, a „Sziklák” feliratú helyszínhez rendelt ellenőrzőpontra. A pontőr hölgyek impozáns kilátású helyszínen, mérsékelten vízálló ponyva alatt fagyoskodnak. Ezzel el is búcsúzunk a Duna feletti panorámaúttól, a túra a dombvidék belseje felé, északkeleti irányba tér ezután. Az iránytáblától immár a kék sáv jelzésen haladunk tovább, feltűnik, hogy a kiírt helyszínek között még a ?SAD, a csehszlovák Volán megállóhelye szerepel végpontként. Régen frissítettek, ami többek között azt is jelenti, hogy nem rongálták meg, nem lopták el stb. a turisztikai infrastruktúra ezen sérülékeny elemét. Igaz, azt is, hogy nem újították fel.


Egy következő tábla útmutatásának (cez lúku) megfelelően keresztezünk egy vadászlesekkel bőségesen ellátott rétet, sétálunk az erdőben. Néha kicsit jobban elkezd csöpögni az eső, majd egy körforgalomszerűen kialakított helyen kiérünk egy műútra, melyet a továbbiakban hosszan követünk. Utolér egy háromfős csapat, és mi is felzárkózunk egy idősebb, magányos túratárshoz. Nagyjából egyszerre érjük el az Ipoly turistaházat, ide rövid kitérő vezet. Az épület teraszára települt kétfős pontőrség bőséges ellátmánnyal készült: sült szalonna, többféle sütemény, gyógynövényszörp, víz és kilenc különböző pálinka alkotják a választékot. Legalább fél órára megállunk, beszélgetünk az igencsak lelkes pontőrökkel. Szinte sajnálom, hogy tovább kell menni. Visszatérünk a kék sáv fő irányára, friss irtáson csörtetünk keresztül, majd egynyomos ösvényen ereszkedünk le egy kis vízhozamú patak völgyébe. Köves úton haladunk tovább, majd kiérünk az erdőborította völgyből, megérkezünk Helembára. Szemben, a Duna túlpartján a Sas-hegy magasodik, az alatta lévő tetőn a ködben éppen kivehető a Hideglelős-kereszt. Végigsétálunk a falun, közben megtekintjük az egyik tömegközlekedési multicég itteni helyközi autóbuszos szolgáltatásra használt, felújított Karošáját. Az ellenőrzőpont az iskola udvarán helyezkedne el, ha nem fújna erős szél, így egy parkoló autóból ugrik ki a pontőr hölgy. Itt már nem állunk meg sokáig, pedig bőven beleférne: vagy nagyon sietni kellene, és elérnénk egy korábbi kompot, vagy rengeteg időnk van egy későbbi kompig. Az utóbbit választjuk, így kényelmesen, lazán kirándulunk az Ipoly füves gátján ki Helembáról. Mellettünk, egy kisebb repcetáblán túl, a régi Budapest-Pozsony-Bécs fővonalon a magyar vasút egyik emblematikus villanymozdonya döcög Párkány felé. Később, amikor már a fák közé érkezünk, nemzetközi személyszállító halad át, ezúttal Párkány felől, a távolból pedig a jó akusztikai viszonyoknak köszönhetően a Márianosztrára felzakatoló kisvonatot halljuk. Vonathallgatós környék ez.


Nemsokára megérkezünk az Ipoly vasúti hídjához, a gyalogjárdán sétálunk át Szobra. Szemből is érkezik egy határátlépős vonat. A vörös fényt felülíró szabad jelzést a váltóállító toronyból előballagó vasutas adja meg, egy fehér alapon zöld négyszöges tábla felmutatásával. Űrtechnika. Mellesleg dnvzoliéknak tavaly sokkal nagyobb szerencséjük volt a rakodónál ácsorgó Leóval és a MTON-nal (Mosolygós Turcsiorrú NoHAB, mielőtt valaki). Besétálunk a vasútállomás restijébe, kedves pontőrök fogadnak, kicsit beszélgetünk létszámadatokról, kompindulásról, további útvonalról. A felüljárón keresztül hagyjuk el az állomás területét, az imént elhagyott dombok a párában távolinak, sejtelmesnek tűnnek. Szépen berendezett teret érintve ballagunk le a révhez. A Dunán a német zászló alatt hajózó EGER tolóhajó visz megrakott uszályt felfelé. A komp, a BOGI nevű géppel üresen várakozik, és mi is csatlakozunk a várakozásához a következő fél órára. Öten gyűlünk össze utasok, mindnyájan a túra résztvevőiként. A turistaháznál már idősebb túratársként hivatkozott Farkas Elek doktorral innentől egészen a Savó-kúti-tisztásig együtt túrázunk. A basaharci kikötés előtt még elkap egy utolsó kis zápor mára, jólesik a hűsítő csapadék, mert egyébként kifejezetten meleg van. A partra érve ártéri erdőben indulunk el, majd a hegyek felé kanyarodunk, átkelünk a főúton. Elhagyjuk a nyugdíjasotthont, néhány hétvégi ház között sétálunk fölfelé a Basaharci-völgyben, lassan magunk mögött hagyva a többé-kevésbé lakott területet.


Beszélgetve érkezünk fel a Savó-kúti-tisztáshoz, majd a zöld sáv elágazásánál elbúcsúzunk útitársunktól, aki a 20-as táv díjazása birtokában úgy döntött, hogy az útvonalat idáig még követi, és itt hazafelé kanyarodik, megspórolva egy csomó kényelmetlenséget. Kettesben folytatjuk a túrát, egynyomos ösvényen óvatoskodunk le a Majális-forráshoz, ahol Repkény javaslatára tartunk egy negyedórás szünetet. Az időt a forrás hideg vizének kortyolásával csapjuk el, majd továbbállunk, lesétálunk a völgybe. Itt a Kerektó névre keresztelt nyaralónegyedben sétálhatunk, autósok döcögnek el mellettünk a döngölt úton. Köztük egy mentő is. Elágazásban hagyjuk el a tágas völgyben futó utat, a túra harmadik, egyben utolsó emelkedője alatt járunk. A nehezen gyűlő lendületet rögtön megakasztja a Fári-kút, itt is megállunk egy pohár vízre, közben utolér egy hosszútávos résztvevő, sebessége arra enged következtetni, hogy nagyjából a mezőny elejét képviseli. Lassan felkanyargunk a Vaskapura, eleinte egy ember széles ösvényen, később mindenféle földutakon. Néhol szép kilátás nyílik a Maróti-hegyekre és Búbánatvölgyre, majd felérünk a tető erdős, laposabb tetejére. Távvezetéket, majd keskeny aszfaltutat keresztezünk, keskeny, láthatóan ritkán járt csapáson lépkedünk fel a turistaházhoz. A kilátás fantasztikus, alattunk terül el egész Esztergom és Párkány, távolabb nézve egészen a Gerecse tömbjéig terjed a láthatár. A pont őrei a ház mellett, egy jurtánál várnak, bélyegzéssel, vízzel, és ami a legnagyobb meglepetés: gulyással. Kint ülünk le, egymáshoz közel gördített farönkökön. Beülhetnénk a jurtába is, de végre kint is jó idő van, hát kint maradunk. Bentről közben előrobog a lépéshibamoiwaDJ_Rushboycsorgo2108 kvartett, beszélünk néhány szót, mielőtt a cél felé lépnének. Még ott tartózkodunk, amikor hirtelen a bozótból felbukkan az a pár, akikkel még a kompon együtt keltünk át a Dunán, és akik még a Savó-kúti-tisztás előtt léptek el. A bőséges gulyásozás után még haverkodunk kicsit az ott lebzselő, önállósult kecskékkel, majd elhagyjuk a létesítményt. Letrappolunk Esztergom felé, szebbnél szebb kilátással rendelkező helyeket érintve. Közben a szintidő lejártáig hátralévő időt számolgatom. Nem kell órás nagyságrendig felmennem.


Meredek, keskeny utcákon érkezünk meg a városba, egyenesen a kórház mellé, majd a belváros kikerülésével, egyenesen a Mária Valériáról elnevezett hídra sietünk. Átmegyünk Párkányba, kerülünk egyet, és megérkezünk a célba. Oklevet kapunk és kétféle kitűzőből választhatunk, sőt, az idén száz éves Brilli Gyula Menedékházról (ez a Vaskapu) külön kitűzővel is megajándékoznak. Ezúton is köszönöm a túrát a lelkes rendezőségnek, remélem, még sok rendezésen vehetek majd részt – és köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, valamint azon a rövid szakaszon Farkas Eleknek. Megint fogyasztunk némi csapolt Kofolát – én egy kávéra is beruházom – a kávézóban, majd visszasétálunk az esztergomi vasútállomásra, útközben megejtve a hétvégére esedékes bevásárlást. A vonatra Piliscsabáig összesen körülbelül harminc utas kíváncsi, a solymári irányú pótlóbuszon a sofőrnek ismét nincs szüksége az ajtó sűrű nyitogatására. A Flórián téren másik kötöttpályás járművet pótló buszra szállunk át, majd ezt végül vaskerekű eszközre cserélve jutunk haza.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
IszkiriTúra éve: 20142014.03.23 16:49:38

 Iszkiri 100 – bejárás


Előzmények. CsST topiktárssal hosszú idő után egy őszi tétété-klubnapon találkozom, amikor Dienes Áronnal bemutatják a túra alapötletét. Eltelik pár hónap, terveződik egy bejárás, legalábbis kapok egy levelet, amelyben szó esik róla, immár írásban is. Szabaddá tehető péntek? Létezhet. Akkor meg miért ne? Február vége, március eleje, T mínusz 22 nap és harmincöt perc, ahol T a rajtnyitás időpontja. Előző hétvégén a LeFaGySz-on járunk Kerek repkénnyel, tehát kivételesen még fizikailag is felkészültnek tekinthetem magam. Minden egyéb felkészülésnek híján vagyok, csak abban bízom, hogy a túra általam nem ismert szakasza – Koldusszállástól a Baji-vadászházig – nem tartogat különösebb meglepetéseket.


A bejárás története kezdődjön a Déli pályaudvaron, ahol a két, még mindig újszerű szériából most a kényelmetlenebb motorvonatra szállok fel a hosszú, kora hajnali buszozást követően. Kelenföld után nem sokkal elalszom, valamennyit ráhúzva a rövid éjszakára – az álmosság az egész napra rányomja bélyegét. A kiabáló utastájékoztató minden megállás előtt felébreszt. Legalább nem vétem el Szárligetet, itt leszállok a Bombardier butuskájáról és a hajnali hűvös elől besietek a váróba, bambán nézek ki a fejemből. Bent is hűvös van, csak kevésbé. CsST a következő páratlan vonattal érkezik, tíz percen belül, előkeresi a táskájából a kinyomtatott igazolólapokat, felírjuk az indulás időpontját. Öt óra huszonöt, bejön a papírforma. Indulunk.


Dél felé térünk, hosszú, egyenes utcán húzunk ki Szárligetről, majd némi kanyargást követően megérkezünk a Zuppa-tető oldalába. A lenti sűrű köd idefentre sem ritkul meg, viszont kivilágosodik annyira, hogy el lehessen tenni a lámpákat. A tető meglátogatása elmarad, lent, a majdani első ellenőrzőpontnál szemléljük meg a majdan kitelepülő pontőr vagy a kihelyezendő bója helyét. Utána letrappolunk Szárra, alig sáros, könnyen járható erdei utakon, közben keresztezve egyszer az 1-es főutat, másszor az 1-es vasútvonalat. Végigsétálunk a falu szélén. Pékség, szörpüzem. Emlékmű. Emelkedő. Ez már nem Száron van, hanem a Körtvélyesre vezető út elején. Valamiért meredekebbre emlékeztem, most egész könnyedén lépdelek fölfelé. Mellesleg továbbra is köd van, és hiába tesszük meg a kitérőt a tetőre – pláne hiába mászok fel a geotoronyba – a látótávolság fent sem javul semmit. A következő szakaszt ismerem, hosszú gerincút jön, alkalmasnak találom a reggeli menet közbeni elfogyasztására, aztán az evéssel mégis inkább várok a jelzésváltásig. Menet közben valamelyest kisüt a Nap, ritkul a köd, néha talán kétszáz méterre is ellátni az erdei úton. Tempósan haladunk, hamarosan megérkezünk a Macska-bükki elágazásba, elbúcsúzunk a KDP-től és a K+-on kelet-északkelet felé kanyarodva megcélozzuk Körtvélyespusztát. Végre megreggelizem.


Rétek szélén ballagunk el, az egyik túlsó végében adótorony teteje kandikál ki a fák között. Favágókkal találkozunk, majd elérjük a tábort és a feltehetően nem hozzá kapcsolódó méretes komplexumot, masszív kerítése mögött. Felsétálunk a Mária-szakadék felső végébe, elérjük a következő pártucat kilométeren át követendő kék sávot, és elkezdjük azt követni. Leballagunk a szakadékon, enyhén csúszós az ösvény, de láthatóan nem járták sokan az elmúlt napokban, nem volt, aki feldagassza a sarat. Ez szerencsés. A helyszín továbbra is szép, a sziklák között-mellett valószínűtlen helyről kinövő fákkal és a sok felületet ellepő, élénkzöld mohaszőnyeggel. A látványos szakadék után a csákányospusztai turistaháznál állunk meg pár percre, amíg eszembe jut, hogy itt bizony nincs Kéktúra-bélyegző. Őrködő kutya viszont van, amely inkább hangos, mint bármi más. Tágas réten, majd szántás szélén sétálunk vissza Szárligetre, közben ismét keresztezzük a győri főutat.


Komoly bánatomra a tavalyelőtti Bubu 30 túrán Áron által említett cukrászda zárva tart, ennél nagyobb kitérőt nem is teszünk a település vasúttól nyugatra eső felén. A felüljárón CsST leül pár percre, a pihenőt én kérem, a jelzők szerint fotótéma várható mindkét irányból. Páros Flirt érkezik először, majd Győr felől nemzetközi járat halad át, a mozdony mögött nyolc kocsival, ez már egészen vonatszerű látvány. A vasút túloldalán kisboltot találunk, ezt a kitérőt már igazán megejthetjük, mondom, és így is teszünk, egy kávéval és némi csokival töltekezem. Átlépünk a Gerecsébe, a Halyagos oldalában most nincs tömeg, nincs nyüzsgés, csak kényelmes, laza emelkedő, amelyet már éppen kezdtem hiányolni. A nagyegyházi útnál megnézzük a Kőrösi Csoma Sándor-forrást: nem működik, csak némi esővíz pang a foglalat mélyedéseiben. Átballagunk az erős forgalmú autópálya alatt, betérünk a bányatavak vidékére. Elviselhetően sáros utakat váltogatunk: némelyiken nemrég terelhettek át nagyobb birkanyájat, míg némelyik kimondottan könnyen járható. Közben kezd beborulni mindenfelől, a telefonon bejelentkező Kerek repkény esőről ad hírt a Budai-hegységből. Papírforma kettő, gondolom. Keresztezzük a Váli-víz vékony erét, ez jelzi a Somlyóvárra vezető emelkedő kezdetét. Előttünk sziklás hegyoldal magasodik, alattunk vadnyomok sokasága a feldagasztott, mélyen sáros úton. Szerencsére utóbbi csak pár száz méteren át kísér. Lekerített területen vág velünk keresztül a turistaút, a kerítésén túl felébresztett nagyvad szuszog és csörtet a fiatalosban. Szarvas lehet? Talán. Felérünk a dózerútra, majd keskenyebb földúton folytatjuk a túrát, amely hosszú ívű kanyarral megkerüli a Somlyó csúcsát, így éri el a kulcsosházat, a következő reménybeli ellenőrzőpontot. Mi éppen jókor érkezünk fel, elkezd szitálni az eső, és a felhőkből ítélve ez a szitálás szép fejlődés előtt áll.


Beülünk pár percre – és egy könnyű ebédre – a ház előterébe, közben megvizsgálom a régi és az új OKT-bélyegzőt is. Mindkettő megvan, köszönik szépen, leváltották a régi idők nyalókás bélyegzési lehetőségét. A ház kívülről, előtere pedig belülről is gondozott, tiszta, kifejezetten jó állapotban találjuk. Amikor kilépünk a pihenő után, már határozottan esik az eső – nem az a kifejezett zápor, hanem inkább a hosszan tartó, csendesen áztató típus. Nem dob fel a határtalan lelkesedés, de az megnyugtat, hogy az utak a baji szőlőhegyig várhatóan elég jó állapotúak ahhoz, hogy ne ázzanak fel ennyitől. Onnantól a tókör egy részét leszámítva úgyis műúton megyünk sokat. Zuzmóborította fák mellett érünk ki a tornyói útra, végigsétálunk a hosszú, kátyús aszfalton, mellettünk kihaltnak látszó épületek sorakoznak, várnak sorsuk változására. Kegyhelynél érünk ki a szélesebb műútra, majd rövid erdei átkötést követően a tarjáni országúton is van alkalmunk sétálni egy kicsit. Az autós forgalom mértéke is ebben a sorrendben növekszik. Leereszkedünk a Bodza-völgybe, rét szélén hagyjuk ezt el, a fák között kilátunk az autópályán száguldó forgalomra. Áthullámzunk Koldusszállás közelébe, keresztezzük a csekély vizű Tarjáni-malompatakot egy feltűnően sáros, mély nyomvályús úton. A híd fagerendái síkossá váltak a vizes sártól, óvatosan kell lépkedni rajtuk. Koldusszállásnál megállás nélkül továbbhaladunk, elengedjük a kék jelzést Bányahegy felé, váltunk a helyből induló sárga sávra. (NB: nekem csak a beszámoló írásakor tűnik fel, hogy bizony ezt a jelzést elejétől végéig, oda-vissza bejárja a túra.)


A szötymörgő esőben elhagyjuk Koldusszállás környékét, felbattyogunk a Kis-réti-vadászház hűlt helyéhez a köves, aránylag jó minőségű erdei úton. A házból csak a padló maradványai és egy pincelejáró-szerű valami maradtak meg, megpróbálok befotózni, de a bekapcsolt vaku miatt a gép renitenssé válik és kikapcsol. Nem utoljára ma. CsST megmutatja az erdei munkásoknak állított emlékpadot, amely számára a Kinizsi-duplájáról emlékezetes. Ennek örömére le is ül egy-két percre, én közben kihasználom a lehetőséget és előbányászom a turistatérképet a hátizsákomból. Kezd zavarni, hogy nem tudom pontosan, mi, merre, mennyi, hanem csak úgy megyek a sárga köves úton. Megnézem, megtudom. Megyünk tovább. Megjelennek a fákon a hegységről elnevezett teljesítménytúra iránymutató pöttyei, eleinte fakitermeléssel hozom őket gondolati kapcsolatba, de a téren tájékozottabb útitársam felvilágosít a pettyek rendeltetéséről. Később a felfestett „Gerecse 50” felirat is egyértelműsíti ezt. Különös duó, Kraz teherautó és Belarus traktor érkeznek mögülünk és húznak el erdei tevékenységük színhelyére. Meglepő módon alig módosítják a lassan ázó út járhatóságát. Hosszan kapaszkodunk a Halyagos oldalában, hogy utána további emelkedőket küzdhessünk le majd az Öreg-Kovácson. Alacsonyan ülő felhőben baktatunk, a változatosság kedvéért most a köd szitál, közben alig lengedez valami gyenge szél. Távvezeték széles nyiladékát keresztezzük, majd a Tatabánya – Vértestolna – Vértesszőlős piros sávot egy fánál, amelyre kék alapon sárga pettyekkel festettek kódot. Túramozgalom – gondolta Stirlitz. Stirlitz – gondolta a kód.


Egy feltűnően sáros kocsinyom dobja fel a következő emelkedőt, majd ennek elhagyása után hosszú egyenesre térünk, amely vegyesen kavicsos (ami jó) és sáros-pocsolyás (ami nem olyan jó) burkolattal rendelkezik. Kifejezetten kellemes változás, hogy a felhőket elzavarja a feltámadó északnyugati szél, kisüt a Nap, és a bozótos felett kilátás nyílik a Kisalföld keleti szeglete felé, Tatára és az Által-ér napfényben csillogó tavaira. A látvány egy csapásra feledteti a felhős időben előkerült álmosságomat. Látványos bükkerdőbe térünk, kanyargós vonalkifejtéssel kezdjük meg az ereszkedést a Baji-vadászház felé, a kora tavaszi napsütötte délután hangulata felemelő hatású. Csatlakozik mellénk a ma már egyszer keresztezett piros sáv, ezúttal a Vértesszőlőshöz közeli szakasz. A vadászházat a mi utunk már nem érinti – CsST mutatja a korábbi változat nyomvonalát, kerítés zárja le most a területet – alatta oldalgunk el, a körtemplom romjainál kialakított pihenőhelyen megállunk, ismét csak pár percre. Meguzsonnázom. Irtások, fiatalosok mellett ereszkedünk le a kálvária felső végpontjához, majd kettéhasadt fánál érjük el a Baji-szakadékot. Leballagunk a vízmosta meredélyen, beszakadt, elmosott völgy húzódik mélyen mellettünk. A kálvária némely stációja is egy-egy ilyen vízmosás túloldalára került. Lent szőlőhegyen lyukadunk ki, a tetőről szép kilátás tárul elénk: délre a Vértes tömbje kéklik a felhők alatt, nyugaton Tata városa, tőle északra pedig bizarr formájú erdő látható: szélerőművek sokasága, és felettük a felhőn áttűző napsugarak. Többnyire jó állapotú pincék, hétvégi házak között vezet tovább utunk, majd egy mélyúton ereszkedünk le, és nyílegyenes aszfaltcsíkon trappolunk be Bajra.


A falun hamar keresztülvágunk, útközben megvizsgálva a nyomóskút működését. Működik. A település szélén lévő Jóbarátok vendéglőjét némi tanakodás után mégsem hagyjuk ki, betérünk. CsST megelőlegezi nekem egy kávé árát, amit ezúton is köszönök, lévén az összes aprómat elköltöttem Szárligeten. A kávé amúgy elsőrangú, csak úgy mondom. Innen kerékpárúton sétálunk be Tatára. Tóvároskert megállóhelyen épp utánunk vonat halad át, csoffadt festésű 431-es vontat számos magasoldalfalú teherkocsit. A naplemente végefelé érünk le az Öreg-tó partjára, szemben az Eszterházy-kastély uralja a látképet, oldalt pedig a tatai Vár, előtérben pedig a szélfodrozta felszínű tó. Ellenőrzőpontnak nézünk helyet, de egyik vendéglátóhely a másiknál elegánsabbnak néz ki (ti. drágábbnak is), úgyhogy a főrendező a ponttal kapcsolatos kérdés eldöntését későbbre halasztja. Elindulunk a tókerülő körre, a Vár előtt nézünk ki csoffadt kisboltot, ki is térünk, de a boltolás itt végül elmarad. Visszatérünk a körre, elsétálunk a vár alatt, nem sokkal odébb pedig rátérünk a kör vadregényesebb, de legalábbis nem szilárd burkolatú szakaszára. Közben szép csendben besötétedik, elő kell keríteni a lámpákat, mielőtt frontális ütközést szenvednénk el a többi lámpátlan tókerülővel. Bójáknak keresünk megfelelő helyet, az egyiket valami sárga épület sarkában, a másikat az Által-ér torkolatánál kell majd elhelyezni. Visszamegyünk a kiépített partra, strandot, szállót hagyunk magunk mögött, majd visszatérünk a főútra. Kiszúrok egy boltot, kitérünk hozzá, bemegyek, közben útitársamra bízom a túrabotokat és a zsebemben lévő fél csomag gumicukrot. A pénztárosnő kérdő tekintettel méri végig a kosár tartalmát, majd engem is. Megértem a csodálkozást, a négy szelet és egy tábla csoki, egy csomag húszdekás gumicukor, két péksütemény, plusz egy doboz citromos sör legalábbis ritka vásárolnivaló péntek este. Kint elosztjuk a szerzeményt, nekivágunk a túra harmadik harmadának, ami hosszú is lesz, meg fárasztó is.


Újra végigmegyünk a Baji úton, újra keresztezzük a bécsi fővonalat, és újra bemegyünk Bajra. Elgondolkodtat, hogy érdemes lenne betérni a kocsmába és elvitelre kérni egy kávét, de sajnos elvetem a tervet. Kár, mert később hiányozni fog nagyon. Felmegyünk a szőlőhegyen, majd a kálvária aljában megállunk egy percre, megigazítani a felszerelést, felkészülni a hosszú, sötét vándorlásra. Próbálok készíteni egy képet, de az akksi csütörtököt mond, én pedig magamat szidom, hogy nem vettem elemet a boltban, pedig néztem is az elemeket sorállás közben (hogy milyen drágák). Nekivágunk a Baji-szurdoknak, előremegyek, figyelve, hogy útitársam lámpájának a fénypászmája mindig nagyjából közel imbolyogjon hozzám. A szurdok után jobban kilépek, piros irányfényt veszek észre fent, nagyjából ott, ahol a templomromot sejtem. Érdekes, nem emlékszem mécsesre sem a kálvária végéből, sem a templomtól. A fény viszont ott van, az irány stimmel, a jelzések megvannak, követhetőek. Aztán hirtelen felérek a romhoz, és a fény még mindig fentebb látható – sikerült az Öreg-Kovács csúcsán álló adótoronyhoz igazodni. Most már ezt is tudom. Megállok, megvárom CsST-t, megint megpihenünk, a következő néhány kilométeren erre úgysem adódik ilyen jó lehetőség.


Elhagyjuk a vadászház környékét, felkapaszkodunk az emelkedő maradék, hosszan elnyúló szakaszán az Öreg-Kovács hosszú hátára. A kilátást nyújtó helyszíneken feltűnik a Tatán túlról, nyugatról érkező, dél felé kanyarodó fényes sáv – az M1-es autópálya. Jól néz ki. Megyünk tovább, lassan ereszkedik alattunk az út, pocsolyáknál tocsogunk, keréknyomokban botladozom a túrabotokra hagyatkozva az egyensúlyom megőrzésében. Nagy sokára végre újra találkozunk a piros sávval és az ismerős nyiladékkal, lesétálunk a Kis-réti vadászház helyéhez, ahol az ideúton megismert pad szinte adja magát egy következő pihenőre. Pihenünk, gumicukrot falunk, majd megyünk tovább, lekanyargunk Koldusszállásra a megerősített, aligsáros úton. A túrában tényleg nincs sok jelzésváltás, most a mai utolsó ilyet érjük el, a sárga sáv keresztül-kasul való bejárását befejezzük és visszatérünk a Kéktúrára. A vadászháznál számos autó parkol, próbálok itt is fotózni, sikertelenül, pedig az elemeket kezemben melengettem, hiába. Kitocsogunk a völgyből, át a következőbe, a sárosba. Itt, és a hátralévő szakaszon a célig valószínűleg több csapadék esett napközben, a terep érezhetően sárosabb, mint szemből volt. Vagy csak fáradtabb vagyok? Nem, kora délután még nem csoffadtam ennyire bele a sárba, bokáig, vagy még jobban, mint most. Kilábalunk a völgyből, megközelítjük újra az autópályát a Bodza-völgynél. Csendben haladunk, a nehezen járható szakaszokon általában rövid tőmondatokban teszek negatív kijelentéseket a terepviszonyokról, a könnyen járható kevés részen pedig túl álmos vagyok a társalgáshoz. Az egyetlen dolog, ami érdemben foglalkoztatni tud, az a vadak neszezése az erdőben. Már korábban is, és később is számos vonuló csordát látunk, és ez legalább érdekes. Őzek, muflonok, néha szarvasok kerülnek a közelünkbe, vaddisznót csak egyszer hallok röfögni, de a botok összeütögetésével keltett zaj elriasztja.


Kikapaszkodunk a tardosi útra, szalagkorlátnál ülünk egyet a védett oldalon. Elhaladó busz sofőrje lassít nagyot, ahogy beljebb húzódik az úton. Rendes tőle, még a reflektort is visszaveszi, nem úgy, mint néhány autós. Előkapom a láthatósági mellényt, amit eddig elfelejtettem, így sétálunk tovább a következő, magasabb és alsóbb rendű országutat egyaránt érintő szakaszon. Tornyópuszta előtt leszáll a talajközeli köd, és hiába látom a csillagokat az égen, ha lent a látótávolság alig egy tucat méternyi. Szerencsére itt nem kell sokat foglalkozni a navigációval, autós sem jön mellettünk, baktatunk az enyhén emelkedő, monoton aszfalton. Hosszabb időközökre leragad a szemem, érzem, hogy ide-oda imbolygok menet közben, de hiába próbálom felverni magam. Azt is érzem, hogy jelentősen lelassulunk, de még ez sem foglalkoztat. Csak el ne aludjak itt a ködben. Elérjük a tornyói sorompót, majd a műút végét. Utóbbinál az út minőségének radikális változása és a helyes irány tartásának kényszere felébreszt végre. Nem mintha a jelzettséggel gond lenne – a köd okoz néhány elágazásban fejtörős pillanatokat, de a Somlyó teteje felé vezető út már egyértelműen megvan. A köd miatt ezúttal is kihagyjuk a csúcs meglátogatását. Pech. Letrappolunk a kulcsosházhoz, az előtér ajtaját becsukva találom, intek CsST-nek, hogy csendesen közlekedjünk, mert lehetnek bent. Sajnos az ott bivakoló túrázót így is felébresztjük, ezúton is elnézést kérek tőle! A száraz, aránylag melegebb térben jólesik ez a pár perc pihenés, a hálózsákos túratárs pedig elmondja, hogy a környéken egész nap esett, Csabdi felől jött fel és egészen elképesztően pocsék útviszonyokkal találkozott. (Később, a TTT honlapon az OKT-bélyegzőhelyek fórumában megtalálom a bejegyzését, éjszakai nagy jövés-menésről ír.) Valami negyed órát tartózkodunk bent, majd elindulunk az utolsó etapra, Szárliget felé.


Rögtön az elején kiderül, hogy nem lesz egyszerű, levezető séta: az utak tényleg feláztak, kivéve azt a néhány, kővel feljavított dózerutat, amit érintünk. Plusz a ködben csak kézbe vett lámpával lehet értelmesen tájékozódni, de így a két bot szinte csak dísznek van a kezemben, legfeljebb az igazán nehéz szakaszokon jelentenek némi segítséget. Lekecmergünk a Váli-vízhez, közben egy helyen meglepően sokat keresve a helyes utat, ami pedig ott lenne szemben. Hiába a példás jelzettség, ha ezeket a jelzéseket egyszerűen nem látjuk – és a tágas elágazásban még szalagot sem tudnánk megfelelő helyre kiakasztani. Rétek mentén szüttyögünk tovább, érintve Kisegyháza szélét. Egy tó túlpartjáról, a hétvégi házaktól beszélgetés, bulizás hangjai szűrődnek át a ködön. Ha tudnám, merre kell odamenni, kérnék tőlük egy kávét. Feldobna. Most azonban marad a sár, a rét széle és az itt időnként felszakadozó köd, meg a felettünk hunyorgó csillagok. Újabb elágazásba érkezünk, nyílt mező közepére visz be a jelzés, de mivel nem látjuk, és bokrok sincsenek, a helyes útra térés előtt végignézzük az összes lehetséges alternatívát. Ezzel is telik az idő. Átlábalunk a birkahajtó ösvényen, ez is alaposan felázott az esőben, az agyagos talaj hihetetlenül tud csúszni. Kiérünk végre Nagyegyháza szélére, előttünk az autópályán elhúzó kamionok, személyautók fénykavalkádját figyelem. A forgalomnak mennie kell. A „Hajrá Zombik!” feliratnál megtartjuk a mai utolsó pihenőt, kisétálunk a mellékúton, majd az erdészet által emelt kerítések mentén sétálunk fel a dombra, hogy onnan kényelmes lejtőn ereszkedhessünk le Szárligetre. A tetőn, miközben CsST-t várom, végighallgatom, ahogy a reggeli első személyvonat megérkezik Győrből, megáll, majd továbbmegy Budapest felé. Látni semmit nem látok belőle, csak fények szűrődnek át a párán. A faluban végre eltehetem a fejlámpát, és alig két perc múlva megérkezünk a vasútállomásra. Gratulálunk egymásnak – ezúton is köszönöm a társaságot és a lehetőséget, hogy részt vehettem a bejáráson –, majd beülünk a váróba. Alig tárgyaljuk végig a főbb eseményeket, amikor a hangosbemondó a Komáromból érkező budai személyvonatot kezdi hirdetni. Nem számítottam rá, hogy szombaton reggel is fél órás követéssel járnak vonatok. Elbúcsúzom, kicsoszogok, fel a felüljáróra, majd le, és már érkezik is a csatolt Flirt. Felszállok, elhelyezkedem, alszom, amíg a jegyvizsgálók fel nem keltenek. Jegyet váltok, és visszaalszom, aztán leszálláskor szomorúan konstantálom, hogy az egész utazóközönség már rég elhúzott valamerre, és én még mindig a peron végénél tötymörgök. Villamost és másik vonatot veszek igénybe a hazaút során. Az egyik eszköz indulásakor lépi át az óramutató a T - 21 nap időpillanatot. Kint felkel a Nap, az égbolton egyetlen felhőfoszlány sem látszik. Otthon Kerek repkény bundáskenyérrel fogad. Telik tovább az idő.


A rendezés napja. CsST majd várhatóan részletes beszámolóval szolgál, a magam részéről szeretném megköszönni minden résztvevőnek a megtisztelő részvételt és a rengeteg türelmet, és természetesen köszönöm a rendezésben részt vevőknek a segítséget. A rajtban tapasztalt állapotokért elnézést kérek mindenkitől, akiknek azokat el kellett szenvedniük.


-Kékdroid-


Képek a bejárásról

 
 
LeFaGySzTúra éve: 20142014.03.04 22:06:50

LeFaGySz 47 – Dunazug


 


A sofőr furcsa oldalpillantás kíséretében adja ki a két jegyet, de nem bajlódik a Két-bükkfa-nyereg (Volánék egybeírják) kibogarászásával, elvégre Dobogókő is ugyanabban a díjszabási övezetben található. Akkor is furcsán néz, amikor tényleg leszállunk a megállóban Kerek repkénnyel, ezzel felére csökkentve az utasszámot. A jármű lassan, óvatosan áll ki a megállóból, majd eldöcög a hegytető felé. Meglepetten veszem tudomásul, hogy itt fent nem esik az eső. Köd, az viszont van bőven, lámpával még annyit sem látni, mint lámpátlanul. Eleinte az aszfaltot követjük, majd az adódó turistaút-kombináción ereszkedünk le Pilisszentlélekre: zöld sáv, piros kereszt, piros-sárga sávok közös szakasza. A Kálmán-kút meglátogatását kihagyjuk, pedig kellene a forrásos mozgalomhoz. Majd máskor. Lábunk alatt szöttyög a sár, körülöttünk szitál a köd, az erdőben néhány macskabagoly társalog éles hangon közel és távolabb. A faluba érve már egészen világos van, beballagunk a túra bázisául szolgáló Klastrom sörözőhöz. A teraszon törzsvendégek tartanak reggeli gyűlést. Bent még nincs tömeg, a leendő résztvevők között Bubuékat sikerül viszonylag hamar felfedezni, a rendezőket egyelőre J a a t, Sziló és Öcsi képviselik. Minden egyéb előtt kényelmesen megkávézunk Repkénnyel. Klasszikus, üvegpoharas kiszerelésben szolgálja fel a pultos bácsi a fekete löttyöt. Kávézás közben megtekintem J a a t-ék mögött a LeFaGySz túrák évről évre gyarapodó ereklyelistáját, az idei évet hímzett útvonal képviseli, mellette egyszemű rajzfilmfigurák néznek kajánul. Fél héttől egyre sűrűbben érkeznek a résztvevők, számos ismerőst van szerencsém látni, szűkké válik a kocsma beltere. Befut RitaB, Vándorköszörűs és botosember, kezdődik a rajtoltatás, névsor szerinti bontásban állunk sorba. Hamar megkapom az itinert: A/4-es színes térkép, hátoldalán rövid leírás, táv- és szintadatok, plusz jó sok hely a szúróbélyegzős igazolásoknak. A tömegből kiszabadulva, a törzsvendégek által már elhagyott teraszon tanulmányozom át a lapot, majd a zsebem mélyére süllyesztem. J a a t szól pár szót az egybegyűltekhez, rajtbélyegzést kapnak a sorbanállók. Ketyeg az óra, pörög a visszaszámlálás.


Hét órakor a mezőny ráveti magát a kocsma+postahivatal mögött induló zöld kereszt jelzésre. A szokásos tötyögés helyett hamar visszakapcsol mindenki egy fokozatot és nekilódul az emelkedőnek, elnyúlik a mezőny. Egynyomos ösvény, Postás út. Még össze kell egy kicsit szednem magam, a hirtelen emelkedőt és a sarat meg kell szoknom. Emelkedőből és sárból is lesz még bőven ma, utóbbiból talán több is, mint amennyivel meg tudok békélni. Cam Mogó társaságát élvezhetjük az első szakaszon, egészen a turistaházig. Keresztezzük az esztergomi országutat, a túloldalon enyhén csoffadt pihenőhely áll. További emelkedők következnek, széles útról térünk egynyomos ösvényre, a csúszós csapást tereplépcső segítségével tették járhatóvá. Belesétálunk a felhőbe, a bővítés alatt álló Sasfészek-turistaháznál találjuk az első bóját. És az első igazi szívatást is, ami a következő meredek, de legalább kellően sáros, már most feldagasztott lejtő képében jelenik meg. A keskeny ösvényen látható nyomokat és a körülöttem lévőket figyelve jónéhányan kerülnek közelebbi kapcsolatba a talajjal. Magam is produkálok két-három esést, amelyet eléggé mérgesen kommentálok, a mellettem haladó PLujó pedig rosszallóan figyelmeztet a rendelkezésemre álló két bot nyújtotta stabilizációs lehetőségekre. Valahogy levergődök végül, Kerek repkény türelmesen megvár valami farakásnál. A következőben kényelmes, bár a lejtőnél nem feltétlen kevésbé sáros erdészeti utat követünk a Kétágú-hegy nyergéig. Tinca ér utol egy mélyútnál, majd robog tovább. Elérjük a nyerget, ismerősnek tűnik a környék, de az elmúlt években csak sötétben jártam errefelé. Kiérünk a Kesztölc fölötti nyílt hegyoldalra, misztikus, ködös kilátásban gyönyörködhetünk. Mellettünk a Kétágú-hegy két ága, a Fehér-szirt és az Öreg-szirt oldala bukkan fel a ködből. Előttünk, jobbra a Getéből vehető ki egy kevés a felhőn túl. Magányos, fiatal fára akasztott bójánál lyukaszthatjuk ki a papírjainkat, innen az OKT-t követjük tovább egy darabig. Tényleg csak egy darabig: az első adandó alkalommal újra nekimegyünk a hegynek, amelyről az imént jöttünk le. Köves, sziklás kaptatón bandukolunk fel – közben DJ_Rushboy kirándul el mellettünk, lazán, könnyedén – ekkor még tartjuk a lépést Evelyn és Miklós kettősével, akik a mezőn értek utol. Az erdőt elérve az emelkedő is kényelmesebbé válik, rövidesen rátérünk a köves, de éppen ezért kiválóan járható zöld sávra a gerincen. Utolér Bell Sanyi, együttes erővel kiabálunk vissza egy csapatot, akik a Sasfészek-ház felé indultak volna, valamiért a zöld négyszög jelzésen. Visszakanyarodnak. A Pilis-nyereg következik, bója, emlékmű, fotózás, örömködés. Irány Klastrompuszta.


Újra a felhő alá ereszkedünk, itt melegebb is van, és a fenti fakó szürkeség után élénk színek fogadnak. Mélyútról térünk másik mélyútra, közben bója, hogy kizökkenjük a ritmusból. Klastrompusztán megállás nélkül áthaladunk, kiemelt szakasz következik, nagyon hosszú és jellemzően nagyon meredek emelkedők sorakoznak, rövid átkötésekkel. Felsétálunk megint a felhőbe, amely a Pilis hátára telepedett. A sétálás alatt itt azt kell érteni, hogy alig győzöm tolni magamat a túrabotokkal, miközben éppen levegőért kapkodok ritmustalanul. Nem szabad továbbá megfeledkezni a sárról, amely természetesen továbbra is nehezítő tényezőként van jelen. Újabb bójánál tarthatunk alibi-pihenőt, közben vinatti ér utol, aki hiába próbál átcsábítani a hosszútávra, inkább elhúznak előlünk az időközben szintén felérkező lépéshibával. Utánuk botladozunk, szerencsére a bójától nem messze megérkezünk az útvonal egyik lokális maximumát jelző zöld sávra. Kibattyogunk az egykori rakétabázishoz vezető aszfaltcsíkra, ezen észak felé kanyarodunk. Amire pont megszoknám a kényelmes haladás lehetőségét, le is térünk a hosszú tetőről a Mária-pad felé. Eleinte elég pocsék állapotú, összebarmolt utakon próbálok esés nélkül végigvergődni, majd szerencsére egynyomossá szűkül az ösvény, itt már lehet menni nyugodtan. Megérkezünk a Szurdok 40-emlékelágazás fölé, majd a Mária-padhoz. Csatlakozunk a bokáját az aszfalton kifordító lépéshibához és Feuerstahler Évához, előbbi a Két-bükkfa-nyeregig eldönti, hogy bokakímélés céljából nem folytatja a túrát (ezúton is jobbulást kívánok neki!), utóbbival pedig még jó sokáig kerülgetjük egymást, amíg végleg el nem lép.


Két-bükkfa-nyereg után először letudjuk a maradék emelkedő első szakaszát, majd megebédelünk, zsömlét eszünk mindenféle húsos kiegészítővel. Legfőbb ideje, mert reggel óta csak pár szem kekszet fogyasztottam el. Az országút kanyarjait levágó turistaúton két bójával is találkozhatunk, a másodikkal már a Rezső körúton, a csoffatag kerítés csoffatag kapuja után. Megérkezünk Dobogókőre, meglátogatjuk a tetőt, ahonnan a vártnak megfelelően csak a legközelebbi fák koronájára nyílik kilátás. Ennyi most pont elég, trappolunk tovább, pihentető, hosszan lejtő szakasz következik egészen a Szurdokaljáig. Jólöltözött társaság mellett haladunk el, ők többnyire összkerékhajtás segítségével küzdöttek le egy számukra végzetes, legalább két méter hosszú sárfoltot. A terep számunkra azonban itt talán a legjobb, könnyedén ballagunk lefelé a meredekebb szakaszokon is, Rushboy pedig nálunk is könnyedebben szalad el mellettünk, dobogókői ebédje után ma harmadszor. Pilisszentkereszt felett nyílt, ligetes-bozótos részre érkezünk, szemben a Pilis félig ködbe burkolózó tömbje uralja a tájat. Sokkal magasabbnak tűnik, mint egy verőfényes, nyári napon. És nekünk még csak felmenni sem kellett másodszor, még az oldalába sem (a legtetejére a hosszútávnak sem). Beballagunk a faluba, kék kútnál iszom pár korty vizet, de még nem töltünk palackba, arra ott lesz a Szent-kút, mint autentikus forrás. Éva felhívja a figyelmet a virágzó barkára. Mintha ez később szokott volna történni – már nem a figyelemfelhívás, hanem a virágzás. Megszemléljük, továbbmegyünk, jelzést váltunk, pirosról kék sávra, lepusztult szállodát és vadonatúj útjelző táblát elhagyva sétálunk ki Pilisszentkeresztről. A Szurdok bejáratánál körülbelül olyan érzésem támad, hogy tereprendezés címén kiirtottak némi bozótot és beledöngölték a szemetet a földbe. Mindegy. Maga a Szurdok továbbra is fantasztikus a szikláival, a kidőlt-bedőlt fákkal és a turistaút kanyargós nyomvonalával. Legutóbbi ittjártam óta néhány szakaszon megerősítették az ösvényt, ezért mindenképpen jár a köszönet. A parkoló előtt találjuk a következő bóját, majd kisétálunk a Dera-patak mély völgyéből.


A hosszan tartó lazulásnak megvan a maga ára, a túra végéig nehéz és nagyon nehéz szakaszok váltják innentől egymást. Keresztezzük ismét az országutat, felcaplatunk a Szent-kúthoz, feltankolunk forrásvízzel, nehezéknek sem utolsó, de az ilyen terhet szívesen cipelem. Álcázott rendező (?) hölgy kínál pezsgőtablettával, köszönettel visszautasítjuk, most épp nincs rá nagy szükség. Gudlukingot épp indulóban találjuk, míg Dolgos György és csorgo2108 duója itt ér utol, a plusz körről visszatérő hosszútávosok hátát igazából már a Két-bükkfa-nyereg óta figyelgetjük. Repkény szusszan egyet a padon, közben kalciummal tuningolja a forrásvizet. A Szurdok túráról mindenfelől megismert rövid, de masszív emelkedőn felküzdjük magunkat, majd a Kopasz-hegyet nyugatról kerülve leereszkedünk a Bükkös-patak völgyébe. A patakon átlábaláskor ér utol ismét a Pilisszentkereszten hagyott, azóta új erőre kapott Éva, akit ezután nem is látunk újra. Egy szemből folydogáló érben tocsogva kapaszkodunk fel a Király-kúti-nyereg felé tartó erdészeti útra. Megfigyelem magamon, hogy kezd fogyni a kezdetben sem túl nagy lendület, főleg a vállam fárad, meg a karom, a bot folyamatos használatától. Talán nem csak a billentyűzetet kellene koptatni hétközben. Széles, kövekkel felszórt szekérúton battyoghatunk tovább, felettünk ragadozó madár húz el határozott iránytartással. Még jó, hogy nem keselyűk köröznek felettünk. Nagy nehezen felbotorkálunk az Öreg-vágás-hegy alatti nyeregbe, hogy innen egyből lefelé menjünk, a Király-kút felé. Leóvatoskodunk, az ösvény itt csúszik ugyan, de ez még bőven a tűréshatáron belül van. A forrás után, a Király-patak keresztezése okoz némi fejtörést, de mi még mindig könnyebb helyzetben vagyunk, mint a szemből érkező kiránduló család tagjai. Nekünk már mindegy, hogy még sárosabbak-vizesebbek leszünk, vagy sem, nekik láthatóan nem. Kikapaszkodunk a nyereg környékéről, elnyúló, végetérni nem akaró emelkedőn érjük el a Varga-lósz nevű helyszínt, és az ide dedikált bóját. (Mifene az a lósz? :o ) A megritkított erdőn túl a Prédikálószék tömbje és a Dunakanyar néhány részlete látszik, Nagymaros házaival, halványan, de kivehetően.


Fellelkesülten sétálunk tovább, eleinte enyhe, alig meredekre váltó emelkedőt leküzdve érünk fel a Prédikálószék tetejére. A párás, felhős idő ellenére is csodálatos innen a kilátás, a Dunakanyar a lábunk előtt terül el, erről a helyről csak áradozva tudok beszélni. Fotózgatunk, gumicukrot eszegetünk, Repkény leül egy kőre pihenni, elvagyunk. Közben további hosszú- és rövidtávos résztvevők előznek, Grimm Mónika és Rudolf István, és még jónéhányan mások. Tíz percnyi szünet után mi is útra kelünk, a mai kiemelt szakasz, a Vadálló-kövek következnek, amely óriási szerencsénkre se nem fagyott, se nem sáros, és még csak kirándulók seregeivel sem találkozunk. Gyönyörű kilátással azonban igen, a haladást sokkal inkább a fotózgatás lassítja, mint a megfelelő ösvényen való lebotorkálás. A fantasztikus sziklaalakzatokat elhagyjuk, lebandukolunk a Malom-völgybe, ahol a szalagozásnak és a leírásnak megfelelően a patak közelében, az erdei úton maradunk. A rövid, könnyű szakaszon a Rám-szakadék bejáratáig meguzsonnázunk, régen volt már az előző étkezés, ezt épp kezdeném érezni is. A szakadék elején, a forrásnál kirándulókkal és az általuk alaposan megvizsgált bójával találkozunk. Pár perc híján fél óránk rámegy a Rám-szakadékon való végigérésre, ebben mondjuk közrejátszik a fényképezgetés és néhány helyen a kissé eltúlzott óvatoskodás. A szakadék természetesen még mindig nagyon szép, még így, a szürkület elején is. A felső pihenőhelyen megállunk pár pillanatra, eszünk pár szem gumicukrot, majd lesétálunk a jól elhelyezett „Bármikor” bójához, amellyel az erdészeti útról a jelzett útra lehet téríteni a mezőnyt. Odaóvatoskodunk a szúróbélyegzőhöz, igazolunk, majd kimászunk az árokból, lendületünk egészen a Júlia-forrásig tart ki. Repkény leül, amíg újratöltöm a palackot, a Szent-kútból vett vizet már megittuk, innentől ezt kell beosztani a célig.


Feltotyogunk a Szakó-nyeregbe, még mindig nagyjából világos van, és eljutunk egészen a Hoffmann-kútig lámpa használata nélkül. A háznál derül ki, mire gondolt J a a t, amikor azt írta az itinerbe, hogy „VIGYÁZZ a padkára”. Tényleg vigyázni kell. Megkerüljük. A vadászházig sem volt éppen mindenhol sétagaloppra alkalmas a terep, de az Égett-hársig, sőt, nagyrészt a célig kifejezetten pocsék járhatóságú az ösvény. Tocsogunk, szöttyögünk, csúszkálunk a sárban, eleinte felfelé, majd az Égett-hárstól végre lefelé. Átmeneti enyhülést a Pálos kolostor környéke jelent egy rövid füves szakasszal, utána Pilisszentlélekig megint kapunk pár tucat méternyi sáros ösvényt. Megtépázott idegekkel érem el a falut, de a célig tartó rövid úton visszatér a jókedvem. Bent nagy vigasság, tömeg, meleg, kedves rendezők és szép díjazás fogad. Hópihés jelvény – fehér alapon zöld – és hatszögletű oklevél jár a teljesítésért. Öcsi mutatja a hátsó udvar felé az utat, itt kapunk vacsorát, amely esetünkben sűrű, forró gulyáslevest jelent. Megesszük, még élünk némi közösségi életet, majd elbúcsúzunk, és a reggel megismert útvonalon felsétálunk a Két-bükkfa-nyeregbe. A busz pontosan, üresen érkezik Dobogókő felől, a sofőr jót mosolyog, ahogy végignéz rajtunk, de nem kifogásolja, hogy térdig sárosak vagyunk. Pilisszentkereszten egy fő, Pomáz belterületi megállóiban további nyolc fő száll még fel, Pomáztól hév, busz és villamos igénybevételével jutunk haza. A LeFaGySz 2014-ben is hozta a formát, ha nem is hóval és jéggel, de rengeteg sárral és a szokásos, nehéz útvonallal. Köszönöm a rendezőknek a lehetőséget, köszönöm Kerek repkénynek a társaságot!


-Kékdroid-


---<<< K É P E K >>>---

 
 
Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúraTúra éve: 20142014.02.08 19:36:30

Börzsöny Éjszakai tt. - Farkas Zsolt Emléktúra


 


...you are given just one momentary glimpse of the entire unimaginable infinity of creation, and somewhere in it a tiny little marker, a microscopic dot on a microscopic dot, which says „You are here.””

(Douglas Adams: The Restaurant at the End of the Universe)


 


Várok a rajt megnyitására, beszélgetek, próbálok könnyedséget csempészni a hangomba, mintha valami kényelmes kirándulás előtt, éppen csak egy kávé kedvéért ugrottam volna be a túra rajthelyeként szolgáló Kőrózsa étterembe. Beszélgetőtársam – az általam rég látott Jenő – lát el nevezési lappal, gyorsan kitöltöm, és csatlakozom a sorban állók tömött oszlopához. Suvlaj és Zsolt, akikkel együtt érkeztem, ügyesebben találtak helyet valahol elöl. Nem is látom őket a túra végéig. Az autó másik két utasa, Ervin és Dániel valahol mögöttem vannak a sorban, de őket is csak egy pillanatra fogom látni az éjszakában. Lassan döcög előre az itinerre váró nép, csanya eleinte egyedül rajtoltat, majd két segítője is akad, akikkel érezhetően felgyorsul a tempó. Rájár a rúd a rendezőkre: a meghirdetett különbuszt a diszpécser Királyrét helyett a Terep Százas rajtjába küldte, és az Pesthidegkúton van – ennélfogva csanyáékra hárul a résztvevők autóinak legalább részbeni átszállítása. Nem csak nekünk lesz húzós az éjszaka. Sorra kerülök, pénzt teszek le Juditnak az asztalra, cserébe kapok egy papírlapot, térképvázlattal és mindenféle adatokkal az ellenőrzőpontokat illetően. Az itiner mellé nejlontasak jár, zárható. Hasznos kiegészítő az olyan feledékeny túrázónak, mint én. Este fél hétkor, a felírt rajtidőmnek megfelelően kilépek a Kőrózsából, felöltözöm, és balra kanyarodok. Arra vannak a hegyek.


Mindenféle hegyremászás előtt legelőször a diósjenői aszfaltutat követem a börzsönyi szintezési főalappontig, itt volt a túra korábbi változatának a rajthelye. Megállok néhány fényképet készíteni az alappontról, aztán megyek tovább. Enyhén behavazott, kiválóan járható út fogad. A jelzést itt lent is, és később, fentebb is elterelték az általam ismert változathoz képest, amelyre láthatóan még elég sokan emlékeznek: oldalt is kapaszkodik néhány fénypont. Innen is, onnan is ugyanaz. Később a zöld négyszöget látom kiválni a főútból, letér a Vilati felé. Néhol, a fák között kilátás nyílik jobbra, a velünk párhuzamos Salgóvár-Hollókő vonulatot könnyű kivenni, sötét kontúr választja el a kevésbé sötét, felhős égtől. Jönnek a komolyabb emelkedők, egyre szélesedik a láthatár, amikor éppen nyíltabb terepre érek. Elhagyom a Godóvár oldalát, majd az észak felől került Miklós-tetőt. Eszembe jut a nyári Szondi emléktúra, akkor lefelé kellett jönni a zöldön. Könnyebb volt? Talán. Körülnézve települések fényei vibrálnak a távolban, lent. Egyre lentebb. Fölfelé haladva fokozatosan erősebben hallom a magasban zúgó, fák között bömbölő szelet. Később már érzem is. Elérem az első kőrakást a Dosnya-nyereg környékén. Igyekszem nem veszteni a lendületből, egyenletes sebességgel próbálok haladni, ez nagyjából végig sikerül, legalább ezen az első hosszú kaptatón. További kőrakások mellett haladok el, meredek szakaszt követ kevésbé meredek, megérkezem az erősebben szeles szint fölé. Újdonság az előrejelzésekhez képest a csapadék, nem tudom eldönteni, mi csapódik az arcomnak: esőcsepp? Hódara? Jég? Nem mintha annyira számítana, úgyis csurom vizes leszek, gondolom. Igazam is lesz. A Magosfa teteje alatt kolompolást hallok, előttem-felettem pár tucat méterre a fejlámpák ledjeinek éles fehérsége mellé halványsárga, meleg árnyalat társul – kövek között lobog egy kis tűz, talán ad némi meleget a pont fagyoskodó őrének. Szüksége lehet rá, bitang erős szél fúj itt fent. Nagyon gyors bélyegzés után kapok pár szál ropit, próbálok valami fényképet készíteni, de az apparátus megadja magát a hidegben, és a túra során nem lesz hajlandó újra bekapcsolni. Kiabálva veszünk búcsút egymástól a pontőrrel, másképp nem hallanánk, mit mond a másik.


Lelépek a Magosfáról, következik a Sasfészek-bérc és a Nagy-Mána. A havas ösvény szerencsére még a meredekebb szakaszokon sem csúszik annyira, hogy a túrabotokkal ne tudjam megtartani magam. Annál zavaróbb az erős oldalszél délkelet felől, pláne, hogy ónos esővel társul. Nem telik bele sok idő, és az egész jobb oldalamat páncélként védi a ráfagyott víz, ez szórakoztat. Az már kevésbé, hogy nincs kéznél a kendőm, hogy az arcomat eltakarjam, megvédendő az elzsibbadástól. Egy helyen éles jobbkanyarral hagyja el a gerincet a jelzés, néhány túrázót vissza kell kiabálni a téves irányról. Valahol itt előznek meg nagy sebesen Don Razzinóék. Bele sem merek gondolni, mennyivel később indulhattak el. Rövidesen kiérek a Nagy-Mána nyitott, hosszú tetejére, de az éjjel is fantasztikus kilátást kevéssé tudom kiélvezni, a széltől könnyezik a szemem, ráadásul komolyan nehezemre esik egyáltalán az úton maradni. Viszonylag nagy felületen talál meg a levegő és az egyik túrabotot csak arra kell használnom, hogy ellentartsak a széllökéseknek. Közben azért igyekszem körülnézni: mellettem a leendő útvonalat, a Pogányvár gerincét látom, amelyen néha egy-egy fénypont villan fel. Milyen jó nekik, gondolom, miközben próbálok a keskeny ösvényen maradni. A nyílt szakasz végét jelző fának már előre örülök, akármilyen botladozós lejtő is követi. Lebotladozom, a szelet pedig, ha nem is elvágták, de jócskán mérséklik a fák. Nyikorgások és néhány tompa, halk puffanás kísér tovább, majd ahogy egyre lejjebb jutok a Rakottyás-völgy felé, úgy válik békésebbé, nyugodtabbá a környezet. Halk csilingelést hallok, bánatos dallamút. Ritkán vetődök erre úgy, hogy hallom a szélharangot működés közben. Megállok pár másodpercre hallgatózni, jó érzés, és az időmbe bőven belefér. Lent, a Rakottyás- és a Rózsa-völgyek találkozásánál várnak a pont őrei. Átóvatoskodok a befagyott patakon, megállok a mérsékelt erejű tábortűz közelében. Megkapom a mai második bélyegzést, majd a pontőr hölgy saját készletéből saját teával kínál. Egy pohárral elfogadok belőle, ezúton is nagyon köszönöm! Kibányászok egy szelet fagyott csokit a zsákomból, elharapdálom, majd a vízálló miacsodát a táskámra igazgatom. Későn, de talán nem teljesen fölöslegesen. Közben ismerős alakzat érkezik a fenti sötét felől, akiben CsST-t ismerem fel. Gyorsan javaslom is az együttes továbbhaladást, hogy szórakoztatóbb legyen a túra hátralévő majd' háromnegyede.


A javaslat elfogadásra kerül (elfogadást nyer? hmm), együtt indulunk tovább. Botladozok egy sort a Rózsa-patakon való jónéhány átkeléskor, közben folyamatosan figyelem, hogy hol fog feltérni a jelzés a völgyből. Ahol ez végül bekövetkezik, ott indul a mai második emelkedő, a nagyon meredek. Beállok megint egy közel egyenletes, folyamatos haladásra, a túrabotokkal leveszek némi terhelést a térdeimről, de az eredmény csak annyi, hogy jobban elfáradok. Egy ponton a bal kezemben lévő bot egyszerűen megunja a terhelést és összecsukódik. Menet közben nyitom újra, természetsen ott, ahol már nem szélvédett helyen vagyok, és azon morfondírozok, hogy ez az összecsuklás egy élesebb helyzetben ennél jóval kellemetlenebb következményekkel járna. Egy jobbkanyarnál bevárom CsST-t, közben zselés cukorkát rágok és próbálok nem arra gondolni, hogy ez mennyire káros a fogakra. A Pogányvár sáncainál lófrálunk mellesleg, a szomszéd hegygerinc a Nagy-Mána, számos túrázó számos lámpája villog. Ott jobban fúj a szél, de itt sem maradunk hűtés nélkül. Felóvatoskodok a zöld sáv eléréséig, bevárom az időközben valahol megálló CsST-t, de előbb még ráköszönök régészlány és sétáLós bácsi és harmadik útitársuk triójára. Aztán kényelmesen felballagunk a Csóványos közeli tetejére, ahol egész népes társaság verődött össze. A torony környéke még le van zárva, az eligazító tábla azonban a zárt területen kívül esik. A hegytetőn fagyoskodó Lupus a tábla közelében vert pontőri sátrat. Csak egy kézfej látszik belőle, amikor beveszi és kiadja az itinereket. CsST leül, én addig kicserélem a táskám oldalzsebében az üres palackot egy teli palackra. Útitársam meggyes péksüteménnyel kínál, köszönettel elfogadom, de a megevése már a lefelé vezető útra marad. A hegytető most nem kifejezetten kényelmes hely a pihenésre.


A Börzsöny főgerincén sétálunk tovább, kényelmesre letaposott ösvényen haladunk, amúgy látványosnál látványosabb helyszíneket érintve. A szél természetesen itt is elkísér, a fák nyikorogva, recsegve hajlonganak körülöttünk. A Szabó-kövek melletti kilátóponton megtorpanok, gyorsan körülnézek: délkelet felé települések fényei derengenek a messzeségben, míg a másik oldal felé tekintve komor, fekete körvonalú hegyek között mélyen sötétlő völgyeket lehet kivenni. Nem csak a hidegtől borzongok. Hangyás-bérc, Égés-tető a két következő nevezetes helyszín, úgy megyünk le a Csóványosról, hogy előtte röviden felfelé is kell mennünk. Az Égés-tetőnél, egy szikla tövében válik el az általunk követendő piros sífutó jelzés a főúttól. Az OKT és a mellé betársult piros sáv szélesen letaposott útvonala sokakat megviccel – engem is. Szerencsére alig tíz méternyi szintveszteséget könyvelek el, amikor meglátom, hogy valaki szemből érkezik. Forduló, vissza a sziklához és el a Px-en. Itt utolérem az elágazást nem benéző CsST-t, beszélgetve ballagunk az Égés-bérc felé. A sífutó út elhagy minket a Rakodó felé, mi az Újpest-forrás felé vezető jelet követjük tovább, valami karikát. Pihentetős, kényelmes szakasz ez, lentebb a szél is alig fújdogál, figyelni is legfeljebb a néhol csúszóssá váló útra kell. Kellene, merthogy itt vágódok el először (pontértéke: sechs komma drei, a ritmustalan befejezés miatt) valami lefagyott szakaszon. A Szén-patak-völgyébe meredek, egynyomos csapáson botladozok le, minden második fába fél karral belekarolok, hogy veszítsek a lendületből. Sikerül, ezt a részt megúszom további esés nélkül. A Kárpátok-kulcsosházat (ex-Spartacus) az aszfaltút felől közelítjük meg, az aszfaltutat pedig tükörjég borítja. Óvatosan szedem a lábaimat ezen a néhány méteres szakaszon.


A kulcsosház mellett nagy élet zajlik, legalább húsz-harminc túrázó köti le a négy pontőr: Kerek repkény, Eszter, Viola, és a pont koordinálását vállaló Sistergő figyelmét. Kapok pogácsát, almát, és fantasztikus, Sistergő-féle teát, bögrényit, meg elvitelre a palackba is. Továbbá kihasználom az abból eredő mentális segítséget, hogy Repkény is pontőr. :) Mintegy negyed órát molyolok a ponton, aztán CsST-vel elbúcsúzunk az „Utolsó Otthonos Háztól”, ahogy Ervin utalt még a helyszínre a kocsiban idefelé. Rövid ideig megint a feltáróutat követjük, majd a jelzés meredeken nekimegy a hegy nyúlványának és levágja a ráérősen szerpentinező aszfaltcsík kanyarjait. Meglep, de túrabotra támaszkodva is alig bírom felküzdeni magam az ösvény vízmosta, lefagyott indulásánál. Eltart egy percig, amire nagy nehezen találok egy helyet, ahol meg tudok állni stabilan. Valami tüskés susnyába kapaszkodva felhúzom magam, fent a gyalogút már könnyen járható. Odébb, egy újabb útkanyarulatot követően magányos túrázót látunk fentről érkezni egy párhuzamos úton, a kulcsosház holléte felől érdeklődik fáradt hangon. Elmagyarázzuk, aztán túrázunk tovább. Réten vágunk keresztül, majd felérünk a Foltán-kereszthez, innen az OKT-t követjük újra, egészen a Csóványosig. Felkészültem, hogy ezen a szakaszon micsoda szélre lehet majd számítani, ehhez képest alig csöpög némi víz, és a szél sem fúj olyan erőteljesen. Egy ideig. A hegytetőn Lupus számára a körülmények nem javultak sokat. Ezúttal csak az igazolás pár pillanatára állunk meg, majd elindulunk a Magosfa felé.


Megközelítjük az elágazást, ahol jóval korábban a Magosfa felől a Nagy-Mána felé kanyarodtunk, de el nem érjük, a mi utunk éles hajtűkanyarral fordul egyet, és az Oltár-kő felé megyünk tovább, eleinte enyhén lejtő úton, szembeszélben. Az enyhe lejtő nem sokkal odébb meredekre változik, majd szerpentin könnyíti a lejutást, immár a Kőkorsónál. Újabb pihentető szakasz áll előttünk, de ez nem akadályoz meg abban, hogy még az Oltár-patak völgyében újabb eséssel mutassak áldozatot. A Fekete-rét után jórészt a kisvasút nyomvonalát követjük, a megmaradt hidak nagy segítséget jelentenek a patakátkeléseknél. Felettünk kitisztul egy kicsit az ég, pár percig látszanak a fátyolos felhőzeten túl a csillagok. Előttünk, mögöttünk látó- és hallótávolságon kívül van mindenki, a vasút töltésén pedig könnyű a haladás. Elballagunk a sötét, elhagyatottnak tűnő Postás-ház mellett, és rövidesen elérjük a Hamuház rendező-pályaudvart. A házból barátságos fény szűrődik ki, becsúszkálunk a lefagyott lépcsőkön. Zsotyekék őrzik a pontot, háromféle Balaton szeletből kínálnak. Tartunk néhány perc pihenőt, majd amikor már a lámpámról elkezd csöpögni a víz, továbbkirándulunk. Szekérút kanyarog velünk fölfelé, sok helyütt jeges a felülete, figyelni kell a lépésekre. A Bányapuszta feletti elágazásnál bizonytalankodunk egy darabig a sok leszürkézett jelzés láttán, de a követendő P+ hamar megkerül, innen inkább hosszú, mint meredek út vezet a Nagy-Hideg-hegyre. Persze, a Hanák-rét után van benne elegendő meredekség is, de itt legalább már nem csúszik az ösvény, jól járható nyomot követünk a hóban. Az emelkedő utolsó szakaszán veszem észre magamon, hogy kezdek eléhezni, emellett erős szomjúság tör rám. A turistaház fényeit meglátva úgy döntök, hogy a tetőig már nem állok meg, inkább menet közben rágcsálok megfagyott zselés cukorkát. Ez segít. A háznál a tisztességes entrée kedvéért esek még egyet a lépcsőnél, majd felbotorkálok a turistaház zöld, mintás vasajtaja elé. Bemegyek.


A házban két hölgy őrzi a pontot, zene szól halkan, és ropi áll az asztalon. Leülök (nem olyan jó ötlet, guggolni kéne), van eszem, iszom, dínom, dánom. Bevetem a termoszban eddig cipelt, otthoni fekete teát, ami szörnyű ízű, de legalább segít ébren maradni. A pontőrök figyelmeztetnek, hogy a lefelé vezető út már akkor is csúszott, amikor ők fölfelé jöttek rajta, nem lesz egyszerű. A nem túl hosszú pihenőt gyors elhatározással befejezettnek tekintjük, elindulunk tovább. CsST a talpára applikálja a hóláncot, működik a berendezés: én a célig még esek kettőt, és produkálok néhány érdekes kűrt, míg ő a legnagyobb kényelemmel sétál ugyanazon a terepen. Egyelőre azonban még nincsenek ilyen nehézségek: kilépünk a turistaházból, kapcsolnám fel a lámpát... és az nem kapcsol, csak valami vibráló fényt ad, majd már azt sem. Egy darabig elbohóckodom (a pótlámpát nincs kedvem előhalászni a táska mélyéről), majd egy védettebb helyszínen gyors elemcserét hajtok végre. A hajnali szürkület előtt kábé fél órával. Ez van. Lesétálunk a Magas-taxi turistaházhoz, majd el a sípálya rossz oldalán. Egy széles utat elérve kétfelé is elnézek, hogy kiderüljön, a harmadik irány a jó irány. Megkerüljük a Magas-Taxot, az út hosszan, lazán lejt, majd a Taxi-nyiladékot elérve korcsolyapályává változik. Valahol itt kapok egy sms-t suvlajtól, hogy minden rendben van-e, megvárjanak-e a hazaúttal. Leesemesezzük a dolgot, megvárnak, ezúton is köszönöm a türelmet. Királyrétig ránkvirrad a szürke hajnal, néha elkezd pötyögni némi eső, de talán csak képzelem, olyan rövid ideig tart. Ébrenlétemről a tea és az útviszonyok gondoskodnak, a figyelem pillanatnyi lankadását azonnal megtorolja a jég. Az út szélén próbálok néha haladni, de a susnyában még lassabban lehet közlekedni, mint a jégen. Királyrétre végül így is az általam vártnál korábban érünk le, besétálunk a turistaházhoz. Itt először az előtérben öltözködő Zetével futok össze, a cél egy helyiséggel bentebb található. Suvlajékba botlok először, utána lépek oda a rendezői asztal mögött ülő berzsohoz és csanyához. Gratulálnak, választhatok többféle kitűző és többféle oklevél közül. Egyik szebb, mint a másik, végül egy alkonyati fényes változatnál maradok.


Ezúton is köszönöm a rendezést, a pontőröknek a kitartást az éjszakában, a hidegben-esőben-szélben. Köszönöm a társaságot és a hosszú beszélgetéseket CsST-nek, és köszönöm az autós eljuttatást suvlajnak. A célból először Ákos bá' büféjéhez megyek, egy pár virsli és egy nagy pohár tea fogad, majd visszabotorkálok suvlajékhoz, akik már az autóban várnak. Visszaúton beszélgetünk, majd elsőként szállok ki Újpest-külsőn. Esik az eső, csúszik a jeges járda, én pedig fáradtan, csurom vizesen, ám elégedetten érkezem haza. Gratulálok a teljesítőknek!


-Kékdroid-


Képek most nincsenek.


A fenti idézet magyarul:

„...mindössze egyetlen rövid pillantást kapsz a teremtés elképzelhetetlen végtelenségéből. Valahol az egészben van egy icipici jelzés, egy mikroszkopikus pettyen elhelyezett mikroszkopikus petty, amelyen ez áll: „Ez vagy te.””


(Douglas Adams: Vendéglő a világ végén)

 
 
A híd túl messze van...Túra éve: 20142014.01.26 19:00:43

Makó túl messze van – A Híd túl messze van... 90 -> 60


Show them the way to reverse their decline,

Guide them back on a River of Time”

(Ayreon: River of Time)


 


Szombat reggel nagy meglepetésemre magamtól, pár perccel az ébresztőt megelőzve ébredek. Ezzel nagyjából le is tudom mára az előzés tevékenységét, a szó számos értelmében. Gyorsan rendezem gondolataimat: Tápén vagyok, a helyi plébánián, a rendezők által valahogy mégis leszervezett közösségi szálláson, tucatnyi másik turista társaságában. Oké. Suvlaj fuvarozott ide tegnap este, -rafter-rel és Kerek repkénnyel. Oké. Tegnap este kártyákkal háborúztunk, vagy micsoda, CsST (Kinizsi Százas blog) jóvoltából, aki megutaztatja a túrán is a játékot, dobozostul. Ez is oké. Kilencven kilométert készülök túrázni, két folyó mindenféle gátján. Ez már kevésbé oké. Mellettem Repkény még bőszen küzd az álomból való kilábalás ellen, hiába, mert az idegesítő hangú ébresztő végül kirázza őt is a hálózsákból. Ezalatt lassan feléled a terem közönsége, emberek mosdanak, pakolásznak, reggeliznek. Összeszedjük magunkat, és autóval közlekedünk át az ATIKÖVIZIG telephelyére. Itt pár percig mélán nézünk egy olyan bejáratot, ahol nem tudunk bemenni. Aztán egy mérsékelten észrevehető papírlapot észrevéve átsétálunk egy olyan bejárathoz, ahol már igen. Étteremnek látszó helyiségbe lépünk be, itt rendezői oldalon mindenféle fölösleges kapkodás nélkül zajlik a rajtoltatás. A sorban elfoglalt nagyon szerencsés helyzetből adódóan mindössze fél óra várakozással, és némi számolási segítségnyújtással (két nevezés plusz 2*1 éjszaka szállásdíj) megússzuk. A kapott itiner egy darab A/5-ös kartonlapot jelent, színes, 1:150000-es méretarányú térképpel, rajta az útvonalat pirossal emelték ki. Hátoldalán szerepel még néhány hely néhány igazolásnak, egy nagy rajtszám, valamint az érintési pontok rövidre fogott listája, résztáv adatokkal és a korábban már említett "tea, csoki, bély." típusú felsorolással. Kiegészítésképp egy ugyanekkora papíron kapunk leírást a Makón követendő útvonalról. Ennyi információ bőven elég, ez nem olyan túra, ahol elkezdem keresni a szintmetszetet.


Hét óra öt perckor, a sorban álló tömegek között ellavírozva kilépünk az étteremből, felsétálunk egy csúszós betonlépcsőn a gátra, balra kanyarodunk, és a Tisza mentén nekivágunk a hosszú, sík sétának. Mellettünk a mentett oldalon felújított gépház, a folyó felől nyaralóházak sokasága. Alattunk nagyon enyhén sáros út, felettünk szürke, felhős égbolt. Előttünk a gát. Elérjük tápéi kikötőt, a tavalyelőtt szétvágott SZŐKE TISZA egykori kikötőhelyét[1], a gát oldalában roncsdarabok hevernek, itt egy terasz talán a tatról, ott egy híd, korláttal. A vízen egy kisebb hajó lecsupaszított torzója lebeg. Szomorú látvány. Sétálunk tovább, Tápé házai mellett: a templomhoz viszonyítva könnyen betájolható esti szálláshelyünk. Futók közelednek, ez nem akkora szám, de ők ketten most szemből érkeznek: Cam Mogóék szaladnak nagy sebesen, egy köszönés erejéig megállunk, aztán mindenki megy tovább, Szegedre. Elhagyjuk a buszfordulót, ahová éppen beáll a Tisza Volán fehér alapon kék díszítésű járműve, néhány felszálló jelzi utazási szándékát. Eztán nem sokkal Tápét el is hagyjuk, a távolban egyre hangsúlyosabbá válik az algyői szénhidrogén-kitermelő monstrum a magasba nyúló gázfáklyával. A másik oldalon ártéri erdő, amelyet néha nyiladék szakít meg, hol villamos-, hol gázvezeték keresztezi a folyót. Elrobog mellettünk DJ_Rushboy, néhány szóra lelassítva hozzánk. Alkalmanként a vízművek egy-egy létesítménye bukkan fel, szivattyútelepek, gátőrházak mellett sétálunk el. Áthaladunk a Szegedet és Makót északról kerülő M43-as autópálya alatt, kinézek jobbra, de a hídpilléreknek csak a teteje látszik.


Lassan észak felé kanyarodunk a gáttal, Szegedtől eddig távolodtunk, most azonban, mintha újra közelednénk a város széléhez. Előttünk a láthatár tekintélyes részét lefedi a MOL itteni telepe, a lobogó gázfáklya újra és újra magára vonja a figyelmet. Hosszú ív megtétele után érkezünk meg Algyő határába, előbb kisméretű szennyvíztelepet, utóbb repülőtérnek írt létesítményt figyelhetünk meg. A reptéren katonai festésű Ancsa[2] pihenget kiállítási tárgyként, 05-ös oldalszámmal, valamint egy nagyobb gyűjteménynyi páncélozott jármű is sorakozik a kerítés mögött. A gátőrházat a falu déli végén találjuk, itt van az első érintési pont, ahogy errefelé az ellenőrzőpontot nevezik. Nagyon finom teával kínálnak, ezen kívül egy Balaton szelet a szolgáltatás, és bónusz megszemlélhetjük a falra szerelt, különböző korú telefonkészülékeket. Zivatar esetén a csatlakozót még mindig ki kell húzni. Kint már látok némi változást, hordófedélre emlékeztető járólapok vezetnek a kertben elhelyezett pavilonig. Legalábbis remélem, hogy nem az egész hordót ásták be nagy munkával. :) Elbúcsúzunk a lelkes pontőröktől, visszasétálunk a gát koronájára, megyünk tovább, szemben a Tiszával. Elhaladunk az algyői templom mellett, fekete márványtábla emlékeztet, hogy a környéken a folyó az igazi úr. A templom után keskeny út húzódik át a gáton a folyó felé – talán strand lenne? Odébb elérünk egy szélesebb keresztező utat, amely az ártér felé vezet, azóta megnéztem, a faluhoz tartozó csónakkikötőnél ér véget. Méretes, mesterségesnek tűnő tónál (lekerített holtág talán?) búcsúzunk Algyőtől, előttünk húzódik a 47-es főút, mögötte a Szeged – Békéscsaba vasútvonallal. Még a tóparton járunk, amikor egy Uzsgyi[3] döcög el Békéscsaba irányába. Az országútra érkezve megcélozzuk a Tisza hídját, szalagkorlát kerít le egy keskeny csapást a padkán. Elhúz szemből a Körös Volán Békéscsaba – Pécs buszjárata. Ezt az utat is elég lehet végigülni, bár -rafter- emlékeztet az egykor oly nagysikerű Gyula – Lenti országjáróra. Végigballagunk a hídon, alattunk csendben, lassan hömpölyög a zöldesszürke vizű folyó.


A Tiszántúlra érkezve az első jobbkanyarnál elhagyjuk a főutat, Nagyfa felé kanyarodunk a keskeny, gátkorona szélességű sokadrendű országúton. Néha személyautó húz el mellettünk, közös tulajdonsága sofőreiknek a bámulatosan labilis úttartás. Megelőz egy csuklós Ikarus is, különjáratként szállít néhány, az ablakon érdeklődve kibámuló utast. A borsosi gátőrháznál hagyja el a gátat, és vele együtt minket a környéket feltáró aszfaltút, mi maradunk az immár burkolat nélküli, a korábbihoz képest meglehetősen sáros (de még mindig egész járható) gáton. Néha inkább a gát oldalában ballagunk a letaposott fűben, ahogy a mezőnynek az éppen látható többsége is teszi. A telefonpóznákon húzódó vezetékek felől néha felerősödik, néha elhalkul a zúgás, de az oszlophoz közel hajolva mindenképpen hallani valami alapzajt. Később egy út húzódik le a gátról az ártéri erdő felé, erre haladhatott a koronát feltúró jármű is, mert végre kényelmesen haladhatunk az enyhén füves gátkoronán. Jobbra az erdő, balra az itt már valóban végtelennek tűnő Alföld látványában gyönyörködhetünk. Elérjük a györpölési szivattyútelepet, gondozott gépházba belesve gondozott gépeket látni, kint pedig feketére festett, méretes szerelvényeket. Nem sokkal később elmegyünk a bv nagyfai, saját holtággal lekerített komplexumának külső kapuja mellett. A minket még a gát és az országút közös szakaszán megelőző gépjárművek többségét itt látom parkolni. Odébb, a gáton az egyik telefonpóznán taxitársaság hirdetését találjuk, kiemelve, hogy beszélnek angolul. Eltöprengek azon, hogy kik alkothatják a hirdetés célközönségét.


Menetelünk tovább, elkezd szemerkélni az eső, és néha feltámad egy-egy fuvallatra a szél. A csepergés nem sokáig tart, a szél viszont változó erősséggel kísér végig a túrán. Az ártéri erdő mellettünk más formát ölt, most fekete, nem túl magas, szétterjedő koronájú fák kísérnek utunkon. A Tiszát egy helyen egészen megközelítjük, majd ez elmúlik, és a túra során már nem is látom újra. A nagyfai holtágnak láthatjuk a dél végét is, és nem sokkal odébb a kapcsolódó nagyfai szivattyútelepet érjük el. A társaság itt újra összetalálkozik, rövid pihenőt tartunk egy betontömb kényelmét élvezve. CsST sajtos tallérral kínál, köszönöm. Amire eszembe jutna, hogy akár egy gyors kártyapartit is lehetne intézni, már tovább is állunk a helyszínről, követjük a piros sáv jelzést, amelyet az algyői híd után értünk el. Újra áthaladunk az autópálya alatt, erről az oldalról jobb rálátást találok a hídra, készítek róla egy közepesnél valamivel gyengébb fényképet. Az aluljáró után letérünk a folyó felőli oldalra, megnézzük a Porgány-foki zsilip feltárt maradványait. Visszatérve fent érdekes határkő hívja fel magára a figyelmet: Sövh. és Tápé határa, valószínűleg a vízügyeseknél valami szakaszhatár. A következő nevezetes helyszín a porgányi gátőrház, suvlaj és CsST a sorompón ülve várnak be minket. Ballagunk tovább, nézegetem a szántókat ellepő, földgáz- vagy éppen olajtermeléssel kapcsolatba hozható létesítményeket. Hihetetlenül nyugodt környék ez, állapítom meg négy év után újra. Emellett az is feltűnik, hogy most mintha jóval nagyobb lenne a nyüzsgés a környéken, mint azon a bizonyos korábbi túrán – emlékeztetem is magamat, hogy akkor köd volt, ami most nincs. Elérjük a Holt-Tiszai gátőrházat, korábban itt is ellenőrzőpont volt, most csak tyúkok kapirgálnak a töltésoldalban, odébb terepjárós csendélet figyelhető meg. Nem messze innen térhetnénk le a Maros torkolata, pontosabban a térkép által tápairétiként ismert rév felé. A nyiladékon benézve a látott épület a kör alaprajzú toronyszerűséggel már a túlparton emelkedik. Hozzánk sokkal közelebb, egy póznán újnak tűnő piros és sárga sáv jelzéseket látunk, mint a turista infrastruktúra megtestesülését. Találunk táblát is kitéve, amelyen a térképi részből csak a pirossal színezett vonalak maradtak meg, ennélfogva érdekes, de teljesen használhatatlan emlék. Nem mulasztjuk el megnézni a Maros gátjának a nullás kilométerkövét, a szelvényszámot a telefonpózna beton támasztójára festették. A táv harmadánál járhatunk, kelet felé kanyarodunk, irány Makó.


A Maros gátjának ezen szakaszán jórészt CsST-vel társalgok, ezzel el is szalad némi idő, és megérkezünk – röpke 24 kilométeres szakasz után – a második ellenőrzőpontra, a vetyeháti gátőrházhoz. Algyő és Makó között ez az egy ep. maradt meg, nagyjából a korábbi kettő között félúton. Kedves pontőrök kínálnak halvány ízű teával és finom almával. A kertben telepedünk le, az időjárás inkább márciusra, mint januárra utal, nyugodtan le lehetne heveredni a fűre. Itt találkozunk popeye-ékkel, akik még valahol a Tisza gátján előztek meg, ők nem sokkal érkezésünk után tovább is állnak. Ücsörgünk, eszünk, iszunk. Majd' félórás pihenőnk után nehezen (sehogy sem) megy a korábbi utazósebesség felvétele, de Makó a papír szerint még 23 kilométer, jó lenne a sötét beállta előtt odaérni. Meglódulunk. Jobbos ívet követően megközelítünk egy országutat, facsoportnál két kereszt áll – a látnivalóhoz kitérő, azt közelről is megszemlélő -rafter- elmondja, tanyasi iskolának állít emléket a hely. Előttünk felbukkan egy település: Maroslele, ez még nem Makó, egyáltalán nem. Az ártér felé nézve megsokasodnak a nyiladékok, átjárók. Néhol favágás zaja hallatszik, néhol csak beszélgetésé a sűrűség felől. Vagy az utóbbit csak képzelem? Balra traktorral dolgoznak valamit, gyalogos kísérettel. Sétálunk, Kerek repkénnyel kezdünk leszakadni a többiektől, akik aztán a Feketecsárdai gátőrháznál várnak be. Emlékpihenő az itteni ellenőrzőponthoz. Leülünk, de csak azért, hogy még nehezebb legyen elindulni. Indulást követően egyből le is szakadunk a csapattól, és Makóig már nem találkozunk. Balra a hosszú ideje látható Maroslele kínál csábító alkalmat a kiszállásra. A következő pár kilométeren feljavított, kavicsos út vezet a gáton, a nyugati végpontján kitáblázták, ki és mennyi pénzt költött a felújításokra, melyik program keretében. Remélem, a majd' másfél millió eurós mutatványnak csak egy kis szelete az útfelújítás. Húsz percig lépkedünk a szürke úton, akkor elérjük a makói szivattyútelepet. Ezzel elértük Makó külterületének a határát, leülök Repkény mellé a sorompóra. Beszélgetünk, fő téma a Makó és Szeged közti buszközlekedés. Közben megérkezik régészlány és sétáLós bácsi, pár perccel később, amikor továbbindulunk, már csak két pont látszik belőlük, messze a gáton. Mögöttünk a felhőkön túl a naplemente fényei festik különös színűre az ég alját. Szürkülni kezd.


Innen Makóig még egyszer megpróbálunk belehúzni úgy igazán, de féltáv környékén – amikor a város fényei már látszanak, de nem akarnak közelebb kerülni – elkezd csökkenni a lelkesedésem a túra folytatása iránt. Repkény már korábban kifejezte, hogy a maga részéről teljesen elégedett lesz a hatvanas táv teljesítésével. Én még hezitálok, és azt számolom, hogy mennyi előnye lehet suvlajéknak. Elsétálunk a leengedett redőnyű Nagykarikai gátőrház mellett. Lassan besötétedik, előttünk Makó nagytemploma tornyosul, még mindig elég messze, és a Szegedi út fényei mutatják, hogy körülbelül hol érkezünk majd meg a városba.Oldalt fémalakzat látszik, bent, a gát ártéri oldalán. Az 1970-es árvíz emlékére állították. Innen már emlékeim szerint már nem kell olyan sokat menni a városig. Tévedek, még majd' egy órán keresztül botorkálunk a töltésen, azért sem használva a fejlámpánkat. Mellettünk kisebb telkek, bódék, épületkék állnak, amennyire ki lehet egyáltalán venni a sötétben. Telik az idő, trappolunk néma csendben. Valahol megállunk két pillanatra, aztán megyünk tovább. Rájövök, hogy lámpáinkra Makóig így sincs nagy szükség, még épp akad annyi természetes fény, amennyinél megoldható a haladás, no meg a gátat amúgy sem könnyű eltéveszteni. Mielőtt beérnénk Makóra, megállunk megint, Repkény leül, kér öt perc pihenőt. A túra városszéli telefonoszlopra helyezett „Üdvözlünk Makón” táblájánál megint megállunk, itt eldöntöm, hogy nekem sem hiányzik a maradék harminc kilométer Szegedig. Besétálunk Makóra a leírás és a szalagok útmutatását követve, közben találkozunk a már szembejövő popeye-ékkel és Rudi Istvánékkal.


A makói cél-ellenőrzőpontnak a József Attila Gimnázium ad helyet, először gyanakvón nézem az ugyanott konszolidáltan bulizó, jólöltözött osztálytalálkozókat, majd észreveszem a HTMV irányító tábláit. A rendezői asztal mögött szigorúan néző Mendei mester kérdezi, továbbmegyünk-e. Most inkább nem. És egy tál levest azért ugye megeszünk? - kérdezi megenyhülve. Köszönettel, az bármikor jöhet. Leülünk suvlaj, -rafter- és CsST triójához, jó utat és sok szerencsét kívánunk a továbbiakhoz, Repkény készít róluk egy indulós fotót. Ők továbbállnak megszemlélni a Maros bal parti gátját, mi pedig lelkesen kanalazzuk a jó sűrű lencselevest. Elpihengetünk, majd átsétálunk a buszállomásra, innen a Körös Volán járműve szállít Szegedre. Az utat jórészt átalszom, a Mars tér előtt nem sokkal ébredek, járművünk tömve van utassal, főleg a bulizni igyekvő tizenéves korosztály képviselőivel. A végállomáson leszállunk, meglepetten tapasztalom, hogy a körülményekhez képest könnyedén mozgok. Iszunk egy-egy automatás kávét a várónál, majd teszünk egy sétát a belvárosban – már majdnem elfelejtettem, milyen szép hely Szeged. Elsétálunk erre-arra, végül, hogy ne maradjunk autentikus tiszai gátak nélkül, átsétálunk a Belvárosi hídon, hogy a Bertalan hídon, stílszerűen a túra útvonalának utolsó néhány száz méterén jussunk vissza a reggeli kiindulópontra. A 90-es táv céljában keresünk egy csendesebb sarkot, leülünk aludni (miután tisztáztuk, hogy mi tényleg nem a hosszútávot teljesítettük), megvárjuk a csapatot, akik a számításaimnak megfelelően, nem sokkal hajnal egy után érnek célba. Ezúton is gratulálok nekik, valamint minden távon minden teljesítőnek! :) Suvlaj egy rövid pihenő után Budapestig fuvarozza a társaságot, -rafter-től és CsST-től a Kelenföldi pályaudvaron búcsúzunk el, majd Repkénnyel ketten a suvlajmobilt a Népligetnél hagyjuk el. Ezúton is köszönöm a fuvart suvlajnak, és természetesen a társaságot minden útitársamnak! Különleges, nehéz túra a HTMV, egyszer szeretnék majd visszamenni és teljesíteni a most kihagyott plusz harminc kilométert is.


-Kékdroid-


Képek a gátról

 
 
túra éve: 2013
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20132014.01.15 20:32:19

2013


Legeslegelőször szeretném megköszönni Mindenkinek a mindent. Útitársaimnak a társaságot, a sok beszélgetést, a közös élményeket. Az autósoknak az autós fuvarokat, nélkülük sok helyre legalábbis nehezen jutottam volna el. A túrázóknak, akik részt vettek valamely túrán, ahol jelen voltam a rendezésben, a megtisztelő részvételt. A túrarendezőknek, akiknek részt vettem valamely túráján, a rendezést. A túrabeszámolók íróinak, hogy túrabeszámolókat írnak, képeket osztanak meg, videókat készítenek-szerkesztenek. Nekem sokat jelentenek ezek a beszámolók, a blogos hangnem, a líraiság, és a dokumentálós, tájleíró stílus is. Köszönöm a figyelmet az Olvasóknak, akik olvassák soraimat.


Másodszor. Teljesítménytúrák tekintetében darabra, kilométerre, szintemelkedésre hosszú ideje a legkevesebbet sikerült összehozni 2013-ban. Élményből szerencsére így is jutott jócskán, de most meséljenek élményeikről mások, bátorkodtam kigyűjteni pár jellemző mondatot - fogadjátok szeretettel.


Így írtatok Ti túrabeszámolót, kétezer-tizenháromban:


„...pedig azt mondta, hogy kényelmesebbre veszi a Galyavár után a figurát. Megmondom őszintén, örülök neki, hogy nem így tett, hiszen simán hatos átlagot (kb. 6,7) mentünk ” - Totesz, Holló-kőtől Vörös-kőig, Pilis – tura.blog.nepsport.hu / blog.turafuggo.hu


„Előlem és mögülem is eltűntek a társak, egyedül vagyok a hóborította erdőben. Körülölel a csend és a tél.” - Cam Mogó, Palóc LeFaGySz


„Tényleg... ez a nap ma a miénk, csak a miénk, ki tudja, tán az egész világ is, olyan szép itt minden. „ - Vagdalthús, Bükki Kilátások


„...majd egy kellemes túratársnőt kerülök,de nem hagyja magát,tapad és humora is van,talán,mert földrajzot tanít,amit még nem írtunk át.” - olsen, Márciusi Emléktúra


„...aztán szintén egy régi elkavarásra emlékeztető elágazásnál konstatálom, hogy itt most az a helyes, ha letérek a Túrista útról :-)” - ZE, Bia 25 – turablog.zelena.hu


„...Tusák-árok, melyben kb. 70 méter után visszakanyarodott a jelzés és egy feltételes ellenőrzőpont működött, hogy a túrázók ne vágják le a kanyart.” - MirP, Isaszegi csata emléktúra – turazo.ininet.hu


"...a továbbiakban rengeteg vaddal találkoztam, de egyik sem akart fotótéma lenni. Nagy-hegyen megtekinthető az útvonal további része és az andezit ömlés." - atros, Andezit - Index Fórum


„A szervezők, pontőrök kedvessége, a helyi lakosok közvetlensége számomra kiemelte a teljesítménytúrák sorából ezt az emléktúrát.” - porcsin, Nagy Gáspár emléktúra (2010)


„...van valami megfoghatatlan, mad max-es hangulata a kopár sziklakatlannak, szél és víz mosta alakzatoknak...” - greenpioneer, Buda Határán – kiazoldbe.blog.hu


„Meg kell állapítanom, hogy a Magosfáig tartó út a túra legszebb útszakasza. Kétszer kaptam szívrohamot közben, de a Nagy-Mánán elénk táruló kilátás jóvá tett mindent.” - Petyesz, Szondi György Emléktúra


„Nézegetem a térképet, egy kidőlt fán állva, mikor egy köröző lódarázsra leszek figyelmes. Lépnék tovább, de a lámpa 2 villanással kileheli lelkét. Kettesben maradok a döngő hang tulajdonosával.” - Pap Gábor, Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában – kerektura.blogspot.hu


„Még a túra során azon gondolkodtam magányos pillanataimban, mi motiválhatja a szervezőket, hogy szabadidejüket, energiájukat nem kímélve, teljesítménytúrákat szervezzenek a szabadba vágyó embereknek. Nézem a túralapokat szorongató, magasba emelt gyermeki kezek erdejét, a meredeken felfelé néző lelkes tekinteteket, és megkapom a választ.” - marton4, Eger Csillaga


Az U96 felirat leázik Rólam, nem reklámozom magam a Túra második felében, ahogy persze a pénztárcám is ázik, az itiner nem, mert Bajári ad egy A/4-es miezt.” - Forrai U96, Meteor 50


(sajnos a Csolnok Ringről nem találtam értékelhető beszámolót)


További felvillanó észlelet, hogy brutális, meleg szél fúj felfelé menetben, kifejezetten mintha léghűtés lenne, hogy csodaszép a panoráma a sziklák tetejéről és, hogy kellemesen erős színe van a kódos postairónnak.” - sznuupi, Szomor 56


Már már kezdek visszatérni a régi kerékvágásba, de ehelyett egy olyan kerékvágásba térek, ami térdig ér, és sár van benne. Ez viszont még nem volt itt a Kinizsin, és nem is tudom hirtelen, hogy ez a gép honnan jöhetett. Jó, hogy nem ment fel a szerpentinre, biztos diszkvalifikálták volna.” - Ottorino, Iszinik 100


Matrica a lapra,kilátóba fel,végre megérte a lépcsőzés,a Balaton felett káprázatosak a fények,a többi irányba is éredmes nézelődni.” - dnvzoli, Tanúhegyek nyomában 40


Nagyjából a Herendi templomromtól összerázódott három-négy csoport, akik nagyon hasonló tempóban gyalogoltak, s attól függött ki megy elől, hogy éppen ki fotózott többet. A templomromoknál meg együtt volt az összes.” - nafe, Régi templomok nyomában


„A Fóti Somlyó nagyon sokáig kalákában elkövetett maszatolós felvételezést és boldog kocsmatanszéki jegyzőkönyvírást jelentett számomra (v.ö. megboldogult ifjúkor), mígnem egyszer el nem vetődtem a TTT oldalra, akkoriban még egyértelműen csak furcsálkodó homlokráncolással, de a név hallatán persze akkor is megdobbant a szívem.” L.L., Fóti-Somlyó (2012)


 


Fent soroltak, és -Kékdroid-


 


Képek helyett itt a nagy lehetőség elmosódott diagramokat nézegetni, rövid magyarázattal. Távok, szintek, számok, először a Kékdroid-művektől!

 
 
Fóti-Somlyó 30 / Hát, ez csúcs...!Túra éve: 20132014.01.05 20:54:24

Fóti-Somlyó 30


Az év utolsó vasárnapjának reggelén köd hömpölyög, nem csupán Göd s Gödöllő fölött, mint a hírportál (igen, az index) írta, hanem a lehangoló állapotú Rákospalota-Újpest vasútállomáson is. Kerek repkény társaságában idáig veszem igénybe a fűtetlen villamost, és leszállva látjuk, hogy itt már gyülekezik néhány, messziről is túrázónak tűnő egyén: rögtön a bejáratnál laci069-be botlunk, a szokásosnál békésebb váróteremben pedig ZE-t pillantom meg, és még jónéhányan gyülekeznek szerteszét az állomáson. Bevásárolok menetjegyből, a várakozás hátralévő perceiben a hangosbemondó figyelmeztetéseit hallgatjuk, de most szerencsére nem jut az itt szokásos poénbombákból (kedvencem az évből a „személyvonat érkezik Budapest Nyugati pályaudvarról... ja nem, mert előbb Vác felől tehervonat halad át”, és már rongyol is keresztül a hosszan kürtölő mozdony plusz rengeteg tonna akármi a harmadik vágányon, a Körvasút helyett Rákosrendező felé, operatíve). Megérkezik a vonat, két egységnyi Flirt képében. A fedélzeten számos túrázó: az egyik négyesben moiwáék csoportosulnak, egy másikban Ottorino ücsörög, egy harmadikban pedig helyet foglalunk, hárman. Alsógödig élvezzük a személyszállító vasúttársaság vendégszeretetét, leszálláskor Repkénnyel megrohanjuk a rajtoltatásra előkészített asztalokat, futtában üdvözölve az eligazítást végző Gethe urat. A szomszédos asztalnál Hevér Éva és EduShow, az előnevezőknél Cifka Borbála és Győri Péter várják az indulni vágyókat, rajtbélyegzőt és rajtidőt a zöld tetős kerékpártároló környékén Bubu és Lestat szolgáltatnak. A következő személyvonatig segítünk be a rajtoltatásba, majd amikor a tömeg már útra kelt, saját magunkat is elrajtoltatjuk.


Göd elhagyása előtt betérünk egy kettévált (dohány + nemdohány divízió) kisboltba, pótoljuk az otthon elmaradt reggeli kávét. A fiatal pénztáros nő láthatóan képben van a túrázással kapcsolatban, a kávéba némi bónusz tejszínhabot is kapunk. A művelet után kikanyargunk a kisvárosból, villanyoszlopról olvassuk le az itiner kérdésére a választ, és belevetjük magunkat a ködbe. Látnivalók most nincsenek, van erdő, távvezeték, mező, távvezeték, autóút felüljáróval, erdő, távvezeték. Van időnként mély homok is, ez a mezőny kerékpáros tagját meglehetősen lelassítja haladásában. Azért szép kényelmesen eljutunk a második ellenőrzőpontig, erdő szélen gázvezeték nyiladéka húzódik, odébb, fenyvesben lóg a matricás nejlon a fán, zsírkréta melléklettel. Bematricázzuk az itinert, és továbbállunk, az itt várakozó sokaság elé kerülve. Továbbra is köd van, erdős és nem erdős területek váltják egymást az útvonalon, néha keresztezzük az ország villamosenergia-rendszerének néhány kulcselemét. Rácsos tartón alul kis táblák, felül súlyos kerámiaszigetelőkön függő rengeteg vezeték. Némelyik zúg, mint a veszedelem. Aztán megint marad a csend a ködben. Az egyik erdőfolt szélén Veresegyház önkormányzatának behajtást tiltó felhívását olvashatjuk. Egy későbbi helyszínnél az itinerben pedig a „bigyó” szóval szórakoztatnak, amely már nem is olyan sokkoló a „kábeltolvajok depója” után – ez olyan, mintha egy Mad Max-szerepjáték egyik helyszíne lenne. Kerülünk tehát szórakoztatásra, de ez a fordulat elmarad a leírásból, a „Z jobbra tér, de mi egyenesen továbbmenve...” klasszikus viszont szerepel. A lényeg, hogy megérkezünk a csomádi főpályaudvar környékére, ahol is a vasúti aluljáró környékén nagy találati eséllyel lehetne vadászni az illegális szemétlerakást végzőket, ha ez bárkinek érdekében állna. Az itteni ellenőrzőpontnál gyorsan megválaszoljuk a feltett kérdésre a választ, majd továbbállunk a vasút mentén. Keresztezzük a síneket és az országutat, majd az északi fal egyik kuloárjában támadjuk meg a Fóti-Somlyó főgerincét.


Fent végre kiszabadulunk a ködből, kitérünk a csúcskővel jelzett dombtetőre, ahol nagy csoportosulást tartanak a túra résztvevői: Oláh Tamásék társaságával találkozunk, valamint Fürész Andival, Ruttkay Diával, -rafter-rel és Pintz úrral. Innentől utóbbiakhoz csatlakozva kirándulunk tovább, de előtte Andi saját készítésű forralt borral kínál, amelyet ezúton is nagyon szépen köszönök. Zöld lepke jelzésű szalagozáson vezet tovább az utunk, néha a leírást is olvasom, csak a szórakozás kedvéért. Lekanyargunk a Fáy-présházhoz, itt RitaB őrködik az automobilos ponton, és kínál korlátozás nélkül szaloncukorral, csokimikulással, müzliszelettel. Elidőzünk pár percig, majd a csoffadt szabadtéri színpad mellett elhagyjuk a helyszínt, dombnak fel. Körülnézve örvendetes megállapítást tehetek, miszerint a köd felszállt, és bár a láthatár párában úszik, a látótávolság mégsem száz méter alatt alakul egész nap. Dombháton ballagunk tovább, pihenőhelyen számoljuk meg, hogy a www. az négy karakter és egy bónusz téves linkfelismerés az arra szakosodott szövegszerkesztőkben. Továbbmegyünk, mellettünk néptelennek tűnő lovastanya, előttünk a Mogyoród környéki adótorony-erdő. Oda megyünk. Faluszéli sportpálya (a bazi fekete műanyag szemétgyűjtő edénynek rögtön a bejárat mellett, csak annak keresnének más helyet) után bukunk alá a faluba, és rövid sétát követően elérjük a központi fekvésű cukrászdát, amely a tulajdonosváltás óta Arany Pálma néven üzemel. Itt pygmeával találkozhatunk, mint a leghálásabb helyen lévő ellenőrzőpont őrével. Kiemelt szolgáltatásként jár egy szelet sütemény a rengetegféléből, valamint egy nagy pohár forró tea. Kitelepedünk a zsúfolt beltérből a kevésbé zsúfolt kültérre, itt találkozunk a rajt óta rejtélyes módon valahogy mögénk került -Dilen-ékkel, és itt ér utol orsipanka és nagyondinnye. A falatozást követően elsétálunk, autópályán járunk felül, mezőt kerülünk nagypaneles technológiával épített dűlőúton (villamospálya-vissznyeremény?), majd felbotorkálunk a Gyertyános kilátójához/-ba. A párás panoráma megszemlélését követően bekarikázom az ellenőrző kérdésre az egyik rossz választ az itineren. Aztán javítom, mert Kerek repkény rámszól, hogy ilyen egyszerű beugratós kérdésre nem szabadna egyből beugranom.


Megérkezünk a Mogyoród-Szilasliget közötti autós kispistaútra, majd gyorsan el is hagyjuk, keresztül a szőlőn, le a zöld vonatok pályájára, amelyet bivakolásra is alkalmas aluljárónál keresztezünk. Aláfestésként a Hungaroringen száguldó járművek motorhangját hallgatjuk egy ideig, aztán a zaj elhalkul, marad a túrázók lihegése az egeket mérsékelt lendülettel ostromló Szár-hegy (tszf. 325,4 m) gazos tetejére menet. Előtte ellenőrzőpont, matricás. Utána lejtő, amely levezet a kassai főút mellé, zajterhelést gyűjtünk, de csak kis ideig. Innentől a túra útvonalán sorra különféle dolgokat keresztezünk. (powerhikerscrossingthings dot tumblr dot com, ha valaki érez rá affinitást) Keresztezzük az itinerben említett 400 kV-os távvezetéket, ma már sokadjára. Keresztezünk országutat, szalagkorláttal. Keresztezzük – megint – a gödöllői hév vonalát, majd keresztezzük gázvezeték szélesre tarolt, randa nyiladékát. Egynyomos csapáson ragadunk be egy lassan haladó túrázó mögé, így a Kerek repkény-Dilen- szökevény kettős jelentős előnyre tesz szert, én Andival és -rafter-rel túrázok tovább. Autópályát is keresztezünk, ahol a töltés elhagyását szalagozott szalagkorlátnál kell megejteni. Itt találkozunk Szabó Zsuzsával és laci069-cel, akik a lejtőről a lépcsőhöz vezető, tövises utat választották, és ebben követem példájukat. Mellettünk üzem kerítését váltja vadaskert kerítése, szerencsére ezeket már nem kell keresztezni. A kerítésen túl számos szarvas látható (és érezhető, szaglásilag), nem túl nagy területre szorítva. Egy fiatalabb egyed fel és alá ingázik a mozgási lehetőségei határán, másik karámban egy idősebb egyed ugyanezt teszi, néha megmártózva a számára kialakított dagonyában. A kerítés innenső oldalán kiránduló egyén nyilvánítja ki elégedetlenségét. Csúcskőnél, két parkoló Audi Q7 típusú személygépkocsi között érjük el az Erzsébet-parkot, itt besétálunk az utolsó ellenőrzőpontként is működő emlékműhöz. Lépcsőt kell számolni, ez megy egyedül is.


Végtelenül szabályosan, a nyomógombos gyalogoslámpa zöldre váltását megvárva keresztezzük a hármas számú főutat, elsétálunk a kastély mellett és előtt, majd betrappolunk a vasútállomásra, azon belül is az egykori Királyi Váróba, ami nem is tudom, hogy miért tulajdonnév. Az ajtón „zártkörű rendezvény” cetli fogad, szerencsére nem kell annyira komolyan venni. Bent a rajtoltatási sorrend fordítottja érvényes: Lestat és Bubu kettősénél kapunk célidőt és bélyegzést, majd lükepék adja át a díjazást, és Hevér Évánál lehetne TTT-tagdíjat fizetni, de azzal most nem foglalkozom. A kiállítás megtekintésével már annál inkább: bent vasúti és cserkészeti témájú tablók és tárgyak láthatóak, végignézem a választékot. A laposképernyőn viszont éppen Shakira-koncert megy, nem tudom sem a vasúthoz, sem a cserkészethez kötni, de kétségkívül impozáns látvány, -Dilen- és útitársa pedig valamiért kataton nyugalommal bámulják. Elbúcsúzunk a rendezői csapattól a következő vasárnapig, ami már jövőre lesz. Megint bevásárolunk jegyből, majd a Hatvan felől érkező szóló Flirtre nyomorgunk fel, miután a gödöllői utazóközönség túlnyomó része kollektíve elengedte a szinte üres, ám pótjegyköteles sátoraljaújhelyi sebesvonatot. Köszönöm a megtisztelő részvételt mindenkinek, aki eljött! Köszönöm továbbá a lehetőséget Gethe úrnak és Bubunak, hogy a magunk módján besegíthettünk.


-Kékdroid-


Képek a túráról : emberek! utak! távvezeték! még utak! még emberek!

 
 
Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi TemplomokTúra éve: 20132013.12.11 21:27:22

Régi templomok nyomában III. 30


A történet számomra ismét a Tanúhegyek nyomában után folytatódik. A két esemény között három és egynegyed óra alvást teljesítek, és ez rányomja a bélyegét az egész napra, vagyis szellemi kapacitásomnak nem éppen a csúcsán sikerül üzemelnem. =) Szalagot szedni így is sikerülhet. Tehát: az ébresztő előtt kelek a vasútállomásról ideszűrődő MÁV-szignálra, és még látom, hogy a kijárati jelző tilosról szabadra vált a reggeli gyorsvonat számára. Körülnézek idebent, a teremben még mindenki bőszen durmol, de kintről már mozgás zaja szűrődik át az ajtón. Elkezdek készülődni, felöltözöm, ez még viszonylag csendben megy, az elpakolás már nem lenne ilyen békés. Kerek repkény mellettem még múmiaként alszik a hálózsákban, a főrendező úr két matraccal odébb szintén bőszen durmol. Ébresztők kezdenek dalolni, lassan ébredezik a társaság. Szerzek kávét, összepakolok, a nagyzsákot gudluking felajánlja, hogy átszállítja Zánkára. Ezt ismételten nagyon köszönöm, mert a Bubumobilba csak súlyos nehézségek árán tudnánk begyömöszölni. Rajtnyitás előtt tizenpár perccel érkezünk Zánkára, miután sikerül kihelyezni a vasútállomáson egy tájékoztató papírcetlit. Kerek repkénnyel és a rajtszámos táblázatot vezető EduShowval nekiülünk az indításnak, szép számmal érkeznek a résztvevők, szokás szerint maradtak is jónéhányan, és külön ezért a túráért is idejöttek sokan. Mindenkinek ezúton is köszönöm, hogy eljöttek hozzánk túrázni! Rajtzárás után elindítjuk magunkat Repkénnyel, elvisszük a 132-133-as rajtszámokat. És két szatyrot, szalagoknak.


