Túrabeszámolók


túra éve: 2016
Csévharaszti homoki erdőbenTúra éve: 20162016.07.30 17:40:59

Csévharaszti homoki erdőben - Pusztatemplom 20


Monor, átszállás. Késik kissé a csévharaszti busz, amelyre mintegy húsz utas kíváncsi indulóban. A közönség szép lassan elfogy, nagyobb részt Vasadon, kisebb részt Csévharaszt központjában szállnak le, a végállomásra csak a korán tömegközlekedő túrázók maradnak. A nevezés a buszfordulótól mintegy hetven méterre, a Balla Károly erdészre óriási faragott fejjel emlékező kis parknál történik. Átnyújtok hétszáz forintot, kapok egy univerzális, mindkét távra használható itinert, rövid leírással és térképvázlattal. Kapok ezen kívül rajtszámot, rá a papírra, aztán uccu, indulás. Csévharasztot az alacsonyabban fekvő Halesz felé hagyom el, mély homokban a piros négyszög jelzésen. Ismerős: nincs két hónapja, hogy a Pest megyei Piros bejárása során idevetődtem. Betérek a borókással vegyített erdőbe, örömmel tapasztalom, hogy nincs még különösebben nagy hőség. Az erdőben legalábbis. A tanyák után ismerős páros bukkan fel előttem: Szabó Zsuzsa és Pinkert Laci. Néhányszáz métert végigbeszélgetünk, aztán tovaballagok, irány a szalagokat követve a Forrás-rét. Az ellenőrzőponton nápolyival kínálnak és vízzel, a nápolyiból elfogadok néhányat, a vizet meghagyom mindenki másnak.


A szalagozáson visszasétálok a pirosra, és az ócsai irányt felvéve továbbmegyek rajta. Szép rész ez, inkább erdős, mint nem, és az utakat sem lepi olyan mélyen a homok, hogy az zavaró volna. Rövid, kanyargós szakasznál látom, hogy az előttem lévő ifjú trió valahol rosszfelé kanyarodott, mert legalábbis nem a jelzés felől látom őket érkezni. Nem lehet minden kanyar mellé közlekedési rendőrt állítani, súgja Fülig Jimmy szelleme. A kanyargós erdei csapásról kiérek az egyenes nyiladékok világába, derékszögű kanyar következik, és újabb hosszú egyenes. Keresztezem a gázvezeték nyiladékát, majd elhaladok az éppen egész nagy nyüzsgésben lévő gombospusztai erdészház mellett. A tavasszal itt látott (valószínűleg a környéken eldobált, és az erdészet által összegyűjtött) autógumi-halmot elszállíthatták, szuper. Az egyenes végén sűrűbb erdőbe érkezem, egyre közelebbről hallatszik az autópályán haladó forgalom moraja. Zöld sáv válik le a pirosról, utóbbit elengedem Apajpusztára, én pedig rákanyarodok a következő, térképen egyenesnek tűnő, a valóságban enyhén kanyargó, a homokon enyhén fel-le hullámzó szekérútra. Nem telik el sok idő, és túrázókat látok meg elöl, L.L. az egyikük, előtte egy hármas csapat. Egyszerre érkezünk a gázvezeték nyiladéka előttre helyezett ellenőrzőponthoz. Személytelen pont, jelzett karóra tűzött kódot kell felírni. 1792 – 1873. Nagy rejtély, de menet közben már sejtem, hogy Balla Károly születésének és halálának évei (tényleg azok). A gázvezeték nyiladékára kell ráfordulni egy rövid távon, majd a pótharaszti műúton kanyarodok a nagycsaládosok táborhelye felé.


A keskeny aszfaltutat hamarosan otthagyom, rajzolt nyíl és festett jelzés mutatja a letérés helyét. Újabb egyenes következik, hosszú irtás szélén haladok el. Ezt újabb kanyargós szakasz követi, nagyobb réteket, ligeteket keresztez az út, ahol a nyílt terület két végében – és néha menet közben – elhelyezett karók mutatnak utat. A soron következő derékszögű kanyarban elbúcsúzok az M5-ös morajától és a valahol a közelben motort bőgetőktől. Nemsokára a zöld sávtól is ugyanígy búcsút veszek, egyszer be kellene ezt járni: innen Újlengyelen át az ország közepét jelző pontra vezet, majd Pusztavacson keresztül és Táborfalva érintésével Örkényen ér véget. Most azonban a közeli pótharaszti templomrom felé megyek a zöld rom jelzésen. Rétre érkezem, és egy magasabb ponton a környékhez képest sűrűbb facsoport tűnik fel, alig száz méterre az úttól. Ott lesz a rom, vélekedek, és tényleg. Bójánál térek be az ellenőrzőponthoz. Az Árpád-kori elődjének helyére épült templomból falmaradványok láthatóak, a közelben pedig egy XX. századi temető fekszik. A pontőrök a templomrom közelében ülnek, itt is nápolyi és víz az ellátmány. Megint csak nápolyit kérek.