Zánkáról rikító napsütésben sétálunk ki északnyugat felé, sárga sáv a követendő jelzés, meglepően jól követhető állapotban van – nem is szalagoztak sokat tegnap Bubuék. Szerencsére. Megcélozzuk a Hegyestűt, lassan, komótosan emelkedik alattunk a széles földút. Visszanézve egyre több látható a Balatonból és a környező tájból. Szép. Borókás, ligetes környékre érkezünk, felbattyogunk a Hegyestű nyergébe, egy ideig becsatlakozik mellénk a Balatoni Kék szépen jelzett útja. Átballagunk a hegynyergen, kitérni sajnos most nincs időnk, sem alkalmunk, megígértük Bubunak, hogy időben zárjuk a két, ember őrizte ellenőrzőpontot. Találunk egy régi, megfakult és repedezett festésű zománctáblát, alatta vadonatújnak látszó sárga jelzéssel. A tábla a „Természetbarát Bizottság Veszprém” fejlécet viseli. Régi, na. Lesétálunk a monoszlói országúthoz, majd egy kisebb dombon átkelve levágjuk a kanyarulatát, és a házak felől térünk be a faluba. Itt főleg csendet találunk, sehol semmi mozgás, még mi is elcsendesedünk. Egy autó töri meg a mozdulatlanságot, meg mi ketten. Átosonunk a templomhoz, lebontjuk az első ellenőrzőpontot, közben igazolunk a kihelyezett zsírkrétával. Visszaballagunk a főútra, majd szőlők között, jelzetlen, széles dózerutat kezdünk követni, mellettünk hol elszáradt kukoricás, hol borókás, hol szőlő, hol erdő. Főleg szőlő. Rövidesen aszfaltra vált a burkolat, amelyet taposunk és megérkezünk az árokfői templom mellett pontőrködő Orbán Imréhez. Tőle megkapjuk a bélyegzést, valamint a maradék müzliből is válogathatunk. Elmondja, hogy az utolsó túrázók tíz perce haladtak át, anyuka és két gyerek, egyből eszembe jutnak a rajtból. Tíz perc előny, az a zárási sebességgel nincs hétszáz méter, de ettől még bőven elég lehet. Elbúcsúzunk Imrétől, kanyargós, de néhol kitáblázott csapáson kanyargunk le a romhoz, amely szerényen húzódik meg az erdőfolt mélyén. Három nagyobb faldarab és számos, szanaszét heverő kő maradt az egykori templomból, amely előtt nejlonba csomagolt papírlap tájékoztat arról, hogy hol is vagyunk.


Halljuk a pontőri járművet elhaladni, közben visszabotorkálunk az országútra. A templomromról egyébként tábla tájékoztatja az erre közlekedőket, ez dicséretes. Még Balatoncsicsó széle előtt éles kanyarral elhagyjuk az aszfaltot, délkelet felé fordulunk, megcélozzuk Szentantalfát. Szőlőtőkék mellett, dombháton ballagunk a falu felé, ahol legalább három templomtornyot számolhatok. A faluba érkezve ismét találkozunk a Balatoni Kékkel, amelyet ismét rövid idő után elhagyunk, csakúgy, mint magát a települést. Szőlők között emelkedünk lassan a Szent Balázs-hegy oldalában, előttünk a soros templom, amely, mily meglepő, Szent Balázsról kapta a nevét. Valószínűleg a templomot nevezték el előbb, és a hegyet később. A romhoz hosszú kanyar végén érkezünk fel, így különösebben nem fárasztó az emelkedő, de legalább sok szalagot lehet leszedni. A templomból romhoz képest egész sok maradt meg, beleértve a tornyot és néhány falat, boltíves ajtót is. Az épület előtti padra leülve intézzük az intézendő igazolást, várunk egy-két percet, amíg eljön a pontzárás hivatalos ideje, elvégre nem célunk most sietni. A rövidke pihenőt követően felsétálunk a templomtól és magunk mögött hagyjuk a kilátást, erdei útra térünk. Tábla tájékoztat, pontosabban tiltja a belépést, de a dátum rajta tegnapi. Bubuék mesélték, hogy voltak valami lövések, de az útvonalat ki kellett szalagozni...


Az erdősávot követően rétre érkezünk, szalmagurigák sorakoznak laza összevisszaságban. Valahol előttünk túrázókat pillantunk meg: lehet, hogy az Imre által említett anyuka és a gyerekek? Lehet. Ballagósra vesszük a tempót, de így is elég hamar elérjük a következő ellenőrzőpontot, az úttól száz méterre sem álló Herendi templomrom egyetlen, csoffadt falmaradványát. Ennek a Herendnek – a falunak, amely itt állt rég – nem sok köze van a néhány kilométerrel északabbra található, még meglévő Herendhez. A romnál választ adunk a feltett kérdésre és bélyegzünk a piros dobozba helyezett bélyegzővel is. Aztán begyűjtjük a kellékeket, egyre hízik a szatyor. Éles kanyar után, tágas rét szélén bandukolunk tovább, a közelben Balatoncsicsó házait látni, valamint a térkép Óbudavár eléréséről is tájékoztat. Rövid emelkedőt követően felérünk a Szent György-hegy oldalába, lekapunk néhány szalagot, mellettünk szőlőtőkék sorakoznak szorgalmasan. A távolban a Balaton tükre kéklik világosan, azon túl pedig a somogyi dombok zárják a látóhatárt. Telkeknél állnak néhányan, csodálkozva mérnek végig, ahogy szatyorral, túrabottal elkirándulunk mellettük – pedig jelzett turistaúton járunk, ismét a Balatoni Kéken, ezúttal Pétfürdő felé haladva. Kiérünk a Dörgicsét északról közelítő műútra, de rögtön el is hagyjuk, egy nagy, zöld tábla mutat a Halomhegy, mint településrész felé, de eltéveszteni sem könnyű a környék dombjai fölé magasodó, kilátóval ellátott, egy híján négyszáz méter magas Halom-hegyet.


A tetőre érkezésünk irányából nem vezet egyenes út, tehát nagy ívvel megkerüljük a kiterjedt dombot, és észak felől, szalagozást és régi kék sáv jeleket követve közelítjük meg a kilátót. A domboldalban méretes kőtömbök sejtetnek régi időkből ittmaradt kőfalat. Fent vízműnél találunk eligazító táblát, ezt lekapjuk, majd felsétálunk a tetőre, rét közepén áll a felújításra érett Kossuth-kilátó. A kilátóról éppen túrázók másznak le, borozási szándékuk felől mesélnek, aztán elsietnek, hogy ez a borozás még beleférjen az idejükbe (bele is fog férni, kényelmesen). Felmászunk a kilátóba, még mindig van jónéhány perc a pontzárásig és így hagyunk némi egérutat másoknak. Fentről kilátást nézünk: egyenesen dél felé a Balatonból látszik egy nagyobb szelet, délkeletre pedig, a lomb fölött Balatonfüred néhány magasabb házából láthatunk részleteket. Északra-északnyugatra a Kab-hegy tornyosul a táj fölé, mögötte szürkéskék felhők ülnek az ég alján. Közelebbi esemény is akad, ami leköthet: két krosszmotoros érkezett nem sokkal utánunk a hegyre, leállították a gépet, és most az egyik nem akar újra elindulni, hiába rúgják és piszkálják mindenféle alkatrészét. Azt, hogy egy nemzeti parkban amúgy mit keresnek egyáltalán (pláne miért az egynyomos jelzett turistautat használják), inkább nem firtatom. Pontzárás plusz öt percre hagyjuk magunk mögött a Halom-hegyet a két feszült idegállapotú motorossal.


Ledöcögünk a dombról, pár méteren Dörgicse felé követünk egy széles szekérutat, majd szalagok térítenek rá a sárga keresztre. Éppen szalagot kötözök le, amikor Kerek repkény szól, hogy mintha lentről, Dörgicse felől túrázók érkeznének. És valóban: az anyuka plusz két gyerek trió jön, benéztek egy elágazást. Előreengedjük őket, de mostantól többé-kevésbé együtt haladunk a célig, körülbelül a zárási sebességgel. Sűrű erdőben folytatódik a túra, ebből egy derékszögű kanyarnál érkezünk ki, rövidesen meglátjuk a később kikerült Kisdörgicse házait és templomát. Tágas réten ballagunk le a Kisfalud-dörgicsei / Kisdörgicsei romhoz, itt zsírkrétás igazolást gyűjtünk be. A réten álló romból két magasabb és két alacsonyabb faldarab maradt fenn, a magasabbakon van az ajtó és három apró ablak. A kihelyezett kellékek gyűjtése közben sós mogyorót étkezünk, marékszám, mert meg kell előzni, hogy szétszóródjon a táskában. A romtól kisétálunk a vászolyi országútra, mellettünk régi kőhíd húzódik párhuzamosan az új betonnal – a helyszín az Óbudavár túráról lehet ismerős. A térképen megnevezetlen árkot keresztező hidakon túl szalagok irányítanak a sárga jelzés, egyben a Kű-árok felé. Az eleinte susnyás mélyedésnek induló árok meglepően szépnek bizonyul, magas, hol különös formájú, hol sima falú sziklaalakzatok és lehetetlen helyre nőtt fák között kanyargunk, magasan az árok oldalában. A lassan ereszkedő télies naplemente fényei különös narancssárgás árnyalatot adnak a mohazöld-szürke-barna színvilágnak. Szinte sajnálom, hogy meglehetősen hamar véget ér az árok és egy levendulatelep lila falú faháza mellett érkezünk le Dörgicse szélére. Besétálunk a Szent Péter-templom maradványaihoz, ez talán a legjobb állapotú a mai romok közül. Igazolásképpen le kell rajzolni az ablak formáját, ezt megtesszük, közben egy érdeklődő bácsi tesz fel kérdéseket ittlétünk kapcsán. Megválaszoljuk, bár nem vagyok biztos benne, hogy értelmesnek tartja ekkora kerülőt tenni Zánkáról idáig. Pláne vissza. Elhagyjuk a régi és az újabb templomot, visszatérünk a nemrég elhagyott kereszteződésbe. Mellettünk a következő templomrom és ellenőrzőpont, a Boldogasszony-templom romja magasodik a táj fölé. Dél felé kanyarodunk, erdő szélén sétálunk át az impozáns, magas építményhez. A pihenőnél gudlukingnak és segítőtársának fejeződik be a pontőri szolgálat, bőségesen ellátnak müzlivel és üdítővel. Néhány perccel pontzárás után, a mezőny végén haladóknak némi egérutat hagyva hagyjuk el a kilátópontnak sem rossz helyszínt, mi gyalogosan, gudlukingék autóval.


Karámban legelő, irántunk érdektelen lovakat kerülünk el karámostul, lesétálunk a Balatonakali felé vezető, szinte nyílegyenes országútra, amelyre valaki régen piros sáv jelzést festett. Az utat nemrég újíthatták fel, ez némi árokásással, tereprendezéssel járt együtt, így szerencsére szalagot sem volt túl sok lehetőség kikötni. Majd' kilométernyi aszfaltkoptatás után jelzetlen földútra térünk, ligetes, ritkás erdőben túrázunk tovább. Beáll az esti szürkület, egyre jobban oda kell figyelni az ágakon lengő szalagokra, melyeket egyre dermedtebb ujjakkal csomózunk le. Közben terelgetjük az előttünk haladó triót, akiknek valami egészen érdekes módon még annyira sem erős a lámpájuk, mint a miénk. Előkotorjuk Repkénnyel a fejlámpát, ez egyre hasznosabb kiegészítővé válik, ahogy leszáll ránk a sötétség. A liget széles földútjain szép lassan elkanyarodunk nyugat felé, majd szőlősorok melletti ösvényre váltunk. Itt az állítólagos utolsó fánál – mihez képest utolsó, kapom később a jogos kérdést – célozzuk meg a 71-es főút menti kerékpárutat. Előttünk a zánkai gyermektábor épületeit látjuk, pontosabban csak némelyiknek a körvonalát és az ablakokon kiszűrődő fényt. El kell keserítenem a cél iránt áhítozó túratársakat, hogy ez még csak Zánkafürdő megállóhely környéke, a falu, így a cél még odébb található. A kerékpárúton jobbra kanyarodunk, elérjük az utolsó, zsírkrétás ellenőrzőpontot, ahol a templomrom egyrészt a főút másik oldalán, másrészt tippem szerint a vízmű elkerített területén található. Sebaj, odébb régi haditechnikai eszközök nyomában nézelődhetünk egy kicsit, rakéta, tank, helikopter, repülőgép a menü, de a pontos típusok megállapítását másra hagyom. Főleg, mert sötét van.


Felüljárón (nur zu Fuß) keresztezzük a tábor belső útját, majd elhagyjuk az ország egykor talán legnagyobb látogatottságú üdülőhelyét. Tovább trappolunk a kerékpárúton, autók suhannak el nagy zajjal mellettünk, némelyik lekapcsolja a reflektort, némelyik meg éppen fel, amikor meglát valakiket mozogni a kerékpárúton. Ez persze érthető a környék nagy vadforgalma miatt (az már kevéssé érthető, hogy amikor meglátja az illető, hogy gyalogosokról van szó, miért nem veszi vissza a reflektort), azonban a fényáradattól néhány hosszú másodpercig tényleg nem látok semmit. Keresztezzük a főutat, majd a nagyvázsonyi elágazásnál újra megejtjük az átkelést, és immár mellékúton sétálva érjük el Zánkát. A faluban a méretes orvosi rendelőnél érjük el a főutat, ezen pedig a célt, alig negyed órával a hivatalos zárási időpont után. A főrendezőség összepakol, majd elhagyjuk a helyszínt, első állomásunk Nemesvámos – itt is köszönöm EduShowéknak a szíves vendéglátást – második pedig már Budapest. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, a fuvart és a lehetőséget Budai-H.G.-nek, és természetesen a megtisztelő részvételt minden túrázónak, aki eljött az idei túrára!


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Tanúhegyek nyomábanTúra éve: 20132013.12.10 22:17:38

Tanúhegyek nyomában 40 – összefoglaló szalagozásról, egyebekről


A szalagozó társaságot Kerek repkény, Alpár András, Bubu és én alkotjuk, lassan megfordul az eddigi években tapasztalt növekedés a csapat létszámában, azonban szerencsére így sem kell egyedül mennie senkinek. Egyedül szalagozni, az hatalmas szívás lenne.


A kihelyezett szalagok száma a táv első felén 16, a második felén negyvenakármennyi, utóbbiak a fényvisszaverő bővítménnyel ellátott készletből. Az első etapot söprő R.Gellértéknek könnyebb a dolguk, mint moiwának a második szakaszon. Táblát jóval többet kötözünk ki, mint általában, feltételes pontból viszont mintha kevesebb volna. Badacsonytomajról a tervezettnél később sikerül elindulni, cserébe majd a Badacsonyról már látszik felkelő Nap első néhány sugara a felhőréteg mögött.


Kilátás: egész nap, minden hegytetőről elsőrangú, és szerencsére az idő másnapra, a túra napjára – sőt, a vasárnapi utótúrára is – szép marad. Ez talán példátlan, bár a havas évben a túra napján már volt nagyon szép, napsütéses idő. Hóval, sárral. :)


Idén a kedvező időjárásnak köszönhetően végre nem hagyjuk ki a felújított Kisfaludy-kilátót, amelynek a felső szintje egyrészt szerencsésen a lombkorona fölé nyúlik, másrészt a hajnali szélben enyhén rezeg a szerkezete, harmadrészt lefelé menet a teljes tartószerkezet látszik a rácsos fém lépcsőn keresztül, tériszonyosoknak ez okozhat kevéssé vidám pillanatokat.


Idén a folyamatban lévő felújítási munkának köszönhetően kihagyjuk a szigligeti várat. Amikor megérkezünk, ember és munkagép is elég sok nyüzsög a felfelé vezető úton ahhoz, hogy ne próbálkozzunk a fellátogatással. Kíváncsian várom az eredményt.


A Horváth-pincénél a Bella névre hallgató kutya és egy megnevezetlen macska versenyt hízelegnek, amíg a macska el nem kezd egy másik macskával területi vitát rendezni. Onnantól Bella kutya egyedül foglalkozik velünk, kissé talán túláradóan. A hosszúra nyúló megállás során iszunk egy, meg egy fél pohár bort (száraz Szürkebarátot), illetve kihelyezzük a feltételes ellenőrzőpont kellékeit. Továbbhaladás, vidámság.


A Szent György-hegyről valószínűtlenül szép panorámát csodálhatunk meg, a felhők között éles pászmákban süt a Nap a Balatonra. Északon Sümeg vára, valamivel odébb a Somló körvonala zárja a láthatárt. A pár évvel ezelőtti Bauxit és a Haláp túrák jellegzetes pontjait is kiválóan ki lehet venni. Odébb, a Bazaltorgonáknál Repkény rámutat egy összetört tetejű orgonasípra. A leomlott kőmennyiség meggyőz arról, hogy itt sem ajánlott viharban tartózkodni. A háznál meg sem állunk, ráadásul idén nem találkozunk sem Jámborral, sem pygmeáékkal. A földútra kiérve a távolban Bz motorvonatot látunk elketyegni Tapolca felé, ez speciel nem akkora újdonság.


Gyulakeszi felé a szokottnál süppedősebb, pocsolyásabb a földút. Szerencsére az utóbbi időben nem használták sem gyalog, sem géppel, de el tudom képzelni, milyen állapotú lesz egy-kétszáz ember elhaladása után. Menet közben nagyobb méretű vadnyulat, odébb őzet riasztunk fel. Végre nem csak ideúton, a 71-es főút mentén találkozunk ilyen lényekkel.


Gyulakeszi határában újnak tűnő játszóteret találunk, kecskék legelnek a játékok mellett, odébb, karámokban lovak jönnek-mennek. Egy távolabbi karámban nagyobb termetű lovak verekednek, pontosabban rugdossák egymást. A megrúgott ló láthatóan jobban viseli a megrúgó ló által reá mért rúgást, mint én tenném. Ettől függetlenül nem valószínű, hogy örülne neki.


Csobánc vára egyre kevésbé romos, már lassan elkészül egy komplett torony, ablakokkal, lépcsővel. Előbb-utóbb talán teljesen újjáépül. A késő délutáni napsütés a szórt felhőkkel érdekes fényviszonyokat alakít.


A szürkület végéhez közeledve még éppen eljutunk a Tóti-hegy alatti elágazáshoz. Itt kénytelenek vagyunk lámpát kapcsolni, már csak a táblázás miatt is. A 15-ös táv becsatlakozásánál találkozunk a RitaB által kihelyezett, kapuszerű táblákkal is, viszont innentől nekünk kell továbbjelölni az utat. A hegytetőről ismét szép körkilátást nézhetünk, északon Tapolca fényei, nyugaton az ég vöröslő alja nyújtanak extra látnivalót. Aztán, mintha lámpát kapcsolnának le, besötétedik.


Gulács, ez sem újdonság, azonban idén végre messzebb látunk a felfelé ívelő útról, mint eddig valaha. Ez akkor is előny, ha a messzebb látás csak még több fénypontban nyilvánul meg. Szép kényelmes csigavonal visz fel a tetőre és le a tetőről, de az elágazás környéki kőgörgetegben mindkét alkalommal össze-vissza botladozom. Innen már csak le kell ballagni a célba, és így is teszünk, még néhány szalag, tábla és egy bójás ellenőrzőpont kihelyezését megejtve.


Este pizza a pizzériában, négyen körbekóstolunk négy típust, de már most sem emlékszem, milyet ettem. Az biztos, hogy finom, és bőségesen pakolnak rá szalonnát is. A pizzát desszert követi, amely szintén pizza. Csokiöntettel. Ütős.


A túra napján rajtoltatás előtt sétáLós bácsi mesél egy keveset a tervezett vonatozós szilveszterezésről, pontosabban az előkészületek jelenlegi állásáról. Aztán rajtoltatunk egy darabig Oláh Tamásékkal és Gethe Laciékkal párhuzamosan, majd Kerek repkénnyel helyet változtatunk és elfoglaljuk a konyhát. Eleinte csak készülődünk, reggelivel kínáljuk a tizenötös táv korán érkező résztvevőit. A megkent kenyér per percben mérve fokozatosan gyorsuló, estig tartó mókában Imre, vándorköszörűs, botosember és FeLaZso segítenek be, estére kiegészülve az egész napi hegyi bázisos kenyérkenés után itt is becsatlakozó Ipivel. Zárás közelében még Tinca is megken egy darab kenyeret Lestatnak, utóbbi hosszas rábeszélésének hatására. A résztvevők között rengeteg ismerős bukkan fel, sorolni sem tudnám, és sajnos nem is volt alkalmam mindenkivel beszélgetni – köszönöm, hogy eljöttetek, benéztetek hozzánk! Megemlítendő továbbá, hogy a túra idén része a Magyar Turista Szövetség centenáriumi ünnepsorozatának – emlékkitűzőt és kiadványt is láttam sok résztvevőnél. Este, az elpakolás-takarítás-mosogatás sorozat után még hosszan beszélgetünk – eleinte sokan, majd végül nagyondinnye és én maradunk a társaságból –, végül fél három körül fekszem le aludni, elvégre vasárnap is valami túra körül fogok tevékenykedni. Ismét köszönöm Mindenkinek a megtisztelő részvételt a túrán és a látogatást szerény konyhapontunkon! Örülök, hogy sokan eljöttetek, gyertek jövőre is!


Az idei konyhastatisztika:


- több, mint 40 kg kenyér, nehéz volt követni a hegyi és a tomaji bázis, valamint a pótlások közötti mozgásokat, de az biztos, hogy sokkal éhesebb volt a mezőny, mint tavaly;

- idén jól fogyott a gluténmentes kenyér is;

- 6 kg zsír legalább, a szokásos típusokból: hagymás, kolbászos, szalonnás – ezúttal a hagymás fogyott a legjobban, plusz némi margarin;

- 9 üveg lekvár, jellemzően a nevezési díjakból származók – főleg baracklekvárból adódott nagy választék, de akadt szilva, körte és valami megfejthetetlen nevű is. Legközelebb kérem a nevet ráírni, hogy tudjuk, melyik származik kitől, mert így lemaradtam az Ipi-féle és a lépéshiba-féle változatokról (előbbit nem tudtuk kinyitni, utóbbi pedig felkerült a kulcsosházhoz, mint megtudtam);

- kb. 10 kg csemegeuborka, ugyanennyi csalamádé, 5 kg vitamin saláta, egy nagy vödör hagyma (kb. 5 kg), só, pirospaprika, 0,5 kg csípőspaprika – utóbbi eddig nem volt, de láthatóan bevált;

- 240 l tea Repkény szerint, de majdnem egy egész üstnyi maradt reggelre;

- 4 üveg szörp, 1:9 ... 1:10 arányban higítva.

- végül estefelé valamennyi bor, a hegyről lehozott készletből.

:)


-Kékdroid-


Képek a szalagozásról

 
 
Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15Túra éve: 20132013.12.03 22:20:01

Iszinik 100


 


Vegyes érzésekkel kattintok az átutalást – és egyben az előnevezést – megerősítő dologra (gomb? ikon?) a bank honlapján. Egyrészt nagyon szeretnék hosszú túrára menni, másrészt tisztában vagyok saját felkészületlenségemmel, legalábbis az erőnléti oldalon. Fejben már tudom, mire kell figyelnem: túra közben többet enni, túra előtt többet aludni, jó zoknit választani reggel, és akkor nem lehet nagy gond. Az előnevezés és az esemény közötti idő elrohan, és az Iszinik előestéjén azon kapom magam, hogy egyszerre próbálom bepótolni az előzetes informálódást, amelyet azért egy héten keresztül, apránként szoktam végezni. Alvásból így nem is jut sok, majd evéssel pótlom, ha sikerül. Kedves Olvasó, alább következik az idei visszafelé-Kinizsi, ahogy én éltem meg, szűk hat oldalban, dacolva a kétmondatos bejegyzésekből álló mikroblogokkal és úgy általában a netes kontentgyártás mai divatjával.


A szürke őszi hétvégéken metrót pótolnak, így az átszállást a most még egyetlen metró-metró csomópont helyett egy megállóval arrébb ejtem meg, buszra. Indulását követően az újszerű gépezet sofőrje tartja a nagyobb forgalomra méretezett menetrendet, magyarul harminccal döcögünk végig a Tabánon. Néha talán negyvennel. A Déli pályaudvarnál bevásárolok élelmiszerből, az így képzett készlet jelentős részét érintetlenül szállítom végig a túrán, de a tudat, hogy bármikor elő tudok varázsolni valamennyi ételt, feldob. Automatánál intézem a jegyvásárlást, gombnyomogatás felsőfokon, az bezzeg megy. A hathúszas komáromi személyvonat a harmadik vágányon ácsorog, dupla Flirtről van szó, előresétálok az első egység első harmadáig, nem akarok tülekedni. (Mennyi számnév!) Pontosan közlekedünk Szárligetig, leszálláskor Szabó Elemérrel váltok pár szót, aztán ő továbbmegy a tömeggel nevezni, én várok pár másodpercet, fényképpel dokumentálom a vonat elhaladtát. Ezt követően sem kapkodok: előneveztem a túrára, ráadásul a rajtig majd' fél óra áll rendelkezésemre ügyintézni. A felüljáróról végignézek az összegyűlt tömegen, ismerősök és ismeretlenek készülődnek mindenfelé, legalább kétszáz főre tippelem a létszámot a helyszínen. Meglátom -rafter-t, olsent, suvlajt, CsST-t, Kocsis Miklóst, később Győri Pétert és tanker007-et, majd Fürész Andit, Ruttkay Diát, gjeklert is, utóbbiakkal már a Déliben is összefutottam. Örvendek a találkozásoknak. Eligazítanak a nevezés helyszínére, néhány lépéssel odébb, egy kempingasztalnál személyesen asciimotól vehetem át a személyre szóló itinert, a nevezési lapra kell csupán egy aláírást firkantanom. A reggeli hidegben alig fogó tollammal közepes krikszkraksz telik tőlem, de ez is jó. Nézzük meg az itiner tartalmát: köszöntő, hevenyészett táv-szint táblázat, tavalyi teljesítői lista, menetrendi kivonatok, ammonitesz-ismertető, szintmetszet, útleírás és végül egy oldal az igazolásoknak. Jó, tetszik. Még mindig van idő a rajtig, asciimo szól a tömeghez néhány szót a tudnivalókról. Ellátás, jelölés, egyebek lesznek. Vadászat nem lesz. Fél nyolckor végre elhangzik a rajt hangjelzése, komótos tempóban lódul meg a mezőny, irány Mogyorósbánya és per vagy Csillaghegy, kinek-kinek választása szerint.


Kényelmes sétával indít az összegyűlt társaság, suvlajjal, -rafter-rel, CsST-vel, Miklóssal beszélgetve haladunk az őszi erdő egynyomos ösvényére térő jelzésen. A Szárliget határában húzódó dombon végigsétálunk, majd kerítést kerülve ballagunk le a nagyegyházi bekötőútra. Az autópályával párhuzamos szakaszon Miklóssal és tanker007-tel lassan ellépünk a tömeg mellett, egy idővel később majd vinattit is sikerül utolérni. Áthaladunk a soksávos nyugati főút alatt, és nekivágunk a Somlyóvár felé vezető hosszú kanyargásnak. A reggeli fények délelőttivé változnak, enyhe, késő őszi napsütést is kapunk, a felhőtakaró egyelőre szakadozott, a nap folyamán azonban összefüggő, sűrű, de néhol elvékonyodó réteggé áll össze. Az előrejelzésekhez képest hatalmas szerencsénk lesz a túrán, nagyon sokáig kellemes, az évszakhoz képest enyhe időjárási körülmények uralkodnak. Lassacskán elhagyjuk Nagyegyháza környékét, belépünk az erdőbe, a sáros, pocsolyás utakat kényelmes, avaros ösvények váltják. Fokozatos emelkedéssel haladunk, hosszú szintbéli szakaszok közbeiktatásával, és a fölösleges hullámvasutazást is elkerüli a kék jelzés. Egyetlen helyen sikerül benézni egy kanyart és kiderül, hogy a tömegtúrákra jellemző hatás, miszerint egy ember legalább egy tucatot be tud vinni a málnásba, még mindig igaz. Ötven méter után korrigálunk, mászunk tovább a Hársas oldala felé. Nem sokkal később felérünk a Somlyóvár alatti kis fennsíkra, kulcsosház fogad, mindenfelé túrázók tesznek-vesznek, és ellenőrzőpont is van, kétféle. A hagyományos bélyegzés mellett ugyanis lehetőség nyílik – megfelelő felszerelés és regisztráció birtokában – QR-kódos igazolások begyűjtésére is. Szerintem hatalmas ötlet, pedig én egy barlangban, valami dohos kő alatt élek (ti. hiába keresnek fészbúkon), és még okostelefonom sincs. =) Tanker007 viszont később mutatja az igazolással összekötött online közvetítést, ez is tetszik. A pontőrök jóindulatúan figyelmezetetnek, hogy az igazolófüzetre nem írtam fel a nevem, sőt, ezt a hiányosságot gyorsan pótolják is, köszönöm. Feltűnik, hogy a kulcsosház oldalán a kék és piros sáv jelzések mellett az E4-es vándorút is kapott irányított jelzést, festve. Eddig még csak a táblákat láttam E4-műfajban. Rövid megállást követően továbbhaladunk.


Elballagunk a Somlyó csúcsa alatt, egy pár épp kitérőt készül tenni, igazuk van, szép a kilátás fentről. Kényelmesen ereszkedünk Tornyópuszta felé, az ösvényeket széles erdészeti útra cseréljük, majd megérkezünk a közigazgatásilag Tardoshoz tartozó külterület szélére. Depóautók ácsorognak, némelyiknél intenzív frissítés zajlik. Az állattelepek általában intenzív szaga most egyáltalán nem érezhető. Remélem, azért még üzemelnek. Elhagyjuk a minitelepülést, a keskeny aszfaltcsíkról rövidesen szélesnek számító erdei útra kanyarodunk, pár száz méterre rátérünk a Tatabánya-Tardos országútra, majd újra megközelítjük az M1-est, ami nem a földalatti, hanem autópálya. Kerek repkény hív, még bizonytalan, hogy este lesz-e kedve becsatlakozni a Nik 40-es résztvevőjeként. Biztatom, hogy legyen kedve, mert túrázni jó, meg különben is. Átkanyargunk Koldusszállásra, közben kezdek éhessé válni, ennek ellenszereként elfogyasztok egy szendvicset, melyet menet közben állítok össze vizes zsemléből és szeletelt löncshúsból. (Valahol a távolban egy gasztroblogger a szívéhez kap és összeesik.) A táv itt még meglepően gyorsan fogy, nemsokára a koldusszállási kódot írhatom fel az itiner megfelelő rovatába. Elsétálunk a vadászház mellett, tábla figyelmeztet, hogy a kerti csapból nem ivóvíz folyik. Az egyik épület előtt osztrák rendszámú autó áll, de mozgást sehol nem látok a házcsoport körül. Elhagyjuk a környéket, alacsony falú mélyút vezet hosszasan fölfelé. A gerecsei szakasz egyik kiemelten szép részére érkezünk, mellettünk a Pes-kő hosszú, meredeken emelkedő oldala húzódik, ennek a tövében oldalazik velünk a Kéktúra ösvénye, kibukkanó fehér sziklák színesítik mindenfelé az erdő alját. A következő állomás Vértestolna, műút, ide vinattival már ketten érkezünk, mögöttünk pár perccel érkezik tanker007 és Miklós, továbbá beérjük kaleditet, aki rosszullétre panaszkodik, de eddig így is nálam gyorsabban haladt. Az igazolások begyűjtése után most kaledittel és vinattival hármasban haladunk tovább.


Az erdei kisösvényen kanyargunk fölfelé, távvezetéket keresztezünk, és végre kilépünk a mezőre, mellettünk kilátás a Vértestolnán túl húzódó Öreg-Kovács tömbjére, a fák között megbúvó fehér sziklafallal. Szép. És még a Nap is süt ránk, néhány óvatlan pillanatig. Előttünk fent a Gerecse teteje húzza meg magát szolidan, a piros-fehér TV-toronnyal. Oda sem megyünk fel ma, legfeljebb valamennyire megközelítjük. Átvágunk a vadföldön (a szót az itinerből vettem), elhagyjuk a kerítések egykori övezetét és visszatérünk a tölgyerdőbe. Természetesen túrákról beszélgetünk, vinatti mesél a brassói többnaposok rendezéseiről. Jó hallgatni, egyszer jó lenne menni is. Közben megérkezik mellénk Héreg felől a zöld sáv jelzés, tőlünk jobbra rét, balra bánya, előttünk hegy. A bányahegyi ponton Balaton szelet jár és lehet vizet tölteni. Idén élek a víztöltés lehetőségével, fél bögrényit iszom a helyszínen. A csokit sem felejtem el. Ha jól rakom össze az eseményeket, a neveket és az előző beszámolót, akkor itt érjük ma először és utoljára utol Sára és atomcat duóját. Bányahegyen sem tartunk hosszú pihenőt, röviddel a megállás után elindulunk a Gerecse-tetőt hosszan kerülő ívre, sűrű erdő kísér, vegyesen tölgyek és bükkök és hársak. Átvágunk egy szélesebb irtáson, az egyértelműnek látszó csapás trükkösen bevisz a fakitermelés területére, még jó, hogy elég hamar vissza lehet botorkálni a sáros, de legalább akadálytalan eredeti szekérútra. Kaledit lassacskán hátramarad, vinattival ketten ballagunk tovább. Mellettünk kisvasúti töltés, ezúttal lemaradok az egykori híd két támpilléréről. Eltér a kék háromszög jelzés a hegytető felé, később a kék kereszt Tardos felé. A kéknek ezt a kis szakaszát augusztusban, a Lábatlan túra napján volt szerencsénk bejárni Kerek repkénnyel, amikor pontőri helyünkről igyekeztünk le Tardosra – az időjárási körülmények meglepően hasonlóak voltak a mostanihoz. Feloldalazunk a Sandl-hársig, mohás kövek, szürke kérgű fák kísérnek, ahogy a csúszós avaron baktatunk. A vén hárstól lejtmenetre vált alattunk a jelzett út, elérjük az üdülőt és a keskeny, csúszós ösvényt, amely levezet a sziklák között Pusztamarót környékére. Ezúttal itt nem állunk meg, elhaladunk az emlékmű mellett. A tábornál mozgást látok, talán gyerekek szaladgálnak. Egyenletesen, kényelmesen lépdelve megyünk tovább, kerítéskapuhoz érkezünk, az egykori lelógatott fadarabokból álló függönynek csak maradványai láthatóak. Van helyettük fémkapu, a túrára kinyitva. Völgyet kerülünk, a végében megint eltérünk rosszfelé, ezúttal nagyjából hetven méter után korrigálunk. Ilyen félretérések előfordulnak ma, mentségünkre szóljon, hogy ezúttal éppen intenzív beszélgetést folytattunk különböző kajákról. A távvezeték nyiladékában lefelé, majd kicsit fel, majd megint lefelé trappolva érjük el a Bika-völgyet a bajóti országúttal és a hotdogmen-féle etetőponttal.


A kapott hot-dog nagyon jó, olyan jó, hogy gyorsan veszek belőle még egyet, valamint kihasználom a teavásárlási lehetőséget is. Ez egy elég jól elhelyezett etetőpont, bár, aki itt jóllakik, az vélhetően kisebb mértékben járul hozzá Mogyorósbányán a fogyasztáshoz. Miközben a padka mellett eszegetek, figyelem a többi túrázót, ki fárad látványosan, ki nem, és ki az, aki látványosan palástolni próbálja, hogy ő most nagyon elcsoffadt. Mindenre van példa, és még alig több, mint negyven kilométernél tartunk. Más figyelnivaló is van, mégpedig az áthaladó autósok arca. Egy hotdogos stand egy mellékúton, körülötte egy csomó emberrel – meglepő látvány minden arrajáró számára. Egy nagyobb teherautó sofőrje annyira lelassít, hogy szinte várom, hogy félreálljon és ő is bevásároljon. Tanker007-ékkel váltjuk egymást, ők érkeznek, mi indulunk. A következő dombtetőről visszatekintve szép a kilátás a Gerecse központi tömbjére és a közelebbi kőbányákra. Átoldalgunk az erdőfolton, nyílt területre, szántó szélére érkezünk, kaledit utolér, innen Mogyorósbányáig ismét hárman haladunk együtt. Balra előttünk az Öreg-kő emelkedik a környék fölé, ha pedig kelet felé tekintünk, a Nagy-Gete mögött kivehető a Pilis hosszú, távoli háta. Latolgatom, mennyi esélyünk lehet arra, hogy éjszakára leszáll a köd, de nem tudok értelmes következtetést levonni. Vagy lesz köd, vagy nem. Átsétálunk Péliföldszentkereszten, elhagyjuk a Kéktúrát és átvágunk a térkép szerint Látó-hegynek nevezett hupli felé. A sötétedés lassan kúszik ránk fentről, az újra sűrűsödő felhőzet még előrébb is hozza az estét. Felmászunk egy második dombra, a kék kereszt emlékezetesen trükkös elágazásába. A helyes irányt számos, fényvisszaverő bevonattal ellátott szalag jelöli. Észak felé kanyarodunk, előttünk Mogyorósbánya házai, fényei terülnek el. Leérünk a központba, irány a Kakukk vendéglő. Búcsút veszünk az innen tovább busszal közlekedő kaledittől, leülünk a kocsmában. Pohár tea és szeletelt paprikával bővített zsíroskenyér az ellátmány, mindkettőt hasznosítom – a kenyeret főleg a sópótlás miatt. Megérkezik tanker007 és Miklós, közülük tanker007 az Iszi 50 résztvevőjeként itt célba ért, Miklós pedig majd jön tovább, még Dorogon találkozunk. Rövid, beszélgetős pihenőt követően indulunk tovább vinattival, a lámpát előkészítem, a láthatósági mellényemet viszont otthon felejtettem, legalább nem kopik el.


Éppen telefonon értekezek menetrendről és buszokról Kerek repkénnyel, amikor Mogyorósbánya utcáin szemből érkezik suvlaj, -rafter- és CsST triója. Suvlajtól kapok egy szelet csokit, köszönöm! Még megállunk vizet tölteni a közkútnál, aztán megcélozzuk a hosszú kaptatót a Kősziklára. A monoton emelkedő tetejénél csatlakozik vissza a Mogyorósbánya előtt elvált K+, ezúttal talán már nem tévesztette el senki. A szeles tetőről továbbhaladva igen impozáns kilátás tárul elénk a nyílt domboldalon: előttünk-alattunk Tát, Tokod, Tokodaltáró fényei látszanak, és a távolban Esztergomé, mellettük északra sötét sávot alkot a Duna fő- és mellékágaival. A túlparton pedig Párkányt látni, kivehetőek a papírgyár kéményei. Fantasztikus látvány. Közben leóvatoskodunk a vízmosásnyi csapáson, egy helyen el is vétjük az utat, de még időben megfordulunk és visszamegyünk az utolsó látott jelzésig. Immár a helyes úton érkezünk le a tokodi pincékhez. Több benézett kanyar már nem lesz a túrán. Lesétálunk a kertek között az országútig, a kereszteződés tele van fényvisszaverő biztonsági objektumokkal. A Tokod-Kolónia felé vezető utat választjuk a forgalmasabb táti irány helyett, majd ezt is elhagyjuk a Kis-kő érintésével a Hegyes-kőre vezető utak kedvéért. A környezet figyeléséről drasztikus váltással kénytelen vagyok áttérni saját állapotom figyelésére, ugyanis minden előzmény nélkül elkezd vérezni az orrom. Ezt most miért? - teszem fel a merőben fölösleges kérdést. Közben zsebkendőmmel próbálom megakadályozni, hogy Dorogra olyan véres kabátban érkezzek, mintha egy kis költségvetésű horrorfilm eltévedt szereplője lennék. Eszembe jut, hogy orrvérzéskor jót tesz, ha vizes borogatást teszek a tarkómra, ennek szellemében sikerül a pulóverem nyakán keresztül a hátamra juttatni jó deciliternyi vizet a palackomból. Utána az is eszembe jut, hogy a kezemben hordott túrabotok fémből lévén jó hővezető tulajdonsággal rendelkeznek, ráadásul eléggé hidegek is. Tarkóra veszem a botokat, figyelve, hogy a hegyes végük felől ne nagyon lehessen megpróbálni az előzést, a másik oldalamon viszont elég hely maradjon ugyanerre. A módszer valamennyire beválik, a vérzés kezd csillapodni. Közben feltűnik, hogy sikeresen vesszük a Kis-kő, majd a Hegyes-kő jelentette akadályt, utóbbit megkerüljük, utána a Kéktúrát ismét elhagyjuk. Előttünk a Nagy-Gete, néha fények villannak a tetőn és a hegyoldalban. Ott fent lenne jó lenni.


A jelzett letérésnél elhagyjuk a szántás szélén haladó utat, hogy ugyanennek a szántásnak egy másik szélén mehessünk tovább. A szántásokat követő meredek, vízmosta lejtő szerencsére homokos talajon található, és alig csúszik. Leérve visszacsatlakozunk az OKT-ra és nekivágunk a Nagy-Gete két, jól elkülöníthető szakaszra váló megmászásának: az első szakasz az Öreg-kőig – a Gerecse északi részén nem bonyolították túl a névadást – tart, a második meg onnan a csúcsig. Szépen, kényelmesen, de megállás nélkül felsétálunk a tetőig, közben eszembe jut a Csolnok Ring túra, ahol a szerpentines szakaszon lefelé ereszkedtünk. Az kényelmesebb volt. Fent Oczal és Reckeb pontőrködnek, ezt speciel a vonatkozó index topik zugolvasójaként tudom csak. Kérek vinattitól három kötőjel öt perc pihenőt, hogy kirázzam a cipőimből a talpam alá szorult törmeléket. Végrehajtom a cipőbelső-tisztítást, és már mehetünk is tovább. A tetőről közel tökéletes kilátás nyílik, már tényleg csak a csillagos égboltot lehet hiányolni. Továbbhaladva is panoráma-jellegű úton megyünk egy darabig a Getén, dél felé tekintve Csolnok, Annavölgy, Sárisáp fényeit látjuk. Előttünk pedig a Pilis immár hangsúlyos tömbje bukkan fel egy pillanatra, felette halvány-narancsszín ég jelzi a főváros közelségét. Újra telefonál Kerek repkény, aki vállalta a kényelmetlen Volvózást és megérkezett Dorogra. A kocsmából Sára üdvözletét közvetíti vinatti felé. Átadom a két lépcsőben érkezett üzenetet. A dorogi időtorzító még mindig működik, mert marha messzinek érzem az odaérkezésünk várható időpontját. A valóság szerencsére megengedőbb, az előző ellenőrzőpontra érkezéshez képest egy órán belül lent vagyunk a Molnár sörözőben. Addig viszont nem sok említésre érdemes dolog történik, menetelünk mélán a sötétben, figyelve az út néhány hirtelen irányváltására. A kocsmába érkezve elintézzük az igazolást és leülünk Kerek repkényhez, aki a forralt bort épp jókor kérte ki hármónknak. Elforraltborozunk egy darabig, számomra ez a lélektani féltáv, az utolsó fedett és fűtött lehetőség a pihenésre – valamint az utolsó igazán logikus lehetőség a kiszállásra. Fél órácskányi pihenést követően indulunk tovább Dorogról.


Átvágunk a városon, visszatérünk a Kéktúra útvonalára. Egy nagyobb csapat bulizóból egy lány azt kérdezi, hogy mennyi van még hátra. A kapott információval, miszerint alig negyven kilométer, láthatóan nem tud mit kezdeni. (Ha azt mondtam volna, hogy húsz, vagy azt, hogy száznegyven, azzal ugyanúgy nem lett volna előrébb.) A homokos ösvényen átsétálunk Kesztölc szélére, az országúton kék villogókat látunk Esztergom felől közeledni, a hozzájuk tartozó tűzoltóautókat már a faluból visszanézve figyelhetjük meg. Végigballagunk Kesztölcön, a kocsmánál depózó társaságot nézünk először pontőröknek, de ők nem azok. Elhagyjuk a magáncélú frissítőpontot, és ezzel együtt a települést is. A következő lakott település, amelyet megközelítünk, Csobánka lesz, addig végig kell gyalogolni azon a nagy, sötét tömbön, ami előttünk tornyosul, fenyegető-fehér sziklafalai sápadtan verik vissza a közvilágítás és a felhők mögül átsejlő félhold szórt fényét. A Kétágú-hegy alatt találjuk a Petró-házaspár ellenőrzőpontját. Innen bélyegzés és pár mondat beszélgetés után indulunk neki a hegynek. Tavaly sokkal rosszabbul esett az emelkedő, már a Kétágú-hegy nyergéig is, pláne az onnan bedurvuló folytatás. Erre most külön készültem fejben, és néhány szusszanós megállót beiktatva sikerül felküzdeni magamat különösebb megrázkódtatás nélkül. Kerek repkény vontatóként állandó sebességet vesz fel elöl, és kialakul a sor, amelyet sokáig alkotunk hárman: Repkény valahol elöl halad úgy, hogy nem hagyom látóhatáron kívül érni a hátizsákját, mögöttem pedig vinatti jön. Nem rossz, hogy így estefelé egyedül maradtam önmagammal, mert legalább csak a saját morálomat rombolom az ilyenkor szokásos mentális mélypontomban. Átalakul az idő- és a távolságérzetem; akármennyire jól vontat elöl Repkény, nem érzem, hogy haladnánk; mindig a következő távoli kanyar utánra teszem a Pilis-nyerget; elkezdek vélt problémákat túlgondolni. Utolérünk valakit, aki a Szakó-nyereghez mért távolság felől érdeklődik. Lehet, hogy lélekben még a Piros 85-ön van? Vagy a Szántói-nyeregre gondolhat? Pár mondatot váltunk, majd elhagyjuk őt, megint jön a viszonylagos egyedüllét kényelmes, egyben félelmetes élménye. Nem az esti erdőtől tartok, az már elmúlt régen, hanem a saját társaságomtól. Aztán szerencsére ennek vége szakad, meglátom az illusztris helyszínt, az emlékmű fehér sziluettjét, ahogy valaki elöl megvilágítja. Fent vagyunk a Pilis-nyeregben, kódot írunk, leülünk pihenni. Repkény csokival kínál, vinatti banánnal, én pedig a teás termoszt ásom elő a hátizsákból. A közérzetemen, ha mérni lehetne, több nagyságrendnyi javulást tapasztalhatna a mérőműszer kezelője.


Előttünk van még azonban a Pilis oldala. Egy meredek, de rövid kapaszkodó és egy enyhe, hosszan elhúzódó emelkedős szakasz következik. Az elsőt hamar letudjuk: fent tábla tájékoztat tévesen arról, hogy a zöld sáv a Pilis-tető felé vezet. Most már értem, miért írja egy csomó Kinizsi Százas beszámoló, hogy a Pilis tetején voltak, pedig nem is (hacsak nagyon el nem tévedtek). Rátérünk a kényelmes hegyoldali útra, az egész túrán itt érzem a leghidegebbnek a levegőt, ugyanakkor nem tudok túlságosan jól haladni ahhoz, hogy helyreálljon a hőkomfortom. Sebaj. A szerpentinek előtti réten Repkénnyel megállunk pár pillanatra, megvárjuk vinattit, együtt indulunk el lefelé. A kilátás innen fentről éjszaka talán sokkal megkapóbb, mint nappal: előttünk a távolban Budapest végtelen méretű tömege húzódik, sárgára festi felette a felhőket a köz- és egyéb világítás. A Nagy-Kevély, mint óriási, fekete Gauss-görbe takar ki a város fényeiből egy darabot. Valamivel odébb, dél felé fordulva Pilisvörösvár és Pilisszentiván látható, mögöttük a Budai-hegyek vonulatával. Látni a Hármashatár-hegy adótornyainak a piros pöttyökkel világító csoportját, tőlük nyugatra a Nagy-Szénás felé vezető gerinc nyúlik el feketén. Mellettünk az egyik oldalon Pilisszentkereszt, a másik oldalon Pilisszántó fényei húzódnak, felismerhető, melyik utca régebbi, és melyik származik újabb kori felparcellázásból. Fehér és sárga pöttyök sorakoznak kanyarogva és egyenes vonalakban.Nincs az a fénykép, amely visszaadná ezt a hangulatot. Ennek ellenére megpróbálok valamit kihozni a helyzetből, de az, hogy nincs állványom (és megfelelő gépem és nem is értek a fotózáshoz), sokat ront az eredményen. Mellettünk olsen sétál tova, csak a hangsúlyozásán hallatszik némi fáradtság, mert amúgy elég gyorsan riposztol vinattinak. Gyorsabban, mint én, amikor friss vagyok. A lekanyargás során még nézzük egy kicsit a csodálatos-szép kilátást, amíg lehetőség nyílik rá, mert rövidesen leérünk a László-kúpjához – ez most nem gyógyászati fogalom, inkább geometriai. Elhagyjuk a szerpentinező utat, köves úton botladozunk a Szántói-nyeregbe. Annyi baj legyen tavalyi, príma videója találó címet visel, Rocky road to Csillaghegy, még mindig érvényes. Lent kényelmessé válik a haladás, sáros földutat taposunk, majd elérjük az éjszaka felezőpontját, az asciimo által találóan Sistergő-féle Mennyországnak nevezett ellenőrzőpontot. Lehet tippelni, ha ez a pont nem ebben a formában lenne jelen, akkor mennyivel romlanának a teljesítési statisztikák. Kőrözöttes kenyeret eszek, legalább hármat, meg egy óriási zsömlét is, hozzá boros teát kapunk. Mindkettő nagyon-nagyon finom. Nem mellesleg le lehet ülni annak, aki fáradt, és az evés-ivás-pihenés háromságra a helyszín kifeszített ponyva alatt terül el, ha esetleg eleredne az eső. Amíg elpihengetünk, jönnek-mennek a túrázók, Fürész Andi érkezik, és Ottorinót is látom leülni, majd gjeklerék akkortájt érkeznek, amikor mi épp indulunk. Sistergő tölt egy búcsúbögrényi boros teát Repkénynek, ezt elkortyoljuk indulóban.


Fiatal a hajnal, még kettő óra sincs, amikor nekivágunk a Hosszú-hegy hosszú, kényelmes meredekségű emelkedőjének. A jelzésekre szerencsére nem kell minden idegszálunkkal figyelni, fényvisszaverő pöttyök mutatják a követendő utat. Fent, egy kilátópontnál ismét gyönyörködhetünk a kilátásban, alattunk Pilisszántó alszik békésen. Megállunk két-három pillanatra, hallgatni az éji csendet. Odébb kódot írunk a kódírós helyen, betű és két szám, de nem merem azt tippelni, hogy valami AutoCAD-kiadásra emlékeztet a kombináció. Felírást követően hosszan botladozva haladunk tovább. Az előttünk haladó társaságból valaki visszakérdez: „Mögöttetek van valaki, aki tudja, hogy jófelé megyünk-e?” Ezek szerint mi nyilván nem tudjuk, értem. Egyébként teljesen jófelé megyünk, a jelzések és a fényvisszaverő pöttyök sűrűsége és állapota nem változott a Hosszú-hegy előttihez képest. Leérünk a lejtőn, szintben közel lapos és irányban közel egyenesen haladó útra válthatnánk, de előtte még bebóklászunk egy egynyomos, botladozós ösvényre, és csak utána lépünk ki a széles dózerútra. Elválik tőlünk a zöld sáv jelzés, amelyet Kesztölc után kezdtünk követni, helyette azonban visszatér a kék sáv. Ez a Pilis megmászása helyett azóta tett egy méretes kanyart a Budai-hegység felé, és most szembe haladnánk azzal a képzeletbeli túrázóval, aki Kesztölctől a kéken maradt volna. Ezeken az apróságokon gondolkodom, közben néha visszanézek, és nem látom vinattit. Lemaradt volna? Ennyire? Nem létezik. Nem bizony, de erről majd később. Felzárkózom Kerek repkényhez, megérkezünk Csobánka határába, majd el is hagyjuk a települést a Kevély alatt eltérve az eddigi egyenesről. A fényvisszaverő jelek szépen mutatják itt is a helyes irányt, nehogy valaki bekeverjen a kőbánya felé. A Kevély-nyeregre megint megszenvedem a feljutást, erre már kevésbé készültem fel fejben. A terepviszonyok sem segítenek sokat, a vékony sárrétegen minduntalan megcsúszok, mégis örülök, hogy ezt a részt még az eső előtt letudjuk. A tavaly benézett kanyar idén kijelezve vár, innen már csak pár lépés a nyereg, ahol a pavilonnál Forester őrzi a pontot. Előkeresem a kávés termoszt – Repkény nem kávézik most – és gumicukrot eszem hozzá, tuti nem egészséges, de legalább jó cukros kombináció. Ezzel végig kell mennem.


A Nagy-Kevélyre a kávézás után nem meglepő módon könnyedén fellépdelünk. Itt pár perces pihenőt ejtünk meg, nézegetjük az előttünk elterülő Budapestet, a könnyen és kevésbé könnyen kivehető épületeket, városrészeket figyelve. Szép. Visszatekintve pedig kivehető a Pilis tömbje, ahogy uralja az alatta elterülő vidéket. Elkezdünk lefelé botorkálni, kényelmesen, lassan, óvatosan. Még Repkénynek is maradt bőven tartaléka a Nik 40 szintidejéből, pláne nekem a százasból, tehát ráérünk lazítani. A kövesebb rész alatt futó érkezik fentről, legalábbis azt képzelem, de valójában vinatti érkezik, zergeként ugrálva lefelé. Elmondja, hogy azért nem láthattam a Csobánka melletti hosszú egyenesben, mert lekapcsolt lámpával haladt – igaza van, azon az úton tökéletes láthatósági viszonyok uralkodtak. Újra összeáll a triónk, ennek örömére szolidan elkezd csöpögni az eső. Ez már nem csak pár pöttynyi víz: amire leérünk az ürömi műúthoz, egész komoly esővé növi ki magát. Csoszoghatunk a sáros felszínű úton a Róka-hegyen és környezetében, közben pedig figyelünk, nehogy elvétsük a telkek között trükköző piros sávot. Egy csaknem benézett kanyartól eltekintve (majdnem lemegyünk valami betonlépcsőn, de aztán gyanússá válik és mégsem) könnyen elnavigálunk fent. A fenyők között ereszkedő, meredek lejtőt is megússzuk mindenféle egyensúlyvesztés nélkül, és onnan már csak Csillaghegy házai között kell betocsogni a célba, az immár szakadó esőben. A Sarok kocsmában asciimoék fogadnak, kitűző jár és oklevél, továbbá egy pár virsli és egy pohár tea. Leülök, örülök, hogy vége van. Vinatti elmeséli, hogy amikor hazamegy, szór egy kis kádat a parajdi fürdősóba, majd teleengedi fenyőillatú vízzel. Vagy valami ilyesmi. A hévre várva, majd a héven egy helybéli nő hüledezését hallgatjuk, és azt, hogy éppen mit kellene csinálnunk ahelyett, hogy hazamegyünk. Ennélfogva Kaszásdűlőnél le is szállunk a motorvonatról (Ottorinóékat otthagyjuk, prédának), és busz-metró-villamos kombinációval intézzük a hazautat, vinattitól az Árpád híd metróállomásnál elbúcsúzva. Szeretnék köszönetet mondani a rendezőknek, különösen a pontőröknek a túráért, a kiváló szervezésért, sistergőnek külön a csodálatos éji frissítőpontért. Köszönöm Kerek repkénynek, vinattinak, tanker007-nek, Miklósnak és mindenkinek, akivel több-kevesebb ideig együtt haladtam, a társaságot. Nagyon sokat jelent, komolyan. Nem tudom, hogy jövőre elmegyek-e az Iszinikre (Repkénynek a Kevély-nyereg emelkedőjén azt mondtam, hogy üssön meg nagyon, ha nevezni akarok, de ezt minden hosszú túrán elmondom és még nem ütött meg... eléggé :)), de ettől függetlenül mindenkinek szívből tudom ajánlani ezt a túrát.


-Kékdroid-


---=== képek a túráról ===---

 
 
Szomor teljesítménytúrák (1956-os emléktúra)Túra éve: 20132013.10.26 19:24:47

Szomor 56


Bögre, sapka. Ezeket felejtem eltenni a nagy kapkodásban, és péntek délután, már a vonaton eszmélek, hogy nincsenek nálam. Másnap, naná, mindkettő hiányozni fog. A Magyarország vasúti földrajzával valamennyire is tisztában lévő Olvasó talán már felkapta a fejét, hiszen Szomorra nem vezet vasútvonal, és nem is vezetett sosem.[forrás?] A sajátos logisztikával a munkanap délutáni csúcsforgalmat igyekszem kikerülni, Bicskéig személyvonatot, onnan pedig a Balatonfüred – Esztergom buszjáratot igénybevéve a Zsámbéki-medence King Kongjai helyett. A vonaton Bicske alsó után épp a holmimat szedem össze, amikor az egyik ülésről CsST sporttárs köszön rám. Teljesítménytúrázók... teljesítménytúrázók mindenütt. :) Bicskén alkalmam adódik sétálni egyet, megnézem magamnak az impozáns templomot – amely éppen állványok mögött rejtőzik –, majd a Műszaki áruház fedőnevű, központi fekvésű buszmegállóban ücsörögve kivárom a buszt, amely a naplemente sejtelmes fényei mellett Szomorra szállít. „Üdvözöljük Szomoron” - hirdeti a kőből rakott felirat a Kakukk-hegyen, nemsokára ideje lesz leszállni az amúgy meglepően kényelmes Mercedesről. A túra honlapjáról előzetesen kiírtam a tudnivalókat, de elég egy óvatlan pillanatig tanácstalanul néznem a buszról leszállva, egyből útbaigazítanak. (Mondjuk, ha egy táblára kiírtam volna magamra, hogy „TURISTA”, akkor sem lennék feltűnőbb, elöl-hátul hátizsák, egyik kezemben túrabot, másikban fényképezőgép.) Felsétálok tehát a sportcsarnokhoz, itt egyből tanker007-be botlok, mint egyik főrendezőbe. Letelepszem a létező legbelső helyen a karzaton, majd megvacsorázom, gyorsan megmosakszom, üzenetet váltok a távol lévő Kerek repkénnyel, végül szép lassan elszenderedek. Lentről hangok szűrődnek fel, Sztancsik Gyurit ismerem fel és Vándor Csillagot, és amikor valahol az alvás és az ébrenlét határára érek, elkezd odakint zuhogni az eső, erre végül elalszom.


Reggel gyorsan összepakolom a felszerelést, iszom pár korty vizet, lerakom a táskát a csomagmegőrzős helyen, majd beállok a sorba, valahová a Mezei-házaspár környékére. Amikor sorra kerülök, az előzetes regisztrációnak köszönhetően csak fizetni kell és bemondani a nevem, erre máris egy itinert nyomnak a kezembe. Lássuk: adatok távról és szintről, nagy térkép, szintmetszet, útleírás, nevezetességek. Szépen összerakott papírcsomag. Elindulok, rögtön szalagok irányítanak végig Szomoron – a szalagozás az egész útvonalra jellemző lesz, jelzett útból kevés van errefelé, és a jelzések állapota sem mindenütt jó. A szalagoké viszont igen. Az iskola kerítése mellett ismerős hang köszön rám, bajnai érkezik nagy lendülettel, egyedül. Kiballagok a közvilágítás hatásköréből, egynyomos ösvény vezet a Kakukk-hegy tetejére, közben kálvária keresztjeit hagyom el. A Hold fénye világít, lámpát direkt nem hoztam, rövidesen úgyis kivilágosodik. A tetőn méretes csúcskő áll, ahogy körülnézek, sötét még a láthatár, de a fő hegyvonulatok körvonalai így is kivehetőek. Lefelé a szalagok halványan csillannak a szórt fényben, de ez éppen elég most. Meredek, trükkös, enyhén csúszós lejtő vezet a Kakukk-hegy alá, néhol szűk ösvényen haladok, össze is szedek a ruházatommal néhány tapadós termést, amelyek aztán később okoznak enyhe meglepetést. A kanyargást az Anyácsai-tó felé vezető egyenes földút váltja fel, a lejtőkön alibifutó-üzemmódba kapcsolva bele-belekocogok, mert éppen jólesik. Az úttal párhuzamosan csermely csorog, a tó lefolyásaként. Iránytörést érek el, korrekt táblázás mutatja a követendő utat, szemből terepjáró érkezik, rámvillant, és csak később esik le, hogy valószínűleg a rendezők voltak. Valamivel odébb, a növényzet sűrűsödése jelzi előre, hogy rövidesen megérkezem az Anyácsai-tóhoz, és jól tippelek. Tábla hirdeti, hogy mit nem szabad: hangoskodni, lármázni és compót elvinni. Ezt éppen be tudom tartani. Kerülőre indulok, a tóparton találom az első pont három őrét, akiktől egy szem pogácsát kapok, valamint bélyegzést és jókívánságokat az útra.


A tóparti kényelmes sétautat rögtön szántásra kell váltani, elbotladozom hát a csoffatag útszakaszon, de ez csak egész rövid szakasznak bizonyul, átlábalok egy raklapokból épített kis hídon, felsétálok egy dombhátra, és máris újabb egyenes áll előttem. Lassan világosodik, a mögöttem haladó kettős már lekapcsolta a lámpát, és egyre színesebbé válnak az erdők, amelyek közelebb vagy távolabb látszanak. Határozottabb földútra váltom a kevésbé határozott földutat, a mellettem húzódó dombháton vezető majdani útvonallal szinte párhuzamosan haladok. Körbenézve a láthatáron hegyek látszanak: közelebb a már megismert Kakukk-hegy, távolabb a Gerecse tömbje tűnik fel időről időre, még távolabb, visszatekintve pedig a Nagy-Gete jellegzetes alakja rajzolódik ki a láthatáron. Aszfaltutat érek el, a Mányhoz tartozó Jánoshegy (Felsőörs) van az egyik végén, az Őrsi-hegy tetejére épült egykori légvédelmi bázis pedig a másikon. A bázisnál nekünk nincs pontőr, a leírás külön kiemeli, hogy nem kell pecsételni. Sajnos ebben a korai időpontban bemenni sem lehet még. Az objektumot megkerülő csapáson haladva azért néhány jellegzetes eszköz kivehető a lombon át is. A kerülőút után nyílt, fennsíkszerű terepre érkezem, fantasztikus kilátással minden létező irányba: a Budai-hegyek felett húzódó felhők között átvilágít a kelő Nap, délen az Etyeki-dombság húzódik, délnyugaton pedig a Vértes távoli vonulata felett kavarog a pára. Lentebb az Árpád-kori templomromra nyílik szép kilátás, mintha két telek között direkt hagytak volna egy kis üres teret erre a célra. Lekanyargok a templom melletti parkolóhoz, ahol javában igyekeznek kinyitni a pontot. Itt torlódik össze egy pillanatra a korán indulók társasága: előttem eddig Piros Hátizsák túratárs ment, mögöttem pedig Evelynék kettőse futott be. Velük a túra során hol itt, hol ott érjük majd utol egymást. A pontőrök szabadkoznak, hogy még nincs kész a tea, ezért azonban egyáltalán nem lehet hibáztatni őket – mi vagyunk korán. Amíg a soromra várok, végignézem a lenyűgöző templomromot, talán a legszebb ilyet az országban.


Zsámbékot a táblák szerint a Szent Norbert tanösvényen hagyom el, pincék mellett haladok el, majd mélyutat követek, melyet löszfalak szegélyeznek. Némi kapaszkodást követően újra fent vagyok a dombháton, és újra találkozom a Peremtúra sárga sáv jelzésével, amelyet nemsokára el is hagyok – vagy párhuzamos ösvényen haladok, vagy a jelzések hiányoznak. Mindegy, a szalagok egyértelműen mutatják az utat. Kényelmesen sétálok a dombháton, alig akad egy-egy enyhe emelkedő menet közben. Fenyves kísér hosszasan, néha átszűrődnek a látnivalók nyugat felé: a Kakukk-hegy, az Anyácsai-tó, a hosszú egyenes, amelyen mintha egy-két túrázót látnék haladni Zsámbék felé. Odébb pontőrök ülnek műanyag székeken, az Óriások lépcsőjét őrzik, nem mintha bárki el akarná vinni, de ki tudja? Náluk a hosszútáv nem áll meg, köszönünk egymásnak, aztán ők tovább ücsörögnek a kellemes reggeli napsütésben, én pedig letrappolok a lépcső fokain. Anyácsapuszta határán haladok el, majd újabb emelkedő fogad, szántóföldek és az azokat elválasztó erdősávok között bandukolok. Az emelkedő tetejéről előre tekintve a Gete kéklő tömbje vigyorog a nem is olyan távolból, míg közelebb nézve éppen a Bab-kúti ellenőrzőpontról induló Evelynéket pillantom meg. Éppen a körpanorámás pontra érkezésemkor ér utol Tinca és Rudi István duója, innentől egy darabig lelassítanak, de legalábbis egy tempóra állunk be. A pontőrök vízzel és csokival látnak el, utóbbit tekintve legalább ötféle változatból lehet válogatni fejenként egyet. Szántók között hagyjuk el a helyszínt, a kilátás továbbra is pazar, és ha felszállna a láthatáron ülő pára, még pazarabb lehetne.


Nemsokára elhagyjuk a dombháton fekvő földeket, leereszkedünk Máriahalompusztára, új és felújított épületek, hidak, miegyéb látható a rancson. A kerítést népes brigád festi, csodálkozva mérnek végig, ahogy elkirándulunk mellettük. Máriahalom már egész közel volna, amikor teszünk egy derékszögű kanyart és eddigi északnyugati irányunkat délnyugatira cseréljük. Átlábalunk a mai nap második raklaphídján és felfelé sétálunk tovább a Szilva-völgyben. Még egy derékszögű kanyarral a korábbi irányra térünk vissza, és rövidesen a Máriahalom-Szomor összeköttetést biztosító kis útra érkezünk. Ezen érjük el Máriahalom legszélének is a szélét, de rögtön el is távolodunk az apró településtől, majd megcélzunk egy dombsort, amelynek a végén kilátó- és ellenőrzőponttal kecsegtetnek. A kilátópont megjelölés mondjuk szinte minden kopárabb dombtetőre igaz széles e környéken, a különbséget az jelenti, hogy a méretesebb látnivalók mindig más szögből láthatóak, illetve néha fel-felbukkan egy újabb földtani érdekesség. Mielőtt felérnénk a tetőre, szemből érkeznek a pontot kereső Evelynék, de visszafordítódnak általunk és együtt sétálunk fel a tengerszint feletti 251 méteres magasságba. A pont tegnap este megismert őrei másfél méterrel az imént említett szint alatt, szélvédett helyszínen vertek tábort, vízzel, pálinkával és almával javíthatjuk tovább közérzetünket. Kinézek a nagybetűs kilátóhelyre is, keleten a Pilis hosszú vonulatát szuszakolhatom be egy gyengén sikerült fényképbe, északnyugatra a később érintendő epöli sziklák látszanak, nyugatra pedig, micsoda meglepetés, a Gerecse. A szétnézős megálló után elkocogunk a domboldalban.


A jórészt lejtős út végén az Epöl-Máriahalom országútra érkezünk le, a forgalom mértékét jelzi, hogy a térkép szerint naponta egyszer jár erre busz. A falu szélén tábla üdvözöl Kirwán, a tábla mögött lebegő szalag pedig jelzi, hogy látogatásunk igencsak kurtára sikerül. Völgyben, újabb friss szántás mellett haladunk tovább, szemből apuka jön két kisgyerekkel, fát szedtek valahol. Apuka kérdést tesz fel – miért itt vagyunk és miért nem Pesten. A hangsúlyból és hangnemből ítélve már megvolt a napi alapozás, vagyis kész csoda, hogy még nagyjából egyenesen tud járni. Nem nevetünk, legalábbis nem egyből, mert a fejsze mégiscsak az ő kezében lóbáltatik. Völgybéli utunk során szép lassan azt veszem észre, hogy kezdem gyengének érezni magam, és a völgyből való kikapaszkodáskor kezdek leszakadni a Rudi-Tinca duóról, ez a dombtetőre teljesedik ki. Át kell lendülni egy következő völgyön, ezen a második dombháton már szépen sorolhatom az előttem haladókat: Tincáék dobbantottak és beléptek a hipertérbe, mögöttük Evelynék suhannak, mögöttem pedig futó kettős érkeznek, ők a térképen is jelzett gémeskút környékén előznek. Nem sokkal utánuk érkezik Fridman, ha jól emlékszem, a mai napon az övé lesz a legjobb idő. Ballagok tovább, egyre közelebb érek a Babály-szikla alá, a mai egyik hegyi hajrá kezdetéhez, rövid távon sok szint, ilyet végül is láttam már, másutt, máskor. Szépen felaraszolok az egyre szelesebb kapaszkodón, kopár, csontfehér sziklák fogadnak, és csúcskő, és önkiszolgáló ellenőrzőpont postairónnal. Nosza, önkiszolgálok, egy betű, egy szám, két szín, adjuk meg a módját. A kilátás szép (Öreg-kő, Gerecse, Gete, Pilis, nagyon halványan pedig a Börzsöny), a falu előttem, a szél jólesően hűt a napsütésben. Ledöcögök.


Nagy ívben kerüli az útvonal az imént megmászott sziklakettőst, mindenféle szögből megbámulhatja, aki akarja. A kerülő végén a ma már érintett máriahalmi úton érkezek Epölre – a települést nem egy fanatikus, de angolul kevéssé tudó Steve Jobs-rajongó nevezte így el (Apple), a név a régi Epely alakból formálódott át. Még egy futó suhan el mellettem, majd elérem a Vadvirág Presszót, itt a három pontőrlány bélyegzéssel és kajajeggyel lát el. Bent a jegy átnyújtásával egyidejűleg jelzem az igényemet egy korsó kólára és egy kávéra, a vércukrom szintje valahol a padló környékén pihenget, és ez számomra nem kedves állapot. A napi betevő koffein mellé a túra szolgáltatásaképp kapok egy pár jobbfajta virslit és az asztalnál ülő futóval közösen egy egész kancsó teát. Mialatt próbálom összekapni magam, befut és tovább is áll Barta úr és még egy-két futó, valamint a korábban piros hátizsákosként említett, mostanra Kinizsis pólóssá átlényegült túratárs is. A jóleső frissítés után továbbállok és rövidesen érezni kezdem az elfogyasztott étel-ital jótékony hatását. Epölről újabb meredek kaptató vezet ki, a szintábra szerint csak egy kicsit lankásabb, mint az iménti sziklás part. A valóságban valahogy mégis kényelmesebbnek érzem, talán azért is, mert hosszú idő után újra erdős, kényelmes ösvényen haladhatok. Nem is telik el sok idő, és az Őr-hegy tetején találom magam, magas kereszt áll a csúcson, rajta Bajna felé latin felirat: „In hoc signo vinces”. (Akit érdekel, itt többet megtudhat róla.) A kilátás új eleme Bajna innen nézve meglepően nagy települése, és a napsütésben vakító fehéren csillogó Sándor Móric-kastély. A tetőn családi piknik zajlik, a résztvevők: néhány anyuka, sok gyerek. Lefelé meredek csapáson gázolok az avarban, majd széles, szőlőhegyi útra érkezem, ezen térek el Bajna felé. Szőlőbe igyekvő motoros pöfög el mellettem, intünk egymásnak üdvözlésképpen. Néhány jó kilátású, fényképezésre csábító helyszín mellett megyek el, a fotógép akkuja itt unja el az eddigi „cseréljen elemet” felirat vetítését, és már bekapcsolni sem ad elegendő energiát. Másik problémával is szembesülök: a bal talpam elejénél szépen fejlődik egy vízhólyag, és egyre kényelmetlenebbé válik tőle a haladás. Így érkezem meg a következő pontra, a Donát-házhoz, ami egy közepesen zárva tartó pincét jelez, szép terasszal, padokkal, vidám pontőrökkel. Vizet vedelek, sósropit falok, és közben a két fennálló kellemetlenségből egyet megoldok, elemet cserélek a fotógépben. A vízhólyaggal momentán nem óhajtok foglalkozni, a hátralévő tizenöt kilométert majd kibírom valahogy.


A következő szakasz, a mai nap harmadik önkiszolgáló pontjáig nagyjából arról szól, hogy hol fasor mentén, hol csak úgy a táblák között menetelek tűző napon és erős szélben. Utóbbi egyfelől jó, mert legalább nem sülök meg a valószínűtlen októberi hőségben, másfelől meg nemigen van kedvem nézelődni, főleg, amikor szemből kapom a légáramot. Gesztenyesort érek el, aztán hátat fordítok neki, szántás, szántás, megint kanyar, hátrafordulva a Gerecse-tetőn magasodó TV-torony néz vissza. Szántás, még szántás, erdő. Huhh. Ez kicsit erős szakasz volt, de az erdő a sárgás levélszőnyeggel lélekemelő hatású. Újra emelkedő következik, ez az Öreg-Nyulasom, vadászles áll a domb tetején, lent a fűben kódot véd a széltől két deszkadarab. Lekanyargok a Bajnai útra, ezen közelítem meg Petőfimajort, az épületeket kiszolgáló légtechnikai berendezések zúgását még a szélben is messziről hallani. Mögülem futók érkeznek, Dolgos György és Varjas András, pár mondatot váltunk, aztán tovakocognak. Petőfimajornál újra aszfaltutat érek el, és szomorúan szembesülök a ténnyel, hogy Gyarmatpusztáig, és kis erdei szakaszt leszámítva majdnem a célig aszfaltot fogok taposni. A vízhólyag miatt ordítani tudnék, de felidézem, hogy az elbeszélések szerint a Szomor túrákon többnyire nem ilyen késő nyári körülmények uralkodnak, hanem eső, köd és sár, és olyankor azért fene jól tud esni pár kilométernyi aszfaltút. Összeszorítom a fogaimat, és legalább a lejtőn megpróbálok kocogni, hogy legalább gyorsan essek túl a maradékon. Gyarmatpusztán egyenruhás pontőr fogad, mesél egy kicsit a hely történetéről, a kastélyról, aztán váltunk néhány szót a túrázásról is. Közben teával és vízzel kínál, a teát meghagyom a későn érkezőknek, vizet viszont bármilyen mennyiségben meg tudnék inni. Szerény három-négy deci után megállok, ennyivel, és a nálam lötyögő kevés maradékkal már kibírom a célig.


A rövid pihenőt követően felsétálok a Sándor-család mauzóleumát rejtő kápolnához, majd még egy kicsit fentebb, a Gyermelyt Gyarmatpusztától elválasztó Szőlőhegyre, a nagybetű nem véletlen, mert tényleg így hívják. A takaros pincék között elhaladva hamar szembesülök azzal, hogy a hegyi utakat részben leaszfaltozták, de egy lejtő erejéig a szalagok visszatérítenek egy földes ösvényre. Gyermelyen végigsétálok, követem a szalagokat a szinte néptelen utcákon át. Az egyik ház előtt egy srác távirányítós versenyautóval tesz néhány próbakört, éles hangon visítva rohangál a méreten aluli jármű fel és alá az utcán. Vicces. Aztán szépen kikanyargok Gyermelyről, emelkedő vezet dombtetőre, a tetőn kereszt áll egy magányos fa alatt, valamint odébb különös képződményt láthatok: gázvezeték kompresszorállomása mellé települt pihenőhelyet, padokkal, facsemetével. A kilátás a tetőről valóban szép, de ennél már csak a hévízi alállomás melletti üdülő van abszurdabb helyen. Lesétálok Szomorra, a lejtőn felbátorodva megint megpróbálok kocogni, de pár tucatnyi méter után abbahagyom. A kinézett, 15:49-es buszt így is elérhetem kényelmesen, a célban való molyolást, átöltözést is beleszámítva. A kis templom mellett felsétálok, néhány teljesítő szemből, már a cél felől érkezik. A reggel megismert utcán ballagok be a célba, rövid sorállás után kapok célidőt és célbélyegzést, majd minden további sorállás nélkül mehetek az 56-os távnak dedikált asztalhoz, szép kitűző és oklevél a jutalmam. Köszönöm ezúton is a rendezők munkáját, kiváló túrát alkottak nekünk. Köszönöm továbbá mindenkinek a társaságot, akivel azon a néhány rövid szakaszon együtt haladtam. A célban kapott ellátmányt eszegetve beszélgetek egy kicsit tanker007-tel, majd, mivel közeledik a busz indulásának az időpontja, összeszedem a csomagomat, felmálházom magam és lesétálok a buszmegállóba. A 785-ös vonalon közlekedő járat telítettsége érkezőben sem csekély, és itt, Szomoron éppen meg is telik – legalábbis az ülőhelyek elfogynak, amire felszállok. Ezt látva – tanker007 ötletét szem előtt tartva – csak Zsámbékig veszek jegyet, ott leszállok, és egy másik, jóval szellősebb King Longon jutok el a Széna téri buszállomásra. Az út eseménytelenül telik, fáradtan, de jókedvűen ücsörgök az amúgy kifejezetten kényelmetlen ülésen. A városi közlekedés során adódik még néhány kényelmetlen helyzet, de ez már fel sem tűnik, lélekben még mindig ott kószálok a Gerecsében.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Csolnok RingTúra éve: 20132013.10.26 19:14:26

Csolnok Ring 20


Ködbe vész a pilisi kilátás a körülöttünk magasodó hegyek alatt, ahogy a 10-es úton északnyugat felé oson a Volánbusz fél hetes indulású járata. A tiszta, de meglehetősen kényelmetlen Volvóra 7-15 fő között változó létszámú utas kíváncsi. Vasárnap, kora reggel nem is számítottam sokkal többre. Dorogon, a Puskin utca megállóhelyen – a sofőr meglepetésére, mert a jegyünk szerintem a központig szólt – hárman szállunk le: egy túratársnő, Kerek repkény és én. A helyi teszkóban sajnos nincs hozzáférés kávéhoz, sem helyi főzésű, sem automatás formában, így elmarad a reggeli rituálé – ismétlése. Háromnegyed nyolckor a városközpont felől felbukkan egy egyszerű, fehér színű busz, méghozzá egy egész újszerű Setra, „Csolnok Ring / <mai dátum>” iránytáblával. Felszállunk, a háromfős kezdeti utasterhelést a boltból kilépő Lipák úrék, majd a következő pesti busszal érkező Kovács Károly és még egy túratárs növelik. Hétőnkkel gördül át a busz a szomszédos Csolnokra, másfél sávnyi keskenységű, nehezen belátható kanyarral tarkított országúton. A rajtnál hosszú sor fogad – a szokásos soroknál jóval hosszabb – itt eleinte bénán téblábolunk, mint akik reggel még néptáncversenyre indultak, és csak véletlen lyukadtak ki egy teljesítménytúra rajthelyén. Valahogy odakerülünk egy asztalhoz, itt találjuk a nevezési lapokat. Nem véletlen nyomtatták duplán ezeket: kettőt kell ugyanis kitölteni, egy példány a nevezőnél marad, egy a rendezőknél. Még most sem vagyok biztos benne, hogy értem. Váltunk pár szót az épp induló Lestatékkal, akik a sorállás várható időtartamát fél órára tartják. Ez bejön, és ha nem lép elénk a semmiből a terepszínű ruhás ember négy-öt nevezési lappal a kezében, akkor rövidebb is lehetne. Találkozunk még R.Gellértékkel, de a nevezési folyamat lezajlása után elvesztem őket szem elől. A hosszúra nyúló rajtolás végén számmal-rajtidővel ellátott nevezési lappal, valamint egy itinerrel válunk gazdagabbá. Előbbi a szokásos személyes adataimra emlékeztet, utóbbi pedig az ellenőrzőpontok listáját sorolja, pontonként két üres igazolóhellyel. A tájékozódást térkép segíti, ilyet sem kaptam még soha teljesítménytúrán: földhivatali alaptérkép lehet, apró helyrajzi számokkal, és berajzolt útvonallal. El ne felejtsem: egyedi, Csolnok címerével felmatricázott bögrét is kapunk. Ennyi bevezetés után kezdjük el a túrát.


A Szent István parkból indulva szalagozás mentén, rögtön fölfelé indulunk el, a lehető legrövidebb úton ki Csolnokról. Már a buszból is feltűnt, mekkora elképesztő mennyiségű szalaggal csökkentették a rendezők az eltévedés lehetőségét. Az országút által elért tetőnél balra lent az egykori homokvasút alagútjának a lezárt bejáratát látjuk, előttünk agyonszalagozott letérés irányít az erdő felé. Az út kanyarulatánál mellényes önkéntes segíti a tájékozódást autósnak, gyalogosnak egyaránt. Rövid, egynyomos kaptató után kiszélesedő ösvényen ballagunk, jellemzően észak-északnyugati irányban. Mellettünk Csolnok utcái húzódnak, körülöttünk az őszi erdő sütkérezik a pára által tompított reggeli napfényben. Előttünk-mögöttünk túrázók túráznak, többségük talán most először jött ilyen rendezvényre. Fák között, majd cserjés-ligetes úton haladunk tovább, majd a Henrik-hegy tetején egy kicsivel túl a bokrok is elfogynak: a füves kilátóhelyen találjuk az első pont őreit. Irdatlan mennyiségű vízzel készültek, ebből egy kisbögrényit iszunk ketten, mert mi meg irdatlan mennyiségű saját készlettel készültünk, és nem szeretném mindet végigcipelni. Az igazolás folyamata során kapunk bélyegzést és aláírást a megfelelő rovatba, és még a nejlontokba is visszateszik a papírjainkat. Felkészültek, az biztos. Közben a kilátást szemléljük, amely így, párás időben is lenyűgöző – tiszta időben nyilván még sokkal jobb. Előttünk Dorog terül el, azon túl Esztergom, a hátteret a Pilis ködbe vesző csúcsai adják. Tisztább időben még a Börzsöny látványa tenné teljessé a képet. Kicsit közelebb és arrébb nézve a Gete tömbje nyúlik ki az erdőből. Arra megyünk tovább.


Meredek, keskeny ösvényen oldalazunk lefelé egy árokig, majd kikapaszkodva az árokból ismerősnek tűnő nyiladékot érünk el: a hegyre fel és a hegyről le a Kéktúra útvonalát követjük. Így már érthető, miért tűnt olyan ismerősnek. Eszembe is jut, hogy az Iszinik itt van a nyakunkon. Felkapaszkodunk a Getére, majd a Nagy- előtaggal bővített változatra. Mellettünk, az úttól és a hegytől délre, a jóval mélyebben fekvő földön traktor szántogat. Ugyanitt szép kilátás. A tetőre menet Nagy Lajos csapatát, majd a Bubu-féle társaságot érjük be, lefelé ereszkedve kitárgyaljuk a jelenlegi helyzetet a Stovkák és egyéb túrák frontján. A fenti körülnézést viszont nem hagyjuk ki, lent Tokod és Tát házait látjuk, mögöttük közelebb a Hegyeskő biztosítja a természetes látnivalót. Az Öreg-kőnek (a bajótinak, nem az itteninek) még látszanak a kopár sziklafalai, de a Gerecséből Lent a furmányosan „Gete alja” névre keresztelt ellenőrzőpont fogad, éppen az Öreg-kő és a Nagy-Gete közötti nyeregben. Pogácsával és vízzel kínálnak, továbbá szöges kirakós játékot lehet játszani, kulcstartóért. A kulcstartó ötletes dolog, ráadásul kifejezetten a túrára készült.


Lassan ellépünk a helyszínről Repkénnyel, menet közben alulról nézhetjük végig a hegyoldalt, amely fölött az előbb jártunk. Erdősávban, majd szántó, rét szélén haladunk. A térképen szereplő fogalmak sorát a „Régi vasút” fedőnevű ellenőrzőpont elérése folytatja. A pontőrök itt cukorkával és vízzel kínálnak, azonban a helyi jellegű érdekesség, vagyis a hivatkozott régi vasútnak a nyomait csak erős odafigyeléssel lehet fellelni. Elsétálunk. A réteken keresztülvágó úton a szalagokat erre a célra levert karókra kötötték, és amikor a rét végén elérjük a soron következő emelkedőt, az erdő szélén húzódó susnyást jó négy méter szélességben láthatóan frissen irtották. Sok munka van ebben az útvonalban, meg kell hagyni. Visszanézve a domboldalból a Nagy-Gete oldala fürdik a napfényben. A következő érintendő pont a listán Kőbánya-kilátó néven fut, a Gerecse térkép a helyet a talányos Mókus néven ismeri, míg a szomszéd tetőt Magos-hegyként. Elérünk egy kilátópontot, a völgyben alattunk krosszpálya terül el, a láthatár tiszta időben nyilván messzire húzódik, most a pára miatt kevésbé látjuk a távoli dombokat-hegyeket. A helyi kálvária néhány stációját érintve jutunk át az ellenőrzőpontra, itt csoki és víz az ellátmány. A kilátás Csolnokot és az Iszinik pilisi szakaszának élő, három dimenziós szintmetszetét mutatja, vagyis a Pilis fő vonulatát a Kétágú-hegytől a névadó csúcsig. Ez a látvány szerencsére még elénk kerül néhányszor.


A kilátópontról meredek ösvényen roboghatunk le a falu szélső telkeihez, itt átvágunk a sűrűn parcellázott területen (a parcellázottság csak a térképről látszik, a valóságban nem igazán), keresztezzük a XII. akna felé vezető utat, majd egy szántó szélén haladva érjük el a Dág felé vezető országutat. Lovak karámja mellett várnak a pontőrök, a szolgáltatás itt egy szem almát és egy szem keménycukorkát jelent. A cukorkából szerintem járna még repeta is, én a rám eső egy szemet is felajánlom bárki másnak. Fentebb a karámhoz tartozó lovakkal köthetnénk közelebbi ismeretséget, Repkény fel is ajánlja az almacsutkáját fogyasztásra. A kerítéshez legközelebb álló patás állat él az almacsutka fogyasztásának lehetőségével, talán még örül is. Szépen emelkedik velünk az út, a térkép szerint a Pollus-hegy megmászása van napirenden. Fentről ismét szép a kilátás, a Pilis hosszú tömbjében gyönyörködhetünk menet közben. Az út másik oldala felé tekintve pedig Csolnok látszik, és a Kálvária feletti számos siklóernyős. Közelebb birkanyáj vonul egyik helyről a másikra. A szalagok mellett valóságos kordonok is segítik az óvatlan errejárót a tájékozódásban, végül lejutunk a dorogi út hajtűkanyarja felett elhelyezkedő ellenőrzőpontra, amely a mai nap során az utolsó. Ha nagyon szeretnénk, itt is kaphatnánk vizet, ezt a lehetőséget most kihagyjuk. Egy kis időre visszatérünk az utcákra, majd a település két része között húzódó régi vasúti töltésre érkezünk meg, ezen jutunk fel a Bányász Múzeumba, amely ezúttal a túra célját jelenti. Rögtön az udvarról először nem is akarok bemenni, mindenféle bányavasúti eszközök állnak ugyanis kint, akkus villanymozdony, egy Ganz felsővezetékes villanygép, egy sor csille és mindenféle szerkezet, beleértve egy valószínűleg nagyvasúti eredetű áramszedőt. Bent a célban kapunk emléklapot, kitűzőt, ellátmányként pedig kakukkfüves ízesítésű teát és zsíroskenyeret. Rövid pihenőt követően csatlakozunk a múzeumi tárlatvezetésre, ebből nem lövök le semmiféle poént, inkább őszintén ajánlom mindenkinek a látogatást. Időközben beérkezik számos ismerős, a különbusszal Dorogig már jóval többen megyünk, mint amennyien reggel érkeztünk. A hazautat Jámbor (és Bogyó kutya) társaságában tesszük meg, a reggelihez hasonlóan csekély komfortot biztosító Volvón.


A túráról számos előnyös dolgot tudok elmondani: ilyen a jól választott útvonal, a láthatóan nagyon kezdőkre kalibrált szalagozás, a bőséges ellátás. A múzeum pedig megkoronázta az egész túrát. A rajtoltatást kell még gördülékenyebbé tenni, és akkor minden rendben lesz. Köszönöm a rendezőknek a túrát, látszott, hogy sok munkájuk fekszik benne, továbbá köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, és mindenkinek, akivel több-kevesebb ideig együtt mentünk.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
MeteorTúra éve: 20132013.09.19 23:35:19

Meteor 50


Hűvösvölgyben már egész szépen pötyög az eső, amikor leszállunk sokadmagunkkal a hatvanegyes viszonylaton közlekedő Tátráról. Remélem, ennyiben is hagyja, de ebben természetesen tévedek. Benevezünk a kisvasúti állomás aluljárójánál, a társaságot Kerek repkény mellett Lépéshiba jelenti, akivel a Nagy Átnevezett Téren találkoztunk, s ha már így történt, társasággá is alakultunk. A rajtnál felbukkan kaledit, akivel egy ideig még oda-vissza kerülgetjük egymást, de talán a Hárs-hegyek után már nem látjuk ma egymást. A rövidnek bizonyuló rajtprocedúra után kilépünk a szötymörgésből határozottabb fokozatba kapcsoló esőre, elindulunk. Igazán nehezen járható részek a mai túrán nincsenek, leszámítva talán egy-két elsárosodott lejtőt, de erről majd legyen szó később. A séta a kisvasút vonalával párhuzamosan kezdődik, majd keresztezünk utat, vasutat, és minden különösebb esemény nélkül felbaktatunk a Nagy-Hárs-hegyre. Erdő, eső, örök, ezek a szavak váltogatják egymást a fejemben, bár őszintén szólva, nem néztem ki annyira a sapkám alól, hogy ellenőrizzem az örökerdő tanösvény táblájának meglétét. Az egyre jobban felbátorodó eső hatalmas előnye, hogy a ló- és egyéb darazsak inkább a rajtban feladják a teljesítmény-túrázócsípési szándékaikat. A Nagy-Hárs-hegyen a pontőrök a mérsékelten nyirkos Kaán Károly-kilátó földszintjén pontőrködnek, itt még a papírlapot is át lehet úgy nyújtani, hogy az ne ázzon el, amíg a védőzacskóján kívül tartózkodik. Kilátás helyett nagy szürke esőfelhőt látnánk a felső szintről is, úgyhogy ma a kilátómászás elmarad. Elhagyjuk a helyszínt, lesétálunk a hegyről.


Szépjuhásznénál átkelünk a sínpáron, majd keresztezzük a Budakeszi utat, buszt engednénk menni, de leszállója van, az ügyfél láthatóan az utolsó pillanatban jelezte leszállási szándékát. A következő látnivaló a János-hegy, Mesdames und gentlemen, erdőbe térünk, felszerpentinezünk. Az úton gyenge vízátfolyások kezdenek feltűnni. Amire felérünk, az eső már elszántan zuhog, és ha ez nem lenne elég, egy-egy széllökés a nyakunkba zúdít egy kis többletvizet a fákról. A kilátó közvetlen környezetében szerencsére nincsenek fák. Bevesszük magunkat a toronyba, fiatal lányok őrzik a pontot, egy alig recsegő zsebrádió társaságában. Nem ájpod, nem kihangosított lapostelefon, ilyet is látni még. :) Itt sem töltünk több időt a minimálisan szükségesnél, a kőépítmény belsejében álló párás, hideg levegőnél jobb a kinti párás, hideg levegő. Lecsorgunk a hegyoldalban, az épített-erősített utakkal a parkerdő-jelleg egyelőre folytatódik. Cseppet sem bánom. János-hegy vasútállomás hegy felőli váltókörzeténél újra találkozunk a Gyermekvasút infrastruktúrájával. Tovább battyogunk lefelé, egészen a Virág-völgyig, ahol a sárga sáv ösvénye elegánsan oldalazva kapaszkodik ki a széles dózerútról. Vizes, zöld alagútban ballagunk fel a Csacsi-réti esőházhoz, itt a következő ellenőrzőpont. Az igazolásügyi megálló után sietve hagyjuk itt őket is.


Szép lassan átoldalgunk a Budai-hegység déli peremére, mindenféle jelzések váltják egymást. Sárgáról pirosra váltunk, majd piros keresztre. Valami elágazásban bóját pillanthatunk meg, dugókával. Ezt egész biztosan nem nekünk tették ide. A Piktortégla-üregeknél a rendezőséget egy nejlonkabátkába burkolt néni képviseli, kempingszéken. Azon csodálkozom, hogy még nem fagyott ide. Ezen a túrán a pontőröknek tényleg sokkal-sokkal nehezebb, mint nekünk. Mi legalább mozoghatunk. És mozgunk is: a most közelebbről nem vizsgált üregek környékéről kisétálunk a Budaörs feletti nyílt, füves dombhátra. Az eső pár perces szünetében erős szél teszi szórakoztatóbbá az előrehaladást. Aztán az eső is újra rákezd, a teljes élmény kedvéért. Leérünk egy völgybe, most a Sorrentóhoz nem a fenyőfák között, hanem egy széles, kitaposott úton baktatunk fel. Eleinte legalábbis, mert hamarosan sárga sáv invitál egy ösvénykére, ezen érjük el a jellegzetes sziklacsoportot. A pontőr a kövek menedékébe húzódik, amíg az igazolással foglalkozik, megszemlélem a kihelyezett digitális mindentmérő készüléket. És elfelejtem, mi minden volt rajta, de azt megjegyzem, hogy az eszköz páratartalmat nem mér.


Oldalazó, sáros csapáson botorkálunk tovább, és eljön az első trükkös, sáros lejtő. Szerencsére ránézni rosszabb, mint haladni rajta, a bakancs szerencsére meg tud kapaszkodni a nyúlós trutyi felszínén. Lent rendezzük sorainkat. Megyünk, ahogy éppen tudunk. Fentről eső. Oldalról is. Szemből, minden emelkedőnél víz folyik szembe, érré változik az út. Makkosmária széle felé haladva piros M jelzésre térítene az itiner, ha olvasnánk, de megy a térülés saját kútfőből is. Nem kell sok idő, és azon kapjuk magunkat, hogy a túra névadója, a Meteor-szurdok mélyén haladunk. Sikerül nem elesnem, ennek örvendek. Az ellenőrzőponton esernyős pontőr bácsi ül egy asztalnál, láthatóan az ő lelkesedése sem verdesi most az eget. Innen pillanatok alatt a nagyszénászugi bekötőúton vagyunk, és a nem túl óvatosan közlekedő autók farvizén beevickélünk Budakeszire. Közben a szokásos égi menüt kapjuk: eső, szél. A kisváros fő buszmegállójánál rövid pihenőt tartunk. Utoljára három éve, éppen ezen a túrán láttam BKV-buszt ilyen csalogatónak, de mint akkor, most is megkeményítem szívemet és elfordítom orcámat a menetrendes tábla felől. Kifelé indulunk a keskeny utcákon, az autósok még annyira sem figyelnek a kikerülésre, mint általában. Járda híján pedig valahol menni kell. A nafe-féle botelfordítós trükköt alkalmazom, beválik. Kicsit nyugodtabb környéken Győri Péter és SzLA kettőse érkezik szemből, mint boldog Meteor 21A-teljesítők. Beszélgetünk egy kicsit, aztán SzLA-ék elhúznak, busziránt. Felsétálunk a Mammutfenyőkhöz lehető legközelebb települt pontőrökhöz. Igen, továbbmegyünk, köszönjük.


A hosszas ázás kezd hosszas fázássá átalakulni, alig várom, hogy újra szélvédett helyen mehessünk. Az erdő viszont nem nő fel egy év alatt, úgyhogy az impozáns Mammutfenyőket, majd Budakeszi legszélén az iparterületet elhagyva nyílt, szeles tarvágáson húz minket végig az út. A távolban mindenfelé felhők gomolyognak, északon kivehető a Nagy-Szénás és a többiek, de mögöttünk most épp felhőbe burkolóznak a hegyek. Besétálunk, hosszan emelkedő út vezet a Hosszú-hajtás felé. Lassacskán eláll az eső, előttünk-körülöttünk élénkzöld moha lepi az erdő alját, a fák között köd ül. Az eső is lehet szép, ha máshogy nem, utólag mindenképpen. Lépéshiba antigravitációs jelenségre hívja fel a figyelmünket: az esővíz még ott is szemből folyik, ahol úgy érezni, hogy lefelé megyünk. Nem véletlen volt ez lezárt terület. :) A bánya oldalánál magányosan pontőrködő hölgy fogad, az igazolások begyűjtésén túl itt csak annyit időzünk, amíg előkotrom Kerek repkény hátizsákjából a földimogyorót. Földimogyorózva bóklászunk tovább, ezúttal ismét lefelé. Erdészház-komplexum mellett haladunk el, keresztezzük a pátyi utat, megcélozzuk a Nagy-Kopaszt. Szűnni nem akaró ködben jutunk fel a Tarnai-pihenőhöz, a felhő lustán kavarog a kiugró tető körül. Elkapom egy gyenge kép erejéig. Még átlépünk néhány szintvonalat, elérjük a színes alakzatok csomópontját, Repkénynek és nekem a zöld háromszöget kell követnünk, Lépéshibának pedig a pirosat. Elbúcsúzunk, nekünk még egy kisebb kaptatót le kell küzdenünk, és megérkezünk a Nagy-Kopasz tetejét jelentő apró fennsíkra.


A pontőr a kilátó tövében üldögél, és bár esővédett helyen töltheti az időt, a nyirkos levegő és a hideg nyilván nem teszi túl kellemessé a pontőrködését. Harmadik alkalommal látogathatnánk ma kilátót – és ezt a harmadik alkalmat is kihagyjuk. Lesétálunk a hegyről, szélárnyék van és üdítő, hogy az eső láthatóan abbahagyta az esést mára. Beballagunk Nagykovácsiba, az utcákon alig találkozunk egy-két járókelővel. Templom, főtér, kerülő a jelzett úton, temető, semmi újdonság. A járda hosszan elkísér, ahogy sétálunk a Zsíros-hegy felé, de még a tető elérése előtt véget ért az építkezés lendülete. Fent az egykori bányászat emlékműjeként meghagyott oszlopsorhoz teszünk egy rövid kitérőt – ez eddig valahogy mindig kimaradt. A rácsos tartók megvizsgálását követően visszatérünk az útvonalra, megcélozzuk az egykori turistaház hűlt helyét. Közben autóból igazítanak útba rendezők, hogy az ellenőrzőpontot a Muflon Itató nevű intézményben találjuk. Később az útbaigazítást egy papírlapon is elolvashatjuk, elvégre nem cirkálhatnak itt napestig. Az itatóban jó a kávé, és még az idő is visszafelé telik. Az óra legalábbis úgy jár. Öt percnyi óranézést követően továbbállunk.


Éppen váltjuk egymást egy nagyobb létszámú csoporttal, akikkel még Nagykovácsi előtt találkoztunk. Eldöcögünk a helyszínről. A döcögés már szó szerint megy, komótos sétatempóra váltunk, és nem is nagyon változtatunk rajta a célig. Végigkanyargunk a ligetes, erdős hegyháton. A hegyi út végén, a Remete-hegy kilátópontjáról már szerencsére nyílik némi kilátás, egész messzire révedhet az ember tekintete, feltéve, hogy az egész messzi a János-hegy tömbjén még innen található. Óvatosan leügyetlenkedünk a meredek lejtőn, átlábalunk a meglepően csekély vizű patakon. A szurdokban újabb ellenőrzőpontot találunk, majd a szurdok vége után, a máriaremetei templomnál még egyet. Itt is, ott is kapunk bélyegzést. Máriaremetén meg is pihenünk, kalciumos pezsgőtablettát oldok egy bögre kútvízben. Megfelezzük. Közben beszélgetünk kicsit a pontőr nénivel, aki ma már rajtoltatott is, meg a budakeszi helyszínen is őrzött pont. A templom szép parkjából házak közé térünk és nyílegyenes úton indulunk a Nagy-Hárs-hegy felé. Még érintjük a Nagyrétet, a sarkánál nagyobb autós-buszos csoportosulás álcázza a turistaút bejáratát. Integetnek is, hogy „a többi kiránduló mind erre ment, ha érdekel”. Érdekel, arra megyünk mi is. A rét kifejezetten barátságtalan arcát mutatja. Üres, felhős, középen van valami oszlopsor, de vajon még minek? Nem mintha annyira számítana. Elkanyarodunk a rét szélétől, átballagunk egy dombon Hűvösvölgybe. Cél, jelvény, gratuláció. Köszönetnyilvánítok: köszönöm a Meteor TTE-nek a rendezést, külön köszönet jár a pontőröknek, akik a hidegben-esőben helytálltak. Köszönöm a társaságot két útitársamnak: Repkénynek és Lépéshibának. A túra ellátmányát, az emblematikus kisdobozos üdítőt kint, egy padon kortyoljuk el, közben végignézve a gyermekvasutasok szolgálatának befejezését. A néhány percnyi ücsörgés után villamosra szállunk, utazunk. Később, nyugatra nézve a hegyek mögött a naplemente fantasztikus színkavalkádját nézzük utazás közben.


-Kékdroid-


Tíz darab kép, mert ennyit sikerült készíteni

 
 
Eger csillagaTúra éve: 20132013.09.13 23:02:29

Eger Csillaga – Bükki Házak 25 20


A hasonló esetekben szokott a beszámoló azzal a résszel kezdődni, hogy már régóta várjuk, indulás, örülünk, de sajnos családi, okán, rövidebb táv, jó, hogy így is egyáltalán, öcsém nem tud jönni, húgom igen, meg ugye Repkény. És én. Reggel tétován készülődünk, pakolászunk. Az ablakból mintát veszek az időjárásról. Nekem már kell a hosszúujjú. Ősznyitó túra lesz a mai, hűvös hajnallal, napsütötte, csupakék éggel. Átautózunk Felsőtárkányba. Parkolóhelyet keresek, majd visszagurulok az idáig mögöttünk haladó, de jó helyet elcsípő autó mellé. Itt már látom, Cam Mogó és lánya utaztak a járművel idáig a távoli Szegedről. És még én panaszkodtam a korai kelésről. Beszélünk kicsit, ők még készülődnek, mi megyünk nevezni. Átsétálunk a tóparti pihenőnél kialakított kényszerrajthelyre – mint az itinerből kiderül, az utolsó pillanatban végrehajtott változtatás pár kilométerrel megvágta a túra hosszát. (Innen a címbéli rövidülés is, a tényleges táv 19,8 km lett.) Szerencsére a szintidő nem módosult, a leírás is kiemeli, hogy a rendezők szeretnének időt adni a nézelődésre, fényképezésre, ismerkedésre. Nekem tetszik. Benevezünk, kapunk itinert: az egylapos dokumentumon köszöntőt, néhány tudnivalót találunk, továbbá részletes táv- és szintadatokat, szintmetszetet, igazolásgyűjtő négyszögeket és térképet. Indulunk.


Mai első célpontunk a Barát-réten található őrház, a papírforma szerint itt lenne ellenőrzőpont, de a rajtban szóltak, hogy nincs, ne keressük. Nem fogjuk. Elindulunk a sárga jelzésen, ez egy tanösvénnyel együtt még a tópartról felkapaszkodik egy közepesen meredek csapáson megközelíthető magaslatra. A lillafüredi országút szorosa, a Kő-köz felett haladunk, a fák lombján át idesejlik a szemközti sziklafal. A hupli túloldalán hosszan elnyúló lejtőn érünk le a Barát-völgybe. Lent még árnyék ül a réten, a hegyoldalak viszont élénken zöldellnek a napsütésben. Mellettünk balra vízmű kerítése látszik, azon túl, bent található a tárkányi buszok fordulóhelye. Széles dózerút érkezik mellénk a vízmű után, odébb pedig sárga kereszttel jelzett ösvény vág neki a mellettünk húzódó hegygerincre vezető kaptatónak. Elérjük a most nem ellenőrzőpontként működő, szép állapotban lévő őrházat, kicsit később pedig az Oldal-völgyi elágazást. Ígéretünkhöz híven nem keressük az ellenőrzőpontot. Az út túloldalán a karthauzi kolostor emlékére emelt kereszt áll az erdő határán. Táblát találunk, az egyik út a Völgyfő-ház felé vezet, pár éve még ez a túra épp onnét érkezett le. Na, nekünk most nem az az út kell, hanem a sárga sávval jelzett Jubileumi Körtúra, kezdődik a kapaszkodó a Szuszék-kő oldalában. Feloldalgunk, kényelmesen. Mellettünk meredek vízmosások rohannak alá a gerinc felől, mi köves-poros, az évek alatt kimélyült ösvényen battyogunk egyre fentebb. Szép lassan kisimul az emelkedő, felérünk, lehet reggelizni, a táskám tartalma egy szendvicsnyivel csökken.


Valamivel később elérjük a gerzsényi elágazást, a zöld sávval jelzett Török út itt érkezik fel a Völgyfő felől. Az eddigi északnyugati irányt északira váltjuk, és újabb emelkedőt is kapunk a nyakunkba, pontosabban a lábaink alá. A sárga jelzés kicsatlakozik tőlünk és eltér Pazsag felé, mi pedig majdnem a megyehatárig felsétálunk. Elágazásban hagyjuk el a Bánkút felé tartó turistautat, meredek lejtő áll előttünk, előttünk a Tar-kő sziklatömbje látható a fák között felnézve. Sok lehetőségünk azonban nincs a felnézegetésre: a lejtős út a rádőlt famennyiség hatására trükkös akadálypályává változott. Az ilyen helyzetek megoldására még emlékező Kerek repkény áll be a sor elejére, fatörzseken egyensúlyozunk végig, bozóton bújunk át, aztán hirtelen vége a mókának, újra komoly turisták leszünk. Szerencsére akad még egy keresztbedőlt fa, de ez már igazán nem jelent kihívást, letrappolunk a Tamás-kúti-menedékházig. Az ellenőrzőpontot négytagú család őrzi, igazolásként az Agria spec. mentősök bélyegzőjét kapjuk, valamint egy aláírást, amelyet azóta is hiába próbálok megfejteni. Ellátmány is jár itt: zsíros kenyér, hagyma, só, inni pedig forrás- és ásványvíz. Itt az utóbbit választom, de amikor a rövid pihenő után továbbállunk, és a Tamás-kútnál mégiscsak iszom egy kortyot. Lefotózom külön a forráshoz tartozó kódot is, mert valamikor a múltkor csak valami papírfecnire firkantottam, és ezt a fecnit sikeresen elvesztettem. Repkény lemossa a lábát, amelyre sikerült három hosszú karcolást szereznie az akadálypályán.


A forrástól visszalépünk az országútra, majd keresztezzük azt, és Eger felé indulunk a Bükki Kék névre hallgató úton, és Felsőtárkányig nem is hagyjuk el. Impozáns méretű sziklatömbök alatt sétálunk egyre ereszkedő ösvényen, érintve a Fekete-len időszakos forrást. Az itt található tájékoztató tábla tokjának a tetejére valami nagy és nehéz zuhanhatott, de maga a tábla szerencsére ép maradt. Leérünk a Lök-völgybe, annak is a felső végéhez, de alig teszünk meg itt pár métert, a követendő út a Lambot oldalának megy neki. Ez újabb meredek emelkedőt jelent, a mai túránk során az utolsót a műfajban. A hegygerincet elhagyva szépen lebattyogunk a Samassa-házhoz, itt újabb ellenőrzőpontot találunk, őszibarackkal kínál a szívélyes pontőr. Begyümölcsözve battyogunk tovább, párhuzamos utak haladnak lefelé a völgyben, egyik jelzett, a másik nem. Sikerül elmenni a nem jelzetten, birka módra, de rövidesen kijavítjuk magunkat. Futók érkeznek szemből, ketten, a sorban másodikként marton4. Nagyon szalad, de lefékez néhány szóra, majd már csak a lábai nyomát látni. A következő ellenőrzőpontot a Stimecz-háznál találjuk, itt is kapunk ellátmányt, egy-egy szelet csoki formájában. Pár lépéssel odébb az egykor kiterjedt hálózattal rendelkező felsőtárkányi kisvasút maradékának a felső végállomását találjuk. (Érdekesség: a mai nap a Barát-réten és a Samassa-háztól idáig is egykori kisvasúti nyomvonalon haladtunk. Sőt, Felnémet és Felsőtárkány között az országút menti kerékpárút szintén kisvasúti nyomvonalat követ. A hálózat megmaradt szakaszát Felsőtárkányig végigkövetjük. Méginkább sőt: a hosszútávosok az egykori Esztáz-kői nyomvonal mentén indultak el a Pes-kő-völgy felé.) Vonat várakozik a végállomáson, nagy létszámú gyerekcsoport egyik fele már elfoglalta a két kocsit, a másik fele pedig a peronon várakozik. Még le sem jutunk szinte a kitérőig, amikor jön a következő vonat. Együttállás Stimecz-háznál, ilyen képért vissza kell menni – gondolom, és így is teszek. Készítek egy béna képet, a két, egymással szemben álló vonatról, és a lányok után sietek.