Visszatérve a szekérútra a zöld rom jelzést piros rom jelzésre váltom (az erdészet tájékoztató táblája kék háromszögről is ír, de olyanból egy darabot sem találok), ezen kanyargok tovább, váltakozva nyílt terepen és erdőben. A maga tengerszint feletti 134 méteres magasságával még a környéken sem magassági rekorder Kenyérváró-hegy aljában kerítéscölöpöket, majd tőlük bentebb, az erdő szélén kerítést is látok. Az antennabázisból innen persze semmit. A magaslat északnyugati sarkánál érkezem meg a Csévharasztra visszavezető útra, a sétaerdő kék körséta jelzései csatlakoznak. Csatlakozik a rövidebb táv a Forrás-rét felől, majd elsétálok egy fatelep, majd a sétaerdő központja mellett. A falu szélén, a térkép által is jelzett nyomóskútnál kicsit lemosom az út porát, legalább a fejemről és a karjaimról. Innen már csak vissza kell sétálni a célba – közben beugrok a kisboltba, veszek valami hideget az útra. Érkezéskor a rendezőség részéről radio100jozsi főrendező van jelen, kapok díjazást (szép kitűző és oklevél) és zsíros kenyeret és egy zacskóba helyi sütésű nápolyit is. Egy túratárs felajánlja, hogy elvisz valameddig, de én Monorhoz nem értek, ő pedig amúgy is a Csepel-szigetet célozza meg, ettől függetlenül köszönöm ezúton is. Köszönöm továbbá a túrát, tetszett és remélem, hogy lesz jövőre is (lehet hosszabb táv is ;) ). Elkocogok az indulni készülő buszhoz (a Haleszra majd legközelebb felmegyek), ugyanaz a jármű, ugyanaz a sofőr. Jegyet váltok, indulunk, önkényes átszállásokkal tarkított hazaút következik.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
A Budai-hegység távoli csúcsaiTúra éve: 20162016.02.14 17:35:10

A Budai-hegység Távoli Csúcsai


(asztalfiókból előkotort túrabeszámolók-ciklus, III. rész)


Nagykovácsi. Ez nem csúcs, és a távolisága is relatív. Az eljutási időt tekintve épp eléggé távol van. A végállomáson szállunk le Kerek repkénnyel a fűtött, kényelmes járműről, amit most még a fővárosi hárombetűs rendel meg a Volánbusztól. Egy szempontból csuda szerencsénk van az időjárással: száraz, fagyott, javarészt könnyen járható utak állnak majd előttünk éjjel – ugyanakkor lehet számolgatni, hogy a -6°C mellett milyen szélsebességhez milyen hőérzet tartozik. Bemegyünk a rajthelyként üzemelő plébániára, ahol csupán egy maréknyi futó és náluk is kevesebb gyalogos lézeng. A nevünket egy lapra írjuk, ezzel is kifejezve részvételi szándékunkat. Itinert kapunk, szokásosat: szerepel rajta egy sor tudnivaló és néhány hasznos információ a felkeresendő hegyekről. Pár éve egyről háromra nőtt a rajtban meghirdetett meglepetés csúcsok száma, ez tetszik. Egy percig elmélázok, hogy miként fogjuk felfűzni a mostani hármat az útvonalra, aztán arra gondolok, hogy majd kitaláljuk útközben. Fél hét után néhány perccel kilépünk az ajtón.


Nagy-Szénás, egykori turistaház emlékfala. Megszokásból ezzel kezdjük, mert ugyan magasan van, de legalább nagyon könnyű megtalálni. A piros sávon kell felsétálni ütközésig. A pontőr pár szőlőcukorral kínál, ezt ropogtatom néhány percig. A helyszínt a piros, majd kék sáv jelzéseken, a Nagy-Szénás csúcsa felé hagyjuk el. Találkozunk egy társasággal, valószínűtlenül nagy kijelzőjű tabletbe épített GPS-t használnak tájékozódásra. Ha a szerkezet a mostani szeles hideget kibírja, akkor ejha.


Meszes-hegy, kereszt. A Nagy-Szénás – Kutya-hegy – Fehér út vonalon folytatjuk a túrát, végig a kényelmesen járható jelzett úton maradva. A sárga sávot jellegzetes, táblával is jelölt ponton hagyjuk el, itt mindig izgulok kissé, mint általában, amikor egy túrán először kell eltérni a biztonságot jelentő jelzésektől. Sikerül egy dombháttal korábban megpróbálni kimenni a tetőre, de a követni próbált csapás szerencsénkre elég hamar elvész a bozótban. Korrigáljuk a hibát. A pontra kiérve gyönyörű kilátás tárul elénk, mindemellett elképesztő erős szél fúj minden létező égtáj felől egyszerre. Anomália. A kapott csokit rágva sétálunk vissza a dombháton.


Ilona-lak. Légvonalban alig egy kilométerre található a Meszes-hegytől, de itt kiválóan igazolható, hogy a legrövidebb út nem feltétlen biztosítja a leggyorsabb eljutást. Csúszós, meredek, és láthatóan használt csapáson ereszkedünk le a Cseresznyés-völgybe, majd kevésbé csúszós, ám sokkal meredekebb csapáson kanyargunk fel a házhoz. A csapás csalfa, hajlamos elvészni a rázuhant ágak között. A lényeg, hogy mindig fölfelé kell menni. Felérve egy bögre forró teát kapunk a ház melegében: nem véletlen írja a túra honlapja, hogy ez az egyik legnépszerűbb pont.


Nagy-Kopasz. Az Ilona-laktól hosszú, pihentető, nagyrészt szintben haladó erdei úton trappolunk tovább az éjszakában, hogy egy nyiladék keresztezését követően nem sokkal visszatérjünk a jelzett utak világába. Zöld négyzet, zöld sáv és a térképemen még nem is szereplő sárga kerékpáros jelzések vezetnek tovább, amíg eljutunk a Nagy-Kopaszra vezető szokásos útra. Jobbra, egy benőtt nyiladékban fényeket látunk közeledni: ez a nyiladék ismerős, a múltkor annyira nem tetszett, hogy idén inkább letettünk arról, hogy kipróbáljuk, javult-e. A kilátó tövében magányos pontőr ácsorog, pár percre leülünk nála, megpihenünk, teázunk a saját készletből. Feltűnik, hogy a kilátó nevét jelző betűknek csak a körvonalai látszanak, továbbá a betűk és a torony közötti nehezen, de végül mégis oldható kapcsolatot biztosító kötőelemek helye.


Kopasz-hegy. Az első, általunk felkeresett meglepetés-helyszín, egyben közepesen erős szívatás. A Nagy-Kopaszról a soron következő szép kilátóhely, a Tarnai-pihenő felé távozunk, majd jócskán tovább veszítjük a magasságot, ragaszkodva a jelzett úthoz. Egy szélesebb ösvény letérésénél, nagy létszámú csapat nyomában megyünk be az erdőbe, majd a társaságot elhagyva, nagyjából toronyiránt (D-DK) tartunk a hegycsúcs felé. A letört ágak nagy száma mellett lassan haladunk, de legalább a tetőt megtaláljuk, és kicsivel alatta, egy nyeregben a pontőrök sátrát is. Bentről egy hang müzlivel kínál, nem utasítom vissza. Hogy ne kelljen visszamászni, kelet felé, vadcsapást követve törünk át a száraz, fiatal facsemeték között vezető csapáson.


Szarvas-domb. A második meglepetés, ami ráadásul nem kötelező, de nekem hiányozna a leltárból, ha nem keresnénk meg. A Kopasz-hegyről a murvabánya vagy micsoda kikerülésével jutunk vissza a jelzett útra. Nem trükközünk, felmászunk újra a Tarnai-pihenőig és még fentebb, elkanyarodunk a Vörös-pocsolyás-hát felé. Egy kilométert sétálunk a kétszeresen jelzett úton, majd jobbra, dél felé a dózerúton elhagyjuk azt. Az itiner szerint a dombtetőn észak felől sűrű bozót burjánzik, úgyhogy megpróbáljuk délkelet felől megközelíteni. Itt kevésbé sűrű bozót és sűrűn letört faágak akadályozzák az utat, de az iránytű és a ráérzés (már megint fölfelé kell menni) együttes használata végül elvezet a tetőre. Kivilágított szánkó és szaloncukor vár jutalmul, előbbit nézhetjük, miközben az utóbbiból eszünk. Itt találkozunk először azzal a két futó sráccal, akikkel egészen a Kápolna-dombig újra és újra össze fogunk fut..., ööö, találkozni.


Fekete-hegy. Ismerős hely, ismerős megközelítéssel. Innen is akad némi szép kilátás, főleg az alattunk tátongó Szarvas-árok felé. A Szarvas-dombról visszavergődünk a dózerútra, majd egy, a Szarvas-árok felső végében található földutas rövidítés segítségével átsétálunk a zöld keresztre, amely a Budakeszi határában növögető mammutfenyők felé vezetne, majd tovább Makkosmáriára, majd a Normafán is túlra. Az előbbi sem hiányzik most, pláne az utóbbi kettő, úgyhogy a Fekete-hegy melletti kurflinál időben korrigálunk és kisétálunk az egyébként észrevehető csapáson a ponthoz. Tábortűz és általános vidámság fogad a ponton, talán még a szél is alábbhagy egy percre. Sokadjára is végigtárgyaljuk Repkénnyel az útitervet.


Hosszú-erdő-hegy. A Fekete-hegy után kell a legtöbbet menni, hogy a következő, felkeresendő csúcsokban gazdagabb környékre eljussunk. Betájoljuk a cserkészparkot és a Petneházy-rétet, és némi erdei kavargás után megérkezünk egy széles útra. Az erdőből kilépve tudomásul kell vennünk, hogy ma csaknem akármelyik irányt választjuk, mindig szemből fúj a szél. A cserkészparkot kikerüljük balról – a kerékpáros jelzésnek saját kapuja nyílik itt –, majd hosszan baktatunk egy aszfaltúton, rátérünk a piros sávra és hamar el is engedjük Budaörs felé. Adyliget következik, utcákon sétálva trappolunk fel a kék körséta jelzésig. Kilátogatunk a szakadék felett Csanyához, aki a Hosszú-erdő-hegy pontőre, és olsenhez, aki a Hosszú-erdő-hegyen Csanyánál várja útitársait. Bezsebelve az itt is lebélyegzett itinert és a tejkaramellt visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk, és közös megegyezés alapján a Remete-hegy meredélyét a szurdokkal együtt kihagyjuk. Ketyeg az óra, és célszerűnek látszik kerülni az unalmas, ám gyors haladást ígérő budaligeti utcák felé.


Kálvária-domb. Némi unalmas aszfaltkoptatás után vágunk neki a kék kereszt ismerős kapaszkodójának, és a térképen is rajzolt, valóságban is jól észrevehető csapáson könnyedén kisétálunk a tetőre. Az innen nyíló kilátás jórészt Budaligetre nyílik, meg a solymári kapura, amit biztos nem így hívnak. Az itt fagyoskodó Lendvai-házaspárral utoljára az Őrség túrán találkoztunk, akkor sütött a nap és meleg volt, bezzeg most alig hajnalodik, és olyan szél van, hogy tűzrakásra nem is gondolhattak. További kellemes pontőrködést kitartást kívánva visszasietünk a szélvédett erdei utakra.