Az út hátralévő szakaszán a fő érdekességet a két, egymás után lehaladó vonat jelenti, a személyzetnek szinte csak a féket kell kezelnie a vasúti szempontból meredeknek számító pályaszakaszon, a motorzajt túlzsibongják a gyerekek. Vicces. A varróházi megállótól aszfaltúton ballagunk be a faluba, közben, hogy teljes legyen a boldogságom, még egy szerelvény jön. Lehet, hogy maradt még odafönt egy szerelvényre való gyerek. Beballagunk a célba, alig múlt dél, kapunk kitűzőt, és rövid várakozást követően szép oklevelet, frissen a nyomdából. A célból a szokásos fröccs sem hiányzik, de Droid dönt, nem iszik, hanem vezet, mert marha kényelmetlen lenne hazáig tolni az autót. Köszönöm a túrát Köves Gyuláéknak – végül a célban vele is összefutunk – és köszönöm a társaságot Repkénynek és Pattinak.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20132013.08.21 19:31:04

Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 70É


Lassú vánszorgással eltelik a június és a július, és az összes teljesítménytúrázós tevékenység kimerül egy túrán és két rendezésben való részvételben. Ráadásul a Szurdok/Útvonalkövető túrákat később nem sikerül bejárni (és még mindig nem), így aztán kellő mértékű elvonási tünetekkel vágunk neki a Rockenbauer emléktúrának. Csapjunk hát bele, a túra előtti kiindulási pont ezúttal Lenti, ahol a nyári rendes hétvégi látogatást töltjük.


Rádiháza, délután öt óra. Felhő- és páramentes égbolt. Hőség. Leszállunk Kerek repkénnyel a motor+mellék összeállítású bézéről, amely kevés, a forró üléseken kókadozó utasával Zalaegerszeg felé kattog tovább. Felsétálunk a faluba, izgatottság fog el: ezen a túrán még sosem rajtoltam el innen. A hosszú táv élmezőnyének legeleje már messze jár, a gyorsléptű gyalogosok pihennek most a Csikós csárdánál. Heyjoe /annyi baj legyen/, Átol Csabi bukkannak fel az ismerősök közül, és persze a kedves rendezők. A nevezés talán fél percig tart, Repkénnyel elvisszük a nyolcas és kilences rajtszámokat. Szőlőhegyre fel! Lovas köszön vissza udvariasan a lovastanya szélén, fentebb kilátásban gyönyörködünk, zavartalanban. A hosszútáv számára oda-vissza szakaszon négyfős csapat érkezik szemből: a Mezei-házaspár és popeye és egy útitársuk. Még ők is bőven a nagyongyorsléptűek közé tartoznak, hat óra előtti rádiházi érkezéssel. A pusztaedericsi felhajtótól aztán úgyszólván egyedül maradunk, egy, néha belekocogó vegyespárossal - Bozóték - kerülgetjük egymást talán egész Palinig. Elérjük az első bóját, amely szerényen álcázva húzza meg magát egy bokornál. Filctollat veszünk igénybe az igazoláshoz. Jó kilátópont adottságú szántó szélén haladunk el, majd leereszkedünk a szentpéterföldi bekötőútra. Szentpéterföldén ezúttal lassítás nélkül áthaladunk, a kocsma úgy látszik, megszűnt, a bolt polcai üresek. Szomorú látvány. Egyedül a kisvasút rakodójánál tartok egy rövid fotómegállást – kihasználom, hogy ezúttal világosban járunk erre, és még fényképezőgép is van nálam. A síneket benőtte kissé a gaz, de a farakások mennyiségéből arra következtetek, hogy néha talán erre döcög egy-egy keskeny nyomközű tehervonat. Kis tavat kerülünk, vadászházét, majd hosszabb időre megcélozzuk az erdőt.


Emelkedő vezet fenyves és nemfenyves határán, vízmosás mentén egy kisebb domb hátára. Erdőszélen találunk újabb bóját, ezt Nyiladék kereszteződésnek nevezi a leírás és a térkép. Errefelé gyakori a bögöly, cserébe nincs szúnyog. A nálunk lévő törölközőkkel hárítjuk a harapós jószágok egyre intenzívebb rohamát, amely szerencsére eléggé lokális, csak a hosszú egyenesig tart. A hosszú egyenesen végigballagunk, közben bójánál állunk meg a szép, lassú, augusztusi alkonyatban. A lasztonyai ereszkedést éles jobbkanyar vezeti fel, majd Kámaháza (a térképen még Kámaházi erdészlak) vasúti megállóhelynél bukkanunk ki az erdőből. Szálfák várnak rakodásra és elszállításra. A távolban már látható a Bázakerettye feletti, jellegzetes alakú adótorony – még jó sokat kell kanyarogni, amíg egyáltalán a közelébe érkezünk. Hídon keresztezzük a kevés vizű Alsó-Válickát (a hosszútávosok Söjtörnél találkoztak a Felső-Válickával), majd besétálunk Lasztonyára. Valahonnan hangos nótaszó hallatszik, az utcák üresek. A vegyesbolt zárva, fentebb harangláb, düledező vagy összedőlt házak. A közösségi közlekedés kínálatát összesen négy bázakerettyei járat jelenti, a sok magyarázó jel megfejtése alapján vasárnap ezek közül egyik sem közlekedik. Kikapaszkodunk a településről, eleinte meredek mélyutat követve, majd azt egy jól jelzett kanyarnál elhagyva. A dombtetőn jól elhelyezett kilátót mászhatunk meg. Repkény lent marad, de én felmászok, naplementét és körpanorámát nézek. A szemem elé táruló látvány egyszerűen csodálatos. Rövid bámészkodást követően lekanyargok, és folytatjuk a kék jelzések követését. Bükkerdőbe érve ereszkedünk alá a lispei műútra, ezt újnak tűnő forduló-parkoló-akármi helyszínnél keresztezzük. Sajnos a Torhai-forrásos ismertető táblát a betérő felújítása során elvitték és nem pótolták, helyette viszont sorompó épült, ez tartja távol az itt megállni szándékozókat.


Beballagunk a forráshoz, még éppen világos van, még lehet követni a távolról csak fehéres foltként felbukkanó jelzéseket lámpa használata nélkül. A Torhai-forrás nem működik – a kifolyójából legalábbis nem folyik semmi – ám valami kis víz szivárog a földből, és szúnyog is van elég. Gyorsan igazolunk a bójánál és megyünk tovább. Dombra kanyargunk fel, majd a tetőn bóklászunk lehetetlen ösvényen, látszólag céltalanul. Kicsit nehéz itt az előrejutás. A kedvenc elnevezésű bója következik, „úttörés a gerincen”, ez most teljesen találó. Az úttörést a gerincről lefelé folytatjuk, majd réten vágunk át és kiérünk Lispeszentadorján határába. A falutáblánál egy korábbi ittcsoffadás emlékére megállunk és pezsgőtablettás vizet fogyasztunk, majd sétálunk tovább. Lispén még annyi mozgást sem látni, mint korábban Lasztonyán. Még errejáró autósból is kevés akad. Lakott területek között libbenünk keresztül, majd Lispe kettőből balra kanyarodva nekivágunk a Bázakerettyére vezető emelkedőnek. Ahogy rálépünk a szántóban vezető szekérútra, éles fényű reflektor gyullad ki a távolban, egészen a szőlőhegy tetejéig megfelelő világítást biztosítva. Érdekes megoldás. Fent kanyargunk egy sort, majd elérjük a piros sáv becsatlakozását. Egy elágazásban bizonytalankodó, hosszútávos túratárssal találkozunk, egyenesbe igazítjuk. Még bőven van ideje beérni, csak fel kell ébrednie. Ellépünk, távvezeték nyiladékában kanyargunk. Mintha kevésbé lenne susnyás, mint amilyennek emlékeimben szerepel. Később a piros sávról lecsatlakozunk a kéken és nagyobb rétek mentén elhaladva letrappolunk Bázakerettyére.


Az ellenőrzőpont a szokásos, buszmegálló melletti, B-29 nevű kocsmában található, fiatal pár őrzi a pontot és az ide depózott csomagokat. Én kólát, Repkény sört iszik a kávé mellé a majd' húsz percesre nyúló megállás során. Végrehajtok még egy gyors elemcserét a lámpában, mert ugyanezt az akksikészletet használtam a Szondin is, és a berendezés már ott sem remekelt teljes fényében. No, majd most. Induláskor a kék kereszttel jelzett úton szép csendben elhagyjuk az idáig követett RP-DDK útvonalát és egyben Bázakerettyét. Hosszú aszfaltos szakasz áll előttünk, zavartalan csillagfény kísér közben. A csendet csak néha szakítja meg egy-egy áthaladó, láttunkra meglepetten lassító autó. Elhaladunk az Olajos Emlékmű mellett, megérkezik az Olajos körút falu előtt elhagyott piros sáv jelzése. Betérünk Budafa felé, az arborétumnál pedig elhagyjuk a sokadrendű országutat és újra az erdőben bandukolunk. Domb, másik domb, még egy domb következik. Egész kényelmes út ez így, hogy alig huszonegynéhány kilométer van csak a lábunkban. Fent újabb bójára lelünk, kár, hogy lódarázsfészek is található a közelben, ingerlékeny lakókkal. Kocogós túratársaink nem olyan ijedősek, mint mi, és elég drasztikusan el is bánnak két példánnyal. Továbbállunk Kistolmács felé.


Lesétálunk a kisvasút itteni végállomására, örömmel állapítom meg, hogy az épület nem vált vandálok áldozatává. Rákanyarodunk az aszfaltútra, dél felé. A közeli Kozár-forrásnál elfogyasztjuk kekszből álló szerény vacsoránkat, valamint megtöltjük a nálunk lévő palackokat friss forrásvízzel. A jótékonyan langyosra hűlt éji levegő ellenére ugyanis borzalmasan sokat iszunk, az induláskori 4,5 liternek már nyoma sincs, és a bázakerettyei kocsmában vett másfél liter szódavíz is már a végét járja. A frissítő pihenőt követően továbbállunk Kistolmácsra, az ellenőrzőpont a Tó büfében üzemel. Amíg a papírmunkával bíbelődnek a rendezők, megakad a szemem a Kirándulás című elbeszélő költeményen (bizonyos „GT.” műve (sic!)), amely egy hal alakúra munkált farostlemez díszen foglal helyet. A sűrven szó használata külön feldobja a berúgásról és következményeiről szóló poémát. Tea jár a rendezőktől, erre még veszek egy kávét. Ennek köszönhető, hogy az általában végigzombiskodott Kistolmács-Borsfa szakaszt ezúttal végigbeszélgetjük, pontosabban Repkény mesél, én pedig reagálok. Így nem tűnik hosszú időnek, amíg végigérünk Borsfáig. Leülünk pár perc pihenőre a buszmegállóban, kirázom az oda nem illő elemeket a bakancsomból. Utána átsétálunk Valkonyára, rövid erdőszéli bizonytalankodással és útratalálással. A turistaházban rég látott ismerősök őrzik a pontot, zsíros kenyeret kapunk, továbbá lehet venni üdítőt. Élek a lehetőséggel. Mellesleg, lódarázs itt is akad, a pont kétfős személyzete rutinosan pusztítja őket.


Továbbállva a jó öreg hét domb következik, szépen, lassan döcögünk keresztül. Megint eltévesztem a számolást, úgyhogy nem tudom leellenőrizni, hogy ez most tényleg hét, vagy csak toldódik. Némelyik völgyben már majdnem egészen jó hűvös a levegő, de az ilyen klímájú helyekről sajnos túl gyorsan ki kell kapaszkodni. Fent meg hiába legyint meg néha egy-egy fuvallat, ezek hűtő hatása elhanyagolható. A dombra fel – dombról le hullámzást nagyobb létszámú társaság fényeinek megpillantása dobja fel, ez egyben Eszteregnye és a szőlőhegy közelségét is jelzi. Kitérünk a kék R jeleken a pontra, ahol nagy számú résztvevővel találkozunk. Itt találjuk zsotyeket és útitársait, valamint összefutunk egy nagyobb létszámú 70-es távos csapattal. Rövid pihenőt követően tovább is ballagunk, néhány emelkedőt követően ki a dombok öleléséből és egyben ki az éjszakából. Az egykori obornaki műút névre hallgató ellenőrzőpontnál – ez került át Eszteregnye, szőlőhegyre – már ránkvilágosodik annyira, hogy eltehetjük a fejlámpákat. Obornak határában ismét találkozunk a nagyszámú hetvenes távos társasággal, ők itt pihengetnek. Még egy, meg még egy emelkedő következik, kő Krisztusok őrzik az utat, majd hirtelen megérkezünk a Homokkomárom fölötti templomhoz.


Vízkészleteink eddigre ismét elfogytak, de emlékeim szerint itt van egy kerti csap valahol. Megkeressük, egy palacknyi vizet töltünk, lévén egészen Nagykanizsáig hiába várnánk vízvételi lehetőségre. Lent a faluban tartunk egy leülős, eszegetős szünetet, valami agyonsózott ipari rágnivalót fogyasztunk, amely elképesztően jólesik. Utána szép kényelmesen elhagyjuk Homokkomáromot, átballagunk a kelő Nap fényénél Hosszúvölgyre, majd a hosszú, homokos-poros úton Zsigárdra. Közben a harmat páráját eregető rét feletti giccses-szép napfelkeltében gyönyörködhetünk, alig néhány órával a giccses-szép naplementét követően. Tetszik. Más esemény is történik: méretes vaddisznó lépked keresztül az úton, előttünk tizenpár méterre, mögötte kismalac... majd még egy... de hol a többi? A neszek alapján a bozótosban. Várunk. Még várunk egy kicsit. A kutya egye meg, annyira sokat azért mégsem várhatunk, átmegyünk. Mögöttünk tumultuózus átrohanás, kicsik az anyjuk után. Huhh. Ezután Zsigárd felé a hosszú egyenesen végig minden, az aljnövényzetben motoszkáló kismadár mögé vaddisznót képzelek. Zsigárdon találjuk az utolsó bóját, tartunk egy rövid megállást, majd sietősre vesszük lépteinket, a vasárnapra várható hőség már kezd szépen kifejlődni.


Palin előtt végighallgatjuk, ahogy az ügyeletes reggeli gyorsvonat (Szombathely-Pécs) elrobog a távolban. Nem sokkal utána elérjük Palin határát, majd felsétálunk a régi 74-es főúthoz, elhagyjuk az Öröm-hegyet megcélzó (de előtte épp elkanyarodó) kéktúrát, és dél felé fordulunk. Irány Kanizsa központja. Kocogó túratársaink itt végképp ellépnek, legközelebb csak a célban futunk majd össze. Elhalad mellettünk néhány kerékpáros, furcsán méregetnek. Az autópálya alatti szokásos megállást sem hagyjuk ki, kell ez most. Elhaladunk az Inkei-sírbolt mellett, keresztezzük az iparvágányt, elsőbbséget kapunk a körforgalomban az átkeléskor. Kezd újra nagyon meleg lenni, de ezt lehet, hogy csak a felborult hőháztartásom mondatja. Bentebb érve megcsodálom a megszépült főteret, majd Repkény még egy megállást kér, mert felrepedt két lábujja között egy vízhólyag. Megállunk, kezeljük a problémát, és végül a Rozgonyi utcán feldöcögünk a célba. Az iskola lépcsőjén illusztris társaság tartja reggeli kerekasztal-ülését: Dolgos György, Barta László, Pap Gábor, sétáLós bácsi, régészlány, DJ_Rushboy, hozzájuk később zsotyek csatlakozik. Bent a rendezőségnél megkapjuk a díjazást, emléklap jár és újfajta kitűző. (Repkénynek 2006-ból még régebbi van, ahhoz képest újfajta.) Egy kicsit még ücsörgünk a célban, majd autós elszállítás teszi könnyebbé a Lenti célpontú utunkat. Köszönöm a rendezést a Kanizsa TE-nek, öröm számomra ezen a túrán részt venni. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, aki a tavaszi Andezit tt. után végre újra eljött teljesítménytúrázni. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban gratulálok minden távon minden teljesítőnek és résztvevőnek, aki nekivágott!


-Kékdroid-


képek a túráról itt

 
 
Szondi György EmléktúraTúra éve: 20132013.07.05 19:09:17

Szondi György Emléktúra 100


Tavaly, magamhoz képest meglepő realitásérzékkel esélytelennek minősítettem magam az indulásra, és végül, az időjárás ismeretében nem is különösebben bántam meg, hogy kihagytam a Szondit. Amikor azonban megláttam, hogy idén újra megrendezik a túrát, valahogy mégis előtört belőlem egy kis nosztalgia a hat évvel ezelőtti esemény kapcsán. Elvágyódtam túrázni. A felkészülés érdemi része egy telefonhívással kezdődik: -rafter- ötlete nyomán suvlaj figyelmeztet, hogy másnap lejár a túrára az előnevezési határidő. Megkérdezem Kerek repkényt, hogy óhajt-e csatlakozni ezen vidám nyári kiránduláshoz, de elutasító, sőt, fenyegető válaszban részesülök. A telefonos kommunikációt számítógépes váltja, személytelenebb, mivel mindenféle automatákkal történik: regisztráció, netbank, utalás, miegyéb. Később végignézem alaposan az útvonalat. Egy-két szakasz kivételével ismerősnek kellene lennie mind a százegynehány kilométernek, de egy csomó részen vagy sötétben jártam még csak, vagy utoljára hat éve, vagy mindkettő egyszerre. Végül azzal zárom le a felkészülést, hogy úgyis túl sok helyen sűrűsödnek számolhatatlanná a szintvonalak, fölösleges túlaggódnom a kérdést. Edzettség? Lelkesedéssel pótolom, és azzal a csalóka reménnyel, hogy a szervezetem talán emlékszik, milyen lehet egyszerre száz kilométert gyalogolni.


Suvlaj, -rafter- és Tamás triójához szombat hajnalban csatlakozom, rövid utazást követően Királyréten parkolunk. Mellettünk ugyanezt Vagdalthúsék teszik. Vendéglőben találjuk a rajthelyet, az előnevezésnek köszönhetően elég a nevemet bemondani, és máris a kezembe kapom az itinert. Amíg az előkészületek zajlanak, átnézem: útleírást, térképet, részletes résztáv- és részszinttáblázatot, szintmetszetet találok, plusz az igazolások helyét. A pólóm mellzsebébe hajtogatom a lapot, ott legalább mindig kéznél lesz. Hat óra ötvennégy perckor a főrendezőség elé járulok rajtidőért. Másnap reggel hét óra ötvennégy percig kell visszaérni a sikeres teljesítés érdekében. Meglátjuk.


Kezdjük a sétát rögtön egy emelkedővel. Elhagyjuk Királyrétet, négyesünk rövidesen trióvá alakul, amely többé-kevésbé elnyújtva, de a Kisinóci-rétig nagyjából együtt halad. Erdei aszfaltutat követünk, felettünk alagutat képeznek a behajló faágak, zöldet, fényeset. Kellemesen hűvös a levegő, és ez az egész napra igaz lesz, ideális nyári időjárásban túrázhatunk, nappal legfeljebb 25°C-ban, a hajnali órákra 10°C-ra csökkenő hőmérséklettel. Hat évvel korábban majd' el lehetett pusztulni a hőségben, ahhoz képest mindenképpen jobb dolgunk van. Lassan elhagyjuk az aszfaltot, kényelmes emelkedővel jutunk fel a mi szemszögünkből most Nógrád felől érkező kék sávhoz. A Semmelweis-forrásnál találjuk az első ellenőrzőpontot, négyjegyű számot írunk fel a kihelyezett utasításnak megfelelően. A forrás, szokásához híven, nem üzemel, legalábbis nem a foglalatnál, mert mellette-alatta csordogál némi víz. Kezdődik a határozottabb kapaszkodó a Saj-kút-bérc felé és keresztül rajta. Van benne egy éles balkanyar, figyelmeztetem magam, onnan ugyanúgy sokat kell fölfelé menni, de legalább feltűnő tájékozódási pont lehet. Az itiner később figyelmeztet arra, hogy egy dózerútnál a szokásosnál szélesebben sikerült a dózerolás és a kék jelzések követhetősége is nagyobb figyelmet kíván. A széles dózerolás mellett bóklászunk tehát egy darabig a zavarosban, majd újra kényelmessé válik az ösvény, és felballagunk a Foltán-, vagy, ahogy mostanában jelzik, Fultán-kereszthez. Fiatal pár őrzi a pontot, alaposan felöltözve – ülve meglehetősen hideg van. Szétnézek jól a helyszínen, továbbra is ugyanaz a kellemes tisztás, ami volt, jó pihenőhely útban a Csóványos felé. Nem pihenünk meg, lévén nem is a Csóványos felé megyünk (nem egyből), meg aztán, ez nem az a nap.


Kék négyzet a következő követendő jelzés, elhagyjuk a tisztást. Balra, a fák lombja felett szép kilátás nyílik a Börzsöny völgyeire és a völgyeken ülő felhőkre. A felhők lassan felszállnak, a látnivalók, ha csak a fák között átszűrődve is, de velünk maradnak még. Meredek, köves, poros utat követünk lefelé, rövidesen elérjük a Spartacus-kulcsosházat, ahol Szilóék már a jövő évi LeFaGySz-szal riogatnak, melynek helyszíne ismét a Pilis lesz. Alig várom, hogy személyesen is megtudjam, milyen érzés a Vadálló-köveknél bénázni a lefagyott ösvényen. Most azonban térjünk vissza a Börzsönybe: tetszőleges higításban lehet szörpöt fogyasztani, iszom vagy egy literrel a kevésbé édes típusból. A lé színe alapján almás ízesítést várnék, ezért alaposan meglep, hogy bodzaízűt sikerült keverni. Pedig állítólag tudok olvasni. A rövidre szabott itatást követően folytatjuk a túrát, ismét emelkedővel, méghozzá az előzőnél talán hosszabbal: most a Rakodó a célpont, a nyereg a vulkán peremén, egyben turistaút-csomópont. Sármentes, köves emelkedő következik, kényelmesen járható, és az emlékeimhez képest talán kevésbé meredek. Fiatal tölgyesben túrázunk, hátunkba süt a Nap. Elhagyjuk a jelzett kitérőt az Újpest-forrás felé, majd egyszer talán oda is ki kell térni. Most nem, most sietünk, amíg még tart a lendület. Nemsokára fent is vagyunk, látszik a fák között a kereszt és a jelzőtáblák oszlopa. Megállás nélkül áthaladunk.


Az áthaladással vett lendülettől és a térdkímélés jegyében Suvlaj elöl elkezd kocogni, kényelmesen, és ezt a példát -rafter-rel együtt követjük, én néha kiállok az útból, néhány közepesen pocsék fénykép elkészítéséért. Megérkezünk a Fekete-patak völgyébe, csodaszép, mély, sötét völgy ez, óriási bükkfák között zúg le a víz az Ipoly felé. Lentebb néhol át is kell kelni a patakon, egy ilyen átkelésnél -rafter- meg talál mártózni a vízben, hogy ne legyen olyan könnyű számára a túra. A Fekete-rét előtt, az árnyékban találjuk a soron következő ellenőrzőpontot, a pontőr eligazít a Csóványos felé. Itt találkozunk Siményi Miklósék hármas csapatával, velük talán egészen Kisirtáspusztáig össze-összefutunk. Az Oltár-patak völgyét követjük tehát, immár fölfelé. Ez sem kevésbé látványos, mint az előző völgybéli út volt, a névadó patak bővizűen zúdul a kövek között, közben mindkét oldalt és szemben is meredek hegyoldalak magasodnak fölénk. Elhagyjuk a Bene-kút kőépítményét, egyre magasabbra kapaszkodunk a patak fölé, mellettünk, valahol fent pedig impozáns kőalakzatok törnek ki a hegy oldalából. Egy visszafordító kanyar után elérjük a Kőkorsó enyhén szerpentinező emelkedőjét, a botokra helyezem a terhelést, a táj figyeléséről átváltok az út és önmagam figyelésére, legalább amíg fölérünk. A piros háromszög becsatlakozásáig tart a rövid oldalgerinc követése, innen kényelmesebben, az egykori vulkán kráterének szélére felvezető nagy kerülővel jutunk fel a hegytetőre. Magas bükkösben ballagva érjük el a Csóványost.


Idefent a pontőrök jóvoltából sütemény és víz fogad. A süteményből egy hármas tömbbé összeállt darabra lecsapok, de a vízvétel lehetőségét meghagyom azoknak, akik csekélyebb saját készlettel rendelkeznek. Kirázom a cipőmből a felgyülemlett hordalékot, a mennyiségen meglepődök, mert ennyi bioaprólékból már egy kisebb kertet ki lehetne tenyészteni. Nem csak képzeltem tehát, hogy van valami a cipőben a lábamon kívül. Még pár percig társalgunk a jelenlévőkkel, majd elhagyjuk a Börzsöny tetejét. Az első igazi pihentető szakasz áll előttünk, hosszan tartó, kényelmes ereszkedés Diósjenőig. Magányos – mármint a százason egyedül induló – túratársnőt érünk utol, -rafter- társalog vele hosszabban. A Nyír-réti romból és a Hárombarát-vadászházból sem maradtak az útról látható nyomok, és most nem állunk meg hosszabban keresgélni. Ételhordónak hívják az utat, elvégre a egykori felső létesítményekhez ételt kellett valahol felhordani – világosodok fel. Réten vágunk keresztül, mellettünk párás kilátást képzelhetünk a Cserhát lankásabb vidéke felé. Egy határozott dózerúton magányos munkagéppel találkozunk, amint békésen sárgállik az erdőben. Csatlakozik hozzánk a piros X-szel jelölt sífutó út, kíváncsi lennék, hány sífutó sífut le a Csóványosról pont a Csehvárra. Biztos akad néhány, mondjuk ötévente. Elhagyjuk a Csehvár késő középkorban elpusztult tömbjét, csúszós-sáros ösvényen kanyargunk le Diósjenő szélére. Itt hagy állva minket orsipanka és útitársa, illetve még a ponton találkozunk egy pillanatra. Besétálunk a faluba, rendezett, csendes porták között kanyargunk. Egy háznál idős néni dobálja szelektíven a palackjait. Másutt kerti bográcsozás zajlik. Normális emberek normális dolgokat művelnek, nekünk meg még hátravan a táv háromnegyede, úgy kell nekünk. A kocsma felé közeledve kezd sűrűsödni a forgalom. A pontot itt GISBalazs őrzi, ismét szörppel kínálhatjuk meg magunkat. Külön dicséret illeti egyébként a rendezést, hogy a saját bögrével nem rendelkező túrázókat nem eldobható pohárból kínálják frissítővel. Pihenés közben odalép hozzánk egy néni, vennénk-e málnát, sokat? Sajnos nem, pedig a málna finom, de mostanság nem vágyom ipari mennyiségű málna megutaztatására. Körülbelül hét percnyi ücsörgést követően elindulunk, irány a következő mumus, a Kámor.


Elhaladunk a kihaltnak látszó diósjenői strand mellett, a kemping ehhez képest már kellemes csalódást jelent. Működik is, meg látszólag vendég is akad néhány. Belépünk az erdőbe, meredek, de legalább árnyas-hűvös kapaszkodó vezet fel a Jenői-Závozra. Innen visszatekintve gyönyörű kilátás nyílik, amelynek fő elemét a Naszály tömbje jelenti. A nyeregben egyébként számos kirándulót találunk, gyerekeseket és nemgyerekeseket, sokakat. Néptelenebb ösvények felé kanyarodunk, sárga sáv jelzi utunkat, amely hol fiatal erdőben, hol tágas réten vezet keresztül. Elhagyunk egy táblát, a rövid kitérő a Kun-forrás felé invitálna, sajnos nincs kéznél a térképem, mert arról egyből látnánk, hogy érdemes kilépni. -Rafter-rel már kezdjük azt gondolni, hogy a Závoznál ellépett Suvlajt már csak a Kámor tetején látjuk viszont, amikor hirtelen a hátunk mögül halljuk meg a hangját. Ravasz. Egynyomossá szűkül a járható út, ahogy egyre feljebb sétálunk a hegyre. A tetőn ugyan nincs sok látnivaló, előtte pártíz méterrel viszont nyílik néhány kilátóhely, ahonnét az iménti kilátás bővített változatát szemlélheti meg az errejáró. A bővítés jelentős, a közeli hegyek mögött előbukkan a Visegrádi-hegység távolban kéklő vonulata. A láthatárt minden más irányban pára lengi be, pedig talán (egész biztosan) még a Mátráig is el lehetne látni. A tetőn kódot írunk, és persze majd' minden itt készült fényképen látszanak az illetékes túramozgalom igazolópöttyei is. Publikálásra amúgy is alkalmatlanok lesznek, vélekedem, és igazam lesz. A hosszan elnyúló emelkedő után hirtelen meredek lejtő következik, leoldalgunk rajta óvatosan, és később sem lesz sokkal kényelmesebb. Feltűnik közben egy-két dolog, ami még nincs a mai napon a kényelem mellett: nincsenek szúnyogok, böglyök s egyéb vérszívók, és nincs (érdemben) susnyás útszakasz. Boldogság.


A Csánki-kert névre hallgató elágazás után a kék négyszögre cseréljük az eddigi sárga sávot, ezen közelítjük meg a Pénzásást, az út végén már a közeli Wenckheim-vadászkastély bekötőútjára térve. Mindenfelé egykori kisvasutakról regél még a térkép, -rafter- felhívja a figyelmet egy régi-régi útátjárójelző karójára is. Szerencsére a hegységben egész hosszan kanyarog négy kisvasúti üzem is, melyek közül kettő technikailag összetartozik, és talán egyszer újra össze is épülnek. A Pénzásásnál frissítőponttal várnak a rendezők, van megint szörp, víz és mindenféle kenyerek. Itt találkozunk Lippai Beáékkal, velük majd' a túra végéig folyamatosan váltjuk egymást a hosszabb megállásra csábító ellenőrzőhelyeken. Az étkezést követően ismét eltávolítom a biomasszát a cipőm belsejéből, majd csatlakozom a többiekhez, amikor távozásra kerül a sor. Immár a Börzsöny saját kék jelzését kell követnünk, a drégelyvári kitérőt leszámítva is bő tíz kilométeren keresztül. Kényelmes hullámvasutazással átsétálunk Drégely várához, amely a mai túra emblematikus helyszíne. Az emléktábla szövege talán a leghatásosabb a műfajában, mindenképpen érdemes megállni előtte és végigolvasni. Az ellenőrzőponton két kisgyerek+anyuka fogadnak, amíg -rafter- kiborult tökmagos csomagjának a tartalmát szedegedik össze, addig kilátogatok a várba. A nyaktörő lépcsősoron felérve néhány kirándulót látok lézengeni, és persze itt is fantasztikus panoráma fogadja az egyszeri turistát. Állok pár másodpercet itt, próbálom felidézni, milyen lehetett itt állni, nyolcvanszoros túlerővel körülzárva, aztán gyorsan elhessegetem a gondolatot. Még a végén rosszat fogok álmodni.


Óvatosan visszatotyogok a pontőrökhöz, köszönettel elfogadok egy kis nápolyit, -rafter-től pedig köszönettel elfogadok egy marék tökmagot is. Étkezgetve vágunk neki a hosszan elnyúló, lankás emelkedőkkel tarkított szakasznak, amely kis híján végigvezet a hegység legészakibb vonulatán. A Tányéros-tetőn átlendülünk, a Sárkány-törésnek a neve viszont sokkal érdekesebb, mint a hely maga. Sajnos még törött sárkány sincs. Utána a Kőkapu szolgál némi érdekességgel, ahogy az egyszerű szekérút alacsony kőfalak közé szorul emelkedő közben, de ezt követően monotonabbá válik az út, csak az elágazások mutatják, hogy haladunk előre. Odébb kirándulók jönnek szembe, és egy helyen egy villanásnyi kilátást is kapunk az Ipoly völgyétől északra fekvő, laposabb terület felé. Végül tágas rétre érkezünk, a végében vár a Major-kereszthez rendelt ellenőrzőpont, kódot kell írni. A Börzsönyi Kéket elengedjük Bernecebaráti felé, a zöld sávot viszont megtartjuk, átvágunk a réten és belevetjük magunkat a Nagy-völgyig tartó ereszkedésbe. A döcögős, meredek emelkedőn néha felpillantok, a völgy túloldalán tornyosuló gerincet nézve tudomásul veszem, hogy vége a második pihentető etapnak, újra jöhetnek a meredek és még meredekebb emelkedők. A Kalakocs-pataki pihenőnél a pontőr Balaton szelettel kínál, ami igen jólesik, még egy müzliszeletet rátankolok a saját készletemből. Suvlaj leheveredik a fűbe pihenni, majd -rafter- is követi a példáját. Indulás után még elkanyargunk egy kicsit a völgy mélyén futó, nyomokban murvás földúton, majd piros sáv jelzés invitál betérésre a fák közé, dél felé. Itt kezdődik az emelkedő a Lopona-fő felé. Őszinte hely: nagyon fel kell menni, rövid úton sok szintet összeszedni. A környezet legalább szép, gondolom, miközben éppen a tüdőm és a szívem egyszerre tolong kifelé a mellkasomból. Fent szerencsére megint nem érezhetjük kényelemben magunkat, mert a hegygerincet elérve még feljebb kell ballagni, mielőtt elindulhatnánk végre lefelé, Királyházára. Ennek megfelelően a lejtő is kellő meredekséggel bír, elképesztő segítséget jelent a térdeimnek a két túrabot. Lefelé menet azért rámutatok az előttünk magasodó hegytömegre, elvékonyodó hangon közlöm, hogy oda kell még felmenni. Suvlaj mögöttem érdekes nevetéssel veszi tudomásul a látottakat.


Királyháza-felső, hirdeti a tábla, és ez most nem vasútállomásra, hanem vadászházra utal. Az ellenőrzőpont őre dinnyével kínál, korlátlan mennyiségben. Igyekszünk megfelelően viselkedni, és fejenként 15-20 szeletnél többet nem megenni. Közben kirándulók jönnek-mennek a völgyben, néhányan arról, amerre mi indulni készülünk. Bedinnyézve sétálunk át a Tűzköves-forráshoz, főleg kezet mosni, itt találkozunk Vida Imrével, leülünk pár percre. A túra vizuális csúcspontja következik, nem kis részben azért is jöttem el, hogy végre körülnézhessek a Nagy-Mánáról világosban. Az eddigi alkalmakkor, amikor itt jártam, valahogy mindig éjszaka volt. A forrástól felsétálunk a Nagy-Mána-bérc végén álló emlékműhöz. A szélharang most csendes, és nem is próbálom megszólaltatni, majd szól, ha arra kerül sor. Az emlékhelytől sejtelmes bükkerdőben ballagunk tovább a nyitott hegygerinc felé, a fák között alig talál magának utat hozzánk egy-egy kósza napsugár. Felérve a nyílt útra szinte lépésenként megállok körülnézni. Mellettünk a Pogányvár gerince húzódik, oldalában tágas réttel. Előttünk a Magosfa-Csóványos gerinc, amely felé a Rózsa-völgy húzódik a mélységben. Elképesztően szép látvány, önkéntelenül is további, kiránduló-jellegű látogatások ötletei merülnek fel bennem. Suvlaj a hegytetőn üldögélve vár minket be, Imre már ellépett egy ideje. Beszélek Kerek repkénnyel telefonon, elmesélem, micsoda szép helyen járunk, hadd irigykedjen. Még próbálok néhány fényképet készíteni, de az akkumulátor úgy dönt, neki mára ennyi elég a szépből és szabotálja a további képek elkészítését. A tartalék meg valahol a táskám mélyén lapul, szuper. Az időközben útnak eredő többiek után iramodok, betérünk az erdőbe, és úgy döntök, majd a Magosfán kap új tápot a fényképező szerkezet. Túrázunk tovább. Az eddigiekhez képest nem is túlságosan meredek vagy nehéz úton érjük el előbb a Csóványos felől érkező zöld sávot (ennek a másik irányát vettük igénybe délelőtt Diósjenő felé), utóbb pedig a Magosfa csúcsát. Nem Tátralátunk, sajnos innen nincs kilátás. Ami viszont van: a Csóványosról ismerős pontőr lány a bélyegzésen túl süteménnyel és vízzel kínál – társa épp a vízkészletet pótolja a Rózsa-forrásból. A hegytetőn való vízosztás feltétlen értékelendő gesztus, tudom, hogy kihívás megszervezni, és persze nagyban függ a forrás vízhozamától. Süteményezek egy kicsit, majd az akkucsere műveletével kötöm le magam, végül elbúcsúzok a pontőrtől és a zöld északnyugati ága felől újra felbukkanó Imrétől. Elindulunk a Fekete-völgyi panzió (ld. még: Vilati) felé vezető hosszú lejtőre.


Még az elején megbeszéljük, hogy semmiképpen nem szabad elveszteni az új zöld sáv jelzést, mert az mindenféle változatban terjeng végig a gerincen, és jó lenne a helyes utat követni. Trappolunk lefelé, elhagyjuk a Dosnya-nyerget, majd egynyomossá váló csapáson bujkálva haladunk tovább. A háttérben lassan lemegy a Nap, visszatekintve néhol látható, ahogy aranysárgára festi a hegygerincet. Egy helyütt kilátás nyílik a hegyoldalból, alattunk a Fekete-völgy, mellettünk már a későbbi útvonal, a Holló-kő – Vár-bérc gerinc húzódik. Újabb félelmetesen szép helyen járunk. A kanyargós út néhol elbizonytalanít, hosszú meredélyen zúgunk lefelé, nem tesz jót, sem pszichikailag, sem fizikailag. Aztán újra felbukkan a jelzés, ez jót tesz, de a követendő út továbbra sem vádolható azzal, hogy kényelmes lenne. Elérjük végre a Fekete-völgyet, de még át kell kelni a patakon, megint. A feladat nem egyszerű, ha az ember nem akar egyúttal lábat is mosni. Megoldjuk. Betérünk a panzióba, GISBalazs fogad, leültet, párnás szék és hosszú, tömör asztal a berendezés, csupa kényelem. Itt ér utol bajnai, Edu-Show és Óra triója, ők később, majd a Magyar-hegyre vezető emelkedőn végül el is lépnek tőlünk. Rövidesen kényelmes adag babgulyást kapunk, mint ellátmányt. Nagyon finom. Repetára is nyílik lehetőség, de ezzel nem élek, elegendőnek érzem az egy adagot. Kólát is veszek, bár ez nem bizonyul olyan jó ötletnek, mint amilyennek elképzeltem. Egy kávé talán többet érne, de az adott helyzetben mégis a cukros üdítőre szavazok. Étkezést követően kissé félrevonulok, zoknit váltok tisztára, vastagabbra. Jó döntésnek bizonyul, a talpamnak nem lesz semmi kínja később sem.


Pontosan félórás megállást követően indulunk tovább, jóllakottan és – eleinte úgy tűnik – felfrissülten. Odakint még nincs teljesen sötét, de már közelítünk felé, már induláskor a nyakamban lóg a fejlámpa. Rögtön egy kellemes emelkedővel folytatódik a túra. A piros négyszög jelzés visz fel a gerincen vezető piros sávra, ennek ismerősnek kell lennie, idén januárban jártuk Repkénnyel végig a Holló-kőtől Vörös-kőig mozgalom keretében. Akkor hó volt és hideg, és teljesen más terepviszonyok uralták a Börzsönyt, úgy kellett utat törni fölfelé. Most az összevissza köveken botladozunk, ahogy az aljnövényzeten keresztül követjük a jelzett csapást. Az emelkedő mintha sosem akarna véget érni, ráadásul a köveken való botorkálás sokat lassít rajtunk. Nagy küzdelmesen felérünk a Holló-kőre és megállunk pár percre pihenni. Még az éjszaka elején járunk, enyhe fény dereng a távolban, de a Magosfa gerince felett már látszanak a csillagok. Itt is lehetne hosszasan nézelődni. A hideg szellő indít tovább, nem érdemes túl sokáig fagyoskodni egy helyben. Újabb emelkedők következnek, melyek közé pár lejtő ékelődik. A botladozás elkísér, felcsoffadunk a Kövirózsásra, újabb és újabb nagyszerű kilátópontokat érintve közben. Odébb, egy tágasabb elágazásnál a Salgóvár tömbjének kell nekiszaladni. Szemközt fényes pöttyöt veszek észre, vadállatnak egyszemű, másik túrázó lámpájának gyenge. Akkor viszont szalagozás lesz, fényvisszaverő rásegítéssel: nagy segítség. Felérve a várhoz a pontőrből csak egy, a sátorból kinyúló kezet látok, kétszer: egyszer, amikor elveszi az itinert és egyszer, amikor visszaadja. Pihenő helyett továbbállunk, eloldalgunk a várból megmaradt hatalmas kőtömb mellett, ismét jól jönnek a visszavilágítós szalagok. Némi lejtővel hosszú kerülőt teszünk, majd fellépkedünk a Magyar-hegy oldalába. Előttünk-alattunk az Ipoly-völgyi falvak fényei szűrődnek át a fák sudár törzsei között. A hegytetőre itt nem kell felmenni, a jelzés pár méterrel alatta kúszik át a gerincen, hogy utána hosszú, monoton ereszkedésbe kezdjen Nagybörzsöny felé. A tetőt jelző iránytáblát követően hosszú boly állt be sorba itt: valahol elöl bajnaiék trappolnak, mögöttük Lippai Beáék hármasa halad, őket mi hárman követjük, míg a mögöttünk haladó csoportból valaki egy brutális fényerejű lámpával borzolja a kedélyeket.


A lejtő alja felé közeledve, a Száraz-kúthoz jelzett vadászháznál kiállunk a sorból, lecsapunk a három padra, felosztjuk egymás között. Iszom egy kortyot, magamba gyűrök valami müzliszeletet, de ennél tartalmasabbra van szükségem. A fogfájásom amúgy is előkerült a Salgóvár felé menet, paradox módon akkor érzem magam jobban, ha rágok valamit. A szünetnek ismét a hűvös éji levegő vet véget, továbbindulunk, mielőtt a fagyott nyári turisták emlékművévé dermednénk. Leérünk a Magyar-völgybe, patakon lépünk át, majd mindenféle árkokon át bóklászva kanyargunk a faluszéli rétek mentén. Végül, ismét egy gázlón átlábalva egyenesbe állunk Nagybörzsöny felé és besétálunk egészen az első néhány házig, ahol is szalagozás térít el a Hosszú-völgy felé. Az ellenőrzőpontot a völgyben, a Nagybörzsöny-Nagyirtás kisvasút végállomásánál találjuk. A közeli nyomóskútnál megtöltöm a kiürült vizespalackomat, a ponton pedig eszem pár szelet alaposan megsózott zsíros kenyeret. A huzatos ellenőrzőponton körülbelül öt percig bírunk tartózkodni, utána a szél továbbkerget. Egy tábor bejáratánál újra átlábalunk a patakon, ami főleg azért mókás, mert van híd is. A vasútvonal mentén, széles úton haladunk a hidegben, kezdek arra gondolni, hogy mégis elő kellene bányászni a kabátot, de aztán elvetem az ötletet és összekulcsolt karral ballagok tovább. Elérünk egy újabb elágazást, balra a Kereszt-völgyben haladó kék kereszt nyújtana kényelmes eljutási lehetőséget például a Vasedény-kulcsosházhoz, de mi a sárga háromszöget választjuk, és nekivágunk a Hegyes-hegy-oromra vezető meredek, nehéz, benőtt emelkedőnek. Ha van fölösleges turistaút, akkor ez az, gondolom menet közben, ahogy a háromszáz méter szintemelkedésen igyekszem túlesni az erre adott 1,3 km távon belül. Szerencsére erről az ösvényről sem sajnálták a rendezők a szalagozást, mert csak a jelzésekből a sűrű alj- és egyéb növényzetnek köszönhetően elég nehéz lenne sötétben összerakni a helyes irányt (pontosabban azt, hogy melyik úton nem botlok bele valami szakadékba).


Fent amúgy se kilátás, se a térkép által ígért torony, se semmi, csak az ellenőrzőpontot jelölő papírlap fogad. A toronyban mondjuk nem vagyok biztos, hogy nincs, attól, hogy nem látom. Felírom a kódot, bevárom a többieket. Fent a Hold világít felém sápadt sárga fénnyel, valahol a gyér lombozaton túl. Ez azért szép. A lejtő már kevésbé, legalábbis eleinte. Leóvatoskodunk egy nyeregbe, ahol a sárga kör vezetne a Dijós-kút felé, ha hagynánk. Követjük az eddigi jelzést Kisirtáspuszta felé, hosszan ereszkedünk a láthatóan ritkán járt, egynyomos ösvényen. Végül fentről már látható kezd lenni az ellenőrzőponton bóklászó lámpák fénye, lehuppanunk. Lelkes pontőrök fogadnak, vegyes édes és sós apróságokkal kínálnak. Akad még egy kis kóla, meg valami egyéb ízű üdítő is. Főleg sósmogyorót és mazsolát próbálok beépíteni a szervezetembe. A környéken még jelen lévő túrázók jórészt a sikeres teljesítéshez hátralévő időt számolgatják. Egy pillanatra én is belegondolok, mennyire ketyeg az óra és mit kell a ketyegés alatt még letudni. Óvatos optimizmus fog el egy pillanatra. A pár perces megállást követően továbblépünk, mécsesek világítják meg az első néhány lépést, majd a kisvasút csúcsfordítójánál a vágány végét jelző tábla fehérlik szembe, amikor rávilágítok. Előszörre megijedek tőle. A sötétbe burkolózó Kollár-völgyben követünk egy meglehetősen zajos patakot, egyre feljebb és feljebb kapaszkodva. Néhol sáros, vízátfolyásos az út, de lehet, hogy csak én képzelem úgy. Van, ahol tényleg nem képzelem, és a széttrancsírozott dózerúton bokáig merülök a trutyiba. Mindegy. Felettem valahol az előttünk haladók lámpái furcsa iránytöréseket tesznek az eddig határozottan, hosszan ívelő útvonalba. Elérjük az Oldaltmászó-kutat – találó név – és mi is kiszerpentinezünk a völgyből. Ennek örömére rövidke pihenő következik.


Továbbhaladva sárga háromszög jelzés invitál kilátást nézni, és bár valóban kezd pirkadni és jó lenne nézelődni egyet, az időnk ezt már nem engedi meg. Egy vagy több széles völgyfőt kerülünk ki, és szép lassan felmegyünk az Inóci-nyeregbe. Kódot írunk, sőt, nekem bélyegzésem is van: ha jól hasonlítom össze a lenyomatokat, akkor a diósjenői ponton véletlen ide kaptam először a pecsétet. Felírom a csekély bonyolultságú kódot, mert rövid, hárombetűs szavakat még most is képes vagyok értelmezni. Lehet menni lefelé. Szétszakadozva, egymástól lassan növekvő távolsággal döcögünk Kisinóc felé. A lejtőn, amióta megszűnt az emelkedő jelentette igénybevétel, a fogfájásom újra kopogtat, de most semmiféle trükkel nem tudom elűzni. A fájdalomcsillapítóra gondolok a táskámban, de csak gondolok rá, nem merem megkockáztatni, hogy esetleg valami egyéb problémát okozzon. Közben, mellesleg kivilágosodik annyira, hogy lekapcsolom, majd elteszem a fejlámpát. Ezért jók a nyári túrák. Mellettünk balra, kelet felé esik a következő emelkedő gerince, de már nem nézek ennyire sem előre az időben. Egyelőre érjünk le a Kisinóci-rétre, ott majd lehet gondolkodni. A meredek lejtő néhol csúszós lejtőt jelent, majd végre megérkezünk a Pokol-völgybe, ideje volt már. Némi sáron átlábalva érkezek meg az ellenőrzőpontra, lerogyok egy fatuskóra a tábortűznél. Suvlaj is érkezik és némi szünet után -rafter- is befut. Itt dől el végül, amit -rafter- már az Inóci-nyeregben is szorgalmazott: mindenki megy, ahogy tud, a saját tempójával. Elbúcsúzom a többiektől és elindulok az Inóci-vágáson fölfelé, előttem a Nagy-Hideg-hegy.


Szépen, óvatosan, a botokkal erőteljesen segítve a haladást, araszolgatok felfelé a végtelennek tűnő egyenesen. Szerencsére ez az út jól járható, száraz, és nem annyira köves, mint amennyire emlékeztem rá. Valahol még hátranézve mintha suvlajt látnám közeledni, és később kiderül, hogy tényleg ő az. Ballagok tovább, iszom, amikor úgy érzem, szomjas vagyok – ez egyben a fogamra is némi gyógyírt jelent. Balra kék háromszög jelzés jelez kilátóhelyet, kicsit benőtt már, de megnézem magamnak, aztán sétálok tovább. Kicsit feljebb kék kör jelzés jelez forrást, csendben zubog ki a víz egy nagy, ferdén lapos szikla alól. Ezt is megnézem magamnak, aztán sétálok tovább. Sosem lesz ennek vége? - teszem fel a kérdést, és ekkor érkezik meg a kék négyszög jelzés balról, a Vasedény-ház felől. Innen már egész részletesen emlékszem az útra. Dózerút, kis ösvény, emelkedő, ház. A teraszon Joeyline áll, pontőri minőségben, fellépdelek hozzá. Gyorsan elintézzük a bélyegzést, elmeséli, hogy korábbra várta a tömegeket, ehhez képest még csak most kezd érkezni a többség. Ettől egy kicsit meglepetten állok tovább. Körülbelül két órám van leérni Királyrétre, ezt már meg kell oldanom valahogy.


A lejutás elméletben egyszerűnek tűnik. Mindenféle síutak kanyarognak össze-vissza, a számomra kijelölt kék négyszöget szerencsére egyszerű követni a terepen. Ezen jelzés meredek és sáros lejtőit aztán a kék kereszt meredek és sáros lejtőire cserélem, a vizenyős ösvények elég hosszan elkísérnek. A Cseresznyefa-parkolótól végül szerencsém van, a síút és a Taxi-nyiladék is kiválóan járható. Lebotorkálok Királyrétre, és amikor tudatosul bennem, hogy rövidesen megérkezem, egy kis időre még a fogam se fáj. Besétálok a rajt-cél étterembe, a rendezőség részéről Petkes Zsolt fogad lelkesen, kapok oklevelet, kitűzőt, kis faérmet – utóbbi különösen tetszik – és végre leülök, egy virsli és egy nagy bögre tea kíséretében az utoljára tegnap reggel látott Tamás mellé. Pár perccel később befut suvlaj, majd, valamivel kicsúszva az időből, megérkezik -rafter- is. Némi molyolást követően indulunk haza, az autóút forgalma alacsony, a Nap süt az égen, és úgy általában minden zajlik ugyanúgy, mint rég.


Ezúton szeretnék köszönetet mondani útitársaimnak, suvlajnak és -rafter-nek a társaságért, egyedül biztosan nem tudtam volna végigmenni, sőt, ha nem szólnak és nem invitálnak, lehet, el sem indulok a túrán. Külön köszönöm suvlajnak a háztól-házig fuvart is! Köszönöm a rendezőknek a túrát, nem tudok olyan pontot mondani, amivel elégedetlen lettem volna. Minden a helyén volt, az útvonal csodaszép, az itiner érthető és követhető, az ellátást pedig jókor kaptuk, jó helyeken. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban: gratulálok mindenkinek! Hazaérve a lendület még visz egy darabig, dekoncentráltan teszek-veszek, majd zsákként dőlök el.


Utóélet: a többször említett fogfájást végül megoldani látszó szájsebészeti (kőműveskalapács-véső-fogó kontra jobb felső hetes) beavatkozás során azért néhányszor átvillant az agyamon, hogy inkább tennék még néhány kört a Hegyes-hegy-ormon keresztül, utóbbi ugyanis egy sokkal élvezetesebb szórakozási forma...


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Buda HatáránTúra éve: 20132013.06.27 19:11:23

Megjegyzések néhány ellenőrzőponthoz: Buda Határán 50 szalagozás


Budatétény: a 973-as busz zörögve, kormolva meglódul Nagytétény felé, és rövidesen Bubuval és Hevér Évával elindulunk szalagozással egybekötött utunkra. Lestat nem sokkal később ér majd utol és csatlakozik hozzánk, miután végzett a hajnali bevásárlással. A sarki félig-meddig étterem üresen tátong, a kilencvenes évek elejét idéző borzasztó elektrogagyi üvöltése áraszt reménytelen hangulatot. Szalagokat elő, indulás.


Szent Mihály-kápolna: lassan elfogynak a feltehető kérdések, a rutinos résztvevők már fejből tudni fogják az műemléki jelleget ismertető tábla szövegét. Működő nyomóskútból iszom bögrényi vizet, a mai fogyasztáshoz itt fél liter adódik hozzá. Kell a folyadék, már most melegem van, pedig még nincs fél négy.


Szoborpark: verset olvasunk, hely- és időfüggetlent. Lestat elrejti idáig tolt kerékpárját, majd új útvonalon célozzuk meg a Kamaraerdő sarkát, a szigorú Hatóság határozata miatt. Kimarad a bolyongás a pézsmahagymás ismertető tábla vonzáskörzetében.


Kamaraerdő: szerencsére nem kell kihelyezni zsírkrétát-bóját-papírlapot, szúnyogfelhőben hagyjuk el a helyszínt.


Vadász-hegy: szúnyogból itt fent sincs sokkal kevesebb, de a völgy felé vezető ösvényen még nagyobb felhőkön kell átverekedni magunkat. Lentebb, a házak között aztán valamiért hirtelen eltűnnek. Nem bánom.


Örsöddűlő buszm.: sem a villamosnál, sem a vasútnál nem jött kötöttpályás eszköz, és a bozót miatt még a repülőtéren parkoló gépekből sem lehetett sokat látni. A mai nem egy járműfotózós túra. Az út érdekességét a műtrágyázási kísérlet paramétereit hirdető táblasor jelenti. Megtanulhatjuk, hogy pétisóból hektáronként fél tonnát juttattak ki, illetve van egy „ötszázak klubja” tábla is, remélem, ez nem valami új, műtrágyával kapcsolatos túramozgalomra utal. A buszmegállóba érve szembesülünk azzal, hogy az itineren szereplő kérdésre nincs helyes válasz. Beugratós.


Tűzkő-hegy, esőház: miután átkeltünk az autópálya fölött és keresztülgázoltunk az alaposan befüvesedett csapáson Budaörs szélén – és miután levakartam némi bőrt a lábszáramról – megérkeztünk Budaörs határára. A közúton közlekedőket itt egy tíz táblával megtestesített információzuhatag fogadja, igaz, ebből egy csak kiegészítő tábla, fantasztikus. Felsétálunk a két város között felosztott Felsőhatár úton / utcán, majd feltekergünk a Tűzkő-hegyre. Gazdagrét felett épp kel a Nap.


Frank-hegyi th. elág.: szokásos egynyomos, bujkálós csapáson jutunk fel, újdonság, hogy az illegális szemétlerakót felszámolták az ösvény bejáratánál. Boldogság. A háznál csend és nyugalom honol.


Kakukk-hegy: a Budai-hegység kevéssé távoli csúcsa, tetején vasoszlop, oldalában susnya. Kezdem véresre vakarni a lábszáramat, de ez maradjon az én saját nyűgöm. Zsírkréta kerül ki, új beszerzésből.


Csillebérc: a nyomóskútnál ismét iszom fél liter vizet, amúgy semmi említésre méltó nem történik, csak egy ásítozó biztonsági őr grasszál a kutatóintézet nyitott vaskapujánál.


Budaörsi-hegy oldala: a magaslesnél kényelmesen kitesszük a zsírkrétát és a jelzőtáblát, majd belevetjük magunkat a budai határárok követésének izgalmaiba. Nem is oly meglepő módon itt alig van néhány szúnyog, viszont annál több pókot söprök le magamról, amikor végre kihuppanunk egy aszfaltútra. Bubuék gombát szednek, sokat.


Makkosmária: templom, jelzések, rét, pihenő, kukásautó, ebben a sorrendben. Valaha errefelé is volt turistaház, ma már nincs meg, csak a hozzávezető gyaloghíd pillérének maradványa. Eloldalgunk Budakeszi szélén, lépcsőn sétálunk be a házak közé. Boltot látogatunk, majd a Himnusz-szobornál nagy reggelizést csapunk, mielőtt elhagynánk a kisvárost.


Kiskegyed-játszótér: a hely megnevezéséből csak a Kiskegyed, meg a játszótér nem stimmel. A szponzori tábla már hiányzik, a játszótéri elemeket pedig eltávolították, pedig tavaly itt még lehetett körhintázni. Egy üres pezsgősüveg utal arra, hogy valami szórakozással kapcsolatos tevékenységet mégiscsak szoktak itt folytatni.


Adyligeti-erdőfolt: a Petneházy-csoport reklámja most tökéletesen igaz, miszerint felhőtlenül a Budai-hegyekben. Az erdőfoltig vezető utakon szép csendben süldögélünk a tűző nap alatt. Ébresztő, Droid, nyár van. A ponton kitűzzük az újabb papír és zsírkréta alapú ellenőrzőpontot. A távolból induló harsog a légben.


Adyliget: végre, féltáv. Lestat betér a boltba, üdítőt vásárol a köz javára, vagyis négyőnknek. A játszótéri ivókút éppen működik. Leülünk a közelben lévő pavilon alatti padon pár perc pihenőre, mielőtt folytatnánk a túrát a hegyre felkúszó utcákon. Hevér Éva kicsatlakozik a rendezői bejárásból, számára a 63-as busz jelenti a továbbutazás eszközét.


Remete-hegy: feltételesnek írt, de amióta a túra van, üzemelő ellenőrzőpont. Adyligettől idáig van látványos kilátás, idén csak enyhén benőtt ösvény, hűs szurdok, meredek, sziklás kaptató és párezer szúnyog. A szikláktól a párás láthatár csal: a János-hegy, amely légvonalban alig néhány kilométer, elérhetetlenül távolinak látszik.


Rózsika-forrás: a Remete-hegyről leoldalgunk Budaligetre, a vibráló levegőben velünk csaknem pontosan szemben tornyosul a Kálvária-hegy. Leballagunk a Paprikás-patak kellemesebb hőérzetet biztosító völgyébe. Az itteni klímát a szúnyogok is kedvelik, nem kell sokáig várni, hogy megérkezzenek, tömegével. Elérjük a solymári utat, rövid aszfaltos részt követően a völgyben folytatjuk a túrát. Bubu kitér vízesést fényképezni, addig Lestattal előremegyünk a forrásig, hátha lehet mosakodni egy jót. Nem lehet, alig csordogál valami kis víz a kifolyóból. A pihenőt ezalatt Solymár felől folyamatosan érkező óvodáskorú gyerekek özönlik el.


Szarvas-hegy ny.: amíg mi a forrásnál időzünk, Bubu előremegy, kikerülve a pihenőhelynél tobzódó gyerekcsoportot és a hozzájuk tartozó kísérő néniket. Érdekes, de amikor a néniket arról kérdezzük, hogy ment-e el erre egy szakállas fiatalember, gondolkodás nélkül letagadják. Egy telefonhívás megoldja a helyzetet, a Szarvas-hegyi nyeregben érjük utol Bubut, mint szakállas fiatalembert.


Aranyhegyi-patak: végigoldalgunk a hegygerincen vezető, széles, árnyékos úton, kilátást nézünk a Vera-pihenőtől, párásat. Innen lekanyargunk, részben a Kéktúra útvonalán, részben a nagy hurkot levágó egyenesen a megváltozott biztosítású vasúti átjáróig. A megváltozott most azt jelenti, hogy megszűnt, lévén vasút most éppen nincs. Amikor majd lesz, akkor vissza kell majd térni a túra eredeti nyomvonalára, mert a kétvágányú, 120 km/h-val járható, (villamosítandó) pálya éppúgy nem lesz alkalmas a gyalogos igénybevételre, mint a korábbi volt. Most viszont kényelmesen lépkedhetünk a vasúti alépítményen.


Péter-hegy, T: Üröm vasúti megállóhelynél épp szalagkötözés közben kezd el kötekedni a túráról valami közepesen fogalmatlan, részeg alak, de nem ülünk fel a provokációnak. Felsétálunk a Bécsi útra, boltba térünk, innivalóért, és a tavalyi gyakorlatnak megfelelően már a buszmegállóban elfogyasztjuk a vételezett üdítők nagyját. Innen felsétálunk a hegyre, kényelmesen, tűző napon és a magánterületet kerülő, árnyékos ösvényeken. Oldalt mély barlang, feljebb tanösvény táblája, mint ellenőrzőpont. Papír, zsírkréta.


Róka-hegyi kőbánya: a Péter-hegyről elég gyorsan átkeveredünk, pedig közben még frissítő pihenőt is tartunk egy nyomóskútnál. Itt tábla hirdet eladó német óriás nyulat: „élő és konyhakészen”. Előszörre úgy értelmezem, hogy szegény nyúl élve konyhakész, de valószínűleg csak a meleg miatt kezdem a szokásosnál is jobban túlkomplikálni a dolgokat. A bánya szép, amennyire egy bánya lehet, és a kilátás egészen élvezhető a tetőről. Hármashatár-hegy, Békásmegyer, mögötte a párás Buda, azon túl a még párásabb homályba vész a pesti oldal. Innen ismét részben új útvonalon folytatódik a túra, az ürömi palotanegyed végigjárása helyett a piros háromszög ösvényét követjük a piros sávig. Ez a változat erdősebb, kényelmesebb.


Ezüst-hegyi kilátó: az elvileg ismerős piros sávon rácsodálkozok helyekre, csak néhány motívum villan be az Iszinikről. Szúnyog persze van itt is bőven. Piros keresztre cseréljük a sávot, de ezt is hamar elhagyjuk, és a telkek között áthosszantolunk az Ezüst-hegyre. Közben lehet gyönyörködni a kilátásban, meg Bubut megvárni, mert talpszakmai problémái támadtak. A kilátó hűlt helyén rácsodálkozom arra, hogy a csúcskő mellett az egykori tartószerkezet fémcsonkjait is szépen kimeszelték.


Puszta-domb: átsétálunk, körülnézünk, szalagozunk. A kilátás, szép innen, ahogy eddig mindig. Előttünk Békásmegyeren évről évre nagyobbnak tűnik a hőszigetelt panelépületek száma.


Békásmegyer: a házak között felállított párakapu által eregetett vízpermetet az első szellő felkapja, úgyhogy az áthaladó polgárok csak csekély mértékben érezhetik a kerület gondoskodását. Elsétálunk a vasárnap majd célként szolgáló iskolához, most odabent az évzáró ünnepség záró szakaszánál tartanak. Készül néhány célfotó, majd Lestat megcéloz egy kifőzdét, Bubu felszáll a Szentendréről érkező vonatra, én pedig megkeresem a 204-es buszt és elhagyom a helyszínt. Az utolsó szakasz ételtelensége meghozza eredményét: a Fóti út megállóhelyen le kell szállnom és ülnöm pár percet a padon, hogy helyreálljon a belső egyensúlyom.


Megint Remete-hegy: vasárnap Kerek repkény társaságában utazok ki az ellenőrzőpontra, gyaloglást csak a 157-es busz végállomása és a pont között, mintegy 1 km hosszan hajtunk végre. Elég is. Fent irtózatos mennyiségű szúnyog fogad, amikor kinyitjuk a pontot, és olyan tömegben vannak jelen a vérszívók, hogy Repkény inkább nekivág Budaligetnek, keres egy boltot és hoz szúnyogriasztót. (Amúgy egyikőnk sem használ ilyesmit, merthogy miért is lenne rá szükség – pont ezért.) Beszúnyogriasztózott bőrfelülettel egy kicsit kellemesebbé válik a pontőrködés. Ezúton is köszönöm minden résztvevőnek, ismerősnek és ismeretlennek, a megtisztelő részvételt!


-Kékdroid-


Képek a szalagozásról

 
 
Nagy Gáspár emléktúraTúra éve: 20132013.05.03 21:19:16

Nagy Gáspár Emléktúra 50


(Leszállok a vonatról, a brutális erejű villanymozdony pillanatok alatt eltűnik a rövid szerelvénnyel. Előkészítem szokásos kellékeket: térkép, lámpa, láthatósági mellény. Az első faluban rámköszönnek egy teraszról, sörrel kínálnának, köszönettel visszautasítom, hosszú még az éjszaka. Aztán észreveszem a rendőrautót a kocsibejáróban, elkezdem fogalmazni, mit mondok majd a járőrnek, ha megállít. Magyarázkodásra aztán nem kerül sor, innentől alig találkozom emberrel. Egy kerékpáros nő valahol inkább kilép a nyeregből, hogy minél gyorsabban eltűnjön. Érthető a reakciója, én is megijednék, ha valami furcsa idegen grasszálna a szinte minden szempontból kieső falumban, pláne késő éjszaka. Elhagyom a forgalmas főutat, majd a forgalmas mellékutat is; sokadrendű, másfélsávos aszfaltcsíkon folytatom a sétát. Egyik megfigyelésem, hogy a nyomóskút errefelé nem divat, megjegyzendő ugyanakkor Sorkifalud, ahol találok egy üzemelőt. Örök hálám érte. Ugyanezen településen álmos, konyhaszék méretű nyulat riasztok fel – vajon mit keresett egy buszmegállóban? Ő tudja. Dél felé kanyarodok, a párhuzamos vasútvonalon tehervonat zakatol észak felé, sokáig hallgatom a zaját. Újra csend ül a tájra, bányaszerű képződmény mellett húz el alattam az út, már álmosodok, és a hűsítő szél elültével a szúnyogok is megtalálnak. Kistelepülés kis vasútállomására érkezem, még van néhány óra az első vonatokig, a váró nyitva áll, bemegyek, elalszom a padon. A hangosbemondó recsegésére ébredek, Szombathely felől, Pécs felé, többnyire megáll, de van, ahol nem. Ez jó is lesz, a következőig, köszönöm. A választott kocsi ajtajánál ketten készülünk leszállásra: fiatal lány, egy szál rövid, nyári ruhában, meg Kékdroid, hosszúnadrágostul, pulóverestül, kabátostul. Valaki eltájolta magát öltözködésileg, és erős gyanú ébred bennem, hogy én vagyok az. Vasváron aztán szétszélednek az utasok, én még egy darabig maradok, körbefényképezem az állomást...)


...aztán elindulok arra, amerre más emberek elindultak. Vasvárból a vasút – és az itt párszáz méteren mellette futó 8-as főút – felől nem sok látszik, vagy még annyi sem. Már kezdek kételkedni abban, hogy jó településen járok-e egyáltalán, amikor megérkezem a városközpontba. Emitt városháza, amott templom, még amottabb pedig mindenféle vendéglátóipari létesítmény. És egy szalag. Ez nagyon tetszik, mert csak annyira emlékszem a rajthely koordinátáiból, hogy a művelődési központot kell keresni, és a szalagok visszafelé fejtése segít – úgy kell nézni, hogy honnan lenne látható a következő, és meg is lesz az előző. Amikor már egészen jól nyomon vagyok, rámköszön egy hölgy, hogy a túrára-e, és először, ugye. A túrára, igen, és Vasváron pláne. Besétálunk az újszerű állapotú, Nagy Gáspárról elnevezett művházba, itt már készülnek a rajtoltatók, és két leendő résztvevő is felbukkan: egy látványosan fiatal helybéli, és egy túratárs, akit mintha ugyanarról a vonatról láttam volna leszállni, amelyről én is. Mivel még rengeteg idő áll rendelkezésemre a rajtig, meg a tolongó tömeggel sem kell küzdeni, kényelmesen szét- majd összemolyolom a dolgaimat, átrendezem a táska tartalmát, kitöltöm a nevezési lapot, megint áthelyezek pár dolgot a zsákban, pótlom a kimaradt rovatokat a nevezési lapon, és végre odalépek a rajtoltatók elé. Kapok tőlük egy itinert, meg rajtszámot és rajtidőt, továbbá mindenféle jókívánságokat az útra. Nézzük meg azt az itinert. Színes, igényes, állapítom meg első ránézésre. Félbehajtott A/4-es lap, állapítom meg másodikra. Az első oldalon Nagy Gáspárról tudunk meg néhány alapvető információt, négy sor csak a díjait sorolja. Ezt már olvastam a túrára való készüléskor, ugorjunk. Középen térkép, színes, némileg lekicsinyített, de attól még használható, csak a rácsosztást kell megszoknom. Az útvonalat vastag, fekete vonal jelzi. A hátoldalon találom a távadatokat és a bélyegzéseknek szolgáló rovatkákat. Továbbá a követendő jelzést, amely nemes egyszerűséggel végig a KL. Végül itt van még az útleírás is, ez egészen Oszkóig ad instrukciókat, de igazából utána nincs is rá szükség, a térkép már önmagában is jó. Illetve, nem teljesen jó, de erről majd később.


Még elszerencsétlenkedek pár percig, aztán nagy lendülettel elhagyom a rajthelyet. Autóból szólítanak, hogy eltévedtem-e, de csak Lippai Bea és Nagy Attila az. Ők leparkolnak, én meg elsétálok, tudom, hogy úgyis találkozunk még ma. Vasvár szép város, állapítom meg, ahogy szétnézek a központban. A szalagozással is elégedett vagyok, először a zalaegerszegi főút mentén vezet, majd enyhe emelkedőn felballagok egy víztoronyhoz, kikerülök egy valamigyártó üzemet, és rátérek az oszkói országútra. Itt piros sáv, piros Mária út, valamint kék rom jelzések vezetnek, ebből a már említett KL-nek kell vezetnie lépteimet. Némelyik KL mintha fordítva lenne felfestve, ilyet már a Tanúhegyek nyomábannál is láttam, de míg ott ismeretes volt a jelzésinverzió oka, valamint elszigetelt, egyedi jelenségként fordult elő, itt egész nagy arányban látni kék _I jeleket. Nem zavaró, csak mókásan fest. No, tehát oszkói országút, elég kevés autó jut egy-egy túrázóra, rám például összesen három, pedig majd' két kilométeren át követem rajta az útvonalat. Az út mellett és a távolban mindenféle kultúrnövények teremnek, az egyes táblákat kisebb-nagyobb erdőfoltok szakítják meg. Egy ilyen erdőfoltnál jelzés tér be az erdőbe, ha jól veszem ki a maradványait, egy sárga keresztről van szó, de ilyenről sem az itinerben szereplő, sem a saját térképem nem tud, pedig utóbbi idén üli tízéves jubileumát. (Basszus, szinte tegnap vettem...) Odébb az aszfalton is látni a túra jelzéseit, egyenes alléban sétálhatok majdnem nyílegyenesen dél felé. Az erdőben egyrészt kellemesen hűvös van, másrészt rengeteg szúnyog, tehát elvetem a pulóvertelenedés gondolatát. Éles balkanyarral térek rá a térkép szerint római katonák útjára. Itt néhány pocsolya, pár álmos béka és talán az utóbbiak miatt kevesebb szúnyog fogad. Enyhe lejtőn hagyom el a kavicsos csapást, a 17-es vasútvonal mellé érkezem, ezzel párhuzamos, benőtt szekérútra térek. Nem sokkal később, fénysorompós útátjárónál keresztezi a jelzés a vaspályát, egy ideig elszórakoztatom magam azon töprengve, hogy éppen ide miért tettek automata fénysorompót. A nagy átkelő forgalom miatt biztos nem.


A sínpár túloldalán követem a vonalat egy ideig, a leírás szerint cseresznyefák mellett, ezt halvány növénytani ismereteim is próbálják alátámasztani. Lassan elkanyarodok a pálya mellől, annyira, hogy egy kőre festett jel után nagyjából szembefordulok eddigi irányommal. Odébb terepjárós emberek lódulnak el a közeli Pácsony felé, aztán fékeznek, visszatolatnak, jól megnéznek maguknak, és mégis inkább Pácsonyra szavaznak. Nem követem példájukat, nekem jók a KL jelek, ezek egy kidőlt magaslesnél ismét kelet felé térítenek, fasor mentén ballagok, a távolban elöl Oszkó házai látszanak, meg valami üzem, amelyhez hamarosan a szükségesnél sokkal közelebb kerülök. Elérek egy bozótost, amelynél két jelzés mutat kétfelé, úgy, hogy nem esik le, merre kell menni pontosan. Megnézem a térképet, az egyértelműen délkeleti irányt mutat, a leírás balrafordulásainak követését meg valahol elvesztettem. Akkor legyen délkelet, egyértelműnek tűnik, hogy a pácsonyi víztornyot kell célba venni, majd egy alkalmas helyen kelet felé fordulni. Jelzés ugyan nincs, de mivel nem is volna mire festeni, ez nem tűnik fel. Egy szántás szélén már kezd gyanússá válni, hogy a térkép mintha nem lenne összhangban a valósággal, de szántás során kevés gazda néz turistatérképet, hogy figyeljen az azon szereplő dűlőutak meglétére (és ha nézne, a KL akkor sem lenne rajta). A szántás kikerülésével némileg hamarabb érek le valami csoffatag árok partjára, innen egyértelmű földúton, nemrég felállított távvezetéktartó oszlopsort követve érek fel a korábban már említett üzemhez. Továbbjutni innen nem olyan egyszerű, mert a térkép által jelzett, észak felé térő út sehol nincs, helyette újabb víztelen árkot és lekerített területeket találok. Dél felől azonban kikerülhetem az iparterületet, jobb ötlet híján így teszek. Megszámolom a méretes silókat, rátérek a Oszkó-Pácsony országútra, amelyen végre elérhetem az előbbi falut. Beérve Nagy Attilát látom meg, röviden tájékoztatom, hogy én valamit nagyon elnéztem, ő pedig eligazít az ellenőrzőpont felé. Itt a két kedves pontőrrel sikerül tisztázni, hogy a térkép valóban nem helyes, a jelzések viszont jók, és azokat kell figyelni elsősorban – az ő álláspontjukat erősíti, hogy itt a túra eddigi évei során senki nem tévedt el. Valakinek ezt is el kell kezdenie, gondolom magamban. Vigasztalásul kapok egy bónusz müzliszeletet a másik mellé, amelyet ezúton is köszönök.


Nem is rágódok sokat az iménti közjátékon, inkább megcélzom egy rövid, nagyon alacsony lejtőn a következő, kevésbé rövid, de még mindig nagyon alacsony emelkedőt és elhagyom Oszkót kelet felé. Itt valamiféle sárga sáv jelzések bukkannak fel, az észak felé nagy nehezen észrevehető letérésből arra következtetek, hogy nem ez a környék legsűrűbben járt turistaútja. Odébb dél felé térek, a távolban az olaszfai templom vonja magára a figyelmet. Átsétálok Kozmafára, itt újabb ellenőrzőpont vár, vízzel kínálnak, nagyon jólesik, mert nagyon meleg kezd lenni, és a vízvételi lehetőségek száma a túrán erősen korlátozott. Hosszan elnyúló, enyhe lejtőt kell tovább követni déli irányban, egészen Olaszfa széléig, ahol rögtön megint kelet, majd délkelet felé térek. A jelzések példásan jók. Keskeny csapásra térítenek, ezen lassan felérek egy elhagyatottnak tűnő szőlőhegyre, néhol nyílik egy kis kilátás a közelebbi környékre – a távolira nem, ahhoz túl párás a láthatár. Amúgy is nehéz a levegő, egész nap azt várom, hogy jöjjön valami futó zápor, de ilyesmire nem kerül sor. Erdőben vezet tovább az út, fenyvesben kanyargok párszáz métert, ez talán az egész túra leghangulatosabb szakasza. Egy tisztás túlvégében bóját pillantok meg, kisgyermekes család őrzi a pontot, a bélyegzés mellé szőlőcukrot adnak, rögtön egy fél csomaggal. Ez később jó lehet.


Leballagok a szőlőhegyről, kényelmes, árnyas mélyút visz le a Sár-völgybe. Sár, az szerencsére nincs, völgy viszont van, és félelmetesen hosszan kell követni. Rövid ideig még az erdőben bóklászok a jelzések mentén, de később muszáj lesz kilépni a nyílt terepre, jobbra erdősáv, balra repceföld, aztán néha helyet cserélnek, meg néha nem is repce nő a szántásban, hanem valami más, ami zöld. Megyek tovább, csendben fődögélve a napon. Balra a domboldalban elhagyatottnak tűnő ház áll, ez, és az időnként felbukkanó magaslesek képviselik az emberi építészetet. Egy ideig olyan is van, hogy erdő nincs, csak szántó jobbra, meg szántó balra, de végül felbukkan egy hupli, épp előttem, és nagyon reménykedem abban, hogy jó helyre tájolom magam a térképen, és rövidesen eltérhetek kelet, és egyben Nagytilaj felé. Bingó. Fahídon keresztezek egy árkot, és körülbelül tizennégy méternyi szintemelkedést leküzdve átkelek egy dombon. Itt jobbra és balra is főleg repceföld látható, meg elöl is, egészen a faluig, de a házakon túl folytatódik a sárga szőnyeg. Betrappolok Nagytilajra, a templomnál nagy munkában vannak, felújításnak tűnik. A településen egy szűk kilométernyi oda-vissza szakaszt kell megtenni. Közben találok Nagy Gáspár emlékkövet és egy millenniumi kopjafát, utóbbi közelében pedig egy működő nyomóskutat. Ezt megjegyzem. Felsétálok a temetőhöz, itt nyugszik Nagy Gáspár. A pontőr hölgy megkérdezi, hogy honnan jöttem, a válasz meglehetősen bonyolult, de mindenesetre kapok egy szatyornyi ajándékot, mint kellően messziről érkező. Ezt külön köszönöm szépen! Továbbá megkapom a túra díjazásának a felét, mert az összes kitűzőket valami félreértés folytán ideküldték. Tehát választhatok, kétféle kitűző és egy kitűző méretű fakorong közül. A fakorongot választom, ez a legötletesebb, és fa alapú díjazásom talán még csak az Öko-park túráról van.


Visszasétálok Nagytilajra, közben a nyomóskútnál megtöltöm a palackomat. A kultúrháznál vár a frissítőpont, bemegyek, leülök pár percre. Lehet tölteni szódát, vörösbort, és a kettő tetszés szerinti keverékét is. Ételileg jár korlátlan szeletnyi zsíroskenyér és olyan kenyér, amin a pontőri saját recept szerinti keverék található – ebből én a tepertőkrémet, a főtt krumplit és a főtt tojást jegyeztem meg, a lényeg, hogy nagyon jó. A kulináris élvezeteket tökmagolajjal meglocsolt lilahagymával lehet tovább fokozni. Sajnos nem maradhatok sokáig, vár a vonat hazafelé. És én megyek. Nagytilaj és Bérbaltavár között aszfaltot taposva, beállva a sorba az ellenőrzőpontról korábban indult túratársak mögé. Nagytilaj fordulópontot jelentett az irányban, innentől észak és nyugat és északnyugat felé túrázom. Most éppen északnak, a tarkómat tűzi a Nap, amíg meg nem fordítom a sapkám. Mellettem jobbra repceföld, balra pedig valami más. Elöl Bérbaltavár, a párás légben távolabbinak tűnik, mint a valóságban. Kicsit kilépek az aszfalton, besétálok a faluba, itt Nagy Gáspár szülőházánál található a sajátos ellenőrzőpont. Pontőr nincs, viszont kint lóg egy bója, alatta autentikus fehér hokedlin, piros műanyag tálban jópár narancs, és egy kartonlap, hogy vegyünk a narancsból. Ilyet sem láttam még. Igazolásképpen fénykép készül, de ez nem egy bizalmatlan környék, és, gondolom ritka a notórius rövidítő, aki okot adhatna a bizalmatlanságra. Az pedig, hogy az ellátmány ott vár az utcán, őrizetlenül, az egész környékre jellemző nyugalmat mutatja. Figyelemreméltó még az emléktábla alatti ötletes koszorú, összetekert papírlapokból. Innen a néhány sorral fentebb már említett két túratárssal haladunk tovább, beszélgetve. Poros kis utcán hagyjuk el Bérbaltavárt, hirtelen emelkedő vezet fel a csehi szőlőhegyre. Az emelkedő alatt azért nem egy Oroszlánvárra kell gondolni. Továbbra is repceföldek és még zöld búzatáblák mellett visz az út, a szőlőhegynek pedig nagyon csak a szélét érintjük. Az itineren még szerepel egy lebélyegzendő rovat a csehi szőlőhegy kapcsán, a térképen már nem jelölték, és a rajtban külön ki is emelték, hogy ott ne számítsunk pontra. Itt vagyunk, nem számítunk pontra, trappolunk a hegyháton. Néha az útvonal megtesz egy-egy derékszögű kanyart, hogy legyen némi változatosság. Erdőbe lépünk, őszinte örömömre itt érezhetően hűvösebb van. Kozmafa előtt aztán visszatérnek a repcetáblák, és a túra útvonala is visszatér önmagába. A faluszéli ponton már nincsenek őrök, egy Nagy Gáspár-idézetet találunk nejlontasakba csomagolt papírlapon. Felírom, önigazolásképpen. Hármasunk itt szétválik, János nevű túratársammal hamarabb elindulunk.


Nemrég bevetett szántást kerülünk meg, majd leballagunk Oszkóra. Telefonon beszélek pár percet a távolban tartózkodó Kerek repkénnyel, aki éppen valami hideg ital fogyasztását végzi, és ezt némi kárörömmel közli velem. Annyi előnye mégis volt a reggeli kavargásnak, hogy most mégiscsak adódik némi újdonság az útvonalban. Még akkor is, ha ez kimerül nagyjából ugyanannak a rétnek egy másik úton való átszelésében. A távolban tehervonat ballag Zalaszentiván felé, két dízelmozdony vonszol sok-sok tartálykocsit. A képről persze lemaradnak a gépek. Rövidesen véget ér a számomra nem ismerős szakasz, újra kanyargunk, a jelzett kőrakás még megvan, a cseresznyefák is, a fehéren villogó fénysorompó is. Újra erdőben haladunk, a melegben a szúnyogok nagyrészt elültek, helyettük más rovarfaj képviselői repkednek tétován, nem csípnek, csak úgy vannak. Mellettünk kóbor dízelmozdony kattog tova Vasvár felé. Hátat fordítunk a vasútnak, felsétálunk a római katonák útjára, majd elhagyjuk, kidőlt – kidöntött? - fákon lépdelünk át az országút felé. Idefelé ezek alig tűntek fel, most minden fa átlépésénél érzem a kidörzsölődött bőrfelületeimet. Keserves szakasz következik, reggel is eszembe jutott már, hogy itt nem fogok szeretni visszafelé gyalogolni, és ez a sejtésem beigazolódott. A Vasvár táblának nagyon örülök, amikor pedig a víztorony és az üzemcsarnok után lesétálunk az árnyékos járdával rendelkező főútra, akkor még jobban örülök. A művelődési háznál nincs senki, telefonos segítséghez folyamodok, a vonal túlvégén kedves hang igazít el a strand felé. Akkor legyen strand, hatalmas betonplacc a parkoló, a végében oázisként vár a strand, majálissal, műsorral, bohócokkal, medencében pancsoló közönséggel. A rendezőség részéről épp befejeződött a pincepörkölt készítése, az emléklap mellé egy adag meleg ételt kapunk. Az előbbi jópofa, az utóbbi jó forró és csípős, tehát finom. Beszélgetek még egy kicsit a majd' két órája itt lévő Beával és Attilával, aztán előbb ők, utánuk pedig János túratársam is elhagyja a helyszínt. Én még félrevonulok kicsit, cipőt igazítani, belülről portalanítani, aztán elbúcsúzom a rendezőségtől és megcélzom a vasútállomást. Köszönöm a társaságot útitársaimnak, és természetesen nagyon köszönöm a túrát a rendezőknek. A tényleg jelentéktelen rendezési hiányosságokat sokszorosan pótolta a maroknyi társaság lelkesedése és közvetlensége. A létszámról: ha jól értem, a két táv résztvevői létszáma az idén átlépte a száz fős határt. Ez egész jó adat, különösen, hogy a hét közepébe ékelődő ünnepnapi rendezésről van szó.


A hosszú pihenő után önmagam lassított felvételeként indulok el, kegyetlenül fáj minden kidörzsölődött tagom. Lassú, rövid lépésekkel totyogok át a vasútra, a főleg a strand felé igyekvő járókelők közül néhányan sajnálkozóan mérnek végig. Az állomáson a pénztárosnő előzetes engedélyével igénybe veszem a fali csapot, víztöltésre, aztán szép türelmesen kivárom a szombathelyi vonatot. Ez egy zöld-sárga Jenbacher képében jelenik meg. Sokkal kényelmesebb, mint a lepukkant, régi IC-kocsi, amellyel Szombathelyről utazom tovább. Viszont mégiscsak gyorsabb a city, mint a mindenféle más eljutási mód, no meg a 16-os vonalon is régen utaztam utoljára. Répcelakig még ébren is vagyok, aztán jórészt átalszom az út hátralévő szakaszát. Este még a PMP teljesítéséről hazafelé tartó sétáLós bácsival is összefutok, és ezzel fejeződik be a történet.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
AndezitTúra éve: 20132013.04.27 11:06:50

Andezit 30


Zötykölődünk. Kerek repkénnyel, mert a többes számot nem illik öncélúan használni. Buszon, másik buszon, majd vonaton. Előbbi állapota pocsék, utóbbié már nem az: fecskék ülnek a dróton, persze ez csak matrica. A vasúti kocsi legalább kényelmes. Aszódig. Ott vonatot cserélünk, egri sebest szóló balassagyarmati bézére. Ez sem olyan kényelmetlenül rázós, mint az éjszakai buszok, de legalább az utazóközönség buliból hazafelé igyekvő része jó büdös. Bese öcsém és osztálytársa, Tamás már helyet foglaltak, persze ők páratlan vonattal érkeztek a találkozás helyszínére. Eldöcögünk Galgagutára, ahol a vasárnap reggeli időponthoz képest egész nagy utascsere zajlik, rajtunk kívül még ketten érkeznek a túrára, plusz néhány felszálló is várta a rövidke járatot. Nyitva tartó bolt és kocsma híján a reggeli kávéról itt lemaradunk, de később ezt már nem is erőltetem.


A rajtig tartó negyven-ötven percet részben bóbiskolással, részben az időközben megérkező Mezeiékkel való beszélgetéssel töltöm. Őket aztán ma nem is látom többet, a rajt pillanatában elsuhannak. Benevezünk, az eredmény egy kakaós péksütemény és egy itiner, színes térképpel a közepén, kitöltendő nevezési lappal mellékletként. Kitöltöm, majd Krieger mesterék elé járulok vele (és őszintén bánom, hogy a rendezvénykártyámat otthon felejtettem). Fél nyolc után néhány perccel útra kelünk, ki Galgagutáról, fel a Kopasz-hegy oldalában. A hirtelen jött tavaszban minden egyszerre virágzik, az illat nehezen üli meg a levegőt. Fentről visszapillantok a Galga völgyére, mert szép. A levegő pedig sűrű, már a pár tucatnyi kilométerre lévő dombhátak is elvesznek a párában. Felérünk a tetőre, szalagozás vezet a ritkás zöld kereszt jelzés mellett-helyett vegyesen. Tágas rétek szélén vágunk keresztül, a távolban a Mátrának illene jobban látszania, de a Múzsla vonulatának is csak a halvány körvonalai vehetőek ki. Így is csodálatos látvány. Mellettünk atros robog el lendületes léptekkel, és a következő majd' 14 kilométeren keresztül más résztvevővel nem is találkozunk. Leballagunk Vanyarcra, rövid aszfaltos szakasz következik, nem bánom. Nógrád Volános Ikarus tölti pihenőjét a buszfordulónak tűnő központ mellett. Itt találunk egy játszóteret, a játszótéren pedig az első ellenőrzőpont magányos őrét. Nem maradunk nála sokáig, az emelkedő úton szép lassan elhagyjuk Vanyarcot. Ismerősnek tűnő helyen letérünk az országútról, a térkép és emlékeink szerint megfelelő helyen. Nem vagyok nagy szerencsejátékos, de most fogadnék rá, hogy innen bizony ismeretlen tettesek eltávolították a túra kihelyezett jelzéseit – máshol príma szalagozás és jól látható iránytáblák vannak végig – turistajelzés pedig nem látható. Egy terepjárós férfi a másik irányba vezető földúton, mindenesetre árgus szemekkel nézi végig, ahogy elsétálunk észak felé.


Továbbra is jórészt nyílt terepen, fasor mentén haladunk, szép kilátás kíséretében. Lassú emelkedés is tapasztalható, és közben szépen megérkezünk a fák közé, fiatal erdőbe, amelyet nemsokára felnőttebb tölgyesre váltunk. Az emelkedő határozottabbá válik, a jelzéseket szalagozás és táblák erősítik, nem véletlen, mert ahol épp nem ritkán járt szekérút kanyarog alattunk, ott az ösvény szinte teljesen elvész az öreg avarban. Egy, már észrevehetően meredek kapaszkodó visz fel a nem túl fantáziadúsan elnevezett Nagy-hegy hátára, majd egy kevésbé meredek, ám alaposan benőtt csapás a kilátópontra. A kétfős pontőrség két generációt képvisel, elhappolták az egyiket a mai nap jó kilátással megáldott ellenőrzőhelyei közül. A társaságunkban lévő fiatalok egészen idáig hiányolhatták a túra nevét adó andezitet, a sziklákra nyugodtan ki lehet állni, gyönyörködni a kilátásban. A Mátra még éppen kivehető, de a Karancsot már elnyeli a sűrű levegő – látnivalónak azonban így is ott a Szanda innen nézve szóló púpja. Megemlítendő még a hegyetetőn növekvő néhány tőnyi fekete kökörcsin, amelyet a tőlünk telő összes óvatossággal kikerülünk. Elbúcsúzunk, felmegyünk a tetőre, újra körülnézünk, ezúttal lefelé is az andezitcsúszdán, majd elhagyjuk a Nagy-hegyet.


A mohás kőgörgeteg az ösvény mellett és a hülye hasonlattal csúszdaként már említett andezitoszlop cselesen vonja el az egyszeri túrázó figyelmét, mindkettőt meg kell állni alaposan megnézni. Ezután már tényleg elhúzunk innen, újra rétre érkezünk, a végében piros iránynyíl mutatja a felkeresésre javasolt földtani képződményeket. Megcélozzuk a várat, amely most még elég távolinak tűnik. Földúton baktatunk, jobbra erdő, balra rét, a réten túl a Nagy-hegyen látni néhány embert. Elöl, naná, a Szandavár látható, amikor éppen. Patakon gázolunk keresztül, majd ismét rét és erdő között menetelünk, a Szanda egyre hangsúlyosabb tájelem. Fekete, újkorában biztos jó drága személyautó szomorkodik a nádasban, ez a kép fogad Ordaspuszta határában. Besétálunk az itiner szerint Bercelhez tartozó külterület főutcáján, egészen a haranglábig, ahol néhányfős csoportosulás fogad, pontőri minőségben. Szörpöt kapunk és zsíros kenyeret csalamádéval, és információt a 30-as távon résztvevők létszámát illetően. Ebből a háromból most a szörp esik a legjobban, iszom belőle két nagy bögrényit. Közben – végre – újabb túratárs ér utol és suhan el, céliránt. A szomszédos, elkerített területen szamár búslakodik, de az is lehet, hogy öszvér, sosem értettem hozzá. Az ugyanezen kerítés mögött létező ló már jobb kedélyűnek tűnik, kényelmes legelészéssel köti le magát. Megköszönjük a pontőröknek a szíveslátást, erdei temető melletti mély úton hagyjuk el a pusztát.


Kiérünk egy nagyobbacska rétre, itt a patak völgyének további követése helyett fel kell kapaszkodni az eddigi irányunkkal párhuzamos dombhátra. Előttünk ismét a vár látható, de megjelenik a működő bányának otthont adó Berceli-hegy is a látnivalók között. Szépen lassan megérkezünk a Szanda alá, innen már nem viccel az emelkedő, meredek szerpentinen kapaszkodunk fel a vár fokára. Nem is mellesleg már az Országos Kéktúra útvonalát járjuk, a zöld színű mindenfélék után. Kapkodás nélkül érünk fel a tetőre, itt a rövidebb távnak köszönhetően már észlelhető némi forgalom. Rögtön egy ismerős is felbukkan, Bribor személyében, majd gyors igazolást követően el is hagyja a helyszínt. A pontőrök kedvesen fogadnak, téli fagyit kapunk ellátmányképp, beszélgetünk kicsit. A serdülőkorúak a várat tanulmányozzák ezalatt, meg a kilátást. Ehhez Repkénnyel mi is csatlakozunk. Eszembe jut, hogy a Kéktúra cserháti szakaszán sokat kell hosszasan ballagni sík (síkszerű) terepen, viszont az útbaeső hegyekről a Tepkétől a Naszályig kivétel nélkül gyönyörű kilátás tárul az óvatlan túrázó elé. Pár percnyi bámuldozást követően elhagyjuk a helyszínt. Megnézzük a következő andezitömlést, ez már egy benőttebb példány, a tereplépcsőn egyensúlyozva igyekszem valami fényképszerűséget készíteni róla.


Sétálunk tovább, főleg lefelé, majd hirtelen elhagyjuk a kék jelzést, szalagozott út vezet tovább. A szalagok mellett fehér, csúcsára állított háromszögek is vezetnek. Talán ez is a megvilágosodás valamelyik szimbóluma lenne? Fellépkedünk egy alacsony, füves dombra, körülöttünk további, formáz, színe fehér, teteje aranyozott. Nyugat felé Buddha néz belőle mélán, az építmény négy magasabb dombokon áll a levegő az erdő fölött. Lefelé sétálva érjük el a sztúpát. Alakra sztúpát sarkán négy rúdon lobognak imazászlók. A sztúpa mellett pontőr ül két kislányával, bélyegeznek. Itt alma az ellátmány. Amire elérjük Becskét, felfalom. Közben rápillantok a vallási épülethez tartozó ismertető táblára, amelyet diszkréten a domb alján helyeztek el, ne zavarja a meditációra vágyók esztétikai érzékét. Meg a fotósokét se. A Megvilágosodás Sztúpája után besétálunk Becskére, néhányan a kertben munkálkodnak, néhányan az utcán ballagnak unottan. A célnak a Vadász Presszó terasza ad otthont, mi azonban még a lépcsőn találkozunk Briborral és Vagdalthússal, ahogy éppen hazafelé indulnak. A teraszt másodjára sikerül helyesen megközelíteni, amíg várunk a Matécz úr által kezelt technikára, feltankolok a kocsmapultnál. A díjazás szép, személyre szóló emléklap és teljesítés száma szerint változó felirat-háttérszínű fémjelvény. Ezúton is köszönöm a rendezést a BTHE-nek és lelkes tagjainak, szép és jól rendezett túrát kaptunk tőlük. Köszönöm továbbá mindenkinek a társaságot a túra során – remélem, elsőbálozó Tamás is kedvet kap a teljesítménytúrázó tevékenység folytatásához.


A presszóból kilépve megállapítjuk, hogy még éppen van időnk elérni a 14:03-kor induló vonatot Becske alsó főpályaudvaron. Bevallom őszintén, hogy ennek a vonatnak az elérésére nem számítottam eleinte – a hazaút időtartama a fiatalok számára lényegesen rövidebbé vált, nem beszélve arról, hogy kényelmesebb is. Kisétálunk a gyér forgalmú országút mentén a faluból, leballagunk a megállóhelyre, és pár perc ücsörgést követően megérkezik a motor + mellék + motor összeállítású bézé-szerelvény. Még kiemelném és ezúton köszönöm a segítőkész és udvarias jegyvizsgáló tevékenységét, aki később, Aszódon felajánlja, hogy eligazítja öcséméket az egri vonat felé, ezzel Repkényt és engem megkímél további fél óra várakozástól. Motorvonat repít vissza a Keleti pályaudvarra, csak néhány helyen lassul döcögőssé a repítés.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Isaszegi csata emléktúraTúra éve: 20132013.04.16 17:07:19

Isaszegi Csata Emléktúra 55


(rendezői – pontőri – bejárás; pontőrködés)


Kezdjük a beszámolót a bejárás napjáról a Keleti pályaudvaron, lehetőleg minél korábban és persze történjen az odajutás a helyi tömegközlekedés valamelyik eszközével. Budai-H.G.-hez csatlakozom a túra tízéves jubileuma alkalmából újra megtalált, már 2007 óta szünetelő táv előzetes bejárása során. Így neki sem lesz annyira unalmas a kutyagolás és nekem sem kell addig húzni-halasztani a túraútvonal végigsétálását addig, amíg úgysem lesz belőle semmi. Elszemélyvonatozunk Isaszegig, az eszköz a szép, kényelmes piros villamos, amely szólóban zúz tovább Hatvan felé (hatvanfelé!? - bocs). Isaszegen a felkelő Nap festi halvány színekkel a tájat, sikerül kifogni az elmúlt és a következő időszak egy kivételesen kedvező időjárású napját, szinte elhiszem, hogy tavasz van. Bubu kér a pénztárban bélyegzést a túrajelentésére, én addig szemrevételezem a helyijáratot, amelyet itt épp egy korosabb Setra képvisel. Felsétálunk a majdani rajt helyszínére, a céges telephely most épp zárva tart. Tábla tájékoztat arról, hogy csütörtökön is van piac, furdal a kíváncsiság, hogy mikor még? Közben hosszú tehervonat vágtat végig az állomáson. Felhallatszik az utolsó pillanatban sietve bemondott figyelmeztetés, de a közleményt félbevágja a mozdony plusz harmincegynéhány teherkocsi zaja. Jókor már. Elkészül a rajtfotó, indulhatunk. Nyugat felé sétálunk a vasút mentén, közvilágítással rendelkező gyalogúton vezetnek a jelzések. Betérünk a házak közé, pékségbe térünk be reggeliért. Szemközt a városháza, kicsit odébb a Szent Márton kútja – ennek kapcsán bevillan egy emlékkép az egykori Lemaradás túráról, mintha tegnap lett volna. Azóta mi is változott? Talán az időjárás. Megyünk tovább. Kápolna felirata üdvözli Máriát, a példás állapotú kegyhely mellett pihenőt alakítottak ki, előtte virágok nyílnak.


Felsétálunk a Szobor-hegyre, érdekes látni, ahogy a földút átlényegül kővel felszórt úttá, majd megjelenik a sorompónál a térkő. Abszurd. Mintha felülről indult volna az útépítés, aztán elfogyott a lendület. A honvédszobortól elsőrangú kilátás nyílik észak és északkelet felé, idáig világítanak a Mátrából a hófödte hegyoldalak. A közelebbi látnivalót maga Isaszeg jelenti. Az ennél is közelebbit maga a málló szobor. Betérünk az erdőbe, néhol hófoltok jelzik a tavasz késését. Felsétálunk a Honvédsírokig, ez a hely is jócskán megváltozott, előnyére. Továbbmenve találunk utcatáblát és a piros sáv is tesz egy nagyjából teljesen logikátlan kurflit. Visszanézve a régi beszámolómat, már akkor is olyan hülye voltam, hogy lementem megtenni a fölösleges kanyart. (Tovább olvasva ugyanezen írást egyéb, súlyosabb nyelvtani, stilisztikai stb. hiányosságok is láthatóak, melyekért ezúton elnézést kérek. A mostaniakért is.) Odébb ismét jó kilátással rendelkező helyszínre lelünk, elővárosszerű település házai látszanak messze, elővárosi vonatok húznak el erre és arra alattunk a völgyben. Távvezetéktartó oszlopsor ül a dombok tetején, ez a ma többször előkerülő 400 kV-os Göd-Munkács drót. Ismét betérünk az erdőbe, leoldalgunk az enyhén sáros csapáson a Mély-völgybe, amelyben alig teszünk meg pár tucat métert, egyből kapaszkodhatunk is kifelé belőle. Elérünk egy rétet, átkelünk a fent részletezett tulajdonságokkal bíró vezeték alatt, lesétálunk egy tágas völgy aljába. Zuzmós ágú fán találunk régi iránytáblát, jobbra a piros sávon 25 km, balra a sárgán 40 km. Bubu élő lexikonként tájékoztat a pontos jelentéstartalomról. Utólag visszagondolva, ez az egyetlen, gyalogos turisták számára kihelyezett jelzőtábla, amelyet a túra során látok. Tanya mellett kanyarog a régi műút a Bajtemetés felé, a tanya kerítése kísértetiesen betonvas-hálóra hasonlít, amelyet a megfelelő stabilitás elérése érdekében vasidomokhoz erősítettek. Talán, mert az is.


A tetőn megcsodálhatóak az egykori honvédségi bázis maradványai, hangárokat, bunkereket hódít vissza a természet szépen lassan. Kinézünk a geodéziai toronyhoz, de felmenni már nem tudunk, a feljutást lehetővé tevő vasakból alig maradt néhány keresztgerenda. Sajnos a Gödöllői-dombság csúcsai (évek kérdése, és hipp-hopp, be is fejezem) mozgalomhoz tartozó kód is alig vehető ki a firkálások miatt. Visszatérünk a piros sávval jelzett útra, majd sáros, tocsogós földúton hagyjuk el a tetőt. Fenyves mellé érkezünk, lesétálunk a Koporsó-völgyön, majd fel a Pap-hegyre. Süt a Nap, jó idő van. Beballagunk Pécelre. Itt benézünk az ügyeletes középméretű áruházba, de mivel számos péceli döntött úgy, hogy a jó időt kihasználva nagybevásárlás-napot tart, egyből ki is menekülünk. Az utánpótlást ételből-italból a vasútállomásnál található italdiszkontban szerezzük be, ahol rajtunk kívül nulla fő vásárló tartózkodik, így a sorbanállási idő fogalma is értelmezhetetlen. Közben motorvonatok érkeznek, hogy ilyet is lássunk Pécelen. Átkelünk a felüljárón, megcélozzuk a falutól északra terülő magasföldeket. Két szántó és egy kiserdő sarkán kutyasétáltató nővel találkozunk, miután szemrevételezéssel meggyőződik arról, hogy fegyvert nem hordunk, beszélgetünk néhány sort, túrákról, kutyákról, vadászokról. Utána megy mindenki a maga útján tovább. Nekünk most a Vár-hegy alatti Vár-völgy a következő meglátogatandó helyszín és az ottani barlang, amelynek közelében 2008-ban Kerek repkénnyel volt szerencsénk pontőrködni. A barlangba most a lejtő állapota miatt nem erőltetjük a lejutást, igen hamar az árok alján találnánk magunkat a csúszós, kikopott csapás állapota miatt. Megyünk tovább, ligetes erdőben, patakon átkelve vezet az út, méretes törmelék-rakás állja el az utat egy elágazásnál. Kikerüljük. Még odébb különös formájú nyílról lehet elvi vitát nyitni, hogy az most egy furcsa zöld háromszög, vagy a zöld sávot irányítják rendhagyó módon. Nem mintha számítana, de az utóbbiról van szó. Az út folytatására rátelepedett egy terjeszkedő szemétbánya, Bubu kitalálja az út folytatását, kikerüljük a szilárd építési törmelékből emelt sáncokat. Rátalálunk az út eredetijére is, csoffatag jelzés árválkodik egy vén akácon. Nyílt szakaszra érkezünk, előttünk rendre az M31-es autópálya, Nagytarcsa és Budapest láthatóak, a távolban a Budai-hegység és a Pilis ormai zárják le a láthatárt. Felüljárón keresztezzük a nagyforgalmú elkerülőt, majd szántó mellett sétálunk be Nagytarcsára.


Négyszintes panelépületek és újnak tűnő családi házak között érjük el a települést, a közeli Petőfi-szobor arra is utalhat, hogy a Petőfi Sándor-lakótelep szélén járunk. Lesétálunk a központba, templom, trafóház, bolt, észlelem sorra a lehetőségeket. A boltba betérünk, megint veszek ennivalót, majd kipróbálom az automatás kávét. Nem olyan rossz. Továbbmenve megállapítom, hogy a túra útvonala szép nagy kanyart leírva végigvezet egész Nagytarcsán, hogy biztos ne maradjon ki semmi látnivaló. Bubu természetesen felvilágosít, miért is kanyarodik úgy az útvonal, ahogy. A lényeg, hogy visszatérünk a főúthoz, és még régi Isa 55-feliratokat is megfigyelhetünk. Aztán szépen lassan elhagyjuk Nagytarcsát, hosszú emelkedőn jutunk fel a nagyképű Fehér-hegy nevet viselő dombnak az egyik nyúlványára. Visszafordulva szép a kilátás Cinkotára és környékére, valamint azon túl Budapest némely részeire. A földút alattunk jó sáros, vizenyős, fent még némi hó is található. Egy és még egy kanyar visz némi változatosságot a túrába, valamint a fákon lehet „keresd meg a turistajelzést!”-játékot játszani, a sárga színű jelzések és a sárga színű zuzmó megkülönböztetése már a haladó fokozatot jelenti. Kerepes a következő célpontunk. A falu felett három kereszt áll az egykori templom helyén, valamint a római korból származó oltárkövet is itt állították ki. Lesétálunk egy patak partjára, majd fel a törmeléken át a faluba, a 3-as főúthoz. Szerencsére a zajos országutat hamar elhagyjuk, egy domb megmászása után sétálunk le Szilasligetre. A HÉV megállójánál tartunk pár perc szünetet. Közben szerelvény érkezik Budapest felől, ajtónyitáskor hegyomlásszerűen zúdul le a tömeg a vonatról. Mivel az eredeti útvonal egy részét indokolatlanul nagy kerülővel lehetne nagyjából rekonstruálni, most másik lehetőség után nézünk: a Hungaroringet célozzuk meg, hosszú egyenesen trappolunk végig Szilasligeten. A falu végénél az isaszegihez kísértetiesen hasonló Setra áll meg, helyijárati szerepet betöltve. A versenypálya délkeleti csücskénél hagyjuk el az országutat, előttünk a Gyertyános, amely szerencsére nem marad ki. Felsétálunk a kilátóhoz, amelyet most zárva találunk, de a felfelé vezető úton sem maradunk látnivaló nélkül – ez Budapest egy másik szögből való megtekintését jelenti.


Mogyoród autópályától délre található része felé folytatjuk a túrát, balra tőlünk zöldellő domboldal hirdeti bátortalanul a tavaszt. Már a házak között járunk, amikor UKK-típusú irányjelző nyilat mutat Bubu egy villanyoszlopon. A kopott festés két túra iránymutatását látja el egyszerre – a másik a Fóti-Somlyó. Az állomáson a keletnémet járműgyártás remeke áll éppen meg, majd indul tovább Gödöllő felé. Rövid emelkedőn sétálunk ki Mogyoródról, irány a Szentjakabosított Tölgyes. Gázvezeték nyiladékában folytatódik az út, egy elfáradt régi jelzőpózna a bozótban pihen. Rátérünk a Mária út lila jelzésű fővonalára, vaddisznótúrta csapást követünk hosszan. Betérünk a hármas számú főút mellé, a forgalom zaja mellett csak kiabálva lehet beszélgetni. A Szár-hegyi parkolónál keresztezzük a soksávos országutat, majd ismét, a mai nap során nem is tudom, hányadszorra keresztezzük a munkácsi vezetéket. Felettünk sportrepülő húz el. Újabb sáros emelkedőn caplatunk fel a Bolnoka mellékcsúcsa alá, Bubu figyelmeztet a kapcsolódó mozgalom folytatásával kapcsolatban kínálkozó lehetőségre. Fellátogatok tehát a csúcskőhöz, kódot írok. Továbbmenve fakitermelt területre érkezünk, majd balkanyart teszünk. Tiszta szerencse, hogy itt térhetünk el az autópálya felüljárója felé, mert a csapás egyenes folytatásán számos egyedből álló vaddisznókonda tevékenykedik. A szemfüles olvasó kitalálhatja, hogy rövidesen ismét autópályát keresztezünk, méghozzá ismét az M31-est. Addig azonban még megcsodálhatunk néhány régi-régi piros háromszög jelzést, valamint szép kilátásunk nyílik a felüljáró előtti helyszínről Gödöllőre. Felüljárunk, majd elhaladunk a repülőtér mellett, ismét gázvezeték nyomán haladunk, a reggel méltatlanul említés nélkül hagyott Pest Megyei Piros jelzésen.