Alsó-Zsíros-hegy. Jutalomjáték, mert nem kell keresni és könnyű megközelíteni. A Kálvária-dombról átvágunk a kék jelzésre, ezt követjük a Zsíros-hegyi turistaház maradványánál lévő elágazásig. Ami könnyű még itt, a többi ponthoz hasonlóan, az a kockára fagyás, legalábbis a pontőr srácok közel járnak ehhez az állapothoz. A kilátás mindemellett innen is pazar, alattunk a közelben Pilisvörösvár és Pilisszentiván fényei terülnek el, jobbra Solymár tekinthető meg, a háttérben pedig Pilisszántó. Több most nem.


Megint Nagykovácsi. Lesétálunk a célba a zöld sávon, kapunk díjazást és meleg levest és a buszt is simán elérjük. Valószínűtlenül szerencsésen mennek a dolgok. Ezúton ismét köszönöm a túrát a rendezőknek, és földig hajtom kalapomat a pontőrök előtt, akik éjhosszat álltak a fagyos szélben.


-Kékdroid-

 
 
túra éve: 2015
Fel a Szent György-hegyre!/Somlóra!/Csobáncra!/Badacsonyra!Túra éve: 20152016.02.14 17:07:00

Fel a Ság-hegyre!


(asztalfiókból előkotort túrabeszámolók-ciklus, II. rész)


Miért is ne látogatnánk meg a Ság-hegyet, gondolom, amikor összekattintgatom az előnevezést és az – odaúti – vonatjegyeket. Sima ügy, elmegyünk, felmegyünk, hazamegyünk, mondom Kerek repkénynek. Karácsony után járunk, a hajnali járatokon alig lézeng néhány utas. A reggeli első győri személyvonat még mindig (vagy már megint) a kevésbé kényelmes Talent, de ez a kevésbé kényelmesség nem akadályoz meg abban, hogy legalább Tatabánya után elszundítsak rajta. Győrben bézére váltunk, persze, hogy ilyenkor nincs kéznél a szükséges túramozgalom igazolólapja. Celldömölktől még két megállót utazunk, és Nagysimonyiban végre nem átszállás következik, hanem elindulunk túrázni. Itt is sűrű, mozdulatlan köd ül a tájon, mint majdnem mindenhol az országban. Tegnap még nem volt. Mindegy, ha már itt vagyunk, túrázzunk. Régi piros sáv vezet, eleinte könnyen, majd néhol kevésbé könnyen követhetően. Karalábéföld, majd szőlőhegy következik, aztán megérkezünk Sitkére, pont a falu Kéktúrával ellentétes oldalán. Nemsokára el is hagyjuk a lakott területet, az út mellett kőkereszt, a piros sáv mellé csatlakozik a Mária út lila színnel jelzett főága. Fadeszkákból álló hídnál tábla tájékoztat, hogy Natura 2000-es területre lépünk be, de avatatlan szemeim nem látnak különbséget a hídon inneni, nem-Natura kétezres területhez képest. Kikerülünk egy dombot, pont nem azon az oldalon, ahol a térkép szerint ki kellene kerülnünk, de a jelzések közül a régi piros és az új M is itt vezet. A soron következő kőkeresztnél nyílegyenesen a Ság-hegy felé fordulunk. A látótávolság száz méter alatt van, így az előző megállapítást pusztán a térképre hagyatkozva teszem.


Némi sétát követően megérkezünk Mesteribe, az út mellett eredetileg Árpád-kori, masszív templom ücsörög tekintélyt parancsoló falaival, apró ablakaival. Mellette méretes adventi koszorú árválkodik. Megyünk egy kicsit a főúton, hogy hamarosan le is térjünk róla, szántó mellett, majd szőlők között kezdődik a kaptató a Ság-hegy részben elbányászott tömbjére. A jelzés elfogadhatóan követhető, a ködben komoran emelkedik a turistaút fölé néhány megmaradt kiemekedő tömb. A BTHE évzáró csillagtúrájának találkahelyét a bányaudvar fölött találjuk, a trianoni kereszt mögötti téren. Nem mondható, hogy unatkoznak a rendezők, az éppen jelen lévő, és folyamatosan cserélődő harminc-negyven túrázó mellé csatlakozunk be ketten. Vándor Csillaggal futunk össze először, majd Csiba Toneszékkel és Heyjoe-val, és ha jól értelmezem, akkor Pulmy-ékkal is. Medvetalpsütit és forralt bort és oklevelet és ovális kitűzőt kapunk, és beszélgetünk egy kicsit a jelenlévőkkel, meg a készpénzkészlet egy részét elverjük túramozgalmak igazolófüzeteire. Ezúton is köszönöm a rendezést!


Fél óra nézelődés és társalgás után, látva, hogy ez a köd mára talán végérvényesen ideette magát, elbúcsúzunk és lesétálunk a hegyről. Lent kőosztályozó romja és a híres ingás kísérlet helyszíne jelent olyan látnivalót, aminek a megnézését nem akadályozza a köd. Kis forgalmú aszfaltúton sétálunk le Celldömölkre, itt betérünk a 12. századi bencés kolostorromhoz. Be van kerítve az egész, és látogatni most éppen nem lehet, viszont a kerítés külső oldaláról is szép. Innen felsétálunk a vasútállomásig, és mivel rengeteg az időnk az elérendő vonatig, beülünk egy ebédre a közeli kockásabroszosba. Ebéd után megnézzük a kiállított vasúti járműveket, a fő látványosságnak számító gőzösök mögött szerényen bujkál egy tűzoltóvonatból származó kocsi. A hazajutáshoz mindenféle vonatot igénybe veszünk, és a helyzetet látva örülhetünk, hogy a kirakatvonali IC-t legalább nem elővárosi szerelvényből állítják ki. Este mozi.


-Kékdroid-


Képek

 
 
NaHáT / HangyaTúra éve: 20152016.02.14 16:12:52

NaHáT 35


(asztalfiókból előkotort túrabeszámolók-ciklus, I. rész)


A túra korán rajtoló – és gyorsan haladó – résztvevői bőven Kóspallag környékén törnek előre, amikor leszállok a vonatról Nagymarosnak a túlparti várossal közös nevet viselő megállóhelyén. A rajtnál rég nincs semmiféle sor, a pavilon alatt néhány futó készülődik indulni; közülük az egyedüli ismerős DJ_Rushboyjal váltok pár szót. Nevezek, megkapom az itinert, pár percig tanulmányozom a rengeteg információt, amellyel elláttak, majd a térképvázlatot kívülre fordítva eldugom valamelyik zsebembe a papírt. Öt perccel a távra vonatkozó rajtidő vége előtt elindulok. A rajthelyről kifelé menet írok egy szurkolói üzenetet Kerek repkénynek. Őszre jellemző ködös, hűvös idő van, az a fajta, amikor az ember legszívesebben otthon ücsörögne és túrabeszámolót írna – de ehhez a tevékenységhez célszerű például részt venni egy túrán. Indulok, kikapaszkodok Nagymarosról egy alig sáros, lassan vízmosássá váló úton, majd a fölé kanyarodó csapáson. Felballagok Köves-mezőre, utána az itiner által tölgyligetes csapásrétnek írt tölgyligetes csapásréten vágok keresztül. Egyik óriásfától alig látszik a következő, akkora itt a köd. Erdőbe térek, találkozom a Vizes-árok felső végére rendelt pontőrrel, aki nem lát el bélyegzéssel, mert az nála csak a Hangya távnak jár.


Kirándulgatok tovább az erdőben, a fejemben valami ostoba dal zümmög kiirthatatlanul, de a lépéseimet legalább elfogadható ritmusra állítja be. Így érem el Törökmezőt turistaházastul, utóbbiba hiába nézek be, egy lelket sem látok. Kint a trombitavirágok alatt rackajuhok rejtőznek, magukat kevés sikerrel ázott felmosórongynak álcázva. Elsétálok a Fehér-forrást rejtő vízmosás oldalában kapaszkodó fák közelében, le a halastóhoz, ahol ellenőrzőpont üzemel, teával és zsíros kenyérrel és a tóban tükröződő szürke éggel és még zöld lombú fákkal. A ponton bélyegzés után felkapok két szelet kenyeret, összehajtogatom őket, menet közben tízóraizom meg. Visszasétálok a kék sávra, fel a Békás-rétre, ahol a kerítésen, egy halomba hordott vasbeton keresztaljon és egy jól szituált fán kívül ezúttal szinte semmiféle látnivaló nem akad. A Magas-Börzsöny ormai valahol a felhőn túl kelletik magukat. Betérek az erdőbe, egynyomos csapás hullámvasutaztat hosszan, amíg hirtelen el nem érem a kóspallagi országutat útelágazással és pontőrökkel. Bélyegzés, beszélgetés a túráról, futókról, gyalogosokról és erre járó autósokról.


Lebandukolok Kóspallagra, kerítésen kívánja tábla, hogy legyen szép a napom. A feliratok valahogy most megragadnak: az iskolán régi, hajlított vas betűk hirdetik az épület rendeltetését, odébb pedig virágtartós fatábla hirdet, kér vagy parancsol tiszteletet. Kisétálok a településről a Kis-Hanta-patak völgyében. Évszaknak megfelelő mennyiségű víz folydogál a mederben, egy helyen átlépek könnyedén, majd rövidesen elérem a soron következő pontőrt, akit az összes pontőrök közül a legkevésbé irigylek ma. Itt van szegény, egymaga a bozótoson átvágó út szélén, amint fedezéket barkácsol a nála levő miazból, körülöttünk minden csurom víz, így tüzet sem tud könnyen rakni, ráadásul másnap hajnalban ér véget a műszakja. Kitartást kívánok neki, aztán továbbtrappolok a következő patakátkelésig. A gázló valamiért elsőre csúszósnak és túl mélynek tűnik, bezzeg jobbra tőle ott egy törmelékhalom és egy egész biztatónak tűnő, letört faág. Utóbbira rálépek, kicsit ráhelyezem a testsúlyomat, hogy ellenőrizzem, megtart-e. Megbír ez, megbír, győzködöm magam, majd a következő pillanatban megcsúszok és lendületesen belemerülök egyik lábammal combközépig a patakba. Meglepetésemben a törmelékhalmon próbálok korrigálni, amelynek az eredménye csak az lesz, hogy a másik lábam az előzővel szimmetrikusan ázik el. Visszahátrálok a partra, mint a rák, aztán áttocsogok az egyáltalán nem csúszós gázlón, másfél centi mély vízben. Nagyszüleim ezt a pillanatot választják arra, hogy telefonon érdeklődjenek általános hogylétem iránt. Igyekszem elterelni a témát és inkább én érdeklődöm az övék iránt.