Betérünk az erdőbe, hátat fordítva Gödöllőnek. Mellettünk, az út nyugati oldalán valamiféle nehézgép dolgozik a völgyben, de csak a hangját hallani itt fent. Keletre néha kiláthatunk a Rákos-patak völgye felé, ez szép. Amúgy jórészt egy egyenes mentén trappolunk, erdőben. Jelzésváltás lesz a következő említésre méltó esemény, példásan szépen festett piros négyzet vezet tovább Ilkamajor felé. A major házai között elsétálunk, a közvilágítást még nem kapcsolták be, az majd csak Isaszegen világosodik ránk. A kisvárosban még bóklászunk egy kicsit a kertek alatt, a patakból képzett tavak mellett, majd egy jópofa, mátrixszerű jelzéscsomagnál elérjük a vasútállomás kezdőponti váltókörzete alatt létesített gyalogos aluljárót. Átlábalunk az állomás számunkra is érdekes oldalára, felsétálunk a majdani célhoz, a telephely reggel még, most pedig már zárva tart. Jegyet váltok, jön az esti villamos, besüvít velünk a Keleti pályaudvarra.


Ugorjunk egyet az időben: vasárnap hajnal van, a TTT klubhelyiségében szundikálok, amíg Bubuék megérkeznek. Autós fuvart kapok Isaszegre, itt megkapom a pontőri felszerelést (bélyegző, festékpárna, molinó), kapok sütit Lippai Beától és laci069-től – köszönöm szépen :) – majd némi téblábolást követően átvonatozok Gödöllőre. Innen komfortfokozatot és vasúti személyszállítási szolgáltatót is váltva, másik vonattal folytatom az utat Szilasligetre. Kerepes ezen részén először a téblábolást folytatom, keresek egy valamennyire megfelelő helyet a pontőrködésre. Összetett követelményrendszernek kell megfelelni: vegyenek észre a túrázók és ne nagyon akadályozzam a megálló általános forgalmát. Továbbá legyen legalább egy kicsi helyem szétmolyolni. Sajnos a megállóhely épületében neki lehetne támaszkodni a bűznek, az egyetlen épkézláb padot a félóránkénti vonatra kijövő, meglepően nagyszámú utas használja, marad a meghibásodott ülőalkalmatosság, ez azonban pár méteres kitérőt jelent az ideális ívhez képest. A szolgálatban lévő járművezetők eleinte furcsán néznek rám, amint a páratlan vonatok végénél állok és az erdőt nézem katatón nyugalommal, de később megszoknak talán. Másfél órával megérkezésem után befut Barta úr, őt további két futó követi, majd jönnek a többiek is, ismerősök és ismeretlenek, összesen ötven fő. Az ismerősök sorát folytatja moiwa és atros és Bell Sanyi; Zsotyek; Tinca és Rudi István; Mr. és Mrs. Mezei, Edu-Show társaságában; olsen és útitársa; popeye és Lestat és társnőjük; orsipanka; később petami és útitársa; majd R.Gellért, Soós Ádám és Zöldfülű; a sort pedig SK (Sánta Kutya) zárja, mint seprű, aki leadja a kerepesi Kálvária-hegyen súlyosan kontaminálódott ellenőrzőpont maradványait, valamint a Nagytarcsa óta összeszedett másfél mázsa szalagot. Említést érdemel még a család (anyuka, nagymama, két kisgyerek), akik kijöttek a résztvevő úr elé, kávéval „depózni” őt, aranyos gesztus volt, ilyet nem láttam még. Köszönöm minden résztvevőnek a megtisztelő részvételt!


A pontőri időtöltés során találkoztam továbbá ismeretlen típusú énekesmadárral, a rá hiába vadászó macskával, felírtam az összes arrajáró vonat szerelvényének összeállítását, elkezdtem kiszámolni a fordulóikat, de belezavarodtam. Figyeltem az arrajáró szilasligetiek reakcióját a molinó láttán, ebből néhány szemelvény:

- Hatodik teljesítménytúra, ellenőrzőpont, ez mi lehet? (kisiskolás gyerekek)

- Kihozzák őket, érted, ide a szemétbe kirándulni, .... meg .... ... ...... ....... de hogy pont ide, .... . (harmincas fontosember; a kipontozott helyre tetszőleges káromkodás illeszthető)

- <fejcsóválás, ezek-a-mai-fiatalok-nézéssel a pontőr szigorú végigmérése> (két idős néni)

- Az a csávó az ellenőrzőpont, nem én, he, tőle kérdezd! (tinédzserek)

Volt még néhány, de azokat nem volt érkezésem felírni. Két, viszonylag gyors lefolyású verekedést is láttam, és igazából más érdekes nem történt.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Bia 25Túra éve: 20132013.03.13 00:14:58

Bia 25


Túlságosan elölre sikerül felszállni a kétrészes motorvonat első egységébe, így a biatorbágyi leszálláskor tapasztalom, hogy minden túrázó, aki a Bia helyszínét vonat és gyaloglás kombinációval közelítette meg, már elhúzott viaduktiránt. Ennek lassan nem szabadna ennyire meglepnie. Húgomat, Pattit vettem rá, hogy tartson velem, megtekinteni, milyen érdekes helyek vannak a főváros délnyugati határán túl. A rajtidő legvégére még Repkény is ideért volna a félkész Hauptbahnhofról indulva, de inkább ott nézzen alaposan szét, ahol most van. Átsétálunk a rajthelyre, benevezünk, itt találjuk Cifka Borit, Győri Pétert és útitársukat, mögöttünk a sorban a Somogyi család készülődik az indulásra. Meglódulunk mi is a magunk komótos tempójában. Kisétálunk a faluból, megállapítom, hogy a környéken több a sár, mint tegnap volt, de legalább egyenletes eloszlású. Felsétálunk a Kőorr tetejére, pontőr érdeklődik, hol lesz látható a fénykép, ami készült róluk. Bár megkérdezem, hogy hol szeretné látni, de végül erre nem lesz lehetősége, mert a kép nem sikerült, töröltem. A kilátás megtekintése egy későbbi alkalomra marad, köd ül a környéken. Meredek lejtőn óvatoskodunk le a helyszínről, kilapult talpú cipőmben kifejezetten jól jön a nedves talaj jelentette tapadás. Elered az eső, aztán abbahagyja, aztán később megint elered. Meglátjuk a következő emelkedőt és rajta egy ismerősnek tűnő magas alakot fekete kutyával, valahol a part harmadánál, aki hirtelen eltűnik balra a bozótban. Eszembe jut, hogy itt szerencsére nem kell végigmászni a kaptatót, hanem a fiatalosban vezet majd a kényelmesebb, jelzett út. Ebben a fiatalosban szól hozzám egy hang, akihez Gethe Lacit társítja az emlékezetem, a kapcsolódó kutya pedig Zsoli. Együtt túrázunk tovább.


Rövidesen újabb emelkedő következik, ez már a Dobogó lesz. Ellenőrzőpontra érkezünk ismét. A szinteket egy időre félretesszük, lejtők és sík szakaszok váltják egymást Sóskút felé menet. Néha esik, hogy a naptár mellett az időjárás is demonstrálja: tavasz van. Elkocog mellettünk tzh, később nagyondinnye, megint később krysta. Régen és még régebben láttam utoljára mindőjüket. Leérünk a bányagödör mellé, kinézek, lássunk ma is valami ipari érdekességet. Látunk. Rövidesen megérkezünk Sóskútra, Tibet és VadMalac érnek utol, nem mellesleg ellenőrzőpontot érünk el. Tibet el is kocog, VadMalac marad pár szóra, elmeséli a tegnapi túránál hivatkozott levélváltását a cserkésztúra rendezőivel. A pontőrök, mint általában, pecsételnek és vízzel, édességgel kínálnak. Az idei kínálatból almáspités csokit és mézes kekszet választunk. Utóbbi kerül helybéli megbontásra. Sóskút házai után a Kálvária következik, birkacsorda legel a pontőrök autója körül. Körülnéznék, kilátás ügyében, de a helyzet nem sokat javult reggel óta. Lent, a falu határában furcsa fehér totemoszlop emelkedik. Megyünk tovább, a Benta-patak mentén, amely pályázhatna a „Százhalombatta folyója” címre, ha a Duna nem lenne valamivel hangsúlyosabb víz. Sáros úton haladunk, mellettünk lovak legelnek, megvadult kutyák ugatják a félénken nézelődő Zsolit. Horgásztavat kerülünk ki, köves út biztosít talpmasszázst, utána országutat keresztezünk.


A nemrég félretett szintek újra előkerülnek, a Nyakas-kő előtt is kell egy kicsit fölfelé menni, meg a Nyakas-kő alatti elhaladást is kapaszkodó követi. Közben ellenőrzőpont, nem állunk meg túl hosszú időre. Felérkezésünk örömétől függetlenül kisüt a Nap, innentől, ha nem is ragyogó napfény, de legalább kellemes, koratavaszi idő kísér végig a túrán. Megszemlélhetjük ismét a kőalakzatot, melynek tetején ismét vállalkozó szelleműek néznek körül. Alattunk nemrég leégetett bozótos terül el, az ösvények különös mintázata jól kivehető a növényzet maradéka között, az égett szag pedig még a levegőben terjeng. Hatékony gyomirtás zajlott. Végigsétálunk a kőperemen, felmegyünk a nyomokban talán még létező egykori helyi bortermelés emlékéről tanúskodó romos pincék és a jelen néhány sor szőlője között valameddig az aktuális dombon. Utána sáros, meredek lejtő következik, lekocogok a nyúlós masszán, ha nagyon fékezni akarnék, kicsúszkálnám az egész ösvényt. Ráadásul a hátamon. A Szily-kápolnánál újabb bélyegzés következik, majd még néhány oldalazós-csúszkálós métert követően leereszkedünk a lőtérre. Itt dupla bélyegzés jár, hivatalos és bónusz is, lelkes kisgyerek üti rá a bélygzőt a papírra. A résztvevők továbbá szembesülnek a csoki vagy keksz választással. Gethével a levegős csokit favorizáljuk. Besétálunk a célba, „Túrista út”, hirdeti a közterület nevét a tábla. A díjazást emléklap és évszámmal ellátott, új jelvény alkotják. Szép, mindkettő. Elbúcsúzunk, majd Pattival megnézzük magunknak a viaduktot alaposan, aztán visszasétálunk a vasútállomásra. Egyik kedvenc vasúti járművem, a svájci származék motorvonat fedélzetén zúgunk vissza Budapestre. Köszönöm a túrát a CsBT-nek, köszönöm a társaságot Lacinak és Pattinak. Ez is egy olyan esemény, ahová szeretek visszajárni.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Márciusi emléktúra - PilisTúra éve: 20132013.03.13 00:00:28

Márciusi Emléktúra '48


Békásmegyer után egyedül szundikálhatok egy négyüléses szakaszban a kisegységnyi zöld motorvonaton. Kint köd lepi a tájat, a kocsiban utazó hévesek a párás időjárás és az utazás dinamikája közötti összefüggést tárgyalják. Szentendréig kell utaznom a rajthely megközelítése érdekében, itt leszállok, körülnézek, kávézásra alkalmas létesítményt keresek és megkávézom. Önnön szórakoztatásomra készítek néhány rossz fényképet az itt előforduló néhány szerelvényről. Eszembe jut, hogy egy alkalmas, napsütötte időpontban jó lesz idejönni a járműmúzeum kedvéért is, mert már alig emlékszem a 2004-es látogatásból valamire. Korán érkező túrázók már a rajthelyként megadott parkoló körül lófrálnak. Néhányan reggeliznek. Eszembe jut gethe egy régi beszámolója az eszelős tekintetű szenvedélybetegekről. Rövidesen megérkeznek a rendezők is, kialakítják a számukra megfelelő környezetet a rajthoz és már indulhat is útjára az, akinek nem volt jobb ötlete, mint ezen a párás-ködös szombaton természetet járni a Visegrádi-hegység és a Pilis útjain. A nevezés úgy történik, hogy fizetek, aztán bediktálom a nevem, ezt felírják az itinerre, amely kap egy számot, de ez sehol nem lesz releváns, végül egy indító müzliszelet átnyújtásával kívánnak jó utat. Mindez egész zökkenőmentesen történik. Meglódulok, ezúttal egyedül, Kerek repkény nem kívánt hazatérni kiküldetéséből. Menet közben egyszerre eszem a müzlit és nézegetem a egyoldalas itinert: az A/5-ös papírlapon frappáns fogalmazású útleírást találok, az út teljes hosszát és a szintidőt, valamint az ellenőrzőpontok nyitvatartási idejét. Érdekes, állapítom meg később, hogy a papír tépett széle alapján én valami fél-itinert kaphattam, mert ma minden más túrázónál nagyobb terjedelmű lapot látok. Azzal nyugtatom magam, hogy van nálam saját térkép, és állítólag résztáv-adatok nélkül is láttak már embert élni.


Végigballagok Szentendre Vasúti villasor névre hallgató közterületén, háttal a vasútnak. Nemzetiszín szalagozással erősített sárga sávot követek, eleinte csak úgy a városszéli bozótosban, majd később hétvégi telkek között. Szép lassan emelkedőbe kezd az út. A látóhatárt Szentendre házai jelentik, a hegyek közelségéről csak a térképem tájékoztat. Utóbbit egy benézett kanyarról való korrigáláskor halászom elő a táskámból, majd lazán zsebre is vágom, legalábbis a látszat erre utal. Felballagok a Kő-hegyre, széles, köves utat követek. Épp kinyitott az ellenőrzőpont, a pontőr lányok csokival kínálnak, közben megkapom az első bélyegzést. Megnézném a kilátást, de kénytelen vagyok az emlékeimre hagyatkozni, amelyek Kő-hegyileg igen gyérek. Elindulok, felázott, sáros-vizes ösvényen óvatoskodom végig, előreengedve a nagy lendülettel érkező Boszi72-t. Kényelmesen lebattyogok a hegyről, eszembe jut, hogy Lajosforrás a következő ellenőrzőpont, de vajon milyen messze is lesz? Megnézem a térképen, gondolom, és elkezdem keresni. Az összes zsebeimet átforgatom, térkép sehol. Visszatettem volna a táskámba? Nem szoktam, de feltúrom a táskámat is, térkép megint sehol. Ennyi eszem is csak nekem van, hogy képes vagyok menet közben elveszíteni egy térképet. Vissza már nem megyek érte, bosszúsan trappolok tovább Lajosforrás felé. A trappolás csak egy darabig megy, mert utána tapadós, sáros, felázott úton vezet tovább a jelzés. Ezen trappolás helyett valami tocsogós, nyúlós vánszorgást tudok csak előadni. Az úttal párhuzamosan mellékösvény fut néhol, amikor lehet, ezt veszem igénybe, mielőtt teljesen az agyagos sárba süppednék. Végül az agyonjárt utat elhagyom, betérek az erdőbe, árkot keresztez az ösvény, itt már tudom nézni a tájat, nem kell odafigyelni minden lépésre a lábam elé. Legalábbis nem úgy. Felsétálok Lajosforrásig, pont nyitásra érkezem, a pontőr srác szőlőcukorral kínál. Nem csak azért, mert ránézésre is ennyire pocsék lehet az állapotom (pedig de), hanem azért, mert ez a szolgáltatás. Megkérem, hadd fotózzam be a térképének a vonatkozó szelvényét, hogy az általam ismeretlen útszakaszról (Pilisszentlászló – Király-kúti-nyereg között a P+) legalább legyen valami képem. A szerzői és egyéb jogok védelmében aggódóakat ezúton nyugtatom meg, hogy később ezt a képet jó okkal törlöm a memóriakártyáról.


Dömörkapu felé vezet tovább a zöld háromszög, kilátóhelyet érintek, Kőrösi Csoma Sándor emléktábla áll egy kőtömbön, mellette tépázott imazászlók csüggenek petyhüdten. Innen máskor gyönyörű kilátás nyílik a Bükkös-patak völgyére, most be kell érni a hegységet borító ködlepellel. Egyre csak feljebb vezet az út, szép kis lejtő ez Dömörkapuhoz, gondolom magamban. Sziklatömbnél fordul az irány, égtáj és lejtés szerint is, meredeken húzok le először egy romos házhoz – az itiner szerint kulcsosház – majd tereplépcső maradványai visznek a buszforduló felső végéig. Ráfordulok a völgyben vezető betonútra, meglepetésemre még a parkolóban Boszi72 ér utol megint. Elkocog. Ballagok tovább, mellettem nagy lendülettel zúdul a Duna felé a Bükkös-patak vize. A jelzés elhagyja a műutat, átvezet a patakon, átugrálok a köveken, örülve annak, hogy sikerül száraz lábbal megúszni a mutatványt. Egészen a következő átkelésig, amikor is sikerül jobb lábbal bokáig toccsanni a vízbe. Még így is jobban járok, mint Boszi72, aki egy elnézett lépést követően minden-mindegy jeligére inkább átgázol a vízen. Itt ér utol egy gyorsléptű sporttárs, szakállal, aki egy elvesztett térkép tulajdoni viszonyai felől kérdezősködik – ezúton is nagyon szépen köszönöm! Fokozott óvatossággal teszem zsebre a hányatott sorsú kiadványt, lezárva a zsebet, amelyben őrzöm. A jelzett út visszavezet az aszfaltra, megyek tovább rajta. Elérem az Országos Kéket, észak felé, kanyarodok rajta, a soron következő úticél Pilisszentlászló. Mély völgy mentén vezet az ösvény, majd patak kiszáradt medrét keresztezem egy hídon. Eszembe jut egy régebbi túra, töklámpásokkal és gyertyákkal és a harminc és fél órás menetidővel. Már megint ez a sok öncélú, belterjes visszautalás, ejnye.


Sétálok tovább, folyamatosan emelkedik velem az út, valahol előttem nagyzsákos túrázót pillantok meg a fák között. Nocsak, kéktúrázó? - teszem fel a kérdést, de pár perc múlva, a Kisrigó előtti parkolóban kiderül, hogy ő a pontőr és így is nyitás előtt vagyok pár perccel. Boszi72-t is itt találom, aszalt gyümölccsel kínálja a jelenlévőket, köszönöm. Elindulok, még több szint következik a piros kereszttel jelzett szakaszon: felballagok a Tövises-hegyre, közben kétfelé ágazik a jelzés, aztán újra találkozik – ezt a leírás is igen szépen részletezi. Itt egy futó ér utol, aki szerencsére segít nem rosszfelé kanyarodnom. Fentebb érve belegyalogolok a ködbe, kilátás semerre nem látható. A Tövises-hegyre érkezésről egy szétfagyott csúcskő tájékoztat, illetve az, hogy innen egy kicsit lefelé kell menni. Kiránduló családdal találkozom, utánuk ismét néptelen az erdő, sem embertől, sem állattól származó nesz nem hallatszik, leszámítva a saját lépteim, légzésem zaját. A Király-kúti-nyeregbe meredeken ereszkedik az út, előtte szerencsére fene sokat kellett még fölfelé menni. Átkelek egy vízmosáson, lemenni könnyű, fölmenni nehezebb a jég miatt. A kútból nem folyik víz, a környezetében viszont mindenhol. Olvad lefelé a hegy. A műút keresztezésekor találkozom egy lefelé érkező kiránduló csoporttal, utána a tetőig megint néptelen az út. A hosszú kapaszkodó elveszi a maradék lendületemet, majd a lefagyott gyalogösvényen már csúszkálva, kényelmesen érek fel Dobogókőre. Szállodát kerülök fentről, a köves sétány szerencsére jól járható. A kilátónál megnézem megint a ködöt, innen is ugyanúgy néz ki, mint korábban bármelyik pontról.. Elhagyom a jelölt útvonalat, negyed tizenkettő van, az ellenőrzőhely a Kétbükkfa-nyeregnél csak fél egykor nyit majd, addig belefér egy kávé + forralt bor párosítás. Visszasétálok a kilátóhoz, de az eltelt idő alatt kár lett volna csodára várni, ugyanúgy nem látni semmit a kilátásból. Irány tehát a nyereg a zöld kereszttel jelzett úton, eleinte jeges, majd inkább sáros utak vezetnek végig. Egy helyen kisebbfajta tó alakult ki a nyomvályúban, kikerülöm.


Nem sokkal később megérkezem a nyeregbe, buszmegálló, majd parkoló következik. Nagyondrága BMW-ből kérdezi a sofőr, hogy merre találja Esztergomot. Megmutatom, aztán felsétálok a pihenőhelyre, ahol tavaly ugyanezen a túrán a pontőr tanyázott. Még mindig van fél óra nyitásig, úgy döntök, megvárom. Közben elsiet néhány futó és gyors gyalogos, közülük VadMalac másnap, a Bián meséli el a túrát megelőző levélváltását a rendezőkkel. Néhányan maradnak az érkezők közül, hátha megjelenik valaki a rendezőség részéről. 12:30 után nem sokkal megérkezik a menetrendszerinti busz és lassítás nélkül tovább is halad Dobogókő felé. Ezzel sem érkezik pontőr, az idáig kiváró társaság elindul. Én is. Innentől összecsapódom Csilla és olsen útközben kialakult kettőséhez. (Abban, hogy olsent sikerül a helyszínen felismernem, nagy szerepe van Győri Péternek, aki már mesélt róla. Minden összefügg. :)) A beszámolóba visszatérhet a többes szám. Leballagunk az avaros úton, ismerős helyszínek sora mentén. Előttünk Szabó Elemér veszi fel lassan a szokásos utazósebességet, pedig jódarabig igyekezett a pontnyitáshoz lassítani. Megérkezünk a Pilisszentkereszt feletti, Pilis-tető alatti rétre, majd betérünk a faluba. A főút elérésekor figyelek fel két lányra, akik térképpel-itinerrel kezükben indulnak olyan irányba, ami az itiner által nem lenne indokolt. Megkérdezem, csak nem a túra kapcsán sétálgatnak itt? A válasz hallatán még én is meglepődöm: ők bizony a pontőrök és a Szurdok felé mennek. A pontőr státusz biztosan stimmel, az irány viszont biztos nem, mivel szemből mentek, és csak a csoda tudja, hová jutottak volna. Együtt sétálunk az itiner szerint írt helyszínig, így is korábban nyitnak a papírformához képest. Sétálok tovább, mellettem a sötétkék színű Dera-patak bővizűen kanyarog a völgy mélyén, sorozatos fotómegállásokra késztetve. Ismét találkozom olsenékkel, elhagyjuk a Szurdokot, hosszasan menetelünk a tölgyerdőben. Beszélgetünk, így villámgyorsan telik az idő, amit egyedül valószínűleg sokkal hosszabbnak éreznék. Rét sarkánál cseréljük ki a kék sávot zöldre, előttünk a Kevélyek és az Oszoly púposodnak magasra. Ahogy közeledünk, egyre magasabbnak tűnnek, az Oszoly csúcsán a kereszt körül álló túrázók pedig egyre közelebbről látszanak. Megváltozott az időjárás is, immár bátortalan napsütés kísér egészen Pomázig. Beballagunk Csobánkára, az út mellett lovak állnak a lekicsinyített változat képviseletében. Busz kanyarog végig a településen, a főtéren a pontőrökkel találkozunk, bélyegeznek, csokival kínálnak.


Még egy komolyabb emelkedő választ el Pomáztól, és persze a leereszkedés, de az Oszoly-nyereg végül nem bizonyul akkora feladatnak, mint amekkorának elsőre látszott. Nyílt, bokros terepen, érdekes sziklák mellett sétálunk le Pomáz elhanyagoltabb környékére. Utolér Tóth „Hak” Péter, egy ideig lelassít hozzánk, majd már a Fő úton elkocog a cél felé. A forgalom zaja kísér a Hunyadi utcáig, felsétálunk az iskolához, majd újra jelzett turistaútra térve bemegyünk a célba. Megkapjuk a díjazást, kisméretű kitűzőt és szép papírra nyomott emléklapot, utána zsíroskenyér-fogyasztás és limonádézás következhet, igény szerinti mennyiségben. Még társalgunk egy kicsit Bell Sanyiékkal, Csilla elköszön, és az a túratárs is, aki aztán szinte velünk egyszerre érkezik a vasúthoz. Lesétálunk az állomásra, ezúttal Aquincumig veszem igénybe ezt a szolgáltatást, innen a vasút járműveivel utazom tovább, kényelmes és pontos vonatokon. Köszönöm a túrát a rendezőknek, az említett néhány hiányosság ellenére én élveztem az utat. Köszönöm a társaságot minden útitársamnak, akivel akár rövidebb, akár hosszabb ideig együtt gyalogolhattam.


-Kékdroid-


Képek akár itt is láthatóak.

 
 
Bükki kilátásokTúra éve: 20132013.03.07 18:57:00

Bükki Kilátások Classic 2013


Odaút: a fél Bükk ködbe burkolózik, a másik fele pedig úgysem látható az útról. Tényleg. Pedig már régen láttam a Bél-kő oldalát: így jár az, aki ritkán látogat haza.


Kelemen-széke előtt: jó meredek még mindig, ráadásul a Nap is szembetűzött a réten az egykori földvár egykori sáncai alatt. Kerek repkénnyel a hosszú kihagyást követően alig győzzük felvonszolni magunkat a sok emelkedőn. Végül szerencsére kényelmesebbé válik az út és lehet nézni az Istállós-kő hatalmas tömbjét. Mögöttünk a Szilvásvárad feletti hegyek látszanak, de északnyugat felé hiába kandikálok ki a fák között, idén nincs Tátralátás. Amikor rövid lejtő után sok emelkedő következik, már megjelennek az első futók szemből. Egyikük az orrom előtt esik nagyot, szerencsére ő maga épségben megússza, az egyik túrabotja viszont maradó alakváltozást szenved. Végh Kati ellépked mellettünk könnyedén, nehéz elhinni, hogy csoffadt volna, ahogy még a völgyben kifejtette.


Őr-kő: itt les a bója, kilátás dél és nyugat felé nyílik. Tehát Felsőtárkány, a Várhegy, mögötte a Nagy-Eged, nyugaton Eger és valahol messze a Mátra is látszana, de most nem. Balra nézve a Pes-kő púpja türemkedik ki, mintha a fák közül nézne körbe. Előttünk épp Jámbor igyekezett lejutni a hegyről a csúszós kőkapunál, ezt a feladatot még nekünk is meg kell oldani valahogy. Leóvatoskodunk a tetőről, átoldalgunk a Pes-kő alá.


Cserepes-kő utáni rét: megint egy kilátás, a barlangnál kapott apró szemű, édes almát rágcsálva nézek körül. A helyzetünk változott annyit, hogy a távoli párában már nem látom Eger házait. Lehet, hogy csak a szemem romlik ám.


Tar-kő: ez a hely akkor is fantasztikus, ha éppen nincs kilátás. Most azonban van, és a látottak feledtetik az idejutás nehézségeit. Az Őserdő előtti hosszan elnyúló emelkedő, az Őserdőt kikerülő rövid, meredek emelkedő és a Tar-kőre végül felvezető hosszan elnyúló és meredek emelkedő kellően csökkentették a lendületemet. Repkény csokit óhajt étkezni, ha már megérkeztünk erre a helyre, és én az ilyen ötleteket csak támogatni tudom. Közben innen is körülnézünk: mellettünk a szomszédban a még enyhén havas tetejű Három-kő szerénykedik, mögötte a Kő-hátak, a kicsi és a nagy. Előttünk pedig a Dél-Bükk rengeteg hegye sorakozik, felettük kék vonallal zárja le a láthatárt az Alföld. Egerre a Nap süt le épp. Még nézelődnék, de menni kell, ketyeg az óra satöbbi.


Nagymező: itt a klasszikus értelemben véve nincs kilátás, de amikor kikanyarodunk a fák közül a tágas, víznyelőkkel tarkított síkra, az van olyan látványos, hogy nyugodtan elkönyvelhetem kilátásként. Az idáig tartó útszakasz főleg jeges volt, meg néha havas is, csúszni viszont majdnem végig csúszott. A víznyelőkbe már annyira nem kellett lemenni, hogy szalagok és hóra fújt nyíl is jelezték a résztvevőknek a dózerút használatát. A Fennsík még mindig gyönyörű, és nagyon remélem, hogy ez még sokáig így marad. A síháznál gyors fénykép készül a résztvevőkről, amelyek ezen beszámoló írásakor már sok napja hozzáférhetőek, ezúton is köszönöm. Bent leülünk étkezni, zsíros kenyeret főleg, különféle feltétekkel. A negyedórás szünetet követően továbbállunk, éppen akkor, amikor egy nagyobb hullámban elkezdenek érkezni a túrázók.


Keskeny-bükk, SK-kilátó, bővített kiadás: az erdő újbóli elérése előtt még érdemes visszanézni a Nagy-mezőre, valószínűtlenül kék égbolt alatt kopár erdők, néhány foltnyi fenyves és a bánkúti radarkupola jelentik a jutalmat. Érdekesnek találom, hogy a Bányahegy felől felvezető műút hágójához milyen nehézkesen tudok csak felkapaszkodni. Pedig nem egy kiemelt szakaszról van szó. A Kőkapunál megállunk egy pillanatra nézelődni, az innét lefelé, fiatalosban vezető út most nem csúszik annyira, lebattyogunk rajta. Rögtön utána pedig fel a következő tető felé, mellettünk tarvágás, látszik a Három-kő és a Tar-kő, északkeletre visszanézve pedig a térképen Zsérci-Nagy-délként jelzett hegyek, akármit is jelentsen ez. Odébb bója, szúróbélyegzővel, aztán a régebbi irtásnál az iménti kilátás ismétlését vizsgálhatja meg a nagyérdemű. Utána ereszkedés, megyehatár, aszfaltút Pazsagig.


Pazsag után: kevésbé feltűnő kilátások következnek, a megtekintést nehezíti továbbá, hogy Pazsagot elhagyva komoly sárosodás figyelhető meg az úton. Nem mély, nem nagyon ragadós, nem csúszik, de muszáj odafigyelnem, mielőtt feltörlöm a fél Bükköt egy eséssel. Visszanézve, előrenézve napsütötte hegyoldalak látványa tereli a figyelmet. Némi hullámvasutazást követően lesétálunk a Hosszú-völgybe, egy becsatlakozó úton favágók rakodnak teherautóra. A Hosszú-völgyi két őrház mintha jobb állapotban lenne, mint korábban, de a környéküket legalábbis kigazolták. A Hosszú-völgyben vezető út tiszta és száraz, a Hór-völgy útja pedig némi jéggel próbál ijesztgetni.


Ódorvár: ott, ahol a kék rom jelzést felfestők úgy dönthettek, hogy jó lenne immár meredeken nekimenni a hegynek (feltéve, hogy lentről indultak), elbúcsúzunk Repkénnyel egymástól, egészen a dózerútig. Igyekszem elterelni a figyelmem az emelkedőről azzal, hogy eltöprengek, vajon miért akarja éppen három szakaszra bontani az agyam a kaptatót, miért nem elég a kettő, vagy miért nem jobb a négy? Van valami fixációja ennek a hármas számnak, vagy csak belenevelik az emberbe már kisiskolás korában, hogy a hármas meseszám és punktum? Szerencsére elég hamar elérem a dózerutat ahhoz, hogy leálljak a hülyeségen való meditálással. Iszom egy korty vizet és megvárom Repkényt, közben kilátás helyett az utat nézegetve. Együtt ballagunk ki a vár fokára, ahol zászló helyett bója lobog a szélben. A kilátás, naná, gyönyörű, nyugodtan elücsörögnék itt egy-két órát, ha úgy adódna. Most nem úgy adódik.


A Tábor-hegy oldala: ez is egy viszonylag új irtás, ahonnan majdnem az ódorvári kilátás újrázódik, valamivel magasabbról és más szögből. Innen talán tovább lehet követni a Hór-völgy vonalát Hollóstető felé. A trükk az egészben, hogy pár méteren még ott a jég az ösvényen és kicsit kapaszkodniuk kell a hozzám hasonló ügyetleneknek. Az igazi trükk azonban a végigjeges lejtő a Cseresznyés-lápán. Hiányzik a saját túrabotom, de öcsém elvitte az összes síbotokat síelni – csak tudnám, minek? – így egy kis teherbírású nádszállal próbálok egyensúlyozni. A Völgyfő-háznál teázó- és etetőpont vár, betérünk, teázunk, eszünk. Telefonon kérek menetrendi információt a Felsőtárkány-Eger viszonylatra, az elérhető busz indulási ideje 17:55. Akár el is érhetjük, de bele kell számolni a célbeli adminisztrációt, teázást, beszélgetést is.


Török-út: a híresen izgalmas hosszú célegyenest most nem érzem annyira vészesen unalmasnak. Talán azért, mert világos van? Minden irtásnál, rétnél lehet gyönyörködni a Bükk-fennsík látványában, és ez elég is lenne. Az utolsó ilyen helyen ráadásul, jól elnézve északkelet felé, mintha a Karancs és mellékhegyei látszanának ide a messzeségből. A múlt heti események (lásd még: Palóc LeFaGySz, nyolc napon túl gyógyul, naponta egy-két órát sósborszesszel borogatva) tükrében ezt a sors iróniájaként vagyok kénytelen elkönyvelni. Nem futva, de sietősen haladunk a Vasbánya-tető alatti elágazást érintve Felsőtárkány felé. Az utolsó lejtőn még megelőz két, rajtszámos futó néhány percnyi eltéréssel. A hosszútávot így is tíz óra körül tették meg, le a kalappal előttük. Ledöcögünk mi is a célba, tópart, látogatóközpont, zászlók, bóják. Bent megkapjuk az idei évre szánt díjazást, nem mondom, hogy nem jó érzés átvenni. Ezúton is nagyon köszönöm a rendező Egri Spartacusosoknak ezt a túrát, és külön a segítséget a túranaptár árusításában. Még váltunk pár szót Imaróval, összefutok a rég látott Kerékgyártó Petivel, aztán elbúcsúzunk. Megcélozzuk a buszt, amely késve, de végiggurul Felsőtárkány hosszú főutcáján, számos felszállót összegyűjtve. A felnémeti buszmegállóban a Felsőtárkányban felszállt Vagdalthúsékkal együtt szállunk le, ők még a nagyvisnyói szállásuk felé fognak buszozni egyet, ránk pedig csak pár perc séta vár hazáig.


-Kékdroid-


Képek itt. E!

 
 
LeFaGySzTúra éve: 20132013.03.03 21:34:43

Palóc LeFaGySz


Buszkaravánok húznak a Duna felé a belváros felől, a napi első villamos végigzörög a kereszteződésen, álmos emberek sietnek a dolgukra. Várom -rafter-t, aki Szendrei Ferit Bicskén gyűjtötte össze, engem pedig a pesti hajnalban talál majd meg. Ha egyáltalán hajnal ez - a napfelkelte ma tompított kiadásban jelenik meg. Bezzeg állandó úti- és mindentársam, Kerek repkény még bőszen alhat: amikor az előnevezésről beszéltünk, ránézett sorban a szintmetszetre, a térképre és a túra adatait tartalmazó táblázatra, nevetett egy nagyot, és azt mondta, hogy ezt köszönettel kihagyja. Autópályán, majd kétszámjegyű főúton húzunk északkelet és észak felé, mellettünk a Cserhát és a Mátra egyaránt ködbe burkolózik. Átutazunk Salgótarjánon, a főtéri megállóhelyen orosz motorvonat gyűjti a Hatvan felé utazni kívánó felszállókat. Pár perccel később a túra központjaként szolgáló Somosi Fogadónál parkolja le -rafter- a járművet. Odabent tömeg, melyben számos ismerőst vélek felfedezni: a rendezői asztalnál balról jobbra Vándorköszörűs, botosember és RitaB ülnek, a rendezői asztal körül J a a t végez véletlenszerűnek tűnő, de legalább folyamatos mozgást. A falon diszkrét, feltűnésmentes kisposzteren a LeFaGySz palóc mintával hímzett hópelyhe látható. A résztvevők között még számosabbak az ismerősök: peszát és Csapó Juditot látom reggelizni, mellettük Cam Mogót, odébb Bubu meséli, mennyi adminisztrációt letudott az érkezése óta, és még meg is reggelizett (!), itt van vinatti és Soós Ádám, összefutok R.Gellérttel, vaddinóval, Tincával, SzLA-val, bajnaival és még sokakkal másokkal. A nevezést letudom, negyvenkilences táv, gondolatban nagy bizakodón úgy tartom, ha jól tudok haladni lehet belőle még hosszú táv is. Na persze. Megnézem azért, mit kapunk útravalóul, mielőtt zsebre vágom: A3-as, színes, részletes térképet, talán a legjobbat az általam eddig megismert LeFaGySz-osok közül, valamint leírást táv- és szintadatokkal, mindezt műanyag tasakban. Szuper. Egy kávéra is benevezek még, ezúttal inkább megszokásból.


Hét óra előtt másfél perccel J a a t mester a teraszra szólítja az egybegyűlteket. Rajtbélyegzést intéz, lehet indulni. „Ma Te vagy a leggyengébb láncszem” - tájékoztat a leírás. Ez legalábbis sokatmondó. -Rafter-rel pontosan hét óra két perckor lépünk le a nevezett teraszról, dél felé fordulunk.Mellettünk betonkerítés védi a vasút látványától és zajától a települést. Amikor épült, talán inkább vélt vagy valós biztonsági szempontokat és nem a lakosság komfortját vették figyelembe: Somoskőújfalu vasúti határátkelője komoly forgalmú helynek számított. Ebből mára néhány eseti tehervonat maradt, vagy talán még annyi sem. Elhaladunk a pályaudvar épülete mellett, felüljárón keresztezzük az üres síneket. Még néhány házat elmellőzünk és kezdődik a tánc: az következő két-három kilométer arról szól, hogy felbotorkálunk a Karancs alatti nyeregig. A terepen hó, az égen felhő. Még nem döntötte el, hogy eső- vagy hófelhő, és amíg hezitál, megússzuk mindkettőt. A csapás, amelyet az elöl haladók épp most törnek ki, részben a szalagozók hófödte nyomán, egynyomos, csúszós, de leginkább meredek. -Rafter- későbbi megfogalmazása szerint a Karancs egy őszinte hegy, ott van, meg kell mászni és kész. Ez azonban nem valami egyszerű. A gyorsak elől kiállunk, elhúz Bubu és Lestat, EduShow-val egy ideig előzgetjük egymást, aztán a Málnás-tetőtől ő is ellép, csakúgy, mint gjlekler és Ruttkay Dia. Fürész Andival kicsit tovább előzzük egymást oda-vissza, de annyira előre nem kellene még haladnom a leírással. Főleg, hogy a Karancs-nyereg felé még félúton sem járunk. Néha közel kerülünk az államhatárhoz, erről az ismerős, fehérre meszelt, piros tetejű négyzetes hasábok tájékoztatnak. Beleérünk a felhőbe, a szélvédett helyen havas, a szélvédetlen helyeken jégtüskéktől díszített erdőben ballagunk a meredélyen. Rövid szintutat meredek feltörés követ, a tetején adótornyokkal, antennákkal. Ez még nem teljesen a Karancs, csak majdnem. Odébb találjuk az első szúróbélyegző-párt, bójával, adatlappal. Átszúrom a kapott nejlontasakkal együtt a megfelelő rovatot a papíromon. Lejtmenet jő, hosszan.


Ahogy a botokkal egyensúlyozva robogunk lefelé a hegyről, azon gondolkodom, hogy milyen érdekesen máshogy taposódik ki a hó a jellemzően lejtőnek használt útszakasz a jellemzően emelkedőnek használthoz képest. Most ez különösen feltűnő, hiszen az útvonal nagyobb részén a havazás óta ma járnak először túrázók. Egy időre ellaposodik az ereszkedés, odébb Bell Sanyi fényképezi a váratlanul felbukkanó kilátást délnyugat, a Cserhát északi lankái felé. A másik Palóc márkanevű túra jut eszembe, augusztusról. Elvileg innen el lehetne látni annak az útvonaláig. Sokáig nincs idő gondolkodni, folytatódik a meredek ereszkedés. Mások bot nélkül valószínűleg ügyesebbek, mint én két bottal, de valahogy végül levergődök az alant folydogáló patak mellé. Elkanyargunk a völgyében, majd egy másik, a Málnás-völgy aljába bóklászunk át. Másik úton érkezik egy terepjáró, két, talpig zöldbe öltözött férfiú közlekedik vele. Tájékoztatásukat ittjártunk oka felől gjeklerék duója végzi, közben megcélozzuk az ide helyezett bóját. A Málnás-völgyből a szalagozott út a Málnás-tetőre vezet. A málna ilyen gyakori említése felveti, hogy az iménti terepjáróval esetleg nem is erdészek vagy vadászok, hanem málnacsőszök jöttek ki, ellenőrizni, nehogy a túrázók a hó alatti málnaültetvényeket letapossák. A fárasztó gondolatmenetnek a Málnás-tető elérése vet véget, itt újabb szúróbélyegzők lógnak a bója mellett. Itt még utolérjük Evelynéket is, de a következő szakasz emelkedője lesz az első dolog, ami megalapozza a mezőnytől való leszakadásunkat. Egy gyanúsan könnyű, enyhe lejtős rész után elérjük ismét a jó öreg Északi Zöldet és a határkövek sorát. A Karancsig tartó egy kilométer fél óránkat veszi igénybe, ha a fényképek időbélyegei nem hazudnak, s miért is tennék?


A meredek, hosszú kaptató ettől függetlenül gyönyörű bükkerdőben vezet, és az időnkénti megállások lehetőséget adnak az alapos körülnézésre. Még a tető előtt utolér orsipanka, néhány mondatnyi beszélgetésre csatlakozom hozzá, de hegynek felfelé még a mostanitól jobb állapotomban sem tudnám tartani vele a lépést. Egyre jobban belelépünk a ködbe. A tető előtt újabb bója lóg egy fán, a felirat szerint most vagyunk valahol a zöld sávon. Innen már csak néhány perc, és sorra a következőket láthatjuk meg, még a hóban-ködben is: nagyméretű határkő, határátkelőt hirdető tábla, csúcskő, kilátó, adótorony. Most először sajnálom igazán, hogy köd van: még nem jártam a Karancson és örülnék, ha körül tudnék nézni és látnék is valamit az építmény acélvázán és a legközelebb álló fák koronáján kívül. Ezért aztán fel sem megyek, nem úgy, mint sokan mások, akiknek a kilátómászás belefér az idejükbe. Vinatti és Ádám itt érnek utol, de az emelkedőt törvényszerűen követő lejtőn egy rövid beszélgetést követően elhúznak gyorsan. A Kápolna-hegy alatti nyerget célozzuk meg, majd a zöld kereszt jelzést követjük a völggyé mélyülő árokban. Közben a Tarász-forrás favályúja jelent természetes frissítőpontot. A víz kellemesen hűvös, jóízű. -Rafter- tölt magának az egyik palackjába, én csak egy teli bögrényi forrásvizet iszom. Folytatódik a lejtő, járható, kényelmesen meredek. Odébb jelzést váltunk, piros sávot követünk egynyomos, hegyoldalban kanyargó csapáson. A belógó ágak tömegesen vágnak képen minden pillanatban, amikor a figyelmem másfelé tévedne. Lejtőre érkezünk, velünk szemben a Kápolna-hegy magasodik a táj fölé, papírlap tájékoztat, miszerint: „Nemsokára oda mész fel.” Kösz.


A jelzés még marad, most úttípust váltunk, szántó melletti földúton menetelünk tovább. Sár itt sincs, olvadó hó fröcsög lépteink alatt. Megint valahol vagyunk, ezúttal a piros sávon, tájékoztat az újabb bója melletti írás. Palóc túrán palóc expedíciósok érnek utol, Bribor és Vagdalthús személyében. Egy-másfél óra hátrányt hoztak be hozzánk képest, és még igazán az elején vagyunk a napnak. Kiérünk a Ceberna-völgy bejáratához, résztáv és részszint adata szerepel a térképen, de nem figyelek oda eléggé. Pedig jó lenne: a következő két kilométerre négyszáz méternyi emelkedés sűrűsödik össze. A mérsékelten csordogáló patak mentén haladunk, néhol enyhe sárban, de főleg csúszós, olvadó hóban. Ne csak alulról ázzunk, gondolja a felettünk kavargó felhőtömeg, és elkezd némi esőpermet hullani. Innentől el sem áll nap- és esthosszat, csak a halmazállapota és az intenzitása fog változni. Most még lágyan, szinte hűsítően szitál, ahogy kapaszkodunk ki a meredek falú völgyből. Átol Csaba és két útitársa ér utol, bóját látva elhúznak. Odaérünk mi is az újabb ellenőrzőhelyre, igazolást követően gyorsan tovább is állunk. Felvonszoljuk magunkat a Kápolna-hegyre, itt újabb igazolást kell megejteni. Még itt sem jártam: a tetőn álló Margit-kápolna szépen felújított kőépülete most menedéket jelent számunkra, szentképek, szobrok között pihenünk meg egy padon. Teát töltök termoszból, fele most fogy el, a másik felét az esti szakaszra tartogatva visszazárom. Ez kivételesen előrelátó húzásnak minősül. -Rafter- jóvoltából csokit fogyasztunk, nálam földimogyoró és banán található, mint önellátmány. Visszalejtünk a Kápolna-hegy nyergébe, Fürész Andi érkezik szemből – vajon hol került mögénk? Kényelmes, túl kényelmes, hosszú lejtő áll előttünk egészen Salgótarján széléig.


A sárga sávot piros háromszögre váltjuk, az út mentén esőház ácsorog, később forrásházak tűnnek fel az út mellett. A második, a felirat szerint egyszerre Tőke-kút és Elemér-forrás működik, ismét élünk a vízvételi lehetőséggel. Omladozó betonépítményt kerül ki az út, majd távvezeték mentén haladunk tovább. Előttünk a felhős időben is gyönyörű kilátás tárul elénk a Salgótarjánt övező hegyekre. Szélesebbre váltjuk eddigi utunkat, ez vezet le a Hatvan-Zólyom vasútvonal keresztezését követően a 21-es főútig. A tóstrand mellett érjük el a várost, tízemeletes paneltömböknél váltjuk újra keletire a rövid ideig követett déli irányt. Ez mindenképpen új, érdekes elem számomra a LeFaGySz-ok történetében. Sétálunk tovább, egyik oldalunkon strand, a másikon kényszeresen túlegyediesített egyenházak sora kísér. Buszfordulóhoz érkezünk, 435-ös Ikarus áll bent, talán hatos járatként. Egy ideje túl kényelmes volt már utunk, ideje váltani: erdőbe, lassú, elnyújtott emelkedőre érkezünk a város után, mellettünk patak kanyarog mély árokban. A zöld négyszöggel jelzett utat szalagozottra cseréljük, csöndesen battyogunk a hóban. Felérünk egy dombhátra, nemsokára a piros sávon járunk. Megállunk csokit enni, mert muszáj. Előttünk a Boszorkány-kő púpja látható, erdő felett sziklatömb. Az étkezős megállást nem sokkal később ellenőrzőponti megállás követi, ez a bárhol-bármikor újabb megtestesülése. Jellemző az állapotomra, hogy nem tudom összekapcsolni az igazolólapon a fekete macskát a boszorkányról elnevezett heggyel. Az igazolás intézése után nekivágunk az újabb emelkedőnek. Ez sem sokkal gyengébb, mint az eddigiek, legfeljebb hamarabb ér véget. A tető alatt újabb szúróbélyegző jelenléte biztosít alibit a megállásra. Nem sokkal arrébb kényelmes ösvényen lehet kitérni a tetőre, élek a lehetőséggel, mert -rafter-rel ellentétben még itt sem jártam. Fent szerencsém van, némi sejtelmes kilátásban nyílik lehetőségem gyönyörködni. Figyelmesnek kell azonban lenni, rögtön a felérkezés után az ösvény egyenesen egy kőfolyásban folytatódik, meredeken lefelé. Sajnos a szélben nincs alkalmam kibogarászni a térképen, hogy pontosan mit merre látok. Visszamegyek az útra.


Leballagunk a Salgó-nyeregbe, itt Sziló és társai szurkolnak, fotóznak (kösz a képeket!) és őriznek pontot, de legalábbis számok bediktálására kérnek. Sajnos a jövő heti lottószámok híján csak rajtszámmal tudok szolgálni. Tovább lejt a követendő út, a település, amelyet szépen rendben tartott tábor mellett érünk el, Salgóbánya. Itt nem élünk a kocsma/bolt jelentette vásárlási lehetőségekkel, azonban gyors számvetést tartunk a hátralévő utat illetően. A hosszú távon való továbbindulást már jó ideje elvetettük mindketten, jelenleg a rövid távon áll előttünk szűk húsz kilométer és bő hétszáz méter szintemelkedés. Erre öt egész óra áll rendelkezésünkre, amelynek kényelmesen elegendőnek kellene lennie... de akkor ez a túra nem a LeFaGySz lenne. A riasztócsengő az agyamban azonban nem jelez, nem jut eszembe az Északi Zöld felfestéséről szóló, kiemelten tanulságos cikksorozat, pláne nem jutnak eszembe a Medves-fennsík oldalában vezető részről szóló írások. Ez hiba.


Átsétálunk Salgóbányán, egyházi épülethez vezet letérő. (Kápolna? Imaház? Paplak?) A maratott üveg ablakok mellett különös kontrasztot alkot a két ajtó feletti két lámpabúra, amelyek formavilága a múlt század harmincas éveit idézi. Visszalépünk a Medves Camping felé vezető műútra, a létesítmény előtt járó motorú kisbusz áll, egy túraruhás, kamásnis férfi száll ki belőle és felénk jön. Kérdezi, hogy valami szervezett rendezvényen vagyunk-e jelen, az igenlő válasz hallatán talán megnyugszik kissé. Utána a további útirányunk felől érdeklődik és az iménti nyugalmat rögtön átveszi az őrülteknek kijáró tekintet. Óvatosan figyelmeztet a tényre, hogy a Medvesen köd van, de ezzel nem tud sok újat mondani. Ha csak a köd lenne a nehezítés a következőkben, azzal nagyon ki lennék békülve. Elhagyjuk a helyszínt, a hitetlenkedő nézés elkísér, amíg a ködben el nem tűnik mögöttünk. Enyhe dombon haladunk tovább, két, nem túl meggyőző keréknyomban törtek utat az elöl haladók és mögöttük a mezőny. Mellettünk érintetlennek látszó hómező, a vége ködbe vész, csak néhol sejlik fel az erdő sötét körvonala. Félelmetes, mellesleg. A szitáló eső fokozatot vált, ez már esőbb, de még nem az igazi. Elágazást érünk el, még kényelmes, széles utat követünk a hosszúra nyúló szürkületben. Irány az országhatár, itt még lehet haladni, sebességünk, amely a helyszínen valóságos száguldásnak tűnik, a valóságban küszködő, gyenge vánszorgás. Minden lépésnél a lépés megtételével megegyező mértékű energiát kell befektetni az egyensúlyozásba is. Elérjük a határköveket újra, észak felé fordulunk. Ránézek a leírásra: „Beszippant a Matyó-lápa.” Rossz előérzet fog el a Somoskőig tartó kilométerek kapcsán.


Néhány lépéssel -rafter- előtt haladva rövidesen beigazolódik az iménti sejtésem és hirtelen eszembe jut egy csokor információ: az ÉZ hírhedt árkai, amelyekről többen írták, hogy a Zemplénben, a Tolvaj-hegy és a Hársas-hegy közötti árkokkal megegyező paraméterekkel rendelkeznek. Kanyarog a turista az erdőben, határkőtől határkőig, aztán hirtelen egy árok terem előtte, változó mélységgel az öttől a tíz méterig, de közös jellemzőjük, hogy közel függőleges falak fogják közre a lenti vízmosást. A lelkesedésem a mélypontra zuhan, a következő néhány árkon való átkelésen szépen elbúcsúztatom a szintidőn belüli beérkezés lehetőségét. A sokadik ároknál már próbálom a vicces oldaláról megközelíteni az állapotot. Nem sikerül. Mint ahogy sem az útvonal kijelölőjét, sem a jelzés felfestőjét nem sikerül pozitív kontextusba helyezni, amikor arra terelődik a szó. Bójára lelünk, kedvtelenül intézem az igazolást, szótlanul haladunk tovább, ároktól árokig, ahol egyre apatikusabban káromkodva veszem tudomásul az újabb, leereszkedésre és kimászásra vonatkozó feladványt. Az árkokat a határ, tehát útvonalunk derékszögű törése követi, nyugati irányt veszünk fel, folyamatosan egyre meredekebbé váló úton. Két dolog között ingázik a figyelmem, az egyik a folyamatos egyensúlyozási kényszer, a másik az űrszelvénybe lógó növényzet. A sötétedés, az emelkedő és a folyamatos, áztató eső momentán nem olyan zavaró. Új hang bukkan fel, ismerős: botosember ér utol, éppen a Medvesre vezető utolsó igazán meredek kaptató előtt. Könnyedén lépked, rövidesen már csak a lámpája fényét látom, valahol nagyon magasan a fejem fölött. Az előbb írtam a hőmezőn túlról átsötétlő erdőről, hogy félelmetes: nem is az. Az a félelmetes, amikor botosember arról beszél, hogy a szintidőért lassan bele kell majd kocognunk, miközben ő maga kényelmesen, nálam mintegy háromszor gyorsabban felsétál a parton előttünk. Állva legelős szakasz előtt-alatt állunk, még visszhangzik a fejemben az iménti tanács botosembertől a kocogást illetően. Erre semennyi esélyt nem látok, ahogy a szintidőre sem. Végigmenni viszont végig fogunk. Felmászok, mögöttem kicsivel -rafter- is felér, és nem is sokkal később, egy újabb észak felé való irányváltást követően megérkezünk a lokális maximumra. Medves, a térkép szerint kb. 20 méterrel vagyunk a csúcs alatt szintben, ennek örömére megisszuk a maradék teát.


A lefelé vezető ösvény jóval könnyebbnek minősül. Eleinte még erdőben folytatódik az út, majd kiérünk egy tágas rétre, lent sötétbe vesző fehérség, körbe ködös-szürkésfekete minden. Ha most nem lenne nyom előttünk, akkor sokkal nehezebb lenne tájékozódni a behavazott határköveken lévő iránynyilakat keresgélve. Szerencsére azonban nyom is van, szalag is, néhol jelzés is, sőt, egy-két piros tetejű határkő is kibukkan a hóból. A nyom egy helyen bozótosba vezet, majd ki onnan, fel is tűnik, hogy egy másik csapás végig kívül maradt a susnyából. Úgy kell nekem nem figyelni eléggé. Újabb árkokat érünk el, ezek szélesebbek, az eddigiekhez képest sokkal könnyebb az átkelés rajtuk. Megtaláljuk a tizedik ellenőrzőpontot, átázott bója mellett lóg a nedves szúróbélyegző. Vizes minden, a táskám, a táskám tartalma, vizes a fényképezőgép tokja és pillanat alatt vizessé válik a gép is, amint előveszem. Igazoljuk ittjártunkat, ez a Somoskő föltötti kőpark. Továbbsétálunk, jól járható út vezet tovább, és megpillantjuk Somoskő házait, felettük a vár sötét, komor tömbjével és a jellegzetes toronnyal. Nem csak a hidegtől borzongok meg. Ezért a látványért megérte sötétben érkezni. Lemegyünk a faluba, magányos túrázó előz meg, lámpája fénye egy ideje már utolért. Telefonon beszélek Kerek repkénnyel, kérdezi, hogy már be is értünk? Tájékoztatom, hogy az elmúlt nem egészen kilenc kilométert három és fél óra alatt tettük meg, a célig még tizenkét kilométert kell megtenni és erre alig áll több rendelkezésünkre, mint másfél óra, tehát közel esélytelen a teljesítés. Somoskőn azért sem megyek oda a buszfordulóban a menetrendet megnézni. Repkény jókívánságait tolmácsolom útitársamnak is, aztán bontom a vonalat.


Átsétálunk Eresztvénybe, -rafter- elmeséli, milyennek lehet elképzelni ezt a helyet, amikor látszik is belőle valami. Utolér Fürész Andi és el is siet, hátha még időben beér. Felmegyünk az egykori Dornyay-turistaházhoz, az épület ablakai feketén tátonganak. Az út mentén újabb frissítési lehetőségre lelünk, itt a Bodzás-kút. Egy bögre víz a jutalom. Felkapaszkodunk a várba, hosszan kanyarodó, elviselhető meredekségű úton. A rövid oda-vissza szakaszon Andi biztat, hogy már nincs sok hátra. Tényleg nincs sok. A várból fölfelé menet még látok valamennyit Salgótarján fényeiből, de a pár perc alatt, amíg fent tartózkodom, újra köd lepi be az egész hegyet és megszűnik a látványosság. Felballagok az ellenőrzőponthoz, amiből elsőre csak egy fényvisszaverő csík mozgását látom, reflexből ráköszönök. A szalag egykedvűen leng tovább a szélben. Nekitámaszkodom a korlátnak, végre a szintemelkedésre innentől nem lesz sok gondunk. Felér -rafter- is és egyből indulunk le, végre, a következő jellegzetes helyszín már Somoskőújfalu, a cél. Széles erdészeti úton, egynyomos ösvényen egyaránt haladunk. Friss favágást követően újra gyalogútra érkezünk, ahogy ereszkedünk lefelé, úgy válik néhol egyre sárosabbá az út. Az ilyesmi már nem tud érdemben kizökkenteni az apatikus nyugalom állapotából, amelyet elértem. Még egy meredek lejtő van előttünk, megérkezünk az egykori kőszállító kisvasút alagútjának nyugati portáljához. Impozáns, ki is térek megnézni közelebbről. Innen már csak le kell jutni a faluba, a közvilágítás fényei csalókán hívogatóak, hatásukra mindig közelebb képzelem magunkat, mint amennyire valójában vagyunk. Végül megérkezünk, betérünk a főútra, a vasút mentén felsétálunk a célba. Az órámra nézek: negyvenöt perccel csúsztunk ki a célzárásból. Ennek ellenére J a a t nagy örömmel fogad, oklevél így is jár, rajta a szintidőn kívül felirattal, de ez most nem zavar. Egy LeFaGySz-szal szemben nem érzek szégyent kikapni egy körben. J a a t Kékdroidként bemutat fiának, aki ezt hiszi is, meg nem is, de végül lepecsételi az itinerem. Az étteremben találkozunk még a társukat váró Wehner Gézáékkal, beszélek pár szót Vándorköszörűssel, SzLA-val, vinattival, nem sokkal később R.Gellért is megérkezik a hosszú táv plusz köréről. A leves finom és jó forró, a palacsintával szemben sem lehet kifogásom. Gjekler előkeríti Ferit, aki néhány órája már tiszta ruhában, jóllakottan vár ránk. A visszaúton Hatvan után szakadó esőben gurul a kocsi, -rafter- hazáig szállít, amit ezúton is külön szeretnék megköszönni, csakúgy, mint a társaságot. Egyedül nagyon valószínűtlen, hogy egyáltalán végigmentem volna. Köszönöm a maroknyi rendezőgárdának a túrát: küzdelmes volt, szép volt, kegyetlen volt. Jó volt.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Holló-kőtől Vörös-kőigTúra éve: 20132013.03.03 21:12:57

Holló-kőtől Vörös-kőig – Pilisi szakasz


Csapjunk a közepébe: autós fuvarral kisegítve érkezünk Leányfaluba, a mai esemény rajthelyére. A szállítást Bubu ajánlotta fel, az utasokat Hevér Éva, EduShow, Kerek repkény és én jelentjük. A pócsmegyeri révnél állunk meg, teszek egy gondolatkísérletet, hogy mi lenne, ha a piros sáv itt is keresztezné a folyót. Igen ám, de hová is mehetne? Pócsmegyer-Surány-Göd... á, hagyjuk. A kissé dekoncentrált Bubu elsiet Visegrád felé az autóval, a többi megjelenő pedig a nevezéssel kezd foglalkozni. Lepasszolok Vagdalthúsnak két szatyornyi túranaptárt, beneveződünk Repkénnyel, majd egy-egy pohár forralt borral kötünk közelebbi ismeretséget a rajtkocsma kínálatából. Az itiner szimpatikus, minden szükséges információ megtalálható rajta, ami egy túrához kellhet: térkép, szintmetszet, távadatok, menetrendi információ, miegyéb. Mindez színesben és első ránézésre is átláthatóan. Az indítás helyszínét negyed nyolc után néhány perccel elhagyjuk, előttünk a Vörös-kő tömbje lenne látható, ha nem ülne rajta felhő, és egyáltalán, a látótávolság engedné. A hétvége időjárása pont rácáfol az ígértekre, de legalábbis a sorrendet nem tartja be: szombatra mondtak borút-esőt és vasárnapra javulást, ehhez képest szombaton napsütésben is túrázhattunk, míg ma többnyire felhőben-ködben fogunk menetelni. Eső azonban szerencsére nincs.


Meredek utcán hagyjuk el a települést, majd meredek, vízmosta ösvényben folytatódik a turistaút. Rövidesen elérjük a Lestat által őrzött ellenőrzőpontot, a Meteor-forrás mellett. Kekszet és egy kis korty pálinkát kapunk szolgáltatásként. Elpucolunk a helyszínről, kisebb területű irtást keresztezünk, majd a Rekettyés-forrás felé vezető elágazás után kezdődik a mai túra szintemelkedésének nagyjáért felelős Vörös-kőre vezető szerpentinút. Felkanyargunk, alig csúszik alattunk a kanyargós csapás. A felső, széles szekérút keresztezésekor eszembe jut, hogy megint kihagytuk a Csaba-kút meglátogatását, majd máskor pótoljuk. Kiegyenesedik az ösvény, ahogy egyre feljebb ballagunk. A tetőn köd fogad az emlékműnél, az egyébként gyönyörű panorámából most semmi nem látszik. Átmegyünk az esőházhoz, itt kódot írunk itinerre, túramozgalmi igazolófüzetre. Repkény teázás ötletét veti fel. Teázunk. Közben megérkezik a vinatti-féle kvartett, együtt indulunk tovább, de mi nehezebben száguldozunk, mint ők, rövidesen lemaradunk tőlük. Felkaptatunk még a Kis-Bükk-tetőre, a helyi, kisebb kőtenger most hó alatt lapul. Továbbindulunk, következik a Pálócki- majd a Pap-rét. Jórészt széles erdészeti utakon haladhatunk, amelyek hol nagyon, hol kevésbé csúsznak. A Pap-rét után felbotorkálunk a kitaposott csapáson a Szent László-hegy oldalára, hogy onnan minél hamarabb le is botorkáljunk. Keresztezzük a műutat, kezdődik a hosszú, csúszós, de az általam vártnál könnyebben járható lejtő Pilisszentlászlóra. Látványos völgy oldalában óvatoskodunk le a faluba, a végén némi sáros közjáték után már aszfaltozott utcát taposunk. Az ellenőrzőponthoz ki kell térni a kocsmába, ám kitérünk.


Itt zsíros kenyérrel kínálnak a pontőrök, néhány tucat elfogyasztását követően továbbállunk, visszasétálunk a piros sávra. Kezdődik az Apát-kúti-völgy, zen templom vezeti fel az eseményeket. A patak széles kanyarokkal tekereg a völgy felső szakaszán, az átkelés a köveken gyanúsan egyszerű, nem csúszik egyik sem. Mellettünk sziklás aljú bükkerdő, fantasztikus hely. Kidőlt fák, mellékvölgyek bővítik a látnivalók listáját, néhol a patak meredek falú szurdokban gyorsul fel, majd néhány s-kanyarral lassul vissza, hogy aztán újabb szurdok kezdődhessen. Számos patakátkelést követően érintjük az Alpár-forrást, majd a Kaán-forrásnál teszteljük a kínálatot. Egy időre kilépünk az aszfaltútra, kamerás megfigyelésről tájékoztat két tábla. Elérjük a Bertényi Miklós Füvészkertet, a Zsemba-házaspár őrzi a pontot, a bélyegzésből kérek az igazolófüzetre is, elfér mellette a kód. Továbbmegyünk, az üzemszünetet tartó Magda-forrásnál megcsodáljuk a patak sziklás zúgóját. Az ösvényen követjük a medert, a végén újabb szép zúgó a jutalom, valamint a végén az Apátkúti-halastó részben befagyott víztükre. Innen már csak néhány lépés Visegrád, a házak között ballagva gőzmozdonyos cégérre leszek figyelmes. Egy épület falán tábla áll: ez volt az egykori visegrádi erdei vasút „Kincses Kolozsvár” nevű állomása, több vágánnyal, rakodóval. Ez a kisvasút nem a modern idők áldozata, nem is a hírhedt koncepcióé: a tábla tanúsága szerint az 1921-es építésű vasútüzem 11 évvel később, 1932-ben meg is szűnt.


A Pilisi Parkerdő helyi központja mellett érjük el Visegrád központját. A templom után a gyógyszertár épülete érdemel kiemelt figyelmet a közelben. Elrobog mellettünk moiwa és még egy futó, a célban még ott érjük őket. Leballagunk a Dunához, busz áll a megállóban, komp vesztegel a rámpa alján, most éppen lezárva. Bekanyarodunk a célba, megkapjuk a túra és a mozgalom díjazását, egyik szebb, mint a másik: a túráról az egyszerűbb, turistajelzéses kitűzőt választom, a mozgalomhoz pedig nagyméretű díjazás jár. Tetszik! A célzárásig közeli barátságot kötünk két, egyelőre név nélküli pinttyel. Végül a seprűk érkezésekor hagyjuk el a helyszínt a Bubumobil utasaiként. Köszönöm a rendezést Vagdalthúséknak, a társaságot Kerek repkénynek és a fuvart Bubunak.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
túra éve: 2012
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20122013.01.09 17:43:44

2012 – évzáró


Statisztikát már régen írtam:


Az összes megtett táv majd' 140 km-rel több, mint az Odessza-Csap út közvetlen vonattal.

Az összes megtett szintemelkedés egy tucat kilométerrel kevesebb, mint az idén megtett túrák átlagos hosszúsága.

A túrák számáról: átlagosan havonta két egész nyolc század túrára jutottam el, ez a teljesítménytúrázás szempontjából magammal szemben hat éve felállított egyetlen követelményt nyolc századdal túlteljesíti.


Legyenek legek is:


Legtöbbször meglátogatott tájegység: Bükk. Jó itt járni, jó lenne ennél is gyakrabban.

Legrégebben jártam ott teljesítménytúrán: Mecsek. Most a LeFaGySz-szal azért egész sokat pótolhattam.

Legnagyobb újdonság: Barcika 50 és a Verecke 70 – Oberon útja. Pedig az utóbbinak a végét már bejártuk Újév másnapján.

Legnagyobb hőség és legnagyobb küzdelem: Palóc Expedíció 100. Ehhez nem is tudok mást hozzátenni.

Leginkább kicentizett célbaérés: Hatvan éves az Országos Kéktúra 60. Nem annyira a szintidő, mint az utolsó vonat indulása miatt.

Leglazább túra: Bükki Házak – Kreatív.

Legkényelmesebb túra: Sárpentele 15.

Legtovább a Verecke túra rajtjába utaztam (14 óra), a legrövidebb ideig pedig a Bükki Kilátások céljából (kb. 15 perc, gyaloglással).


Akárhány számot leírhatnék még, meg folytathatnám a leg-listát is... de a hóesést a BHTCS-n, a csúszkálást a jeges úton az Ebecki-tetőre, a sártengerbe forduló mecseki lejtőket, az őrségi vihart, a Kárpátok vízválasztójának elérését, a leereszkedést a Vadorzó-hágóról (ööö, ez nem is tt! :)), a napkeltét Szécsény előtt, az őszi napsütést a Tatabányán, az éji ködöt az Isziniken Pilis oldalában és a hazaérkezést a Tortúrán... ezeket, és a többi élményt, kalandot úgysem tudnám rendesen leírni. Rendetlenül pedig már leírtam úgyis, ezúton is köszönöm mindenkinek a figyelmét, aki olvasta a beszámolóimat.


Kétezer-tizenkettőben a lehetőségekhez képest sok túrára sikerült eljutnom, köszönöm a rendezőknek a rendezéseket, útitársaimnak a társaságot, az autósoknak az autós fuvarokat. Köszönöm sokaknak a túrabeszámolókat, a fényképeket és a videókat, amelyeket olvasva, nézve és hallgatva a túramentes időszakokban is úgy érezhettem, ott vagyok veletek, mindenhol.


-Kékdroid-

 
 
Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/BükkszentkeresztTúra éve: 20122012.12.29 15:56:48

Tortúra 65


Ez is egy olyan beszámoló lesz, amelyben a szereplők reggel felkelnek, túráznak, találkoznak más túrázókkal, egyszer aztán a végére érnek és hazamennek. Közben van erdő, szép, meg tájak, szépek, meg kilátás. Az is szép, úgy általában. Röviden ennyi, bővebben pedig a következő néhány oldalnyi terjedelemben lehet elolvasni valami olyasmit, amilyet már sokan leírtak. Meg én is.


Az év végének közeledtét jelző tortúra lezárásaként úgy döntöttünk Kerek repkénnyel, hogy egy gyalogos Tortúrával lenne a legjobb befejezni a felkészülést a karácsonyi ünnepekre. Előnevezek mindkettőnk nevében, azután már csak várni kell a túrára. A más tekintetben egészen eseménydús várakozás annyira jól sikerül, hogy általában sem túl jó felkészültségünk ezúttal a szokásosnál is gyengébben alakul. Ráadásul hajnalban nem találom sehol a síbotokat, és még rendes ennivalót sem csomagolunk eleget. Így indulunk el, félig még álomban, az egri buszpályaudvarra, autós segítséget igényelve tesómtól, mivel helyi busszal nem biztos, hogy bejutnánk. A beton körtetős, a mainál kisebb forgalomra méretezett objektumnál sokan várják a miskolci járatot, amelyet egy, az Agria Volán állományába tartozó Credo testesít meg. Kívülről impozáns járművünk üléseit, mint általában a buszok üléseit, nem az én magasságomra tervezték. Az utazás a szomszédos megyeszékhelyre körülbelül másfél órát vesz igénybe, sofőrünk precízen kivárja az indulás idejét a megállókban. Pontosan érkezünk a helyi menetrendben „Tapolcai elág.” névre hallgató megállóba.


Nem a kettes busz jár 'Tapolcára hétvégén? Nahát, mik történnek. Akkor a huszas után futunk most, és a többes szám egész csinos tömeget jelent, azokat a túrázókat, akik az egri buszról szálltak le a megfelelő megállóban. SétáLós bácsi lesprinteli a társaságot, mi, többiek igyekszünk tartani a lépést. A megállóban várakozók reakciója néhány elnéző mosolyban nyilvánul meg. Mivel a jegyvásárlásra korábbi években már igénybe vett újságosbódé zárva tart, az érkező busz sofőrnője jelentős bevételt kasszírozhat, jegyeladásai eredményeképpen. Felzúzunk a végállomásra, útközben a megállók többségét érdeklődés hiányában kihagyjuk. Besétálunk az iskolába, külön sor várja az előnevezőket és külön sor a helyszínieket. Mivel előnevezéssel a hallottak alapján sokan éltek, törvényszerű, hogy itt hosszabb a sor, de a szokásos papírkitöltögetés elmarad. Átveszem az itinereket, közben Kerek repkény kávét vételez: a helyiség végében, szintben felfelé eltolva található egy kávégép és mosolygós kezelője. Éljen, lehet kávézni! Negyed nyolckor kelünk útra egyszerre sokan: Repkény, RitaB, Hevér Éva, EduShow, Budai-H.G., Gethe és jómagam. Kisétálunk Miskolctapolcáról, aszfaltút kanyarog alattunk. Távvezetéket keresztezünk, majd a szikszói önkormányzat kezelésében lévő üdülő mellett ballagunk el. Miskolc-Tapolca elhagyásáról csak irányunkkal szembefordulva értesülhetünk, a település végét jelző tábla hiányzik. Egy idő után elhagyjuk a kőbánya felé továbbkanyargó aszfaltcsíkot, belépünk az erdőbe. Indulásunk óta valamennyit világosodott az ég, de ennél sokkal többre a felhő alatt nem lehet számítani, sápadt, szürke felhők úsznak lassan felettünk. A zöld négyszöget azonos színű sávra cseréljük. A népszerű Vörös-kő név illeti a következő elágazás fölé magasodó hegyet, itt a zöld sáv mellé becsatlakozik a piros. A következő, jelzésekkel kapcsolatos helyszín a Szederbokor alja, itt pihenőpadok szegélyezik a tágas rétet, kiránduláshoz ideális a környék – erre ráerősít a bükkszentlászlói út közelsége. Meredek és még meredekebb kaptatókon battyogunk fölfelé, a korábban még zúzmarás fák itt fent már havasak. Néhány halvány napsugár ereszkedik közénk a fák között. Felvidít. Tinca trappol el mellettünk, majd szép lassan Bubuék is ellépnek előlünk. Később DJ_Rushboy rohan el Eger felé. A Som-hegy oldalában sétálunk, végre megszűnik az emelkedő és szintúton, majd enyhe lejtőn mehetünk tovább. Egészen kisüt a Nap, amikor felérünk a Bükkszentkereszt feletti tetőre. Jobbról mellénk ér az S+ jelzés Bükkszentlászló felől, mi pedig a síkosságmentesítés nélkül létező utat elhagyva beballagunk a faluba. Az ellenőrzőpontot az óvodában találjuk, addig azonban érintjük a buszfordulót, a régen ellenőrzőpontként is funkcionáló kocsmát, a postahivatalt és mellette a régi, konténeres telefonközpontot, valamint a fatornyos, szép templomot. Az óvodában Földi Rolandékkal és Bubuékkal találkozunk, utánunk kicsivel Wehner Géza csapata érkezik a hidegből. Egy pohárral iszom a rendkívül finom teából, majd Repkénnyel egy időre elhagyjuk a társaságot, boltot keresünk s találunk. Boltosék egészen képben vannak a Tortúrával kapcsolatban. Fél kiló kenyérrel, némi párizsival, egy tömlős sajttal és két csokival felszerelve lépek ki a magát Zöldség – Gyümölcs felirattal hirdető egységből. Éppen csak zöldséget, meg gyümölcsöt nem vettem. Odébb a „Tortúra 65 kocsma” reklámot bevető helyszínen iszunk még egy-egy pohár forralt bort. Ügyes ötlet. RitaB és Gethe épp akkor érnek utol, amikor kilépünk, Gethe követi példánkat a fogyasztásban.


Még egy rövid ideig tart az emelkedő és kilépünk Bükkszentkeresztről és ezzel egyidejűleg a 25xx-es (sajnos elveszett a közútkezelői eredetű térképem) országutat is elhagyjuk. Havas ösvényeken kanyargunk tovább, alattomosan beázik a cipőm, ez egészen Egerig zavarni is fog. Különben a fenyőerdő körülöttünk igen látványos, ahogy kikerüljük. Hollóstető a lakott területekkel való következő találkozó helye, mellettünk balra indul egy utca a piros sáv jelzéssel a Hór-völgy felé. Szép út lenne az is. Mi Eger felé követjük a sárga sávot, eleinte az országúton, majd mindkét oldalán. Rejtek előtt, a Szarvas-kúti rét után aztán belecsapunk az emelkedőbe. Ez hosszú és nehéz, lassan, kényelmesen bandukolunk fel rajta. Régen volt már az utolsó túránk Repkénnyel, és azóta sem mozogtunk különösebben semmit. Ezért aztán most alig vonszoljuk magunkat. Ok, okozat. A hosszú kaptatóért fent gyönyörű, behavazott fenyvesek kárpótolnak, néha-néha a Nap is kisüt, vagy legalább néhány foltnyi kék ég is megjelenik pár másodpercre. Tetszik. Egy fakitermelés maradékánál leülünk, szusszanni és cipőt igazítani. Ez még mindig a sárga kereszten történik, de pár perces pihenőnk után nem sokkal jelzést váltunk, és a Nagy-mező felé kanyargó műutat követjük, levagdosva a kanyarokat a zöld sávval jelzett, erősen havas ösvényeken. Végül mégis a behavazott műutat tartjuk meg, ez elvezet a Bükki Kilátásokról is ismerős síházhoz, ahová a Tortúra lélektani féltávját jelentő bánkúti etetőpont költözött. Autóra lógatott molinó jelöli a kitérés kívánt irányát. A fenyőfák között megbúvó házikóban tumultus fogad, a bélyegzés intézése után gyorsan felkapok pár szelet kenyeret és egy pohár teát, majd kimegyek Repkényhez, aki inkább be sem jött. RitaB szintén szerzett nekünk egy bögre italt, ily módon jól ellátva falatozhatunk odakint. Felfigyelek egy népesebb társaságra, ők a 28 km-es távra neveztek, és most bőszen döntik magukba a különféle alkoholtartalmú italokat. Velük még fogunk találkozni, vicces kis csapat. A síháztól elindulva a bánkúti elágazásnál több túrázót látok továbbmenni a Nagymezőn, mint elindulni Bánkút felé. Lehet, hogy mind a rövidebb távon voltak? Lehet. A bánkúti pont kimaradásával mindenesetre megnyílt a lehetőség azok számára, akik nem állnak ellen az ilyen kísértéseknek, hogy levágják a fennsíki szakasz jelentős hányadát, Bánkutastul, Tar-kőstül. Durva, de ez van. Elindulunk Bánkút felé.


Rátérünk a zöld keresztre, nehezen járható, bukdácsolós ösvényen küzdünk tovább, északi irányban. Elballagunk az OKT-ig, itt elolvassuk az itinert: Bánkúthoz ennél közelebb már nem kell menni, így az oda-vissza szakaszt már megspóroljuk. Némi vágyódással gondolok egy megállóra a Fehér Sasban, de időnk nem végtelen, Eger pedig még messze van, nagyon messze. Bevárjuk az időközben lemaradt Gethét, majd továbbsétálunk a fenyvesben. Eloldalgunk a Faktor-rétig, a lábam kegyetlenül fázik az átfagyott, nedves cipőben. Behavazott út vált másik behavazott utat, csak a jelzés marad kék. A táj, a Bükk-fennsík világa továbbra is gyönyörű, akárhányszor is járjak erre, félreteszem a cinizmusomat és hagyom magam lenyűgözni a látványtól. A lányok előresietnek, Gethével tapossuk rendületlenül tovább az út havát. Víznyelők kitérői jönnek, valaki – éppen van tippem, hogy ki – a „Hajrá UKK” feliratot karcolta a hóba. Erre minden esetben Gethe figyelmeztet, magamtól túl álmos vagyok, már Bükkszentkereszt óta, nagyon, és még a hideg sem tud felébreszteni. Kegyetlenül hiányzik egy kávé, mérgelődöm magamban, hogy nem tankoltam fel belőle reggel. Megérkezünk a Keskeny-rétre, ez már a Tar-kő alja, végre, történik valami. Szemből négy túrázó érkezik, fiatalok, lelkesen teleordibálják az erdőt, hogy lemaradt útitársaikat a Három-kőre vezető zöld háromszög felé térítsék. Remélem, lámpa van náluk, különben bő fél órával később komoly nehézségeik lehetnek. Felbóklászunk a Tar-kő előtti gerincút-szerű helyre, mellettünk a lemenő Nap süt minket telibe a fák között, és már éppen felkészülök a várható szép kilátásra. Amiből végül nem lesz semmi, a tetőn már a felszálló köd fogad, és a síháztól ismerős társaság, akik alkalmi dalárdává alakultak időközben. A kilátóhelyről visszaballagunk a csúcsoszlopig, lehuppanunk a csúcskövet bekerítő, még álló betonlapokra. Csokit eszünk Repkénnyel, RitaB ad egy szendvicset, finomat. Jólesik ez a kis pihenő, meg az evés. Felér Gethe, elejt néhány megjegyzést a stoppolásról meg a Tamás-kútjáról. Micsoda?


Az első lejtő a Tar-kő alatti elágazásig még könnyen járható és nem is túl meredek – lefelé nem az, fölfelé máshogy szoktam nyilatkozni –, ám a rövid, kényelmes szakasz után következőn szükség van minden egyensúlyérzékemre az elesés megelőzésére. Sikerül megúsznom, hiányzik a túrabot, de még a síbot is. Sötétedik, de még nem kapcsolunk még lámpát, mert ugye mi a sötétben is látunk, a szürkeségben gyalogolunk tovább. Szerencsére az út járható, a szürkeséget néhány perc után meg lehet szokni. Lent újra találkozunk az önkéntes énekkarral, a Kiskarácsony-nagykarácsonyt éneklik, kórusban. Meredek letérőn hagyjuk el a szintutat, majd leérkezünk a Hereg-rétre. Az említett letérőnél kapcsolunk lámpát, egyrészt, hogy meglássuk, hol nem kellene hanyattvágódni, másrészt, hogy az autósok is lássák, kit nem kellene elütni. Kilépünk az országútra, elsietünk a Tamás-kútja felé, hogy ott várjuk meg az időközben lemaradt Gethét. A ponton a spec. mentők tartják a frontot, akkurátusan lepecsételik az itiner megfelelő rovatát a túra bélyegzőjével, a borítót pedig a sajátjukkal. Forró teával és zsíroskenyérrel kínálnak, megállunk pár perc pihenőt tartani. Megérkezik mögöttünk a nótás kedvű társaság, dalra fakadnak – az eddigi próbák sikerrel jártak, mert most nem is hamisak, és a ritmust is tudják tartani. Nagyjából. Várjuk Gethét, várjuk, megpróbáljuk felhívni, de a hálózat nem tud kérésünkkel megbirkózni. Végül a pontőr tájékoztat, hogy egy ilyen nevű túrázó nemrég jelezte, hogy kiszállt. :( Az információáramlás ezen módja rejtélyes, de meglepőbb dolgokról is lehet hallani, elég, ha beleolvasunk bármelyik újságba.


Elindulunk a háztól, a kék jelzés mentén éktelen nagy fakitermelést találunk. Aztán a kék helyén is, meg úgy általában mindenhol. Hogy ne szépítsem tovább: csúnyán elveszítjük az utat, és egyszerre valami csapás végén találjuk magunkat, mindenféle jelzés nélkül, ráadásul a ház fényei mögöttünk egészen valószínűtlen irányból látszanak. Közben telefonál Gethe, hogy ő már bizony Egerben pihen, de alig értem minden második szavát a hiányos térerő miatt. Utólag aztán kiderül, hogy végig az út mentén megyünk, amíg fel nem érünk a tetőre, egy plusz huplival megfejelve az emelkedőt. Dél felé fordulunk tehát, a kék sávot zöldre váltva, és megcélozzuk a Völgyfő-házat. Az eleinte kényelmesnek tűnő széles szekérútról kiderül, hogy jórészt lefagyott, így pedig vidám tornagyakorlatokra ad alkalmat. Ez az első két megcsúszásnál még elmondható viccesnek, de amikor hosszú, többszáz méteres szakaszokon sem lehet rendesen haladni, akkor kezd egyre fárasztóbb lenni. És a lefagyott útszakasz nem ér véget, legfeljebb egyre több rutinnal botorkálunk a jégen. Megérkezünk a gerzsényi elágazáshoz, leülünk pár percre pihenni. RitaB kávéval kínál, Repkény zsákjából pedig marcipán kerül elő, mindkettő nagyon jó hatással van rám. Lekapcsolom a lámpát, induláskor nem akar visszakapcsolni, csak villog gyorsan ötöt és lekapcsol. Elő a tartalék lámpával, ennek a fénye viszont nagyon gagyi. Amíg megmelegítem a kezemben a másikat, addig elég is lesz. Átbóklászunk a Völgyfő-házhoz, az épület elhagyatottan, magányosan ácsorog az estében. Mendegélünk tovább, kényelmesen emelkedő utunk érzésem szerint véget nem érően vezet délnyugat felé. Jobbra lent megjelennek Felsőtárkány szélső utcáinak a fényei, végre. Az irtáson túl vár az első elágazás, a másik irtáson túl pedig a második elágazás és az emelkedő a Kövesdi-kilátóig. Bár valahol útközben felsejlettek Bükkzsérc (vagy tán Cserépfalu?) fényei, a kilátónál a látótávolságot a köd öt méter körülire korlátozza. A kilátótól lesietünk Várkútra, majd felsétálunk a pirosan világító fény mellett az ellenőrzőpontnak helyt adó turistaházba. Megpihenünk, itt meleg van, teával és zsíroskenyérrel kínálnak, jólesik. Körülbelül tíz perces pihenőnk után tovább is állunk. Időnk immár, mint a tenger, a hátralévő táv pedig kilenc kilométer sincs.


Az események innentől drámaian ugyanúgy zajlanak, mint idáig zajlottak, a változatosság kedvéért a városig piros sávval jelzett úton menetelünk. Kis lejtő, enyhe emelkedő, megint emelkedő következnek. Elérjük a Nagy-Eged alatti elágazást, majd kilépünk az erdőből. Itt a szép kilátás helyett masszív ködfal fogad, szőlőtáblákat óvó kerítések között, köves, de legalább nem jeges úton battyogunk lefelé. A göröngyös útról könnyebben járható, egynyomos csapásra térünk, kényelmesen leszerpentinezünk a hegy aljáig. Itt méretes bokroktól tisztították meg gondosan az ösvényt, lemegyünk a földútra és megkerüljük a Kis-Eged púpját a szőlőskertek között. Régi zalai ismerősünk, valamint a kazincbarcikai ikerlányok egyike és útitársa érnek utol, tempósan lépdelnek Eger felé. Követjük őket, még egy utolsó emelkedő következik, a tetejéről már látszanak a Vécsey-völgy szélső épületei. Lelépdelünk a városba, teszek egy pár méteres kitérőt, készítek egy képet az „Eger” feliratú, lakott terület kezdete-típusú tábláról. Besétálunk a Várállomásig, a fénysorompó unottan villog, eleinte a távolban, majd lassan egyre közelebb. Végre. Az elágazásban autó kanyarodik elénk, szemből, vezetője olyan döbbenten mér végig minket, hogy majdnem lefullad alatta a gép. Nem hibáztatom, én is meglepődnék. A szalagozás romjait tekintve nem jön rosszul a helyismeret, vagy egy jó térkép. Térképünk nincs, a szükséges helyismerettel azonban már csak a társaság Tortúra-teljesítései révén is rendelkeznénk. Meg úgy amúgy is. :) Az egyes iskolában találjuk a célt, iránymutató nyilak sokasága navigál be a hátsó udvaron keresztül. Bubuék bent bóbiskolnak, néhány, későn érkezett túratárs és természetesen a rendezők társaságában. Kapunk oklevelet, kitűzőt, jegyet forralt borhoz és kenyérhez. Ritától megkapjuk az ő jegyeit is – köszönet érte –, de a várható vacsora reményében csak az italos jegyeket váltjuk be. Bubu felébreszti a tornateremben alvó Gethét, aki felajánl egy fuvart haza, ezt nagy köszönettel elfogadjuk Repkénnyel – majd' egy óra további gyaloglást spórolunk meg vele. A felsőtárkányi elágazástól néhány perc alatt már otthon vagyunk. Jó túra a Tortúra, méltó lezárása a 2012-es túraévnek. Köszönöm a lehetőséget a rendezőknek és köszönöm a társaságot mindenkinek, akivel együtt mehettem.


-Kékdroid-


Képek.

 
 
Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi TemplomokTúra éve: 20122012.11.30 07:24:20

Régi templomok nyomában II. 35


Reggel arra ébredek, hogy a hálózsákhoz képest helyzetet változtattam, és én takarom be azt, és ez egyáltalán nem zavar, sőt, melegem van. Ébredezik a terem közönsége, összeszedem a holmit, táskába gyömöszölom. Idefelé mintha jobban elfért volna. Kitántorgok az előtérbe, szép lassan összeáll a rajt helyszíne – minden eddigi UKK-aftertúra közül a legkényelmesebb, remélhetőleg a résztvevők számára is. Kerek repkénnyel leülünk rajtoltatni, ugyanahhoz az asztalhoz, ahol tegnap is hasonlóan cselekedtünk. Rögtön fel is bukkan SzLA, akit szembesítünk azzal, hogy még nem vagyunk képesek pénzváltásra. Angyali türelmének köszönhetően nem belez ki (nem egyből). Lassan elkezd érkezni a többi résztvevő, tegnapról visszatérők és csak ezért a túráért ideutazók: ezúton is köszönöm mindenkinek, ismerősöknek és ismeretleneknek a megtiszteltetést, hogy eljöttek, vagy épp itt maradtak. A három óra hosszúra nyúló rajtidő után végül a 143-as a legnagyobb kiadott rajtszám – majd Bubu ír részletes statisztikát. Tíz óra tíz perckor indulhat a két seprűtársaság. Az egyik – EduShow rokonai és üzletfelei – a 25-ös távot söpri Kővágóörsig, a másik – Repkény, Droid – a 35-öset a Kerekikáli templomromtól, ahol a két táv különválik.


Elköszönünk pygmeától, Zsuzsától, Lacitól és kilépünk az iskolából. A Badacsony előttünk ködbe burkolózik, az időjárás elég bizonytalan, de talán esni nem fog. (Tényleg nem fog.) Megkerüljük az iskolát, átsétálunk a kerékpárúton Badacsonyörsre, itt találjuk a Szent Antal kápolnát. A szentmisék egy jelentős része valamilyen oknál fogva elmaradt idén, többek között ezt tudjuk meg az ellenőrző kérdésre válaszolva. Jelzett úton ballagunk tovább, mellettünk a Badacsony még mindig nem eresztette el a ködleplet, előrébb a Gulács körvonalazódik. Még a szőlők között érjük el a Balatoni Kéket és ezen rögtön fel is kapaszkodunk az Örsi-hegy nyergébe, meredek, avarborította gyalogúton. Rögtön át is lendülünk a lokális maximumon, favágók munkaterülete mellett haladunk el és megérkezünk a Salföldi kolostorromhoz. Ez a mai első ilyen helyszín, a hangulata olyan, mint amilyennek egy erdőben fekvő, romos kolostornak lennie kell. Mielőtt a seprűcsapat utolérne, gyorsan felírjuk a felírandó dolgokat, majd elsietünk.


Régi zöld négyszög jelzésen haladunk néhány lépést, majd az is eltűnik, jól szalagozott – és nem agyonszalagozott – széles úton térünk vissza a kék sávra. Felemlegetem Repkénynek a Káli túrát, s nem véletlen: közös szakaszon haladunk azzal, ma nem utoljára. Megkerülünk egy nagyobb szőlőtáblát, elérjük a Tóti-hegy alja felé igyekvő zöld sáv jelzést, ismét erdőben. Odébb jelzést váltunk, a kék ugyanis Salföld felé veszi az irányt, mi viszont észak felé sétálgatunk tovább. Borókásban, majd szőlősorok aljában baktatva érjük el a tegnapelőttről ismerős helyszínt, a betérést a Sabar-hegyi templomrom felé. Feltűnik újra az inverz KL és az italosdobozra festett KL, majd benézünk a romhoz, ahol gudluking őrzi a pontot és a müzliszeleteket. Felvidítjuk a hírrel, hogy rövidesen érkezik mögöttünk az a néhány résztvevő, akiket nemrég előztünk le, és utánuk nem sokkal várhatóak a seprűk is. Müzliszeletet majszolva hagyjuk el a helyszínt.


Szinte napsütésben ballagunk a Káli-medencét északnyugatról megközelítő országút felé, a forgalom a vasárnap délelőtti időpontnak megfelelően jóval gyérebb, mint péntek este volt. A kilátás is kellemes: elöl a Csobánc, oldalt a Szent-György-hegy látható. Köves, rossz minőségű szekérútért hagyjuk ott az aszfaltot, majd párszáz méterrel feljebb földútra váltunk, elbúcsúzva a Tanúhegyek nyomában nyomvonalától. Váltakozó meredekségű emelkedőn menetelünk a Kopasz-hegy teteje felé, a széles utat keskeny, enyhén benőtt ösvényre váltva, majd újra földútra térve. Itt is van szőlő, erdő, borókás, majd végül füves, nyílt rész. A tetőről ismét a Kális emlékeket kell felidézni a kilátás kapcsán, a levegő páratartalma nem enged pár kilométernél messzebb látnunk. Így is impozáns a látvány, ha megerőltetem magam, akár a Révfülöp feletti dombokat is fel lehet ismerni délen. Körbekérdezzük az épp itt lelhető túrázókat, hogy melyik táv teljesítését tervezik. Majdnem rossz irányban indulunk el, de gyorsan javítjuk magunkat, egynyomos ösvényt követünk hangulatos, mohás lépcsősor felé. A lépcsőkön makacs gyermeket rángat az apja, a ránézésre öt-hat éves fiú mindenáron ágakat akar hajigálni, a szülő csekély hatásfokkal tiltakozik ez ellen.


Lent megtaláljuk a Kisfaludi templomromot, kihelyezett bélyegzővel történik az önkiszolgáló igazolás. Gyorsan szemügyre veszem az építményt, mialatt Repkény a pecsételéssel bíbelődik. Sietünk tovább, szeretnék megfelelni az itinerben szereplő kitételnek: a Kerekikáli templomromtól 13:35 után már csak a 25 km-es távon folytatható a túra. A hatalmas templom mellett elhaladva besétálunk tehát Mindszentkállára, hogy mihamarabb magunk mögött is tudjuk a falut. Zárás előtt három perccel érkezünk a romhoz, elintézzük az igazolást, majd seprűként szolgálatba helyezzük magunkat és elkezdjük lebontani a hosszabb távon irányt mutató szalagozást. Ezt megelőzően azért megnézem magamnak a templomrom belső falán az emléktáblát a Kál nemzetség földváráról. (Nagyon rossz poén lenne azt mondani, hogy akkor ez itt a Kál-Kápolna... bocs.)


Árokpartra sétálunk le, majd észak felé kanyarodunk, előttünk Szentbékkálla házai láthatóak, mögöttük halványan a Káli-medencét észak felől lezáró dombok. Az izgalmat nélkülöző árokmenti útról országútra érkezünk, majd keresztülsétálunk a falun, sorra hagyjuk el az igényesen felújított házakat. Kistermetű, lószerű állatok néznek bánatosan, de nincs nálunk semmi olyan élelmiszer, amely kistermetű, lószerű állatok etetésére alkalmas volna, anélkül pedig nem is merek közel lépni. Elsétálunk a Töttöskáli templromromhoz, ide éppen a papírforma szerinti pontzárásra érkezünk. A romtól szép kilátás nyílik a Káli-medencére, ezen kilátás megcsodálásáról halvány emlékeim vannak hét évvel ezelőttről. Most a látvány párás, ködös megint, bús novemberi hangulatú. Gyorsan lebontjuk a pontot, begyűjtjük a bélyegzőt és eliszkolunk, hegynek fel. Megint a szőlők alján túrázunk, érintjük az érdekes ízű vizet adó Öreg-hegyi-kutat. Iszom belőle egy kortyot. Tovább trappolunk fölfelé, egy portánál rackajuhok figyelik mélán, ahogy a két turista lelkesen fényképezi őket. Néhány kanyarral feljebb elérjük az erdőt, virágmintás tábla terel a kilátó felé vezető mélyútra. Feldöcögünk, három perccel zárás előtt lépek ki a kilátó alatti tisztásra. A kilátó aljában bocsánatkérő felirat fogad, a korláton szalagok lógnak, a felső szinten üres nejlontasak lebeg a szélben. A kilátás a mai napra jellemzően innét is párás, sejtelmes. A zsírkrétával húzok egy ikszet az itiner négyszögébe, majd leszereljük a rendezvény kellékeit. A matricákat lefelé menet veszem észre, az egyik lépcsőfokon hevernek – eltesszük ezeket is.


Meglódulunk, a következő szakaszon végre nem az emelkedő lesz meredek, hanem a lejtő. Szerencsére alig csúszik az avar a lábunk alatt, továbbá megveregetem gondolatban a saját vállamat, mivel eredeti szándékom ellenére mégis hoztam túrabotot – pénteken és ma is hiányzott volna. Leérünk a lejtőn, kilépünk az erdőből, szőlősorok között túrázunk tovább, elhagyva a Balatonhenye felé tartó kék sávot. Leoldalgunk Köveskálra, itt a látnivalókat egy hatalmas templom – régi, mint amilyeneknek a nyomában vagyunk –, a mosóház kőépülete és egy távolságadatokkal ellátott, régi iránytábla jelentik. Továbbá megelőzzük Nagy Lajosékat úgy, hogy erről nem tudunk. A falu központjától ismét jelzetlen úton túrázunk, az országúton kelet felé indulunk el, de az első lehetőségnél el is kanyarodunk délre, a Sóstókáli rom felé. Cserjesáv mentén visz az út, fázós kézzel szedem a szalagokat. Itt valamivel sűrűbben kerültek ki tegnap, de még mindig elviselhető a mértékük. Alig megyünk egy kilométert Köveskál szélétől, amikor meg kell állni, hogy rendezettebb formába fogjuk a begyűjtött szalagmennyiséget, ugyanis a táskába csak úgy begyűrve túl nagy helyet foglalnak el. Mialatt ezzel foglalkozunk, népes társaság jelenik meg az úton: Nagy Lajos, Szemkeő Ferenc és három, a tegnapi túráról is ismerős fiatal túratárs. A „hol előztük meg őket?” kérdésre a válasz a köveskáli kocsma lesz, ahová mi nem tértünk be. Elsietnek, egyre gyorsabban haladva, mi pedig a szalaghajtogatás befejeztével utánuk lódulunk.


A Sóstókáli templomrom ismét a Káli túráról ismerős helyszín, hangulatos, a lemenő sápadt napkorong maradék fényénél, háttérben a majdnem-teliholddal. Bubu telefonál rám, hollétünk felől érdeklődik, a 25-ös távot söprögető társaság ugyanis elérte a két táv csatlakozópontját. Megkérem, hogy tolmácsolja óhajomat, miszerint onnantól ne szedjenek szalagot, ugyanis négy kilométeres hátrányban vagyunk hozzájuk képest. Átvágunk a legelőn, előttünk paraszt- és lovasudvarról tájékoztat német nyelvű, nagyméretű felirat. Ismét elérjük a Pétfürdő-Badacsony turistautat, másik nevén a Balatoni Kéket, ezúttal nyugat felé fordulunk rajta és besétálunk Kővágóörsre. A Káli-medence többi településéhez hasonlóan szép állapotú épületek között battyogunk végig a falun, besandítunk két kocsmába, de nem látom nyomát túrázónak. Ehhez képest a falu végén, a Kisörsi templomromnál, miközben a szolgáltatást őrző Gethével beszélgetünk, fejlámpák fénypontjai bukkannak fel mögöttünk. Jobban meg kellett volna nézni azt a kocsmát, na. Várunk, amíg elhaladnak, a pontzárásig még úgyis van néhány perc. Besétálunk a romhoz, amelynek állapotát a közepesen rendezett kőhalom szavakkal lehetne leírni. Összeszedjük az itt található rendezési holmit, majd betároljuk a Gethemobilba, az eddig hordozott szalagokkal, ellenőrzőpont-kellékekkel együtt. Helyette a szolgáltatásként járó péksütit dézsmáljuk, van virslis, pizzás és sajtos ellátmány is.


Gethe begurul a kocsival a faluba, majd visszasétál, hogy befejezze a túra teljesítését. Megbeszéljük a hétvégi túrák vicces és kevésbé vicces eseményeit, mesél a Szigliget várában szerzett pontőri tapasztalatairól. Közben pocsolyás, széles földúton ballagunk Révfülöp felé, a szalagozással erősített sárga jelzésen. Szalagozásból tényleg többet látunk, mint jelzésből. Távvezeték mentén érkezünk meg az Ecséri templomromhoz (Ecsér valahol Máglód mellett van, (C) Gethe, 2012), ahol még éppen találkozunk Nagy Lajossal. Beballagunk a meglepően jó állapotú romba, a bélyegzőt egy kőpárkányon találjuk. Innentől Révfülöp házai között közlekedünk, érintünk egy nem régi templomot, furcsa toronnyal, majd keresztezzük a tapolcai vasútvonalat és az itiner ajánlása szerint – meg amúgy is – kiballagunk a mólóra. Sehol senki, a mozgást a hullámzó Balaton és néhány álmos hattyú képviseli. Ücsörgünk néhány percet, majd visszasétálunk. Egy épület oldalán meglepő tábla látható: „...elsüllyesztették a Tünde és Kelén hajókat, ezáltal lehetővé vált azok gyors helyreállítása...” Elsőre a megfogalmazás nekem eléggé homályos. (Utánanéztem, most már értem: így nem robbantották fel és nem is szállították el őket nyugatra a németek, hanem az iszapban "átvészelték" a háború végét. Forrás.) Elsétálunk a Fülöpi templomromig, itt nincs kihelyezve semmi, csak fel kell írni az ellenőrző kérdés válaszát, majd a felüljárón átkelve megközelíteni a célt. Sikerül zárásra megérkezni, kapunk oklevelet, kitűzőt, majd összecsomagoljuk a célt, rendet rakunk, és a Bubumobil utasaiként Kővágóörs és Nemesvámos érintésével Budapestig utazunk. Ezúton ismét köszönöm a részvételt minden kedves résztvevőnek, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Gethének illetve köszönöm a rendezésben való részvétel lehetőségét.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Tanúhegyek nyomábanTúra éve: 20122012.11.30 07:01:39

Tanúhegyek nyomában 50


Pillanatképek a szalagozásról, mint tavaly


Badacsonytomaj, parkoló: hajnal négy óra van. Az eredetileg megcélzott indulási időpont hajnal három lett volna, de az ahhoz tartozó éjféli indulást nem akartam megkockáztatni. Tehát itt vagyunk az iskola előtti parkolóban, Repkény türelmetlenkedik, Bubu cipőt vált, R.Gellért moiwával beszélget, EduShow a hátizsákját igazítja, Hevér Éva valamit keres a Bubumobilban, gudluking ébredezik, miután érkezésünkig szundított egyet a kocsijában. Kékdroid fényképezget. A köd szitál.


Badacsony, kilátó: sötét van, felhő van, nem látok semmit. Megyünk a hangok után. A szalagozózsák (szatyor) tartalma még érintetlen. A Ranolder-keresztnél belebámulunk a sötét hajnalba. A Bujdosók lépcsőjén virrad ránk, óvatosan közlekedünk az igen alacsony korlát mentén.


Fekete-kereszt, Kamon-kő: a társaság legtöbb tagja számára teljesen ismeretlen helyen járunk. Füves, egynyomos csapáson érkeztünk fel, jobbra lejtő, balra lejtő, elöl út, jelzett: a Kamon-kő tanösvény kék T betűit követjük szorgalmasan. Esőház is van, meg szalagot is teszünk, keveset. A Fekete-keresztnél nincs kereszt, viszont van néhány pad, és lesz ellenőrzőpont, önkiszolgáló. Itt felejtek el bóját kirakni, ejnye. A Kamon-kőhöz már kerül ilyen is. A nevezett látványos sziklaforma megéri a kitérőt, kilátás sajnos nincs, ellenben a pontról elindulva elered az eső. Elvégre november van, vagy mi. Ja, és a kőnél a fára festett „út vége” felirat egy újabb határozatlan fogalmat tesz határozottá.


Szigliget, Óvár: jellegében vár, inkább már csak néhány kő az alapból, ahogy dnvzoli túratárs nálam cizelláltabban már kifejtette. Kód azonban tartozik hozzá, fehér alapon három piros petty. Innen is biztos szép a kilátás, kár, hogy még szakad az eső. A helyszín előnye viszont, hogy jól épített tereplépcsőn, kitisztított ösvényen közelíthető meg. Moiwa valahol errefelé lép el tőlünk.


Szigliget: az Alkotóház szép, és kész. Az arborétumként is működő kertbe csak bepillantunk, az is szép. Hosszú, csúszós, jórészt bazaltból rakott úton caplatunk fel Szigliget várába, majd kevésbé csúszós gyalogösvényeken, lépcsőkön a legfelső torony legfelső szobájába. Kilátás? Máskor, kérem, máskor. Az eső mintha kezdene alábbhagyni. A vár udvarában látok egy egyszemű páncélos lovagot, szürreális.


Horváth-pince: találkozunk a 10-es távot szalagozó Jámborral, leülünk egy... két pohár borra. Bizony, mindanniyan.


Szent György-hegy: persze köd van fölfelé menet. Érintjük az Oroszlánfejű-kutat, bőven folyik belőle a víz, itt veszem észre, hogy a bögrém otthon maradt. Kellemetlen, de később megtudom, hogy a rendezőségből nem vagyok egyedül ezzel a problémával. A hegytetőig kihelyezünk még egy feltételes pontot, a hegytetőn már feltétlen lesz ember. A korábbiakhoz képest itt már kilátásnak nevezhető, hogy a környező néhány falu házait többé-kevésbé ki lehet venni. A bazaltorgonáknál sikerül nem elvágódnom, már ez is eredmény. Lent, a kulcsosházpótló épületnél (kulcstalan ház?) találkozunk a ház és környéke rendbetételén igyekvőkkel: pygmea, Szabó Zsuzsa, Laci069, nagyondinnye irtottak ki egy kisebb erdőnyi bozótost, hogy valamennyire meg lehessen közelíteni az épületet. A brutális bozótos ellen hasonlóan brutális eszközparkkal vonultak fel.


Eger-víz, patakátkelés: a híd patakközeli helyzete miatt elvetjük az ötletet, hogy a víz fölött kellene kilógatni a bóját és tartozékait. Miközben a térkép által jelölt helyre tesszük az itt őrködő pontot, elzötyög egy bézé és egy gyorsvonat is.


Gyulakeszi: miután a beszélgetésbe mélyedt EduShow-t és Bubut mégsem csapja el az autós-akire-frász-jött, beülünk a kocsmába kávézni. Ez jó ötletnek bizonyul, mert a pataknál elkezdtem álmosodni, és ezt korainak ítéltem. Most aztán azzal áltatom magam, hogy éber lettem és friss. A Rossztemplom után végre sikerül a hivatalos helyre kitenni a bóját, a présház tulajdonosai épp velünk egyidőben érkeznek. Egyikük képben van annyira, hogy beugrik neki a Gerecse 50, tehát minden rendben lesz, a laminált papír pontőr maradhat. Másikuk előrehozott András-napi ünnepségre invitál Diszelre, megköszönjük, de szerintem mi még bőven szalagozni fogunk, amikor a rendezvény elkezdődik.


Csobánc: ebből a várból egyre több látszik az évek során. Most is. A ködben elég kísérteties látványt nyújt a hely ahhoz, hogy valami trash metál-klipet lehessen itt forgatni, még rá sem kellene dolgozni számítógéppel. Tényleg nagyon sok munkát öltek bele lelkes emberek abba, hogy ez a rom egyre kevésbé látsszon romnak. Itt is van várkód, lehet rajzolgatni, akinek ehhez van kedve.


Az új szakasz a Csobánc aljától Káptalantóti széléig: itt kezdünk el úgy igazából szalagozni. Az eltévedőktől ezúton kérek elnézést. Csobánc alja után a Köves-hegyi-nyereg aljáig követjük az OKT-t, jellemzően szőlők között, elhagyottnak tűnő és jó állapotú présházaknál. Néhol a kék jelek ellentmondásosnak tűnnek, itt fordulhat elő, hogy jelzett úton is szalagozgatunk. A mélyút jó meredek, a nyereg nem túl érdekes – annyira nem az, hogy még feltételes pontot sem teszünk ide. A lejtő már annál trükkösebb, lekanyargunk és elhagyjuk a jelzett utat. Lepukkant présháznál – Édes-lak – váltunk utat kanyargós ösvényre, moiwa valahol itt hív fel, hogy már bent van Badacsonytomajon és szeretne hozzáférni a holmijához. Átirányítom kérésével az illetékes felé. Közben feltűnik, hogy a kanyargós ösvényünket a néhány hete itt bozótirtó pygmeáék fehér pettyekkel jelezték ki. Közben rohamléptekkel sötétedik, félelmetes mélyúton, fák gyökerei között botorkálunk le a Bács-hegyi kápolnához. Még azért sem kapcsolok lámpát. Majd, az országúton, majd ott. Meglepően nagy a járműforgalom errefelé


Sabar-hegyi templomrom: a hétvége kettős ellenőrzőpontja. Kék rom jelzés vezet ide, érdekes technológiával készült, mert az L-alakot tréfás jelzésfestők néhol a függőleges tengely mentén 180°-kal elforgatták. Itt is kikerül egy bója a zsákból, eszünk pár szem sósropit, aztán megcélozzuk Káptalantótit, de csak a széléig. Kicsit unatkozom, de szürkület közben és után ez velem helytől független megtörténik.


Tóti-hegy: jól csúszik már most is, kíváncsi vagyok, hogy párszáz résztvevő után mennyire fog még csúszni. A kilátást a környék településeinek a közvilágítása próbálja erősíteni, de csak halvány fénypamacsok látszanak. A távolban elzakatol egy vonat. Tehát minden a szokásos menet szerint zajlik.