Közben elérem a Pusztatornyot, ahol minden mindegy alapon felsétálok a vár tetejére, feljegyezni a kódot, ha már éppen erre járok. A következőkben aszfaltutat keresztezve megcélzom Törökmezőt, csak úgy kényelmesen sétálva a száradni nem akaró cipőben. A jelzett utat jelzetlenre kell váltani, bokrok között jutok le két halastó közé, egy, korábban jelzett útként működő, ma azonban láthatóan ritkán járt, patakmeder menti csapásra. Fantasztikusan szép része ez a túrának, kár lett volna nem látni. Jónéhány, ezúttal problémamentes patakátkelés után elérem a törökmezei halastó északi csücskét, a parton vezető ösvény vezet le az ellenőrzőpontig. Zsíros kenyér, tea. És még tea. Aztán a zöld sáv, végig a Malomvölgyi-patak völgyében. Erdei kereszt, vízmosta völgyek és néhány eldugott ház jelentik a látnivalót, amíg el nem érem a völgy kiszélesedő szakaszát. A dózerútról leterelt, azzal párhuzamosan jelzett, fák között csatangoló csapást követem. Nyaralók tűnnek fel, a dózerút aszfaltos utcává válik: megérkezem Zebegénybe. Vagy az autósok sietnek nagyon, vagy csak úgy látom, mintha sietnének, de némelyiknél túlzás nélkül merem legalább hatvan kilométer per órásra becsülni a sebességet. A központból felsétálok a lépcsőn a kálváriára, a pontőrök pavilonja a trianoni emlékmű mellett áll. Kisüt a nap, amíg beszélgetek egy kicsit, majd kapok egy szem almát útravalóul, és nekiindulok a Hegyes-tetőnek.


Újszerű fakilátó mellett visz az út, lent nemzetközi vonat suhan a viadukton, a Škoda új mozdonya vontatja. Becsszóra nem direkt időzítettem, hogy most érjek ide. Megyek tovább a meredek kaptatón, ez nagyon nem esik most jól. Az sem lelkesít, hogy minél föntebbre kerülök, annál nagyobb köd vesz körül. A Hegyes-tetőn szusszanok egyet, leülök, amíg megeszem a zebegényi almát. Kilátás semmi, a toronyba nem nézek fel. Lerobogok a Szent Mihály-hegy nyergébe. Ez egyre inkább a magányos rendezők napja; ponyva alatt üldögélő, nyakig hálózsákba bugyolált pontőr igazolja, hogy ma itt is jártam. Kérdezi, hogy írjon-e időt. Ködös, tehát inkább ne, próbálom elütni béna viccel a dolgot. Láthatóan nem én vagyok az első, aki így tesz. Robogok tovább, ismerősökkel és nem ismerősökkel találkozom, amíg leérek a Templom-völgyön Nagymarosra. Besétálok a célba, választhatok egy csomóféle szép díjazás közül. Választok, aztán elmajszolok pár szelet kenyeret, mielőtt kisétálnék a vasútra. A prágai vonat érkezik a nekem jó irányba tartók közül elsőként, retro festésű és pályaszámú mozdonnyal az élen, a szokásoshoz képest is kevés utassal a fedélzten. Ez elvisz Vácig, onnan vadiúj motorvonaton ácsorgok Rákospalota-Újpestig. Köszönöm a túrát, szép volt. Ideje lesz kipróbálni a többi távot is.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Mecsek éjszakai / Esti MecsekTúra éve: 20152015.10.14 21:53:42

Mecsek Éjszakai


Arra ébredek, hogy fáj a nyakam, és Kerek repkény mellettem lassan a Védett férfiak végére ér. Kanyarog velünk a városközi gyorsvonat a Kapos völgyében, a buszüléses személykocsi ablakain apró vízcseppeket húz lefelé tartó csíkokká a menetszél. Odakint szakad az esõ, és nemhogy a Mecsek északi lejtõire nem látunk, de a pályával szomszédos domboldalakat sem lehet kivenni a felhõben. Dombóváron a mérsékelten kényelmes vonatot határozottan kényelmetlen, de legalább lassú buszra váltjuk, vágányzár, vonatpótlás. A fehérkesztyûs személyfuvarozó minden utassal a csomagtérbe téteti a csomagját, aztán a mindkét oldalt nyitott csomagtérajtóktól elsétál a kollégáival kvaterkázni. Biztos rálát onnan is. Az indulás idõpontjában kiballag egy pirossapkás vasutas és meneszti a vonatpótló buszcsoportot. Mánfáig esõben, onnantól Árpádtetõig ködben kanyargunk végig a hegyeken, a lassan átépülõ pécsi fõpályaudvarra a menetrendhez képest pár perces elõnnyel érkezünk. Helyi busszal döcögünk fel Égervölgyig, ahol a belvárosban tapasztalt szeles, hideg, barátságtalan idõ helyett szeles, hideg, párás, barátságtalan idõ fogad. A többi, túrázónak látszó utast követjük Teca Mama Kisvendéglõjéig, a mai túra fõhadiszállásáig.