Gulács: mára az utolsó Tanúhegy. Görgeteges, avaros ösvény jelenti az oda-vissza szakaszt. Fent tartunk pár perc pihenőt, mielőtt Repkénnyel a többiek után indulnánk. Ijedten tapasztalom, hogy alig maradt szalagunk a végére, ezért a jelzett úton már nem teszünk ki többet. Lesétálunk az országútig, itt még kikerül néhány tábla, majd a kék sáv elhagyásánál az utolsó személyzet nélküli ellenőrzőpont is. Végre, szinte üres a zsák, leszámítva néhány táblát, a szalagokat összefogó műanyag kapcsot és a Fekete-keresztnél ki nem helyezett bóját. Beballagunk Badacsonytomajra, negyed tízre meg is érkezünk. Akárhogy is számolom, tizenhét órát vett igénybe a mutatvány.


Badacsonytomaj, főhadiszállás: este pizzázunk az iskolában, meg állítólag hosszú közösségi élet is zajlik, de én ebből már nem érzékelek sokat. Reggel rajtoltatunk: Oláh Tamásék a 20A mellett az elején nekünk is besegítenek a negyvenes táv indításába, Vagdalthús és Bribor egyedül menesztik az ötvenes résztvevőit. Találkozunk számos ismerőssel, akikkel már régen találkoztunk, és számos ismeretlennel. A két hosszabb távon összesen kb. 250 résztvevő indul el ma. A rajtprocedúra után átvonulunk a konyhába, hosszú, eseménymentes órák következnek.


Badacsonytomaj, konyha: a személyzetet Morcsi, Repkény, FeLaZso, Imre (amikor épp nem kell erre-arra autóznia) és jómagam alkotjuk. Ezúton is köszönöm minden résztvevőnek, hogy eljöttek, megtiszteltek minket látogatásukkal! A konyhapont nagy előnye, hogy találkozhatunk szinte mindenkivel: azokkal, akik reggel nálunk rajtoltak, azokkal, akik reggel máshol rajtoltak, azokkal, akiket emiatt nem vettem észre rajtoláskor és így tovább. Visszajáró lélekként megjelenik Tinca, megbízható forrás szerint -Dilen- is megfordul a konyhában, de akkor valamiért nem látom; felbukkan dnvzoli és társai; pesza91 rendelést ad le, ebből csak a szarvaspörköltre emlékszem; váltok néhány szót Jaskó Verával; később Csapó Juditékat is meginterjúvolom; néha benéz hozzánk SzLA; kora este megpihen a konyhában -rafter-; viszonylag időben tér vissza a másnapi túrát ma szalagozó csapat; végül egy teára benéznek a 25B seprűi is: a Matus-házaspár és R.Gellért. Elnézést kérek attól, akit véges memóriám miatt kihagytam.


A szokás kedvéért következik némi konyhastatisztika. Kenyérből nem fogyott annyi, mint eddig: az érték valahol 30-35 kg körül lehet, de 24-nél elvesztettem a fonalat. Zsírból a hagymás és a kolbászos egyformán népszerűnek bizonyult, de talán mégis a kolbászos fogyott jobban, az összfogyasztás kb. 6 kg. Lekvárból hét vagy nyolc üvegnyit adtunk ki, savanyúságból pedig az uborka és a hagyományos csalamádé nyert fogyásban. Repkény szerint összesen öt dézsa tea főtt, ez 170 litert jelent (3x30 liter + 2x40 liter), ami kevesebb, mint eddig valaha, de idén volt szörp, hideg italnak – ebből négy üveg fogyott, 1:10-es higítási aránnyal számolva kijön a tea oldalán „hiányzó” mennyiség.


Este meghallgatom a nap eseményeit, amelyekről lemaradtam, aztán, mivel Vándorköszörűs délutáni tevékenységének hála alig maradt mosogatnivaló, lefekszem aludni.


-Kékdroid-


Ez a link néhány képhez vezet.

 
 
Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15Túra éve: 20122012.11.28 20:48:35

Iszinik 100


Miért? Mert. Mert hiányzott egy hosszú túra, Repkénynek is, nekem is. Mert hiányzott maga a túrázás is, úgy látszik, egy hónap kihagyás már sok – pedig volt már hosszabb szünet is. Mert hiányzott az erdő, a szabadság, hiányoztak az ismerősök, hiányzott a hangulat. Felkészülés? Az kimerült az előnevezésben: lesz, ami lesz, gondoltam, amikor rákattintottam az átutalást megerősítő, rikító színű gombra.


Ugorjunk egyet az időben addig, hogy Vinattiékat követve leszállunk a győri személyvonatról Szárligeten, a túra napján, reggel hét óra néhány perckor. Az előrelátóak eleve a vonat végén foglaltak helyet, a nagyon sietősek a felüljáró mellőzésével keresztezik a vágányokat (biztos sejtik, hogy a személyvonat mögött legalább néhány percig nem jön semmi). A felüljáróig torlódik a tömeg, szép lassan cseng le a sor. Várakozás közben elkap némi bizonytalanság, de mielőtt belemélyednék a saját lelkivilágom elemzésébe, eljutunk a bejáratig, sőt, az első rendezői asztalig. Névsort ellenőriznek, szereplünk rajta. Aláírom, hogy saját felelősségre, satöbbi. Itiner a kézbe, itiner a zsebbe, az Oczal-Reckeb duó valamelyik tagjától. A követendő út tavalyhoz képest nem változott, mehetünk. Később olvasom, hogy van benne számrejtvény, még gondolkodom rajta. Induljunk el, egy úton.


A tömegrajt időpontjában asciimo hangjelzésére már meglódult a mezőny népesebb része, a többieknek – nekünk is – annál kényelmesebb most az indulás. Elhagyjuk a falut, erdőbe érünk, emelkedőt követ lejtő, messziről hallani az autópályán haladó forgalmat. Magányos túratárshoz csapódunk párszáz méterre, aztán szép lassan elhúzunk kettesben Kerek repkénnyel, nyilván. A túra ezen szakaszán komolyabb látványosság nincs, „csak” hangulatos, kényelmes utak, sajnos a párás idő miatt nem lehet messzire ellátni. Szántóföldek mentén, majd egyre inkább összefüggő erdőben közelítjük meg a növekvő meredekségű úton Somlyóvár kulcsosházát. Érdekes, hogy mennyi idő eltelt már – vagy mennyi nem? - és alig jut eszembe több erről a szakaszról. A hegy alatti háznál nagy a tumultus, köztük ismerősök: Gethe, RitaB, cejas, odébb annyi baj legyen (Heyjoe) és tsai. Tájékozódunk, pontőr nincs, OKT-nyalóka nincs, vadászat van. Meg túlélőtúra, bár talán nem úgy indultak el, hogy éleslőszer ellen kellhet túlélniük – a vadászok szintén nem sejthetik, hogy nem csupán a vad mocorog a bozótban. Az ellenőrzőpontot később megtaláljuk, a pontőr szabadkozva meséli, miért nem a kulcsosháznál tartózkodik.


Tornyópuszta, Koldusszállás. Közben a szürkeségbe némi szín is vegyül, ősz van, erdőben sétálunk, néha megjelenik némi bátortalan napsütés. PLujóhoz csatlakozunk jónéhány kilométeren át, társalgunk. Közben elrobog a másnapi Cserhát túrát megcélzó társaság: először ifjabb és idősebb Polónyi és R.Gellért, némi fáziskéséssel pedig Lestat. Koldusszállásnál kódot írunk, az első megfejtendő számot, amin lehet gondolkodni a rejtvényhez. Sétálunk tovább, könnyen járható, gyors szakasz következik. Eldumáljuk ezt is, mert alig tűnik fel, hogy elindultunk, máris a következő helyszínen járunk, ez a vértestolnai műút. Ellenőrzőpont, kollektív pihenőhely sokak számára. Leülünk enni, Repkény belehuppan valami szúrós dologba, de nem foglalkozik vele. Napsütésben kirándulunk tovább. Mögöttünk Vértestolna házain csillan meg a fény, de a távolabbi tájra már ráült a szürkeség.


Réten vágunk át, ez az a bizonyos „levágjuk-ne vágjuk” helyszín. A kérdés mára tisztázódott, a szántáson ilyenkor nyílegyenesen át lehet vágni. Fentebb kibukkanó sziklákon ül a moha, mellettünk a Pes-kő tömbje tornyosul, a képi illusztrációt kőtömbök, kőfalak, ezerszínű őszi erdő jelentik. Ismerősnek tűnő rét jelzi előre a bányahegyi érkezést. Itt is leülünk, eszünk, iszunk, mulatunk. Kapunk csokit, kapnánk vizet is, de még bőséges készletekkel rendelkezünk innivalóból, tehát ezzel a lehetőséggel nem élünk. Repkény új konfigurációra köti át a cipőfűzőjét, mert az eddigi technika kényelmetlen. Sétálunk tovább, irány a Gerecse-kerülő ív. A túra leginkább látványos szakasza következik, efeletti örömünkben kicsit fokozzuk a haladásunk sebességét. Látványosságok: Sandl-hárs, üdülő, sziklás lejtő. Továbbá az őszi, színes erdő, amely mindig szép, mindig bámulatos. Bámuljuk tehát, amíg világosban bámulhatjuk. Feltorlódunk egy kirándulócsoport mögé, először cammogunk, aztán előzünk, sietünk. Egészen Pusztamarótig, itt leülünk enni megint. Otthon sütött pizza szerepel az étlapon, mindenféle különleges feltét nélkül.


Ballagunk tovább az erre a szakaszra alkalmas sebességgel. Völgy tetejét kerüljük, távvezeték feszül felettünk. Enyhén csúszós lejtőn huppanunk ki a műútra, népes iskoláscsoportot nézek először pontőröknek, aztán korrigáljuk ezt a hibát. Nincs pontőr. Van emelkedő, rövid, valami gázvezeték nyiladékában indul. A Gerecse mindenfelé látható hegyei-dombjai felé még el lehet kattintani néhány bátortalan fényképet, hiszen alig szürkül. Megérkezünk Péliföldszentkereszt határába, mellettünk az Öreg-kő. Azoknak, akik a túra keretében az OKT fennállásának hatvanadik évfordulójára kiírt mozgalmat is teljesítik, ez a hegy is szerepel a mai menüben. Nekünk elég átsétálni egyenesen Mogyorósbányára a kényelmes K+-en, egy alacsony hupli választ el minket a községtől. Ezúttal nem tévesztjük el a visszatérést a kék sávra. Ha valaki mégis elbizonytalanodna, körülbelül nyolc-tíz fényvisszaverő szalag segíti a helyes irány megtalálásában. Lesétálunk a faluba, betérünk a lélektani féltávot jelző Kakukk vendéglőbe, a ponton ellenőriztetni megjelenésünket. Halvány, semmilyenízű virsli és ezt kompenzáló, kifejezetten jó tea alkotják a menüt. Elmerengünk a karzaton ülve, készülünk a sötétben megteendő szakaszra. Repkénynek fáj a lába, de könnyen elbánik vele nem tekinti komolynak. Mellettünk fiatal társaság készül szintén az éjszakára, térképet néznek, esznek, isznak. Megkínálnak a chipsből, amelyből bőségesen bevásároltak. Ezúton is köszönöm.


Húsz percnyi pihenést követően kicihelődünk, felszerelkezünk egy lámpával, meg még egy lámpával. PLujó is épp indulna, aztán felötlik benne egy kávé elfogyasztásának a gondolata, s visszatér kávézni. Mi elindulunk, odébb másfél liter kútvízzel bővítjük a cipelendő felszerelés mennyiségét, aztán szép lassan elhagyjuk a falut. A mélyúton kényelmesen felballagunk, átbukunk a tetőn, lekanyargunk a tokodi pincékhez. Aszfaltot követ újra emelkedő, és még több emelkedő. Visszanézve lámpafüzér kanyarog a Kőszikla oldalában, hangulatos a látvány. Felkapaszkodunk a Hegyes-kő tetejére. Körülöttünk fények mindenfelé, ismerős és ismeretlen falvaké. A távolban, egy hegy oldalában magányos fényforrás árválkodik, felette talán adótorony jelzőfénye vöröslik. Előttünk pedig a Nagy-Gete oldala, néha megvillan egy-egy lámpa fénye, ahogy a kezelője felfelé halad a meredélyen. Elhagyjuk az Országos Kéket – a tokodi kitérő megengedett – és hosszú, egyenes földutat követünk, eddigi irányunkkal együtt. Néha lövések hallatszanak az éjszakában, asciimo szólt az itteni vadászatról is, tehát nem ér meglepetésként. A földutat jól szalagozott letérésen hagyjuk el a kék kereszt jelezte botorkálós lejtő felé. Megérkeztünk a Gete aljába. Ötven lépés haladást követ ötven szívdobbanásnyi pihenő, ez a taktika visz fel a tetőre. Közben túrázókkal kerülgetjük egymást, mindenki ott piheg, ahol jobban esik neki a megállás. Fent magányos pontőr fogad és igazolja ittjártunkat. Remélem, nem fagy oda, az itiner szerint több, mint hét órán keresztül tart a szolgálat. Ez a kegyetlen, nem az emelkedő.


A csúcskeresztnél akkora szél fúj, hogy nem állunk meg nézelődni – pedig idén még volna is némi kilátás – hanem inkább sietősen megyünk tovább. Kerek repkény kérésére lejjebb, egy szélvédett zugban megállunk pár percre pihenni. Panaszkodik a forgójára és a lábfejére, amely mintha megduzzadt volna. Megvizsgáljuk a dolgot, tényleg megduzzadt. Ballagunk tovább a Gete-Dorog végtelenségen át, az erdő fái a széltől megóvnak a széltől. Dorog előtt, valami árokparton megint leülünk, Repkény gondolatai a túra feladása körül járnak, mondván, inkább egy feladott Iszinik, mint egy-két hét sántikálás. Bedöcögünk Dorogra, a városszéle nem lett szebb, legfeljebb a közvilágítás gyér mivolta miatt nem látszik. A Molnár sörözőben pygmea őrzi a pontot, közben, mintegy mellékesen, szalagot gyárt jövő hétre, büszkén mutatja az új fényvisszaverő pöttyöt rajtuk. Repkény leül, töpreng. Én veszek egy kávét, finomat. Közben útitársam dönt: buszra száll, hazamegy, óvni akarja a lábát. Na meg eszébe jut a „Dorogról menj haza!” tanács, amiről SzLA és Győri Péter meséltek, csak most az ellenkező irányból haladunk. ;) Elbúcsúzunk pygmeától, Repkényt kikísérem a megállóba, megvárom vele a negyed kilences vonatpótlót, aztán indulok tovább. Közben néhány túrázó a vasútállomás holléte felől érdeklődik, elmondanám szívesen, de amikor hozzáteszem, hogy személyszállító vonatra még pár hónapig nem számíthat, elvesztik érdeklődésüket a hely iránt. Elindulok kifelé a városból, már messziről ismerősnek tűnő arcok szólítanak meg: Dia és gjekler. Elkezdünk beszélgetni, és innentől többé-kevésbé végig együtt haladunk a túrán.


Áthosszantolunk Kesztölcre, alattunk homokborította út, felettünk csillagos égbolt. Reménykedem, hogy talán látni fogunk valamennyit a ma éjjelre esedékes Leonidákból. A faluban a pontőr nem a kocsmában, hanem mellette őrködik, egy pecsételésnyi időre állunk csak meg. Irány az éji Pilis. Aszfaltutat vált valami földút, aztán szalagozott elágazásban célozzuk meg a Kétágú-hegy oldalát. Az eleje smafu, a nyeregtől válik érdekessé az emelkedő. A tüdőmet kiköpöm, olyan sebességgel haladunk. Feljebb már kellemessé válik az emelkedő, óriási magas fák között haladunk nyílegyenesnek tűnő, köves úton. Jelzések jönnek-mennek, mi azonban a Szent-kút feletti elágazásig ragaszkodni fogunk a zöld sávhoz. A Pilis-nyeregbe érve leszáll a köd, innentől lőttek mind a csillaghullás-néző terveimnek, mind a láthatóságnak. Pihenőt tartunk, kedvtelenül eszegetem a maradék gumicukrot. Szerencsére a tea a termoszban még jó forró, ellenben frissítő hatása nincs sok. Elálmosodom, és ezen a Pilis oldalába felvezető emelkedő sem tud változtatni érdemben. Ködben gyaloglunk a hegy peremén, a látótávolság minimális, de az út követhető, ha néha megbotlom, azt a saját figyelmetlenségem miatt teszem. Néha lemaradok kissé.


Erdőhatárnál állunk meg pár pillanatra, útitársaim bevárnak. Megiszom a vésztartalék saját kávém felét, ez felébreszt egy kicsit. Épp jókor: az erdőhatár után elérjük az útvonal legmagasabb pontját, amely a szerpentin tetejében (ami nem a Pilis teteje!) nyilvánul meg. Kezdődik a lejtő, figyelni kell, mert csúszós és meredek és minden kő, amire rálépek, véletlenszerűen hajlamos elindulni valamerre. Igaz, nagyon elbámészkodni nem is lehet, lévén kilátás nincs, a köd csak a László kúpja környékén válik ritkábbá, majd a Szántói-nyeregben már nem is érzékelhető belőle semmi. Megérkezünk a legendás, sistergő-féle ellenőrzőpontra, fényre lelünk az éjszakában. A reflektorfény, a tea, a kőrözöttes és zsíros kenyér mellett maga sistergő személye és lelkesedése az, ami itt fel tud ébreszteni és ad annyi energiát, hogy kibírjam végig. A túrázók közül itt találjuk annyi baj legyenéket és még sokakat másokat, és tartunk egy hosszabb pihenőt. Fél négykor indulunk tovább, irány a Hosszú-hegy.


Dózerutat követünk, majd avarlepte földutat, a zöld jelzést folyamatosan figyelni kell, ahogy egyik csapásról a másikra vezet át. A tetőre megint csoda sokáig kell kapaszkodni, a helyszínt ellenőrzőkód jelzi. Írok, fényképezek, a gyűjteménynek. Aztán lejtő következik, ugyanúgy nagy figyelemmel kell követni az utat, itt inkább a csúszós avar alatt megbúvó csúszós kövek miatt. Fent, naná, köd volt, lent nincs, ám az eget minden irányba nézve felhő borítja. Akkor inkább menjünk. Mellettünk Csobánka házai, előttünk a Csobánkai-nyereg. Depóautók várják a depózandó túrázókat, álmos sofőrök néznek mélán a fejlámpák fényébe. Megyünk tovább a Kevélyek felé. Kőbánya alja, emelkedő eleje. Belesétálunk megint a fehérségbe. Jelzés nem látszik, akárhová is veszem a lámpát, sőt, semmi nem látszik. Hirtelen a sáv mellett valami más jelzést is észreveszek, rosszfelé jöttünk, visszaereszkedünk a Kevély-nyeregbe. Az általam személyesen nem, csupán Kinizsis videói révén ismert Forester az itteni pontőr, ing-nyakkendő lóg az esőház oldalán. A név kötelez, ugyebár. Itt sem maradunk sokáig, feltrappolunk a Kevélyre. Itt is csak sűrű, átláthatatlan ködfüggöny fogad, ellenőrzőkód, ilyesmi nincs. Akkor mehetünk tovább, lefelé. Óvatosan, mert a láb megcsúszhat, és egy ilyen csúszásnak a Kevély oldalában lehetnek bizonyos következményei. Később könnyebbé válik az ösvény járhatósága, ezzel párhuzamosan csökken a figyelmem is, lelkiismeret-furdalás nélkül ténfereghetek mindenfelé a szélesedő csapáson.


Ahogy leérünk az utolsó, éles kövekkel kirakott lejtőn, félreállok, érzem a kávé hatását. Itt kap el végleg a holtpont, durván és alattomosan: nem tudok elég gyorsan menni ahhoz, hogy utolérjem a többieket, ellenben pár másodpercenként lecsukódik a szemem, a szervezetem élénken tiltakozik a túlhasználat ellen. Azért még megyek. „The trick... is not minding, that it hurts” - idéz fejemben egy filmbéli droid egy másik filmből.* Nocsak, már hallucinálok is? A mondást próbálom átültetni a gyakorlatba. Elválik a piros kereszt, a festett felirat szerint Békás felé. Kell néhány perc, hogy rájöjjek, nem békákat akarnak mutatni, hanem városrészt. Megyek tovább. Egy elágazásban elbizonytalanodom, egy hang szól felém valahonnan, hogy erre van az út. Remélem, nem csak képzelődöm, de mintha mozgás is társulna a hanghoz, köszönöm ezúton is az irány megadását. S tényleg, megvan a piros sáv. Sétálok tovább. Leülésre csábít egy jelzett kő, leülök rá, de akkor meg fázom, tehát inkább megyek tovább. Felismerem az erdőben a lejtőt, majd az utcára érve már tudom, hogy közel a túra vége. Végre. Egy ház előtt, tálka körül macskák gyülekeznek, egyikük gyanakvóan mér végig. Szinte látom a feje felett a gondolatait, valami gúnyos megjegyzéssel az ormótlan, esetlen és szánalmasan lassú kétlábúakról. Teljesen igaza lenne. Beballagok a célba, a tábla zártkörű rendezvényről értesít, kell egy pillanat, hogy rájöjjek, a zárt kör most a túrázókat jelenti. Útitársaim már bent ülnek, egy széken Matus Petit látom szunyókálni, a túlvégen Brózs mester alszik. A célon belüli célt jelző asztalnál a hangját vesztett asciimo és Petró Zoltán ülnek, gratulálnak, az oklevél szép, a kitűző szintén. Kapok még teát és virslit, ez utóbbi finomabb, mint mogyorósbányai társa volt. Iszom egy kávét, aztán irány a HÉV... pótló. Plusz táv, nulla pontért. Hiányolom a kötött pályát, de majd pótolom valami más eszközzel. A buszról hamar leszállok, elbúcsúzom útitársaimtól és az ismerősöktől. Irány haza, Kerek repkény elém jön, hazamegyünk. Megérkezve elhiszem, hogy vége van.


Szeretném megköszönni a rendezést minden rendezőnek, akik hosszú órákon át fagyoskodtak terepen, napokon át készültek, teát főztek, meleg pihenőről és célról gondoskodtak – hogy mi egy bő napig jól érezzük magunkat. Nagy munka van egy ilyen túrában. Köszönöm minden útitársamnak a társaságot: Kerek repkénynek, PLujónak, Diának, gjeklernek és minden ismerősnek és ismeretlennek, akivel együtt haladtam. Gratulálok a résztvevőknek!


-Kékdroid-


Képek errefelé.


*Prometheus, 2012

 
 
TatabányaTúra éve: 20122012.10.24 18:04:43

Tatabánya 30


"Alsógalla" - tájékoztat a motorvonat erre hivatott berendezése, ideje leszállni: ha végigmennénk Tatabánya fő vasútállomásáig, szinte biztosan lekésnénk a buszt, amelyet némi sétával innen kényelmesen elérhetünk. A mai túrán Kerek repkény mellett az öcsénkhez képest jelentős túraszakmai lemaradásban lévő Patti húgommal alkotunk háromfős társaságot. Panelházak között, magasfeszültségű távvezetékkel párhuzamosan haladva sétálunk be a Ságvári Endre (hűha!) útig, ahol kerítünk egy buszmegállót. Érdekesség, hogy a menetrend mellett az egyes buszjáratok útvonala térképes formában is szerepel a tájékoztató táblán. Emellett külön vicces a 35-ös buszhoz tartozó térkép: ezen egész Tatabánya talán két centit foglal el, rajta egymásra halmozott pöttymassza jelzi a busz útvonalát, de amúgy látható az egész környék, Tárkánytól Epölig és Téstől Pázmándig.


Felszállunk az érkező 1-es buszra, valamit mond a buszvezető, de az Ikarus üresjárati motorhangja elnyomja a kommunikációs kísérletet. Megváltom a három jegyet, jó sokba kerül, de azzal vigasztalom magam, hogy műbőrüléses csuklóson utoljára Egerben utaztam, gyerekként. A busz utazóközönségét körülbelül tucatnyi ember alkotja, a többség a végállomásig elhagyja a járművet, csak néhány, optikailag is túrázónak tűnő személy marad fent. Felsőgalla szélén szállunk le, a gépezetet sofőrje pár méterrel arrébbgurítja és megáll. Átsétálunk az 1-es főúton, megkerülünk pár házat, rálelünk a rajthelyre, amely néhány sátorból és a támogatókat hirdető molinókból áll. A sorállás minimális mennyiségű időt vesz igénybe, az adminisztráció nagyon szimpatikus: elveszik a nevezési díjat, cserébe kapunk fejenként egy itinert, rajtszámmal. A rajtoltatói oldalon László Szilvit van szerencsénk üdvözölni. Mivel a rajt megközelítése és az egész nevezés bőven belefért a rá méretezett időtartalékba, most fagyoskodhatunk majd' húsz percig. Közben felbukkan Bell Sanyi és reggeli útitársunk is, akivel a metró Deák téri állomásától egész Szárligetig utaztunk. Továbbá csinos kis tömeg gyűlik össze, túrázási szándékot kifejezve. Szilvi elrajtoltatja a futókat, majd pár másodperc fáziskéséssel a gyalogos tömeg is rászabadul a kék négyzettel jelzett útra. Sikerül jó ütemben elkapni az indulást, enyhén poros, minimálisan emelkedő úton trappolunk a Vértes felé.


Egy rövid emelkedő felhagyott kőfejtő udvarának tűnő helyszínre visz fel, itt mindenféle színű fák díszelegnek, mintha az „Ősz” tételt illusztrálnák a Négy évszakhoz. Majd folytatódik a másfél nyom szélességű út az erdőben. Kiérünk egy rétre, tőlünk jobbra, négyzetes rácsban ültetett fák sorakoznak a fűben, felettünk távvezeték húzódik, két acélmonstrum tartja két dombtetőn. Elérjük a Szárliget felől érkező kék sávot, kétfős tévéstáb veszi fel a túrázók vonulását. Szerencsére most éppen a kamera egyik helyszínről a másikra való szállítása köti le őket, így örvendetesen kimaradunk a műsorból. Csákányospuszta felé fordulunk egy egyenes útra, autó előtt bója áll, autó mellett pedig személyesen Vali és -rafter-, akikkel elképesztően szomorúan rég találkoztunk utoljára. Beszélgetünk pár sort arról, hogy milyen a jó teljesítménytúrázó, meg arról, hogy velük délután már jó esetben nem találkozunk a ponton, mert seprűvé avanzsálva folytatják rendezésben való részvételüket. Na, ez a mondat jó hosszúra sikerült. Nem maradunk sokáig, mert érkezik a tömeg, a hatalmas és elsöprő, és jó ötletnek tűnik ellépni, mielőtt ideér. Meglódulunk a Mária-szakadék felé, el a turistaház mellett. A fák lombjain és a ködön átsütnek a felkelő Nap első sugarai, megadva a témát a mai napon készülő fényképeknek. Felsétálunk a szakadékon, mellettünk jobbra sziklafal és meredek domboldal, balra szakadék, lépcsőszerű kőalakzatokkal és kidőlt fákkal. Tetszik. Felérünk a körtvélyesi erdei temetőhöz, a fejfák a ködben éppen, hogy kivehetők. Felsétálunk a T-alakú elágazásig, a kék keresztre térünk rá Körtvélyespuszta felé. Itt többen érkeznek szemből, de bambulós lévén lehet, hogy én is benéztem volna a K+ és a lila jelzésű Mária út alig észrevehető jobbkanyar-jelzését. Persze, lehet, hogy csak a Nagy-Csákányt látogatták meg, mint a Vértes legmagasabb pontját.


Elballagunk Kapberek-puszta felé, közvetlen az út mentén méretes légyölő-galóca telepek sorakoznak, meg mindenféle egyéb gombák is láthatóak, amelyek begyűjtését az arra szakosodott résztvevők el is fogják végezni. A lombon átsütő napfény egyre határozottabbá válik a reggeli pára felszálltával, így a látványos elemek száma is növekszik. Hosszabb emelkedős szakaszokat követően végre lejtővel is találkozunk, találkozunk a Körtvélyes, mint hegy felől érkező piros sávval, de nekünk ez nem kell most, zöld lesz a jelzés, amelyen eljutunk az Új-osztás névvel illetett ellenőrzőpontig. A köhögő pontőrtől kapott bélyegzés Sebaj Tóbiást ábrázolja, amint egy gombára könyökölve elmélkedik. Megnézem, a -rafter-éknál kapott bélyegzőlenyomaton egy törp az ásás műveletét gyakorolja éppen. Nekem mondjuk tetszik. Egyre mélyülő völgyben folytatódik utunk, az itiner belsejében rejlő szürkeárnyalatos térkép szerint ez a Sárkánylyuk-völgy. (Tessék, előbb törpök, most sárkány...) Megreggelizünk, sonkás zsemle a menü, amelynek összetevőit (sonka, zsemle) Repkény hordozta idáig. Párás rétek, kanyargós erdei utak következnek hosszasan, majd leérünk a Szárliget-Vérteskozma közötti erdészeti aszfaltútra. Ezen egészen egy szalagozott letérésig közlekedünk, ahol megtaláljuk az itiner szerint az Új-osztás – Vérteskozma szakaszon leküzdendő szintemelkedést, koncentráltan. Felbaktatunk a dombtetőre, amely elválaszt az üdülőfalutól. Fentről kilátás, a Vértes lankái láthatóak körülöttünk, és soros úticélunk néhány épülete. Leballagunk Vérteskozmára, ismét ellenőrzőpont, ismét kapunk bélyegzést („Vérteskozma”, hirdeti a felirat) és ellátmányként cukorkát.


Kifogástalan állapotú porták között sétálunk tovább, impozáns kapu mellett hagyjuk el a települést. Az úton sárga levélszőnyeg. Szép, na. Enyhe emelkedőn vezet fel a követendő dózerút, mellettünk a Szent Vendel-kápolna emlékhelye, odébb vízműépület, közben egy darabig távvezeték, de az valahol másfelé folytatódik. Erdőbe térünk, majd onnan ki, és máris Várgesztesen találjuk magunkat. A pont őrei a kocsmánál ülnek, és annyira kevés ideig maradunk itt, hogy amire megfogalmazódik a fejemben az igény egy kávé iránt, már kint is vagyunk Gesztesről. Innen ismét emelkedőn kell távozni, jó meredeken. A nem-teljesítménytúrázó-forgalom kezd élénkülni: kirándulókkal, sziklamászókkal találkozunk menet közben. Elhagyjuk a Zsigmond-kő felé vezető elágazást, felérünk egy magaslatra, ahol végre előkerül a tegnap este bekészített, jelentős mennyiségű ízesített, cukrozott disznózselatin, amely másképpen gumicukor néven ismert. Optikailag kéktúrázó apa-fiú duóval találkozunk, majd szép lassan elérjük a Mátyás-kutat és a kapcsolódó pihenőhelyet. Itt csatlakozunk újra a 20-as távhoz, amely az Új-osztástól a K+-on érkezik ide. Lesétálunk a forráshoz, felirat hívja fel a figyelmet a vízvételi lehetőségre, amelyet érdemes kihasználni – bármilyen lassan is csorog a víz itt, még mindig több, mint a kiszáradt Szarvas-kút. Turul-túrás pólós srác és barátnője is épp vízkészletüket igyekeznek pótolni, érkeztünkkor átadják a helyet és továbbállnak, útvonalkövető módon a kék sáv felső ösvényén, és nem a tömeg által tovább követett szintúton. Szóbeli dicséretet érdemelnek. Fél bögre vizet megvárunk, aztán megyünk mi is, felfelé, meredeken.


A kanyargós felső ösvény után lent futunk bele a tömegbe, majd rögtön el is hagyjuk a dózerutat. Kőolajvezeték húzódhat errefelé, az egykori ÁFOR-ra emlékeztet egy rozsdásodó vastábla. Beballagunk a Szarvas-kúthoz, a pontőrök itt füstölőt, illatos gyertyát égetnek, mellettük egy túrázó éppen egy szál cigarettával készül ugyanezt tenni. Elpucolunk az emelkedőn előle, az igazolás megszerzése után. Átbukunk a dombtetőn, lesétálunk a Vitányvár aljához, hogy itt még egy, jó hosszú kaptatón menjünk fel. A vár meglátogatása ezúttal kimarad, az emelkedő után tisztásra érkezünk, délkelet felé kanyarodunk és visszatérünk a reggelről ismerős elágazásba. Leballagunk a Mária-szakadékon, az jut eszembe, hogy amikor ilyen helyeken kell menni, akkor egyáltalán nem bánom, hogy van oda-vissza szakasz a túrán. -Rafter-éket mások váltották a ponton, így itt ismét gyorsan letudjuk a bélyegzést, és visszaballagunk a célba. Közben immár napsütésben szemlélhetjük meg a reggel még párában úszó tájat. Feltűnik egy birkanyáj, motoros pásztorral, ők reggel még nem voltak kint. Távvezeték. Kőbánya udvara. Lejtő. Cél. László Szilvivel beszélgetünk egy kicsit, kapunk kitűzőt és emléklapot és Sport szeletet. Továbbá zsíroskenyér és tea áll rendelkezésre, mint ellátmány, előbbiből ötöt fogyasztok el, és csak azért nem többet, mert nincs pofám hozzá. Köszönöm ezúton is a túrát a rendezőknek, és a társaságot az útitársaknak. Nekem tetszett, úgy, ahogy volt.


Fél órányi pihenés után visszaballagunk a buszmegállóba, itt újabb húsz perc telik el a buszra várva. Megvesszük a jegyeket, közben a sofőr hangosan méltatlankodik: „Idejönnek, beparkolják a buszfordulót, akadályozzák a forgalmat, szívatják a többieket, na, ez aztán a teljesítmény!” Jónak mondja. A jegyárakat megint kissé elhűlve veszem tudomásul, de ennyi pénzért most háromtengelyes, ráncajtós, műbőrüléses Ikarus 260-on utazhatunk, ez már nosztalgiajáratnak is felfogható. A Mátyás-kúttól ismerős túratársakkal (akkor Turul-túrás pólós srácként és barátnőjeként hivatkoztam rájuk) egy helyen szállunk le, megerősítésképpen azért megkérdezem, hogy jófelé megyünk-e Alsógalla vasúti megállóhelyére. Pozitív választ kapunk. Lesétálunk a vasúthoz, megváltom a jegyeket, majd jórészt a maradék gumicukor elnyammogásával töltjük az eltöltendő háromnegyed órát a budai személyvonat érkezéséig.


-Kékdroid-


Képek itt.

 
 
MeteorTúra éve: 20122012.09.20 05:48:16

 


Meteor Maraton


Induljon a leírás ismét a túrászati esemény megközelítésének vázlatos leírásával, in medias res, vagyis maradjon rejtve a pontos honnan és mivel. Helyette kezdődhet rögtön úgy a történet, hogy a metró ideiglenes üzemképtelensége és egy kimaradó troli miatt elsuhan egy óra és negyvennégy perc, amíg eljutunk Hűvösvölgybe. Ez a tervezettnél végül is csak fél órával több, előnye, hogy pár megállónyit trolizunk egy leharcolt, az üzemeltetők körme szakadtáig fenntartott ZIU fedélzetén. Nosztalgiaüzem felár nélkül. A többes szám alkalmazását az igeragozás során Kerek repkény és Patrícia húgom társasága indokolja. Utóbbi személyt részben az általa tökéletesen ismeretlen Budai-hegység megismertetésével, részben a Meteor túrákra jellemző igen szép jelvény megszerzésének a lehetőségével sikerült rávenni a részvételre. (Most jut eszembe, hogy a „tökéletesen ismeretlen” szerkezet mégsem igaz, mert egyszer sikerült kicsalnom a lyányt egy Széchenyi-hegy – János-hegy – Libegő sétára, hat évvel ezelőtt. :)) Hűvösvölgyben végül villamosról szállunk le, miután a rohanós átszálláskor a járatot vezető hölgy megvárt, mielőtt becsukta volna az ajtókat. Felsétálunk a gyermeküzemű kisvasúthoz, a rendezőség az aluljáróban alkot rajt/cél helyszínt. Nulla perc várakozási időt követően vehetjük át az itinereinket, a készséges rendező az útvonal Szekrényes-hegy környéki módosulását saját kezűleg vezeti át az egyik térképünkre. Nem várunk semmire, indulunk.


Sárga jelzés, kisvasúti kisátjáró, lépcső, emelkedő. Közben reggeli, mert kifárasztott a hosszú út Budapest belterületén. Itt-ott földszintes határkövek szegélyezik az utat, némelyiket turistajelzés helyeként hasznosították. Szerencsés tulajdonságuk, hogy ezekről nehéz lebaltázni a festéket. Ballagunk az emelkedőn, néhol melegem van, néhol fázom: folyamatosan az eget kémlelem, azt kérdezve tőle, lesz-e eső ma? A felhők hallgatnak, nehéz elhinni az előrejelzés által mára ígért nulla miliméternyi csapadékot. Felérünk a Nagy-Hárs-hegyre, első ellenőrzőpont, család pecsétel. Fellátogatunk a kilátóba, a szél azonban néhány fénykép elkészítése után visszazavar a földszintre. Pedig a kilátás szép, még úgy is, hogy a sűrű felhőtakaró miatt a Pilis hegyeinél messzebbre nemigen lehet ellátni. Lent iszunk pár korty vizet, közben futók csapata ér fel a pontra, zsotyeket pillantom meg. Elporoszkálnak a hegytetőről, komótosan sétálva lépkedünk a nyomaikban. Meredek lejtő, a végén ismét közforgalmú vasútvonalat keresztezünk. Érdekes látni, milyen az, amikor valakinek még a Szépjuhászné is új, mint most a tesónak. Felszerpentinezünk a János-hegyre, itt ismét ellenőrzőpont vár, két fiatal lány formájában. A kilátó meglátogatása az erős szélre való tekintettel kimarad. Átsétálunk a csekély forgalmú hegytetőre a kilátó mögé, majd az ösvényen le a nyeregbe. Hosszú lejtő következik, különösebb esemény nélkül. Érintjük János-hegy vasútállomást, a vonat nemrég történt távozására egyre halkuló motorzaj utal. Az erdő szép, az út hosszú, a jelzést lecseréljük pirosról sárgára. Irány a Csacsi-rét. Közben néhol a jelzésfestés egy régi-új, formabontó eszközét figyelhetjük meg: a szigetelőszalagot. Hümm.


A Csacsi-réti esőházban két idős úriember lát el pontőri feladatokat, itt sem maradunk hosszú ideig. Kereszteződésnél torpanunk meg egy fél pillanatra, fehér jelzésalapok szólítanak Makkosmária felé, de arra most nem megyünk. Csak tovább, egyenesen a sárga köves úton, aztán megint színt váltunk, ez már a piros sáv egészen a Piktortégla-üregekig. Vidám társaságot előzünk, lelkesedésük főleg messziről is hallható társalgásukban nyilvánul meg. Megint ellenőrzőpont, megint továbbmegyünk megállás nélkül. Odébb, az egyik üregnél megállunk, szemlélődni. Üreg kipipálva. Odébb kilátás, Budaörs kopárjairól Budaörs raktárjaira és áruházaira. Mögöttük a Tétényi-fennsík, autópályával, adótorony-kilátóval, még hátrébb a Dunamenti Erőmű kéményei jelzik, hogy mindennek van határa, még a látótávolságnak is. A leltár teljes, mehetünk. Előttünk az előre jelzett Szekrényes-hegyi elágazás, hogy legyen Repkénynek és nekem is valami új mára. Rögtön az első újdonság az a hodály nagy épület, amelyhez egész közel megyünk, és amelyre a térkép csak két szürke négyszöggel utal. A régi átkötő út a fenyvesen keresztül valamivel érdekesebb volt, ellenben emelkedősebb. Ezen csak simán át kell sétálni a sárga sávig, s így is teszünk. Sorrento, sziklák, pontőr, egynyomos út. Alig találkozunk itt túrázókkal, ami különös. Felsétálunk a Nagyszénászug néven ismert nyaraló-konglomerátum sarkáig és belegyalogolunk a Meteor-szurdokba. Megszemléljük a régijármű-gyűjteményt és később, az összeszűkülő völgy oldalát borító, rengetegnyi borostyánt. A Mária-szikláknál magányos pontőr bácsi intézkedik pecsételés ügyében.


Szendvicseink romjait fogyasztva indulunk tovább. Lesétálunk Budakeszire, az aszfaltra kiérve ér utol esszté, megbeszéljük elmúlt és leendő túráinkat. Egészen a buszfordulónál található boltig tart az eszmecsere, itt nekünk sürgősen venni kell valami kegyetlenül egészségtelen élelmiszert. Végül egy tábla csokiban, némi chipsben és egy fél zsák kekszben testesül meg a napi kollektív önpusztítás, én még egy automatás kávéval is megfejelem az adagot. Kisétálunk a Mamutfenyőkhöz, tényleg ketten vannak, csak ebből a szögből tűnnek egynek. Sőt, még egy süldő mamutfenyő is látható, gondosan bekerítve. A ponton rezignált kérdéssel szembesülünk: továbbmegyünk vagy sem? Továbbmegyünk, ennek megfelelő bélyegző nyomódik a papírra.


Már jó előre beharangoztam, hogy innentől milyen szép lesz az út, hogy majd erdőben sétálunk egy kényelmes úton, ami szép is, a fák alatt sűrű mohaszőnyeg terül el kilométereken keresztül ésatöbbi. Ehhez képest kikanyarodunk a számunkra féltávot jelentő pontról, eloldalgunk a távvezeték alatt, egy túratársnak köszönhetően megtaláljuk a balkanyart, ráfordulunk a piros M-mel jelzett útra, és... és egy bazi széles tarvágáson találjuk magunkat. Az történt, hogy innen kitermelték az erdőt, teljesen. Na jó, a jelzett fák nagyrészt megmaradtak, tehát a várva várt erdei szakasz a mohaszőnyeggel később érkezik. A kerítések és létráik szintén megvannak, tehát annyira azért nem unatkozunk. Megyünk, majd betérünk az erdőbe, szerencsére több van belőle, mint nem-erdőből. Felballagunk a kőbányánál ücsörgő pontig, a két évvel ezelőtti esőből emlékezetessé vált ernyő most is kint lóg egy ágon, talán napernyő funkciót lát el. Kilátogatunk a bányaudvar szélére is, ilyen egy kőbánya, ha nem használják. A jelzés megkerüli, megyünk vele kerülni. Aztán tisztás következik, elérjük a zöld háromszög nevű utat, balra Páty felé indulhatnánk, jobbra Erzsébetpuszta szigorúan őrzött létesítményei ácsorognak. Lesétálunk a telki országútra, átkelünk rajta és kezdődhet is az emelkedő a Fekete-hegyek felé. Néhány kiránduló érkezik szemből, kisgyerekes családok meg mindenféle népek. Helyes, helyes, szólal meg bennem a népnevelő. Néhány elnyúló kanyart követően felérünk a Tarnai-pihenőhöz, amely ellenőrzőpont is és kellemes kilátóhelyet is képez. A Budai-hegység egyik legszebb része ez.


Egy enyhe emelkedőt kell még leküzdeni, aztán betérünk az erdőbe és lendületből leülünk pihenni. Az erdei út hosszan, nagyon hosszan vezet minket, piros háromszöget követünk, amely sokáig zöld kereszttel fonódik. Elsuhan mellettünk Tibet, pár perccel később pedig VadMalac, ha jól értettem, a Gémesről jöttek át egy laza délutáni átmozgató kocogásra. Egy lejtő végénél hirtelen felbukkan velünk szemben a Pilis-tető jellegzetes déli oldala a kőbányával. Újabb pluszpont a túrának, ez nagyon szép. Odébb a Vörös-pocsolyát szemlélhetjük meg, amely inkább vörös, mint pocsolya, ugyanis szinte száraznak tűnik. Még lépünk párat és újabb ellenőrzőpontba botlunk. Elhagyjuk a dombhátat, hosszú lejtő vezet Remeteszőlős felé, lendületesen trappolunk végig rajta. Lakóparkot, magas kőfallal elkerített táltosiskolát kerülünk ki, a kőfal egyes részeit úgy toldották meg, hogy egy kezdő kőműves is sírógörcsöt kapna a látványától. Megteszünk néhány métert Nagykovácsi felé az országúton, majd betérünk Remeteszőlősre, amely alkalomból 7 (hét) db tábla köszönt egyetlen póznán. Győzze az ember végigolvasni. Az Ördög-árok hídján mindjárt szimpatikusabb molinót találunk, amely falunapot hirdet szombaton 4 órától a Bodza-ligetben. Ez igazán jó hír, kár, hogy még nincs négy óra. Végigsétálunk a díszkő burkolattal ellátott Patak sétányon, megcsodálhatjuk a szelektív hulladéklerakónál álló táblát, amely a díszkő burkolat finanszírozóit és finanszírozásuk mértékét, a tervezőket és a kivitelezőket hirdeti. Megcsodálandó még a számos, fényűzőbbnél fényűzőbb palota árnyékában álló, régebbi, talán nyaralónak indult épületke. A Bodza-liget nekünk is útba esik, a falunap még láthatóan nem kezdődött el, de már főzik a gulyást, meg van némi mozgás is. Megelőzünk egy népesebb túrázó csapatot és belépünk a Remete-szurdokba. Ez a hely még mindig tetszik, pedig az idei eddigi összes (mind a kettő) Budai-hegységbeli túránkon érintettük.


Újabb ellenőrzőpont vár, a pontőrök körül kirándulók rajzanak, gyerekek támadják be a szurdok túloldalán a barlangokat, aggódó és kevésbé aggódó szüleik figyelő tekintetétől kísérve. Elhúzunk innen is, lesétálunk a völgyben Máriaremetére. Felkanyargunk a kegytemplomhoz, a magányos pontőrnéni padja melletti padra lehuppanunk, tartunk tíz perc pihenőt. Iszunk némi kútvizet, meg töltünk is a palackjainkba, hátha a hazaút is elhúzódik annyira, mint az ideút. Hosszú aszfalttaposás következik, közben néhány ügyes autós kikerül, néhány kevésbé ügyes autós elől el kell ugrani. Elérjük a Nagyrét utat és később a Nagyrétet, családok piknikeznek, gyerekek eregetnek sárkányt, túrázók túráznak, tehát a hely egészen rendeltetésszerűen üzemel. Átsétálunk Hűvösvölgy főpályaudvarra, személyvonat érkezik nem sokkal utánunk, két kocsit vontat az Mk45 2001 pályaszámú gép. A célban szívélyes fogadtatás vár, szép fémjelvénnyel, itinerenként két pecséttel és a megszokott kétdecis üdítővel. Repkénynek második teljesítős a plecsnije, nekem és Pattinak első az adott távon. Köszönöm ezúton is a túrát a rendezőségnek, a társaságot minden útitársnak. Maradjon meg a Meteor így, ebben a formában, és akkor az nekem jó lesz. A célból elindulunk a villamos végállomása felé, még éppen látom Bubuék trióját betúrázni a célba, de hiába integetek nekik. Leballagunk a hatvanegyeshez, a reggelihez képest rövidke, egy óra hat perc alatt abszolvált, eseménymentes hazaút következik.


-Kékdroid-


Fényképek.

 
 
Lakótelepi Piknik Túra DunakesziTúra éve: 20122012.09.11 17:00:59

Lakótelepi Piknik túra 21


Dunakeszi-Gyártelepen szállok le Kerek repkény társaságában a vonatról. Besétálunk a Barátság útjára, de még sehol sem látni semmi mozgást. Az idő elütése és a reggeli kávé beszerzése érdekében megcélzunk egy piacszerű épületcsoportot. Nem piac, legalábbis nem a szó hagyományos jelentésében testesül meg a fogalom, hanem mindenféle boltok rendezetlen halmazában. Pékségnél veszünk kávét, a pult mögött álló lányok döbbent érdeklődéssel kérdezik, hogy honnan jöttünk – elmondásuk szerint úgy nézünk ki, mint akik nagyon messziről érkeztek. Ahogy vesszük. Elmondjuk Dunakeszire való jövetelünk célját, bólogatnak hozzá lelkesen. Visszasétálunk a rajt vélt helyszínére, néhány szervező és szponzor már készülődik. Túrázók is érkeznek, és ha jól értelmezem L.L. sorait, akkor például ők. Összeáll a rajtoltatás, a főrendező szabadkozik, hogy ez csak afféle nulladik rendezés, csak néhány szakosztálynak küldte el a kiírást satöbbi. Jó. Fizetünk, kitöltjük a nevezési lapot, benevezünk egy-egy tál gulyásra is. Kapunk itinert, tartalma: útleírás, térképmelléklet, távadatok, földrajzi koordináták. A szintemelkedés elhanyagolható, bár lesz egy egész domb, egy alul- és két felüljáró is, meg egy földhányás, kilencven centis, összesen mintegy harminc méter, jóindulattal túlbecsülve. Nyolc óra van, lehet indulni.


A borongós, semmilyenszínű ég néha világosabb, néha sötétebb tónusban képviseli sajátosan semmilyen színét. Eleinte a lakótelep házai között túrázunk, de ez nem tart sokáig, mert rövidesen a Göd-Káposztásmegyer távvezeték mentén és alatt, mezőn fogunk sétálgatni. Karókra erősített iránymutató táblák és szalagok segítik a tájékozódást. Néha rálátni a Pilisre és a Visegrádi-hegységre és a szürke ég alatti szürke masszában a Budai-hegyek körvonalai is felismerhetőek. Rövidesen az első ellenőrzőhelyet érjük el, ez egy sorompó, a felírandó feladatot a klasszikus önkiszolgáló pontok szellemében fogalmazták meg. Megyünk tovább, távvezeték, kaszáló, poros út, ezek a látnivalók variálódnak, egészen a nem túl távoli második ellenőrzőpontig. Itt is felírunk valamit, majd az események sorát egy izgalmas, derékszögű balkanyar gyarapítja. Csatlakozunk pár méteren L.L.-ék duójához. Aszfaltozott úton battyogunk Dunakeszi felé, megnézzük a 2-es utat, hogy még mindig olyan sivár-e errefelé, mint volt, de szerencsére rögtön el is hagyjuk és kertek alatt lopózva ballagunk tovább. Oldalt, a nevezett kertekben a következő állatokat lehet vizuálisan és/vagy nazálisan azonosítani: póniló, tyúk, disznó, birka, kutya stb. Egy dombtetőn sárga napernyő virít, a mai első, személyzettel ellátott ellenőrzőpont. Fent be kell vallanom, hogy tetszik a kilátás, a Duna túloldalán emelkedő hegyek közötti felhőfoszlányokkal és az előttünk elterülő ártéri erdőre emlékeztető növényvilággal. A pontőr vízzel és almával kínál, ezúton is köszönöm.


Az itiner szerint festői Felsőtabán utca felé folytatjuk a túrát. A hangulatot egy nagy lendülettel érkező jármű alapozza meg, de az utca valóban jópofa – hangulatos – a régi házakkal és az összevissza vezetékekkel. A város fekvéséből adódóan az egyszámjegyű főút keresztezését nem ússzuk meg, de a városházánál lévő átkelőhely valamennyire biztonságosnak nevezhető. A városháza előtti téren sorakozó műemlékegyüttesből kiválasztjuk azt, amelyik számunkra ellenőrzőpontként szolgál. A megfelelő információ feljegyzése után tovább túrázunk, forgalmas utcáról kevésbé forgalmas utcára váltunk a leírást betűre pontosan követve. Elhaladunk többek között a földhivatal mellett, amely valami romos üzemszerűséggel folytatódik. Az utca végén, a vasúttal párhuzamosan földút vezet dél felé valahová. Mi ezt kihagyva egy járdára érkezünk, piros alapon fehér betűk figyelmeztetnek a vasúti aluljáró használatának egészségmegtartó tulajdonságára. Dunakeszi vasútállomáson hosszú tehervonat ácsorog, amúgy semmi élet nem látható. A tábla, az útleírás és a józan ész szabályai szerint igénybe vesszük ezt a bizonyos aluljárót, amelyet a trianoni emlékpark meglátogatása követ. Itt önellenőrzésképpen felírjuk Nyitra nevét, majd a kerékpárutat dél felé követve elhagyjuk a lakott területet. Repkény előhalász a táskájából két méretes szendvicset, menet közben megtízóraizunk. Mellettünk ritkábban vonatok, gyakrabban autók zúgnak el, hol Vác, hol Budapest felé. A kerékpárút túloldala kellemesebb, az alagi lovaspályán néhány lovagolni tanuló egyén épp lovagolni tanul, ehhez lovakat vesznek igénybe és ez egy egész kellemes látvány. Dunakeszi alsónál elhagyjuk a főbb utat, a leírást olvasva kanyargunk át a lovaspálya és a repülőtér déli szélére. Mellettünk balra a reptér, előttünk tanya, jobbra házak. A házak később elfogynak, marad a tanya és néhány randa siló, elöl. A térképet figyelni kell, meg a leírást is, bár néhol a távolságot kevesebbnek érzem, mint amennyinek az írás szerint lennie kell. Az egykori Alag falu helyén létrejött Alagimajor felé vezető egyenesen ránk szakad az ég, bőrig ázunk semmi perc alatt. A pontőrök a templomromnál áznak, kapunk csokit, megszemléljük a romot és a mellékelt, laminált tájékoztatót. Szép hely ez, a mai túra legszebbje, és most nem térdig sárban kell idebattyogni, mint legutóbbi látogatásom idején.


A csökkenő intenzitású esőben kisétálunk az alagi buszfordulóhoz, majd egy raktárépület mellett sétálunk el. A telephelyen valaki motoros kaszával éppen fűnyírással próbálkozik, a gesztusaiból ítélve csekély hatásfokkal. Gyalogos felüljárón keresztezzük az M2-es autóutat, a felüljáró Alagimajor vasúti megállóhely megközelítését könnyíti meg a névadó településrész felől. A túrát nem biztosított nemátkelőhelyen folytatjuk. Ez az egyetlen negatívum az útvonallal kapcsolatban, mert Budapest felől prímán beláthatatlan ívből bukkan fel a vonat, és akármilyen alacsony is a sebesség a 71-es vonalon, ha vonat érkezésekor épp a sínen kolbászol valaki, a mozdonyvezetőnek annyit sincs ideje mondani, hogy ni. Az itinerben szerencsére van menetrendi kivonat, amely tartalmazza, hogy mikor kell áthaladnia itt személyszállító szerelvénynek. Átbóklászunk a susnyáson, földútra érkezünk, majd egy régi aszfaltutat követve távolodunk el a helyszíntől. Földút, meg fák közötti bújócska következik, aztán megint földút. A táj alföldi jellegű, valami szántót követ valami másik szántó. Teleszemetelt helyen keresztezünk egy Fót-Dunakeszi utat, majd üzemcsarnokhoz/raktárépülethez közeledve elhagyjuk az eddigi irányt és egy földutabb földutat követünk. Kerékpáros trió ér utol, a homokban nehezen, de elhúznak mellettünk. A következő ellenőrzőpont a sikátorpusztai templomrom, ez sok szempontból hasonlít a Régi templomok nyomában nevű túra szentistváncsabi templomromjához. Ugyanúgy a szántásban álló facsoport jelzi a helyét és körülbelül ugyanúgy csak falmaradványok maradtak meg belőle. Alaghoz hasonlóan találunk itt is egy igen részletes, igényes ismertetőt.


Visszasétálunk a homokos útra, újra Alag felé kanyarodunk. A távolban motorvonat döcög el Budapest felé. Az imént keresztezett országútra érkezünk, ezt követjük vissza, egészen Alagimajorig. A növényzet körbenőtte az utat, egészen a felüljáróig szinte alagútban sétálunk. Újra felüljáróra baktatunk fel, ez már a vasutat is keresztezi. A majornál ismét elsétálunk a templomrom mellett, a pont még nyitva, a résztvevők szépen szorgalmasan jönnek. Lassan újra beborul, de még nem lehet eldönteni, lesz-e belőle eső. Megérkezünk a repülőtér szélére. A tábla az egykori állami repülőtársaságot hirdeti, sportrepüléssel foglalkozó egykori szervezeti egysége önállósodva létezik. A pusztaságban éppen felcsőrlőznek egy vitorlázó gépet, amely egy rövid kör után le is ereszkedik. A távolban, délen esőfüggöny homályosítja el a láthatárt, mennydörgés moraja hallatszik ide messziről, érthető, hogy a repülősök nem erőltetik a repülőzést. Elérjük a reptér külső parkolóját, köves, murvás úton sétálunk tovább a hangárok felé. Mellettünk rotorjától megfosztott helikopter és egy szép állapotban lévő AN-2-es sorakoznak a kifutópálya mentén. Tábla hirdeti az átjárás szigorúan tiltott mivoltát, ezzel a látogatók többségéhez hasonlóan most nem foglalkozunk, beballagunk a harmadik hangárhoz, itt három fős pontőrség várja a túrázókat. Az időjárásra való tekintettel a kapcsolódó sétarepülést lefújták, viszont a kiállított vitorlázó repülőbe be lehet ülni. Nosza, beülünk. Repkény először, én utána – a kabin nem nagy, de legalább kényelmetlen. Ezt azonban ellensúlyozza a puszta tudat, hogy mégiscsak egy repülő pilótafülkéjében ül az ember, amely számomra nem a gyakran megélt élmények között szerepel. A mindenféle kormányokat lehet összevissza mozgatni és nézni az eredményt, itt a földön büntetlenül. Megköszönjük a lehetőséget és kisétálunk a reptérről.


Réginek tűnő tanyasi épületek mellett, főleg fenyvesben túrázunk tovább. Ez a hely is tetszik, kár, hogy az ösvény - amúgy rendeltetése szerint - hamar visszatérít a házak közé. Dunakeszi belterületét a Kápolna utcánál érjük újra el. Útbaejtjük a szóban forgó kápolnát is, szép. Beballagunk a ma már érintett trianoni emlékműig, itt újra elkezd szakadni az eső és a következő felüljáróig szakad. Utána már csak csöpög, majd eláll, de ez nem mentett már meg az újabb elázástól. Tehát a sorrend: eső, vasútállomás, körforgalom, felüljáró, átkelőhely, Apor Vilmos tér, itt megint elhagyjuk a nagyobb forgalmú utcát egy kisebb forgalmú utcáért. Visszatérő és előnyös motívuma ez a túrának. Elsétálunk a Szent Mihály-templomhoz, impozáns, inkább széles, mint más épület. A beszédes nevű Kis utcában folytatódik a túra, az itiner szerint régi időket idéz, szerintem erről a burkolat és hiányai tehetnek. Megyünk tovább, elérjük a kettes utat a temetőnél, mellette 1956-os emlékhely látható, de még előtte a Keszi nevet tartalmazó települések listáját vizsgálhatjuk meg az aszfaltba süllyesztett márványtáblákon. Felírjuk Sárkeszi nevét, ez a falu Sárszentmihály és Nádasdladány között található, kellemes kis hely. Ezután már csak felsétálunk a lakótelepre, és az itiner által szalagháznak nevezett épületek között elérjük a célt. Közben, naná, újra elkezd esni, mintegy öt percig. A célban kapunk egy szelet csokit, van szóda, díjazásként kapunk oklevelet, szépet (reggel volt, aki reklamált a kitűző hiánya miatt, de szerintem nem szerepelt a kiírásban). A 21 km-es távra 79 fő, a 8 km-es távra 45 fő nevezett, ha jól láttam az adminisztrációt. Kapunk ajándékcsomagot is, ebben van mindenféle hasznos dolog, meg még részt veszünk valami pittyentős mérésen is, ez inkább érdekes, mint más, és a hölgy döbbenetére a kis műszerszerű dolog egyikünknél sem mutat ki hiányt semmiből. Hehe. Pedig egyikőnk étrendjének sem része a kerti biobazsarózsa-kivonatot és nádiposzáta-tinktúrát tartalmazó kapszula, vagy mi a bánat. Mivel a gulyásfőzésnek még a kezdete is a bizonytalan jövőbe vész, elsétálunk a reggelről ismerős útvonalon Dunakeszi-Gyártelep felé, a peronról megtekintve a város egyetlen kihagyott nevezetességét, a Dunakeszi Járműjavítót. Köszönöm a társaságot Repkénynek és minden, alkalmi túratársnak. Köszönöm a túrát a rendezőknek, kellemes szombat délelőtti séta volt, érdekes helyeken, érdekes látnivalókkal, örvendetesen kevés nagyforgalmú út menti szakasszal. Az érdekességeket fokozandó: ez egy olyan teljesítménytúra volt, amely egyetlen centiméternyi jelzett turistautat sem érintett.


-Kékdroid-


Egy tucat és még néhány kép.

 
 
Palóc ExpedícióTúra éve: 20122012.08.31 21:51:11

Palóc Expedíció 100


"A jó állapotban levő fremen ruhában az ember nem veszít el naponta egy gyűszűnyinél több vizet, még ha a Nagy Erg közepén reked is."

(Frank Herbert: A Dűne)


Év eleje, túralista, túranaptár. Tervezgetés, erre is, arra is menni kéne. Néhány túrára sikerül eljutni, néhányra most nem – a Palóc túra közben végig a tervek között marad. Kerek repkény, mint állandó úti- és tettestárs, végül a hőségre és egyéb feladataira való tekintettel úgy dönt, nem jön el. A túra teljesítése mellett másodlagos célt is kitűzök: az általam már régóta beutazni kívánt ipolytarnóci vasútvonal (pontosítás, mielőtt megköveznek: a 78-as vonal Balassagyarmat-Ipolytarnóc szakaszáról van szó) meglátogatását, amelyhez a célba legkésőbb vasárnap reggel öt órára be kell érnem. Ez utóbbi célkitűzés, ha visszatekintek a körülményekre, és arra, hogy július közepe óta egyetlen métert sem túráztam, legalábbis merész, de inkább nagypofájú tervnek tűnik. Lelövöm a poént, nem is lesz belőle semmi. Vissza azonban az előkészületekhez! Letöltöm az itinert, megvizsgálom a várható útvonalat, kiírom a szükséges csatlakozásokat a menetrendből. Készülök innivalóval szomjúság ellen, krémmel kidörzsölődés ellen, pezsgőtablettával tüsszögés ellen. Előnevezek, határidő előtt nem sokkal. Sütök egy méretes pizzát bőséges feltéttel, péntekre vacsorának és szombatra ellátmánynak. Ketyeg az óra, nemsokára hajnalodik. Lassan véget ér az éjszaka, el kell indulni. Főzök kávét, kis, negyedliteres üvegbe töltöm. Jó lesz még, huszonnégy órával később.


Még csillagok hunyorognak a párátlan égen, amikor vonatra szállok. Meglepetten nézek körül, milyen sokan utaznak ezen a korai órán, a mai negyedik, Vácra közlekedő személyvonattal. Az utastájékoztatás géphangú bemondója ritmikusan ébreszt fel, három percenként három nyelven. Vácig így nulla perc alvással sikerül megtoldani az éjszakát. Felszállok az egy szem Bzmotból álló, Balassagyarmatig közlekedő személyvonatra, hátha nagyobb szerencsével járok alvás terén. Magyarkút után sikerül álomba szenderülni, az utazás lassan tovazötyögő kilométereiből csak néhány villanás marad meg. Ipolyszög után ébredek fel, eszem pár falatot, közben lassan bezakatolunk Balassagyarmatra. Gyorsan körbefényképezem az állomáson kiállított gőzöst, majd besétálok a Palóc Múzeum felé – közben szembetalálkozom a már elrajtolt Siményi MiklósWehner Géza-duóval. A múzeum előtti kertben (Palóc Liget) az első dolog, ami feltűnik, az a szép, palóc népviseletbe öltözött rendezőség szép, palóc népviselete. Az első, ami pedig erről eszembe jut, hogy ők ma bizony ebben a szép öltözékben puhára fognak főni. Meg mi is, öltözéktől függetlenül. Észreveszem Popeye-t és Gudlukingot és engem észrevesz Gethe. Kölcsönös üdvözlések. Közben benevezek: Bribor már megírta az itinert, úgyhogy egyetlen tollvonás nélkül megkapom a színes, leírással, térképpel, adatokat tartalmazó táblázattal és sok hasznos információval teli füzetet. Mellé jár egy kitűző a rendező Fitt-Fut Alapítvány Túraszakosztályától, rajta mosolygós, stilizált emberalak, hátizsákkal, túrabottal, brutális szöges cipőben. Tetszik.


Felbukkan Budai-H.G. és Edu-Show, még beszélek pár mondatot Popeye-jel, aztán a társaság után sietek, akikhez a túra első néhány kilométerére csapódok. Gethe a 40-es távon indul, a többiek: Gudluking, Bubu, Edina pedig a 100-ason, mindenféle tervekkel a másnapi Lábatlan túrára. Lesétálunk a vasútállomáshoz, átkelünk a felüljárón. Alattunk látható a gyarmati Bz-birodalom, összesen hat motorvonatot és jópár mellékkocsit számolhat meg, aki éppen számolgatni akar. A felüljárón Zete suhan el mellettünk. Kikanyargunk a városból, családi házas övezet aszfaltját cseréljük homokkal borított útra. Nyírjesnél nyaralók és tavak sorakoznak, utóbbiról „Nyírjesi vízrendszer” címmel ellátott tábla sorol adatokat. Az üdülőövezetet szép állapotban, a kocsmát sajnos zárva találjuk. A kék kút a kocsma mellett viszont működik. Fél liter vizet veszek magamhoz belőle. Megérkezünk a Segítő Szűz-forráshoz, ez a mai első ellenőrzőpont. Kislánytól kapunk bélyegzést, apukája keksszel és hasonlókkal kínál. Idős bácsi tölti fel vízkészletét a forrásnál, méretes kannák várják, hogy megteljenek. Először Dolgos György és Vera, majd Fűrész Andi és útitársa érnek utol, utóbbiak épp akkor, amikor indulni készülünk.


Ösvényen, majd széles földúton hagyjuk el a helyszínt, nem sokkal később a Nyírjesi Füvészkert és Vadaspark felé térünk ki. A fakéreg-darabokkal felszórt utakon haladva mindenféle fa- és cserjefajokat lehet megfigyelni, a hely vadaspark jellege talán az időpontból és a látogatók hirtelen nagy számából eredően kevésbé domborodik ki. Elkanyargunk a tájékoztató táblák között, kontinensről kontinensre – Észak-amerikai és ázsiai eredetű fajokat gyűjtöttek egy-egy csoportba. Repkény (nomen est omen) itt jobban kiismerné magát, én képzetlenebb vagyok növényfelismerés terén. Utolér a kerékpárját toló Múzsla topiktárs, a parkból kiérve már a nyeregben küzd tovább a mély homokkal. Érzem a mehetnéket, egy ideig Gudlukinggal haladunk elöl, majd elbúcsúzom.


Felgyorsítok a homokon, még egy ideig hallom magam mögött a beszélgetésfoszlányokat, majd elmaradnak a hangok és egyedül trappolok tovább. Elhaladok a Hutyán-tanya mellett, ahogy az itiner is írja. Az épület körül magasra nőtt a fű, ezen kívül nem tűnik elhagyatottnak vagy gondozatlannak. Odébb andráskereszt jelez vasúti átjárót, keresztezem a reggel már egyszer általam is igénybe vett sínpárt. Ipolyszögön talán sikerül elcsípnem egy fényképre a megállóban a személyvonatot – remélem, jól emlékszem a menetrendre. Focipálya mellett (óriási felirat: Hajrá Ipolyszög!) érem el a falut, romos és kevéssé romos épületek mellett haladok el, gyerekek játszanak olyat, hogy megverik egymást. Elsétálok a vegyesboltra hasonlító polgármesteri hivatal mellett, az épület tetején a falurádió hangszórói ácsorognak némán. A hosszú utca végén meglátom a vasúti megállót és az is feltűnik, hogy a sorompó éppen ereszkedik lefelé. Kicsit kocogok, keresek egy, fotózásra talán megfelelő helyszínt. A 310-es Bzmot érkezik két mellékkocsival, a motorvezetőnek integetek, rövid kürtjelzéssel viszonozza. Vissza a túrához. A települést a 22-es főúton kell elhagyni, négyfős társaság trappol velem azonos céllal, azonos irányban. Az autóforgalom elég nagy ahhoz, hogy örüljek a homokos utakra való visszatérésnek – ám előtte még egy ellenőrzőpont vár, az országút melletti parkolóban. A Zsemba-házaspár viszi a pontot, ásványvízzel kínálnak és egyben a következő heti börzsönyi forrástúrát reklámozzák. Itt találkozom a mai nap először azzal a szürke pólós srác – fehér pólós lány túrázó párral, akikkel jó sok későbbi ponton is váltjuk majd egymást.


Elhagyom az országutat, enyhén, de folyamatosan emelkedő, benőtt szekérút következik. Mély homokban trappolok, érzem, ahogy egy-egy szerencsétlen lépésnél egyre több homok kerül a cipőmbe és a zoknimba. Ez később súlyos kellemetlenségek előidézője lehet (lesz, a legvégén), de még nem foglalkozom vele érdemben. Találkozom krystával és tzh-val, tempósan haladnak az úton. Sajnos mindennemű beszélgetésre képtelennek bizonyulok, mint már korábban is. Benőtt és benőttebb utak követik egymást, parlagfű is van néhol. Érdekes, hogy egyáltalán nem reagálok rá tüsszögéssel, ezzel sikerül meglepnem magam. Az akácerdőből néha, foltokban kilátás nyílik, ilyenkor örülök. Elérem a Kolping-házat, szépen gondozott kertű épületmonstrum viseli ezt a nevet – a térkép erdészlakként hivatkozik rá. Háromfős csapattal találkozom: Tonnakilométer és útitársai. Mennek, mint a szélvész. Tonnakilométerrel egészen Herencsényig fogjuk kerülgetni egymást. Autók zúgása hallatszik fel a főút felől, majd megérkezem a Kecske-domb nevet viselő ellenőrzőpontra. Itt Véha Bélával és útitársával futok össze, és velük még mindig nem válik teljessé a ma-még-találkozni-fogunk-minden-ellenőrzőpontnál-névsor. A pontőrök szörppel és sörrel kínálnak, én az előbbire szavazok, hiába az autentikus hangulatot erősítő Palóc márkanév.


A rövidke megállás után tovább hajszolom magam, homokrugdalva trappolok Béláék után, majd egy magányosan túrázó lánnyal és Lestattal is összefutok. Az akácerdő gyérül kissé, tehát egyre több kilátásban lehet részünk. 20 kV-os távvezetéket és a nyiladékban párhuzamosan haladó gázvezetéket keresztezünk, meredeken lejtő úton. Újnak tűnő aszfaltútra térünk, a sárga sáv mellé a lila Mária út csatlakozott nemrég. Az itiner szerint itt három éve még földút és sárga kereszt jelzés létezett. Az aszfaltút Csesztve és Balassagyarmat közvetlen összekötését oldotta meg a térkép alapján. Az út a falu felé lejt, és szerencsére nekünk is arra kell menni, egyenesen Csesztvére. Árnyék nincs sok, meleg viszont van, egyre jobban. Kissé belekocogok, hogy másféle mozgásban részesítsem lábaimat, de ebben a tevékenységben most nincs sok köszönet. Éles kanyarnál érem el a falut, miután újra találkoztam a reggel már látott Gézával és Miklóssal. Az ellenőrzőponthoz vezető gyaloghíd előtt át kell bújni egy fűz vaskos ága alatt, hangulatos. A vegyesbolt-kocsma duó rögtön a balra eső épület. Bribor és Vagdalthús is épp a helyszínen (amely a 20-as táv célja egyben) tartózkodnak, a pontőri feladatokat közben a boltban a boltosnéni és két fiatal, népviseletbe öltözött lány látják el. Készítek egy csoportképet a hőségben és a sok rétegnyi ruhában főddögélő rendezőségről. Itt is van frissítés: zsíros-hagymás-pirosaranyas kenyér, ásványvíz. Gondolkodom, hogy veszek kólát, de még úgy érzem, nem jött el a foszforsav ideje. Elbúcsúzom a szívélyes rendezőségtől – a két főrendezőtől azzal, hogy talán ma is találkozunk még.


Legközelebb ilyen hülyeséget, megígérem, nem mondok, mert nem sokon múlik, hogy a következő jónéhány napsütötte kilométeren nem adom fel a túrát.


Eleinte még nagy a vidámság. A faluból kifelé trappolva elsétálok a Madách-kúria mellett (amikor egyszer rég itt jártam, zárva volt), majd temető és hófehér, apró kápolna látható az útról. Ahogy eddig is, sárga sáv jelzést követve folytatom az utat, közben telefonon konzultálok Kerek repkénnyel. Felérek a Lipinyére, nyílt dombháton kell tovább trappolni, gyönyörű majdnemkörpanorámával. Látszik a Börzsöny, a Naszály és a Szanda kettős csúcsa, és ráadásul valami bátortalan szél is fújdogál. Teljes lehet a komfortérzet. A falu előtt már látott távvezeték mentén meredek lejtőn ereszkedem le a tetőről, nem messze az úttól Göröcpuszta épületei láthatóak. Előttem a távolban továbbra is a Börzsöny csúcsai tornyosulnak. Kukoricaföld mellé érkezem, az út mellett a homokos-löszös falban védett madarak fészkelnek, legalábbis erről tájékoztat egy szép nagy tábla. Trappolok egyenesen a forróságban, a homokban. Az iménti hirtelen hangulatbéli javulást jó nagy zuhanás követi. Fájni kezd a lábam, mindenhol egyszerre és szomjúság tör rám. Mindez egyik pillanatról a másikra jelentkezik, egyszerre kezd húzódni a vádlim és a combom, és valami kegyetlen szúrás jelentkezik a bal lábfejemben. Ez új. Ledobom a zsákomat a földre, nyújtok, lehúzok egy fél liter limonádét. Nem sokat segít, de megyek tovább, próbálva felvenni a Csesztve előtt oly könnyedén elkapott ritmust. Nem megy, viszont menetelek tovább, egyre álmosabban. A bal lábfejemben érzett pontszerű fájdalomra gondolok – lehet, hogy még egy túrabotot kellett volna hozni? Mivel jobbkezes vagyok, a botot hiába próbálom meg a balban is hordani néha, pár perc után valahogy mindig visszakerül az általános helyére. Közben feltűnik, hogy piros jelzés van az út mentén az eddigi sárga helyett. Ránézek az itiner térképére – nem olvasok bele a leírásba, ami ordító nagy hiba! - és megállapítom, hogy végül is, az irány megfelelő, a piros és a sárga közösen halad sokáig, hátha csak nincs felfestve az utóbbi. Aztán elszántan ballagok tovább, nagyjából jó irányban, viszont egyre jobban átadva magamat a zombi-üzemmódnak. Mellettem patakmeder és kukoricás.


Hídhoz érkezem, piros sáv jelzés hív át rajta, meg az Élet Gyöngyei út sajátos pöttyei is. Valami nagyon nem stimmel. Előkeresem a térképet a hátizsákból. Egy pillanat alatt felébredek és nagyon kellemetlent mondok magammal, a hiányzó józan eszemmel és a körülményekkel kapcsolatban. Hiszen most a Lókos-patak hídjánál állok, a falu, amelynek a házait látom nem túl messze, az Érsekvadkert, és ránézésre másfél kilométert jöttem rosszfelé. Visszanézek: tűző napon kellene visszasétálni a kukoricaföld mellett. Akkor inkább bemegyek a faluba és felhívom a rendezőket, hogy feladtam a túrát. Józanabb, „droidabb” énem ekkor felébred, morcosan néz és arra figyelmeztet, hogy ebből a helyzetből még nem következik a túra feladása. Megnézem a térképet. Ha továbbmegyek, és követem a régi piros jelzés nyomvonalát, akkor előbb vagy utóbb bele fogok futni a sárga sávba és azon térhetek vissza a helyes útra. Ez nem tűnik rossz ötletnek. Közben kiszámolom, hogy lassan annyi időt veszítek az előzetes tervekhez képest, hogy a reggeli vonat elérése bizonytalanná válik – de üsse kavics, a szintidő 24 óra, annak kell elsősorban megfelelni. Összeszedem magam, elindulok, életbe lép a helyzetmentő B-terv.


Eleinte egészen jól követhető az út, még egy darab réges-régi piros sávot is találok. Aztán a biztosabb irány elkanyarodik, éppen akkor, amikor sejtésem szerint el kell kanyarodnia északkelet felé. Az út jól járható, a keréknyomok alapján járják is. Bozótosban ballagok, majd elérem az erdő szélét. Eddig tartott a jó út, amely a közelben lévő méhkaptárakhoz vezet. Az általam követendő irány egyenesen megcélozza a dombhátat, meredek, benőtt ösvényen – pont olyanon, amilyennek egy ritkán járt turistaútnak lennie kell. Haladok rajta párszáz métert, csalán, szeder, rózsa, meg a jó Isten tudja, miféle tüskés növények nehezítik a haladást. Találok néhány csoffadt sárga jelzést, de a susnyás nyiladék itt megszűnik és nem lelem a jelzés irányának megfelelő ösvényt. Elindulok csak úgy, menetirányban: az órám szerint tíz percig küzdök a bozótban, ez legalább háromszor ennyinek tűnik a valóságban – majd hirtelen, egy dombtető után már lefelé botorkálva, belefutok a jelzett ösvénybe. Balra a sárga sáv elválása. Jobbra Véha Béláék. Utánuk eredek, de alig bírom tartani a lépést velük, utolérni pedig pláne nem vagyok képes őket. A jelzés éles, derékszögű kanyart vesz, itt megállnak pihenni, Béla megkínál gyümölcsös sörrel, elfogadok belőle egy kortyot. Aztán keverek magamnak egy magnéziumos-kalciumos pezsgőtabletta-koktélt. Ülök néhány hosszú percig, átgondolom az eddigi eseményeket. Aztán elindulok. Szalagozott úton hagyom el a piros sávot, a következő falu, Szente nem esik útba egyik jelzésnek sem. Hosszú, napsütötte lejtő áll előttem, majd a település hosszú, napsütötte utcája. Pihenőparknál veszem észre az ellenőrzőpontot, ahol a helybéli erősítésen kívül RitaB teljesít szolgálatot, szép népviseletben. Itt találkozom nagy örömömre Csapó Judittal és pesza91-gyel, és itt érem még az épp induló Szabó Elemért is. Lecsapok a frissítő szörpre, amelybe jégkockát is kapok, valamint felfalok pár szem pogácsát. Jólesik, köszönöm. Kapok egy szelet kexalámit is, ezt külön köszönöm. Bejegyzek valamit a pontőri vendégkönyvbe – megpróbálok legalább egy darab, értelmes, összefüggő mondatot kipréselni magamból. Megkérdezem a Dél-dunántúli frakciót, hogy elviselnék-e társaságomat – pozitív választ kapok, így innentől Judittal és Péterrel hármasban túrázva tesszük meg a hátralévő, mintegy hetven kilométert.


Aszfaltozott szerpentinúton hagyjuk magunk mögött Szentét, az egyik kanyarban a homokbányászat tilalmára hívja fel a figyelmet egy tábla. Igyekszem nem homokot bányászni hirtelen felindulásomban. Felérünk egy dombra, szalagokat követünk elszáradt kukoricás mentén. Oldalt kilátás, szép. Szemből Lada kombi száguld fékezés nélkül, nem szép. Kikecmergünk a porfelhőből, megyünk tovább: éles kanyarnál látjuk a kanyar csücskénél már járt túrázókat. Mi is kimegyünk a csücsökig, a térkép ide feltételes ellenőrzőpont lehetőségét lebegteti meg, helyesen. Enyhe szellőtől kísérve, szép kilátású dombokon túrázunk egy ideig, majd magasfeszültségű távvezetéket keresztezünk, amely a balassagyarmati és a nógrádkövesdi alállomásokat köti össze. Lebattyogunk egy völgybe, oldalt, a lápon túl erdő zöldell, előttünk dombok magasodnak, egyelőre elég messze. A völgybéli út országútra érkezik, a térképemen, amelyen a piros sáv még csak tervezettként szerepel, más nyomvonalon éri el Mohorát. Nekem ez is tetszik. Felaszfaltozunk a gyér forgalmú országúton a faluba, itt az ellenőrzőpontot a Mikszáth-Mauks-Emlékparknál találjuk. Vízzel, süteménnyel kínálnak kedvesen, és bár a falu előtt kitaláltuk a kocsma meglátogatásának szükségességét, itt sem utasítjuk vissza a felajánlott ételt és italt. Átsétálunk a Mámor nevű presszóba, kávét és kólát óhajtok fogyasztani egy ideje. Óhajom gyorsan teljesül. Közben törzsvendég-státusú helybéli bácsi próbál beszélgetést kezdeményezni, de a bevallása szerint általa elfogyasztott öt liter (azt már nem mondja, hogy miből ivott öt litert) ezt a beszélgetést akadozóssá teszi. Szerencsére a kávéscsésze elég széles ahhoz, hogy gond nélkül tudjak mosolyogni. A pultos néni kedves, a kávé finom. Rövid tartózkodás után távozunk.


Keresztezzük a 78-as számú (Aszód-Balassagyarmat-Ipolytarnóc, ugye) vasútvonalat, amelynek teljes beutazására még mindig elég jó esélyeim vannak. Elágazáshoz érkezünk, jobbra Cserháthaláp és Magyarnándor, balra Balassagyarmat felé lehet eljutni országúton. Mögöttünk az épp érkező busz az utóbbi helyszínt célozza meg. Néhány méterre mi is észak felé fordulunk, majd elhagyjuk az utat és megérkezünk a Dolinka-pincesorra. Kezdem úgy érezni, hogy már valahol tartok a túrán, és nem csak dombról dombra rugdosom át a homokot végtelen ismétlésben. Kedves pontőrcsalád fogad, vízzel, borral, főtt debrecenivel kínálnak, utóbbiból rögtön kettőt is kapunk Péterrel, fejenként. A pontőr kislány a díjazást számolgatja, szigorúan nem beszél a hollókői várható lángosról. Legurítok egy pohár 2:1 víz:bor arányú italt. További fontos tevékenység a félrehúzódva végzett, lábmosással kombinált zoknicsere, mosakodás közben igyekszem nem venni tudomást a víz körül döngicsélő pár tucat darázsról. Jelentős mennyiségű homokot távolítok el a cipőmből is, egyből sokkal kényelmesebbé válik a gyaloglás. Közben egy erősen berúgott, csoda tudja, honnan odakerült, nettó részeg bácsi elegyedik beszélgetésbe leginkább saját magával. (Pesza lefényképezte, mondván, hogy csak életképet akart készíteni, mire a bá': „Adok én neked életképet!” Nyilván csak viccelt, mert súlyos mozgáskoordinációs zavarokat véltem felfedezni nála.) Lelátogatunk a pincébe is, kibővülve az időközben megérkezett Lestattal és a már hivatkozott szürke pólós fiú – fehér pólós lány társasággal. Egy-egy pohár fehérborral kínál meg a gazda, ami nekem jólesik – viszont sajnos nehezen fogadja el, hogy nem mindenki óhajt borozni a társaságból. Iszom az egészségére, aztán távozunk a helyszínről.


Kanyarogva, az eddigeknél kevésbé homokos, tehát jobban járható úton hagyjuk magunk mögött Mohorát. Az útról a mai sokadik, ám az eddigek közül a legszebb kilátás nyílik a Szandára, amely légvonalban alig tíz kilométerre magasodik tőlünk. Egyre több a „rendes” erdős szakasz, a hőmérséklet ezeken a helyeken már egészen elfogadható – szabvány szerinti, tisztességes későnyári délután van. Elsétálunk a Nagy-kő mellett, majd lassú, folyamatos lejtéssel jutunk el Nógrádmarcal szélére. Betérünk a faluba – jól megnéznek minket az esti misére készülő hívek – majd a templommal szemközti orvosi rendelő előterében megérkezünk az ellenőrzőpontra. Két tizenévesforma lány és egy, tőlük alig idősebbnek tűnő fiú viszik a pontot, udvariasan kínálnak ülőhellyel, hideg vízzel és a vízbe helyezendő citromkarikával. Utóbbit vízivás után megeszem. A háromból két ifjú pontőr – ahogy a túrán eddig is sokszor – népviseletet öltött, amikor közös fotót szeretnék róluk készíteni, a fiú bemegy a mellényéért, így válik teljessé a kép. Tartunk itt pár perc pihenőt, mielőtt visszatérnénk a piros sávhoz, hogy folytassuk a túrát Herencsény felé.


Tágas réten, horgásztó mellett hagyjuk el Nógrádmarcalt, majd a jelzés az erdő felé irányít. Egyre jobban élvezem a körülményeket, ahogy haladunk: már nincs akkora hőség, mint délelőtt; még nincs sötét; kellemes erdei ösvények váltakoznak néhány mélyúttal; a társaság szórakoztató (én saját magamnak borzasztó unalmas lennék); jók a jelzések és a Kéktúrán megtett néhány lépés kivételével teljesen ismeretlen az egész környék. Erdészháznál találunk bőven termő almafát, majd lekaszált domboldal mellett haladva látjuk meg Herencsény szélső házait. A Hold régóta fent jár az égen, növő félköre teszi sejtelmessé a dombon álló templomrom látványát. Rövidesen besötétedik. Leballagunk a faluba, nyomóskútnál töltöm meg az egyik palackom. Aztán gyorsan visszakiabálom a többieket, akik már a túra további útvonalán akarnak haladni – előbb fel kell menni a Gyürki-hegyre, majd be lehet (lehet? kell! :)) térni a kocsmába, aztán az ellenőrzőpontra a Fonóba. Rögtön az első, a Gyürki-hegy meredekebb és magasabb, mint amire készültem, jól megizzaszt az emelkedő. Az oda-vissza azonban nem volt fölösleges: a Palócok Vigyázó Nagykeresztje a sötétben is lenyűgöző látvány, a kilátás Herencsényre és a lemenő Nap utolsó fényeiben fürdő, távoli hegyekre pedig gyönyörű. A bélyegzőt a kilátóhely korlátjára celluxozva találjuk, mindenki saját hatáskörben használhatja.


Lesétálunk a faluba, meredek, görgeteges az ösvény – fölfelé is az volt, csak nem tűnt fel. A kocsmában, ott van a nagy élet, meg körülötte, de kést nem látunk senkinél. Kultúrhely ez, útitársaimmal súlyosan csökkentjük a kólaállományt, én ezen felül neszkávéval próbálom javítani éberségemet. A rövid megállás után átsétálunk a Fonóhoz, ahol ismét Zsembáék őrzi a pontot, ebben három néni segíti őket. Túrós lepénnyel kínálnak, ami finom, igaz, „felénk”, apai nagyszüleimnél ez a fedőnév túrós fedvényű, de más jellegű tésztaételt takar. Megállapítom, hogy a palóc változat is van olyan finom, mint a Heves-környéki. :) A pontról Lestattal négyessé bővül a triónk, szalagozott úton hagyjuk el Herencsényt. Sötét van, előkerültek a fejlámpák, a túrós lepény, a kávé és a kóla együtt, valamint az esti kellemes idő beszédessé vidítottak. Felettünk csillagok ragyognak, látványukat nem zavarja pára és mesterséges fényforrás. A szalagozás lassan véget ér, megérkezünk az OKT-ra, tágas völgyben menetelünk Nógrádsipek felé. Béke van és nyugalom és jól járható, kényelmes út, amely távolról sem emlékeztet a Mohora előtt végleg elhagyott süppedős homokra. Mellettünk távvezeték, majd magaslesek jelzik az emberi jelenlétet. Kutyaugatás és motorhang erősíti ezt, majd megérkezünk Nógrádsipekre, ebbe a tágas zsákfaluba, ahol végre már tudom azt mondani, hogy itt már jártam. Hosszú utcákon sétálunk végig, a helyi fiatalság a buszmegállónál gyülekezik. Besétálunk a kocsmába, a Kéktúra bélyegzőjét kell felhasználni bélyegzésre, és mi felhasználjuk. Nem túl eredeti, de megint kávét és kólát óhajtok fogyasztani. Elücsörgünk itt is pár percig, a kocsma kis létszámú közönsége nem mutat kíváncsiságot irántunk – az előttünk áthaladókon már kicsodálkozták magukat.


Rövidesen továbbindulunk, a kocsma után nem sokkal a falut is elhagyjuk. Eleinte könnyeden emelkedő utunk fokozatosan vált meredekebbé, majd jelzésváltás történik, de a meredekség marad. Kék kör vezet a Dobos-kút felé, szépen felsétálunk a forráshoz az éjszakában. Az ellenőrzőponton ér az új nap, éppen éjfélt üt az óra valahol máshol. Iszom egy bögrényit a jéghideg, a tájékoztató tábla szerint a tisztiorvosi szolgálat által bevizsgált forrásvízből, enni is kapunk a pontőröktől. Távozunk, hosszú, meredek kaptató felé irányítanak a jelek. Az emelkedő végét a Dobogó-tető jelenti majd, addig is jelzést váltunk. Az ösvényen rengeteg sziklakibukkanás látható és nem látható, utóbbiakba Péter úgy rúg néha bele, hogy nézni is fáj. Felérünk a Dobogó-tetőre, itt vár a mai első működő feltételes ellenőrzőpont, bójával, kóddal. A geotorony oldalát lefényképezem, nincs kedvem még azt sem megnézni, hogy egyáltalán lehetséges-e felmászni. Pedig biztos szép lenne az éji kilátás. Eltűzünk a hegytetőről, amely a túra egyetlen, 500 méter feletti pontja, mint az az útleírásból is kiderül. Némi kanyargás után a hegygerincen elérjük a Kéktúrát, amelyet hosszú ideig követünk, többnyire erdőben, néhol susnyásban és főleg lefelé. Már Hollókő határában kell elhagyni a következő beígért feltételes pont, a Várkút-forrás felé. Az ösvény hosszú ívet leírva közelíti meg a vasas vizű forrást, ahol feltétellel vagy anélkül, de most nincs ellenőrzés. A víz miatt viszont már megérte a kitérő. Az egykori (?) vízüzemi épületeknél próbáljuk először megtalálni az innen elfelé vezető ösvényt, de kell egy kis éji kavargás, amire rálelünk a jelzett útra. Ki lehet találni, ki lépett az ösvény mellé, térdig a csalánba a nagy keresésben.


A vár előtti térig jó meredeken kell összeszedni a hátralévő szintemelkedés egy komolyabb szeletét, és ha ez nem lenne elég, a tértől – cselesen – még magasabbra kell kapaszkodni, és csak onnan leballagni a falu felé. Eleinte csodálkozom is, de rájövök, hogy az oda-vissza elkerülése érdekében történik ez a kis kerülő. Így a kék jelzés Felsőtold felőli ágán érkezünk majd a faluba. Parkolónál érjük el a műutat, majd vadonatúj kopóréteggel ellátott utcán battyogunk le a Pajtakertig, ami egyfajta utolsó nagyobb pihenőhely a túrán, és egyben a 80 km-es táv célja. A Dolinkáról ismerős házaspár őrzi a pontot és kínál fokhagymás tésztájú lángossal. Finom, de kissé száraz, így elropogtatok mellé egy paprikát saját készletből. Van pontőri pezsgőtabletta is, vízbe dobva finom, de általam meghatározhatatlan ízű itallá válik. Újabb zoknicsere válik esedékessé, a lehetőségekhez képest pormentesítem a lábam és a cipőm, majd a tartalék zoknit szépen elcsomagolom. Ennek eredménye, hogy pár percig a jelenlévők segítségével kétségbeesetten keresem az inkriminált ruhadarabot. Ejnye. A malőr hatására úgy érzem, újabb adag kávét kell elfogyasztanom, és ezt meg is teszem, a saját készlet felének felélésével. A pihenőnél válik világossá, hogy a hajnali vonat eléréséhez sem erőm, sem kedvem nincs, viszont a szintidőből még bőséges tartalékkal rendelkezdünk.


Az Ófalu felé hagyjuk el Hollókőt. Abban a napszakban járunk itt, amikor a látogatók többsége vagy nincs jelen, vagy valamelyik vendégházban alszik – ez azonban kevéssé vigasztalja például Juditot, aki még sosem járt erre. Néhányan szemből érkeznek, ők nem találták meg a vár alatti nyeregből a dombtetőre vezető szalagozást, így nekik a táv és a szint is többre adódik pár méterrel. Elérünk egy kerékpárutat, bazinagy tábla hirdeti, hogy melyik uniós forrásból mennyi pénzt költöttek névleg a környező néhány létesítményre. Nem tudom, kötelező-e ez az ízléstelenül nagy plakátokkal történő propaganda, vagy csak valaki túlteljesíti az elvárásokat, de ez már nálam a kívánttal ellentétes hatást ér el. Tehát kerékpárútra érkezünk, amely dombokon át hullámozva, majd részben a Hollókői-patak völgyében szeli át a tájat Rimóc felé. Nekünk most az a falu nem számít úticélnak, a szomszédos Nagylóc viszont igen, tehát élénk érdeklődéssel várjuk, hogy mikor kell eltérni a híres Északi Zöld jelzést követve jelenlegi irányunktól. Néhol vaskorlátok jelzik egy-egy földút kereszteződését, ettől eltekintve szinte eseménytelen az út. Felettünk csillagrengeteg, előttünk már kevesebb kilométer, mint amennyi mögöttünk maradt. Egy vaskorlátnál magányos túrázó tétovázik, talán CsST topiktárs, és tétovázása hatására mi is szétnézünk, nem volna-e szükséges letérni az útról. Nem volna. Megyünk tovább.


Amikor le kell térni, akkor szerencsére óriási mennyiségű papírtábla tájékoztat erről, és a híres zöld sáv is felbukkan. Eleinte úgy látszik, pont szembemegyünk eddigi irányunkkal, és ez egy ideig igaz is, majd lassan elkezd távolodni egymástól a két irány. Mellettünk távvezeték, előttünk szántó, mögöttünk szántó, körben erdősáv. Az egyik erdősáv mellett balkanyar, emelkedőre térünk, hirtelen le kell küzdeni némi szintet. A tetején aztán váratlanul felbukkan az ellenőrzőpont, a Nagylóc, Kavicsos-hegy nevű. Bélyegző lóg, alatta vizespalackok és némi keksz. Gyorsan lerendezzük az igazolást és ledöcögünk Nagylóc kies utcáira. A kocsmát nyitva találjuk, a közönség már nem táncol, csak létezik, és néha a mellékelt szintetizátor segítségével énekelni is próbál. Amíg a kávéra várunk, Juditot leszólítja egy, öntudatától egyre távolabb kerülő egyén, aki innentől folyamatos bolygó mozgást valósít meg társaságunk körül – szerencsére a beszélgetésbe nem tud beleszólni. Ugyanis ezen beszélgetés moderátora és fő irányítója egy szőke srác lett, aki nem annyira részeg. Pesza felé fordulva elmondja, hogy vannak szalagok és valami expedíció és valami mérési pont, de ő nem érti, miért oda küldik a turistákat, ahol ő szokott motorozni. Megint küzdenem kell a nevetéssel, egyrészt a srác sajátos szóhasználata (nem a tájszólása, mert az nincs, inkább a szókészlete) miatt, másrészt azért, mert valahol mégiscsak jót akar, hiszen ötször biztosan elmagyarázza, merre kell mennünk. Közben Judit spontán udvarlója valamit csinál a szájával, ami talán hangképzés szeretne lenni, de ez a feladat néha meghaladja erejét. Udvariasságból csak odakint nevetünk.


Kikanyargunk Nagylócról, a földút és a mellé lassacskán megérkező murvás út Apácapuszta felé veszi az irányt, ahol sikerül majdnem eltévedni. Mivel nem váltunk időben a két irány között, kissé bekeverünk egy bakoszlophoz, amelyen régi-régi sárga sávot, odébb, az oszlopsort a tanya felé követve pedig zöld négyszöget találunk. Rövidesen sikerül feloldani a helyzetben lévő ellentmondást (a tanya marhára nem megfelelő irányban van, és jó sokan összegyűlünk amúgy is), és némi mászást követően rátalálunk a zöld négyszög kezdetét is jelző iránytáblára. Eszerint a Várad-dombig tartó másfél kilométer megtételéhez fél órára lenne szükség – nem tagadom, szívem szerint most nem is szánnék rá kevesebbet. Könnyed emelkedőn kell felsétálni, majd még egyen, és egy magasles mögött, erdőszélen vár ránk a nagylóci arc által már beharangozott feltételes pont, a túra második ilyen objektuma. Lassacskán megvirrad, ideje eltenni a lámpákat. Mellettünk napraforgótábla, felettünk a kelő Nap lilára, narancsszínűre festi a felhőket. Tőlünk nyugatra Szécsény házai láthatóak, tőlünk keletre a Karancs és a környező hegyek. A Salgóvár mellett bíborszínű ív bukkan fel, a Napkorong teteje. Lenyűgöző látvány és mivel szentimentális kedvemben vagyok, hagyom, hogy lenyűgözve legyek. Ha valaki megkérdezi, miért jó ennyit gyalogolni, hiába mesélem el az ilyesfajta élményeket inkább annyit mondok, hogy azért, mert jó. Ez a napkelte pedig bekerül az idei legemlékezetesebb pillanatok közé.


Utolér sétáLós bácsi, potom három és fél órával indult később, mint én – innentől négyesben folytatjuk a túrát. Köves, aszfaltos lejtőre érkezünk, amely a lejtő aljától sima aszfaltúttá lényegül át. Kőkereszt után érjük el a tegnap már érintett 22-es főutat, majd ezen érkezünk meg Szécsény városába. A túra útvonala átszeli a látványos, szép belvárost. Várkapunál szólít meg fejkendős, idős néni, hogy ugyan hová tartunk. Templomok, kastély, régi, szép házak sorakoznak utunk mentén, aztán hirtelen egy Kollégium felirattal ellátott épület bukkan fel, molinóval. Megérkezünk. A célszemélyzetet egy fő Vagdalthús alkotja, a holtfáradt és a borzasztóan kialvatlan állapotok között ingázva, de törve nem. Kapunk tőle díjazást: nagyon szép oklevél jár és fára ragasztott, palóc hímzésű díszplakett. Néhány percig tanácstalanul ücsörgök (a vonat, ugyebár elment és most kicsit elveszettnek érzem magam), aztán elbúcsúzom útitársaimtól és Vagdalthústól – utóbbi a kezembe nyom egy lepényt még, és elindulok buszállomást keresni. Rosszfelé. Megfordulok, telefonos segítséget kérek Repkénytől menetrend ügyében – az itiner Balassagyarmatig ír menetrendet, de onnan még valamerre tovább kell jutnom. Információval ellátva sietősre veszem lépteimet, negyed nyolckor jön a Salgótarján – Vác járat, és az nekem éppen megfelel. A busszal egy időben érkezem az állomásra, felszállok, jegyet veszek, a sofőr pedig leszáll. Menetrend szerint itt jár pár perc pihenő. Közben megérkezik a mögöttünk nem sokkal célba ért CsST, Balassagyarmatig beszélgetünk, ahol ő leszáll, én pedig végigalszom az utat Vácig. Éppen a buszállomás előtt sikerül felébredni, de az igazi sokk leszállás után ér, amikor el kell indulni gyalog a vasútállomásra. Az hagyján, hogy a kisgyerek, akit az apukája kísér, lehajráz, de két, egymást támogató néni is fejcsóválva hasít el mellettem. A buszállomástól a vasútig való eljutáshoz az általában szükséges másfél perc helyett bő hét percre van szükségem, és kivételesen örülök, hogy a váci állomás vágányait szintben lehet megközelíteni. Felszállok az alacsonypadlós Flirtre, fél óra alatt visszaérkezem Budapestre. Hazaérve első dolgom megvizsgálni a lábaimat, a bal lábfejem ránézésre másfélszer akkora, mint a szintén feldagadt jobb. Ez persze túlzás, de pár napig tényleg képtelen vagyok cipőt felvenni – a megoldás tényleg a két túrabot lett volna (vagy egy sem, de az olyan unalmas), mert így szinte biztos, hogy az aszimmetrikus terhelés miatt lett szafaládé méretű minden lábujjam.


A vége előtt ideírnám a fogyasztásomat „százon”, hátha tanulságos: megittam 11,5 liter vizet és üdítőt, plusz kávéból annyit, mint egy skandináv krimi szereplői egyetlen fejezetben. Ehhez képest keveset ettem: az első ponton két szelet zsíros kenyeret, Szentén néhány szem pogácsát és sütit, Mohorán sütit és Dolinkán egy pár debrecenit, kenyérrel, Herencsényen kettő lepényt, Dobos-kútnál kenyérlángost, Hollókőn lángost és a célban megint egy szelet lepényt. Ha ezt összeadom, akkor jön ki egy átlagos napi ebédem.


Szeretném megköszönni minden rendezőnek a kiváló túrát. Ahogy Zete is írja: nem egyszerűen túrát akartak rendezni egy szép helyen, hanem tényleg meg szerettek volna mutatni minél többet abból a tájegységből, amelyet ismernek és amely kedves számukra. Az útvonal nekem tetszett, a homokos terep pedig egy olyan adottság, amit szerintem érdemes volt elviselni. A jelzések jórészt kiválóan követhetőek, látszik, hogy sok munkát kellett beleölni a felújításukba, esetenként talán a létrehozásukba. A túra meghozta a kedvemet ahhoz, hogy újra ellátogassak (vonattal, ahová lehet :)) Szécsénybe, Balassagyarmatra, Hollókőre, Csesztvére, Mohorára és általában azokra a helyekre, ahol a látnivalókra nem maradt elég idő – és a 78-as vonalat is tényleg be kellene utazni. Köszönöm a társaságot Juditnak, Péternek és azoknak, akikel hosszabb-rövidebb időre együtt haladtam: Bubuéknak, Lestatnak, Béláéknak. Gratulálok mindenkinek, aki ebben a kánikulában egyáltalán nekivágott a túrának, bármelyik távról is legyen szó.


-Kékdroid-


Szerepeljen itt néhány kép a túráról.

 
 
Szurdok / ÚtvonalkövetőTúra éve: 20122012.07.03 12:52:39

Szurdok 40 – szalagozás


(Csak röviden, mert még le sem zajlott a túra, de a beszámolót már megírtam róla.)


A szalagozós társaságot idén EduShow és Bubu és én alkotjuk. Kezdés: reggel háromnegyed három. Befejezés: az utolsó, fél kilences buszt azért sikerül elérni.


Pomázon sötét van, a Janda-kulcsosháznál szintén. Június végéhez képest hűvös a levegő, szerencsére ez jellemző az egész mai napra. Vasárnapra, a túra napjára már hőségriadót ígérnek. Ez be is jön, a napi csúcshőmérséklet az időpontnak megfelelő, sőt.


Susnya alig akad az útvonalon, a Nagy-Csikóváron szinte táncolni lehet, akkora a szabad hely. Később a hagyományosan nehezen járható helyeken is azt tapasztaljuk, hogy megszelídültek, könnyebben, de legalábbis kényelmesebben járhatóak, mint korábban.


A Holdvilág-árok könnyen járható, az árok felső végében végzett feltárás folytatásának egyelőre nem látszik nyoma. A Salabasinán is különösebb gond nélkül sikerül végigmenni. Odébb Tölgyikrek következnek, majd a sárga sávval jelzett hosszú gerinc, erről lejtőn trappolunk le a Szent-kúthoz. Reggelizés, főtt tarját hoztam néhány szelet kenyérrel. A Szent-kút vizét kalciumos pezsgőtablettával tuningolom – nincs is bajom egész nap.


A Dera-patak szurdoka továbbra is gyönyörű és kényelmesen járható. A végében újonnan feltárt barlang száját vizsgálhatjuk. Magányos krosszmotoros gyerek tép el eközben a Szurdok felé. Újdonság továbbá, hogy a motorizált természetjárásnak minden eddiginél több nyomát lehet felfedezni útközben.


A Szurdokot követő lapuleveles-csalános szakaszt részben kitisztították, csak egy egész rövid részen kell a susnyában lépkedni. Mondhatni, elvész a hely sajátos hangulata.


Pilisszentkereszten teszteljük a cukrászda kínálatát, majd nem sokkal később a Klastrom-kút vizét. A környéken érdekes, narancssárga szalagokkal találkozunk.


A Vaskapu-szikla kimarad, erről most nem írok.


A Vaskapu-völgy nem marad ki teljesen, erről is majd később.


A Zsivány-szikláktól szép a kilátás, innen megnézhető a Vaskapu-szikla is, például egy erős távcső segítségével.


Dobogókőn kicsi a forgalom, alig lézeng pár kiránduló. Nem maradunk sokáig, még enni sem állunk meg, érezhetően szoros lesz az érkezés. Viszont kinézünk a kilátóhoz, gyönyörű tiszta kilátás a jutalom érte. Csakúgy, mint a Rezső-kilátótól. Nyugaton-északnyugaton a Tribecs és a Madaras-hegység zárják le a láthatárt, előttünk a Börzsönyben szinte kivehető a geotorony a Csóványoson, kelet felé tekintve a Mátra tökéletesen látható, mögötte kikandikál a Nagy-Eged is. Hazaintegetek lélekben.


Lesétálunk a Fényes-forráshoz, amiről most már végképp nem tudom, hogy látogatható-e. Talán igen, talán nem. A nyomok alapján mindenesetre látogatják. A Lukács-árok kétségkívül érdekes, az útvonal a felső végét érinti. A nálam lévő szalagos szatyrot Bubura bízom, lesétálok az árokban. Járható.


Meglepően sokadik alkalommal járok úgy a Rám-szakadékban, hogy azon a társaságon kívül, amelynek én is tagja vagyok, nem fordul elő senki más. Különös. Ezúttal egy fiatal párt látunk sakkozni a völgy bejáratánál, később két túrázót vélek megpillantani a szakadék végében, jóval magunk előtt, valamint ketten érkeznek szemből, az első létránál. Slussz. A szakadék szép, és mivel eddigi társainál nagyjából könnyebben járható, sok lehetőség van nézelődni, fotózni. A Rám-szakadéktól a Rám-hegyig szalagozunk.


A Rám-hegy hivatalosan kimarad – ez a bejáráskor még nem ismert, így felmegyünk nézelődni.


A távvezeték nyiladékában induló ösvény viszont nem marad ki. Jó meredek, ám idén jól járható is. Nem a mi kedvünkért tisztították ki a nyiladékot: a vezeték vadonatúj faoszlopokon jut el Dobogókőre. A lemenő Nap fényénél érkezünk fel a Thirring-körútra, kikerül a mai utolsó iránytábla. Ellátogatunk a Hegedűs Róbert-emlékhelyre, a kopjafa bánatosan csillog a napfényben.


Felsétálunk a szerpentinen, papucsos társaság érkezik csúszkálva szemből. A tetőnél még egyszer kilátogatunk a kilátóba, majd a múzeumnál készül el a célfotó. Nyolc percünk maradt a busz indulásáig, ebbe belefér egy vacsora-előzetes. Sofőrünk a menetrend betartására kínosan ügyelve kanyarog járművével Pomázig. A Bubumobil a hajnali felvételi pontig szállít, innen egyéni közlekedéssel jutok haza.


Fejlemények fejlődnek. Érik egy szombati újrajárás, és ez megalapozza a következő, pársoros beszámolót:


Szurdok 30 – bejárás


Vacsora közben Kerek repkény felveti, hogy akár most, azonnal is elindulhatnánk a Szurdok bejárására, legalább nem sülnénk annyit a várható hőségben. Ám legyen. Az ötlet megfogalmazásától számítva másfél óra telik el, és máris Pomázon vagyunk. Lehet menni, bele az éjszakába.


A kisváros nyaralóövezetében egyszer eltévedünk, ezzel letudjuk az összes ilyen irányú programot erre a túrára. Pedig ott a szalag, amit nem egészen három napja kötöztünk ki.


A Csikóvárak oldalából nagyon szép az éjszakai kilátás a környező összes településekre.


A Holdvilág-árokban holdvilágnál sétálunk le. Denevér ciripel, bagoly huhog, mindenféle kisállat motoszkál az avarban. Megnyugtató, hogy van valami más is, ami zajt keltsen. Amúgy eléggé félelmetes ez a hely, bár ésszerű ok nincs rá, hogy annak érezzem - igaz, én egy temetőben is tudok félni.


A Salabasina-árok felé nem térünk el, mert már a Holdvilág-árokban is majdnem elestem a saját lábaimban. Így Tölgyikrekig találkozunk egy összegömbölyödött sünnel, néhány eliszkoló őzzel, és egy gyanakvó borzzal. Mindemellett itt is hallunk denevért, baglyot, mindenféle kisállatot az avarban. Van társaság.


Tölgyikreknél – és később a dózerútra visszatérve – megvizsgáljuk a vasárnapi kerékpárverseny szalagjait. Feliratos, és másfelé megy, mint a miénk.


Szent-kútnál alszunk, két és fél órát. A pad nem túl kényelmes – nem erre találták ki –, de legalább jó hűvös van. Aztán le a Szurdokba, fel a Szurdokon, ki a csökkentett üzemű susnyáson. Klastrom-kútnál táborozókat találunk, detoxikáló forrásvizet vételeznek. A szemeiket és az üres üvegeket látva szükségük is lehet rá.