A rajtban jelentõs nyüzsgést tapasztalunk, de mielõtt bejelentkeznénk a rajtnál, megiszunk egy-egy csésze kávét és átöltözünk a szokottnál esõállóbb ruházatba. Aztán bejelentkezünk részvételi szándékkal Dénes Ibolyáéknál: egylapos itinert és hozzá tartozó lefûzhetõ genothermet kapunk, majd fõrendezõ pesza78 lát el rajtbélyegzõvel. Az itineren színes térkép, rövid tájékoztató, adatok szerepelnek rendre – ennél több nekem nem kell, különösen az itt látott jó jelzések mellett. A tíz órás szintidõt célozzuk meg: egyrészt, az ehhez tartozó érkezési idõ környékén úgysem járnak a vonatok. Másrészt a múltkor (szinte tegnap: 2006-ban) is nagy volt az arcom, aztán egy kis eltévedést követõen éppen, hogy sikerült beesni kilenc óra alatt. És akkor a mostanihoz képest tökéletes idõjárási és terepviszonyok mellett túrázhattam... Vissza a mába, nagy levegõt veszünk, irány a mélyvíz, vagy micsoda. Kint épp nincs csapadék, sem leereszkedett felhõ, a látási viszonyok jók, a terep olyan, amilyen, a megjelent túrázók létszáma távonként egy-egy erõs osztálykirándulásénak felel meg. Sebaj. Indulunk. Az út az Éger-völgyben vezet fölfelé, tavat kerülünk meg, piknikezõhely mellett sétálunk el. A túrán résztvevõ futócsapat rögtön az elején elrobog mellettünk, innentõl kezdve jódarabig alig találkozunk egy-két túrázóval.


Az elsõ ellenõrzõpont és magányos õre az Éger-forrásnál vár, alig pár percre állunk meg nála és sietünk is tovább. Kell az a tartalékidõ, hajtunk nagyon. Fölfelé megyünk, amíg az arcunkba nem kapjuk a Nyugati-Mecsek összes szelét, itt egy erdészetinek tûnõ aszfaltútra térünk. Hamarosan érintjük a DDP mecsekszentkúti ellenõrzõhelyét, fémládikó õriz matricákat. Keresztezzük a Pécs és Orfû között szerpentinezõ utat, szalagkorlátnál lépünk nagyot a csuromvizes aljnövényzetbe. A völgy mélyén elnyúló Mecsekszentkút felett kanyargunk hosszan, megtorpanva közben a Rózsa-forrásnál, ahol a soron következõ, magában ázó pontõrtõl megkapjuk a pecséthelyettesítõ aláírást. Lámpát kapcsolunk és bóklászunk tovább, érintjük a kisméretû városrész szélét és enyhe emelkedõn felsétálunk a turistaatlasz által „népszerû kirándulóhely” címkével ellátott Remete-rétre. A táblakavalkádból kiválasztjuk az itiner által diktált irányt mutatót és megcélozzuk a Sós-hegyi kilátót, ahol három pontõr fogad, rockzenével és szelet csokival. Bekéretõzünk a kõtorony száraz belterébe korai vacsorát tartani, aztán rock'n roll, irány a Lapis. A kavicsos ösvényen egy kiránduló pár érkezik szembõl, lámpa nélkül, halkan beszélgetve. Ideális randiidõ van, akárki beláthatja. Nemsokára egy T-elágazásba érkezünk, az irányító táblán jelzések nincsenek, csak néhány úticél, amelyek elsõre sokat nem mondanak. Balra sorompó, a sorompón túl országút, körülöttünk mindenhol enyhe köd. Megnézzük az országutat, jobbra semmi, balra keresztezõdés, ahol az egyik tábla Komló felé mutat. Ez teljesen elbizonytalanít, de érkezik egy autó, és a ködlámpák fénye egy rahedli jelzésre világít rá. Az autó vezetõje lelassít, megáll, majd visszatolat és aggódó hangon kérdezi, hogy segíthet-e. A helyzethez képest számára talán valószínûtlen vidámsággal tájékoztatjuk, hogy a kért segítséget már sikerült is nyújtania, úgyhogy mi elsétálgatunk egy ideig itt a környéken. Kedves autós jobbra el, mi pedig biztos léptekkel haladunk utána, el a Lapis hét kõbõl épített emlékmûve mellett. Ezt sem láttam még világosban, jegyzem meg Repkénynek. Õ sem, jegyzi meg válaszként. Ennyiben maradunk.