Besétálunk az erdőbe, úgyis kezd meleg lenni, pedig még reggel hét óra sincs. A Zsivány-szikláknál gondolkodunk egy reggelizős megálláson, de akkor már érjünk fel Dobogókőre.


A hegytetőn a kilátás a szerdaival szemben most párás, az ég inkább szürke, mint kék. Azért szép. A Matyi büfét már nyitva találjuk. Megreggelizünk, aztán a fokozatosan erősödő hőségben hazautazunk. Megfigyelhető, hogy Pomáztól számítva a visszaút fél órával hosszabb, mint az odaút. Ennyit jelent a hétvégi menetrend és a hosszabb útvonalon járó HÉV-pótló.


Másnap hajnalban a rajtban alkalmatlankodunk, utána pedig a Vaskapu-völgy felső végében őrizzük az áthelyezett pontot. Ide is jól fel kell jönni. S a túrázók fel is jönnek, szorgalmasan. Van, aki fáradtan, van, aki kevésbé. Kijár a gratuláció mindenkinek, aki ma nekivágott: ez a túra még a szalagozáskori kellemes időben is komoly kihívás, a július eleji hőségben pedig fokozottan az. Köszönöm mindenkinek, aki eljött, a megtisztelő részvételt! Számos ismerős érkezett, sok visszatérő Szurdok-járó, de jöttek jópáran olyanok is, akiket még nem láttunk ezen a túrán - összesen 238-an indultak ma útnak a túrán. (Talán Bubu majd pontosít. :)) Az őrködés végén a 30-as távot söprő szötskével, majd a Zsivány-sziklák kilátójától Laci069-cel felsétálunk Dobogókőre, majd Laci hazáig fuvaroz – köszönet érte. Jövőre hátha sikerül megegyezni az illetékesekkel, hogy újra a szép kilátást nyújtó Vaskapu-szikla tövében pontőrködhessünk.


-Kékdroid-


Képek a szalagozásról.


Képek az esti-reggeli bejárásról.


Kerek repkény készített egy csomó képet a hozzánk érkező résztvevőkről. Ezek a képek és még néhány a rendezés napjáról itt láthatóak.

 
 
Buda HatáránTúra éve: 20122012.07.03 12:20:45

Buda Határán 50 – szalagozás


Budatétény, buszmegálló az étkezde mellett. Hárman indulunk: Bubu, Lestat, én. Kápolna a Kápolna utcában, kérdésre karikázunk választ, nyomóskútból töltünk pohárnyi vizet. Hetes út a Balaton felé, nincs forgalom, amit feltartsunk, kipróbáljuk a nyomógombra nyíló átkelőt. Szoborpark, szigorú arcú alakok néznek sápadt lidércfényben. Tétényi-fennsík, kanyargunk csapásról csapásra. Nem is annyira távol, a Zsámbéki-medence felett vihar tombol, sűrűn csapkodnak a villámok. Jó lenne, ha nem érne ide. Ez a kívánság ma később átalakul: jó lenne, ha ideérne. Egy vihar. Vagy legalább a széle. Kamaraerdőben új tanösvény új táblái tájékoztatnak dolgokról. Egyszer még kérdezhetünk róluk valamit, néz merengve a főszalagozó. Lassacskán kivilágosodik, a fény előjelzője a mára rendelt hőségnek. Emelkedünk, a tetőn még áll a sétáLós bácsi-kilátó és a bunkerrendszer és az adótorony. A Kő-érhez vezető lejtő eleje benőttebb, mint eddig valaha. Utcára érkezünk, kutyák lófrálnak szabadon. Előttünk hever az útvonal: átkelni a lapályon és fel a szemközti hegyekbe. Villamos jobbról, villamos balról, vasút, repülőtér, autópálya. Kikötő még nincs a közelben. Kerítés mögötti magánkegyhely viszont van, imádkozz és dolgozz, hirdeti a latin felirat a kereszten. Az Egérútnál új utat keresünk és találunk, névtelen közterületen haladunk, itt a helyrajzi szám a mérvadó. Bentebb lakópark, fentebb budaörsi ingyenes városnéző buszjárat megállója. Annyira városnéző, hogy néhány viszonylaton gyalog gyorsabb eljutás biztosítható. Felsétálunk a Tűzkő-hegyre, néni figyelmeztet, hogy lefelé meredek jönni. Felfelé is meredek menni.


Fent kilátás, leendő ellenőrzőpont, tanösvény táblái. Enyhe lejtőt követ sok emelkedő, szeméthalomnál érünk el turistajelzést. A halmon bánatos kutya matat a háztartási hulladék tengerében, ránk se hederít, szerencsére. Átosonunk a felségterületén, felcaplatunk a Frank-hegy oldalán. Mögöttünk párás hajnalra ébrednek Budaörs lakói. A távolban emelkedik a lakihegyi adótorony és a Dunamenti Erőmű három magas kéménye, a többi látnivalót elfedi a pára és a napi szmog. A turistaháznál csodálkozó autós ad elsőbbséget az erdőben. Bemegyünk a csalitosba, a Kakukk-hegy csúcsán helyezzük el a következő ellenőrzőhelyet. Buszforduló következik, Kerek repkény bukkan fel reggelivel és kávéval, aztán eltűnik. A reggeli viszont marad, tehát nem látomás volt. Piros sávig sétálunk fel, aztán magaslesnél térünk rá a benőtt határárokra. A magasles színe alapszín, a magasles színe a piros komplementere. Ki kell találni majd valami újat ide. Lekanyargunk a susnyán, az eleinte trükkös út lassan egészen járhatóvá válik. A Meteor túra itt betérő saját jelzését eltüntették, csak a két csavar maradt benne a fában. Leballagunk Makkosmáriára, következik a Budakeszi feletti csalinkázás, a lila színű jelzés a Mária úthoz tartozik, szépen, igényesen vezet két település határán. Amire végzek a reggeli utolsó felvonásával, megérkezünk a kisváros nem is olyan kis boltjába, bevásárolunk ezt-azt. Felsétálunk az emlékműhöz, ami nem is honfoglalás, hanem Himnusz témájú. Útitársaim még nem ettek, hát most pótolják, én pedig egyszerűen csak meghosszabbítom az imént befejezett étkezést. Továbbinduláskor intünk búcsút a hűvös időnek, amely a nyári kora reggeleket annyira fel tudja dobni. Következik a perzselő napsütés és az aszfaltolvasztó meleg – igazi nyár ez.


Gőzmozdonyhoz (376,589) teszek kitérőt, fotózási céllal, majd a többiek után sietek, de ők megálltak, naptejet alkalmaznak külsőleg. Szanatórium, Vadaspark, játszótér. Bemegyünk, teszteljük a helyszíni létesítményeket, aztán séta tovább. Erdőszél, mező, erdőfolt, erdőszél. Rét, pázsitfűfélék, látványosság jobbra a János-hegy. Hőség, figyelemelterelő: amíg azzal vagyok lekötve, hogy főlök, nem foglalkozom mással. Kikerül még egy feltétlen ellenőrzőpont, egyedi kóddal. Lesétálunk Adyligetre, van bolt és fagyizó és kocsma, aztán leülünk a majdani rajthelyként szolgáló pavilonnál, hűsölni egy kicsit.


A várva várt Vakond utcai nyomóskút átlényegült tűzcsappá, itt tehát elmarad a mosakodós megállás, van helyette aszfalttaposás az erdőszélig, közben a házak között adódik kilátás Pesthidegkút házaira. Aztán bevetjük magunkat a kerítés susnyás szélébe. Ereszkedés. Hűsölünk egyet a Remete-szurdokban, Lábatlan (ez itt a bújtatott reklám) gyík tekereg a turistaúton. Kikapaszkodunk a völgyből, sziklás, poros ösvényen érjük el a Remete-hegy kilátópontját, elsétálunk az előző pár évben pontőrködés keretében alaposan megvizsgált elágazáshoz. R.Gellért várható ide a pont őrének. Budaligetnél visszanézünk a civilizációba, majd az Alsó-Jegenye-völgy felé elhagyjuk. Megszemlélhető közben a Mária út kapcsán kihelyezett, igényes jelzőtábla. Végigbattyogunk a Rózsika-forrásnál lévő pihenőig, újabb, kényelmes emelkedőn vágjuk le a sárga sáv kanyarulatát. Megszemlélhető egy kihelyezett papírlap, valaki táskát talált, tulajdonosa átveheti, ha jelentkezik. Felballagunk a Szarvas-hegy nyergébe, újabb zsírkréta-pár kerül ki. Gerincúton sétálunk el a helyszínről, észak felé a Pilis hegyei vesznek el a párában, dél felé a Budai-hegység kevéssé távoli csúcsai sápadtkék körvonalakként jelennek meg. A Vera-pihenő után elhagyjuk a gerincet, közel egyenes úton trappolunk le az Aranyhegyi-patak völgyébe.


A patak gátján vezető utat többé-kevésbé lekaszálták, így egy újabb csalános húzható ki a képzeletbeli felsorolásból. Egy rozsdálló korlátú hídnál találkozunk a Kéktúra régi jelzéseivel, méghozzá rögtön legalább néggyel. A híd túloldalán lovak legelésznek, majd egy rozoga átkelőnél visszatérünk a túra eredeti nyomvonalára. A lovardából egy férfi támolyog ki, elmondjuk jövetelünk célját, elkezd sűrűn szabadkozni, hogy nincs végig lekaszálva a gát, és természetesen meg fogja kötni a kutyát, és a gáton legelésző kecske egyáltalán nem bánt. Tényleg nem bánt, még nem hallottam arról, hogy vérszomjas kecske embert evett volna. Látva iránta viselt viszonylagos közönyünket, elkezd mekegni, egye fene, fényképezek. Közben motorvonat zötyög el Budapest felé. Követjük példáját, egy rövid szakaszon azért visszaköszön a csalitos, átkanyargunk a vasúti híd alatt, besétálunk az ürömi megállóhelyre. Néhány majdnem-utas tanakodik, hogy elment-e a vonat, kiábrándítjuk őket, hogy ha azt a bizonyos vonatot várnák, amelyet mi is láttunk, akkor a válasz igen. Megcélozzák a buszmegállót, mi pedig megcélozzuk a közeli kisboltot. Töméntelen mennyiségű üdítőt veszünk, amelynek komoly hányadát rögtön a buszmegállóban elfogyasztjuk. Pedig az út túloldalán ott áll a működő nyomóskút.


Felbóklászunk a Péter-hegyre, tanösvényt érünk el, az út mentén mély üreg tátong, még talán nem is léptem oldalra megnézni. Most megteszem. Mély és üreg. Tovasétálunk a piros T-k mentén, dombtető, vagyis hegy, újabb zsírkréták kerülnek a helyükre. Leballagunk a lakóövezetbe, kék kutat érintünk, majd besétálunk a bányaudvarba. Csak azért, hogy kimászhassunk belőle, kilátásban bővelkedő szakasz következik. Akad látnivaló a hegyek látványát keresőknek és a városi tájat kedvelőknek is. Házak mentén csalinkázunk fel Üröm szélére, majd a villanegyed után rátérünk a piros sáv jelezte útra. Az út szélén karókra festették fel néhány híresebb pilisi hegycsúcs magasságát. Kelet felé a két Megyer látható, Békás és Káposztás. Egyik közelebb, másik távolabb. Köztük híd, impozáns. Elsétálunk az egykori kilátó mellett, leereszkedünk kissé, majd felballagunk a Puszta-dombra, kereszthez. Következik Békásmegyer, végállomás. Kinézünk az iskolához, aztán mindenki a tömegközlekedés számára megfelelő eszközével távozik a helyszínről. Köszönöm ezúton is a társaságot.


A bejárások sora azonban itt nem ér véget: szombaton Kerek repkény társaságában autóbuszos, majd gyalogos szalagellenőrző kirándulást tartunk a Tétényi-fennsíkon és a Kamaraerdőben. Visszakötjük az átkötött szalagokat, egyéb tekintetben nem tapasztalható rendellenesség. Vasárnap pedig eljön a túra napja, Hevér Évával és Repkénnyel hárman rajtoltatjuk a tízes táv résztvevőit a 21-es busz végállomásától, ismerősök és ismeretlenek tömegei érkeznek és túráznak tova, lelkes elsőbálozók, sokszoros visszatérők és fáradt tekintetű duplázók-triplázók egyaránt. Köszönöm mindenkinek a megtisztelő részvételt! Végül Pinkert Laci bontja a pontot, elágazásékat, mint seprűket már csökkentett üzemmódban (molinó, asztalok, miegyéb nélkül, viszont bélyegzővel még felszerelve) várjuk, aztán elbuszozunk, haza.


-Kékdroid-


Képek a szalagozásról.

 
 
Olajos Körút 40/30/20/10Túra éve: 20122012.06.20 15:18:02

Olajos körút 30


A szervezőkkel egyszerre, háromnegyed hétkor állok meg az Olajbányász Kultúrotthon (ex Déryné Kultúrház) parkolójában Bázakerettyén – a jármű utasai Kerek repkény, Dóri és Dani. Az első pillanatban tapasztalt káosz viszonylag hamar lecsillapodik, a jelenlévő túrázók figyelmét nevezési lapok kitöltetésével terelik el. A rajtra várakozók között van Ildikó, stalker és még néhány, jellemzően a dunántúli túrákról ismerős túrázó. Jelen van egy német házaspár is, mindenáron a negyvenes távra óhajtanak nevezni. Segítek kitölteni a nevezési lapot, elmondom, hogy a táv inkább 45 km hosszú, és sok a nyitott, aszfaltos szakasz. Közben Repkény elintézi négyőnk nevezését, szinte jelképes, ötszáz forintos díjat fizetünk fejenként. Megnézem a kapott itinert, nem különbözik attól, amilyet két éve kaptunk ugyanezen a távon. A félbehajtott A/4-es lap egyik oldala 1:38462 méretarányúra nagyított térképet tartalmaz, a követendő utat vastag vonal jelzi. A másik oldal egyik fele címlapot, másik fele pedig valamekkora információtartalmat hordoz. Az útvonal leírása a jelzésváltások leírásában valósul meg, adott még az össztáv, az összes emelkedés és a szintidő. Részadatokról sajnos még mindig semmi hír. Az ellenőrzőpontok igazolásai számára 3x3-as rácsok állnak rendelkezésre, az Olajos körút túramozgalom kódjait kell majd feljegyezni néhány helyen. Nosza, rajtoljunk el.


Elhagyjuk Bázakerettye pihenőövezetét (kultúrház + strand), átvágunk a Borsfa felé vezető országúton, szőlőhegyre érkezünk. Optika után szabadon: balra szép a kilátás, ezúttal Bázakerettyére és a környező dombokra, közöttük arra, amelyre rövidesen fölfelé fogunk menni. Néhol cipőkanállal préselték az aszfaltutat a pincék közé. Szép lassan leereszkedünk, az úttól balra kőkeresztet állnak körül négyméteres tuják. Elhagyjuk a házakat, réten sétálunk, villamos távvezeték oszlopai, olaj- vagy gázvezeték jelzőbójái kísérnek. Néhol a réten olajkutak csonkjai merednek ki a földből. Valahol előttünk messze egy jelzőbójánál magányos alak ácsorog, ő az első pont egyik őre. A másik őr akkor bukkan fel, amikor odaérünk, és az egyik őr előkiabálja. Aláírással igazolják megjelenésünket. A „Sanyi!” hívószóval előcsalt úr rutinos pontőr lehet, mert csak akkor köszön el, amikor látja, hogy jó irányba indulunk a mi nézőpontunkból észak felől érkező, nyugat felé továbbhaladó piros sávon. Fenyvest kerülünk, keresztezzük a kisvasút kistolmácsi ágát, majd pártíz méterre visszaérkezünk Kerettyére. Aztán gyorsan el is hagyjuk. Sportrepülő tesz alacsony félkört a falu felett, majd elhúz kelet-délkelet felé. Sajnos a lajstromjelet nem tudom leolvasni. Kilépünk a lakott övezetből, könnyedén lépdelünk a dombtető felé, erdő hűlt helyén. Agyagos-homokos mélyútban vezetnek a néhol gyökerekre, vékony törzsű facsemetékre festett jelzések. Találok pár vékony, sárga szalagot is, némelyik, biztos, ami biztos, gondosan a jelzés mellé került. Valamire így is biztos jó.


Felérünk a dombra, egy rövid, de annál susnyásabb szakaszon csatlakozunk a RP-DDK-hoz. Kényelmetlen utunk a távvezeték nyiladékában szép lassan kényelmesre vált. A kék sáv derékszögű kanyart véve indul Bázakerettye felé, mi maradunk a dombtetőn, oldalt méhekre figyelmeztet néhány tábla. Leszereletlen olajkút következik, majd a második, ezúttal önkiszolgáló pont: az Olajos emlékmű. Direkt erre a célra hozott, piros tollal berajzoljuk a három piros pöttyből álló kódot a lapokra. Népes csoporttal váltjuk egymást a helyszínen, ők a 10-es távon vannak, meglepődve veszik tudomásul, hogy önkiszolgáló ellenőrzőpontra érkeztek. Lispeszentadorjánig az országutat követjük, ez eleinte erdőben kanyarog, majd még Lispe előtt nyílt terepre érkezik. Balra néhány magasles ácsorog a falu szélén, nyitott dombtetőn, érdekes lehet, amikor innen vadásznak. A nyitott síkon érezhető először, hogy a nyár az nyár, ma kutya meleg lesz. Lispén megszemlélem a kézzel festett táblájú 22. sz. vegyesboltot, mellette málló vakolatú harangláb, előtte lezáratlan kerékpár. Nem sokkal odébb, az utca túloldalán épül a „Pannon Pleasure” (ki a bánat találja ki ezeket a neveket???) elnevezésű turisztikai létesítmény. Érdekes kontrasztot alkot a bolt hatvanas éveket idéző táblája és az új beruházás újbeszélül megfogalmazott molinója. Átsétálunk Szentadorjánra, nyitva találjuk a templom melletti bolt+kocsma duót. Némi tanakodás után benevezünk egy-egy jégkrémre.


A faluból kifelé menet megállapítjuk, hogy működik a Markó-völgyi forrás, pillanatnyi lassításunkat látva egy néni ugrik elő rejtekhelyéről és elkezd beszélni arról, hogy a forrás vize az hideg és finom és az ő kútjában is az a víz van. A közölt információra való óvatos helyeslés után eliszkolunk a helyszínről. Füves úton, eleinte laposan, majd meredek emelkedővel sétálunk fel a Marócot körbevevő dombvonulat keleti hátára. Csuda egy hőség van, főleg emelkedőn, főleg árnyékon kívül. Elkezdek az eddiginél sűrűbben tüsszögni, ez az állapot a célig elkísér. Amatőr hiba, hogy nincs nálam kalcium, most aztán így jártam. Felérünk a dombra, itt néhány jó állapotú házikót találunk, meg néhány nem jó állapotút. Marócra szép a kilátás. Balra.


Kőkereszt következik, utat cserélünk útra, jártat járatlanabbra, majd vissza. Rövid lejtő után megint emelkedünk, majd tovább folytatjuk az erdőszéli, látszólag összevissza bolyongást. A Maróc-hegyi keresztnél régi, laminált papírlap tájékoztat az ellenőrzőpontról, alatta fehér alapon virít a három piros pötty. Kisétálok a kereszthez, a társaság pár másodperc késéssel követ. A pihenőn nem látszik, hogy sűrűn látogatnák, gaz verte fel a padok környékét, fűcsomók nőnek a térkövezet réseiben. Rongálásnak viszont semmi jele, a két éve fotózott tájékoztató megfakult ugyan, de a helyén van. Az írás Papp Simon geológus munkásságáról, a zalai olajtermelés történetéről szól, érdemes elolvasni. Akad még térkép Marócról, eszerint a falu központjától mintegy 1 km-re északnyugatra állunk. Mivel most nem kíván egyikőnk sem belátogatni Marócra, visszasétálunk a turistaútra, ahol Ildikóék éppen az igazolással vannak elfoglalva. Később futó jön szemből, ráismerek, a rajtban is feltűnt. Szakad róla a víz, megáll, kérdezi, milyen messze lehet a ponttól, a válasz után elsuhan. Később a budafai pontőrök olyan ámulattal beszélnek róla, mintha ufót láttak volna. :)


Széles, kényelmes szekérút vezet tovább, amely később aszfaltra érkezik. Itt érkezik vissza a negyvenes táv a Vörcsök, Tormafölde, Vétyempuszta felé tett plusz körről. Ez az aszfaltút most nagyon jólesik, hogy van, erdőben, kényelmesen, szintben kanyarogva tehetünk meg rajta szűk két kilométert. Valahol itt hárman érkeznek szemből, a riasztó először kispistát érzékel, ahogy közelebbről látni őket, feltűnik, hogy nem túrázók, hanem erdészek. Akkor jó. A piros sávra visszatérünk, lejtőn döcögünk. Egy négyfős társaság, majd egy magányos túrázó érkeznek szemből, ők már a rajtidő végén indulhattak az ellenkező irányban haladó hosszútávon. Friss kövezéssel javított földút következik, erős lejtővel, majd völgybéli hosszantolással. Néha kitisztul a látásom, ekkor azt látom, hogy balra... nem, most jobbra szép a táj. Napsütötte, nyitott úton haladunk, eszembe jut, hogy talán nem is lenne olyan kényelmetlen egy napszemüveg. Fent, a dombon működő olajkút bólogat mélán. Lent, a völgyben őrház áll az út mellett, majd egy másik is. Megérkezünk a kiscsehi elágazásba, a földutat aszfaltút, a kanyargósabb völgyet tágasabb völgy váltja. Nyílegyenesen haladunk Budafa felé, mellettünk vezetéküktől megfosztott (wireless?) oszlopok sorakoznak. A Lentibe állomásított, eddig sem jó állapotú bakancsom talpa néha hátracseklik, felveri az út porát. A többiek szemébe. Kényelmetlen így haladni – szerencsére van nálam valamennyi szigetelőszalag, Repkény segít ideiglenesen meghosszabbítani a szerencsétlen sorsú lábbeli élettartamát.


Beballagunk Budafára, az ellenőrzőpont az arborétum mellett, kis házban tanyázik. Kapunk hűtött vizet (telitalálat), zsíroskenyeret hagymával, csalamádéval. Sőt, a pontőr hölgyek előkerítenek egy enyhén bepálinkázott úriembert, ő szigetelőszalag és szúnyogháló (!) használatával lelkesen próbál még javítani a bakancsaim állapotán. Aztán belém diktál három cent pálinkát, szintén lelkesen. Ettől aztán a bakancs egy darabig nálam is jobb állapotba kerül. Szúnyoghálós-szigetelőszalagos bakancsomban döcögök a többiek után az arborétum kerítése mellett. Betérünk az erdőbe, a mai túránk utolsó árnyékos szakasza ez. Emelkedők, tavak következnek, elhagy minket a piros sáv, hogy Bázakerettyét egy rövidebb, olajipari műtárgyakban bővelkedő úton közelítse meg. Maradunk a kék kereszten, Kistolmács felé sétálunk, momentán főleg fölfelé. Az utolsó emelkedő végén rét nyílik, ennek a sarkáról hosszú lejtő indul Kistolmács felé. Az ellenőrzőpont a kisvasút felújított végállomásán várakozik, ketten ülnek a pontőrök, megörülnek, hogy az időközben elénk került stalkerék után végre beindul a 30-as mezőny érkezése. Elmondják, hogy kisvonat egy ideig nem várható, mert nemrég ment el. Teszünk egy kitérőt a bővizű Kozár-forráshoz. A jéghideg vízben megmosakszom, az egyik kiürült palackot Repkény megtölti, a sapkámat alaposan bevizezem.


A hűtött üzemállapot segít a hátralévő pár kilométer legyűrésében – végig napon, végig műúton trappolunk. Keresztezzük a kisvasutat, elsétálunk Bázakerettye felső megállóhely mellett – sajnos itt sem találkozunk vonattal, a kisvasút-adagot majd éjjel kapjuk meg, különvonat formájában, Lenti-Zajda-Lenti útvonalon. (Múzeuméjszakás tárlatvezetés, kisvasutazás, kár, hogy a megye határain kívül nemigen hallott róla senki – mi is csak indulás előtt egy órával.) A falu szélén végre elhagyjuk a letenyei országutat, felsétálunk a célhoz. Közben mellettünk mi más, olajkút nyikorog. A célban megkapjuk a díjazást, egy-egy kitűzőt. A rendező nénik láthatóan nagyon büszkék arra, hogy milyen jó időt „rendeltek meg”. Elbúcsúzunk tőlük, a strandhoz tartozó büfésoron veszek kávét. Utána félórás szünetet tartunk, várva, hogy az autó kezelőszervei megfogható hőmérsékletűre hűljenek. Kerek repkény vezérletével végül kényelmesen Lentiig utazunk. Köszönöm a társaságot mindhárom útitársamnak, köszönöm a rendezést a rendezőknek. Jópofa túra az Olajos körút, fel kell készülni az aszfalttaposásra, meg a kevés vízvételi lehetőségre, és nem lesz gond.


-Kékdroid-


Képek a túráról itt.

 
 
Vereckei-hágóTúra éve: 20122012.06.15 14:11:22

Verecke - Oberon útja 70


Kedves Olvasó! Hosszú beszámoló következik, nyakatekert mondatszerkesztéssel, furcsa szavakkal, a jelenlévők keverten használt topikos és igazi neveivel, némi vasútmániával és remélhetőleg kevés, ki nem gyomlált nyelvtani, stilisztikai stb. hibával. A földrajzi neveknél, ha lehetőség volt rá, a magyar változatot használtam, ha nem, akkor a kiejtés szerinti átiratot. A beszámoló írása során nagy segítséget jelentett a Kárpát-medence autóatlasza (Cartographia, Budapest, 2004), Ukrajna vasúti atlasza (Ukrajna – Atlasz Zaljiznyic; DNVP „Kartografija”; Kijev, 2008) és Hmsoft „Képes riportok vasúti utazásokról” honlapjának (hmsoft.x3.hu) Ukrajnával foglalkozó cikkei.


Az előzmények és az odaút


Tavaly szilveszteri program gyanánt sétáLós bácsi kitalált egy kellemes kis ukrajnai vonatozós programot, amelybe családi okok miatt kb. a táv kétharmadánál sikerült bekapcsolódni. Sok egyéb esemény mellett sor került egy gyalogtúrára is, amely Volócról indult és a Vereckei-hágó felé vezetett, jórészt a Kárpátok vízválasztó gerincén. (Vagyis a teljesítménytúra utolsó szakaszát jártuk be.) Főleg köd volt és térdig érő hó és napsütés is, utóbbi éppen a honfoglalási emlékműnél, majd a túrát Alsóverecke határában fejeztük be. Akkoriban fogalmazódott meg a gondolat Kerek repkényben és bennem, hogy jó ötlet lenne eljutni a Verecke teljesítménytúrára. A túra korábbi változatáról moiwa remek beszámolóját ajánlom mindenki figyelmébe. Az abban leírtakhoz képest azóta sok víz lefolyt a Latorcán és történt néhány előnyös fordulat a rendezés szempontjából.


Nem tartottunk különösebb felkészülést – laci069-cel megbeszéltük, hogy akár együtt is utazhatunk; megnéztem a hrivnya váltási árfolyamát és úgy döntöttem, ráérek Csapon pénzt felvenni; ellenőriztem az útlevelem lejárati dátumát; nézegettem az itinert, a térképet és a szintmetszetet; végül, de nem utolsósorban sétáLós bácsi segített megvenni az odaúti jegyeket. Túraszakmailag megelégedtem annyi edzéssel, hogy néha belegondoltam, az egy emeletnyi lépcsőhöz képest mennyire sokkal magasabb hegyek lesznek a túrán.


Az első nap a Nyugati pályaudvaron kezdődik, méghozzá a csarnok végében, ahol az utazás első lépését, a kávébeszerzést óhajtom lebonyolítani Kerek repkény társaságában. Hasonló irányú igényeit laci069 is éppen ugyanazon bódénál igyekszik kielégíteni, így innentől hárman célozzuk meg a 13. vágányon ácsorgó, Nyíregyházán át Záhonyig közlekedő sebesvonatot. A vonat elejétől számított ötödik kocsiba szállunk fel, kényelmes és meglepően tiszta, fülkés gyorsvonati kocsiba (B 50 55 20-35 026-3). Egy hiba lesz csupán vele, de ezt már csak a jegyvizsgálótól tudjuk meg: Nyíregyházától nem közlekedik tovább, ott előre kell menni. 8:13-kor, pontosan indulunk, a vonat élén a homlokfalán 431 101 számot viselő gép díszeleg. Ceglédig valahogy összehozunk tíz perc késést, amely a nyíregyházi érkezésig nullára eliminálódik. Az út nem eseménytelen, kellőképpen ritkán utazom az Alföldet átszelő vonalakon ahhoz, hogy most kíváncsian figyeljek a környezetre. Látnivalót a mindenféle vasúti járművek mellett a táj elemei jelentenek. Tisza-híd Szolnokon, lila virágú levendulamező a pusztában, hatalmas, a mainál nagyobb forgalmúra tervezett vasútállomások, ilyesmi. Nyíregyházán átcsoportosulunk egy másik kocsiba, üres fülkét már nem, alacsony telítettségűt még éppen találunk. Lacival ketten leszállunk, Repkényre bízva a felszerelés őrzését és elhúzunk kávét vételezni. Az állomás előtti téren még megvan a kisvasút sínpárja, ennek mentén közelítjük meg az épület északkeleti sarkánál álló büfét. Kicsit sajnálom, hogy nincs idő megvárni egy gyrost vagy akár egy hamburgert, a látott adagok mérete elég meggyőző. Kávéval felvértezve térünk vissza az időközben 90% közeli kihasználtságot elért vonathoz. Az út legfárasztóbb szakasza következik, a 66 km-t egy óra és kilenc perc alatt teszi meg a minden állomáson és megállóhelyen megálló vonat. Kisvárdán hiába száll le az utazóközönség jelentős hányada, a hazatérő iskolásokkal újra feltelnek a helyek és marad a kucorgás. Fényeslitke után bukkan fel az átrakókörzet infrastruktúrája, számos teherkocsi ácsorog szanaszét, mozdonyok tolatnak, valóságos vasúti birodalomba érkezünk.


Záhonyban másfél óra áll rendelkezésünkre a csapi átlépős vonat indulásáig. Megvesszük a kishatárforgalmi jegyeket, elsétálunk a városba ebédet szerezni. Ez tekintélyes adag lebbencsleves formájában valósul meg, amelyet a kívülről szerény, belül viszont meglepően elegáns Silver étteremben fogyasztunk el. Jóllakottan térünk vissza a vasútállomásra. Felszállunk az egy szem, Bhv jelű személykocsiból és egy csoffatag mozdonyból (478 023, ún. Nagydácsia) álló vonatra, a határőr éppen csak a formaság kedvéért vet egy pillantást a magyar útlevélre. A rövid vonat hamar megtelik, majd a késett IC érkezése után megvárunk még pár utast, akik ebbe az irányba vesznek jegyet. Akad itt hazatérő diák, látványosan tanácstalan fociszurkoló pár (portugál lány, német fiú), piacozó helybéli és mi képviseljük a gyalogos turizmust. Tíz perc körüli késéssel lódul meg a vonat, a kezdeti lendület a Tisza-hídig tart, majd a túloldalon lévő őrháznál el is fogy, megállunk. Terepszínű ruhás ukrán határőrök szállnak fel, szemmel láthatóan unatkoznak, dohányozgatnak az előtérben. A vasút mentén sűrű hálójú drótkerítés, itt még meglehetősen komolyan veszik magukat a határ őrei, ez az átlépési procedúrában is meglátszik. Odébb Csap néhány csoffadt háza ácsorog. Bedöcögünk a vasútállomásra, beterelnek a „zsilipbe”, ahol a forgalomra való tekintettel négy ablaknál is folyik a beléptetés. A vámos csak néhány kérdést tesz fel, tört magyarsággal, erre zavaromban Volócot mondok Volovec helyett. Aztán gyorsan javítom magam, látva a kérdő tekintetet. (Ha belegondolok, pár éve a zsilipelésen kívül a többi szomszédos ország irányába sem volt _sokkal_ jobb a helyzet.) Húsz perccel a vonatról való leszállás után már a helyi szolgáltatásokat kínáló figurák között szlalomozok ki a hodály méretű váróterembe. Megnézem magamnak a falakat beborító, gigászi szocreál freskókat, mielőtt kilépnénk Csap utcáira. Megcélozzuk a bankautomatát, aztán szerzünk Lacinak jegyet – a helyjegyet kérésre gond nélkül kiadják a miénk mellé, ilyet mávstartföldén még nem sikerült elérni – és vásárolunk némi ennivalót. A nyolcas számú gyorsvonat tizenegynéhány kocsiból áll, csapi indulás után Munkács, Lemberg, Ternopol, Hmelnickij, Vinnyica érintésével Kijevig közlekedik, a 888 km-es utat közel 16 óra alatt teszi meg. A vonógép az út első szakaszán (vagyis Lembergig, az áramrendszer-váltó állomásig) a VL10-1453 pályaszámú kétszekciós villanymozdony, egy szolid, 4,6 MW-os szerkezet. A jegyünk a 10-es vagonba szól, egylégterű hálókocsiba („plackart”). A kocsikísérő fiatal, szőkére festett hajú, látványosan unatkozó lány, jegyeinket az itteni vasúti szabályok szerint felszálláskor elveszi. Helyi idő szerint 18:13-kor, pontosan indulunk. Bátyúig kényelmes tempóban haladunk, néha beleszaggatva a szédítő, 40 km/h sebességbe. A Bátyú után néha elért maximális 60 km/h így valóságos száguldásnak tűnik. A kocsikísérő végigkérdezi az utazóközönséget, teát, kávét vagy sört óhajtanak-e fogyasztani. Mi teát óhajtunk, ez teánként öt hrivnyába fog kerülni. A „Less Spoon” márkájú italt vasúti pohárban (méghozzá a vonatot adó Délnyugati vasúti igazgatóság logójával díszített edényben) kapjuk, a hagyományos filter helyett érdekes fémtasakból oldódik ki a teafű.


Amíg a tea iható hőmérsékletűvé csökkenését várjuk, feltűnik az ukrán vasút ezen kocsijának egy komoly hiányossága, nevezetesen a szellőzés teljes hiánya. Elvileg egy háromszögkulccsal lehetne segíteni a helyzeten, kérdés, hogy mennyire tudnánk utána visszacsukni az ablakot. Elszaunázgatunk, ahogy lassan kigördülünk az óriási Záhony-Csap-Ágcsernyő átrakó-háromszögből és a Latorca völgyében lassú, kanyargós emelkedőbe fogunk. Munkács után Szolyván állunk meg, elhagyjuk a Latorcát. Összeszűkülő völgyben vezet a vonal, néhány apró megállóhelyen robogunk keresztül, többször keresztezzük a Vecsét, egy bővizű hegyi patakot. A kocsikísérőtől visszakapjuk a lekezelt jegyeket – mivel ezek egy adott vonatra szólnak, úgysem lehetne felhasználni már – és a volóci megállás után lemászunk a vonatról. Kihasználom a tízperces tartózkodást, előresétálok és lefotózom a mozdonyt, a mozdonyvezető és az utazószemélyzet nagy megdöbbenésére. Volóc kies főutcáján szűk három kilométeres sétával érjük el a túra bázisának helyt adó vendégházat, itt Balogh Magdi, mint főrendező személyesen üdvözöl. Lerakjuk a csomagokat a nekünk kijelölt szobában, elmegyünk vacsorázni, húsos derelyét eszünk. Ezúton is köszönöm a segítséget! Aztán alvás, örömmel fedezem fel, hogy az ablakból majdnem tökéletesen rálátni a vasútvonalra.


Teljesítménytúra családiasan


Reggel szemerkélő esőre ébredek, valamint erős mozdonyzúgásra: a „nehezebb” tehervonatok úgy közlekednek a Kisszolyvai-hágón át, hogy három kétszekciós gép húzza, egy pedig tolja a szerelvényt. Impozáns látvány. Az udvaron két sátor is áll, R.Gellértet pillantom meg az egyik előtt elsétálni. Összepakoljuk a felszerelést: sok innivaló, sapka, még innivaló, esőkabát, élelem. A legfontosabb a megfelelő méretű készlet innivalóból, útközben a vízvételi lehetőségek számát a nagyon kevés szókapcsolattal lehetne leírni. Magdi szervezésében a túra autós segítője, Szergej segítségével jutunk el a volóci vasútállomásra, a túra rajtjába. Éppen jut egy kis időm körülnézni, amikor befut Budapest felől a Tisza gyorsvonat, amelyhez a rajt igazodik. Hevér Éva és Bubu szállnak le az egyik kocsiból. Összegyűlik a mezőny egyik része. A 30-as táv résztvevői Hevér Éva és Laci069 lesznek. A többiek mind a 70-es távra jöttek: Vinatti, Soós Ádám, Zöldfülű, R.Gellért, NeverFeri, Bubu, Repkény és én már itt vagyunk. A személyvonattal érkezik majd a mezőny másik része: régészlány és sétáLós bácsi, Wagner Ádám, Nagy László, valamint Vakond87 és CSÁ és Kukkmeister urak. Remélem, nem hagytam ki senkit. Kitöltjük a nevezési lapokat, megkapjuk az itinert, ám a sajátságos viszonyokra való tekintettel a nevezési díj fizetését Magdi javaslatára a célra halasztjuk. Az itt készített fénykép tanúsága szerint szűk negyedórás csúszással indulunk el a túrán, kicsit sajnálom, hogy nem vártam még meg azt a két percnyi időt, amíg felbukkant a vonat, ami sétáLós bácsiékat hozta. Magyar idő szerint negyed hét van – mivel a fényképzőgép óráját sem állítottam át, és az itiner szerint is Kárpátalján még a budapesti időt használják a hétköznapokban, a beszámolóban is ezt fogom megadni.


A túra elején szerencsére elég egyértelmű az útvonal, de még a rajt előtt úgy igazítottam a nejlontasakkal együtt kapott itinert, hogy a tasakot a pulóver zsebéből kivéve az egyik oldalon az aktuális (színes!) térképlap, a másik oldalon a leírás megfelelő részlete szerepeljen. A táv- és szintadatok, a szintmetszet megtekintéséhez szükség lehet ugyan lapozgatásra, de a főbb paramétereket könnyű fejben tartani. Különösen a túra elején: a 452 méteren fekvő Volócról fel kell jutni az 1596 m magas Nagymagashegyre (Velikij Verh). Az első öt kilométer az, ami igazán húzós, erre 710 m szintemelkedés jut, a maradék majd szépen eloszlik, de ennyire ne siessünk előre. Aluljáróval keresztezzük a vasutat, mellettünk, fentebb halványzöldre festett templom ékeskedik, az utca felől kegyhellyel tuningolva. A túloldalon talán iskola, az épület falán szocreál freskó. Villanyoszlopra festett, 15-ös számú sárga sáv jelzés irányít ki a településről, kényelmesen emelkedő gyalogösvényen hagyjuk magunk mögött Volóc házait. Mögöttünk templomtorony, amögött a településtől északra emelkedő hátság, egy gáztovábbító kompresszorállomás óriási épületeivel. Látszik mögötte a vízválasztó gerince – ő ma még előkerül később, hiszen azon a gerincen, tőlünk északra találjuk a Vereckei-hágót. Most azonban dél felé haladunk, neki egyenesen a Borzsa-havasnak.


Tágasabb rétre érkezünk, tehenek legelésznek az út mellett. Előttünk a hegyek gyorsan mozgó felhőtakaróba burkolóznak. Itt még érezni az esti eső hatását, a páratartalom a lehetséges maximum környékén jár, meleg van, sűrű a levegő. A lassan szétszakadó mezőny az erdőbe érve újra feltorlódik. Meredek, vízmosásos völgyben caplatunk fölfelé, kidőlt fákat kerülgetünk. Repkény megáll, pulóveretlenedik, majd sétálunk tovább, meg-megállva, kortyolva néhányat. Bubu közben előrehúz, minket pedig utolérnek Wagner Ádámék, mint két, majdani első beérkező. A soros felhő tetejénél járhatunk, élesen látszik a vonal, ami a páramentes és a párás szakaszt határolja. Megérkezik régészlány és sétáLós bácsi, elmesélik dióhéjban az utazás során keletkezett nehézségeket. Szerencsére sikerült felszállniuk Csapon a Lavocsnéig közlekedő elektricskára, amely „rendes” vonatként csak Munkácstól közlekedik, addig szerelvénymenetként megy. A várható tájékozódási problémák megszüntetését megcélozva sétáLós bácsi narancssárga jelzőpöttyöket és iránymutató nyilakat fog az úton néha festeni – így tájékozódási problémák az egész túra során nem is fognak adódni. Kíváncsi vagyok, ha egy kellően elszánt helybéli elkezdi követni a – még kb. egy hétig látható – nyilakat és pöttyöket, mennyire lepődik majd meg, ha körbeér. Elérjük az erdőhatárt, hátulról ismerős hang kiált fel: „Helló Kékdroid!”, Vakond87 érkezik, mögötte szorosan CSÁ és Kukkmeister. Rápillantok a térképre, már nincs messze a Temnatik előhegyén álló kereszt, az első ellenőrzőpont. Áfonyásban sétálunk tovább, az ösvény vége egyre erősebb emelkedővel jut fel a nagyjából nyolc méter magas kereszthez. Még itt érjük az indulófélben lévő mezőnyt, megállok, megvárom az emelkedőn kissé lelassult Kerek repkényt. Közben felírom az ellenőrző-kérdésre a helyes választ, felidézve, hogy az „i” az önmagában egy szó. Innen érdemes körülnézni: dél felé a Temnatik fő csúcsa látható, délnyugatra tőlünk pedig a hegység további részei. Ezzel szemben észak felé látszik egész Volóc és a Vecse völgye. Kicsomagoljuk a tegnap, Csapon vett reggelit. A szamócás lekvárral töltött bukta szerencsésebb választás volt Repkénynek, mint nekem a túrós-mazsolás valami, amelynek a tésztája olyan tömött, hogy alig tudok legyűrni egy-egy falatot.


Kellemes gerincúton, szélárnyékban sétálunk át a Temnatik csúcsára. A hegygerincen alig nő mutatóba néhány csenevész bokor vagy fa, azok is jellemzően a védettebbnek tűnő, keleti oldalon láthatóak. A tetőről ismét pazar körpanoráma terül elénk, ha másért nem, már ezért is érdemes idelátogatni – nem egy szokványos turisztikai célpont, az biztos. Új tájelemként megjelenik előttünk a Plaj 1330 méteres csúcsa, rajta egy rakétabázisnak is beillő meteorológiai állomással. Mögötte a gerinc folyamatos emelkedőjének a végét a Nagymagashegy jelzi, egyelőre még alig néhány apró felhőpamaccsal körülvéve. A Nagymagashegytől délre a Borzsa-havas legmagasabb pontja, az 1681 méteres Asztag (Sztij) látható, meredek, vízmosások szabdalta oldalával. Most szerencsére napsütötte időnk van, erős déli szél fúj, de a láthatáron mindenütt felhők tornyosulnak. Ez a helyzet kora estig nem is igen változik: ahol nincs szél, ott kegyetlenül meleg van és sűrű a levegő. Szerencsére a legtöbb hegygerincen kapunk majd némi hűsítő szellőt. Áthosszantolunk a Plaj alatti nyeregbe, előttünk néhány túrázót látunk felbukkanni, apró, mozgó pontokként. Lemérem, tíz-tizenkét perces lemaradással követjük őket. A nyílt gerinc előnye, hogy kis odafigyeléssel sokakat észre lehet venni, ha egy másik hegy éppen nem takarja. Felsétálunk a Plajra, a meteorológiai állomásnál az itiner által írt őrkutyával nem találkozunk, látunk viszont egy piros arcú bácsit, aki vélhetően ezen kutya etetését oldja meg, lábasból kikotort ételmaradék felhasználásával. (Hacsak nem eleve a kutyának főzött, akkor az ételmaradék megnevezés nem helytálló.) A nagyjából könnyen beazonosítható dolgok – adótorony, csapadékmérő, szélmérő stb. - mellett néhány rejtélyes eredetű eszközt is látni. Áll továbbá a tetőn egy emlékmű és egy kereszt is. No meg persze a csodálatos kilátásról is meg kell emlékezni. Most még látszik az Asztag. Elhagyjuk a Plaj tetejét, egyre erősödő déli szélben baktatunk a Nagymagashegy felé. Néha felfedezek egy sárga jelzést és sétáLós bácsi néhány helyre fújt narancsszín pöttyöt is. Beszélgetni csak kiabálva tudunk, Repkény előreküld, azt mondja, várjam meg nyugodtan a csúcson. Így is teszek, néha hátranézek, megvan-e még. Meredek, ám kényelmesen járható út vezet fel a hegycsúcsra. Ha nem lenne a felhő és az erős szél, akkor egész biztos rengeteget fotóznék, de a felhőtől nincs semmi kilátás, a szélben pedig alig bírom tartani a fényképezőgépet. Azért készítek egy-két képet a csúcson álló fémtákolmányról és a tákolmányra erősített szolgáltatásról. Savanykás gumicukor és mézeskalács jár, jut is, marad is elven vételezek belőle. Megérkezik Repkény, a kettőnk által alkotott szélárnyékban megválaszoljuk az ellenőrzőpontként működő kérdést. Szűk négy óra alatt jöttünk 12,3 km-t, ez nem túl fényes sebesség, de itt még úgy sejtjük, hogy a túra végén nem lesznek problémáink a szintidővel. A kedves Olvasó ebből a megfogalmazásból már láthatja, hogy de igen, lesznek.


Visszakötözzük a szolgáltatást a fémszerkezethez és elindulunk, egyelőre tovább a gerincen dél felé. Néha kicsit kevésbé vagyunk benne a felhőben, néha pedig jobban. A nem szűnő déli szél itt mintha délnyugatról fújna, az egyik oldalam ugyanis csurom vizes, míg a másik nem. A gerinc egy egészen jól látható helyen szétválik, az egyik irány az Asztag keskeny gerince felé, délnyugatra vezet, míg a másik délkeletre, ahol majd egyszer, valahol találkozik a Nagyszőlősi-hegységgel. Mi egy ideig délkelet felé tartunk, majd ezt az ágat is elhagyjuk egy villámsújtotta áfonyásnál. Meredek csapás indul északkelet felé, előttünk a mélyben Fülöpfalva házai látszanak, és lassacskán kiérünk a felhőből. A szélvédett oldalban egyből melegem kezd lenni, nagyon, és erre a lejtő dőlésszöge is rásegít. Sikerül egy helyen seggreülni egy elég bonyolult koreográfia megvalósításának a végén. VÍZ felirat mutat egy forrás felé, nem sokkal az erdőhatár felett. Előbányászom a bögrét a hátizsákból, betocsogok a vízhez, megvárom, amíg megtelik. Közben próbálom minél kevésbé hagyni, hogy a szélvédettséggel együtt járó mindenféle röpködő nyavalya összecsípjen. A forrásnál tett látogatás megérte, finom, jéghideg víz a jutalom. Iszunk mindketten, sokat, aztán folytatódik az ereszkedés. Az erdő elérésekor észrevehető az ösvényben némi kísérlet egy szerpentinút kialakítására. Zúgó vízeséshez érkezünk, átkelünk a patakon, rövid időre se nem emelkedik, se nem lejt az út. Csodálatos. Kiérünk egy rétre, sátorozók piknikeznek a túlsó végében, de mi nem a rét folytatásaként jelentkező utat választjuk, hanem betérünk a patak völgyébe és újra átkelünk a vízen. A pöttyök az ideális lépéseket is mutatják. Szűk, egynyomos ösvényen csoszogunk tovább óvatosan, alattunk a völgy meredeken és határozottan mélyül. Néhány kidőlt fa nehezíti a haladást, átmászni már nem tudok rajta, átbújni pedig meglehetősen nehéz. Valahogy megoldom. Alattunk egyre erősödik a Sipot-vízesés zaja, majd meglátjuk a vízesést is. Néhány alak fürdőzik benne, ránézésre felismerem sétáLós bácsit, valószínűleg ezúttal nem tette ki a szemüvegét a megsemmisülés veszélyének. Egy kiránduló ránk néz, kérdőn mond valamit, de egyrészt a víz robajától, másrészt a nyelvtudás hiánya miatt egy szavát sem értem. Kiépített ösvény kezdődik, ezen sétálunk le a vízesés aljához, majd fel a kőlapokon a vízeséshez. Kisgyerekes szülők fotózkodnak, Repkényt kérik meg egy közös, családi kép elkészítésére. Bubu, akit szintén itt találunk, kettőnkről készít közös képet, majd immár hármasban haladunk tovább.


Ez az egyetlen hely a mai túra során, ahol komolyabb kirándulóforgalommal találkozunk. (Vélhetően a Vereckei-hágóhoz is mennek turisták, akár gyalog, akár buszokkal, de a mi majdani ottjártunk időpontja a szervezett kirándulások általános intervallumán kívül esik.) Ráadásul egyszerre jó sokan is vannak, igaz, még így sem látni egy Szalajka-völgy, vagy egy Dobogókő látogatottságát. Lentebb festett fatáblákon a helybéli állatállomány néhány kiemelt példányát látjuk: hiúz, szarvas, miegyéb. A szarvasos (itineren: „őzikés”) tábla szolgál az ellenőrző kérdésre válasszal. A tábláknál fiatal társaság zenél, aranyosak: két fiú gitárral, egy lány furulyával ül, vidám dallamot játszanak. Amikor az egyik srác elkezd valamit lalalázni hozzá, az már inkább hamis. Lentebb néhány árusnál lehet saslikot, üdítőket, miegyebet venni, még lentebb fizetőkaput találunk. Fölfelé jövet fizetni kell, gondolom a parkolásért, behajtásért. A fizetőkapu előtt vendéglőt találunk, betérünk. Eleinte nehezen jutunk dűlőre a csaposnénivel, kávét meg üdítőt még csak tudok kérni, de ennivalót is szeretnénk, az pedig már nehezebb feladat. Az egyetlen, odabent ücsörgő vendég, egy hatvanévesforma bácsi ekkor magyarul megszólal és segít áthidalni a nyelvi akadályokat. Bubu még bélyegzőt is kerít, amelyet enyhe gyanakvással, de adnak: itinerre, túrajelentésre, Ezrednyitós füzetre. Enni borscsot kérünk Bubuval, Repkény pedig bablevest. Elképesztően jólesik. A leves után kávé+kóla kombináció csúszik le. A kávé jó erős. Még ebéd előtt egy jópofa cirmos jön hozzánk, Repkény megsimogatja és rögtön talál is benne egy kullancsot. Nem ez lehet az első eset, mert a jószág nyugodtan tűri az élősködő eltávolítását. Az idő vészesen fogy, fizetünk, lelépünk. Szerencsére sétáLós bácsiék a vízesés óta újra elénk kerültek, így az eredeti útvonal tovább követhető – a Sipottól a Volóci-hágóig ugyanis ez nehezen követhető, azonban a leírás tartalmaz egy alternatív kerülőt Fülöpfalva és Padóc felé, itt boltot és kocsmát is talál, akinek valamilyen hiánya adódik.


Mivel épp jóllaktunk és bőséges készletekkel rendelkezünk italból, maradunk az eredeti, nehezen követhető útvonalon. Elhagyjuk a vízeséshez vezető dózerutat, zsombékos ösvényen, elvizesedett réten gázolunk keresztül. Kicsit odébb építkezésbe botlunk, nem túl feltűnően megnéznek maguknak az építkezők. Elvileg ez jelzetlen szakasz, a sárga jelzés majd valahonnan a hegy felől fog érkezni később. Rétre érkezünk, gyönyörű a kilátás északkelet felé – fenyvesek, hosszan elnyúló dombhátak, rétek. Néhány apró település is kivehető. Sípályához érkezünk, a felvonó állapota egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, a pályát ránézésre közepes nehézségűnek mondanám. Mármint síléccel, mert gyalog, főleg ebben a dög melegben biztos nem szívesen sétálnék fel rajta. :) Nem sokkal odébb egy forrást találunk, egyetlen szabad palackunkat megtöltjük forrásvízzel. Ez a későbbiekben igen jó ötletnek bizonyul. Továbbsétálunk, balra, északkeletre megint néhány kellemes kilátás tárul elénk. Elérünk egy széles földutat, a leírás szerint ezen vezet a 19-es számú sárga sáv, és valóban. Előttünk aszfaltút kanyarog, mindkét irányból emelkedik egy parkolóig: ez a Volóci-hágó, 731 méter magasan járunk. A parkolóban nyitott csomagtartójú autó áll, mellette közepesen tanácstalan, fiatal srác. Megvagy, Szergej! Épp ideértünk pontzárásra, ennek láthatóan örül. Miközben lebélyegzi az itinert, kérdez valamit, nagyjából azt, hogy hányan jönnek még, és mikorra érnek ide. Az első kérdésre még el tudjuk mutogatni, hogy ketten, de a másodikra nehéz válaszolni. Pedig Bubu mindent megtesz a cél érdekében, hogy megértesse magát, de elég hamar látszik, hogy a szlovák és az ukrán nyelv ebben a néhány szóban nem hasonlít egymásra. Látva, hogy ezzel nem jutunk messzire, nem is forszírozza nagyon tovább a társalgást derék pontőrünk. Megkínál viszont ásványvízzel (egy palacknyit el is teszünk), kenyérrel, zsírral, kolbásszal. Egy keveset elfogadunk mindegyikből. Hét percnyi pihenő után továbbmegyünk. Tizenegy óránk van a maradék negyvennyolc kilométerre. Juj.


Rápillantok a bélyegzésre, az alsó sor arról tájékoztat, hogy „túl vagy a nehezén”, és még mosolyog is. Szeretném elhinni, hogy tényleg túl vagyok a nehezén. Keresztezzük a T0718-as országutat, a túloldalon egy mikrobusz áll meg, valószínűtlen mennyiségű kisgyerek zúdul le róla visítva és rohan a pihenőhelyen kialakított játszótér felé. Elsétálunk, nyitott hegygerinc következik, ezúttal hátba kapjuk a napsütést. A fényképezőgép nemigen tud mit kezdeni a fényviszonyokkal, lesz-ami-lesz alapon kattintgatok. Meg is látszik az eredményen. Elágazást jelez a festék, a 30-as táv itt válik el, hogy Zúgó falu felé kanyarodva jusson le Volócra. Távvezetéket keresztezünk, magasfeszültségűt, majd látványos, örökpanorámás útszakasz következik. A hosszan elnyúló hegyhát, amelyen haladunk, majdnem teljesen mentes mindenféle erdőtől, tehát a szélrózsa tetszőleges irányába tekintve gyönyörű kilátás tárul az ember elé. Mögöttünk a délelőtt végigjárt hegygerinc magasodik a Temnatikkal és a Nagymagasheggyel, előttünk a nap folyamán bejárandó útvonal húzódik. Az egyéb irányok pedig teljességgel ismeretlen, viszont rendkívül érdekes hegyvonulatokat mutatnak meg – a térkép szerint kelet-délkelet felé tekintve a Máramarosi-havasokat, nyugat felé tekintve a Róna-havast látjuk. Az itiner többször megemlíti a jellegzetes alakú Pokol-bércet (Pikuj), s valóban, visszatérő motívuma lesz a látott tájnak. Mellettünk jobbra völgy húzódik, benne laza szerkezetű, apró falu: Roztoka. Világoskék templom virít valahol a település közepe táján. A virágos rétet, amelyen eddig haladtunk, fenyves kezdi lassan felváltani, s bár a Nap állása miatt árnyékot nem ad, némileg legalább hűsít a levegőn.


Folyamatosan, lassan emelkedő út vezet minket tovább. Érintjük az itiner által is említett, lila színű keresztet – csak véletlen pillantom meg, valamiért nagyobbra számítottam. Lilának viszont lila. Lehet, azt jelzi, hogy innentől vált egyet az emelkedő meredeksége és enyhe helyett erős lesz. A hosszú, több részletből álló kapaszkodó végén újfent nyitott hegygerincet találunk, körülöttünk a szokásos, még mindig lenyűgöző körkilátással. Tőlünk nyugatra a Kisszolyva felett húzódó, Csap-Lemberg vasút egyik alagútjának a bejárata látszik. Megfelelő objektívvel ez kiváló vasútfotós hely lenne, így csak néhány elmosódott pacát sikerül fotóznom, amelyek vélhetően egy-egy VL11-est kellene, hogy mutassanak. Halad egy hosszabb motorvonat is, ER-2, vagy EP2LT, de alakjából ítélve inkább az utóbbi. A vasútra később még lesz pár alkalom letekinteni, egy-egy nyílt helyen vezető ív lesz látható majd. Szerencsére a forgalom nem napi néhány pár bézében és heti egy tolatós tehervonatban merül ki, a vonatok zaja néha felhallatszik a hegyekbe. Sétálunk tovább a virágos gerincen, folyamatosan emelkedő utunk erdőbe érkezik és felérünk a Rabocsin nevű hegyre, tszf. 1009 m. Emlékművet találunk, amely egyben az ellenőrzőpont is, önkiszolgáló módon működik, az emlékmű feliratának felső sorában lévő karaktereket kell megszámolni. Sajnos hosszabb pihenőre itt sincs lehetőség, egyrészt, mert fogy az idő, másrészt, mert megszámlálhatatlan sok rovar vesz körül minket. Ez idáig sem volt másképp, ha erdős szakaszon haladtunk. Repkény kinyittatja az otthonról hozott üdítőt, iszunk pár kortyot.


Hosszabb erdős szakasz következik, észak felé bandukolunk rajta és kelet felé adódik néha kilátás, a Keleti-Beszkidek felé. Egy rétnél segítő kezek félbevágtak egy, az útra dőlt fát, így nem kell mindenfelé manőverezni. SétáLós bácsiék mosolygós fejet fújtak a tönkre, a keletkezett alak egy axolotlra hasonlít Repkény szerint. Pár lépéssel odébb a H2O jel villan fel a földön, iránymutató nyíllal. Bubuval ledöcögünk vizet vételezni, Repkény az úton marad és rovarban szegényebb megállási helyszínt keres. A csobogós-merítős forrás vize tiszta és jéghideg, megtelik vele egy félliteres vizespalack. Ismét nyitott szakaszra érkezünk, a kelet felé húzódó völgy aljában Kisszolyva, Zúgó, Volóc épületeit látni. Fiatal fenyves mellé érkezünk, jobbról valami út is becsatlakozik: ez a történelmi magyar határ, a Kárpátok vízválasztója. Tőlünk jobbra a Dnyeszter felé folynak a vizek, tőlünk balra a Kárpát-medencébe, a Tiszán keresztül a Duna felé. Előttünk a Kisszolyvai-hágóra látunk le, kényelmes ereszkedéssel le is sétálunk. A hágóban alattunk vasúti alagút húzódik, 1750 m hosszú. Gázvezetékhez tartozó dobozok, a vasúti villamos hálózat megkerülő vezetéke, egyéb villamos távvezeték lelhető még fel itt. Amint azt Bubu kihangsúlyozta, út nincs, hacsak nem tekintjük országútnak azt a csoffadt, erősen vízmosta szekérutat, amely Kisszolyva felől érkezik és Oporecre ereszkedik le. A miheztartás végett az autóstérképek ide másodrendű főutat jeleznek. (Igaz, az 1:50000-es ukrán turistatérkép szerint ez már burkolat nélküli út.) Jelzésváltást hajtunk végre, bár ebből túl sokat nehéz észrevenni: az eddig követett 19-es sárga sáv helyett a 14-es sárga sávra térünk rá, az itiner ki is hangsúlyozza, hogy véletlen se kelet felé kanyarodjunk rajta. Mivel a környékhez képest még a Cserehát is jól jelzett vidéknek számít, ezután is inkább lehet a leírásra és a narancsszín iránymutatásra hagyatkozni, mint a helyi turistajelekre. A másik jelentős könnyítés a navigációban, hogy végig hegygerincen megyünk, amelyről a letérés eléggé feltűnő mutatvány.


Mivel a Kisszolyvai-hágó a nevéhez illően alacsonyabban van, mint a hegygerinc úgy általában, ezért természetesen felfelé kell indulni innen is. Az útvonal egykori határsáv-szerepe nagyjából kivehető, avatott szemek nyilván sok dolgot felismernének. Még nekem, laikusnak is észrevehető egyfajta sánc az út mentén, valamint néhány határozottabb árok, gödör, amelyekről lerí, hogy emberi kéz alakította olyanra őket, amilyenek lettek. A hágóból kikapaszkodva ismét a szokásos látvány tárul elénk: nyitott gerinc, néhol fenyvessel, körülöttünk kilátással. Ezen a túrán nem kell vadászni a látványos kilátóhelyeket, az útvonal bő háromnegyedét látványos kilátóhelynek lehet nevezni. A gerincen magányos quad parkol, használójára utaló jelet nem látni. Lehet, hogy itt parkolnak vele – ki vinné el? A jármű után emelkedő következik, majd az út ellaposodik, kényelmesen sétálhatunk tovább. Nyájjal találkozunk, néhány, irántunk közömbös kecske és birka legelésznek egy pásztor és egy agresszív kiskutya őrizetében. A pásztor idős bácsi, igyekszik nem nagyon törődni velünk, a beszédünk hallatán azt is sejtheti, hogy úgysem értenénk egymást. Amikor a kutya veszélyes közelségbe kerül hozzánk, akkor talán azt mondja, hogy nem bánt a kutyus, talán azt, hogy takarodjunk a bús fenébe. A hangsúlyból és a metakommunikációból az előbbit tartom esélyesnek. Elsétálunk. Mellettünk jobbra ismét vasúti műtárgy bukkan fel, az oporeci viadukt képében. A zajból ítélve tehervonat zakatol keresztül rajta éppen, zöld dobozkákat követnek apró, barna dobozkák. Innen több nem látszik. Előttünk pedig a Javornik, meredek kaptatón érkezünk fel rá, ellépek Repkénytől, majd Bubutól is, szeretnék gyorsan fent lenni és leülni pár másodpercre.


A Javornikon, 1120 méter magasan még éppen elcsípem Vakondékat, a kezembe nyomják a szolgáltatást rejtő, kék nejlonzsákot és tovasietnek. CSÁnak és Kukkmeisternek ez az első hosszabb túrájuk (jól beleválasztottak :)), ahhoz képest egész jó állapotban vannak. A kék nejlonzsák tartalma sikeresen tereli el a figyelmemet az ellenőrző kérdésre adandó válasz megkereséséről. A pillecukrot és szezámmagos ropit tartalmazó szatyor egyelőre sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint az, hogy milyen objektum van a csúcs közvetlen közelében, az úttól balra. Megérkezik Bubu, majd Kerek repkény is. Leülünk egy fatörzsre. Szétnézek a környéken, eleinte nem találom a keresett objektumot, és már majdnem tovább is megyünk, amikor Repkény felsétál a sáncszerűség tetejére és a túloldalon egy kidőlt oszlopra lel. Ez lesz a válasz, ami azért nem látszott, mert a számára ásott gödör kétszer akkora, mint amekkorára szükség van, ráadásul csak húsz centi mély. Elégedetten karikázhatjuk be a helyes választ. A túra féltávjánál tartunk, talán kicsit előrébb, a szintemelkedésből már nincs sok hátra, az induláskor délután öt óra van. Ha oda akarunk érni pontzárásra a Vereckei-hágóba, akkor fel kell kötni a gatyánkat és menni, nagyon.


A Javornikról szép, kényelmes út vezet lefelé, egy időre elhagyjuk a vízválasztó gerincet, amely itt nyugat felé fordul, Verkhnyacska falu felett húzódik tovább. A túra régi változata is arra haladt, a kornai elágazástól (később mi is járunk majd ott) a Vereckei-hágóig hosszú oda-visszával. Most szerencsére ilyen megpróbáltatásoknak nem leszünk kitéve, inkább észak felé követünk egy hivatalosan jelzetlen hegygerincet. Mellettünk az oporeci viaduktra nyílik szerencsésebb kilátás, ismét tehervonat látszik, tológéppel, amely itt, a lejtőn már vélhetően a fékezésbe segít be. Ballagunk tovább, sietősen haladunk, amennyire ezt a terepviszonyok megengedik. Benőttebb, de még így sem susnyás úton tartunk észak felé, a rovarpopuláció miatt még fényképezni sem állok meg gyakran, az elkészült képek egy részén így is ott feketéllik egy-egy jószág. Lesétálunk a Verkhnyacskai-hágóba (nem ez a neve, de ez a falu van közel), itt egy murvás út kel át a hegyen, hogy a keleti oldalon Lavocsnéba ereszkedjen le. Már messziről látszott a 750 kV-os távvezeték, egy darabig a nyiladékban haladunk, erős sistergés kísér. Alig teszünk meg száz métert Albertirsa felé (igen, ez a Sóút túrákról is ismerős vezeték!), és újra emelkedő útra térünk, fenyvesbe sétálunk be. Az eleinte igen kellemes sétaút hamar akadálypálya jelleget ölt, kidőlt fákat kerülgetünk, majd újra felmászunk a hegyre és megcélozzuk a Sztanesa nevű tetőt. Szerencsére itt sincs gond a tájékozódással, a pettyek önmagukban is elegendőek lennének, ehhez csak afféle szórakoztatásként olvasom fel az itiner megfelelő passzusát.


Felsétálunk a Sztanesa „hátára”, maga a csúcs most nem érdekel annyira minket. Körülnézve ismét szép kilátás fogad, főleg, hogy a napállás miatt már szebben fotózható a Borzsa-havas rettenet nagy tömbje. Meglehetősen távolinak tűnik, pedig légvonalban nincs 20 km-re. Tovább sétálunk észak felé, egy enyhébb kaptató vezet a Plaj lapos tetejére, majd jól leereszkedünk egy kis nyeregbe. A mellettünk húzódó völgyön túl már látszik a Vereckei-hágó feletti tetőn épült egykori üdülőkomplexum (az emlékmű viszont ebből az irányból nem látható). Töküres az egész, a szétesés határán áll. Hosszan elhúzódó emelkedőn húzok előre a Berdo tetejére, már megint jó magasan vagyunk. A tetőn megvárom a többieket, a több pihenőre kiállt Repkényt és a füves útra panaszkodó Bubut. Eddig Bubu haladt elöl, meg néha Kerek repkény, most én veszem át a vontató szerepét, igyekszem nem túlságosan ellépni. A Berdóról lefelé igen szép rétet, völgy tetejét kerüljük meg, a túloldalon látom Vakondék trióját haladni. Átvágni a réten egyrészt nem lenne etikus, másrészt valószínűleg zsombékos, vizes a talaj, tehát nem is érdemes. Szép ívet írunk le az innen lefutó völgyfő körül – ha minden igaz, a Roztoka-patak ered errefelé, hogy a völgy aljában a környéken eredő Sztrij folyót táplálja. Az ív végén újabb emelkedőt kapunk, felsietek, a tetőn ugyanis a következő ellenőrzőpont vár. Ez a Kis-Berdo, kis kitérő vezet a csúcsra, ahol a kérdésre adandó egyik választ körbefújták jelölőfestékkel, és még néhány szem gumicukrot is találunk. Nemsokára felér Bubu, majd felcsoszog Kerek repkény is. A helyszínre alkalmazandó megfejtés a törött befőttesüveg és az árok. Ránézek a szintmetszetre, csaknem öt kilométeres lejtő áll előttünk, minimális szintemelkedéssel fűszerezve. Nosza, csapjunk bele, két óra múlva bezár a pont a Vereckei-hágón.


A gumicukortól és a néhány perces ücsörgéstől megtáltosodott Kerek repkény megindul az úton, alig tudom tartani a lépést vele. A Kis-Berdóval elhagyjuk a hegygerincet, hosszú, folyamatos lejtőn trappolunk a Sztrij völgyébe. Néhol kidőlt fákat kell kerülgetni, de szerencsére ez az állapot csak egy párszáz méteres szakaszra jellemző, amúgy lehet haladni. És mi haladunk, Bubuval a sarkunkban. Egy rétnél idős bácsi és fiatal nő legeltet tehéncsordát, barátságosan köszönnek vissza, a bácsi ráripakodik a pásztorkutyára, mire az fegyelmezetten visszakullog gazdájához. Átsétálunk a legelőnek használt réten, megtaláljuk a szakaszra előírt szintemelkedést is, fenyvesbe sétálunk fel rajta. A rétről már látszottak Zsupany község házai, most elkanyarodunk az eddig tartott déli iránytól és megcélozzuk a vízválasztót, egyenesen nyugat felé megyünk. Favágók által használt utakon haladunk, széles pocsolyákat kerülgetve. Előttünk nyugaton és északon fehér, hatalmas felhők gomolyognak, közöttük tűzpirosan világít a lemenő Nap. Tágas rétre érkezünk Zsupany határában, a falu szélétől nem messze ereszkedünk le a völgyben futó útra. Három sávnyi széles, murvás utat kell elképzelni, két-három jármű húz el mellettünk, amíg járjuk, ezek közül az egyik egy gyönyörű Kraz. Megvárom Bubut, a közben eltelő időt arra használom, hogy némi krémet vigyek fel a kidörzsölődött alkatrészekre. A folyón túl a völgy fölé magasodik a hágó, egyenesen nem ajánlott ebből az irányból megközelíteni, ugyanis a víz mély és erős sodrású. Marad tehát a murvás út, enyhe emelkedővel. Kerek repkény az emelkedő tetejénél, Klimec határában vár meg az árokparton ücsörögve. A falu határában szép szabályos névtábla áll, besétálunk a néhány, egymástól szokatlanul távol álló házból álló faluszélre. Elérjük az egykori moszkvai főutat – a mostani Latorcafőnél kel át a Kárpátokon – és megcélozzuk az innen már igazán közel lévő hágót.


Az itiner vízvételi lehetőségként kutat jelöl meg, de reménykedve az ellenőrzőponton esetleg hozzáférhető vízben, nem állunk meg tölteni. (No meg nálam még van egy bontatlan kétliteres palack.) Elhagyjuk a falut, hídon keresztezzük az észak felé elcsordogáló Sztrijt – a hídra egy szívben B és V betűket fújt valamelyik útvonaljelölő. :) A túra útvonala levágja az országút hajtűkanyar-sorozatát, enyhe susnyásban kaptatunk fel a gerincre, amelyet végül a távvezetéknél érünk el. Háromnegyed kilenc van, még a zárás előtt sikerült idejutni. Őszinte meglepetésemre még találkozunk sétáLós bácsiék útjelölő csapatával, ők már elfelé jönnek a ponttól. Vakondék még fényképezkednek az emlékműnél, amikor megállunk az ellenőrzőponton. Géza, a pontőr ellát minket innivalóval és bélyegzéssel – aztán Kerek repkénnyel kisétálunk az emlékműhöz. Felemelő érzés itt állni, igaz, részben azért is, mert már a nehezén tényleg túljutottunk. Ezt egészen addig gondoljuk, amíg fel nem villan egy villám, tőlünk nyugatra, körülbelül 20-25 km-re. Aztán még egy. És még egy. Eszembe jut, hogy az utolsó pár kilométert leszámítva Volócig egy nyílt, kitett hegygerincen fogunk túrázni. Ez viharban legalábbis rizikós lenne.


Visszasietünk a ponthoz, gyors továbbhaladásra ösztönözzük Bubut. Géza is csatlakozik, felkapunk néhány dolgot, ami nem fér be hozzá a pontőri felszerelésből – jellemzően vizespalackokat. Előkészítem a fejlámpát, és mivel Kerek repkény nem találja a sajátját, ezért a kézilámpámat az ő kezébe nyomom. A vihar valahogy közelebb osont azóta, hogy először észleltük. Lesétálunk az önmagában semmi különlegessel nem szolgáló Vereckei-hágóba – a honfoglalási emlékmű magasabban, szép kilátást nyújtó helyen van –, megcélozzuk a szállodasort. Néhányan teherautóra rakodnak, a hangokból ítélve valami nagyot és nehezet. Elsétálunk mellettük, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ők szürkületkor végeznek kétes bontási műveletet, mi pedig vihar idején kirándulgatunk a hegyen. Akad néhány, egész jól kinéző építmény is, meg a tető közelében egy lepusztult üdülő, amely körülbelül két egész méter széles, viszont szép hosszú. Télen alaposan megvizsgáltuk, most erre sajnos nincs idő, meg a kilátás is korlátozott lenne a leszálló este miatt. Ezt az emelkedőt már alig néhány fogja követni, Volócig szinte végig lejt az út, vagy szintben haladunk. Most ráadásul elég gyorsan tesszük ezt, a villámok sűrűsége és közelsége kellő indok a nagy sebességre. Bubuék is beérnek, nekik sem tetszik az a perspektíva, hogy rommá ázunk, esetleg még valami villámvédett helyre is kell húzódnunk. A zivatarfelhő mögöttünk-mellettünk Enterprise-űrhajó alakot vesz föl, a felhő széle velünk jár egy vonalban, egy-két völggyel nyugatra. Menekülünk a vihar elől. A haladást eleinte lassította az úton fekvő néhány nagy pocsolya, de ezek száma egyre csökken, ahogy haladunk dél felé. Mellénk ért a vihar, de egyelőre nem akar közeledni, inkább lassan mögénk húzódik. Nagyjából másodpercenként villámlik egyet – sétáLós bácsi elvileg készített videót róla, hátha felteszi majd valahová.


Trappolunk dél felé, teljesen besötétedik, csak a villámok fénye világítja be a tájat, furcsa, vad stroboszkópként. Valahogy nem foglalkozom most a kidörzsölődött combommal. Repkénynek meg kell állnia, leül, leragasztja a szétdörzsölődött bokáját, készít egy gyors fényképet a viharról. Csodálom a nyugalmát. Elérünk egy emlékkeresztet, majd az albertirsai távvezetéket. Hangosan zúg felettünk. Hasítunk tovább, lassan 100-150 méterre elszakadunk Bubuéktól, előttünk meglátjuk Vakond csapatának a lámpáit. Közeledünk a kornai elágazáshoz, a maradék minimális szintemelkedés egy részét itt kell leküzdeni. A villámlás mintha megrekedt volna a gerinc északi végében, egy ideje nem közeledik tovább. Ugyanakkor jóval távolabb, nyugat-északnyugati irányban megjelent egy másik vihar, de amiatt még ráérünk izgulni. Elérjük az elágazást, útjelző tábláról kell leolvasni az ellenőrző kérdés válaszát. Menet közben karikázom be a választ. Itt az itiner szerint elhagyjuk a vízválasztót – tényleg, a főgerinc itt húz tovább, a Javornik felé. Nem válik egyszerűbbé a helyzet, sietünk tovább. Mellettünk, a Berdo-Javornik gerincen valahol fény pislákol. Pásztorszállás lehet? Előttünk szerencsére csillagos az ég, enyhe déli szél fúj a Nagymagashegy felől, amely óriási, sötét tömbként tornyosul a Volócot rejtő völgy fölé. A Plaj tetején található meteorológiai állomás fényei kivehetőek, ha halványan is. Határozott, jól követhető úton menetelünk tovább, lassan egyre közelebb kerülünk a Volóc feletti kompresszorállomáshoz. Egy helyen, egy erdőfolt kerülésekor kell csak beleolvasnom a leírásba, amúgy követjük Vakondékat és néha visszalámpázunk a mögöttünk haladó Bubuéknak.


Határozott, meredek lejtőre érkezünk, mellettünk bekerített terület, a gázállomás egyik rejtélyes létesítménye. A leírás bőségesen részletezi, hogy az út melyik oldalán mit látunk. Az információ ilyen gazdagsága egyfelől hasznos, másfelől viszont semmit nem látunk ezekből. Mellettünk érdekes hang zörög a sötétben, mintha béka lenne, de valami nem stimmel a hangjában. A téli, de nappali képek alapján akár az út szélén sorakozó létesítményektől is származhatott a különös hangjelzés. A leírásban említett egyik oszlopnál Repkény leül egy rövidebb szusszanásnyi pihenőre. Megállok vele, most jön a tájékozódásilag trükkös rész, megvárom. Ő megvizsgálja a sarkát, eszünk pár falatot és iszunk némi vizet hozzá. Közben Bubuék utolérnek és tovább is baktatnak. Megcsodálom a betontömbre festett sárga jelzést, ritka példány ez. Rövidesen a mezőny után eredünk, nehézkesen veszem fel az idáig tartott sebességet. Pedig a gyorsaság csak látszólagos: a kornai útjelző óta eléggé lelassultunk, remélve, hogy a vihar talán mögöttünk fog maradni. Már majdnem elérjük a gázfogadó létesítmény szélét, amikor hirtelen irányváltásra szólít fel a leírás és a festett pötty. Lekanyarodunk Kanora felé, ami már szinte Volóc. Meredek, sáros és tehénlepényes „utca” vezet a faluba, talán sosincs vége. A lejtőn érjük utol Bubut és Gézát, majd lecsorgunk szépen a gyér közvilágítással rendelkező településre.


Az érkezési ponttól nem messze, egy utcasarkon találjuk az utolsó ellenőrzőpontot, egy gazdagon díszített kegyhelyet. Bekarikázzuk a helyes választ a kérdésre és továbbsétálunk a kies kanorai főutcán. Egy háznál buli hangjait halljuk, néhány menő arc tuningolt Ladával rodeózik fel-alá a sáros utcán. Találunk egy boltot is, ezt az itiner is megemlíti, de most nincs idő már betérni: sietünk, mert szeretnék éjfél előtt megérkezni. A szintidő azért szintidő. Kisietünk Volóc főútjára, balra, kelet felé fordulunk – és sietünk tovább. Elhagyjuk a tegnap este megismert épületeket, némelyik elég jellegzetes ahhoz, hogy emlékezzek rá. Azt tudom, hogy a kisüzem után jön egy panzió, ami még nem az, a második viszont már igen. Percre pontosan éjfélkor berobogunk a hátsó udvarba, az egyik épület teraszán vannak a többiek – célba érkezünk.


A már beérkezettek éppen esznek, fürdenek vagy csak úgy csoffadoznak – kivéve Lacit, aki a 30-as táv után már fürödhetett, ehetett és alhatott is, amíg fel nem ébredt az érkezőkre. Utánunk nem sokkal suhannak be Bubuék, majd a bolt szolgáltatásait igénybe vevő Vakondék. Wagner Ádámék, mint első beérkezők már elmentek a Volócon éjféltájt megálló Tisza gyorsvonathoz. Kapunk Magditól elsőrangú borscsot, az első tányér után fizetem a szállást és a nevezési díjat, felmegyünk zuhanyozni, majd visszatérünk még egy adagért. Még beszélgetünk egy darabig, végül mély, zavartalan álomba merülök a kényelmes ágyban.


Hazavonatozás és a beszámoló vége


Reggel vonuló tehervonatokra ébredek. A Pokol-bércet megcélzó expedíció – Hevér Éva, régészlány, sétáLós bácsi, Bubu – már útra kelt, Vinattiék pedig Munkács várát célozzák meg. Lacival és Kerek repkénnyel elbúcsúzunk tőlük, majd Magditól is. Tőle viszont, mint kiderül, csak egy kis időre válunk el. Besétálunk a vasútállomásra, kényelmesen, hiszen nincs hová sietni, a vonatunk csak tíz óra körül indul. A pénztárosnő javaslatára ráadásul mégis a közvetlen csapi gyorsvonatba veszünk jegyet, annyiban mindenképp igaza van, hogy a csomagokkal azon jobban elférünk, mint az elektricskákon. Iszunk kávét, veszünk vizet az útra, meg aprósütit, ami nagyon finom. Elhalad néhány vonat, majd megérkeznek Magdiék, aztán Vakondék, ők mind eleve a gyorsvonattal számoltak. Az ideúton megismert gép, a VL10-1483 vontatja a 107-es számú, Odessza-Ungvár között közlekedő gyorsvonatot, amely tíz perc körüli késéssel áll meg Volócon. A jegyünk az 1-es kocsiba szól, ez szintén egylégterű háló, mint idefelé, a kocsikísérő fazon pedig nyugodtan mehetne statisztának a Fekete-tenger kalózai című filmhez, ha lenne olyan. A szellőzés ebben a kocsiban sem tekinthető megoldottnak, viszont az ablakok szép tiszták, tűrhető fényképeket lehet készíteni bentről. Szolyva után Karpati megállóhelyen is megállunk, majd Munkácson az utasok nagyrésze leszáll. Bátyú után az idefelé előadott zötykölődés helyett mintha gyorsabban haladnánk, de ezt talán csak úgy akarom érezni. Csapon a sor már feltorlódott az útlevél-ellenőrzéshez és a nemzetközi jegyvásárláshoz. Beállunk mi is, mert hiába van retúrjegyünk, az ukrán vasút valamiért „állomáshasználati díjat” fizettet az utasokkal, ami 7,5 hrivnyát kóstál. Ez a lehúzás minősített esete. Összefutunk a Lemberg felől érkező, ideúton megismert focirajongó párocskával, ők például nem tudtak a büntifizetésről, vissza is küldik őket a pénztárhoz, ahol Laci kölcsönöz nekik megfelelő mennyiségű helyi pénzt. A vámnál a marcona, velem egy magasságú tisztviselőnő élénk érdeklődést mutat a táskám iránt („Azt kinyit.”), csak akkor nyugszik meg, amikor elkezdem teljes lelkesedéssel magyarázni – magyarul – az itinert, a térképet, a többi térképet, ami nálam van. Ezután az útlevélvizsgálat tényleg csak pár másodpercig tart. Repkény szintén simán átjön, a két fociszurkoló is – feltűnik, hogy a srác arcán még nyomokban ott a festék – viszont Laci csak nem bukkan fel. Végül kiderül, hogy a nála lévő pár szem köhögéscsillapító verte ki a biztosítékot (a fájdalomcsillapító érdekes módon nem), és ha már az ott volt, akkor tételesen átvizsgálták az egész holmiját.


Néhány percnyi várakozást követően rászabadítják a kb. ötven utast a magyar személyszállító vasúttársaság által biztosított egy szem Bhv-ra, aztán a 223-as Nagydácsia az idefelé megismert komótos sebességgel átdöcög velünk Magyarországra. A pontosan kettő órakor induló Bereg IC-re már ideúton megvettük a helyjegyet, tehát talán érthető aggódással figyeljük, hogy a magyar határőrizeti szervek még annyira sem kapkodják el a munkát, mint ukrán kollégáik. A 13:35-kor, pontosan érkező vonatról végül 13:58-kor sikerül leszállni. Így a büfé meglátogatására már esély sincs, felszállunk az IC második, Bph jelű kocsijába, ez egy hagyományos termes kocsi, buszülésekkel, tehát a Bp kocsik kényelmét teljes mértékben nélkülözi. Szerencsére a léghűtő nem léhűtő üzemmódban pang, hanem valamennyire igyekszik tényleg hűteni a levegőt. Egészen Kisvárdáig kevesen utazunk. Kisvárdától sokan leszünk, Nyíregyházán pedig gyakorlatilag megtelik a vonat. Sajnos nem néztem meg a menetrendet eléggé, így későn kapcsolok, hogy a nyíregyházi tartózkodás alatt egy ételvásárlás is bőven belefért volna az időbe. Efeletti bánatomban elalszom, és csak Szolnok után kezdek ébredezni. Ferihegyen még közel pontosak vagyunk, a Kőbánya-Tehernél való cammogás, majd a Nyugati bejáratánál történő ácsorgás hatására 10 perc késéssel állunk meg a 13. vágányon. Megérkezünk.


Összefoglalásképpen mit is írhatnék? Először is köszönöm a rendezést Magdiéknak, az itiner elkészítését és a térképet külön sétáLós bácsinak. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Bubunak és laci069-nek az utazás során, és mindenkinek, akivel együtt haladtunk. Gratulálok mindenkinek! Pompásan éreztem magam a túrán, őszintén tudom ajánlani mindenkinek. Különleges útvonalon haladtunk, különleges helyeken jártunk, ahol a gyalogos turista sem gyakori látvány, a teljesítménytúrázó pedig egyenesen kuriózum. Az út gyönyörű és nem csak azért, mert az újdonság varázsa ezt mondatja velem, hanem, mert tényleg gyönyörű. Az itiner korrekt, a színes térkép korrekt, az útvonal kijelölésében nem volt hiba. Nyilván GPS-szel még egyszerűbb a tájékozódás. A rendezés körülményeinek ismeretében az emberes ellenőrzőpontok kis számán nem vagyok meglepve, mindkét pont a helyén volt és mindkét ponton kaphattunk ennivalót, de ami még fontosabb, vizet is. A szállás kényelmes és olcsó, az árszínvonal a boltokban néhol elérheti a hazait. A borscs finom. A cirill betűket pedig gyorsan megtanulja az is értelmezni, akinek sosem kellett ilyesmivel foglalkoznia. Lehet, hogy ismétlem magam, de a Kárpátok ezen szegletében rengeteg lehetőség van túrázás szempontjából. Kár lenne kihagyni.


-Kékdroid-


Képek a túráról itt

 
 
Egri BükkTúra éve: 20122012.05.31 21:03:52

Egri Bükk 30


Előzmény: a szokásos. Utazás. Ezúttal gyerekcsoportokat kikerülve a megerősített, kilenc kocsis vonaton. A járathoz Egerben már nincs csatlakozó bézé Felnémetre. Kár, mert kettőnknek jó volt, meg annak a másik hét utasnak is, aki használta. A helyzet nem megoldhatatlan, csak macerásabb. Eh, mindegy, legyen szó inkább a túráról.


Felsőtárkány, Imókő üdülő. Alig áll néhány autó a parkolóban. A rajtoltatási eljárás egyszerű: nevet, lakcímet kell írni egy ívre, majd az egészet aláírással hitelesíteni. A barátságos lány szerint, aki a túrázók rohamát egyedül álló rendező feladatát látja el, a Heves megyei szövetség miatt van erre szükség. Ám legyen. A lap az eddigi összes indulót tartalmazza, mi a huszonvalahányadikok vagyunk négyen: Kerek repkény, Patti és Bese és én. Alaposan lerövidíti a kitöltési időt, hogy testvéreimmel közös lakcímet írunk fel, az egrit, mert miért is ne? Repkény pályázik a pro forma legmesszebbről érkezett résztvevő fiktív címére, pedig már nem is lakik ott. Reflexek. Háromnegyed hétkor, terveinkhez képest pontosan háromnegyed órás csúszással elrajtolunk. (Hogy lesz ebből hazaérkezés ebédidőre és a Forma-1 időmérő edzés megnézése? - Elárulom: sehogy.) Nekivágunk, P+ jelzés mutatja az utat a Vasbánya-nyereg felé. Az út eleinte enyhén benőtt, ahogy az üdülő omladozó létesítményei mellett ballagunk a kerítés külső oldalán. Hajtűkanyar következik, elmesélem a levágása közben félliteres energiaitallal hasraeső, magát üvöltve hergelő túratárs tanulságos történetét. Félreértés ne essék: nem a túratárs, hanem a hajtűkanyar levágásáról van szó. Szép mélyúton, hatalmasra nőtt bükkök között sétálunk lassan fölfelé. A tető előtt meg kell állni pár pillanatra, Pattit enyhén megütötte ez az első emelkedő, most rá kell számolni. Érzi, hogy nem most van itt az ideje a látványos csoffadásnak, ezért visszaint az emelkedőnek és jön tovább. Mellettünk ér csordogálna a vízmosás alján, ha nem száradt volna ki teljesen. Felérünk a nyeregbe, obligát fénykép készül az iránymutató tábláról, megnyugtatjuk Repkénnyel a testvériséget, hogy ilyen emelkedő egy darabig nem lesz több.


Következik a Török út, rögtön az elején újabb és már jól ismert irtásoknál nézünk farkasszemet a Bükk-fennsík déli peremével. Ezen belül is a bükki Kövekkel, amelyek sziklafalaikról, jellegzetes formájukról könnyen azonosíthatóak, és látványnak sem utolsók. Ez a résztáv amúgy sem bővelkedik látványos kilátópontokban, így a meglévőket különösen nagyra kell értékelni. Sárga kereszt jelzés tér a Barát-rét felé, az itteni táblát nem rongálták meg, talán azért, mert bent áll a susnyában. Nem úgy, mint az elágazás túloldalán az Egererdő szép, fényképes tábláját, amelyet egy magát erősnek vélő errejáró pont középen átütött. Szomorú példa, amely nem segíti az erdőben tartózkodók és az erdőt kezelők álláspontjainak közeledését. Erdőfolt után újabb kilátóhely, felszeletelt rönkökkel és a kelet felé, távolba húzódó hegyek láncával. Innen belépünk a zárt erdőbe, sétálunk a kellemes hűvösben. Ezt a társaság fele úgy értelmezi, hogy fázik, én pedig örülök, hogy reggel visszatettem a pulóvert a szekrénybe, amikor megláttam a felhőtlen, kék eget. Megérkezünk a rönklerakatként is működő Völgyfő-ház mellé, két férfi néz ránk nem túl barátságosan, aztán elporoznak egy kocsival. A jókedvű pontőrök elmesélik, hogy őket igazoltatták is, valószínűleg a környéken felhalmozott farakásokat őrzik, ami azért érthetővé teszi a gyanakvást. Bénázok egy sort az itinerekbe rejtett igazolólapokkal, a bélyegzőt kezelő lány javaslatára különválasztom az eltérő célt szolgáló lapokat. Így már kényelmesebb. Vételezünk színes papíros ostyaszeletet (és egyetlen eldobott csomagolást sem látok később!), valamint aszalt barackot, ami finom. Az alkalom fénye tovább emelkedik Tinca érkezésével, aki egy időre hozzánklassít.


Elhagyjuk a Völgyfőnél elért Oldal-völgyi műutat, majd az alig szivárgó Zsuzsa-forrást. Lassan, de folyamatosan emelkedik velünk a széles szekérút, Tincával a nagy beszélgetés közben fokozatosan ellépünk a többiektől. A gerzsényi elágazás környékén szerencsétlenkedek egy sort, pedig a zöld sáv ott virít elöl, nem messze. Keresztezzük az erősebb utat, a túloldal először enyhén benőttnek tűnik, aztán mégsem. Szívesen társalognék tovább, de nem akarom Repkényre hagyni mind a két testvéremet, ezért úgy döntök, nem várom meg, amíg Pazsagra érünk és bevárom őket, Tinca pedig ellép. Amíg várok, elsiet néhány, egymástól független túrázó, közülük egy fiatal lány az egyetlen, aki nem köszön vissza (később sem), csak dacosan néz maga elé. Érkeznek lassan a többiek is, Zsotyek vezeti fel őket, akit az előzés utáni tizenhetedik másodpercig látunk. Sárga sáv jelzés érkezik mellénk, majd nem sokkal odébb, egy alaposan kijelzett elágazásban elhagyja a gerincet tovább követő Török utat. Irtást hagyunk el, mellettünk völgy indul, gyorsan mélyülve – vagy éppen mi emelkedünk gyorsan –, majd átbukunk a hegy túloldalára és szépen elindulunk le, Pazsag felé. Repkény lemarad, Bese kitérőt javasol az út szélén álló kőalakzathoz, de nővére lebeszéli róla, szép az innen is.


Pazsag bejáratában találkozunk a lekváros (birsalmapép?) kenyeret fogyasztó, már a Fennsík felé menetelő Tincával és a kerékpáros táv néhány résztvevőjével. Megkerüljük a telep néhány házát, itt találjuk a soron következő, második ellenőrzőpontot. Zsíros és margarinos kenyérszeletek közül lehet válogatni, majd mindkettőt tetszés szerinti feltéttel ellátni. Célszerűen a zsíros változat mellé a kovászos uborkából, a savanyúságból és a piros aranyból, valamint ezek kombinációiból előállított keveréket alkalmazom, míg a margarinosra birsalmapépet applikálok. Fordítva meglepő hatást érnék el. Lehet vizet inni és tölteni, de vizünk speciel van annyi, hogy ezt a lehetőséget meghagyjuk a kisebb készlettel rendelkezőknek. Megérkezik Kerek repkény, majd négyesben folytatjuk az utat. Mögöttünk egy szintén négyfős, csupa lánycsapat lódul meg. Nem tudunk eléggé gyorsan haladni, hogy ne halljuk a csivitelést, így folyamatos osztálykirándulás-hangulatban ballagunk a megyehatárig, itt lépünk fel a Keskeny-bükk hátára. Az itteni tarvágások újabb kilátóhelyeket nyitottak meg, előttünk a Tar-kő és a Három-kő magasodik, nyugat felé pedig a Mátrát látni, valamint a Várhegy tömbjét és a hosszan elnyúló Lök-völgy alján túl talán Felnémet házait. Szép, páratlan kilátás – jól ellenpontozza a tarra vágott hegyoldal kopárságát. (Minden ítéletalkotás nélkül ez is csak egy esete az esztétika kontra célszerűség meccsnek.) Felsétálunk a két táv elágazásáig, a pontőr úr a másnapi kerékpárverseny bőségesen kihelyezett irányítótáblái között üldögél. Megkapjuk a bélyegzést, megmutatom a többieknek, hogy itt a zöld sávon is mehetnénk, de szerencséjükre nem ott megyünk. Zöld kör, valamint számos laminált papír mutatják az utat a Hárs-kút felé. Mi arra megyünk.


Elsétálunk az enyhén benőtt forrás mellett, nem figyelek oda különösebben, hogy most milyen vízhozammal üzemel, ha épp üzemel. A lejtő aljában két kerékpárost találunk, ők teszik ki a másnapra szánt útjelző táblákat. A szalagozás kerékpárral című sport első ránézésre nehezebbnek tűnik a gyalogos változatnál. Megérkezünk a kék kereszthez, ezt az érkezést rögtön egy pompás emelkedővel ünnepeljük. Egy fán moha nőtte-e körbe a jelzést, vagy a moha eltávolításával nyertek helyet a jelzésnek – nem tudom eldönteni. Látványnak jópofa. Kerek repkény félrevonul a lejtő aljában egy alkalmas mellékútra, Pattit és Besét pedig előreküldöm, küzdjenek szépen meg az emelkedővel, majd megyünk mi is. Amíg Repkényt várom, addig az osztálykirándulás-hangulat felelősei is elporoznak, elcsendesülve a hegymenetben. Kényelmesen felballagunk mi is, a meredek szakasz vége az újrasusnyásodás állapotát kezdi felvenni, nem is kell talán sok idő, és már fiatal fák között sétálhatunk ugyanitt. Fent néhány rönkön találunk mindenkit, felrángatom a tesókat, ne örüljenek, még mindig fölfelé kell menni. Igaz, innentől csak szépen, kényelmesen, mondhatni, észrevétlenül emelkedik a jelzett út a Tar-kő aljában. Elmesélem, hogy a Bükk 900-as, jelzett úton elérhető négy csúcsa közül a túra 50-es távja háromra felmegy (igaz, nem tudom, hogy a Három-kőnél most mi a követendő kerülő), és a Tar-kő sem akkora kitérő, hogy ne legyen érdemes nulla pontért beiktatni, ha van rá elég idő. A gondolatmenetet a balról érkező, majd jobbra távozó zöld sáv zárja le, megnyugtatok mindenkit, hogy nekünk semmi közünk nem lesz hozzá, most végre lefelé kell menni.


Jó meredeken tesszük meg mindezt, amely a nemszeretem emelkedők helyett rögtön a nemszeretem lejtők ellen hangolja a nem reprezentatív felmérés két résztvevőjét. Jót mosolygok, közben pedig figyelek, hogy laposra kopott talpú cipőmmel mégse csússzak meg nagy mosolygásomban. A Toldi-kapunál enyhül a dőlésszög, Repkény lelátogat a Toldi-kunyhóhoz, pótolta-e valaki azóta a füzetet, de eredménytelenül tér vissza útjáról. Elindulunk az útkereszteződésből, jobbra füves, keréknyomos út vinne a Vörös-kő-forrást rejtő völgy felé. Maradunk az ellaposodó, kellemesen lejtő gerincen, amely a végére elkeskenyedik, s mintegy hídként húzódik a Stimecz-ház felé. Bese jelez, hogy szeretné kivenni a kivehetős fogszabályzóját, valami műanyag szerkezetet, amelyet eddig észre sem vettem, hogy van neki. Leülünk a tanösvénynél egy padra, amíg lezajlik a művelet, iszom néhány korty vizet. Még mindig marad, rengeteg. A pár perces szünetet követően lesétálunk a Stimecz-házhoz, itt találjuk a hetes számú bélyegzőt, ő önkiszolgáló rendszerben működik, tehát önkiszolgálunk. A ház és a környező pihenőhelyek körül kirándulók, piknikezők tömegét látni. A kisvasút felső végállomásánál lévő focipálya is épp akkor kerül használatba, amikor elsétálunk mellette, és elhagyjuk a helyszínt.


Kényelmesen ballagunk a nagyobb darab kövekkel megerősített vasúti töltésen, a Felsőtárkányból érkező, következő vonatig sok idő van még hátra. A pálya mentén álló jelzőkarókat, az útátjárókban az andráskereszteket szépen lefestették, látszik, hogy fenntartói foglalkoznak a vasúttal. A völgy végében őzek, muflonok, miegyebek legelésznek békésen, jöttünkre a lekerített terület túlsó, árnyas végébe szaladnak. Csak egy unott kecske és egy fiatal őzbak folytatja az étkezést, nem zavartatva magát a felbukkanó emberektől. Idáig tartott a kényelmes szakasz a túrán, most jő a kényelmetlen. A reggeli, hűvös levegő szép emlék a tűző napon, szerencsére a nyílt szakasz csak Felsőtárkányig tart, itt az utca szélén növekvő fák adnak már némi árnyat. A buszmegállóban rengetegen várakoznak, talán a 15-ös táv résztvevői lehettek, legalábbis egyiküknél láttam egy összefogott papírköteget, ami akár itiner is lehetett. A vonat indulásáig még most is annyi idő van hátra, hogy mindkét mozdony egymás mellett pihen a kocsiszínnél. Próbálok készíteni egy fényképet az együttállásról, elég halványra sikerül. Kelet felől kerüljük a focipályát, majd az üdülőhöz vezető aszfaltút emelkedője következik. Felérünk, parkoló, bejárat. A lánycsapat a célnak helyt adó pavilon előtti ötven méteren elrobog mellettünk, lehet, úgy vannak vele, inkább mi várjunk rájuk, mint ők ránk. (A „buszhoz sietnek” c. tételt kilőhetjük az okok közül: autóval jöttek.) Nem mintha sokat kellene várni, a magányos rendezőlány, aki láthatóan az érkeztetést is intézi, nagyon gyorsan megírja az okleveleket. Pár perc sorállás után megkapjuk a díjazást egy kedves mosoly és egy kézfogás mellett. Ezúton is köszönöm szépen a túrát a rendezőknek, a társaságot a társaknak, jó ötlet volt ismét kilátogatni erre a túrára. Végre megvan a harmadik színű fém (bronz-ezüst-arany, sorra), jövőre lehetne folytatni akár az ötvenes távon a gyűjtögetést. Aztán egyszer, ha nagy leszek és ügyes, ki kellene próbálni a kerékpáros távot is. Remélem, lesz rá lehetőség.


-Kékdroid-


Képek itt.

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20122012.05.17 16:02:52

Őrség-Vendvidék 75


Megyek veletek, bassza meg!” (Nagyondinnye az 50-es és a 75-ös távok elágazásánál)


M7, M70. Balatonszentgyörgy után két kezemen meg lehet számolni a látott személyautókat. Az európai vérkeringésbe is bekapcsolt Tornyiszentmiklós (Olajos körút ellenőrzőhely a falu melletti dombon, egy romos csűrnél) után elhagyjuk a helyenként autópályává bővülő utat. A következő megálló Lenti, a környék fő benzinkútja, ennek megfelelő forgalommal. Régen jártam Lentiben úgy, hogy ne ide érkeztem volna. Kerek repkény a szomszédos ülésen meg főleg. Laci069 visszatér a tankolásból, Zsuzsa a telefonálásból. Bajánsenyén rosszfelé indulunk, a buszmegálló után meg kell fordulni, erre már Szlovénia lesz. Őriszentpéter, körforgalom, buszállomás, iskola. Varró Lídia fogad, megnyugtatjuk, hogy se söpörni nem fogunk, se semmi egyebet, egyszerű, mezei résztvevők óhajtunk lenni. Kéri, várjunk még egy kicsit az adminisztrációval, verjünk sátrat nyugodtan. Nyugodtan verünk sátrat, fenyőfa alatt, enyhén lejtős, sima terepen. Amikor végzünk, újra találkozunk a szállásukat közben elfoglalt Laciékkal, elsétálunk a Bognár étterembe, étkezni. Amire jóllakunk, besötétedik, az iskolában pedig már lehet nevezni, jelképes szállásdíjat fizetni. Néhány rendező beszélget, elsőre nem értem, miről folyik a diskurzus, ez talán azért van, mert a beszélgetésük nyelve a szlovén. Azért néhány jellegzetes kifejezést felismerek. Kapunk rajtszámot és rajtidőt, a tömeggel majd elrajtolunk reggel. Megkapjuk az itinert is, két részletben: egy színes kartont, rengeteg hellyel rengeteg bélyegzésnek, belül térképpel, részletes táv- és szintaadatokkal. A másik részlet az útvonalon fekvő néhány településről közöl rövid ismertetőt és felsorolja a 2007-es, előző rendezés teljesítőit (beleértve Kerek repkény édesapját, aki mondjuk kiszállt valahol). Kapunk továbbá fejenként egy Turista Érmet, amiről eleinte nem tudom, mire való, de mostanra már utánanéztem. Fene az ilyen gyűjthető dolgokat, fölösleges, meg minden, de akkor is jópofa, gyűjteni akarom. :) Ennyi mindennel felszerelve elhagyjuk az épületet, elballagunk a sátorig. A hangulat olyan, mint egy kempingben, amikor későn, sokan kezdenek tábort verni. Valaki vasanként kilencven-százhúsz kalapácsütéssel stabilizálja sátrát. Vagy nem túl gyakorlott, vagy most veri szét a környék egyetlen dolomitlencséjét. Végül sikerül a művelet, a néhány halk beszélgető már egyáltalán nem tűnik fel, elalszom.


Az ébredés egészen más zajjal köthető össze, és ez a kacsahápogás. Gondolkodtam a dolgon, és rájöttem, hogy a környékbeli kacsaállomány intenzív énekleckéket vesz reggelente a nagyszámú rigótól, fülemülétől, és a maguk módján igyekeznek visszaadni a hallottakat. Ezért aztán sokáig egy óvodásnak is fárasztó kacsás mondóka mászkál a fejemben, amíg ki nem űzöm azzal, hogy Metallicát dúdolok, egész halkan. Térjünk most vissza a sátorhoz, ahol Kerek repkény már felöltözve, összecsomagolt cuccal várja, hogy gyorsabban eszméljek és segítsek összecsomagolni a sátrat. Öt óra negyvenre elkészülünk, besétálunk az iskolába, hogy ledepózzuk a felszerelés azon részét, amelyre nem lesz életbevágóan szükség. Bent nem túl meglepően nagy a tömeg, SzLA-t látom meg, majd pesza91-et, odébb moiwa, lépéshiba és Nagyondinnye érkeznek. Valamivel bentebb Bubu kerül elő valahonnét, bemutatja a seprűcsapatot, amely rajta kívül EduShow-ból és Lestatból áll. Repkény ezalatt a hirtelen elhatározásból mégis eljövő régi barátnőjét próbálja rávenni, hogy gondolja meg magát és jöjjön a 75-ös távra. Én is felhozok néhány érvet ezen lehetőség mellett, hiába. Úgy is felfoghatjuk viszont, hogy nem vettük rá a kis éji szupercella átélésére. Közben ledepózom a táskákat a sátorral – ez is depónak számít? elvégre nem saját erőből cipeljük végig – és kimegyünk, vagy legalábbis megpróbálunk kimenni. Ezen törekvésünkben feltartanak minket egy-egy stampedli mézes pálinkával. Az akadályokat leküzdjük, kint így is sikerül elcsípni a rendezői eligazítás utolsó pár mondatát és a pillanatot, amikor a mezőny eltép, lendületesen. -Rafter- is felbukkan, együtt indulunk el Őriszentpéter kies utcáin.


A táj nem változott, szerencsére, a túrázók létszáma viszont a tömegrajtnak köszönhetően meglepően magas. Ennyi embert egyszerre itt még nem láttam, igaz, én még a közelben sem jártam öt évvel ezelőtt, amikor a legutóbbi hetvenötöst rendezték. Kisétálunk tehát Őriszentpéterről és visszasétálunk oda, egy másik szerre. Itt a Lendvai-házaspár intézi a pontőri teendőket, mögöttük templom, régi. Felbukkannak -rafter- útitársai is: Vali, Andi és Dia. Tiszta Charlie Angyalai. :) Továbbsétálunk, elhagyjuk a műutat a Zala-völgyéért. Egy földútnál valakik úgy gondolták, hogy téglával majd fel lehet javítani a járhatóságot, ez régi szokás, itt azonban még csak a tégla földbe döngölődésének az elején járnak. Mi meg a téglán járunk, bukdácsolva. Az őrségi súlyponti település Keserűszer nevű részébe érkezünk, megérkezik Nagyondinnye és csatlakozik az állományhoz. Vagy menetményhez? Szóval jön velünk. Elkanyargunk a pangó vizű folyócska völgyében, kis híd, rét, erdősáv, rét. Az út mentén embertelen magas farakások. Rövidke szembeforgalom, pesza91, aki futónak látszik. Odébb vadászháznál vár Matécz Péter. Bélyegzéssel lát el, ő ma a második. Átballagunk Szalafőre, a faluszéli réten nagy sátor áll, mindenfelé padokkal, asztalokkal. Leendő rendezvény helyszínének tűnik. Szalafőn talán csak annyi változást veszek észre, hogy a fogadó ablakait kitárták. Átsétálunk Pityerszerre, itt egy szép makettel bővült a látnivalók sokasága. A makett mellesleg éppen a látnivalókat ábrázolja, körülbelül 1:80 arányban lekicsinyítve, ezt abból gondolom, hogy kicsit nagyobb, mint egy H0-ás terepasztalra való épület. A ponton kekszet kapunk, próbáltam úgy írni, hogy keksszel kínálnak, de hülyén néz ki leírva.


Széles dűlőúton sétálunk tovább, a térkép a Körtike tanösvényről csacsog. Egyáltalán nem hátrány, de az Őrségben jól elszaporodott a tanösvény nevű jószág, csak győzze az ember figyelni őket. (Csak felsorolom a látottakat: Szala menti, Körtike, Áfonyás, Hármashatár, Réti orchideák, Rókagomba, és volt egy szlovén tematikus út, meg egy osztrák valami is.) Elérjük az ötvenes és a hetvenötös távok elválását jelző táblát, ahol elhangzik Nagyondinnyétől a cím alatt olvasható mondat, és velünk tart, holott az 50-es távra nevezett be. Tehát sétálunk az Őserdő felé, határsávban. Elhagyunk egy valaha határőrzési céllal létesített épületegyüttest, határnemőrzőként omladozik tovább magányában. A határköveket viszont karbantartják, az látszik, az MK feliratot az országnév váltásakor akkurátusan M-re meszelték át. A határsáv meglepően tiszta, jól járható. Jól járjuk, különösebb megállók nélkül haladunk. Mellettünk néha árkok furcsa rendszere húzódik. Az egykori bakhátas művelés maradványa, vagy a határral kapcsolatos dolog? Különös. Néhol felbukkan egy-egy ismertető a Pout po dolaj pa bregaj nevű „Tematikus útról”, amelynek a jelentésével a netes fordítóprogramok nem tudtak értékelhető módon megbirkózni. Valami út a völgyekből a hegyekbe lehet, érzésre. Ez is afféle tanösvény, 12,4 km hosszú körséta tehető rajta Kerkafő, Bűdfalva és Orfalu (Cepinci, Budinci és Andovci) érintésével, a táblákon szlovén, angol, német és magyar nyelvű rövid ismertetőt lehet olvasni erről-arról. Elérjük a régi dolányi utat, felismerhető a helyszín, az ötvenes táv útvonalával találkozunk, amely Dolány (Dolenci) és Bűdfalva felől érkezik. Maradunk a határsávban, rövidesen megérkezünk a Karavla feliratú esőházhoz. Kedves pontőr fogad, csokitallérral kínál, vegyünk bőven. Tényleg rengeteg van, veszek hármat, mert gyorsan olvad az időközben kialakuló hőségben. -Rafter-ék megvárják Valit, aki útközben megállt valahol, és azóta sem ért utol még minket sem, pedig ma egyáltalán nem érzem magam gyorsnak. Amit érzek az az, hogy a tüdőm hiába szeretne, nem tud teljes terhelésen dolgozni, az allergiás tünetek csökkentik a hatékonyságát. Majd lesz még jobb, ha elkezd esni az eső, gondolom, és igazam lesz, de addigra már Kondorfán is túl fogunk járni.


Mivel kellemes dolog egy elavult intézményt dísztárgy szerepkörben látni, elolvasom, hogy az esőház helyén valaha a jugoszláv hadsereg határőr őrse állt itt, amelyet „1973-ban a virágvasárnap és nagyszombat közötti nagyhéten lerombolták”, de vajon milyen okból? Hivatalosan rombolták le, vagy a valamiért felbosszantott dolányiak és bűdfalviak dózerolták be? A táblát hiába kérdezem. Tovább bóklászunk a látszólag egyenesen húzódó határon, tiszta véletlenül lefényképezem a térkép szerint Szlovénia legészakibb pontját jelző A115-ös határkövet. Ma két ország két leg- pontját is érintjük: a következő Magyarország legnyugatibb pontja lesz. Országútra érkezünk, ennek nem tudom a pontos számát, az ottjártunkkor tapasztalt autóforgalmáról viszont határozottan állíthatom, hogy az egyenlő nulla autó per hét perc. A helyszín egyetlen érdekessége a határ két oldalán megszámlálható táblák mennyiségei és méretei között tapasztalt eltérés. Nálunk több van, és azok nagyobbak is. :) A határőr szervezetek épületei közül viszont a szlovén tetszik jobban, szolidabb, tájba illőbb. Egy „Pozor! Državna meja!” („Vigyázat! Államhatár!” - nem árt vigyázni az államhatárral, bár emberre csak túlerőben, éhesen támad) feliratú táblánál, és egy piros jelölőfestékkel lepacázott kilométerkőnél elhagyjuk az országutat. Széles, kényelmes, kavicsos úton sétálunk tovább a két ország határán, a zöld sávval jelzett Vasfüggöny-turistaúton. A terep kezd hullámvasút-szerűbbé válni, ezen érzésem felől egy magassági pont is megerősít, meg a besűrűsödő szintvonalak is feltűnnek a térképen. Azért nem kell egy Északi Zöldre gondolni (pedig a határkövek és a jelzés stimmelne), egyszerűen csak néha fel, néha meg le kell menni. Nem sokkal később elhagyjuk a határkövek végtelen sorozatát, megérkezünk Felsőszölnök szélére. Útmenti keresztnél megyünk valamilyen különös megfontolásból egyenesen, később, egy adótoronynál a domb gerincéről észak felé térve állapítjuk meg, hogy itt súlyos eltérésben leszünk az útvonalhoz képest. Visszamászunk, nem esik jól, mert elképesztően meleg van, pollentől sűrű a levegő, a Nappal szembe menve pedig nem nagyon látok. Hamar visszaérünk a kereszthez, elhagyjuk a dombtetőt, sűrű bükkösben haladunk tovább. A falu központjában „Hármas határkő” (sic!) felé igazít el egy tábla, ez rögtön nem jó, mert a Hármashatárnál az A1-es határkő áll. Befejezem mára a szőrszálhasogatást, pár lépéssel letérünk a jelzésről a kocsma és az ott található ellenőrzőpont kedvéért.


A kocsmában, ott nincs most nagy élet, a kocsma teraszán viszont van. Renáta bélyegzést ad, Sztancsik Gyuri kitűzőt gyárt, Kiscsibész és fia pedig a kenyérkenéssel foglalatoskodnak. És ők még csak a rendezők voltak! Találkozunk az útitársaikra váró Matus Petiékkel, akik egy óvatlan pillanatban aztán el is lépnek. -Rafter-ék a hátsó traktust foglalták el, ülőhely már csak elöl van, nem véletlen: odasüt a Nap. Repkény lehuppan egy székre, én pedig benézek a kocsmába, a bélyegzéshez járó bónt beváltani. Jelentős sorállás van, egy helybéli ifjú próbálja kitalálni néhány túrázó várható kívánságát: belőlem öt cent jégert néz ki, de le kell lomboznom, mert csak kólát és almalevet kérek, kimérőset. Rendszerhiba léphetett fel, ma még nem kávéztam, és most sem kívánom. Érdekes. Letelepszem odakint, választok zsíroskenyeret Repkénynek és magamnak is. Feltűnik a metélőhagyma a kínálatban, de nem értem, miért van közötte virág. Dinnye felvilágosít, hogy az a metélőhagyma virága, és ilyen minőségében ehető. Evés-ivás után még megpezsgőtablettázunk, töltök vizet a kiürülő palackba. Harmincöt percnyi pihenés után útra kelünk, átkelünk a Szölnöki-patakon, követve a tábla rendelkezését: Turistaút / Turisticna pot ->. Pedig a tájház és a hagyományok parkja is érdekes lehet. Fém Krisztus-kegyhely következik, majd egy érdekes, rikító piros ajtajú épület, amelyre harangtornyot applikáltak. Hosszan elnyúló, napsütötte völgyben sétálunk, néhány jó állapotú és néhány kevésbé jó állapotú porta sorakozik hosszan az út mentén, némelyik egészen az erdőben. Az ideillő tanösvény tábláit gyorsan lefotózom, később lesz még alkalom kiböngészni, mit is akarnak mondani. Érdekes, hogy a nagyrészt református Őrséghez képest a tanösvény szerint ez már inkább katolikus vidék. Pedig alig jöttünk pár kilométert. Sétálunk tovább, lassan elhagyjuk a réteket, erdősebb, dombosabb-völgyesebb részre érkezünk, ahogy megközelítjük a határként funkcionáló vízválasztót. Nagy csoportok jönnek szembe, családok és egyesületi egyenpólót viselők. Kizökkenek a monoton caplatásból, hirtelen emelkedőn kell emelkedni, körülöttünk régebbi irtáson felcseperedő fiatal erdő, Repkény állítása szerint öt éve épp a friss tarvágáson jártak erre. Még sétálunk egy kicsit felfelé, amikor hirtelen egy jól kiépült helyszínre érkezünk, ez a Hármashatár, Magyarország legnyugatibb pontja.


Mivel a világnak itt mégsincs vége, nyugat, észak és dél felé tekintve nagyjából ugyanolyan erdőt látni innen, mint amilyenben idáig túráztunk. Az impozáns méretű szuperhatárkőhöz viszont orbitális mennyiségű padot telepítettek, asztalokkal, és persze áll itt egy csomó ilyen-olyan tábla is, amely mind tájékoztani akar valamiről. Érdekes továbbá megfigyelni három ország három különböző jelzési rendszerét. Van a magyar fehér-alapon-színes-geometria, a szlovén piros karikában fehér karika, és az osztrák iránytábla, zománcozott, színes jelzésekkel. Részrehajlás nélkül merem állítani, hogy semmi szégyenkeznivalónk nincs, sőt. A helyszín fejbéli felmérése után az ellenőrzőponthoz megyünk, Talpalóék ücsörögnek itt, náluk lehet megvenni a rajtban kapott éremsorozat újabb példányát, amely a Hármashatárhoz kapcsolódik. Legyen egy, kettőnknek. -Rafter- és a lányok az egyik padnál ülnek, együtt indulunk tovább. Egy bő kilométernyi távra átrándulunk Ausztriába, ahol nem zöldebbek a fák, csak úgy tűnik, mert beborul az ég. Az Őrség-Vendvidék túra saját eligazító táblái itt Wandertag néven illetik a Szlovéniában még Pohodként hivatkozott eseményt. Nálunk ez simán teljesítménytúra. Itt is van tanösvény, lapozható táblával, az információt fémlapra laminált papírról lehet leolvasni, három nyelven. Derék. Piros sáv, zöld sáv jelzik az utat, a piros sáv kissé rejtélyes, mert olyan formát követ, mint a magyar jelzések, de a kivitelezés inkább Szlovákiát idézi, miközben Ausztriában járunk. A zöld az oké, szép, szabványos. Maradunk ezen, jó sokáig. Erdőben, könnyen járható ösvényeken túrázunk, szép, avaros mélyúton sétálunk le, majd fel. Újra találkozunk a Vendvidék 25-ös távon túrázó Matus Petiékkel. Találunk egy darabka vasfüggönyt, amely némi szögesdrótos kerítésből és egy őrtoronyból áll. -Rafter- és Vali felmennek megnézni, azt mondják padlószőnyeg is van, akkor mégsem ajánlom bivakhelynek, mert túl kényelmes. Pedig ez lehetne némi képzavarral a Grand Hotel a vesztegzárban. :) (Bocs.) Kilátás viszont nincs, a fák megnőttek. Sétálunk tovább. A levegő kezd lehűlni, ezért nem lehetek elég hálás. Feltámad a nyugati szél, változó erősséggel, de folyamatosan fúj.


Repkény és Dinnye közben előrehúztak, Diával haladok valahol mögöttük, -rafter- és Vali és Andi pedig még utánunk jönnek. Elhagyjuk az osztrák határt, ismét Felsőszölnök utcáit járjuk, ez a Jánoshegy. Ahogy közeledünk a következő ellenőrzőponthoz, úgy válik egyre nyitottabbá a táj, szép, felhős kilátás adódik nyugat felé, a láthatárt az Alpok hegyei zárják le. Szerencsére másfelé nem látunk, mert ott csak az esőfelhőket látnánk. Útmenti keresztek mellett sétálunk el, majd oldalt nagy csoportosulás tűnik fel a fák között. Ez a Jánoshegyre rendeltetett ellenőrzőpont, Laci069 őrzi, szódával és nápolyival kínál, utóbbit bőségesen osztogatja, még rengeteg van nála. A kilátó tetejéről Repkény és Nagyondinnye lógatják a lábukat, felsétálok hozzájuk, szétnézni. A kilátás lenyűgöző. Északon napsütés, délen eső, sőt, vihar, Repkény lát egy villámot. Keleten felhős égbolt látszik, nyugaton ugyanez, hegyekkel. Nagyondinnye kölcsönkabátot szerez Lacitól, mert neki nincs sajátja, lévén nem készült a hosszútávval együtt járó, nagy bizonyossággal jósolt esőre. A három lány és -rafter- már továbbálltak, mi is összekapjuk magunkat és megyünk. Mivel ittam szódát, a következő pár kilométert azzal töltöm, hogy a társalgás lehető legkevésbé alkalmas pillanataiba egy-egy orbitális tüsszentést iktatok. Eloldalgunk még a Jánoshegyen, de maga a János-hegy most nem esik útba, lejtőt választunk az emelkedő helyett, lesétálunk az Alsószölnöki tanyákhoz, idős néni köszön vissza mosolyogva. Ez még nem Kétvölgy, pedig már kezdtem azt hinni, hogy ennyire gyorsak vagyunk. Az országútról a jelzés az egyik porta felé terel, korábban szóltak, hogy ezt el kell hinni, tényleg a kerten át visz az út.


Meredek, de elég rövid emelkedő vezet ki a Szölnöki-patak völgyéből, a meredek, de rövid emelkedőn találkozunk Zsuzsával, ő a Vendvidék 25 távon túrázik erre. Rövidesen szalagozott szakaszra érkezünk, a piros sáv észak felé kanyarodik, Szentgotthárd a célja, itt tájegységet vált és Szent Imre Vándorútként jut el Horvátnádaljára. Hangulatos erdőben, avaros úton sétálunk dél felé. Kerek repkény előresietett, Nagyondinnyével megyek együtt, beszélgetünk, közben telik az idő, megérkezünk Kétvölgy szélére, kápolnával szemben találunk egy padot, a padon találjuk Kerek repkényt. Uzsonnaszünetet tartunk, közben megérkezik Zsuzsa, feltartjuk egy ideig, aztán tovasiet. Érkezik egy család is, apuka, anyuka, két fiúgyerek, velük is találkoztunk már és fogunk is még találkozni. Uzsonnánk szalonnából és kenyérből áll. Jólesik, mert a felsőszölnöki ellenőrzőpont óta nem ettünk semmit. -Rafter- közben telefonál, Tami közlése szerint a meteorológia kiadta a vörös riasztást a nyugati országrészre. Optimista énem azt mondja, hogy csak óvatosak, nem annyira optimista énem pedig azt, hogy igazuk lesz. Egyelőre felfüggesztem a meccset magam között. Érintjük Kétvölgy szélét, a név csalóka, a falu (falvak) dombtetőn található (találhatóak), mi mindkettőből csak egy kicsit látunk. Kétvölgy-Permise szélén magasodik a Katalin-hegy, erre kilátót emeltek, a kilátó tövében pedig a túra következő ellenőrzőpontját találjuk. Kiszuszakolok az üresedés határán álló ballonból két korty vizet a bögrémbe, megosztozunk rajta Repkénnyel. -Rafter-ékkel itt találkozunk újra, a kilátó aljában fetrengenek a földön. Jó látni, hogy nem csak én csoffadok. :) Felnézek a kilátóba, Kerek repkény társaságában. Nyugat felé továbbra is gyönyörű a kilátás, az előtérben víztorony látható egy réten, mögötte Kétvölgy házai, mögöttük a Felső-Őrség dombjai, valahol a távolban pedig magas, nagyon magas hegyek. Az erős szél miatt nem maradunk sokáig, elbúcsúzunk a pontőröktől és lesietünk a magaslatról.


Visszatérünk a határsávba, ma már jártunk itt. Fenyves van és széles út és sok határkő. A piros sáv letérését éppen, hogy nem vétjük el, le merném fogadni, hogy délelőtt még volt eligazító tábla, amely Farkasfa irányát mutatta. Lehet, hogy besöpörték? Sebaj. Innentől ismerős lesz az út, visszatértünk a hosszútáv eseménydús betétköréről. Utolér cr_lupin és útitársa, elsuhannak mellettünk. Betérünk a Sűrű-erdő felé, magányosan árválkodik az innét a Karavla esőházhoz áthelyezett pontőrök egykori kék asztala. Piros négyszög jelzés tér el Orfalu központja felé, mi maradunk a piros sávon és megcélozzuk az Orfalui-nyerget. Néha felbukkan a Nap és süt, néha beborul az ég. Az időjárás bizonytalankodik még egy kicsit, mielőtt igazán kezdene zorddá válni. Repkény megint előrébb jár, és amikor egy helyen kiállok megigazgatni magamat, akkor látom, hogy -rafter-ék valahol nagyon elöl haladnak, mögöttük Kerek repkény bandukol, mögötte valahol Nagyondinnye, mögötte pedig én zárom a sort. Az egyes gyalogló entitások közötti távolság körülbelül ötven-hetven méter. Új dologra csodálkozom rá, amely már a Hármashatár óta gyanús volt. Hiába próbáltam kirázni egy nemlétező kavicsot a cipőmből, a nyomás nem szűnt meg, amely alapján arra a következtetésre jutok, hogy ez a cipő bizony harminc kilométer után megszűnik kényelmesnek lenni. Ez a kényelmetlenség kezd vízhólyag formájában manifesztálódni, amely csak azért zavaró, mert épp a sarkam közepén teszi mindezt. Miért nem máshol?


Hogy megakasszam a vízhólyagos témát a fejemben, inkább Nagyondinnye után kocogok. Kerek repkényt egy magaslesnél érjük utol, ahol éppen üldögél és virágokat fényképezget. Itt mindannyian tippelünk arra vonatkozólag, hogy hány perc múlva érkezünk majd Farkasfára, a SzLA által kezelt ellenőrzőpontra. Elsétálunk Balázsfalva szélén, lehuppanunk egy völgybe. Kezd sötét lenni, pedig igazából csak beborult megint és sűrű az erdő. Keresztezzük az orfalui országutat, patakvölgyet érünk el, ezt követve érkezünk meg Farkasfára. Harminckét perccel egész közel tippeltem a valós eljutási időhöz. A Tóka koccintónál egy közepesen alkoholistának kinéző alak éppen társalgást kezdeményez Valival, odabent SzLA őrzi a pontot, -rafter-ék pihengetnek, cr_lupinék épp indulóban vannak. Lehuppanunk, kávét kérek és üdítőt és Repkénynek egy citromos sört. Az üdítőt a résztvevőknek járó bónból fizetem, a többi ezen felül megy, a pultosnéni nagy-nagy örömére. A mai bevétel kiugrónak számíthat. Elücsörgünk itt is harmincegynehány percet, de talán jót tesz: az eddig a holtpont peremén lavírozó Nagyondinnye innentől határozottan lelkesebb, meg talán az időjárás változása miatt én sem tüsszögök már annyit (most éppen, de majd később még igen). Kerek repkény állapotán nincs hová javítani, ő megy, mi meg megyünk mögötte.


Elbúcsúzunk SzLA-tól, elhagyjuk Farkasfát, kellemes emelkedő vezet a Kiserdőre, házcsoportnál térünk derékszögben balra, kelet-északkelet felé sétálunk. Többszöri kanyargást követően ereszkedünk alá egy völgybe, patakot, mély vízmosásokat, horhosokat kerülgetünk. Szép, hangulatos a környék. Amikor kiérünk a nagy, lekerített rét szélére, akkor döbbenek rá, hogy egyrészt Kondorfa után talán már lámpával kell menni, másrészt, hogy tényleg ideért a beígért szél. Vörös riasztás? Lehet. Kikerüljük a rétet, ennek örülök, mert az erdőben szépen kényelmesen eloldalgunk, a rét végi egyenes pedig némi sárral bevisz Kondorfára. Itt csatlakozik hozzánk a RP-DDK jelzése, amely Szalafő felől érkezik, itt egyben a 35-ös táv útvonalaként is. Meglepne, ha találkoznánk valakivel, aki most jönne ezen a távon. Előttünk négy kacsa sprintel át az úton, bősz hápogással csapnak le valamire, ami számukra ínycsiklandónak tűnik. Mókás futóknak tűnnek, ahogy felegyenesedve szaladnak. Besétálunk a központba, egy láthatósági mellényből hajtogatott bója láttán eszembe jut az Iszinik, ott láttam hasonlót. A kocsma hátsó helyiségében várnak pontőri minőségükben Horváth Csabáék, leülünk pár percre náluk. A menü kávé, üdítő, fröccs (utóbbi nekem), ezúttal saját kontóra, mégsem lehet mindenhol bónt osztogatni.


Rövid, tíz percnél is rövidebb pihenőt engedélyezünk magunknak. Kicsit kellemetlen dolog kilépni a kocsma szélcsendjéből. Kint erős szél fúj, ahogy haladunk a falu keleti vége felé, autó áll meg mellettünk. Fiatal férfi vezeti, mellette idős, apró termetű bácsi ücsörög. A srác kérdezi, hogy merre megyünk, és azt is, hogy biztosak vagyunk-e abban, hogy odajutunk. Látszik rajta, hogy tényleg aggódik, és nem egyszerűen hülyének néz minket. Megnyugtatjuk, hogy a látszat ellenére uraljuk a helyzetet. Kisétálunk Kondorfáról kék jeleket követve, a hosszú réten még korán van lámpát kapcsolni, de már nagyon gyérek a látási viszonyok. A szél miatt ráadásul már nem elég a melegítőfelső, nincs mese, fel kell venni a kabátot is. Közben csendben elkezd pötyögni az eső, egyelőre minimális intenzitással. Eszembe jut, valamelyik időjárásos honlap 5 mm csapadékot jósolt... nem mindegy, hogy ez mennyi idő alatt esik le. Dinnye lámpát kapcsol, amikor betérünk az erdőbe, akkor már tényleg szükség van rá. Elérjük a zöld sáv leágazását, a jelzés egyenesen halad a fák között, úttalan utakon, nappal ez egyértelmű, sötétben kevésbé. Az erős lámpa és Repkény emlékezete megoldja a dolgot, elindulunk, leereszkedünk a Lugos-patakhoz, majd felbotorkálunk a szembeparton. Nagy szerencse, hogy ezt az átkelést sikerült a nagyobb eső, pontosabban a nagyobb sár előttre időzíteni. Lehetne ügyeskedni a sötétben. Oldalt fénypontok bóklásznak, valakik valahogy bekeveredhettek a Máli-rét kevésbé megfelelő oldalába. A helyzetük nem megoldhatatlan, de nem is irigylésre méltó. Kikevergünk a kevéssé egyértelmű utak birodalmából, széles dózerút vezet tovább, egészen az Őriszentpéter-Ivánc országútig. Itt már jobban érezni az esőt, eddig a kapucnimat a megfelelő látószög biztosítása érdekében a fülem mögé tűrtem, most ezt az állapotot kénytelen vagyok megszüntetni. A vihar bekeményít. Ráfordulunk az ispánki egyenesre, a végén pislákol valami fény a falu felől, de a „világ közepe” csak nem akar közelebb kerülni. Egyetlen szerencsénk, hogy északi szél fúj, és legalább nem szemből kapjuk az áldást. Elcsoszogunk Ispánkig, a Békeligettel szemközti ház tornácán várnak Pintér Józsiék, állapotukat talán az átfázott jelző írná le. Nem csoda, egy helyben állva a szélben nagyon hideg lehet.


Nem ülök le, mert az kényelmetlen volna, viszont a kabátot a táska fölé veszem. Közben elmajszolok néhány szem nápolyit, inkább csak azért, hogy ne a környezet nedvességtartalmára figyeljek. Józsi figyelmeztet az útvonalon bekövetkezett változásokra. A pár percnyi megállást követően kilépünk a zuhogó esőbe, a vízcseppek folytatólagos vonalként jelennek meg a közvilágítás meleg fényű lámpái előtt. A saját lámpámat igyekszem minél inkább a kabátom ujjában tartani, nehogy megázzon. Ledöcögünk egy lejtőn, át Ispánk másik szerére. A fák között csak az esőt kapjuk, a nyílt szakaszokon a szelet és az esőt együtt. Kiérünk az országútra, átkelünk rajta, besétálunk a Bárkás-tóhoz, itt megint igaz az ''esőház'' = ''emberek csokit adnak'' képlet. Megpihenünk, amíg előbányászom a kabát alatti táskából az itinereket. Szerencsére tényleg óv valamennyit a kabát. Az egyik pontőr eljön velünk, megmutatja, merre kell az új, eddigihez képest elterelt úton elindulni. A kék keresztet itt jó sűrűn festették, pontosan, kanyarogva követjük az erdőben, mellettünk az esőháztól világítanak ide a fények. Battyogunk a vízben, kiérünk az erdőből, újra nyílt szakasz következik. Északi szél, még több víz, battyogunk tovább. Repkény valahol elöl hasít, aztán megvár, mert vaddisznót hall röfögni, és inkább ma egy pár perc állva ázás, mint holnap egy morcos vaddisznó. Elérünk egy balkanyart, dombtetőre szottyogunk fel, sár nincs, csak víz. A tető már tekinthető célegyenesnek Őriszentpéter felé, s így is tekintek rá. Megérkezünk a házak közé, átsétálunk még egy réten, ahol az időjárást feltámadó szél és még több lehulló eső jellemzi. Elkanyargunk az iskoláig, megkerüljük. Huhh, vége.


Bent kedvesen fogadnak, Lendvaiék vannak itt és Lídia és Sztancsik mester és Horváth Csabáék is visszatértek már a pontról. A díjazás most jelvény, oklevél is lesz, később, postán. Kerek repkény, mint legfiatalabb női teljesítő a távon, különdíjat is kap, egy „I love Őrség” kitűzőt. Jópofa. :) Megjegyzi, öt éve nála fiatalabb lány teljesítő is volt a távon. Lehet zuhanyozni, lehet pihenni. Megérkezik a többi túrázó, az a néhány résztvevő, aki nálunk többet ázott, végül befut a seprűk csapata is, temérdek szalaggal felvértezve, közülük Lestat a legfiatalabb férfi teljesítői különdíjat is bezsebelheti. Aztán felbukkan valahogy Kerek repkény édesanyja, és ad ennünk, és még az állomási transzfert is megoldja, ami nagyon szerencsés dolog, mert közben újra elkezd szakadni az eső és ezt hajnali négy óráig csak időszakosan hagyja abba. Az állomáson Repkény elfoglal egy padot és alszik. Nagyondinnye hasonló céllal elfoglal egy másik padot, amelyet később kényelmetlennek ítél és a földön szunyál tovább. Én csak a várakozás utolsó fél óráját alszom át, addig eltársalgunk alkalmi sorstársunkkal, Attilával, akinek ez volt élete első 75-ös túrája. Derék, derék. Amikor megérkeztünk, akkor még bent állt egy Bzmot, ez később szerelvénymenetként eljutott Hodosra, majd 4:28-kor, három perc késéssel érkezik vissza Őriszentpéterre. A bézé Zalaegerszegig juttat el, itt átszállunk, gyorsvonat közlekedik velünk Kelenföldig, ebből a közlekedésből én annyit érzékelek, hogy még Zalaszentiván előtt (de már a jegyvizsgálat után) elalszom, és valahol Nagytéténynél ébredek.


Foglaljunk össze. Minden hazabeszélés nélkül az egyik kedvenc túrám az Őrség. Kiváló útvonal, kedves rendezők, szép itiner, szép díjazás, megfelelő eloszlású ellenőrzőpontok jellemzik. Nem szoktam különösebben foglalkozni a szolgáltatás mennyiségével, de itt igen sok helyütt kaptunk igen sok dolgot. Köszönet mindezért! Köszönöm Lacinak a fuvart és azt, hogy megmutatta a Bognár éttermet. Végül, de egyáltalán nem utolsónak: köszönöm minden útitársamnak a társaságot, Kerek repkénynek, Nagyondinnyének, -rafter-nek, Valinak, Andinak és Diának. Egyetlen dolgot sajnálok, hogy a rossz idő miatt (is) hamar vissza kellett utazni, pedig jó lett volna még egy fél nap, körülnézni, sétálni csak úgy, vagy az Őrvidék turistája füzet hiányzó igazolásai közül néhányat pótolni... majd. Máskor.


-Kékdroid-


Képek itt. Főleg tőlem, meg néhány Kerek repkénytől.

 
 
Horváth József EmléktúraTúra éve: 20122012.05.02 00:09:43

60 éves az Országos Kéktúra 60


Udo bácsi korán megérkezett a vonathoz, a harmadik, fülkés kocsiban elfoglalta a helyét, magára csukta az ajtót és egyből el is aludt. Így nem ébredt fel az étkezőkocsi kínálatát szórólapon hirdető pincérre, és a tört németséggel beszélő, fiatal kalauznak is csak egy gépies mozdulattal, félálomban nyújtotta át jegyét. Utána az első megálláskor feliradt az erős fékezésre, kisandított résnyire nyitott szemhéja alól, és látta, hogy egy leharcolt ruházatú, túrabotos pár szállt le abból a kocsiból, ahol ő is ült. Felpillantott a csomagjaira, gyorsan megszámolta őket, és ismét álomba zuhant. Hamburg még messze volt, úgy gondolta Pozsony után majd hátramegy reggelizni, vagy hozat valamit a pincérrel. Ráért eldönteni.

...


Szóval, úgy döntöttem kihasználjuk a lehetőséget és a flancos hamburgi gyorsot - amelyet most épp EuroCity-nek rangsorolnak - vesszük igénybe Vácig. Úgy tűnik, a személyszállító vasúttársaság az évek során fokozatosan csökkenti a váci irányban közlekedő nemzetközi vonatok ázsióját. Pár éve belföldi utazásra igénybe sem lehetett ezeket venni, Szobon is csak a határőrök miatt álltak meg, most meg érvényes rájuk a Budapest-bérlet (csatlakozó jeggyel, nyilván), megállnak Vácott és Nagymaros-Visegrádon és Szobon is. Én persze örülök ennek. :)


Vácott Széchenyi Geri és útitársa köszönnek rám, ahogy a reggeli kávéval sétálok Kerek repkény után a bézé mellékkocsija felé. Felszállunk, a hűvös kocsibelsőben jólesik a forró ital, később a nap során lesz alkalom visszavágyni a korai órák kellemes hőmérsékleti viszonyait. Megérkezik a szobi személyvonat, az átszálló túrázók megtöltik a Balassagyarmat felé induló szerelvényt. A felszállók között meglátom Győri Pétert, pesza91-et, RitaB-t, elbeszélgetjük az időt Szokolya kies állomásáig. A vonatforgalom szempontjából önkiszolgáló kisállomáson már vár ránk a szemből érkező vonat, a túrán résztvenni szándékozó utassereg megrohanja a rajthelyet, a Lokomotív TE kulcsosházát. Nevezési lapot töltünk ki, a szokásos rovatok (név, cím, egyesület) között felbukkan a foglalkozás is. Várakozás közben Repkény tájékoztat, hogy látta Cam Mogót elsuhanni, amíg én bézét fényképeztem. Sorra kerülünk, diktálás alapján töltik ki az itinert, majd kézhez kapjuk, pontosan negyed nyolcas rajtidővel. A szintidő tizennégy óra, elméletben, a valóság azonban az, hogy Vác felé pontosan este kilenckor megy el az utolsó vonat, és előtte még a célbéli adminisztrációnak is le kell zajlania. Így marad körülbelül tizenhárom és fél óra, ez egyfelől elég kell, hogy legyen, másfelől figyelembe kell vennem, hogy egy ideje hanyagoltuk a hosszabb és per vagy szintesebb túrákat. Megszemlélem az itinert: színes borító, mögötte részletes leírás, táv- és szintadatok, szintmetszet, menetrendi adatok az útbaeső települések közlekedési eszközeiről. Példás. Hármasban indulunk el peszával, kikerüljük az állomásépületet, onnan a vasút töltése felé vezet a szalagozás. Magyarkút felé a Les-völgyben vezet a legrövidebb út, ezt jelölték ki azzal a Drégelypalánkról érkező piros sávval, amely Verőcén egy éles irányváltással Pest Megyei Pirosként folytatódik, és ilyen minőségében egészen Apajpusztáig vezet. Patak mentén, nagyon enyhe hullámvasutazással sétálunk, Magyarkút szélén méhekre figyelmeztet egy kiírás. Útközben a verőcei illetőségű Müller Peti csatlakozik hozzánk egy időre. A házak között elsőre sikerül majdnem rosszfelé elhagyni a piros jelzést, még időben utánunk kiabálnak. Átsétálunk a nyaralók között az ellenőrzőponthoz, amely az Irma-forrás előtti réten várakozik. Megcsodálom pesza 1988-as Kéktúra-füzetét, mint élő relikviát, majd továbbsétálunk, egy ideig a füzet és tulajdonosa nélkül. A rakodónál érjük el a jubiláló turistautat, rögtön emelkedőre érkezünk. Egy tisztásnál elcsomagolom a pulóvert és a kabátot is, holt tehernek éppen jó lesz egész napra. Várunk pár percet peszára, közben elsiet hegynek fel Tonnakilométer, és mögötte, ha jól működik az arcfelismerő berendezésem, akkor kaledit is, utánuk nem sokkal pedig Győri Péter. Mivel pesza nem jő, tovaballagunk, tábla figyelmeztet a Magas-hegyre és az ottani elágazásra, ahonnét vissza lehetne ereszkedni a Les-völgybe. Kicsit arrébb találunk egy szimpatikus farakást, ahol Repkénnyel megállunk és bepezsgőtablettázunk, kalciumosat, allergiás tüneteket enyhítendő. Müller Peti elsiet, pesza pedig a pezsgőtablettás doppingolás közben érkezik meg. Kényelmesen, óvatosan emelkedve jutunk fel a Nagy-Kő-hegyre, ahol a nemrég kialakított Lokó-pihenőnél kapjuk meg a mai második ellenőrzőpont bélyegzését. Exkluzív darab, olyan, mintha a Kéktúrához tartozna, holott itt nincs is igazolóhely. Most kezdem sajnálni, hogy a saját igazolófüzetemet nem hoztam magammal. Körülnézünk a kilátópontról, az alattunk húzódó völgyön túl Szokolya házai látszanak, mögötte a Börzsöny vadonja. Impozáns.


Visszatérünk az elágazásba, lefotózzuk az igazoló-táblát a Börzsöny csúcsai című mozgalomhoz. Kellemes lejtőn ereszkedünk, mellettünk mély mellékvölgy húzódik, majd beletorkollik a Les-völgybe. Tőlünk dél felé is megindul egy meredekebb árok, az általunk követett jelzés végül egy dombháton keresztül észak felé fordul és leereszkedik a vasúthoz. Menet közben talán épp itt suhan el mellettünk VadMalac. Keresztezzük az idáig már egészen kitáguló Les-völgyet, megállapítom, hogy kellemes kis fotóhely lenne, ha épp jönne egy vonat. Felsétálunk egy huplira, a tetején enyhén rozsdásodó, sárga fémkorlát akadályozza valamelyest az áthaladást a motorizált természetjárók számára. A hupli teteje után a látóteret Nógrád, a nógrádi vár, és a hátteret szolgáltató börzsönyi magaslatok töltik be. Belegondolok, hogy a Repkénnyel közös legutóbbi börzsönyi teljesítménytúránk óta egy év és egy hónap telt el, a Csóványoson pedig már nagyon régen jártam utoljára. Igaz, az az esemény legalább kellően hosszú és szívatós volt, vérbeli börzsönyi nemviccelős. Ahogy a nyílt mezőn sétálunk Nógrád széle felé, felidézem a mára jósolt hőmérsékletet. Szép meleg lesz ma, 28-30 °C, ha jól emlékszem. Ez különösen úgy vidám, hogy a hét elején reggelente még bőven 10 °C alatti értékeket olvastam le a hőmérőről. Áttrappolunk a falu Újtelepén, szemközt a vár dombja magasodik a megmaradt falakkal, innét is látható rengeteg látogatóval. A vasút mentén sétálunk fel a Csurgó-forráshoz, a pont őre fák alatt hűsöl a padon, csokival kínál, bélyegez. A Csurgó éppen, hogy működik, a Természetvédők forrása mellette teljesen száraz. Egy család tankol éppen vizet a náluk lévő számtalan edénybe, nekünk még elég bőséges a saját készletünk, úgyhogy lemondok a frissítésről. Csokit majszolva sétálunk tovább, kis domb következik, kápolna bújik az erdőben rajta. A vasút eltávolodik az útvonalunktól, megkerüli a nógrádi várat és hosszú egyenessel közelíti meg Diósjenőt. Mi eleinte egyenesen, majd enyhe délnyugati irányt véve közeledünk lassan a Magas-Börzsöny felé.


Elérjük a Béla-rétet jelző táblát, a néven kívül semmi nem utal a rétre, amely tőlünk kicsit délebbre terül el. Lassan emelkedünk-ereszkedünk, mintha a nagy kaptató húzódna előlünk. A Saj-kútnál tartunk egy fotómegállást, iszunk pár kortyot a készletből. Rettentő meleg van, főleg a fák között áll a felhevült levegő. A szépen foglalt forrás csontszáraz, csakúgy, mint alatta a patakmeder. Kezdődik az emelkedő, a Saj-kút-bérc kerítés mellett vezető kaptatója. Légmozgás nincs a sűrű fiatalosban, nehezen haladunk, Repkényen látszik, hogy megviseli a hirtelen jött nagy meleg. Létra mellett sétálunk el, majd nyíltabb terepre érkezünk, idősebb erdőbe, ahol már fújdogál valamelyest a soha el nem álló Magas-börzsönyi szél. A forrástól háromnegyed órába telik elérni a Foltán-keresztet, itt lerogyunk egy árnyékos foltra a tisztáson, eszünk némi ropit és iszunk bőségesen. Kell egy kis pihenő most. A Forrástúrán még azért indultunk gyorsan tovább az éji nassolás után J a a t mesterrel, mert kezdett nagyon hideg lenni. Most kezd nagyon meleg lenni. Összeszedjük magunkat, továbbsétálunk a bükkerdő és a hegygerinc szélén. Mellettünk dél felé csodás a kilátás a susnya felett, kár, hogy párába vész az egész, a nem túl távol magasodó Visegrádi-hegység homályos kék foltként jelenik meg a láthatáron. Fáradt vagyok és álmos és nagyon melegem van, talán az indokoltnál is melegebbnek érzem a levegőt. Utána kellene nézni, milyen hőérzeti korrekciót kell alkalmazni arra az esetre, ha valaki a Csóványosra gyalogol a kéken, v sebességgel, a szélsebesség 2 m/s, a levegő hőmérséklete pedig T °C. Hosszan elnyúló nyiladékon baktatunk a hegytető felé, futók előznek mérsékelt lendülettel, felismerem Juditot, pár perccel később már eltűnnek, de odafent még beérjük őket, indulóban. A Csóványoson a túra saját bélyegzőjét kapjuk, Repkénnyel úgy határozunk, hogy most kimarad a geotorony meglátogatása. Látványos, sőt, csodálatos szakasz következik, közhelyszerű talán, de akkor is igaz, hogy a Kéktúra egyik legparádésabb része a Csóványos – Nagy-Hideg-hegy gerincút. Elsétálunk a Szabó-kövek mellett, pesza szépen elosztja a családtagjai között őket. Lesétálunk a Rakodóhoz, innen egy nagyobb emelkedővel érjük el a Nagy-Hideg-hegyet. Utolér Tibet, felkocog az emelkedő utolsó partján is, itt várom be Repkényt. Együtt ballagunk fel a házhoz, a pontőr a teraszról integet, odamegyünk, megkapjuk a vonatkozó bélyegzést, majd bemegyünk, fogyasztani. Ránézek az étlapra, majd ránézek Repkényre, majd megint az étlapra. Levest kell enni. Szerencsére pesza is hasonlóan gondolkodik, így nem tartjuk fel. Minimális várakozást követően kapjuk meg a rendelt adagot. Repkény jobban jár a sajátjával, mint én a tojáslevessel, az övé ugyanis egész sűrű, míg nálam egy szem tojássárgája úszkál a bögrében bánatosan. Pesza jár a legjobban, neki negyvenvalahány darab babot tettek a levesébe. Kávé és kékre festett izolötty színesítik a menüt, később, az összetétel elemzésekor pesza felolvassa egy kisebb vegyi üzem teljes katalógusát. Azért nem rossz a cucc.


Az ebéd, a pihenő és a kávé hatására egészen felébredek, pedig a Csóványos emelkedőjén még igen álmosnak és kedvtelennek éreztem magam. Erősen zúgó távvezeték alatt elsétálva hagyjuk magunk mögött a Nagy-Hideg-hegyet (nem, azért sem írom rövidítve), pihentető lejtő következik a Kisinóci-rétig. Útközben van kilátóhely, szép kilátással, meg lehet számolni a csóványosi geotorony tetején állókat. Arrafelé legalább nem sűrű a levegő. Sétálunk tovább, utolérünk egy párt, kérdezik, milyen messze lehetnek Királyréttől. A válasz láthatóan meglepi őket. Az úriember valahogy nehezen igazodik ki a térképen, pesza végül azt javasolja, inkább menjenek vissza a hegyre és ereszkedjenek le másfelé. Megfogadják a tanácsot. Letrappolunk a már említett Kisinóci-rétre, kedves pontőrök biztatnak, hogy a szintemelkedés nagyobb részét már magunk mögött hagytuk. Épp elég lesz a maradék is. Elvicceljük még a patakot, mint lehetséges fürdőhelyet, mosolygok ugyan a felvetésen, de valójában jólesne egy hűvös zuhany. Sajnos vagy nem sajnos, nincs idő a kérdés további boncolgatására. Elindulunk az Érsek-tisztás felé, amely szintén a tavaly tavaszi Forrástúra egyik emblematikus helyszíne volt, de erre csak akkor ébredek rá, amikor már ott leszünk. Addig még valami aszfaltutat kerülgetünk – később nézem meg a térképen, hogy ez a Nagyirtást Kóspallaggal összekötő országút. A sokadik kerülőnél sűrű fiatalosba gázolunk bele, a szúrós ágakat alig győzöm távol tartani a túrabottal. A sok plusz egyedik kerülő végül széles, erdei útra vezet, ezen érjük végül el a tisztást. Száguldó szalonterepjárónak adjuk meg az elsőbbséget, vélhetően teljesen véletlen, hogy pont mellettünk hajt rá a padkára, méretes porfelhőbe burkolva a környéket. Az ellenőrzőpontot egy pavilonszerű esőháznál rendezték be. Kedves pontőrök várják az eddigre talán kellőképpen megéhező túrázókat, kapunk ásványvizet és zsíroskenyeret. Megeszem peszáét és Repkényét is, köszönöm nekik a felajánlást. Átadom a sapkámat az ilyen irányú törekvéseimnek ellenálló Repkénynek, mielőtt még jobban megszúrja a Nap. Megkérdezem a nagyon kedves pontőröket az indulók száma felől. A válasz eleje nem meglepő, rajtunk kívül még tucatnyi hosszútávos résztvevőt várnak, viszont a másik, itt áthaladó táv résztvevői közül még alig néhányan jártak itt. Ez már inkább meglepő. Pihenünk pár percet, megszámoljuk a vonat indulásáig hátralévő órákat. Nincs sok belőlük.


Folyamatosan emelkedő úton hagyjuk el a helyszínt, a meredélyen szépen lassan haladunk előre. A Nagy-Sas-hegy alatti, első kiágazó jelzésen pesza utunkra enged, ő begyűjti a Börzsöny csúcsaihoz a vonatkozó igazolásokat. Nekünk kimarad ez a hegy, sőt, a következő, az én térképemen név nélkül szereplő magassági pont is. Máskor. Rétre érkezünk, a térkép szerinti Nagy-rétre, fiatal pár lézeng az út mellett, odébb kisgyerekes család ül egy fa árnyékában. A zöldbe sárga foltokat fest a virágzó pitypang, kedvem lenne lehuppanni nekem is az árnyékba és csendes nézelődéssel tölteni a következő pár órát. A nézelődés így is megtörténik, a csendesség is teljesül valamennyire, közben viszont át kell kapaszkodni néhány kellemetlenül meredek emelkedőn. A Sós-hegy szerencsére nem annyira meredek ebből az irányból, a kilátás azonban lenyűgöző innét, balról jobbra látszik a távolban a Naszály, a hosszan elnyúló Kóspallag, előttünk a Visegrádi-hegység Dobogókőstül, Prédikálószékestül, tőlünk délnyugatra pedig éppen kivehető az ellenfényben az esztergomi Székesegyház. Továbbmegyünk, egy ugrásnyival lejjebb újabb füves hát húzódik, rajta kis kőrakás egy fakereszttel. Lekanyargunk a tetőről, a fent fúvó szél után különösen erős a fák között megrekedt hőség. Tisztáshoz érkezünk, utolérünk egy háromtagú társaságot. A társaság női tagja lassan felzárkózik mögénk, így érjük el Márianosztrát, közben elhagyva a Kopasz-hegyre vezető kitérőt. Márianosztra szélén végre találunk egy kék kutat, szerencsére működik is, mosakodhatunk, ihatunk kedvünkre. Besétálunk a falu központjába, táblák igazítanak útba fegyház, templom, vasútállomás felé. Először összeráncolom a homlokom az utóbbi információval kapcsolatban, aztán rájövök, hogy ez bizony a szobi kisvasút állomását jelenti, amely jelenleg végállomásként üzemel. A központban Járosi úrék őrzik a pontot, a bélyegző lenyomata a Kéktúra bélyegzőinek a lenyomatát idézi. A felső sorban, az MTSZ helyén OKT 60 felirat, középen a helyszín, az alsó sorban Lokomotív TE felirat. Ötletes, és jól mutat.


Kisétálunk Márianosztráról, egy kanyarnál pezsgőtablettát oldunk bögrényi vízben, majd rosszfelé fordulunk valami furcsa ötlettől vezérelve. Visszabóklászunk a helyes útra, lassú, folyamatos emelkedő következik. Fahídon kelünk át egy árokban induló völgy felett, visszanézve néhol szép kilátás a jutalom a sok emelkedőért. Piros háromszög ágazik el az Alsó-hegy nyergében, vélhetően az Alsó-hegy tetejére vezet. Megvárom Repkényt, aki még a fahídnál indított előre, de nem akarom ennél nagyobb eltávolodással még jobban letörni a kedvét. A hátulról kapott napsütés miatt kezdem érezni a sapka hiányát, de mivel épp itt érünk el egy kiterjedtebb erdős szakaszt, ez az érzés egy időre eltűnik. A lejtőn kicsit gyorsabb tempóra kapcsolunk, régen ketyegett már ennyire hangosan az utolsó vonat indulását jelző óra. Rakodónál érünk el egy patakot, átkelünk, és máris újabb emelkedőt kapunk magunk elé. Felsétálunk, hogy aztán az újabb lejtőn ismét jobban kilépjünk. Kóspallag előtt újabb patakátkelést kell megoldani, a falu szélére felvivő, rövidke kaptatónál furcsán néz ránk egy erre kiránduló házaspár. Meglehet a véleményük a puhány fiatalokról, akiket még ez a kis emelkedő is ennyire kikészít. A Kóspallag szélén lévő sportpályától dél felé tekintve most látszik a visegrádi Fellegvár és a mögötte tornyosuló hegyek. Besétálunk a faluba, a központban rárepülök egy kútra, működik. Teletöltöm a palackomat, megitatom Repkényt, összeszedjük magunkat a maradék kilenc kilométerre. Egyetlen apró nehézség lesz benne, ez pedig a Fekete-hegy nyergéig tartó kapaszkodó, másfél kilométeren kell leküzdeni szűk kétszáz méter szintemelkedést. Máskor, máshogy, másnak ez nem nagy dolog, jelen állapotunkban azonban nem merem lazán kezelni a helyzetet.


Kiballagunk Kóspallagról, fokozatosan kezd egyre meredekebben emelkedni az út. A faluban magamhoz vett nagy mennyiségű folyadék egyik hatása, hogy nem vagyok szomjas, a másik, hogy így van elég folyadék a szervezetemben ahhoz, hogy elkezdjen „működni” az allergiám. Már csak ez hiányzott. Jelzett fától jelzett fáig haladunk Kerek repkénnyel, valahol az emelkedő közepénél veszünk észre egy meglepően kíváncsi rókát. Tesz felénk néhány bátortalan lépést, majd úgy dönt, mégis jobb lesz neki az erdőben lófrálni. Mint később kiderül, nem mi vagyunk az egyetlen túrázók, akikre kiterjed az érdeklődése. Valahol útközben megbeszéljük Repkénnyel, hogy szépen csoszogva majd felér ő is utánam, én lassan erőre kapok és feltotyogok, féltávtól megállás nélkül a nyeregig. Itt egy nyitott, düledező sorompónál leülök, löttyintek pár korty vizet a torkomba. Jó megállni, szétnézni, könnyebb így befogadni a környezetből érkező ingereket. A lemenő Nap fényét, az illatokat, a rovarok zúgását, az óra rohanó másodpercmutatóját. Beszélgetésre leszek figyelmes, Kerek repkény érkezik peszával, innét újra együtt haladunk. Kitárgyaljuk a turistaleső rókát. Szerencsére hosszú lejtő következik, előttünk húzódik Szokolya, egy rétet kerülünk meg derékszögű kanyarral. Szalagozással erősített jelzést követünk a kisvasútig, mellettünk fás-bokros sáv jelöli két telek határát, a kanyarban észak felé nézve néhány sátrat látni a túlnani, bekerített rét végében. Besétálunk Szokolyára, érintjük a kisvasúton Szokolya-Riezner és Szokolya-Mányoki névvel ellátott megállóhelyeket, találkozunk az éjszakai életbe belecsapni készülő szokolyai ifjúsággal. Könnyed emelkedőn sétálunk fel egy dombra, a vasútállomás felé vezető országút erdőbe visz, itt sötétedik ránk, de a célig hátralévő párszáz méterre már nem kapcsolunk lámpát. Utolérjük Győri Péteréket, együtt érkezünk vissza a kulcsosházhoz, itt még sikerül elcsípni Cam Mogót is. A célban kedvesen fogadnak, maradt a szintidőből harmincöt perc, szerencsére a végén sikerült annyit gyorsulni, hogy ne kelljen kapkodnunk. Kapunk nagyon szép fémjelvényt és nagyon szép oklevelet. A jelvény elgondolkodtat, eszembe jut, hogy jó lenne ugyanezen díjazást a túrával hasonló nevű mozgalom keretében is megszerezni, hatvan kilométert kell megtenni hatvan órán belül az OKT valamelyik szakaszán. Cam Mogó megmutatja a tea hozzáférési pontját, kortyolunk egy-egy bögrényit belőle. Finom. Bekattog Balassagyarmat felől a Bzmot, a sok csoffadt túrázóból futóbajnok válik, pedig a rendezők közül valaki – sötét van, nem látni – még szól is, hogy a szembevonat érkezéséig még van idő, addig ez nem mehet tovább. Felszállunk, váci átszállással utazunk vissza Budapestre, itt az amúgy unalmas helyi közlekedéssel töltött idő (metrózunk sokat) pesza és Győri Péter társaságában nagyon gyorsan eltelik. Köszönöm mára a társaságot mindenkinek és köszönöm a rendezést a Lokomotív TE-nek! Remek, méltó teljesítménytúra volt ez a hatvan éves Kéktúra tiszteletére.

...


Az Eurocityt vontató mozdony nagy szusszanással megállt a hatodik vágányon. A csupa kék kocsiból álló vonat egészen máshogy nézett ki, mint az erre megszokott, fehér ICE-vonatok, vagy a helyi csupapiros szerelvények. Udo bácsi Berlin után újra elaludt, ezért most révetegen kászálódott le a helyéről. Körülnézett, megigazította kerek keretű szemüvegét. Egy társaság hátizsákkal, túrabotokkal épp ugrált le a vonat első kocsijából, siettek, biztos, hogy valami csatlakozást elérjenek. Eszébe jutott, hogy reggel is látott két túrabotos alakot leszállni, még valahol Budapest után. Különös, milyen hobbijai lehetnek az embernek...


-Kékdroid-


/Képek itt./ ;)

 
 
SárpenteleTúra éve: 20122012.04.27 15:22:47

Sárpentele 15


Az ébresztő viszonylag későn sír fel, gyorsan főzök egy kávét, felébresztem vele Kerek repkényt, majd két percnyi készülődés után máris úton vagyunk a székesfehérvári személyvonat felé. Utóbbira az egyik oldalán ködös réttel, másik oldalán randa teremgarázzsal határolt Budatétény megállóhelyen szállunk fel, a vonaton az utóbbi idők legudvariasabb jegyvizsgálója szolgáltat számunkra jegyet. A szigorú semlegesség jegyében a fokozott udvariasságot hosszas martonvásári és ódinnyési ácsorgás kompenzálja, nehogy egy pozitív benyomás kiegyensúlyozatlan maradjon. Utólag megnézem, az ácsorgás szinte jogos, a vágányzári menetrendhez képest alig pár percet késünk a célállomáson. A vonaton ráköszönök a leszállni igyekvő Lestat túratársra. Elsétálunk, immár hármasban a Piac téren található rajthoz, közben akaratlanul is eszembe jut a számos alkalom, amikor Veszprém megközelítését vonat+busz kombinációval oldottam meg. Érkezésünk bőven minősíthető korainak, tehát átsétálunk a buszállomáson található talponálló kávézóhelyre és megkávézunk. Aztán visszasétálunk, leülünk, várunk. Nyolc órakor megjelennek Tincáék: -Dilen-, Léna, Tinca, Bödő Imre és Balázs. Bemegyek nevezni, amíg efemm kitölti az itiner vonatkozó rovatait, addig padlernél leszurkolom az igazán jelképesnek nevezhető, kétszáz forintos nevezési díjat. Két példány itinerrel térek vissza az utcára. Lássuk, mit olvashatunk menet közben: köszöntőt, részletes útleírást, látnivalók ismertetését, részletes térképet, helyi busz- és vasúti menetrendet (muhaha, Sárpentelén napi 2 (kettő, zwei, two, dva) pár vonat áll meg...), gróf Széchenyi Zsigmond rövid életrajzát, részletes távadatokat, és persze az igazoláshoz szükséges kérdéseket. Szép csomag információ. Mehetünk.


Átkelünk a buszállomással párhuzamos, négysávos úton. Lehetetlen sárga- és rózsaszínűre festett utólagos szigetelés virít a környező lakótelep sokemeletesein. Elhagyjuk a nagyforgalmú övezetet, csendesebb utcákon sétálunk tovább. Az első ellenőrzőpont, az Aquamobil rögtön a rajt után ötszáz méterre található. Önkiszolgáló a helyszín, önmagam szórakoztatására teljes mondatban válaszolok az itinerben szereplő igazolókérdésekre: „Mikor született Beszédes József vizimérnök?” „Beszédes József vizimérnök 1787-ben született.” Az Aquamobil mellesleg, kerítés és zárt ajtó mögött tanyázik, talán néha kinyitják.


Üresforma, fás utcában sétálunk tovább, vonatzaj hallatszik, teherkocsik kattognak be a pályaudvarra valamelyik nyugat felől érkező irányból. Valami nyilván húzza is őket, de a zajvédelmi kerítés (miért védik a zajt?) nem engedi látni. Nem túl magasra szabott gyalogos aluljárón keresztezzük a vasutat. Túloldalt váltóállító torony és lőállással védett betonhenger ácsorog, talán üresen. Csatornát keresztezünk, majd egy temető mellett sétálunk el. A bejáratnál csúszásveszélyre figyelmeztet egy tábla. Tinca hazaugrik egy kerékpárért, innentől a célig eltolja, majd később. Egyelőre még együtt marad a társaság. Földúton, ösvényen sétálunk most, mellettünk nádas, azon túl stadion, méretes térvilágítókkal, előttünk kiszáradt medrű patak. Pár méterre ki kell térni a 63-as főútra, erről szépen szalagozott kitérő visz immár a Sóstó felé. Egy táblánál azonosíthatjuk a Sóstónak és környezetének a látnivalóit, légifelvételen emelték ki a fontosnak ítélt helyeket. Odébb deszkapalló vezet a tavon álló kilátóhoz, odasétálunk, fényképezgetünk. Folytatjuk a tanösvényen vezető sétát, táblától tábláig, némelyiknél megállok, gyorsan átfutom a tartalmát, hogy aztán hamar elfelejtsem. Némelyiket le is fotózom, elfelejtés ellen. (Beszámolót többek között ezért is írok, elfelejtés ellen. :)) A környezetet figyelem, és ez meglepően tetszetős: ligetes, nem is erdő, nem is rét. Szép. Leérünk a tanösvény tizenhatodik táblájához, ez egykori homokbányának állít emléket. Tinca megemlíti, hogy az előttünk elterülő, száraznak tűnő nádas régebben „rendes” tó volt, ahol pecázni lehetett. Az igazolásként felírandó információról később Lestat közli, hogy az itinerből is ki lehetett volna olvasni. Közben megfigyelem, hogy Léna lassan leküzdi kezdeti bizalmatlanságát a társaság számára nem ismerős tagjai iránt. Repkényről amúgy is elhiszem, hogy kellemesebb társaság, a végén már csak a csúnya, borostás, magas bácsit nézi morcos szemekkel. (Egen, ez én vagyok. :))


Továbbsétálunk a tanösvényen, néhol felbukkan egy-egy kék, illetve piros T jelzés, irányt mutató keretben. Mindenféle látnivalóról tudósít a tábla, ezeket magamtól ha észre is venném, vélhetően nem kezelném kellő odafigyeléssel. Ilyen látnivaló a lődomb, a sztyepprét, a holtfa az erdőben. Valahol a tó környékén ér utol Maci, tegnap a Barki-sziklánál találkoztunk utoljára. Egy, kivételesen nem elnevezett réten rövid kitérőt kell tenni az Erdei tanterem névre hallgató ellenőrzőpontig. Itt Pintér Józsiék látnak el pontőri feladatokat, szemrevételezem a Fejér megye Teljesítménytúrázója mozgalom díjazását. Szép az az érem, nagyon szép... Matricát kapunk igazolásképpen, Tinca nagyobb sebességre kapcsol és elhúz, hogy még beleférjen a napjába a kerékpáros távon történő duplázás. Mi battyogunk szépen tovább, nem mintha a babakocsi bármennyire is feltartaná a menetet. Lakottabb vidéken sétálunk, de legalábbis annak a szélén. A mező közepén kecskék legelnek, a pár hónaposnak tűnő gida pont akkor tűnik el egy bokorban, amikor odaérünk. Rendezetlen udvarok között érkezünk be a repülőtér környékére. Itt is van bordó, vagy milyen színű épület, brutális. Székesfehérvár-Repülőtér megállóhelynél keresztezzük a kanizsai vasútvonalat, nem jön semmi, és a menetrend szerint nem is fog, még legalább húsz percig. Annyit nem érdemes várni egy közhelyszerű fotóra, megyünk tovább.


Lakótelepen sétálunk keresztül, majd kiérünk a Balatoni útra, rájövök, hogy már gyalogoltam erre, a következő párszáz méter tehát nem teljesen idegen. Enyhén emelkedve sétálunk ki a városból, mellettünk áthelyezett távvezeték oszlopai sorakoznak. Az új nyomvonal a fejünk felett húzódik. Négyzetes betonlapokból kirakott járdát tapodunk egy hosszabb szakaszon, meleg van, és áll a levegő. Felüljárón keresztezzük a fehérvári majdnem-körgyűrűt, a túlsó oldalon erdő van és kellemesebb klíma. Betérünk a sárpentelei parkerdőbe, szépen kifestett piros sávot hagyunk el a tornapálya kedvéért. Léna itt saját erőből közlekedik, mi előtte-mögötte sétálunk. A tornapálya tizenegyes állomásánál túrázók tanácstalankodnak, hogy vajon az összes eddigi tornaeszközt meg kellett volna számolni, vagy elég az itteni néhányat. Szerintem elég az itteni, legfeljebb visszajövök még egy körre. A társaság kiskorú tagja élénk tiltakozást fejt ki a szállítójármű igénybevétele ellen, így aztán -Dilen- viszi tovább, nyakban. Keresztezzük az úrhidai utat, átlépünk a parkerdő északi részére. Szemből érkezik a Bakancs és fakanál-blogos (na, itt az önlebuktatás, hogy mégiscsak olvasok pár blogot is...) Jakab, és Maci és egy túratársuk. Néha feltűnik pár tájfutó, az egyik csapat érdekes, vízvezetékszerelő-fazonú mezben nyomul. Végül megérkezünk a célba, itt nyüzsgés van és gyerekek és felnőttek és rengeteg ember. Efemm és padler érkeztetnek, Repkény leül Lénával az avarba, közben én szépen megvárom a díjazás átadását. Az oklevél+kitűző duó mellé kapunk egy-egy kiadványt, szép zöld a borítója, a címe pedig: „A szervezett természetjárás története Fejér megyében”. Azóta a napi közlekedések során elolvastam, meglepően olvasmányos. Látok mást is, két ismertetőt lehet venni háromszáz forintért, az egyik különösebben nem izgat, de a Székesfehérvár és környéke látnivalóit feltáró, afféle tanösvény-bemutató füzet megnyeri a tetszésemet. Veszek olyat is. Leülünk, van kenyér lekvárral, kenyér zsírral, valamint lilahagyma a zsíroskenyéren. A délután folyamán még sokminden történik, például találkozunk a Gethe úr felvezetésével érkező lükepékkel, Grétával, sz zsuval, Biankával és b_ferivel. Vendégeskedünk Tincáéknál, majd délután szegény Léna félreérti a „megyünk vonattal” szókapcsolatot, mivel ő nincs benne a többes számban. Aztán utazunk, eközben már semmi érdemleges nem történik, véget ért a hétvége – amely ezúttal sem telt el eseménytelenül. Köszönöm mindenkinek a társaságot, Tincáéknak külön köszönöm a vendéglátást! Szép nap volt, szép túra volt – ráadásul az első mezőföldi teljesítménytúránk Repkénnyel. Már csak azt az egyet sajnálom, hogy a menetrend miatt nem sikerült vonatra szállni Sárpentele vasúti megállóhelyen – egyszer ezt is pótolni kell.


-Kékdroid-


Képek itt.

 
 
BUBU születésnapi túraTúra éve: 20122012.04.27 15:16:01

Bubu 30 – szalagozás, pontőrködés


Szárliget, mondja a géphang, nem mintha nem ismerném fel bemondás nélkül is a helyszínt. Minimális igényességet is nélkülöző formavilágú felvételi épület jobbra, fatelep balra, felüljáró keresztben. Ebből már ki is lehet találni, hogy honnan nézem a helyszínt. Leszállunk néhányan, köztük a Bubu 30 születésnapi- és teljesítménytúra szalagozói, ezek volnánk mi. A társaságot Kerek repkény, Vándor Csillag, Dienes Áron és Kékdroid alkotják. A motorvonat eltép Győr felé, összeszedjük magunkat, elindulunk. Kék sávot követünk kelet felé, ki a faluból. A legszélső portánál rezignált ló ácsorog. Enyhe emelkedő vezet át egy dombon – minden csupa zöld, virágok, fák, aljnövényzet, miegyéb. Kellemes ebben a formában látni ezt a Szárliget feletti huplit, amely csak az oldala a keresztségben Halyagos nevet kapott dombnak. Kiszalagozunk néhány fájóan egyértelmű elágazást is, meg néhány kevésbé egyértelműt is. Ha már szalagozás: Vándor Csillag, mint ötletgazda felcsíkozott géppapírra nyomdázott sínt, sokat. A Szárliget vasútállomására helyezett rajt/cél mellett nem ez az egyetlen vasúttal kapcsolatos motívum a túrán: az itiner alakja, a meglepetés-hűtőmágnes, pontőrök, helyszínek köthetőek a vasúthoz. No meg az ünnepelt személye. Országúthoz érkezünk, a párhuzamos autópálya zaja elég intenzív ahhoz, hogy hangosabban kelljen miatta társalogni. Átkelünk az M1-es alatt, életem eddigi egyetlen Kinizsijéről villan be néhány kósza emlékkép, elsősorban a „Hajrá Zombik!” felirat hatására. A zombik már rég Tatára költöztek, csak néhány kéktúrázó, és az Iszinik itt még nem túl zombi mezőnye csodálkozhat rá az üzenetre. Kíváncsi vagyok, hogy fognak nézni másutt, mások, ha a közútkezelő máshová viszi a beton terelőelemeket. A kék sáv eltér észak és a Somlyó felé, az általunk tovább követett burkolt utat kék háromszög jelzésekkel láttak el. Ez talán a világ legfurcsábban felfestett kék háromszöge, majd később lesz róla is szó. Belépünk a festői Nagyegyházára, Áron mesél a kis település megyeváltási kívánalmairól. Jobbra egy igen autentikus „Faluvégi Fűszer-Csemege” táblával ellátott bolt árválkodik, zárva. Továbbsétálva megcsodálhatjuk a Közép-Dunántúli Piros becsatlakozását ott, ahol kék háromszögünk eltér Zuppa-kerülő útjára. Még pár lépéssel odébb egy szebb napokat látott vendéglátóipari komplexum, a Vidám Pelikán névre hallgató kocsma-bolt-panzió (?) található. A kocsmarész zárva tart, a boltot azonban kávéautomatával is felszerelték. Megrohamozzuk a gépezetet, kint kevergetjük a kávét Repkénnyel, mellettünk Áron sörözget, amíg Vándor Csillag reggelit szerez be.


A privát frissítőpontról távozva megcsodálom Nagyegyháza maradék nevezetességeit, majd jelentős magasságú kerítéssel ellátott tóvidék mellett bandukolunk tovább. Kilátószerű építmény áll a kerítés mellett, a felmászást nem forszírozom, inkább a kapunál lesek be. Gondozott, parkszerű helyszín, gondolom, valami újkori potentát tulajdona. Töredezett aszfaltúton távozunk a környékről, néhol kiakasztunk egy-egy sínes papírdarabot, amolyan megerősítésként a néhol megjelenő piros sávok mellé. Másik tó mellé kanyarodunk, a tavon túl egykori bánya épületei málladoznak csendben, kicsit odébb üzemen kívüli és üzemelő távvezetékek oszlopsorai tesznek derékszögű kanyart. Betérünk az erdőbe, enyhe emelkedő vezet valami dombra, az utat fémdrót keresztezi, sorompó helyett. Feljebb benőtt nyiladékban ácsorog egy rozsdásodó acélszerkezet, egykori villanyoszlop. A fiatalabb fák koronája bőven túlnőtt az alsó vezetékeken, ha ez üzemel, akkor a hálózat kezelője kitépheti az összes szál haját. Rövidesen elhagyjuk a piros sávot, benőtt, hajlongós útszakaszon bénázunk, sűrű szalagozás közepette. Áron közben metszőollóval esik neki a valódi akadályt jelentő tövises ágaknak, miegyébnek. Tisztásnál fújjuk ki magunkat, utak futnak be innen-onnan, az egyiket kiválasztjuk, ez már széles főút az előzőek után. Egy le-fel hullám után T-elágazás következik, jobbra térünk először, ez lesz holnap a Nagyegyházi sziklák nevű ellenőrzőpont. Van kilátás, az iménti jól elkerített területre nyílik panoráma, látszanak Nagyegyháza épületei, a bánya, a Zuppa-tető oldala, északon a Gerecse hegyei. Vándor Csillag geoládát talál, a tanúsítás kedvéért aláírjuk mindnyájan. Belegondolok, hogy eddig már egész sok ládát találtak meg nekem így, potyázva. Kerek repkény a rendelkezésre álló időt növényhatározásra fordítja, ha már tele van virággal az erdő alja.


Visszasétálunk a T-elágazásba, Áron mutatja közben a futóárkokat, a fedezékeket, amelyeket az avatott szem egyből, az avatatlan is kettőből, de legfeljebb háromból észrevesz. Bár az avar és a törmelék feltöltötte ezeket, a legtöbb még mindig feltűnő. Megborzongok. Továbbhaladunk, széles út vezet keresztül a Lófingató-hegyen, a térkép ide volt szovjet bázist jelez. Először egy teljesen civil geotorony mellett sétálunk el, felmenni a zárt ajtó miatt nem tudunk. Odébb kezdődik az immár demilitarizált övezet, bunker bejárata nyílik az út szélén, bemegyünk, előkerül a fejlámpa, Repkényé még világít is. A vaku fokozott használatával csökkentem a telepek töltöttségét a fotógépben – nem mindennap mászkál az ember a föld alatt. Keresztültúrázunk a létesítmény maradványain, kint meglepetten veszem tudomásul, hogy az általunk bejáratként használt ajtótól alig ötven méterre állunk. Ahogy sétálunk tovább a tetőn, sorra vehetőek észre többé-kevésbé benőtt bejáratok, építmények, amelyekről ötletem sincs, mire lehettek jók. Lassan elhagyjuk az egykori támaszpontot, az egyenes út követése helyett elsétálunk egy vadászházhoz, hangulatos kirándulóhely lehetne, ha vezetne erre jelzett út. A mostani állapotnak is van előnye, az eldugott helyen lévő épületet kisebb eséllyel verik szét, fosztják ki. A helyszín holnap titkos ellenőrzőpont lesz, Garbai Gábor teljesít majd szolgálatot. Most ezt csak csendben tudomásul vesszük és elkanyarodunk Óbarok felé. Kapitális méretű szarvasok keresztezik előttünk az utat, tőlünk alig hetven-nyolcvan méterre. Továbbsétálva egy táblánál érkezünk meg a piros sávhoz, a tábla külön engedélyhez köti az általa (is) kijelölt területre való belépést. Az aljnövényzet sűrűségét tekintve ezen a helyen a tiltás mintha fölösleges lenne. Zöldellő vetés mellett sétálunk, balra autópálya, raktárépületek, miegyéb, azokon túl egyfelé Bicske, másfelé Felcsút házai láthatóak. Mögöttünk a Budai-hegység hosszú vonulata húzódik: különös nézőpontja ez az ország egyik leglátogatottabb tájegységének. Tőlünk balra, az imént elhagyott Lófingató-hegy felé, a vetés közepén legelészik a szarvascsorda, heten-nyolcan biztos vannak. Minket meglátva felriadnak, berongyolnak a külön engedéllyel megközelíthető területre. Nekik alanyi jogon jár a külön engedély. Házak mellé érkezünk, a beszédes nevű Szikla utcán haladunk, telken dolgozó bácsitól kérdezzük, hogy szabad-e bő huszonnégy órára egy-két papírdarabot kiakasztani. Szabad. Itt elhagyjuk ugyanis a piros sávot, felsétálunk a Barki-sziklákhoz. A felfelé vezető út meredek és poros és csúszós, de legalább rövid. Fent kilátunk: autópálya, Óbarok apró és szürke, Újbarok apró és sárga temploma jelentik a látnivalót. A két falu között húzódik a győri vasútvonal töltése, éppen halad egy tehervonat Győr felé, alakjából ítélve V43-as gép húzza. Ezzel a napállással fotózhatatlannak minősítem, majd csakazértis lefotózom. Az eredményt inkább nem teszem ki az ablakba. Máshová sem. Vándor Csillag újabb geoládát lel, hangyabolyból kotorja ki, majd az igazolás után vissza is kotorja. Cseles. Közben Kerek repkény hollókat próbál fényképezni, Áron pedig az ösvényt tisztítja meg néhány alattomosan belógó ágtól. Lesétálunk a falu szélére, elhagyatottnak tűnő háznál érkezünk meg, az építtetők nem bántak szűkmarkúan a terméskővel. Az eredmény láthatóan annyira lehangoló, hogy inkább be sem költöztek, ami már azért is érthető, mert az autópálya a zajvédő fallal együtt is erős alapzajjal látja el a környéket. Itt nem kell a zajterheléshez vasárnap reggel ötkor flexelő szomszéd, az biztos.


Lebattyogunk a falu közepére, a gyalogos aluljáró után kiteszünk néhány szalagot, holnap reggel ezeknek a fecnijeiből állítom helyre úgy-ahogy a szalagozást. (Ha letépik és elviszik, mert szemét: elfogadom, üsse kő. Ha letépik, széttépik és szétszórják, az már nem oké. Itt az utóbbi eset történt.) Megszemlélem a Posta helyi, kreatív épületét – egy zöldre festett konténerről van szó. Mellette egy fehér konténer is található, nem kerülöm meg, hogy megnézzem, de tippem szerint az orvosi rendelőnek ad helyet. Látnivalóbb ezeknél a zömök tornyú, szürke templom. Odébb kocsma, Áron sört vételez, Kerek repkény és jómagam pedig kávét. A frissítő a kocsmai kávék tízes skálán egy jóindulatú hét pont kettőt kap. Nem pihenünk sokáig, következik a 15B jelű etap. Iskola, majd tojásdepó mellett hagyjuk el a települést. A tojásdepónál terjengő szagok miatt felmerül, hogy milyen jó is lesz itt a résztvevőknek másnap, miután a kocsmába tervezett etetőpont után erre sétálnak tovább. Elhagyjuk tehát Óbarokot, különös, de az autózajból semmi nem hallatszik ide. Felsétálunk egy enyhe emelkedőn, távvezeték keresztezi utunkat. Hétvégi házaknál érjük el az egyes számú országutat, kamerás megfigyelésről tanúskodik egy méretes tábla. Átfutunk az úttesten, járdaszerűség vezet a vasút felé. Mivel a térképen csak a felüljáró ténye szerepel, a vonat ablakából meg csak a bevágás és a suhanás-árnyék-suhanás látszik, párszor töprengtem már, hogy vajon miféle felüljáró alatt suhan itt át a vonat. Jelentem, újabb kérdőjel redukálódott ponttá. Persze vonat, az nem jön most. A térképen jelzett Újbarok-kerülő kanyart kiegyenesítjük egy újbaroki betérővel, mivel az eredetileg kiszemelt dózerút egy bánya kiszolgálóútja. Újbarok egy csendes, takaros kis falu, szerintem kár lett volna kihagyni. Elhagyjuk a templomot, a kitelepítési emlékművet, a faluházat, a tájházat és a falu szélén az egykori vasúti bakterházat. A környéken a hetvenes évek végén „kiegyenesítették” a vasutat, másképp fogalmazva, nyomvonalkorrekció került végrehajtásra. Ekkortájt került le a biatorbágyi viaduktról a sín és ekkor született a szári bevágás, a híresen agyonfotózott. Tehát kisétálunk Újbarokról, az út szélén egy beton villanyoszlop oldalán elcsoffadt sárga és piros sáv jelzések kopnak maguknak. Felsétálunk egy dombra, erre akácos, arra fenyves húzódik. Fenyves kicsit több. Feltűnik, hogy néhol égett a föld, később ez a jelenség erősebben is megnyilvánul. Repkénnyel követjük Vándor Csillagot és elhagyjuk egy kis időre az útvonalat, geoláda begyűjtése végett, de hiába kutatjuk át újra és újra az egykori átereszt, nem találunk semmit. Áron visszajön, hogy nem tévedtünk-e el, rájövök, hogy tényleg elég sok idő eltelt a keresgéléssel. Visszasétálunk a már kiszalagozott részre, elérjük a nevezetes bevágást. Kajaszünetet tartunk, közben elhalad a lábunk alatt egy páros és egy páratlan Railjet, néhány Flirt, meg egy üres kocsikat cibáló tehervonat, kék-sárga Siemens géppel, amit tudom, hogy nem szabad Taurusnak nevezni, mert letépik a fejemet a vasútmániások.


Miután jóllaktunk valamennyire és gyártottunk még néhány szalagot, elhagyjuk a vonatlesős helyszínt. Leereszkedünk egy völgybe, kikerülünk némi kórót, elsétálunk pár égett folt mellett és egy nem is annyira észrevehetetlen helyen rátérünk a vasút egykori töltésére. Újra dolgoznak a metszőollók. Egy ponton, ahol a töltés kissé kiszélesedik, Áron mutatja a még fellelhető vasúti tárgyakat: oszlopcsonkot, szelvénykövet, épület ledózerolt falának a helyét. A legékesebb nyoma az emberi tevékenységnek az a pár szál tulipán, amelyet még az egykori őrháznál ültettek, és azóta is nyílik. Elérjük az egykori állomás nem is olyan egykori aluljáróját, néhány helyen szakadt be csupán a burkolat, azok viszont könnyen átléphetők. Kisétálunk a szári országútra, piros Vértes Volános busz robog el Bicske felé előttünk. Patakot keresztez az út, ez a szári szurdok. Iránymenetben felszalagozzuk az utat a Kálvária-domb tetejére, itt önkiszolgáló ellenőrzőpont lesz holnap. A stációkat szépen felújították, a felhőkkel teleszórt ég különös, sejtelmes háttér a kálváriának. Besétálunk a faluba, a széles, ismerős főutcán a kocsmáig sétálunk. Repkény üdítő+kávé kombinációt választ, nekem kávé+kóla a menü, Vándor Csillag egy pohár, Áron egy korsó sörre szavaznak. Pihenés közben szalagkészítés zajlik, manufakturális módon, közben a televízióban valami helyszínelők kutakodnak valami gyilkos után, a pultosnéni révetegen nézi őket.


Az újabb szünet után ismét kilépünk a napra. A mai időjárás elsősorban dögmeleg, másodsorban pedig változóan felhős és napos, a barátságosan sötét kocsma után éles a váltás. Forrásnál töltöm meg a palackot, műanyag csövön dől ki a víz, finom. Felsétálunk a szári vasúti megállóhelyre, éppen megáll egy személyvonat, Komáromig közlekedik, és éppen leszáll róla Áron felesége. Aztán mindenki elsiet, amerre lát. Felsétálunk újra az 1-es útig, parkolónál keresztezzük, majd nekivágunk a Zuppa-tető felé vezető, eleinte lassan emelkedő útnak. A jelzések jól követhetőek, folyamatos kanyargással, mélyútból mélyútba térve jutunk eleinte egyre feljebb. Utóbb felérünk egy dombhátra, hirtelen kell lekanyarodni róla, a Zuppa-tető felé vezető kék háromszög ugyanis nem vezet fel a tetőre, hanem egy szép ívben majdnem teljes fordulattal megkerüli azt. Teszünk ki szalagot, faágakból nyilat, nehogy valakinek kimaradjon. A hegyre vezető ösvény látványos, sziklás, ráadásul egész hamar szép kilátás nyílik róla. Alattunk a vasút és az országút völgye húzódik, a völgy túloldalán a Vértes keleti pereme áll őrt. Visszanézve kivehető világosan a szári templom, előrenézve pedig Szárliget fekszik épp a hegy alatt. Tehervonat vágtat Budapest felé, színes konténerek sorakoznak a mozdony mögötti pőrekocsikon, a gépet ezúttal joggal nevezhetem Taurusnak. Felérünk a Magyar Vértanúk Keresztjéhez. Fantasztikus innen a kilátás, kár azért a háromszögért, hogy nem jön fel. Szusszanok egy nagyot, aztán lesétálunk a hegyről, beleütközünk újra a kék háromszögbe, amely a falu széléig vezet. Innentől megint szalagozunk – holnap lehet újracsinálni, mert hiába tesszük a papírdarabokat semleges helyre, valakinek mégis sértik az esztétikai érzékét. (Itt legalább nem szórják szét! :))


Megint keresztezzük a vasutat, visszasétálunk a lakott terület szélére. Lecsoffadt Ford lakóautó ácsorog egy ház előtt, odébb temető nyílik, kutya ugat, telek eladó. Ösvény indul a Hosszú-hegyre, mellette fedezékek, betömött árkok futnak, ezek már erodáltabbak, lepusztultabbak, mint délelőtt látott társaik. Hirtelen kiérünk a fák közül, nyugat felé, a Vértesre nyílik kilátás, a Nagy-Csákányra és a közeli Csákányospusztára. Szép, füves a hegy (domb) hosszan elnyúló teteje, egy helyütt tábortűz nyomait látjuk. Visszakanyarodunk Szárliget felé, előttünk újra a Zuppa-tető sziklás oldala látszik, az úton pedig mindenféle objektumok. Ugratók, mélyedés, mittudomén, vélhetően kerékpárosok által használt dolgok ezek. Lesétálunk, házak között ballagunk fel a kék sávig. Áron és Vándor Csillag elmennek kocsmázni, nekünk Repkénnyel már nincs kedvünk, csak le akarok ülni és nézni ki a fejemből. Rövidesen jönnek ők is, a kocsma cukrászdává alakult, a vasút túloldalán fekvő, másik kocsmához sem sétálunk el. Várunk, közben Áron visszatér attól a bizonyos másik kocsmától. A vonat megérkezik, felszállunk. Szár, Bicske, Bicske alsó, Herceghalom, Biatorbágy, Törökbálint, Budaörs, Kelenföld. Az utóbbinál átszállunk. Az este (éjszaka) a palacsintasütésé lesz, ezt nálunk Kerek repkény hajtja végre, én legfeljebb a kukta vagyok mellette. Köszönöm a társaságot a nagyrabecsült szalagozó társaságnak! Köszönöm továbbá az útvonal kitalálóinak az útvonal kitalálását – nem hiszem, hogy az útvonalnak akármelyik szakaszára illene a „lerágott” jelző.


Szombaton pedig eljő a túra napja. Erről ajánlom a többiek kitűnő írásait, eljött sok-sok ismerős és ismeretlen, az én saját várakozásaimhoz képest másfélszer több résztvevő kíváncsi ma a Bubu 30 túrára. Köszönöm mindenkinek a megtisztelő részvételt! Jó volt kajapontkodni, remek társaságban, jó volt épp nyitás körül kisietni a Barki-sziklákra a bójával és találkozni az érkező VadMalaccal, no meg mindenki mással, fent a sziklán és lent a kocsmában, meg a célban, és még a szárligeti szalagozás-pótló betétkör is jólesett. Reggel pedig jó volt látni Bubut, amint teljesen elérzékenyülten áll százötven hamisan, de lelkesen éneklő túrázó előtt. Boldog születésnapot!


-Kékdroid-


Képek itt.

 
 
Thury György emléktúraTúra éve: 20122012.04.13 18:50:41

Thury György Emléktúra 30


A nem is túl korai ébredés után szeretnék egy kicsit még szundítani utazás közben, de az út nem hagyja, minden kátyúnál és minden felfagyásnál nagyot koppan a fejem az autó C oszlopa mellett. Kerek repkény édesapja vezeti a teljes mértékben kihasznált járművet, és ha még akarná, sem tudná mindenütt kikerülni az aszfalt hiányosságait. Nem is nagyon próbálkozik vele. Az utasokat Kerek repkény, Dóri, Dani és én képviseljük, ez a létszám a Suzuki számára komoly terhelési kihívást jelent. Átgördülünk Nován, Zalatárnokon, Bakon, ahol az egyik kétszámjegyű főutat a másikra cseréljük, és a 74-esen robogunk Zalaszentbalázs felé. A faluból csoffadt mellékúton vágunk át a völgyön Gelsére, meglepően korán érkezünk a rajtba. Benevezünk, nagyon gyorsan, megkapjuk a szokásos, kétlapos itinert: egy lapon útleírás és helyek bélyegzéseknek, a másik lapon térkép és adatok távról, szintről, menetrendekről. Nem kell sokáig vizsgálni egyiket sem, s bár a változatosság gyönyörködtet, ezúttal éppen az állandóság az, ami miatt a Thury 30 egy tökéletesen kiszámítható túra lett számomra. Feltűnik a rajtszámokból, hogy a rajtidő első harmadának végén még négyőnkkel sem lépi meg a tízet az indulók száma ezen a távon.


Enyhén szitáló esőben sétálunk ki Gelséről, kíváncsi vagyok az út egyes szakaszainak az állapotára, mivel az ide rendszeresített bakancsom talpa félig már levált. Szerencsére sár elvétve és enyhén lesz csak egész nap, így a jól szellőző lábbeli sem jelent különösebb kényelmetlenséget. Még a falu szélén utolérjük és le is hagyjuk Repkényék apját, aki a 20-as távon indult el. Elhagyjuk a szőlőhegyi aszfaltutat, a jelzés sűrű, a ködtől-párától sejtelmes erdőbe vezet. Gyorsan megállapítom, hogy most sokkal hangulatosabb, mint napsütötte időben. Kisétálunk az erdőből, virágzó gyümölcsfánál térünk a dombtető felé vezető emelkedőre. Fent kilátás nincs sok, viszont kapunk csokitojást, fejenként egy szemet. Köszönöm ezúton is, jólesik. Mivel a panoráma helyett legfeljebb a völgyön ülő szürkeségben lehet gyönyörködni, gyorsan továbbállunk. Meredek, a sártól kissé csúszós földúton döcögünk a következő völgybe. Kerecseny széle most csendes, sehol egy lélek, mindenki bent kuksol a szobában. Bizonytalan, esőre álló idő van, mitagadás – de legalább nincs hideg. Olyannyira, hogy amire felsétálunk a falu főutcájára, már kigombolt kabátban sétálgatok, később a kabát a mai nap célszerű, de fölösleges ruhadarabjává avanzsál. Danival előrehúzunk, Repkény és Dóri nem sokkal mögöttünk igyekeznek tartani a sebességet. Kerecsenyt Orosztony követi, ellenőrzőponttal a kocsma előtt. Nem térünk be egy körre sem, a megállást a Postás-kulcsosházra szeretnénk időzíteni.


A dombtető óta követett piros sávot most zöldre váltjuk, dél felé sietünk, mellettünk a tavaly már leírt, tanösvénnyel ellátott udvar terül el. Valószínűleg használják is, nem csak egyszeri fellángolás volt. Odébb egy portánál szúrós szemű néni köszön vissza morcosan, majd, mivel nem tudja tűrtőztetni kíváncsiságát, még megkérdezi: „Aztán hová mennek maguk?” Gelse, mint úticél nem tűnik számára megnyugtatónak, de azért óvón hozzáteszi, hogy majd megnézhetjük magunkat, akkora sár van. Szerencsére nem lesz igaza. Elhagyjuk a települést, a szélső kertnél tábla figyelmeztet a „birtok” (sic!) bekamerázott voltára. Lesétálunk a dűlőúton a Harc-földi-vízfolyáshoz, a híd előtt kopjafa és leromlott állapotú kőkereszt ácsorog a mezőn. A hídon két túratárs nézegeti a térképet, majd továbbmennek, mielőtt odaérnénk melléjük. Szerencsére a gépek által nyomvályúsra járt földutat nem kell sokáig követni, fehérre festett fatábla invitál az Öröm-hegy és így a Postás-kulcsosház felé. Felsétálunk, itt a jelzés színe piros, alakja háromszög. Mélyút vezet egy mély völgy mentén, vén fák szegélyezik. Nemsokára felérünk. Feltűnik, hogy meglepően kevés túrázóval találkoztunk eddig, és valóban, a kulcsosháznál egyedüliként ülünk le. Amíg az adminisztrációt intézik nekünk, addig legurítok egy kávé+kóla kombinációt. A többiek nem kísérleteznek, vagy kávét, vagy üdítőt isznak. A hely árai láttán eszembe jut, hogy a pénztárcabarát szó itt egy enyhe kifejezés. Kíváncsi vagyok, meddig vállalják ezt az altruizmust, mint a régi turistavilág egyik mementóját. Elhessegetem a közgazdasági és társadalomtudományi gondolatcsírákat. Továbbmegyünk.


A Rockenbauer-kopjafánál érjük el a DDK útvonalát, amelyet a Gesztenyeházig követünk. Még mindig felhős az ég, csak néha villan fel némi napsütés. Széles utunk egy helyen kettéágazik, elengedjük a kék sávot, mi Nagybakónak felé térünk el. Nyílt dombhátra érkezünk, a távolban távvezeték oszlopsora húzódik egy dombháton, ezektől dél felé adótorony, vagy kilátó emelkedik, a párás időben nem látszik tisztán, a térkép meg most nincs a közelemben. A szőlőhegy elérésekor visszanézek, és már majdnem megállapítom, hogy közel s távol nincs egy túrázó sem, amikor felbukkan először egy narancsszínű felsős, majd egy feketébe öltözött alak. Besétálunk a haranglábhoz, itt almával kínálnak a pontőrök, megszemlélem a nordic walking-útvonal jelzőtábláját. Amíg a bélyegzés köti le a figyelmünket, megérkezik -Dilen- és Maci, az imént feketébe öltözött és narancsszínű felsős személyekként írtam le őket. A következő ellenőrzőpontig együtt haladunk, Macival beszélgetek. Átsétálunk Nagybakónakon, a haranglábnál látott nordic walkingos táblák fel-felbukkannak. Kényelmes emelkedőn hagyjuk el a falut, virágzó gyümölcsfák állnak mindenütt a szőlősorok végén. A tetőn kőkereszt, a kőkereszttől száz méterre északra ellenőrzőpont. A ponton szalámis szendvics és tea és lelkes pontőrök. -Dilen-ék ellépnek, amíg a pontőrökkel társalgok, addig majdnem a Repkény-testvériség is továbbáll, mondván, hogy majd utolérem őket – rosszfelé. Már épp indulnék, amikor jönnek vissza, nem is próbálom leplezni a kárörvendő vigyort. :P


A helyes út persze nem az adótoronyhoz vezet, hanem a szántás szélén, majd az erdőben. Mély vízmosás mellett ereszkedünk le a Csibiti-tóhoz, az esőház csoffadt állapotban árválkodik a part felett. Odébb egy tarvágás utolsó, tereprendező munkáit végzik ketten, egyikük kezeli a rakodógépet, a másikuk szakszerűen nézi őt. Most éppen. Utolérünk egy családot, kisgyerek sírdogál a hátihordóban, pedig mindkét szülő igyekszik, hogy változtasson ezen az állapoton. Meredek emelkedő következik, gyümölcsösök, szőlők közé érkezünk. Visszanézve úgy tűnik, mintha már órák óta jöttünk volna ez a TV-toronytól, alig látszik a párában. Elsétálunk a hétvégi házak, borospincék, apró telkek között, mindenütt virágok, zöldellő természet. Még a Nap is kisüt pár tucat percig. Elkirándulgatunk, ezúttal Repkénnyel sétálok együtt, Dóri és Dani valahol mögöttünk baktatnak. Balra néhol ki lehet látni Gelsére és a völgyre, amelyben fekszik, és a dombokra is ki lehetne a völgy túlsó felén, de ott már láthatóan szakad az eső. Tompa, távoli morgást hallok, ezért aztán jól kilépünk, ha eddig megúsztuk a vihart, ne az utolsó párszáz méteren érjen el. Lesietünk a falu szélére, elsétálunk a strand mellett. Az iskolában megkapjuk a díjazást, a harmadik színt választom, megint (tavaly ugyanilyet választottam, most a kitűzőkészlet így áll: egy régi stílusú első teljesítős, egy új stílusú második teljesítős és kettő új stílusú harmadik teljesítős – így jár, aki nem tartja számon a saját dolgait :)). Legalább szinkronba kerülök Repkénnyel, aki nem tavaly, hanem idén volt itt tizedjére, és most ő is a harmadik teljesítésre járó kitűzőt választja. Köszönöm a túrát a rendezőknek, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, Dórinak, -Dilen-nek, Macinak és Daninak. Elbúcsúzunk a rendezőktől, Repkény édesapja, mivel ránk várva elkortyolt pár sört a kocsmában, átadja a kormányt. Ugyanazon az úton, mint amerre jöttünk, visszaporoszkálunk Lentibe. Közhelyszerű, meg úgyis majdnem mindig ezt írom: szép túra volt, jó túra volt. Ide is szeretek visszajönni.


-Kékdroid-


Képek.

 
 
Bükki házak - kreatív, Bükki Házak - TélTúra éve: 20122012.04.05 14:48:03

Bükki Házak – Kreatív


Eger, végállomás következik, közli három nyelven a hangosbemondó. Nagy szusszanással kinyílik a kényelmetlen elővárosi közlekedési eszköz (lószőr üléses posta-Bhv) ajtaja, valaki – nyilván racionális döntést hozva – úgy vélte, jó lesz az utasnak két és fél órát ücsörögni ezen a valamin. Szeretném kifejezni, hogy nem jó, bár, ha az alternatívaként szóba jöhető miskolci Bo, B és By sorozatú kocsik állapotára gondolok, akkor ez még egészen elviselhető. Letódulnak az utasok a vonatról, megváltom a jegyeket a Repkénnyel számunkra helyijáratpótló szerepet betöltő szilvásváradi vonatra. A Bzmot mérsékelten koszos, de legalább kényelmes ülései színvonalbéli emelkedést jelentenek. Felszállás, háromnegyed nyolc után egy perccel, pontosan indulunk, bő egytucatnyi utassal. Ezzel a járattal még két hétig lehet közlekedni, utána hétköznaponként három pár vonat jár majd a Bükk felé, hétvégeken egy pár. Nem az a kínálati, utasigényekhez illeszkedő menetrend. Eger-Felnémet állomáson négyen szállunk le, a vonat megáll, várja a szemből érkező bézét. A kevés utas otthagyja a gyéren világított állomást, mindenki siet hazafelé.


Kora reggel, de mégsem eléggé kora reggel indulunk el. Barátságtalan, csípős északi szél vág az arcomba, ahogy kilépek a kapun. Már nem megyek vissza a sapkámért, inkább csak remélem, hogy nem lesz annyira zord az idő. Naná, hogy zord lesz, de legalábbis szeles, némi esőpermettel és kevés napsütéssel, tehát az említett ruhadarab fog egyedül hiányozni ma, meg a túrabot, néha. Kettesben trappolunk végig Felnémet utcáin Kerek repkénnyel, ezúttal nem sikerült rávennem senkit a családból, hogy velünk tartson. A Les-rét mellett elhelyezkedő rajthely, a Les-ház megközelítése turistaúton vagy Szarvaskő, vagy Almár felől logikus: Szarvaskő felé a vonatot elaludtuk, a busz nem vonzó alternatíva (meg sem néztem, mikor jár), tehát Szarvaskő kiesett, marad Almár. Két ésszerű lehetőség van Almár elérésére, az egyik az egykori szarvaskői kisvasút nyomán volna, de nem tudom, hogy a falu szélén a kutyák mennyire lehetnek megkötve – marad a másik változat, az Apátfalvi úton hagyjuk el a települést. A vasúti átjáróból a fénysorompó fehér villogása elkísér egy ideig. Mellettünk-mögöttünk a Várhegy tömbje emelkedik komor feketeségben. Az égen felhők vágtatnak, keleten a hegyek vonulatát halványsárgára festi a felkelő Nap. Szántó szélén, domb hátán sétálunk, mellettünk vegetáló ipartelep, a Berva fényei adnak sejtelmes hangulatot a környéknek. Busz bömböl végig a völgyben futó úton, a város felé tart. Ezen utat trükkös kanyarban keresztező iparvágány vonala húz az erdő felé, piros kereszt jelzés érkezik az út és a vasút találkozása felől, észre sem vesszük és becsatlakozik mellénk, együtt érjük el az azonos színű főjelzést. Hétvégi telkek, sufniszerű nyaralók mellett sietünk el, a turistautat méretes kődarabokkal, mély gödörrel próbálják megóvni a természetjárás motorikus művelőitől. Betérünk az erdőbe, mellettünk halkan morajlik a kőbánya, egyre nagyobb darab hiányzik a hegyből – napi két tehervonatnyi mészkőpor utazik csak a Mátrai Erőműbe, füstgázt kénteleníteni. Elhagyjuk a zajgenerátort, kellemes sétaút visz a Les-ház felé, a távvezeték nyiladékában már tudom, hogy közel járunk. Fenyvesnél csatlakozik a Szarvaskő felől érkező piros négyszög, itt kell bekanyarodni a házhoz. A rajt őre diktálás alapján, saját kezűleg tölti ki a nevezési lapokat, elraktározza a befizetett nevezési díjat, majd átnyújtja a szintén saját maga által kitöltött itinereket. Vegyük ezeket szemügyre: a lap teteje tartalmazza a felkeresendő bükki házak földrajzi koordinátáit, alatta egy közepesen terjedelmes útleírást az ajánlott útvonalról, majd néhány tanácsot, elsősorban a fokozottan védett területek elkerüléséről és arról, hogy a tisztelt résztvevő lehetőleg ne csatangoljon össze-vissza. Szerepel még az oldalon hat téglalap a hat háznál történő igazoláshoz. A lap túlsó felén pedig fénymásolt térkép, remek, igaz, sokszor nem fogjuk használni ma.


A repülőrajtot követően megkezdjük a mai túra nemnullapontos szakaszát. Átsétálunk a Les-réten, felidézem, hogy iskolai kirándulásokon mindig az számított menőnek, aki minél több töltényhüvelyt talált, esetleg egészben maradt agyaggalambot. Most meg sem állva húzunk végig a széles tisztáson, követjük a mély völgyet, amely a Berva-patakról kapta a nevét. Vagy fordítva. Az ösvény aszfaltútra ereszkedik, ezt egészen a Guba-házig követjük. Autó zajára fordulunk meg, a Fiatot vezető idős bácsi kérdezi, hogy mi a túrával kapcsolatban vagyunk vajon itt, vagy más ügyben? A választ hallva bólint egyet, megígéri, hogy találkozunk az Őr-kőnél, aztán óvatos gázadással elgördül. Pár perccel később megérkezünk a Guba-házhoz, itt találjuk az előttünk elrajtoló négy túrázót, ők épp reggeliznek, főleg sört. Pontőr nincs, szúróbélyegzővel kell igazolni ittjártunkat. Megtörténik, továbbmegyünk és rögtön elhagyjuk az ajánlott útvonalat, amely visszavinne a piros sávra, majd a hegyek aljában végiglavírozó P+ felhasználásával vinne a Varróházig, majd onnan fel a Pes-kő-völgyön. Mi első lépésben megcélozzuk a Guba-kutat, vékony sugárban csorog a víz, megvárjuk, amíg félig telik a bögre, iszunk belőle. Hideg. Felsétálunk a Kaszálás-tető gerincére, süvít a nyugati szél, a nyílt részekről a kilátás Egerig terjed, a Mátra már felhőbe vész. Fázom, és ezen az sem segít, hogy magunkhoz képest gyorsan haladunk. Nyugat felé hajlik az út, elszórtan, foltokban fenyves jelenik meg az út környékén, megérkeztünk a Holtember-tető mellé, a Homonna-tisztás elágazásához. Örömmel nyugtázom, hogy még megvan a zománc iránytábla, jelzést váltunk, szintben és enyhén emelkedve haladunk tovább észak felé. Észreveszem, hogy tavaly hol keveredtünk el: széles, néhol kőzúzalékos ösvény vezet a Bél-kő felé egyenesen. A nyomokból ítélve nemrég valaki autóval hajtott erre. Ezt az utat idén is követjük, s rövidesen csatlakozik hozzánk a bélapátfalvi apátságtól induló tanösvény, amely a hegy tetejéig kísér. Kiérünk az öreg bükkösből, tisztáson vágunk át, fiatalos mentén sétálunk fel a Bél-kő csúcsára, arra, ami megmaradt belőle. Nem maradunk sokáig a metsző szélben, pedig a kilátás gyönyörű. A Mátra néha felbukkan a rajta örvénylő felhőtömeg alól, míg a hegységtől északra süt a Nap. Tőlünk északra viszont nem, sőt, visszafordulva úgy tűnik, hogy az Istállós-kő tömbjénél, valamint Szilvásváradon, Nagyvisnyón is esik.


Lesétálunk a hegytetőről, megreggelizünk a készletből, párizsis zsömle és párizsis zsömle közül lehet választani. Felsétálunk a Zöld-rétig, melletünk a Messzelátó sziklás oldala magasodik, majd az Ördög-hegyet kerüljük meg, dél felől a Kéktúra útvonalán. Néhány könnyed emelkedőt követően megérkezünk az Őr-kő-házhoz, az autós bácsi éppen fát aprít, de érkeztünkkor abbahagyja, behív a házba, melegedni és pihenni. Bent egy megbuherált ellemlámpa (igen, így, két l-lel, szakszó a laposelemes világítóeszközre) fénye ragyogja be a teret, a kályhában ropog a tűz, tehát minden adott volna ahhoz, hogy elszundítson az ember. Amíg a pontőr bácsi az igazolást intézi, beszélgetünk, mesél az egyesületükről, meg ellát tanáccsal, hogy merre menjünk, és precízen elmondja a tavalyi útvonalunkat. Bősz bólogatásokkal végighallgatjuk, enyhe lelkiismeret-furdalást érzek, hiszen pontosan tudom, hogy nem arra fogunk menni, amerre ő mondja, hogy érdemes. Húszperces pihenőnk után a házból kilépve hunyorogva veszem tudomásul, hogy még ez a színtelen, szürke idő is valóságos fényáradatot jelent a benti viszonyokhoz képest. A hideg szél és az Őr-kő-rétre vezető laza emelkedő felébreszt a félálomból. A piros sáv felé térünk, elsétálunk a Hegyes-kő oldalában, kőrakásnál teszünk éles kanyart, majd elengedjük a bekerített terület felé vezető csapást. A kerítés mentén evickélünk lefelé, a meredek ösvényen csúszik a vastagon felgyűlt avar, néhány esést sikerül kivitelezni, miközben fától-fáig csapódva közlekedünk, mint a flippergolyó. Megérkezünk a Pes-kő-lápa aljába, a keskeny, klausztrofób völgy még talán a mi utunknál is meredekebben zúg le a fennsíkról, a fák vészjóslóan hajladoznak felette a szélben. Az avaron csúszkálás fortélyait tovább gyakorolhatjuk a házig, itt a pontőri társaság gulyásfőzéssel üti el unalmas óráit. Gyorsan elintézzük az igazolás formaságait, majd hátraarccal elhagyjuk a völgy és az erdő mélyén elrejtett házat.


Újra elhaladunk a két Pes-kő-forrás mellett, azon tűnődöm, hogy ezen a környéken a névadók nem sokat ötleteltek: elég volt a hegyet elnevezni, és a környező objektumokat ugyanezen név megfelelő toldatával ellátni, így lett Pes-kő-völgy, Pes-kő-lápa, Pes-kő-forrás, Pes-kő-ház és még jónéhány dolog, amely a méltán híres hegy nevét viseli. A morfondírozásból a barátságtalanul meredek emelkedő zökkent ki, illetve az, hogy ezúttal az orraesés ellen kell védekezni. Mivel alapállapotban túrabot használatához szoktattam magam, ezért az eszköz hiánya most kívülről akár mókásnak is nevezhető egyensúlyozási kísérleteket eredményez, amíg fel nem érünk a kőrakáshoz. Innentől szinte kényelmesen sétálunk vissza az Őr-kő-rétre. Ezt hogyhogy nem a Pes-kőről nevezték el? A ház óta összhangba kerültünk az itiner szerinti ajánlott útvonallal, és egy kitérőtől eltekintve így is maradunk. Lesétálunk a Pes-kő-kapunál, fegyelmezetten (nempofázik, kettessorbanjön, nemmaradle) haladunk el a Pes-kő mellett, elhagyva a hegy névadással kapcsolatos befolyási övezetét. A Pes-kőre való kitérés amúgy szintén szigorúan tilos, ha valakinek hiányzik a kilátás, az nézzen körül az Őr-kőről, a Cserepes-kő melletti tisztásról, a Tar-kőről és a Három-kőről, majd vegye ezeknek a súlyozott átlagát. Kellő tisztelettel szemlélem meg a Cserepes-kő-lápa felső végét: avaros, mély, meredek. Elsétálunk a barlangszállás mellett, végigmegyünk a sziklás, erdős oldalon és a sziklátlan, erdőtlen oldalon is. Nézelődünk egy kicsit, kihasználva a négy perc tizenkét másodpercnyi napsütést. Felsétálunk az Őserdő mellé és az Őserdő mellett, kerítést kerülünk. Kéktúrázók nagy csoportja jön szemből, mosolygós nő kérdezi, hogy nehéz lesz-e innentől, mert ők Szarvaskőig mennek. Megnyugtatom, hogy nem lesz nehéz, továbbá ajánlom a kitérőt a Bél-kőre, úgy is csak egy kicsit lesz nehezebb. A Tar-kő alatti elágazásban kisebb csoporttal találkozunk, egyikük bőszen pötyög valamit a GPS-en, másikuk a papírtérképet böngészi. Amire odaérünk, elindulnak velünk szembe, megkerülni az Őserdőt. Mivel a szintidő gyakorlatilag korlátlan, menni meg szeretünk, egyhangú határozatot hozunk a Tar-kő meglátogatásáról, majd ezt azonnal végre is hajtjuk. (Végrehajtásra kerül. Pont.) Fent táblák igazítják el az errejárót a kilátóhely megközelítésekor tanúsítandó helyes viselkedésformát illetően. Felmegyünk a kék háromszög felső elágazásáig, a tetőnél megállunk, előhalászom a bélyegzőpárnát, lepecsételjük az itinert, legyen valami maradandó nyoma annak, hogy itt is jártunk. A BNP logójával és a természetvédelem kócsagos jelvényével díszített kordonok között kisétálunk a Tar-kő kilátóhelyére. Szétnézünk, mert innen szétnézni jó. Eszünk csokit, és mert éhesek maradunk, megesszük a maradék két szendvicset.


Visszasétálunk az Őserdő alatti elágazásba, elhagyjuk a Kéket, kényelmesen kanyargó, enyhén lejtő úton érkezünk a Toldi-kapuhoz. Lesétálunk a Toldi-kunyhó felé, az apró menedékháznál két dolog tűnik fel. Az egyik, hogy az ajtó tárva-nyitva áll, a másik, hogy a ház naplója nincs meg, hiába keressük. A napló ügyében felkészületlenek vagyunk, az ajtót becsukom, kitámasztom az e célból már régóta ott korhadó fadarabbal. A leírás által is ajánlott, logikus útvonal a Toldi-lápán leereszkedve éri el a Kis-kút-völgyet. A Toldi-lápa avarlepte csapásán sikerül megőrizni végig az egyensúlyomat, kikerülünk egy dagonyás vízfeltörést, amelyet némi jóindulattal forrásnak lehetne nevezni, mint teszi azt a térkép. A völgyben széles medrű patakban folydogál némi víz, ezt a patakot követjük a Samassa-házhoz, itt a speciális mentősök főzőcskéznek. A pontőrtől kapunk egy kártyanaptárat, amíg pecsétel, rásandítok az irodára: az áthúzott rajtszámok alapján hárman jártak eddig itt. Elbúcsúzunk, a háznak is helyt adó tisztás végéből meredek emelkedő visz fel a Lök-bércre, majd hasonlóan meredek lejtő visz le a Lök-völgybe. Az Imó-kő felé ezúttal nem látogatunk ki, megcélozzuk a Tamás-kút mellé épített házat. Útközben érintjük a Fekete-len-forrást, ez most épp nem működik (tehát jó eséllyel az Imó sem), lassan felkaptatunk az országút szintjére. A cél a Tamás-kúti menedékház, a három beérkező közül ketten még itt vannak, leülünk hozzájuk: egyikük Halász János, a Tortúra egri illetőségű rendezője, másikuk az Egri Spartacus színeiben jelent meg, ő a Nagymező, Síház ellenőrzőpont fő őre a Bükki Kilátásokon. Köves Gyula tanár úr és főrendező egyből hozza a díjazást, étellel, meg főleg itallal kínál, amíg elkészül a gulyás. A kitűző a Guba-házat ábrázolja, az oklevélen pedig egy montázs a Bükki Házakról. Szép. Amíg várjuk a gulyást, megérkezik Végh Kati, egyedül, majd két sporttárs, akikkel megbeszéljük, hogy már párszor láttuk egymást, és általában az ilyen, nem-tömegtúra jellegű rendezvényeken. Egy-másfél óra társalgás és borozgatás (haladóknak pálinkázás) után lehet a bogrács elé járulni. Megérte a várakozás, mert nagyon jót eszünk. Ezúton is köszönöm a túrát, az ebédet és a társaságot mindenkinek!


Délután négykor döbbenünk rá, hogy még bizony le kell érni Felsőtárkányba. Elbúcsúzunk a jelenlévőktől, Köves úrtól még megkérdezem a résztvevők számát (30 fő), majd ajánlja, hogy maradjunk a Lök-völgyi tanösvényen, az lesz a legrövidebb út. Így teszünk, és nem bánom meg. A tanösvény nincs rajta a térképemen, ám mivel nagyjából jól jelzett, a követése nem szabad, hogy gondot jelentsen. Igaz, mi elsősorban a Lök-völgyet követjük: eleinte szembemegyünk a mezőnnyel, találkozunk is egy négyfős, csoffadtnak tűnő társasággal. Aztán elengedjük a Bükki Kéket, amely élesen észak felé fordul, mi pedig maradunk a széles dózerúton, amelyen hébe-hóba felbukkan a tanösvény fehér alapon kék átlós jelzése. Az út fölé magasodó sziklák, meredeken letörő hegyoldal teszi érdekessé az utat, kisebb-nagyobb barlangok bejáratai tátongnak a kövek között. A jelzés eltér valamerre, mi követjük a völgyet és lassan megérkezünk az Eger-Lillafüred országútra. Gyalog sokkal érdekesebb, mint autóból (pedig onnét se kutya!). A maximális szabálytisztelet jegyében sétálunk le a Barát-rétre, az autósok elől jól belépünk a padkán messze belülre, itt mi vagyunk nem várt vendégek. A többség így is széles ívben kikerül. Még érintünk néhány érdekes, termetes sziklaalakzatot, majd elérjük a Barát-rétet és vele együtt a sárga sáv jelzést. Megszemlélem a kínálati menetrendet, egy pár busz van minden vasárnap, amelyet tavasztól kora őszig erősít egy másik járat is, szintén vasárnap, répáshutai betéréssel. A réten végigsietünk, majd a Tárkányi-patak sziklaszorosánál már kocogunk, így sikerül pár perccel a busz indulása előtt megérkezni. Itt találjuk Halász urat, mint a busz egyelőre egyedüli utasvárományosát. A jármű (újnak tűnő Volvo) sofőr nélkül várakozik a megállóban, lassan néhány helybéli is összegyűlik. Egy srác türelmetlenül kérdezi, csak úgy a közönség szórakoztatására, hogy „hol van már a Niki, idő van”. Először félrehallom, Mikinek, de megjelenik egy fiatal, szőke leány, és a legnagyobb természetességgel ugrik fel a vezetői székbe. Akkor mégis Niki. Felnémetig utazunk, onnan séta. A szél tisztára, felhőtlenre fújta az eget. Szép nap volt.


-Kékdroid-


Képek itt.

 
 
Márciusi emléktúra - PilisTúra éve: 20122012.03.23 11:22:58

Márciusi Emléktúra 48


Negyvenakármennyi, de igazából nem lényeges, tehát legyen inkább így:


Márciusi Emléktúra '48


Üresen kong a helyiérdekű vasút belvárosi, föld alá rejtett állomása, tábla irányít a felszínre, itt korhadó kasznijú, idejüket bőven megszolgált, gyorshetes-festésű Ikarusok sorakoznak vonatpótlásra. Felpattanunk az egyikre, aki a sorban legelöl áll – a többes szám Kerek repkénnyel alkotott kettősünkre vonatkozik. Buszunk sofőrje befejezi a társalgást kollégájával, felszáll, elhelyezkedik, motort indít, ajtót zár, nagy lendülettel kirongyolunk a végállomásról. Eleinte gyorsabbnak tűnik a pótlózás a vonatozásnál, ami magyarázható a négynapos hétvége második napjának reggelének gyér forgalmú útjával, és a megállókban jelentkező csekély számú utassal. Az utasok térbeli eloszlása viszont a Flórián tértől kifelé már úgy adódik, hogy minden második utcasarkon meg kell állni, így igen hosszú utazás kerekedik Csillaghegyig. A rajtban a korai érkezés ellenére is bőven sokadikak vagyunk, a kocsma terasza környékén mindenfelé kóvályognak a nevezni kívánók. Megérkeznek a rendezők, összerakják az indítás helyszínére szánt székeket-asztalokat, térképeket helyeznek el a túra követendő útvonalával. Az októberi emléktúrákról szóló térképek is kint vannak, át lehet nézni azokat is. Kialakul egy sor, a nevezés igen egyszerű: pénzt adok, bediktálom a nevemet – piros pont, hogy nem írják el egyikőnkét sem – és huszonhét másodperccel később itinerrel, 7:00-ra adott rajtidővel zsilipelünk ki a helyszínről. Vizsgáljuk meg gyorsan az A4-es, egylapos itinert: szöveges útleírás és az ellenőrzőpontok listája nyitvatartással foglalja el az egyik oldalt. A turistautak.hu-ról összekattintgatott térképrészletek, szintmetszet-részletek helyezkednek el a másik oldalon. A célra megfelel. A sorban Győri Péteréket látjuk, meg Ottorinót, odébb, a teraszon Lestat reggelizik; a Mezei-házaspár készülődik már, hogy ellépjen hétkor. Mivel emez időpontig még van két és fél perc, betérünk az éppen nyitó kocsmába, legurítunk egy-egy kávét. A televízióban mese szól, modern: debilre rajzolt figurák azon tépik egymás haját, hogy melyik tévéműsort szeretnék nézni. A kávét a szokott kocsmai árszínvonalon adják, minősége azonban az átlag felett jár. Amikor megköszönöm, a pultosnő úgy néz rám, mint egy döglött csótányra. Különös környék ez. Hét óra elmúlt, nosza, túrázzunk.


Kilépünk, piros sáv – igen, ez az a piros sáv – vezet ki Csillaghegyről. Ha szondáznánk a ma erre túrázók beszélgetéseit, van rá ötven kopejkám, hogy minden második, sőt, több társalgásban előfordulna a Kinizsiszázas, az IsziniktudodazvisszafeléaKinizsi vagy a Pirosnyolcvanöt szófordulatok legalább egyike, esetleg haladók bedobják azt is, hogy Pilisötven. Legalábbis az elején. Kőbánya felé trappolunk az utcán, majd elkanyarodunk, gyér forgalmú helyen, családi házak között sétálunk felfelé, a Róka-hegy oldalában. Betérünk az erdőbe, egynyomos ösvény kanyarog velünk, amíg fel nem érkezünk az Üröm feletti síkra. Előttünk a Kevélyek, mellettünk távvezeték, délen a Hármashatár-hegy és a mögötte húzódó gerinc körvonalai, északon, a hétvégi házakkal tűzdelt dombokon túl a Visegrádi-hegység kéklő vonulata. Istállók, karámok mellett haladunk el, lovak legelésznek mélán, díszes öltözékű lovász készíti egyiküket indulásra. Keresztezünk országutat, távvezetéket. Felbátorodik az emelkedő, meredeken vág neki a szép sorozatnyi Kevélynek. Köves úton, fenyvesben ballagunk fel a hegytető alatti kilátópontra, itt megállunk egy pihenőre, kalciumos pezsgőtablettát oldunk bögrényi vízben. Virágzik a mogyoró, Repkény gombócot érez a torkában, allergiait. A pihenő során ér utol DJ_Rushboy, megáll pár pillanatra, mesél a tegnapi Pilis-Vörös-Váron szerzett számos pozitív élményéről, mielőtt tovasuhanna. Elsétál mellettünk Corradi Surd, vele még sokszor futunk össze a nap során. Még nézzük egy kicsit a kilátást: a főváros párába-porba burkolózik, egyedül az óbudai óriáskémény nyúlik ki a fehérségből. A Solymár-Pilisvörösvár-Pilisszentiván településcsoport viszont tisztán látszik, az őket övező hegyekkel együtt. Előtérben horgásztavak, művárrom, felhagyott és működő bányák. Leoldalgunk a Kevély-nyeregbe, az első ellenőrzőpont – helyi szóhasználatban: állomás + egy mosoly – őrei az egyik padnál várják az igazolást gyűjtőket. Kapunk kockányi csokit, van mazsolás-mogyorós is, remek. Érthető a takarékos beosztás, sokan jönnek még utánunk – a célban tudjuk meg, összesen mekkora számra kell gondolni: összesen kb. 800 fő. Annyira talán nem meglepő a nagy létszám: virít a Nap az égen, de talán még fontosabb, hogy mára nincs másik teljesítménytúra.


Ledöcögünk a nyeregből, kék jeleket követünk Csobánka felett: a falun túl az Oszoly, odébb a Csikóvárak oldalát látni, előttünk a Ziribár-hegy és a Hosszú-hegy kettőse. Az úton pedig orsipanka és Rudi István, öltözős szünetet tartanak, csatlakozunk és innentől Lajosforrásig együtt közlekedünk a túrán. Elhagyjuk az Ózon Kemping romjait, néhol lekaszált, néhol dudvás parcellák, bomló tetejű főépület őrzi a létesítmény emlékét. Leérkezünk a Csobánkai-nyeregbe, depóautót vélek felismerni, a járművet még fogjuk ma látni. Folytatjuk az utat a Hosszú-hegy felé, ám az OKT és a zöld sáv elágazásában renitenskedünk egy jót: Rudiék geoládát keresnek fel, ma már a másodikat, mi Repkénnyel a Szent-kútnál töltünk vizet és igazoljuk ottjártunkat a Pilisi Parkerdő forrásairól szóló mozgalomhoz. Tábla tájékoztat, hogy a forrás vize szemre, fülre, agyi panaszokra, fejben, torokban lévő mirigyekre, lázra jó. Van még egy tábla, cirill betűs írás, szerbül. Olyasmit jelenthet a felirata, hogy ezt a helyet Szent Illés próféta áldotta meg, többet nem tudok kihámozni. Az igazolással kapcsolatos teendőket elvégezve visszamászunk a K-Z elágazásba, páran néznek nagyot, aztán napirendre térnek a jelenség felett. Beszélgetve ballagunk a hosszan elnyúló dombhátra, néhol kilátás nyílik erre vagy arra. Néhány srác kilátópontnál tart pihenőt, elsőre úgy vélem, pontőrök, amíg nem javítanak ki útitársaim, hogy Pilisszentkereszten lesz a következő ellenőrzés. Oda-vissza előzzük egymást Strackné Katival, őt Laci felől kérdezem, szerinte már messze előtte jár, ám a valóság ezúttal mást fog mutatni. Lesétálunk a lapostetős hegyről, le egészen a Szántói-nyeregig, amely felett elválunk a Pilis oldalát megcélzó zöld sávtól és inkább pirossal jelzett társát választjuk a falu megközelítésére. Utolér az imént hiányolt Strack Laci, lemaradok Repkényéktől, beszélgetünk kupákról, ilyesmiről. Betérünk a faluba és kitérünk onnét, ellenőrzőponton lobog zászló a Pilis alatti réten. Csokival kínálnak, bedobok egy töredéknyit.


Elsétálunk az újjájelzett zöld sávon, el a barbár módon kitört tájékoztató tábla mellett, fel a Klastrom-kútig. Itt leülünk megpihenni, poharazgatni, enni, majd pár perc után továbbállunk. A hátizsákomban lévő vízkészletet elfelejtem cserélni, a Szent-kút vize pedig hiába lehet, hogy jó mindenféle fejbajra, de enyhén rozsdaízű. A Klastrom-kút vize valahogy frissebb, tisztább. Új oszlop irányítja az errejárókat a hegy aljában, rajta messziről látszó zöld sáv mutat jobbra, északnyugat felé. Visszanézve Pilisszentkereszt házai egyre apróbbá válnak, míg mellettünk, a mély völgy túloldalán újnak tűnő, magas betonfallal körülvett luxusövezet terjeszkedik a hegy felé. Távolról nézve modernszerű sablonházak. Közelről nézni meg a kerítés miatt, gondolom nem is lehet. Elhagyjuk a rétet, ligetet, ismét erdei úton battyogunk egyre feljebb. Mária-pad, Döme halála, Ördög-lyuk. Emelkedünk, megfontoltan, szürke törzsű fák kísérnek, alattuk barna avarral. Néhol hóvirág nyílik, új szín a látványban. Eltér a sárga kereszt jelzés, megcélozza a Zsivány-sziklákat. A tábla szerint a Kétbükkfa-nyereg száz méter híján egy kilométer ide. Folyamatos emelkedőn, erősödő zajban érkezünk meg, a pontőr a parkoló feletti pihenőhelyen ücsörög. Alatta az M6-os forgalmát megszégyenítő (hmm, lehet, hogy ez nem is jó hasonlat, az M6-os forgalmát nem nehéz felülmúlni) járműáradat, autósok araszolnak a víkendbusz – vagy most éppen micsoda – másodrésszel közlekedő dobogókői járata mögött. Gyorsan letudjuk az igazolást, elsöprünk a környékről, zöld kereszt jelzések irányítanak úton át, árkon fel. Találunk egy megszeppent barna varangyot, nagyokat pislog és mi visszapislogunk rá. Keresztezzük még kétszer az országutat, olvadó hótól sárosak az ösvények, kirándulók, túrázók kerülgetik a tócsákat. Farakást tornyoztak kerítés mellé, az új út még kialakulás alatt van, de kikerüljük az akadályt. Távvezeték nyiladékát hagyjuk el, odébb munkagép parkol különös helyen a hegyoldalban – megfejthetetlen, miképp került oda. Egyre erősödő gyalogosforgalomban érünk fel Dobogókőre, a kilátóhelyen szűk osztálykirándulásnyi nép, gyerekek futkosnak, büszke apukák fotóznak büszke anyukákat és viszont. Kilátni vágyván kilesünk mi is, megnézem sorra az emlékműveket, majd csatlakozom a többiekhez, akik már a Dunakanyart szemlélik. A Hegyes-tető tömbje a Duna tükrében nézegeti magát, a szirten túl a Börzsöny magasabbik fele egyáltalán nem látszik. Csakúgy a Naszály sem, s még az egész közeli Prédikálószék is homályos, távoli látványnak tűnik. Visszasétálunk a múzeumhoz, bent egy pillanatra megállok, megcsodálom az összegyűjtött ereklyéket, az egykori turisták eszközeit, térképeit, csodaszép jelvényeket. Kerek repkény is csatlakozik, ő intézte közben a bélyegzést, gyorsan felhasználva az összes, ezen célra szolgáló eszközt.


Követjük a hegy peremét, ellépünk Dobogókőről. A kirándulóforgalom ebben az irányban gyérnek mondható. Elkanyargunk a néhol meglepően elsárosodó, jelzett gyalogúton, némelyik fán közben érdekes, népművészeti motívumra hajazó óriásjelzés bukkan fel. Elérjük a sípályát, majd a kék jelzés ideiglenes terelését a piros háromszög felé. Már alig emlékszem a nem ideiglenes változatra, remélem, előbb-utóbb azért visszaterelik a Kéktúrát. Egyre meredekebb lejtőn érkezünk meg a Király-kúti kunyhóhoz, kerékpárosok, gyalogosok pihennek mindenfelé. Tovább lejtünk, kinézek a Király-kúthoz, nincs benne víz, mehetek a többiek után. Farakások között, széles dózerúton érjük el a Sikárosi-medence szélén álló őrházat, amely egy hosszú rakodó végében árválkodik. Itt vár a következő ellenőrzőpont, limonádéval kínálnak és lehet repetázni is. Finom. Begyűjtjük a katicás bélyegzést, majd, immár Popeye sporttárssal kiegészülve folytatjuk a teljesítménykirándulást. Vele - bár több túrán összefutottunk már - még nem beszélgettem sosem, úgyhogy most pótoljuk ezt a hiányosságot. Átsétálunk a réten, amely tágas, elhagyjuk a műutat, amely poros, és a Sikárosi-erdészháznál térünk vissza a Kéktúra útjára. Követjük a Bükkös-patak hideg völgyét, a Lenkó-emlékműnél pihen egy társaság, odébb a patak feletti, még megmaradt jégrétegen sétálunk át a medren. Rudiék lassan előrehúznak, főleg, amikor megérkezünk a K+ meredek kaptatójához. Itt is van forrás, merítős: ez a különös nevű Zergevirág-forrás, gyéren csorog ki belőle némi víz. Itt már a csökkentett sebességüket sem tudjuk tartani Repkénnyel, szépen felcsoszogunk a saját, kényelmes lépteinkkel. Közben néha érdemes hátrapillantani, alibiból fényképezgetni a kilátást észak és északkelet felé. A Kármán-forráshoz kilépek, vékony sugárban csorog belőle a víz, nem állok neki tölteni belőle. Továbbra is emelkedőn, igaz, egyre kényelmesebben érjük el a Lajosforrás névre hallgató kiránduló-központot. A turistaház nem tűnik annyira elhagyatottnak, a környék pedig tele van emberekkel. A két pontőr a terméskövön csücsül, nem időzünk náluk sokat, nagy a zaj és a tömeg. Elsietünk.


Innentől különösebb esemény nélkül, nagyjából végig Popeye-jel maradva trappolunk le Pomázra. Azért eseménytelennek mégsem nevezhető az út. Előttünk a Kő-hegy tömbje takarja a mögötte elterülő várost. Lassan melléérünk, mélyúton baktatunk, mellettünk a keskeny part túloldalán meredek beszakadás, árok húzódik végig. Elfelejtek kitérni a János-forráshoz, aztán eszembe jut, hogy itt már megvan a mozgalom teljesítéséhez szükséges adat. Rövidesen megérkezünk a városba, a poros utcák nem változtak, a nyomóskút is megvan, láthatóan működik is. Quados srác vagánykodik, két keréken veszi a kanyart, amíg mi a felvert port nyeljük. Beballagunk a célba, sor húzódik ki a plébánia ajtaján, beállunk, várakozunk. Kapunk két HÉV-jegyet, meglepetésszerűen, a sorban előttünk álló túratárstól. Ezúton is nagy köszönet érte! Az épületbe érve a várakozást a kiállított gyerekrajzok vizsgálata teszi vidámmá, de legalábbis érdekessé. A célt egy étkezőszerű szobában rendezték be, kapunk szép emléklapot, kisméretű kitűzőt, mindkettő fő díszítő motívuma a cserkész-liliom. Repkény nyer egy szelet nutellás kenyeret, sorsoláson. Nem kezdünk odabent helyet keresni, kint ülünk le, találkozunk a nem sokkal mögöttünk érkező Bell Sanyival, majd az épp sorbaálló Dilennel, Tincával és Lépéshibával, akik a várható várakozási idő felől érdeklődnek. Leülünk egy szimpatikus helyen a földre, elbúcsúzunk Popeye-től, aztán teázunk, eszegetünk. Gyerekek szaladgálnak fel és alá, a zsivaj ellenére béke van és nyugalom. A HÉV felé indulva csatlakozunk Dilenékhez, majd már odébb Tinca ér utol, elcsevegjük az időt, észrevétlen telik a Pomázon keresztüli, amúgy nem túl izgalmas séta, közben Lépéshiba is beér, az egészes vonat indulására hívja fel a figyelmet. Az állomásnál elbúcsúzunk, boltba térünk. A kisbevásárlás után egy későbbi járattal utazunk Békásmegyerig – itt elhűlve nézzük a pótlóbuszra felnyomorgó tömegeket, és úgy határozok, igenis érdemes lesz felsétálni a vasút menti kerítés mellett felsétálni és a Kárpát Vasút Kft. ott szorgoskodó mozdonyát lefényképezni. Egyrészt érdekesség, másrészt ez idő alatt hátha csökken a tömeg. Tényleg érdekes, a tömeg viszont nem csökken, alternatív járat után nézünk. A 160-as külvárosnéző járat épp indul, a műanyagszékes Volvón elfogadhatóan kényelmes körülmények között döcögünk végül vissza a belvárosba, majd onnan kötött pályán utazunk tovább.


Szeretném megköszönni a túrát a rendezőknek, nekem tetszett úgy, ahogy volt. Köszönöm természetesen a társaságot mindenkinek, akivel volt szerencsém együtt túrázni ma: Repkénynek, orsipankának, Rudi Istvánnak, Popeye-nek és minden, hosszabb-rövidebb időre csatlakozó útitársunknak.


-Kékdroid-


Képek itt.

 
 
Bia 25Túra éve: 20122012.03.18 01:02:59

 


Bia 25


Szürke aluljáró után szürke égbolt. Szinte visszavágyom a fűtött, kényelmes vonatra, amely nagy sivítással épp indul Komárom felé. Összehúzom magamon a kabátot és a rajt felé siető lányok után lépek: mai útitársaim Kerek repkény és testvére, Dóri, akinek az előző túrája már elég rég történt ahhoz, hogy most újra velünk jöjjön. Besétálunk Biatorbágy fő nevezetességéhez, az egykori vasúti viadukthoz, amely műszaki emlékként, forgalom nélkül árválkodik a völgy felett. Még rajta van a karácsonyi ünnepekre készült lámpafüzér, jó lesz talán idén is. A műtárgy alatt rendezők, túrázók gyülekeznek. Autó parkol le, Nagy Attiláék integetnek bentről. Alighogy megközelítjük a nevezésre várók sorát, nevezési lapot kapunk a kezünkbe, kitöltjük, Repkény lecsap a három papírral az egyik sorra. Addig Dórival félreállunk, találkozunk az épp rajtoló Bubuval, a sorban várakozó Győri Péterékkel. Repkény visszatér, ellépünk a rajthelyszínről. Az ég borús, a felhőket szinte meg lehet érinteni, olyan alacsonyan sodorja őket a szél.


Kisétálunk az utcanév-házszám helyett helyrajzi számmal jellemzett épületek között a településről, a felváltva kék-sárga lámpatesteket nézem, legalább egy kis színt visznek az általános szürkeségbe. Beszélgetünk, haladunk, kerítést kerülünk fiatal erdőben. Egy árok aljában lépünk ki a Mezei-házaspár és útitársaik elől, beszélgetésüket rövidesen már nem hallani, elsietnek az emelkedőn. Felbaktatunk mögöttük nem sokkal, mellettünk a Kőorr oldala, sűrű erdővel, amelynek aljában még alig nyílik néhány hóvirág. Kanyart vesz az út, megállunk, megvárjuk, amíg Dóri kitér egyéb ügyeit intézni, közben Bell Sanyiék robognak el mellettünk. Utánuk lépünk, felérkezünk a hegy kis kiterjedésű teteje alá. Kilátópontról nézünk szét, északon, a házakon és az egyenfehér téglatest-raktárakon túl esik az eső. Itt most nem, és ennek mérhetetlenül örülök. Felsétálunk a tetőre, Bíbor és Vagdalthús őrzik a pontot, töretlen lelkesedéssel, ám alaposan átfázva a süvítő szélben. Lelépünk, szó szerint, meredek lejtőt követ meredek emelkedő, hullámvasút Biatorbágy és Sóskút között. Oldalvást rétek, legelők húzódnak, ahogy az erdő széléről kitekintünk. Enyhe lejtés után újabb meredek emelkedő következik, csúsznak a cipők, de csúszik a bakancs is, alig bírom felszenvedni magam a parton. Sokan az erdőben próbálkoznak, ott talán több a kapaszkodási lehetőség, cserébe az avaron lehet esni nagyokat.


Innentől kisimul a terep, sárga szalagok segítenek az útvonal követésében, vastagon lógnak a fák ágain. A jelzések néhol megvannak hozzá. Elérjük a Dobogó-hegyként nevezett pontot, a pontőr gyorsan pecsétel, itt is fúj a szél, bár nem annyira, mint a korábbi ellenőrzőhelyen. Sétálunk tovább, lassan megközelítjük Sóskútot, a távoli láthatár még mindig egyenszürke. Utolér két túrázó, kiállok előlük gyorsan, a benőtt, egynyomos ösvényen túrabotra szerelt kerékpárcsengővel csenget rá egyikük az előtte haladókra. Megijedek, mert hátulról hallom a csengőszót, mintha kerékpáros közeledne, aztán elrobog a duó. Kiérünk egy nyílt dombhátra, zúg a szél, enyhe lejtőn baktatunk sokáig. Kanyarodunk, magasabb töltés határolja az utat, felnézek rá, a túloldalról bányagödör néz vissza, talán agyagbányáé. Ha dél felé nézek, néha felbukkan a Dunamenti Erőmű kéménysora, a finomító berendezéseinek a körvonalát már csak sejteni lehet a párás láthatáron. Még néhány kanyar, megérkezünk Sóskút szélére. Autóban és autó mellett várnak a pontőrök, kétféle ásványvízzel kínálnak (buborékos és -mentes – az -ost választom). Élelemből nagy a választék: kétféle piskótatallér és egyféle puszedli közül kell kiválasztani a számunkra szimpatikus édességet. Hárman vagyunk, végig tudjuk kóstolni a teljes vertikumot. Elköszönünk a pontőröktől, megnyitjuk az egyik talléroscsomagot. Piros felsőbe öltözött futók érnek utol, egyikük megajándékoz a saját piskótájával, ezúton is köszönöm szépen.


Bekanyargunk a faluba, leérkezünk a főútra. Még néhány futó robog el mellettünk, menetrend szerint, kiszámolom, a rajtidő közepén-végén indulhattak, eddig tartott a másfél-két órányi előnyünk. A falu központjából szűk utcán vezet ki a jelzés, amely hirtelen bal-jobb kanyarkombinációval térít a Kálvária-hegy felé. A szélső ház ablakából már rutinosan kopognak az utcán egyenesen haladni kívánó túrázók után. Felkanyargunk a szűk ösvényen, kilépünk a fák közül a szélbe, a füves, nyílt dombhátra. A völgyben hosszan húzódik alattunk Sóskút, a túlnani dombon kőből kirakott alakzat hívja fel magára a figyelmet: a Szent Koronát rakták ki kőből ügyes kezek. Biztos van nézőpont (a levegőn kívül), ahonnét jobban látszik, mint innét. Besétálunk a betonstációk közé, majd fel a pontra. Kis gázfőzőn próbálnak vizet forralni a pontőrök. Megkapjuk a soros bélyegzést, meredek, ám a szél miatt szárazra fútt lejtőn döcögünk vissza a Benta völgyébe.


Pipacshont hirdet tábla, lovaskarámok mellett, legelésző, vályúból evő, többnyire unatkozó lovak ácsorognak a kerítés túloldalán. Ez a környék mintha jobban kiépült volna. Utána rögtön elhagyjuk a jól kiépült környéket, szűk ösvényen, zord ég alatt ballagunk tovább. A Pecatónál ismét elsuhan néhány futó. Üde változást jelent a környezetben, hogy kapunk néhány percnyi bátortalan napsütést. Továbbá a környék is talán tisztább lett tavaly óta. A Benta-patak mentén sétálunk tovább, elrobog egy terepszín gyakorlóba öltözött túratárs, két bottal. Nézem, lendületesen használja a botokat a kövekkel bőségesen felszórt úton, hamar eszembe jut, hogy akár én is hozhattam volna a sétapálcát. Késő bánat. Egykori híd helyénél áll tábla, balesetveszélyre figyelmeztet és tiltja az áthaladást. Idejétmúlt a kiírás: nincs híd, nincs út – igaz, az áthaladás attól még lehet tilos. Nem sokkal arrébb elhagyjuk a patakmenti utat, veteránautó-lerakatnál térünk vissza az erdőbe. A kerékpárcsengős túrázók itt ismét elhaladnak mellettünk, később, a Nyakas-kő felé vezető kanyargóson érjük utol őket. Bizonytalankodnak a pont fellelhetőségét illetően, megnyugtatom őket, hogy még későbbre várható a helyszín elérése. Hiszik is, meg nem is. Elsietünk, völgyet kerülünk meg, majd fenyvesben követjük a fehér jelzésalapokat. Hirtelen bukkanunk fel a ponton, gyorsan intézzük az igazolást a szélben.


Szalagok lobognak bőszen az ösvény mentén, visszanézek a Nyakas-kőre, nyoma sincs a korábban már látott pihengető, a sziklára felmászó társaságoknak. Most a többség igyekszik gyorsan továbbállni, az alacsony, de a tájból mégis látványosan kiemelkedő fennsík sziklaperemén végig a sapkámat fogom, mielőtt a szél letépi rólam. A Budai-hegység felett olybá tűnik, hogy intenzíven szakad az eső. Beomlott, elhanyagolt pincék mellett oldalgunk el, majd friss telektulajdonosokat látunk szembesülni az előttük álló kihívással – miszerint ki kell pucolni a zsebkendőnyi alapterületű épületet a méteres susnyából. További emelkedőt további lejtő követ, a Szily-kápolna előtt érjük utol Bell Sanyiékat, majd a meredek lejtőnél el is engedjük őket. A kápolnánál ismét belefutunk a szélbe, az érkező VadMalac pedig belefut a lejtőbe, pillanatok telnek csak el, és már a nyomait sem látni. Leoldalgunk mi is, ismét napsütéssel kísérletezik az időjárás. Aztán meggondolja magát. Megérkezünk a lőtérre, utolsó ellenőrzőpont, itt sem maradunk sokáig. Az utolsó párszáz méteren érzem, hogy valami szúrós dolog bökdösi a talpamat, de most nincs sok kedvem megállni, inkább gyakorlok egy ideig a hülye járások minisztériumába való bekerülésre.


A cél előtt hídon keresztezzük a viadukt alatt átcsorgó patakot, csuda autóforgalom zajlik vasárnap déltájt Biatorbágyon. Szerencsére a padka elég széles ahhoz, hogy ne érezzem különösebben veszélyben magam. A rajtoltatós autónál állunk sorba a célbélyegzőért és a díjazásért. Emléklapot kapunk és háromféle jelvényből lehet választani: Kerek repkény az új szériából kér egy példányt, ezen a Nyakas-kő látható talán. Én a Viaduktosat választom, Dóri szintén. Leülünk, kiürítem a bakancsot a hívatlan vendégektől, majd a viadukt meglátogatását megcélozva összecihelődünk. Beszélgetünk egy kicsit a naptárt árusító Bubuval és a várakozó VadMalaccal, aki egy szlovák metálegyüttes lemezét ajánlja. (Nem rossz!) Felsétálunk a völgyhídra, a lemerülés határán lévő akksikkal küzdve készítünk néhány fotót, majd feltrappolunk a vasútállomásra. Gyorsvonat érkezik Győr felől, zöld-sárga kocsik ajtaja nyílik nehezen, felszállunk, majd meglepően erős gyorsulással elhagyjuk a kisváros kisállomását. Szép túra volt a Bia a barátságtalan idő ellenére is, köszönet a rendezőknek a rendezésért, útitársaimnak a társaságért.


-Kékdroid-


Képek.

 
 
Bükki kilátásokTúra éve: 20122012.03.09 15:44:10

Bükki Kilátások Classic 2012


Nézegetem a túra kiírását és ismét ordenáré nagy közhely fogalmazódik meg bennem, vagyis változik a világ és vele együtt a Bükki Kilátások is. Ez abban nyilvánul meg, hogy a megszokotthoz képest három új táv jelent meg a túra kiírásában. Azért nem helytálló a résztáv elnevezés, mert a Hard névvel jelzett terepfutó változat hatvanöt kilométer hosszú, és egyebek között olyan kedves vidámságokat tartalmaz, mint az Istállós-kő megmászása a Szalajka-völgy felől. Az étlapra került továbbá egy Medial nevű résztáv – mint Kerek repkény később, már a Kelemen székén kifejti, azért nem Medium, mert azon csak látnokok vehetnének részt, ezen viszont matematikusok is – és egy Light nevű, ezek szintén Szilvásváradról indulnak és Felsőtárkányba érkeznek, különböző útvonalakon elhagyva a hagyományos útvonalat. A tavalyi küzdelmes célbaérést követően kissé féltem, hogy a testvéreim egyáltalán nem óhajtanak eljönni a túrára. Ehhez képest a távok ismertetésekor mindkettejüknél a következő, lineárisan független választ kaptam: naná, hogy a Klasszik. Főleg, hogy a kiírás szerint kitűző csak azon jár, a rövidebbeken nem, és a társaságban lévő rutintalanabbakat még jobban csábítják az efféle külsőségek. Repkény esetében meg nem is nagyon volt kérdés az ügyben. Előnevezek, idén már netes felületen, amely szintén változás az eddigi letöltöm-kitöltöm-visszatöltöm megoldáshoz képest.


A vasúti eljutást egész hamar kilőjük a választékból, mert vagy túl korán érkeznénk, vagy későn. A korábbi unalmas várakozásra késztetne, a későbbi pedig a várható szintidő-kihasználás esetén magával vonja a Török úton való sötétben bóklászást. Ezt az álmoskönyv szerint érdemes elkerülni. A buszos utazás esetén pedig hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az autó oda-vissza (mert a sofőrrel együtt nem marad ott és nem is teleporttal jut haza) útja benzinköltségben még alacsonyabb is, mint négyőnk buszjegyeinek az ára. [OFF: Gyors számtan a Felnémet – Szilvásvárad-Szalajkavölgy útról: 2 diákjegy + 2 TÁ = 1400 Ft a 25 km útért > 1300 Ft 6,5 l/100 km fogyasztási, 435 Ft/l benzináras peremfeltételekkel, az út hossza ráadásul 46 km. Az autó nyer, pedig két kedvezményes jegy erősíti a buszt, és az autó üa. költségét a visszaútra is számoltam. Ja, hogy van amortizáció, kenőanyag-költség, kötelező biztosítás satöbbi is? Van, de ezeket a kenőanyag kivételével az álló autó után is fizetni kell ám... ON] Idén édesapánk vállalta az eljuttatást, hét perccel a rajt kezdete után meg is érkezünk Szilvásvárad-Szalajkavölgy vasúti megállóhelyre. Még alig köszöntem a már a rajtidőért sorbanálló Fűrész Andreának és a nem sokkal mögötte várakozó Borbás Istvánnak, amikor Repkény már a nevezésnél intézkedik. Kapunk kartonos szúróbélyegző-gyűjtőlapot, valamint egy-egy példányt a hagyományos útleírásból, távval, szinttel, miegyébbel. Táv- és szintadatok, vázlatos térkép a kartonon is van, amely örvendetesen könnyen kezelhetővé teszi a tájékozódást. Rövidke sorállás után rajtidővel, rajtszámmal lát el egy rendező, aki ezúttal nem Imaro. Indulás.


Elhagyjuk Szilvásváradot, ló megvan, bánatosan nézi az elsétáló népeket. A Bácsó-völgyben szerencsére meglepően kevés a sár, az is jórészt még fagyott. Ha már fagy: mára tökéletes időjárás ígérkezik, felhőtlen napsütéssel, kellemes, 15 °C körüli hőmérséklettel. Előző este a vetített háttér előtt ugráló meteorológus a tévében azt mondta, hogy árnyékban és szélben csökkenhet a hőérzet. Majd igyekszem odafigyelni. Lassan kikapaszkodunk az árnyékos völgyből, a forráshoz ezúttal nem teszek kitérőt. A kritikus helyeken szemből nyilak és szalagok is figyelmeztetik a szemből érkező futókat, ezek később a többi táv résztvevőjének is segíteni fognak. Az útvonalra amúgy is jellemző jó jelzettség miatt a fiatalokra bízom a navigálást, a Z+ néhol elbújik, de azért jól követhető. A Kelemen székére menet így is sikerül egyszer majdnem rosszfelé menniük. Felballagunk a földvár sáncaira, jobbra Andi fotózza lelkesen az északi irányú kilátást. Odamegyünk hozzá, Tátralátni, gyönyörködni a távoli, hófödte hegycsúcsokban. Visszalépve az útvonalra és a sáncról kelet felé tekintve a Bükk-fennsík északi hegyei magasodnak fölénk. Látványos. A Kelemen székén bója és szúróbélyegző ingerli az ideérkezőt az igazolóeszköz rendeltetésszerű használatára.


A Katonasírokhoz vezető meredek lejtő kényelmesen járható, nem havas, nem jeges, nem sáros, nem poros. Lent lendületet veszünk, irány az Őr-kő. Rápillantok öcsémre, ő bírja, elöl trappol a megtáltosodott Kerek repkénnyel. Húgom enyhe csoffadásos tüneteket mutat, lassulgat, és azon idegesíti magát, hogy a kisebb tesó mitől megy ennyire, ő meg mitől nem. Hogy inkább máson idegesítse magát, hülye poénokkal próbálom eltéríteni a figyelmét, meg azzal, hogy elmutogatom neki a környező dolgokat, amíg nem figyelmeztet, hogy tavaly ezeket már elmutogattam. Mélyúton kanyargunk, amely egy rövid, szintbéli szakaszon kisimul, majd újra mélyúttá válik és meredeken nekimegy a hegyoldalnak. Hosszan elnyúló ív végén várnak be Repkényék, itt válik el a piros sáv a kéktől és a sárgától, hogy felvigyen az Őr-kő-rét felé, s utána egyből a Pes-kő-lápán el is hagyja a Fennsíkot. A rétig fenyves mellett, elnyújtott, változó meredekségű úton sétálunk. Az erdőben sziklák, nagyobb kőcsoportok, ördögszántások bukkannak ki a hó alól. Megérkezünk a rétre, felbukkan néhány futó, ők az Őr-kő-háztól jönnek. Fellátogatunk a hegy tetejére, újra bója, újra kilátás, újra pihenő. Nézelődök: párás láthatár fogad, egyenhegyek sorakoznak délkeleten, mellettünk balra a Pes-kő jellegzetes búbja néz körbe, azon túl a Tar-kő háta húzódik talán. Délnyugat felé Eger házai látszanának, meg nyugaton a Mátra, de ezúttal Felsőtárkányig enged ellátni a felszálló pára. Így sem rossz. Megérkezik Vándor Csillag, aki útitársának panaszkodik az átázott cipőjéről. Lassan összeszedem a társaságot, két óra alatt értünk ide, ideje továbbmenni.


Lebotladozunk a csúszós, jeges kapaszkodón, mély lépések segítenek a hóban. Örülök, hogy a síbot van nálam, ez nem csúszik lassan össze a folyamatos terheléstől, mint egy túrabot. A padon Patti húgom térdszorító felvételét kezdeményezi, megvárjuk. Aztán séta tovább, szemből érkezik régészlány és sétáLós bácsi, kirándulgatnak a tavaszi erdőben. Kanyargunk a nehezen járható, itt köves, ott jeges, de inkább jeges csapáson. A lejtőkön nehezebben haladunk, mint az emelkedőkön, a társaság négy tagjából négynek szinte tökéletesen sima talpú a cipője, igaz, mindegyik más okból. Elsétálunk a Pes-kő-kapunál, megemlékezek az őszi bükki kirándulásról, amelyen csak öreg estére értünk ide. Leóvatoskodunk a kövek közötti jég miatt izgalmassá váló ösvényen, utána eloldalgunk a Pes-kő északi oldalában. A erdő alja az árnyékoltság függvényében néhol még bőven havas, néhol viszont már egyáltalán nem az. Utóbbira példa a Cserepes-kő oldala, a barlang epszilon sugarú környezetében alig találni havat. A ponton kapunk egy-egy szem szép piros almát, amelyet balga módon egyből elkezdek elfogyasztani. Visszasétálunk a Kéktúra vonalára, megkerüljük a barlangtól délkeletre lévő hegyfokot, majd a sziklák között egyensúlyozhatunk ismét, sokáig. Az alma miatt fokozottan figyelek, mert elejteni sem akarom, meg elesni sem akarok. Próbálok lépést tartani a többiekkel, akik nem nehezítik almaevéssel a botladozásukat. Nagyjából sikerül. Átérünk a hegyoldalban húzódó tisztásra, elnézegetem a kilátást egy darabig, mert szép. Délkelet és délnyugat felé lehet próbálkozni a fotózással, dél felé is, csak akkor pont szembetűz a Nap. Beballagunk az erdőbe, hosszú balos ív vezet az Őserdő felé, elnyújtott emelkedőn. Húgom előrezavar, nagyon fárad, és továbbra is csak idegesíti magát azon, hogy miért nem bírja. Az Őserdőnél megállunk, bevárjuk, felkaptatunk a kerítés mentén a hegyre, a bójához. Itt is megvárjuk. Innét a Tar-kő alatti elágazást jórészt kocogva közelítjük meg, nem a sietség miatt, hanem a terep állapota miatt: itt könnyebb kocogni. A hegy aljában megbeszélem Repkénnyel és a mögötte érkező öcsémmel, hogy mindenki szépen a saját tempójában sétáljon fel, a kilátóhelyen találkozunk. Felsétálok, kerülgetem az ösvényen diszkréten végignyúló jégfoltokat, és azon tűnődöm, vajon mennyit pihenhetünk Tar-kőn. A bója a kék háromszög alsó elágazásában vár, megállok mellette és várom a többieket. Megfigyelem, hogy sokan nem térnek ki a sziklafal tetejében lévő kilátópontra, én azonban a világért sem hagynám ki. Repkény is jön kilátni, a kék háromszög alsó ágán törjük az utat. Érdemes: az Őr-kőről látott, kilátást csökkentő páraréteg felszállt, a távolban víztükrök figyelhetőek meg dél felé, a Kékes tömbje nyugaton, a Kőlyuk-galya messze keleten – sőt, délkeleten, alig észrevehetően a tiszapalkonyai erőművi kémény is kivehető. A társaságot az új táblával jelzett hegytetőn várjuk be, közben az igazolókarton hátlapjára is kerítünk pecsétet a Bükk 900-as csúcsai mozgalom bélyegzőjével.


Metsző szélben sétálunk be a Fennsíkra, a fiatal fák később lefogják a légmozgást, kényelmesen, hóban gázolva érkezünk meg a Három-kő alatti elágazáshoz. Itt Patti bejelenti kiszállási szándékát, aprólékosan elmagyarázom, hogy miként jut el Bányahegyre a legkényelmesebben (ti. Három-kő kikerülésével). Hárman bukdácsolunk tovább. Jeges ösvényen, mély havas töbörben bénázunk, ahová valószínűleg le sem kellett volna menni, mert a következő töbörnél a felfestett nyíl az úton tartja a népet. Így jár az, aki nem figyeli a föstéket, csak a jelzést. Repkény a töbörben hasravágódik, a hóréteg lefagyott, jeges teteje jól elvágja a lábszárán a bőrt, utána végig a véres zoknijával menőzik. Bese öcsém az első töbör után szintén bejelenti kiszállási szándékát, az átázott cipőjére hivatkozik, de lehet, hogy csak a nővérét nem akarja egyedül hagyni. Neki is elmagyarázom a teendőket, a térkép segítségével később szépen le is jutnak Bányahegyre. Kettesben maradunk Kerek repkénnyel, összenézünk, nagyobb sebességre kell kapcsolni, különben mi meg nem érünk célba. Elsétálunk a hóban a műútig, ahol a várt nagyobb sebességre kapcsolás helyett szakaszosan elhelyezett tükörjég fogad. Ez kissé megnehezíti a dolgunkat, pingvinszerű totyogással haladunk. Néhol, napsütötte foltokon jól ki lehet lépni, hogy a következő árnyas erdőben újra jöjjön a csúszkálás. Elhagyjuk a csurgói elágazást, később kiérünk a Nagymezőre. Itt már száraz az aszfalt, hó csak a hegyek északi oldalán és némelyik víznyelő alján maradt. A síház a szokott fenyveses, giccses helyszínen vár, rendezői fénykép készül a résztvevőkről, odabent zsíroskenyér és tea jut a túrázóknak. Itt érjük utol Andiékat, és nem állunk meg pihenni, csak felmarkolunk némi kenyeret és tovasietünk, a tőlünk telhető legnagyobb sebességgel. A műutas oda-vissza szakaszon találkozunk KuJoMi-val és kicsit odébb Cam Mogóékkal. Később Borbás Istvánékkal haladunk együtt egy darabig, akik még a Tar-kőre tett kitérőkor hagytak el. Lassacskán újra szétszakadozik a mezőny, megint kettesben maradunk.


Egy utolsó, enyhe emelkedő visz a bányahegyi átjáróhoz, ahonnét a műút elkezd lejteni, és ahol elérjük a Három-kő felől érkező ösvényt. Rövidesen újra ösvényre térünk, hosszú, kényelmes lejtő vezet a Kőkapuhoz, ahonnét hosszú, kényelmetlen lejtő vezet a Keskeny-bükk aljához. Ez utóbbi a túra legkényelmetlenebb szakasza: az út néhol jeges, többnyire sáros, néhol meg szinte folyik, az úton gallyak, kitört fiatal fák fekszenek szanaszét. Lehet manőverezni. Odébb, a lejtő aljában friss irtást találni, a terep rendezetté válik, rönkök sorakoznak az út mentén. Mellettünk a fákon át láthatóvá válik a Tar-kő és a Három-kő büszkén magasodó sziklatömbje. Letört tábla irányítana a Hárs-kút felé, sajnos a barbárság különböző fokozatai a Bükkben is megjelennek, széttört, lehasogatott iránytáblák, összefirkált vagy bezúzott tanösvény-állomások képében. Többet erről inkább nem írok, mert még valami kellemetlent mondanék a tolerálandó bohó ifjúságról vagy az önkifejező művészpalántákról... Megérkezik mellénk a műút, a jelzés azonban felsétál a Keskeny-bükkre, amelyen új tájelemként friss tarvágást lehet tapasztalni. Az egykori kilátópontnál is mintha megfigyelhető volna némi ritkítás, nyugat felé pedig újabb kilátóhely született, visszanézve a ma már végigjárt útvonal néhány nevezetes pontja figyelhető meg: Őr-kő, Pes-kő, Tar-kő. Odébb az út szélén rönköket tornyoztak fel, jó négy méter magasságig. Elhagyjuk a helyszínt, újabb bójánál igazoljuk megjelenésünket, majd elengedünk néhány futót az egynyomossá szűkülő lejtőn.


Megérkezünk a Volán-társaságok által Répáshuta Megyehatárként ismert megállóhelyre, ahol heti egy nap jár egy pár busz, 1383/2-3 járatszámban, Eger és Miskolc között. Egyenes, hosszú lejtő vezet minket tovább Pazsag felé, műúton, tehát akadálytalanul siethetünk. Feltűnik valami a környezetben: balra nézek, zöldellő fű serken a napsütötte erdő alján, jobbra nézek, hólepte talaj, jeges felszínű tócsák, szürke kérgű fák sorakoznak. Mókás. Megérkezünk Pazsagra, mögöttünk személyautó teszi ugyanezt, a helybéliek jöttek haza, kislány figyeli tisztes távolból, ahogy a szúróbélyegzővel átlyukasztjuk a kartonunkat. Sétálunk tovább, enyhén és erősebben sáros útszakaszok váltják egymást. Emelkedő következik, majd lejtő és újabb lejtő. Némely irtásnál megállunk, visszatekintünk, hegyek fognak közre, a kopár szürkeséget néhol fenyvesek zöld foltjai színezik ki. Ledöcögünk a Hosszú-völgybe, az elágazásban jobbra még megvannak az erdészházak, innen költözött át a bója a KL jelzés völgybéli kezdetéhez. Átsétálunk a Hór-völgybe, sziklák kísérik az utat, mellettünk a patak a vékonyodó jégpáncél alatt és felett is folyik. Utolér csanya, elmeséli a Hard változaton szerzett tapasztalatait, lelassít hozzánk az ódorvári kaptató aljáig. Itt elrobog. Nagy levegőt véve mi is nekivágunk a meredélynek, Repkénnyel megbeszélem, hogy odafönt megvárom, ő jobb szeret meg-megállva felmenni itt, én meg jobb szeretnék minél hamarabb túlesni az emelkedőn. Odafent aztán napozok egy kicsit, amíg Repkény megérkezik, és együtt sétálunk át az Ódorvár tetejére. Ismét csodás kilátás fogad, ismét jól körülnézünk.


Egy újabb emelkedővel elhagyjuk a Hór völgyének a tágabb értelmezését, tarvágásnál lelünk újabb kilátásokra. A Völgyfő felé vezető lejtővel viszont meggyűlik mindkettőnk baja. Lassan, óvatosan, apró lépésekkel topogunk le a műúthoz, a talán eltúlzott óvatosság eredményesnek bizonyul, egyikőnk sem esik el. A Völgyfő-háznál megvan a szokásos sárga Zsiguli, de az ellenőrzőpont ezúttal a házba költözött. A gyalogosok pontőre panaszkodik is egy kicsit, hogy ő itt ácsorog egyedül, míg a futók ellátmányát vigyázó leányok odakint vannak. Kapunk nagyon finom teát és lehet válogatni mindenféle édes és sós dologból, amelyek közül ezúttal a nápolyit részesítem előnyben. Odakint még megjegyzem a lányoknak, hogy a felirat megtévesztő, mert az áll a papíron, hogy „Futók”, holott az asztalon egy rahedli édesség van. Elindulunk a Török úton, amely ezúttal eleinte sáros, később néhol jeges, de összességében egészen kényelmesen járható. Előttünk a lassan lemenőbe forduló Nap, mellettünk a Bükk. Látványos. Utolér DJ_Rushboy, épp, amikor egy hosszabb jeges részen bénázunk. Ő is megáll pár szó erejéig, aztán tovarobog. Eldöcögünk a Vasbánya-nyeregig, innen már csak egy utolsó, hosszú lejtőn kell végigsétálni, és megérkezünk Felsőtárkányba. Nosza, végigsétálunk az utolsó, hosszú lejtőn. Lent megcsodálhatnánk az új szállodát, de nem tesszük, mert a szalagozás még korábban elirányít jobbra, a BNP helyi épülete felé. Tópart, cél, vidámság.


Bent Imaro fogad, rögtön a fiatalokat hiányolja, majd pygmea kínál túranaptárral (már van, köszi), és csak utána vesszük észre a szerényen, szinte elbújva üldögélő Cseh Zitát. Köszönöm a túrát minden rendezőnek! Én örülök a több résztávnak, jövőre valamelyik rövidebbre küldöm a testvéreimet, és ha az sikerül, akkor majd lehet szó újra a hosszúról. Megkapjuk az igen szép oklevelet és a kitűzőt, még beszélgetünk egy kicsit, aztán elindulunk, a busz később megy, de addig jó lenne leérni a falu végébe, nézelődni, sétálni. Megkerüljük a tavat, elsétálunk a kisvasút kocsiszíne mellett. Útkereszteződésben villant ránk egy fekete Volkswagen, túrázók intenek belőle, hogy ugorjunk be, elvisznek Eger felé – Felnémet úgyis útbaesik, elfogadjuk a fuvart, ezúton is köszönöm szépen. Hazasétálunk, az időközben szerencsésen hazaért többiek döbbenten néznek az ablakból. Megnyugtatom őket, a világ nem dől össze egy feladott túrától és remélhetőleg lesz Bükki Kilátások jövőre is.


-Kékdroid-


Képek errefelé találhatóak.

 
 
LeFaGySzTúra éve: 20122012.03.01 21:47:27

LeFaGySz 48 – Mecsek


"We will go down we will drown drown, deeper down

The river wild will be our last ride

We will go down we will drown drown, deeper down

The mills grind slow in a riverbed ghost town"


(Nightwish: Ghost River)


Magyarázom a bizonyítványom: még sosem jártam a Mecsek keleti hegyei között, és ezalatt most nyugodtan érthetjük a 66-os főúttól északra és keletre eső vidéket. A hegység nyugati részét is csak este/éjszaka volt szerencsém teljesítménytúrán megszemlélni, azokat viszont válogatottan viszontagságos eseményként könyveltem el. A Mecseki Láthatatlanokat (az év 2005, ez még nem a Mecseki Láthatatlanok Nyomában) az eltévedések sorozata miatt, egy évvel később a Mecsek Éjszakait pedig a Zsidó-völgy „jó” járhatósága miatt. Teljesítménytúrán kívül sem büszkélkedhetek sok mecseki sétával, talán ötször, ha jártam arrafelé, beleértve még azt is, amikor szüleim babakocsiban toltak fel a Misinára. :) Az elmúlt pár évben a kiszemelt mecseki túrák vagy más túrákkal, vagy családi programokkal, vagy anyagi akadállyal ütköztek. Pedig választék éppen van, a hegységben és környékén évi 30-40 teljesítménytúrát rendeznek, igaz, ebbe a kerékpáros túrákat is bele kell számolni. Most viszont nem találtunk kibúvót, nem sokkal a túra előtt megegyeztünk -rafter-rel az eljutás módjában – ezúton is köszönöm Nekik a kosztot és a kvártélyt :) és -rafter-nek külön a fuvart is. Térképről valamennyire felkészültem a túra útvonalából, aztán végül ismét bebizonyosodott, hogy a valóság olyan vidám körülményeket képes teremteni, amelyek egyszerűen nem lehetnek rajta egy térképen.


Ennyi előzmény után legyen szó a túráról!


Hajnali utazás, esőpermetet kap néha az autó. -Rafter- a volánnál elkeseredetten küzd, hogy normális zenét kínáló adót találjon a rádión. Csekély sikerrel jár. Közben elsuhanunk a Paksi Atomerőmű hatalmas épülete és a mellé rendelt, éles fényű villogóval ellátott meteorológiai torony mellett. Felébresztem a hátsó ülésen szundikáló Kerek repkényt, legalább ezt nézze meg jól, ha már lemaradt a különös formájú pusztaszabolcsi templomról. Alagutakon szelünk át világrengető magas dombokat. Rövidesen elhagyjuk a világ, de legalábbis a tágabb környék legviccesebb autópályáját, az egykori 64-es vasútvonal mentén kanyargunk Pécsvárad felé. A vasút jelenlétére egy árva karos jelző emlékeztet, valamint a térképről ismerős falunevek. Forgalom már évtizedek óta nincs a Pécsvárad-Palotabozsok szakaszon, ma már Pécsváradra sem döcög ki hússzal a bézé Baranya székhelyéről. Előttünk a Zengő tömbje válik egyre hangsúlyosabbá. Megérkezünk Pécsváradra, viszonylag kevés autó parkol a Zengőről elnevezett cukrászda előtt, beállunk közéjük. Szendrei Feri előszedi a csomagját és elhúz bentre, mi még molyolunk egy kicsit a túrabotokkal, ezzel-azzal. A cukrászdában számos ismerős: a rendezői oldal a RitaB, Vándorköszörűs, botosember sorrendben ül az asztalnál, J a a t és a rendezői pólót később túrázóira cserélő SzLA1 és pesza91 pedig a teremben cikáznak fel és alá. Résztvevői oldalon felsorolhatatlan számban jelennek meg az emberek, Cam Mogó, matus.peti, Tinca, orsipanka, Rudi István, Lépéshiba, moiwa, R.Gellért, lestat, Bubúr, kiscsibesz és még rengetegen mások, akik most nem jutnak eszembe. Kényelmesen beszélgetünk, Repkény úgy nevez be a túrára, hogy nekem fel sem tűnik. Hét órakor észbekapunk, hogy lezajlott a tömegrajt, öt perccel később már valami sárga sávot kellene követnünk, állítólag az vezet a Zengőre. Szemügyre veszem az itinert: az útvonal sávjában színes térkép az egyik oldalon, leírás, adatok a másikon. Mindez szépen nejlongatyában, amelyben a jórészt szúróbélyegzős pontoknak köszönhetően nyugodtan bentmaradhat a lap. A rajtbélyegzés megszerzése után nem is kell sokáig bolygatni, helyette inkább elindulunk, hárman: Repkény, -rafter-, dRoid, hogy látszatra legyen némi alliteráció.


Látképileg egy templom uralja az utcát, Pécsvárad vára meglapul mellette. Most egyiket sem vesszük közelebbről szemügyre, nyitva hagyva a lehetőséget egy esetleges későbbi látogatásra. Nem mintha nem lehetne megnézni is és visszajönni is – de nem most. Utolér régészlány és sétáLós bácsi, kézenfogva kirándulnak ránézésre másfélszer gyorsabban nálam. Keskeny mellékutca vezet az erdő felé, észrevehető az átmenet az aszfalt és a nem aszfalt között, előbbi burkolat iránt a nap során nagy lelkesedést fogunk tanúsítani. Egyelőre alig felolvadt, a mezőny által azonban már viszonylag jól letaposott hóban trappolunk felfelé. Ifjúnak kinéző szálerdőben halad az út, süt a Nap, már most, reggel is igen meleg van, örülök a kivételesen működő előrelátásomnak, hogy nem öltöztem annyira nagyon túl, mint szoktam. Tehát sétálunk, figyelni kell a sárra és a hóra, pedig itt még előbbiből alig látni egy keveset, utóbbi pedig jól járható. Hosszú, szolid emelkedőt balkanyar követ, nyugat felé fordulva térünk rá a Zengő gerincére. A Zengőre való feljutás hosszú ideig tart, az imént kifogásolt magas hőmérsékletet pedig a zúgó északi szél enyhíti. A szél nem csak hőérzetet javít, hanem hófúvást is alkotott, nekem térdig érő nyomokban lépdel a közönség. Nem irigylem az utat törőket. Táblát találok, lefotózom, a Zengőhöz kapcsolódó legendák olvashatók rajta, érdemes erre járva végigolvasni őket. Emelkedünk tovább. Esőházhoz érkezünk, szép kilátás jelentkezik észak és dél felé, előbbi irányban a Mecsek északkeleti hegyei sorakoznak, utóbbiban pedig a Villányi-hegység zárja a láthatárt. Mellesleg itt vág át a szél a gerincen, fényképezés közben szépen lemerevednek az ujjaim, lehet gyorsan továbbmenni. A hegytetőig állandósul a hóvastagság, kitaposott, jól járható út vezet minket. Fent a szokásoshoz képest alaposan kidekorált geodéziai betonhengert találunk. A „szigorúan tilos satöbbi” egyenfeliratot kiegészíti egy kereszt, egy fekete márvány emléktábla és egy fehér műanyag valami, amin talán tájkép lehetett, most fekete paca előtt a ZENGŐ felirat olvasható. Ha valaki nem tudná, hol jár éppen, vagy a geotornyos képei között már nem tudja megkülönböztetni a sok egyformát. Az ellenőrzőpont egy pihenőpad mellett található, szúróbélyegzővel, laminált adatlappal, körülötte pedig számtalan túrázóval. A lökésekben jelentkező légmozgás hatására gyors távozhatnékunk támad, a kilátómászásra – sétáLós bácsiékkal ellentétben – nem gondolunk.


Északi irányban egy meredek és a lehetőségekhez képest nyílegyenes lejtő zúg lefelé a Zengőről, amelyre tréfás kedvű emberek a maguk idejében sárga sáv turistajelzést festettek, és LeFaGySz túráról lévén szó, most ezt a lejtőt kell felhasználni lejutásra. A mutatványt a szél által összehordott hó teszi érdekessé, a letaposott nyomvonal most is a hátulra maradt résztvevők segítségére szolgál. Közben, egy-egy pillanatra felnézve a nyiladékból szép kilátás nyílik, elnézünk a Kelet-Mecsek felett. A sárgával jelzett utat szalagozottra cserélve megérkezünk egy esőházhoz, a térkép a Zengő-kőről ír, fotómegállást követően továbbhaladást szorgalmazok. Patakvölgyhöz ereszkedünk le a kék négyzetet követve, az ösvény gyakran válik jegessé, szűkké, sokan párhuzamos utakat kerestek az út felett, néhányan pedig görcsösen a fákba kapaszkodva igyekeztek megúszni a patakba való lecsúszást. Kerek repkény és -rafter- az előbbi megoldást választják, Repkény a keskeny talpú cipőben kétszer is elcsúszik, szerencsére mindkétszer úgy, hogy az nem végződik fürdéssel. Eme cipővel a mai nap során továbbiakban nem részletezett esetekben többször is (ti. minden lejtőn) meggyűlik a baja Neki, sőt, bakancs után áhítozik, ami nála annyira ritka, hogy először úgy tűnik, napszúrást kapott. A völgy persze itt a legszebb, ahol stabil felületet is alig talál az ember, nemhogy fényképezésre gondoljon. Lassan elérjük a völgy aljában, fenyvesben megbúvó Etelka-forrást, mellette a Réka-kunyhónál sétálnak emberek. Kellemes hely, állapítom meg magamban, közben befut a Zengő óta mögöttünk suhanó Joeyline. Az iménti patak völgyét követjük a továbbiakban, nagyjából kényelmesen járható úton, legalábbis a hátralévő vízben-sárban pacsáláshoz képest. Elágazást találunk, zöld kereszt jelzés válik egyik és másik ágra, először a rossz változatot választjuk, hamar korrigálunk, visszamegyünk a helyes útra. Meredek, déli fekvésű emelkedő áll előttünk, egy csokin osztozunk meg Repkénnyel, ezt majszolom menet közben, és nagy örömmel állapítom meg, hogy a bakancs volt számomra a megfelelő választás mára. A sárban felbotladozunk a dombvonulat tetejére, itt apró ház áll, előtte tájékoztató tábla, szemetes, pihenőhely. Ismét gyarapodik az általam ismert kellemes helyek listája. Elhagyjuk a tetőt, hosszú, kellően csúszós, de legalább főleg havas út vezet a Döngölt-árkon keresztül Óbányára. Letocsogunk, óvatosan a faluba. A DDK által átszelt apró település szinte csak nagyítóval látható, gyorsan ideképzelem az Egri csillagok első fejezetének az elejét (tegyük hozzá, Óbányát jóval később alapították a mai formájában). A templom-kocsma-községház szimbiotikus körzetben találkozunk SzLA-val, Cam Mogóval és több útitársukkal, valamint itt ér utol Átol Csabi és társasága. Számunkra most kimarad a kocsmahivatal, betonlapok vezetnek el a temető mellett, meredek emelkedőn hagyjuk el Óbányát. Ismét tető, ismét kilátás. Jobbkanyar, ezúttal a Dél-Dunántúli Piros útját követjük néhány tucat lépés erejéig. Ismét meredek lejtő, szerencsére inkább az avar és a hó jellemzi az utat. A dombhátról völgybe ereszkedünk, szélesedő úton jutunk el a Váraljai erdészházhoz. Ellenőrzőpont fogad, ma a második, nem állunk meg pihenni. Lyukasztás, indulás.


Utolér a hozzánk képest másfél-két órányi hátrányt ledolgozó Dolgos György és Never85, utóbbi lelassít pár szóra, a következő pillanatban aztán már a lábnyomaikat sem látni, elsuhannak a Farkas-árok felé. Mentálisan megterhelő völgy következik, Repkény halad elöl, -rafter-rel némi lemaradásban követjük. A völgy gyönyörű, a Nap ragyog az égen, a patak mellettünk néha jégpáncél alá bújva kanyarog, mi pedig szótlanul botladozunk a hóban a hosszan elnyúló emelkedőn. Hirtelen megnyíló völgynél, a Vadvirág-forrásnál ér utol Cam Mogó, majd Csapó Judit, mindketten elhúznak fölfelé. Kikászálódunk a völgyből, Repkénnyel leállunk falatozni, sonkás kenyeret. Beér SzLA, majd később Bubu és Lestat, elsietnek ők is. Felballagunk a Szószék oldalába, tisztásnál veszek észre tőlünk délre néhány szalagot, az útvonalból felkészültebb -rafter- megnyugtat, hogy arra is megyünk majd, csak később. Elhosszantolunk a Somosi-kút felé, Bubuék frissítenek, mi is megállunk, kortyolunk egy bögrényit a merítős forrásból. SzLA beszél a környező hegyekről, túráiról, ahogy haladunk lefelé a Németdöglés névvel illetett völgyben. Ez a völgy is mesébe illő, és itt alig kell figyelni a sárra-jégre, büntetlenül szabad bámészkodni. Mellettünk párhuzamosan futó úton halad néhány túrázó, ők már jártak a meredély aljában. Itt ellenőrzőpont fogad, az egyéb rovatba J a a t a következőt tartotta fontosnak felírni: „Igen, azon az emelkedőn felfelé!” Bubu beszél valamit a Szurdokról, most sajnos nem vagyok eléggé fogékony a problémájára, úgyhogy a kelleténél talán erősebb iróniával élek. Lassan követjük őket. Szép, meredek part vezet fölfelé, a lejtős ágon szemből Átol Csabiék érkeznek. Ballagunk tovább, érdekes kunkort teszünk, amely után becsatlakoznak a sárga kereszt és a fehér alapon bányászjelvény jelzések. Utóbbi a Mecseki Bányász emlékutat jelöli. Megérkezünk az Akai-tetőre, amelyet a derék mecsekiek vélhetően nem a japán hifigyártóról neveztek el, de lehet, hogy majdnem. Odébb útszéli bója alkot ellenőrzőpontot, Hodács néven. Ha nagyon figyelek, északnyugat felé adódik némi kilátás a fákon túl, Magyaregregy és környéke felé.


Elsétálunk a bójától, néhol kilátás nyílik ismét, majd meredek, az olvadó hótól szép sárossá vált lejtőhöz érkezünk. A lejtő mellett kötél húzódik, nem tudom, kinek a jóvoltából, de kapaszkodónak is megteszi. Leóvatoskodunk a Vár-völgybe, parkolót, aszfaltutat, őrházat találunk. Teszünk egy rövid kitérőt a Máré-forráshoz, közvetlenül a patakba nyomja a vizet, a forrás áramlata szépen távol tartja a patak által sodort hordalékot. Hideg. Enyhén csoffadtan vágunk neki a következő emelkedőnek. Az út szélén a Vár-kút árválkodik egy kopottas kőépület közelében. A vár felől kiránduló pár érkezik, botladoznak a jégen. Az emelkedő egyre meredekebbé válik, mintha egy lavórból akarna kimászni az ember. A tetőn zöld sáv jelzéshez érkezünk, megvárom Repkényt, közben -rafter- ellép, SzLA ellép, sokan jönnek, ellépnek. Elképesztően sáros, cuppogós, néhol vizes és sáros lejtő következik, része a hullámvasútnak, amely a Vár-völgy újbóli eléréséig tart. Egyetlen dologra tudok odafigyelni, és ez az egyensúlyozás. Lehet, hogy közben zajlik pár oda-vissza előzés, de üssenek agyon, csak arra emlékszem, hogy a gondolataimat a „ne essek el”-motívum uralja. A völgyből alig indulunk el, Repkény leül a hóba, zoknit cserél (a levetett, rongyossá ázott zöld példány a túra végéig a táskáján lifeg, mókás látvány), majd meguzsonnázik. Én az előző tetőn már bedobtam egy doboz kefírt, ezirányú igényeimet letudva. Elhalad mellettünk Átol Csabi, a szeptemberi mecseki 110-es túráról kérdez, megyünk-e, de leintem, zselé vagyok én már ehhez. (Most nézem csak a naptárban, hogy ő rendezi, meg régészlány, akkor meg pláne zselé vagyok, biztos lesz benne 4-5 ezer méter emelkedés. :)) Utolér – sokszor van szükség erre a szóra ma... – a rajtidő vége után, de még a seprű előtt indult pesza91, megnyugtatja Repkényt, hogy a fagyás miatti amputációk mind fájdalommentesek. Ez segít, nem sokkal utána elindulunk. Árok mentén emelkedik az ösvény, ez sokkal könnyedebb, mint az előző, igaz, hosszabban elnyúlik. A tetőn közepesen sáros erdészeti utak rohangálnak, a következő lejtő azonban várakozásaimmal ellentétesen egész könnyen járható. A lejtő végén vár a Csurgó-forrás: óriási sziklaképződmény, látványos jégcsapokkal. Itt vár ránk -rafter- és SzLA és még itt érjük pesza91-et is. Ellenőrzőpont, lyukasztunk, megállapítom, hogy a rajttól a hosszútávos célzárásig rendelkezésünkre álló időnek már több, mint a felét igénybe vettük – ez azt jelenti, hogy a 40 km-nél lévő választópont eléréséhez két óra áll a rendelkezésünkre. Ez eddigi sebességünkkel nem fog megvalósulni, azonban töretlen optimizmusom valahogy átsiklik ezen tény fölött.


Nem sokkal később elérjük a Hidasi-forrást, ez is működik és ennek a vizéből is kortyolok fél bögrényit. Megint emelkedő következik, vizes, felázott talaj fogad, Repkény alatt beszakad az olvadó hó, bokáig toccsan az alatta tenyésző vízbe. Eddig tartott a viszonylag száraz zokni. Az érintett vállat von, mindegy, menjünk. Tető, lejtő, forrás: ez a Szederindás-kút, SzLA meséli, hogy igen régen merítőt is mellékeltek a vízhez, amelynek kevésbé régen lába kélt. Merítő nélkül is veszünk vizet, aztán indulás. Újabb emelkedő, újabb tető. Fiatal fákat óvnak műanyag valamikkel, odébb nemrég darabolhattak fel pár rönköt, a fűrészporon kellemesebb lépkedni, mint a sáron. Ellépkedünk a lassan emelkedő dombháton egy darabig, némi gondolkodást követően aztán sikerül elhagyni. A következő lejtő végén kerül pont a Csurgó-forrási hullámvasút végére, átugrunk egy patakon, felkaptatunk a műútra és íme: bő két kilométernyi zavartalan aszfalttaposás következik, enyhe emelkedővel megspékelve. Kezd sötétebbe fordulni a délután, tél végi, hosszan elnyúló naplementével. Hűvösebbre is fordul az idő, ebből a nagy sietségben nem sokat lehet megfigyelni, megálláskor azonban annál feltűnőbb. Eltelik némi idő, majd elhagyjuk a Zobákpuszta (Kisújbánya stb.) felé kanyargó aszfaltutat. Megérkezünk a Pásztor-forráshoz, a pihenőhelyen r.esztert és Andrást (?) váltjuk, szólnak, hogy fölösleges a kitérő, mert a víz túl törmelékes, nem iható. Megköszönöm, közlöm Repkénnyel a hírt, majd ha másért nem is, de a forrás lefotózásáért felmegyek. Ezalatt Repkény leül az ároknál, közben az érkező -rafter-ék is megszemlélik a vizet, majd ők is leülnek pihenni egyet. Ha már inni itt úgysem fogunk. A szusszanásnyi szünet után elkezdjük a meglepően kellemes kapaszkodást a Cigány-hegyre. Útközben beleszaladunk a Bárhol (táblán: „Mondom BÁRHOL Rublika!!” :)) bójába, a Bármikor a hosszútávosoknak lesz fenntartva. Innen már csak odébb kell sétálni, visszanézni az elágazásba, ahol pár órája már jártunk, majd felsétálni a Cigány-hegyi kilátóhoz.


Itt még látom a kitérőről visszaérkező társaságot a kitérőről visszaérkezni, aztán felsétálok a kilátóba, a pihenőnél találok egy majdnem teli csomag papírzsebkendőt. Megtartom, jó lesz még. Pár perccel később jönnek a többiek is. A kilátózást – ha már a Zengő kimaradt, és a két táv elválásához sem érünk időben – nem hagyom ki. Az érdekes kialakítású, tömzsi toronyról fantasztikus körpanorámát kap jutalmul az idelátogató. A kilátás hangsúlyos eleme a Hármas-hegy és a Zengő, délnyugaton látni a Misina-Tubes vonulatot is, körülöttünk mindenfelé pedig az általam szinte teljesen ismeretlen hegyek sorakoznak. Vissza kell még ide jönni, alaposabban körül kell nézni. Gumicukrot falatozunk, lent pótlom az itiner eddig elmaradt lyukasztását, majd elhagyjuk a hegyet. Füves, jórészt famentes hegyháton ballagunk tovább, az alkonyat lassan szürkületbe fordul, az ég alján a kék és a piros keveredésének számtalan árnyalatát látjuk. Utunkat keresztezi a DDK jelzése, balra fordulva visszajutnánk Óbányára. Előbb-utóbb eljutunk ide ezen az úton is, ha sikerül kimozdulni a jelenlegi, palini holtpontról... Kisújbánya határában járunk, temető mellett sétálunk el, az apró falu házai csak később, visszanézve vehetőek észre. Erdőbe térünk be, felsétálunk a Hárs-tetőre, odébb kitérőt tehetünk a Diós-kúthoz, és meg is tesszük ezt a kitérőt. Vékony sugárban csorog a víz, nem gond, ráérek. Repkény lassan előreballag, a lejtőkön nehezebben halad. Megvárom -rafter-t és SzLA-t, majd tovalépünk, a túra mai egyetlen élő ellenőrzőpontja Püspökszentlászló határában vár. Gyorsan tisztázzák, hogy nekünk már bizony nem szabad a hosszútávon maradni. Szerencsére, teszem hozzá ott is.


A rövidebb táv célzárása így is a nyakunkon van, és a két órába még bele kell férnie a Zengőre való visszamászásnak, a reggel már megismert úton. Püspökszentlászló mellől egy kellemesen emelkedő mélyúton távozunk, egyetlen hibája az ösvénynek, hogy az olvadó hó épp ott igyekszik leolvadni, így egy kisebb patakkal szemben túrázunk. Odébb szintútra térünk, majd tábla térítene a Zengői Mária-szobor felé, most ez is kimarad. Lassan emelkedünk a hegy oldalában, hóembernél (hójetinél?) kell rákanyarodni a meredekre. Ki-ki a saját sebességével kaptat fel a hegyre, közben bagoly huhog, minden negyedik lépésnél megcsúszok. Az egyik ilyen esetben, hiába nem esek hasra, a táskám érvényesnek tartja magára nézve a lendületmegmaradás törvényét és a fejem felett próbál továbbmenni – a benne lévő vizespalack pedig szépen fejbecsűr. Lépdelek tovább, a geotorony lassan kivehetővé válik a sötétben is, jobbról hozzám hasonlóan kivilágítatlan alakok érkeznek, gyorsléptű hosszútávosok. Egyikük megszólít, hogy a LeFaGySz-on vagyok-e, megnyugtatom, hogy igen. Útitársában felismerem moiwát, aki enyhe eléhezéses tüneteket produkál. A tetőn ott találjuk többek között pesza91-et, aki nem tudja eladni, hogy már járt a Hármas-hegyen, ahhoz gyanúsan jókedvű. A mecsek környékiek ellépnek, várom Repkényéket, közben befut orsipanka és Rudi István és pihennek. Nahát. Körbefényképezem az ellenőrzőpontot, meg a geotornyot, felérnek a többiek is. Megisszuk a maradék teánkat, gumicukrot majszolunk hozzá, majd a hosszútávosok nyomába eredünk a lejtőn. Csuda hideg lett estére.


A hóátfúvásos részen egész könnyen túljutunk, szerencsére nem olvadt el az egész, és az előttünk járók már eléggé letaposták ahhoz, hogy megint nyomból nyomba kelljen lépdelni. Megint elhagyjuk az esőházat, a táblát, és csak megyünk, megyünk. Előttünk, jobbra lent Pécsvárad fényei hívogatnak. Nagyobb sebességre váltunk, egy időre igyekszünk kilépni egy kicsit, majd lekanyarodva a Zengő gerincéről újra lassítunk. Beérjük pesza91-et, Juditot és a többieket. Ezen az utolsó lejtőn már fel sem tűnik, hogy sár van. Betopogunk Pécsváradra, nem csodálkozom a „Hurrá, aszfalt” szókapcsolaton. Kápolna, templom, vár, lejtő. Különös érzés határozottan lépkedni és nem figyelni arra, hogy elesik-e az ember a következő foltnyi valamin. Megérkezünk a cukrászdához, a díjazásokat egyszerre intézi Vándorköszörűs és J a a t, ezalatt RitaB a számítógépes nyilvántartást pötyögi. Köszönöm a túrát, köszönöm a LeFaGySz-ot Nekik! Köszönöm a társaságot mindenkinek: Repkénynek, -rafter-nek, SzLA-nak és a többieknek, akikkel rövidebb szakaszokon mentünk együtt. Oklevél-töltés után megkapjuk a díjazást, borítékban jelvény, olvasnivaló (erről később), plusz ugyebár a jellegzetes oklevél. Közben megérkeznek r.eszterék, valamint összetalálkozunk Szendrei Ferivel, R.Gellérttel, Lépéshibával, az imént beért Rudi Istvánékkal, nem sokkal mögöttünk befut SzLA is. Az előrendelt levest a cukrászdánál lehet átvenni, a szólás és a leves érkezése között alig telik el pár perc. Lecsoffadunk, eszegetünk. Odakint átöltözéssel kombinált csomagelrakást tartunk, parkoló aszfaltján, kényelmesen. A célbaéréstől számított egy órán belül útra kelünk, irány az autópálya, alagutak, atomerőmű, pusztaszabolcsi templom, mind megvannak. Szabolcson sorompót kapunk, ha jól számolom öt utassal érkezik a pécsi személyvonat. -Rafter-éktől az állomáson búcsúzunk el. A pénztár már nincs nyitva, felszállunk a harmadik vágányon ácsorgó, magányos motorvonatra. Előhalászom a táskámból a díjazást tartalmazó borítékot, kíváncsi vagyok, mit ír az írás. Elolvasom. Simics Tamás emlékére írták, beszámoló az őt ért balesetről és annak körülményeiről. Elolvasom még egyszer és még egyszer a szomorú történetet. Az olvasásból a felszálló százhalombattai és érdi fiatalság zökkent ki. Hirtelen oda kell figyelni, stresszhelyzet van, a fiatal, ránézésre vasággyal együtt negyven kilós kalauzlány azonban ügyesen kezeli a helyzetet. Alig várom. hogy a vonat megálljon a célállomáson. Leszállunk, hideg szél zúg észak felől. Megborzongok. Aztán hazasétálás közben végiggondolom a napot: nehéz volt, küzdős volt, szívás volt. És így volt jó. Legyen még sok LeFaGySz!


-Kékdroid-


Képek emitt.

 
 
BarcikaTúra éve: 20122012.02.23 10:20:18

Barcika 50


Alig néhány autó húz át minden szabad jelzést követően a csomópont alsó szintjén. Megjelennek az első, reménybeli utasok a megálló peronján, majd jő a villamos sárga hármasfogata és elviszi őket. A megbeszélt időben pedig megérkezik laci069, bedobáljuk a csomagokat a nyomdából frissiben kikerült túranaptár-halom köré. Másik illusztris közlekedési csomópontban Szabó Zsuzsa csatlakozik, irány az északkeleti autópálya. Gyöngyös közelében köd ül a tájra és kísér végig az úton. Elalszom, Miskolc szélén ébredek, az M30 átadása óta sem jártam a környéken, bambán nézem a ködöt, a látótávolságot száz méterre tudnám becsülni, ha akarnám. A Borsodchem kerítését felismerem, sorban ötös porta, huszonhármas porta, odabent vasúti tartálykocsik sorakoznak hosszú sorokban. Kazincbarcika, Jószerencsét utca, de nem végig, iskolák, sporttelep. Súlyos, szürke betonkerítés virít ki a hóból, zöld kapuval. Túrázók érkeznek a buszállomás felől, molinó fogadja a kedves résztvevőket. Laci069 leparkol, kiszállunk, behordjuk a naptárhalmokat. A bejáratnál találkozom Tibettel és VadMalaccal, a naptárak mögé nem elbújni akarok, csak hirtelen nem tudom hová tenni őket. Nevezés, aki egyszer csinálta, mindet ismeri. Indulás előtt összefutok rég látott, egykori évfolyamtársammal, ám egyikünk sem teljesen meglepett: tőle, mint Kazincbarcika lakosától – és a túra alkalmankénti résztvevőjétől – valamiért szinte elvárom, hogy megjelenjen a túrán, ő meg régen már biztatott, hogy menjek el egyszer a Barcikára. DJ_Rushboy fagyott szemöldökkel robog be, ő már tett egy kört ma. Megkávézunk, automatából, a lé közepes, de iható. Nyolc óra lesz tíz perc múlva, ez az időpont szerepel a lapon is, összenézünk laci069-cel és Repkénnyel, túrázzunk teljesítményt.


Elhaladunk a költői cégérrel rendelkező Rózsa Presszó mellett (ifjú nyújt rózsaszálat egy háttal álló leánynak, aki talán azért duzzog, mert a srác túl sok időt töltött a presszóban), kisétálunk egy főbb útra. Sárga sáv jelzésre lelünk, kivezet minket a városból. Telkek, kisebb hétvégi házak között haladunk, kutyaugatás zengi be a környéket. Hevenyészett tábla figyelmeztet, hogy az erdő nem szemétlerakóhely. Fiatal erdőkezdeménybe érkezünk, majd távvezetéket keresztezünk, lassan elhagyjuk a szórványosan beépített területet. Az út folyamatosan emelkedik, a köd egyelőre nem akar szűnni. Túrázók haladnak el, oda-vissza előzések zajlanak. Csend van, amelyet még a gyerekcsoport sem tör meg, túlságosan kifullasztja őket az emelkedő ahhoz, hogy zsibongjanak. Nem meglepő, de utolér DJ_Rushboy, lelassít egy időre beszélgetni, így is jócskán elhúzok a többiektől. Egy kereszteződésnél Rush elrobog, bevárom a többieket. Felérünk a Bükk-tető nyergébe, elhagyjuk a köd szintjét, idefent ragyogó napsütés fogad a zúzmarás erdőben. Ellenőrzőpont, magányos hölgy áll egy darab hátizsákkal, feketén fogó tollal írja az igazolást az itiner megfelelő rovatába. Erről még nem esett szó: az útleírás egy félbehajtott A/4-es lap, címlapján az egyesület színes emblémájával, belül kétoldalas útleírással és egy Cartographia kuponnal, a hátlapon pedig az adminisztráció összes kellékével és a táv adataival. A megoldás az útvonal szinte teljes hosszában elsőrangú állapotú jelzésekkel kiegészítve jónak mondható. Továbblépve a pontról megnézzük, honnét látszana a Tátra tiszta időben – most lassan gomolygó felhőáradatot figyelhetünk meg a kilátás helyén.


A túrát szép dombhát tetején, letaposott porhóban folytatjuk, a még alig észrevehető csúszkálást az ember lába ösztönösen korrigálja, eleinte fel sem tűnik, a túra végére azonban – az aszfaltos szakaszokat leszámítva – alaposan elfáraszt. Egy irtásnál megállunk, kenőmájassal társítunk zsömléket, finom. Elágazáshoz érkezünk, szemből már a 25A táv résztvevői kezdenek szállingózni. Elhagyjuk a sárga sávot, a mai nap során később, pár kilométerrel délebbre még találkozunk vele. Óvatosan, majd egyre határozottabban ereszkedik az erdei út Bánhorváti felé, jól jön a túrabot és a biztos egyensúlyérzék, de legalább az egyik a kettő közül. Nálam túrabot épp van, egyensúlyérzék nem nagyon. Magányos futó érkezik szemből, afelől érdeklődik, van-e nálunk ragtapasz, avagy azzal egyenértékű ragasztószalag. Repkénynél van egy tekercs Leukoplast, felajánlja szabad használatra, s ez megtörténik, kidörzsölődést orvoslandó. Továbbgörgünk a lejtőn, szánkónyomon óvatoskodunk, majd egy jobbos ívű kanyarban szép kilátás tárul elénk, a Bánhorváti környéki dombokkal a főszerepben. A temető szélén különös, borospince-szerű, földbe vájt kripták sorakoznak, némelyiken valóságos művirág-áradat található. Beballagunk a faluba, az egy portára eső kutyák száma itt is egészen magas. Elsétálunk a Platthy-kastély magas fenyőkkel tűzdelt parkja mellett, a kastély épülete rozsdás kapu mögött sárgállik, túl messzire ahhoz, hogy bármit lehessen mondani az állapotáról. Odébb világháborús kopjafa árválkodik, oszlopra szerelt transzformátor társaságában. Kiérünk a Dédestapolcsányt Vadnánál a 26-os főúttal összekötő országútra, méghozzá egy kocsma + buszmegálló kombináció mellett, előbbi rejti a túra második ellenőrzőpontját. Az igazoló bélyegzés mellé egy szelet csoki is jár, Tiviti típusú, karamelles valami. Nem rossz. Egy kóla elfogyasztásával növelem a kocsma forgalmát, szükségét érzem a cukorba és foszforsavba csomagolt koffeinadagnak. Egy kávé lehet, többet érne. Italozás közben bukkan fel a Valiból, Andiból, -rafter-ből és suvlajból álló négyfős csapat, kölcsönösen örvendünk egymás ittlétének. Tovaballagunk, Repkénnyel és Lacival - ő szintén kólázással ütötte el az időt.


Bánhorvátiban a katolikus és a református felekezetek templomai szoros közelségben lelhetőek fel. Előbbi építmény bő másfélszer olyan magas, mint az utóbbi, amely az Árpád-korból megmaradt, szép állapotú, fatornyos lelki hajlék. Tetszetős. Elhagyjuk Bánhorvátit, temetőre nyílik a kilátás a falu ezen oldalán is, a nyughely feletti kopár dombról adótorony néz körbe. Tájvédelmi körzetre és a környék látnivalóira hívja fel a figyelmet egy tábla, az irányok némelyike már régen lekopott róla. Utolérnek -rafter-ék, suvlaj lelassít egy időre hozzánk, majd elsuhannak. Beér a Nagy LajosSzemkeő Ferenc kettős is, majd az Előre-forrásnál ellépnek. Itt a tábla a „Damasa szakadás” felé igazít útba, ezzel növelve a képződmény általam ismert leírási módjainak számát. Kitérünk a forráshoz, szépen foglalt darab, nincs benne semmilyen „hány kőlap található a kifolyó körüli harminc centis körben?”-jellegű mozgalomban, tehát publikálható a kép róla. Tovasétálunk, eleinte tágas, széles völgyben, folyamatosan, néha meglepően meredeken emelkedik velünk az út. Laci069 itten dönt úgy, hogy elenged utunkra, mivel nehezen bírja az emelkedőket. Ránézek a telefon kijelzőjére, látom, hogy az eddig megtett tizenöt kilométerhez bő négy órára volt szükség, ami nem lesz elég a pontzárások tartásához. Megbeszéljük Repkénnyel a dolgot, majd Lacival is, fenntartva a későbbi telefonos kapcsolat lehetőségét. Ellépünk. A völgy körülöttünk egyre szűkül, a végében a dombtető egyre magasabbnak és meredekebbnek tűnik. Megérkezünk a szakadék közelebbi környezetébe, a napsütötte hómezőről hirtelen váltással sötét, ám havas aljú fenyvesbe lépünk. A zöld, a fehér és a fekete színek táncolnak a szemeim előtt, az agyam döbbenten próbálja feldolgozni az optikai sokkhatást. Szerencsére a pszichedelikus fenyvesből egész hamar kiérünk. Mély völgy balra lent, magas sziklák előttünk. Fantasztikus látvány. A jelzett út megkerül egy sziklatömböt, majd egy másikra felkapaszkodik. Csúszós, latyakos a meredek ösvény, óvatosan lehet rajta kapaszkodni. Fent Nagy Lajosék pihennek egy padnál. Sűrű szálfák között visz tovább az egynyomos ösvény, rövid ideig a sziklafal tetején. Napsütötte kilátás balra, szürke-fehér függőleges sávok jobbra. A jelzett út megkerül egy vízmosást, enyhe hullámmal jutunk át a fordítón. Nemsokára meglátjuk a Köbölicz-tetőhöz rendelt vadászházat (a térképem nem is jelzi), ahol egyrészt suvlajék négyese, másrészt a felírandó kód található.


Repkény kódot zsírkrétáz a lapra, csatlakozunk a társasághoz, laza emelkedőn trappolunk a Kéktúra által érintett nyereg felé. Időközben néha napsütötte, szembefényes, párás kilátás nyílik dél és délnyugat felé, a Bükk innét nézve is óriási tömbjének csak a körvonalai vehetőek ki az Upponyi-hegység vonulata mögött. Elbeszélgetjük az időt az éppen időszerű turisztikai bulvártémáról, így aztán el is szalad az idő. Lesétálunk Upponyra, méretes hólánccal felszerelt gépezet sárgállik az út szélén, az Upponyi-szoros sziklái egyre közelebb tornyosulnak fölénk. Apró pontokként kanyargunk a keskeny szorosban, itt hideg és szinte szürkületi sötétség fogad. Két Kéktúrán haladunk egyszerre, az OKT és a Kohász Kék közös szakaszán. Kiérünk a Lázbérci-víztározó mellé, a fák között is szépen kivehető a völgyet kitöltő, hóborította, fagyott tó. Oldalt a Dedevár kúpja emelkedik, mögöttünk a szoros sziklái sütkéreznek a Napon, emlékkereszt látható az egyiken. Végigballagunk a műtó mentén, jócskán a jégtükör szintje felett. Lovaskocsi előz, egy ló alkotja a vonóerőt, két unott arcú alak pedig az utazóközönséget. A lassan előrehúzó Repkény, Vali és suvlaj egy esőházban várnak be, teázással töltik az időt, közben két, vélhetően helybéli lakos a tó jegének meglékelésével köti le magát. Mivel öt perc után sem sikerül beszakítaniuk magukat a vízbe, továbbállunk. Dédestapolcsányon egyesített erőből majdnem eltévedünk, de suvlaj még időben idézi fel az itiner idevágó passzusát, így gyalogösvényre térünk, majd átkelünk a Bán-patakon, melyhez a Tapolcsányi Margit hidat vesszük igénybe. Legalábbis a tábla szerint. A számunkra a féltávot jelző ellenőrzőpontot a református parókián találjuk, a fűtött szobában teát és zsíroskenyeret vételezünk.


Húsz perc után kezdjük úgy érezni, hogy ideje abbahagyni a tea és zsíroskenyér üzemszerű vételezését, elbúcsúzunk az igen kedves pontőröktől és továbbállunk. Dédestapolcsányt jelzetlen úton hagyjuk el, a szalagozást kreatívan alkalmazott festékszórós jelzések helyettesítik. A kreativitást az jelenti, hogy sok esetben valamilyen eltávolítható tereptárgyra került festék, vagy olyasmire, ahonnét vélhetően a közvetlen napfény hatására hamar lebomlik. Pincesor mentén, hosszú emelkedőn távozunk a Bán-patak völgyéből, mögöttünk napsütés, körülöttünk gyönyörű kilátás. Keresztezzük a Bánhorváti felé vezető országutat, enyhén sáros földúton térünk vissza az erdőbe. A többiek magaslesnél várnak be, suvlaj itt úgy dönt, hogy ideje nagyobb sebességet elérni, és pont a leginkább csúszkálós, porhavas, bozótossal övezett ösvényen lép ki nagyon. Repkénnyel igyekszünk felvenni a tempót, Vali, Andi és -rafter- pedig nem sokkal mögöttünk jönnek. Emelkedünk, majd vadászház mellett érünk el egy magassági pontot, fel és alá hullámvasutazva közlekedünk tovább. Többnyire fiatal erdőben haladunk, időnként felbukkan egy nagyobb foltnyi idősebb fa, némelyiken régi piros sáv jelzést látunk, a térképem ezt már nem ismeri. A Peres-erdő elnevezést viszont igen, ebben haladunk most. Nem egészen két kilométerre délre attól a helytől, ahol délelőtt a K+ jelzést követve elhagytuk, most ismét rátalálunk a sárga sávra és délkelet felé követjük tovább. A jelzéseket néhol rózsaszínes pöttyök erősítik meg. Egy határozott elágazásban megállunk és bevárjuk a társaság másik felét. Innentől fokozatosan ereszkedni kezdünk, tarvágásokat keresztezünk, kilátással a Bükk északi oldalára. Kivehető a Bálvány kilátója és adótornya, a bánkúti radar kupolája. Északkelet felé a Tardonai-völgy húzódik, mellette az Ebecki-tetővel záródó dombhát. Mellettünk nem messzire egy felhagyott kőbánya sziklafala bukkan elő az őt lassan visszafoglaló növényzet alól. Repkény felhívja a figyelmemet az északon gomolygó ködtengerre, az elmosódó láthatárra. Remek, ködös esténk lesz. Lehűl a levegő, a talaj kezd visszafagyni, a tél visszalopakodik a Bükkbe.


Éles, csúszós kanyarokkal, meredek lejtőn jutunk le a Tardonai-völgybe, enyhe disznóvágás-illat leng a levegőben. Néhány, meglepően jó állapotú épület mellett kapaszkodunk ki a völgyből. Meredek, de legalább alig csúszós emelkedő vezet fel a Nyír-völgyön. Naplementére felérünk, papírnál lóg zsírkréta, felírandó kód híján mindenki úgy igazolja ittjártát, ahogy szeretné. Kerek repkény igazol helyettem is. Falatozunk, megint kenőmájast és zsömlét. Kereken nyolc kilométer hosszú bukdácsolás következik a háromszáz és pártucat méter magas dombok végtelen láncolatán, amelyek utolsó tagját Ebecki-tetőnek nevezik, és monotonitásban a Török út Völgyfő – Nagy-Eged szakaszának méltó párja, sőt, riválisa. Ideje efelől személyesen is meggyőződni. Időközben ismét leszáll a köd, tehát, ha még lehetne is látni valamit a tájból a szürkületben, azt sem sikerül észrevenni. Emelkedők és lejtők következnek, eseményt csak az jelent, hogy ezúttal sikerül bemutatnom egy közepesen elegáns hanyattvágódást. Később is adódnak még esések, de azokat már nem én követem el. A piros négyzet elágazásánál még emlékszem, hogy nem kellett lámpát kapcsolni, utána nem sokkal viszont igen. Üzenet érkezik a telefonomra, laci069 jelez, hogy megérkezett a Nyír-völgy feletti elágazáshoz. Ez jó hír, írok neki valami rövidke választ, az ujjaim nehezen viselik a hideget. Leszáll a sötétség, előkerülnek a fejlámpák, az enyém valahogy megint nem akar távolabb világítani három méternél. Elég az is – a jelzések jól láthatóak, a nyomok egyértelműen vezetnek a szerteágazó erdészeti utak labirintusában. Kezdem egy kicsit hosszúnak ítélni a dolgot, számolok, osztok-szorzok és kiadódik, hogy háromnegyed hét körül kell az Ebecki-tetőhöz jelzett pontra érnünk. Innentől kezdve csak menetelek a többiekkel, nagy beszélgetésbe már senki nem kezd. Kicsibe sem. Ballagunk némán a buckás, havas nyomokban, néha megcsúszva. Telik lassan az idő, zúgás hallatszik egyre közelebbről. -Rafter- először az adótoronyra gyanakszik, és én is, aztán kiderül, hogy ez még csak a Sajóivánka – Felsőzsolca – Sajószöged közötti 400 kV-os távvezeték. Látni nem látszik belőle semmi, de a zúgás igen erőteljes. Onnan viszont már nincs messze az ellenőrzőpont. Nyílt terepre érkezünk, a ködben semmit nem érzékelek az esetleges kilátásból, csak a kitartó oldalszél hűt tovább. Végre megérkezünk a vonulat végén található elágazásba, derékszögű balkanyar után határozottan lejteni kezd velünk az ösvény. Fényeket látok elöl, fejlámpák, tábortűz, ellenőrzőpont.


A négy kitartó pontőrnél nem időzünk sokáig, óvatosan lebattyogunk Kazincbarcika szélére. Itt Repkénnyel lemaradunk a többiektől, csak óvatosan mer haladni a csúszós lejtőn. Rétre érkezünk, előttünk-mellettünk már a város fényei szűrődnek át a ködön. Itt a többiek félrenavigálódásának csak a végébe csöppenünk bele, aztán átkelünk a Tardona-patak hídján és felsétálunk a sportpályához. Cél, a rendezőség intézi az adminisztrációt, étellel-itallal kínálnak, helyben nyomtatott emléklapot kapunk, valamint odvas keltikével illusztrált kitűzőt kapunk, továbbá még egy kupont, ezúttal a Nomád üzletekbe szólót. Lecsoffadunk, Zsuzsa gratulál – ő már régóta várakozik, miután már teljesítette a 25B távot. Elücsörgünk, elbúcsúzunk a hatos társaság négy tagjától – köszönöm minden útitársamnak a társaságot! :) Nem sokkal később megérkezik laci069 és találkozunk a 65-ös távról beérkező R.Gellérttel is.


Autóba kerülünk, Mezőkeresztesig próbálok hozzátenni valamennyit a társalgáshoz, de ott elalszom és Budapesten ébredek. A reggel már látott csomópontban hagyjuk el a járművet, ezúton is köszönöm a fuvart, a társaságot mindkettőnk nevében! Már a buszon, hazafelé fogalmazódik meg bennem, hogy a Barcikát eddig méltatlanul hagytam ki, mindenféle logisztikai nehézségekre hivatkozva. Nagyon jó túra, szép helyeket mutat meg – és egyszer talán a hosszabb távot is jó lenne megnézni. Köszönöm a rendezőknek.


-Kékdroid-


Képek itt: http://barcika502012.kekdroid.fotoalbum.hu/

 
 
A Budai-hegység távoli csúcsaiTúra éve: 20122012.01.17 10:48:04

A Budai-hegység Távoli Csúcsai


A közlekedési vállalat 63-as számú járatát vesszük igénybe Nagykovácsi megközelítésének utolsó lépéseként. Az Ikaruson utas alig akad, viszont a füstgáz egy részét az utastérbe köhögődik vissza, amint az az indulás után fél perccel kiderül. A jegyérvényesítő automata ezúttal az üzemszerűség határát súrolja: felszálláskor nem enged jegyet érvényesíteni, csak indulás után – ezáltal a jegyét érvényesíteni kívánó, csekély számú utast komoly egyensúlytartási kihívás elé állítják. Végül minden, környéki bérlettel nem rendelkező vállalkozónak sikerül a művelet, ezután csak annyi itt a feladatunk, hogy az oxigénhiánytól egyre zöldebb fejjel zötykölődjünk a túra rajthelye felé. A többes számot ezúttal három fő jelenti: Kerek repkényen és saját magamon kívül Gábor lakótársunk tagozódott mellénk. A nagykovácsi buszfordulónál elhagyjuk a túlamortizált járművet. Belépünk a felújítás alatt lévő, csupasz vakolattal enyhe indusztriális beütésű plébániára, a rendezők létszáma a rajtidő ezen kései percében közel áll az épp jelen lévő túrázókéhoz. Egy Budapest Kupás molinó mellett rálelek laci069-re, sikerül elhárítani kezdeményezését, miszerint igazán mi is vehetnénk kupafüzetet. Kitöltött nevezési lapokkal járulok a rendezők elé, majd némi apróvadászatot követően ezt még kétszer megismétlem, amire sikerül egy többé-kevésbé épkézláb nevezést végrehajtani. Rajtidő igénylése előtt még szemrevételezzük az idei év meglepetését, ez az Alsó-Telki-hegy, a térképen az Anna-vadászháztól alig egy kilométerre található, dél-délnyugati irányban. Ha nem valami fiataloson keresztül kell odaverekedni magunkat, akkor nem lesz vele nagy gond, gondolkodom hangosan. Folyosón kapunk rajtidőt, este hét óra nyolc perckor indítanak utunkra.


Azért, mert nem szeretjük az egyszerű megoldásokat, és azért, hogy ne valami meredek hegymászással kelljen kezdeni az estét, ötletszerűen megcélozzuk a Meszes-hegyet. A sárga sáv kényelmesen, hosszan kapaszkodik ki Nagykovácsiról, lágy hóesésben baktatunk a majdnem teljesen fagyott úton. Mellettünk sötét, súlyos tömb: az a Nagy-Szénás, amelyet az idén ki is hagyunk, legalábbis a csúcsra nem kell kimenni. Lassan elhagyjuk a művelt területet, erdőben kanyarog a szekérút, ahogy emelkedünk, felbukkannak a nyugati, déli láthatáron a Zsámbéki-medence falvai, fények az éjszakában. Kerítések mentén tájékozódunk, a sárgáról annyira jellegzetes helyen kell letérni, hogy ha nem lennének nyomok a friss, pár szemnyi vastag hóban, akkor sem tévesztenénk el. Itt le is sétálunk a térképemről, az út azonban egyértelmű, kényelmes. Utolér egy sötét ruha kék táskával, amelyek matus.petit körvonalazzák, egy ideig együtt kirándulunk az éjszakában. Körülbelül negyven percet hozott rajtunk, meg egy Nagy-Szénást. Sietsége érthető, neki néhány Még Távolabbi Csúcs is szerepel az étlapon. Hosszas, laza hullámzás után egy nagyobb tisztásra érkezünk, farakások sorakoznak pedáns rendben egymás mögött. Enyhe emelkedő vezet ki egy füves oldalra, a végében látható az ellenőrzőpont körül összegyűlt túrázók fénycsomója. Mármint a lámpáiké. A pontőröktől kapunk édességet, meg gyors pecsételést. Másfél pillanatig gyönyörködöm a hóeséssel tarkított panorámában, majd megcélozzuk az Ilona-lakot, mint következő, logikus úticélt.


Visszaballagunk a fakitermelők tisztására, ahol szinte véletlenszerűen teszünk egy derékszögű jobbkanyart, s egy tisztáson átvágva máris kényelmes ösvényre lelünk. Ez kevésbé meredek és sziklás, mint a tavaly választott út, leandalgunk rajta a Cseresznyés-árokba. Az árokban futó út előnyeit nem élvezhetjük sokáig, mert a házhoz vezető út rögvest ki is kapaszkodik belőle, villanypásztornál lépünk nagyot lent is és fent is. A kettő közötti állva legelős parton csanya és csapata kirándulnak el mellettünk, kényelmesen társalogva. A második villanypásztormászást követően fényt látunk balról az éjszakában, a kerülő irányon közlekedő matus.peti csatlakozik ismét. Szelídülő emelkedőn érkezünk meg az Ilona-lakhoz, próbálok egy béna képet készíteni a házról, naná, hogy nem sikerül. Odabent a bélyegzés műveletét teaosztás követi, a lelkes pontőr a fémbögrét „Noblesse oblige!” felkiáltással veszi át és oszt bele teát. Helyet adva a többi érkezőnek, kihátrálok a házikóból, kint kortyolom el az igen ízletes nedűt. Matus.peti térképét tanulmányozzuk egy kicsit, majd elindulunk a hosszú, széles, egyenesnek tűnő szekérúton, majd ott, ahol illene lekanyarodni róla, mi dafke egyenesen megyünk tovább. Lekerített erdősaroknál véljük aztán úgy, hogy mégis maradni kellene a kanyarodó irány mellett, a kerítést követjük, egy derékszögű háromszög jól járható átfogóját cseréltük ki egy jól és egy rosszul járható befogóra. Visszatérünk az akadálypálya után széles korzónak tűnő földútra, ezt követjük a zöld sáv eléréséig, amazt pedig az Anna-vadászházig. Az időjárás az idáig elmaradt hóesést változó intenzitással próbálja pótolni. Most például nagyon havazik. Átvágunk a vadászház előtti kis réten, a zöld kereszt jelzést követjük kényelmesen egy vadátjáróval védett kapuig, ahonnét az Alsó-Telki-hegy megközelítése szinte gyerekjáték. A szélben lassan kockára fagyó pontőrök a levegő hőmérséklete felől érdeklődnek, közben csokiszelettel kínálnak, amely mérsékelten fagyott gesztenyepüré ízét idézi bennem. Elhagyjuk a helyszínt.


Visszaballagunk az Anna-vadászházhoz, teszünk körülötte egy tiszteletkört, majd a térképen még szereplő ösvény megtalálása köt le. A szántón átkelünk valahogy, meg egy bokros-bozótos susnyáson is elkanyargunk egy darabig, majd magas, villanypásztornak tűnő kerítés teszi próbára a ruházatom átütési szilárdságát. A próba nálam sikeres, a többiek mérsékelt lelkesedéssel veszik tudomásul, hogy a bekerített területről kifelé menet is enyhe áramütésben lesz részük. Mögöttünk egy hang gazdája súlyosabban nehezményezi ugyanezt, sőt, még kidörzsölődéses és karcolásos tüneteket is felvonultat. A kerítés mentén rátalálunk ugyanarra az egyenes nyiladékra, amelyet a múlt évben is követtünk a Nagy-Kopasz felé (pedig az nem is volt a felkeresendő csúcsok listáján tavaly). Ez egyrészt hosszú, másrészt meredek, tehát nyugodt lélekkel beiktatunk közben egy hosszabb (2 perces) szusszanást. Aztán felmegyünk, megállapítjuk, hogy a hóesés mellett príma köd is ül a hegyen, és ennek megfelelően az első útvillánál rosszfelé kanyarodunk. Korrekció után afféle iránymenetben galoppozunk fel a hegytetőre. Itt a kilátó tövében fázó pontőrök tudatják velünk a pontos időt és a levegő hőmérsékletét (0,7°C, menet közben, szélcsendes helyen nem fázom), valamint fruttival kínálnak, csak a számban olvad, mert már bőven megfagyott. Készítünk róluk fényképet, cserébe ők is készítenek rólunk fényképet.


Immár sűrűn szakadó hóban indulunk tovább, simán valami jelzetlen ösvényen, majd a lábnyomok elfogytával (más is megszívta) visszatérünk a hegyre és gondosabban betájoljuk a zöld háromszög követendő ágát, matus.peti ellép lassan előre. Nem sokkal később jelzést váltunk, az alak marad, a szín változik, pirosra. Közben valahol két túrázó jön ki az erdőből valami ösvényen és a Nagy-Kopaszt keresik. Eligazítjuk őket. Továbbmegyünk, ismét jelzésváltás jő, zöld keresztet követünk jó sokáig, sőt, túl sokáig. Az éjszakában véletlenszerűen, ezúttal viszont harmadmagával megjelenő matus.peti tájékoztat hirtelen, hogy túlmentünk a Fekete-hegy elágazásán. Társasága pesza91-ből és mgruberből áll, peszával tavaly szinte ugyanitt találkoztunk, mgruberrel pedig utoljára ehhez a túrához hasonlatos, nyári, Velencei-hegységbéli eseményen. Kisétálunk a Fekete-hegyre, sátorból nyúl ki egy kéz, elveszi az itinereket, egy másik kéz közben sütivel teli tállal nyúl felénk. A süti hókifli és nagyon finom. Köszönöm! A tál visszahúzódik, lepecsételt igazolófüzetekre cserélődik. Elbúcsúzunk a kezektől és tulajdonosaiktól, megcélozzuk a Remete-hegyet.


A következő szakaszon máig sem tudom, hogy pontosan hol megyünk, csak úgy ballagunk valami jól járt, széles földúton nagyjából északkelet felé, a táj szép és előttünk Budapest fényei sárgítják az eget. A hóesés is mérséklődik. Matus.peti ellépett, ezúttal végleg, peszáéktól pedig mi léptünk el kissé. Találunk néhány házat és egy még szélesebb, aszfaltozott utat, amelyen előbb-utóbb megjelenik a piros sáv. Ez annyira megtetszik, hogy rövidesen el is hagyjuk rajta a műutat és jelzetlen földutat követünk Adyligetig. A játszótérnél aztán fogalmam sincs, miért, de nem ismerem meg, hogy ott járunk, ahol tavaly ilyentájt. Ezért aztán kétszer megállunk, hogy a térképen is meggyőződjek arról, hogy nem vagyok biztos abban, hogy hol vagyunk. Aztán lassan kezdem kapisgálni, de addigra elérjük a Remete-szurdokot. A szurdokban sötét van és kényelmesen járható út, a fákról viszont sűrűn csöpög az olvadó hó. Fényeket is látunk, méghozzá pesza91 és mgruber járnak ugyanitt, a találkozás örömére együtt kaptatunk fel a havas-sáros emelkedőn a Remete-hegyi ellenőrzőponthoz. Valahol visszafordulok, megnézem jól a Hosszú-erdő-hegy sötét oldalában fehérlő bányát. Arra a hegyre most nem mentünk. A ponton a három lány egy sátorban vacog, ők amúgy pálinkával kínálnak, elfogadok egy szűk kortynyit. A sátorral szemben zöld villogóval jólláthatóvá tett kutya szomorkodik. Bevesszük magunkat a sűrűbe, a kék kereszt elágazása előtt érjük utol peszáékat, az elágazásnál népes csapat jön szemből: Rushboy, Rudi István, orsipanka és még sokan mások, majd a sort mse-foot zárja. Ők már voltak a Kálvária-dombon, mi még nem, és meglepően sok időt eltöltünk azzal, hogy megkeressük. Végül az egyre szélesebb csapásokat követve sikerül megtalálni Lendvai Imréék állandó éji pihenőjét, cukorkával kínálnak a tumultus közepette.


Másik, egyértelműnek látszó úton indulunk dél felé, ez a K+ jelzésre bukkan ki, enyhe emelkedő vezet vissza a Kéktúra vonalára. Menet közben népes csapat jön szemből: Rushboy, Rudi István, orsipanka és még sokan mások, majd a sort mse-foot zárja. Flashback. Mi volt abban a cukorkában?! - kérdezem Repkényt, de megnyugtat, hogy a vízió közös, ő is ugyanazokat az embereket látta még egyszer szembejönni. Áthosszantolunk Nagykovácsi szűkebben vett nyaralóövezete mellé, közben peszával beszélgetek, majd hiába mutogatom a méltán népszerű Muflon Itatót, az ismét háromfősre apadt társaság ezúttal nem reagál rá. Igaz, most zárva van a kocsma. A turistaház szomorú romjainál térünk ki az Alsó-Zsíros-hegy felé, a nyílt tetőn messziről látni az ellenőrzőpontot jelző piros villogót. Az út elejét hóember őrzi. A csúszós le-fel huplit áthidalandó, rövid futást tartok, remélve, hogy nem botlok meg semmiben, beleértve a saját lábaimat is. A pontőrök komoly felszerelést felvonultatva, príma beállítással végrehajtott fotózást tartanak, külön köszönet a képért, ami született. Alattunk, körülöttünk Solymár és Pilisszentiván fényei szóródnak az enyhe ködben. Gyönyörű a kilátás.


Visszakapaszkodunk a kicsúszkált csapáson a turistaház romjáig, majd a zöld jelzést követve közelítjük meg a Felsberget. Ismét népes csapat jön szemből: mse-foot nyitja a sort, majd Rushboy, Rudi István, orsipanka és még sokan mások következnek. Durva volt ez a cukorka. Mindig ugyanazok az emberek, és mindig szemből. Kitérünk a Felsberghez, bár, csodával határos módon nincs akkora szükség a plusz egy óra szintidőre, de úgy érezzük Repkénnyel, hiányozna az a pecsét. A tetőn eltörésre aktiválódó, világító rudacska a meglepetés, eltörünk egyet-egyet és a többire tesszük, X alakban, amely vélhetően a tizedik rendezést hivatott szimbolizálni. Ötletes! Lebélyegezzük a lapjainkat, visszatérünk a zöld sávra, majd a kékre. Iszunk pár korty kávét, már csak át kell battyogni a Nagy-Szénás alá, s így is teszünk, az út meglepően rövid ideig tart, a szélben nagy robajjal zúgó fenyvesek elérését követően alig telik el egy kis idő, és máris a következő sátornál találjuk magunkat. Az egykori turistaháztól egy utolsó, rövid emelkedővel jutunk fel a Nagy-Szénás alatti nyeregbe. Itt elhagyjuk a kék országutat és a piros sávot követve battyogunk vissza Nagykovácsiba. Visszasétálunk a plébániára, lelkes rendezők gratulálnak, kapunk szép, tuningolt, X. rendezéshez méltó kitűzőt és szintén szép emléklapot. Köszönöm a túrát az RMSE-nek és külön elismerésem a pontőröknek, akiknek a szélben, hóesésben egy helyben állva-ülve-sátorozva kell átvészelni az éjszakát. A díjazás átadása után levessel, forralt borral, teával kínálnak, leülünk párologni, enni. Falatozás közben fény derül arra, hogy miért jöttek mindenhol szembe a mindenhol szembejövők, megérkezik pesza91, majd mgruber, és látjuk a még távolabbról visszatérő Börcsök Andrásékat még távolabbról visszatérni. Evés után kisétálunk a buszmegállóba, épp bent áll egy Ikarus, épp pár perc múlva indul, és Hűvösvölgyben épp csatlakozik hozzá egy villamos. Sima hazaút, bundáskenyér-sütés, alvás a hátralévő program.


-Kékdroid-

 


Képek itt.

 
 
túra éve: 2011
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20112012.01.17 10:38:26

2011



Röviden: vidám, tartalmas év volt.



Bővebben: jártam – jártunk, egy alkalom kivételével Kerek repkény társaságában – pár túrán, ebből egy szintidőn túl teljesült, valamennyi pedig rendezői bejárás és per vagy szalagozás keretében. Sikerült néhány kilométert megtenni, a hozzájuk tartozó szintemel