Az aszfaltot hamarosan egy szétjárt, sáros, a késõbbiekhez képest azonban alig csúszós erdészeti útra cseréljük. Az elsõ adandó keresztezõdésben engedünk a szépen nyilazott jelzés és a jobban járhatónak tûnõ út csábításának és elkanyarodunk balra, egy zöldnek látszó jelzésen. Kár, hogy ez a kék sáv, amelyen éppen Írottkõ felé sikerült eltérni, és még a kapcsolódó igazolófüzet sincs nálunk. Mintegy kétszáz méter után tûnik fel a visszavert hullámhosszbeli különbség. Visszatocsogunk a zöldre, a cipõm az elsõ pocsolyánál halk bluggyanással jelzi vízálló képességének megszûntét. Egy tisztásszerû helyen magányos személy bukkan ki a sötétségbõl, SzLA-t van szerencsénk felfedezni benne. Elmeséli, hogy egy álltó helyben is komoly fadõlési kockázatnak van kitéve, majd elmondja, hogy mi mire számíthatunk a következõ néhány tucat méteren. A mögöttünk érkezõ nagyobb létszámú társaság elõtt lelépünk, szó szerint. A Zsidó-völgy aljáig vesszõfutás következik: ha a lábam elé nézek, hogy ne essek el, akkor pofán csap egy sor faág, de ha a faágakra figyelek, akkor annyira felgyorsulok, hogy csak komoly oldalirányú kitérésekkel tudok ellenõrizhetõ sebességre visszalassulni. Aztán kezdõdik az egész elölrõl. Repkény mögöttem hasonló elõadást mutat be. Ehhez a szolid kis lejtõhöz képest maga a Zsidó-völgy máshogy trükkös: rövidebb köves, de jól járható szakaszok után egy-egy újabb kidõlt fánál kell akrobatamutatványokat elõadni. Eközben belenyúlok néhány nyálkás gombatelepbe, ami legalább eltereli a figyelmem a lerúgott lábujjaimról. Megfontoltan, vagyis elképesztõen lassan araszolunk elõre. Hamarosan papírtábla figyelmeztet a letérésre, nehogy belegyalogoljon az óvatlan turista a völgyet záró szakadékba a Kõlyuk oldalában. Fegyelmezetten letérünk, megérkezünk a Cserkész-/Eta-forráshoz, a pontõr pálinkával kínál, a forrás friss vízzel, mindkettõbõl köszönettel elfogadok. Ránézek az órámra, SzLA pontjától idáig azt a bõ másfél kilométert háromnegyed óra alatt tettük meg. Méghogy a teljesítménytúrázók csak rohannak.


Az eddigihez képest sokkal kényelmesebb ösvényt taposunk tovább a Nagy-Mély-völgy vége felé, aztán egy patakon átkelve nekiduráljuk magunkat a következõ emelkedõnek, amely a Kecske-hát nevet viseli, és meglepetésemre alig sáros. A hát tetején Vágotpusztát találjuk, közvilágítással és kisszemû kõvel felszórt úttal. Az utóbbinak különösen örvendek. Végigsétálunk a hegyi telepen, hófehérre meszelt harangláb után kanyarodunk újra az erdõ felé, hogy egy enyhén csúszós, agyagos lejtõn találjuk magunkat. Ezt hamarosan gyalogösvényre váltjuk, leereszkedünk a Lóri-erdészházhoz, ahol meglepetésemre a lelkes pontõrökön kívül ott találjuk körülbelül a fél mezõnyt. Pihenünk egy kicsit, beszélgetünk, közben fejben számolgatok egy kicsit és majdnem teljesen sikertelenül próbálom felidézni, hogy milyen terepviszonyokra kell számítani a továbbiakban. A ponton megnyugtatnak, hogy a legnehezebben már túlvagyunk – ez nagyon jó hír, de ilyenkor szoktunk 1) eltévedni, 2) valami más miatt irtózatosan lelassulni, 3) az elõzõ kettõt együtt. Patakvölgyben folytatjuk a túrát, a patak Toplica, a völgy Lóri, ezen merengjenek a térképészek és a nyelvészek, nekem a folyamatos hullámvasútra kell figyelnem, patakhoz le, patakon át, pataktól fel sokszor egymás után. Szerencsére a mederben alig lötyög némi víz, de a legkönnyebben járható csapást nem mindig sikerül elsõre megtalálni. Amikor kezdem unni a patakkerülgetõs játékot, akkor beleszaladunk egy sátorba, amely a Nagy-kõ-oldal nevû ellenõrzõpont õrét óvja. Bélyegzés, továbbsietés: elõttünk Mecsekrákos, elsõ osztályú, aszfaltozott utcákkal. Ennek örömére csokoládét fogyasztunk.


Az elsõ útbaesõ kék kútnál feltöltjük a kiürült palackjainkat, és végigvágtatunk Mecsekrákoson, majd el az Orfûi-tó mellett. Balra egy nyaralónál tinédzserparti zajlik, az éneklésbõl ítélve a minden mindegy-fázisban. Be kellene lógni a buliba, de persze megyünk tovább, lassítás nélkül. A tópartot elhagyva kialakítás alatt álló múzeumnál (újbeszélül bemutatóhelynek meg látogatóközpontnak nevezik, de nekem az utóbbi szóról mindig a Jurassic Park jut eszembe), majd Orfû keleti szélén sétálunk el, még mindig aszfalton. A Sárkány-forrás elágazása elõtt nem sokkal térünk vissza a természetbe, amely itt egy enyhén pocsolyás csapás képében hívogat. Felballagunk a késõbb elpocsolyástalanodó csapáson az országútra, hogy ott a következõ négyszáz méteren még élvezhessük a gyorsak Hatos Átlag nevû haverjának gondtalan társaságát. Hajtûkanyarban térünk be egy egynyomos ösvényre, amely egy fiatalos erdõfolton keresztül vezet a Szuadó-völgy oldala felé. Rövidesen feltûnik, hogy egyre nehezebben tudok haladni az úton, cserébe egyre több energiámat köt le az egyensúlyozás, mindeközben folyamatosan fölfelé kell menni egy nem is olyan enyhe emelkedõn. Kezdünk utolérni néhány túrázót. Ezen a távban rövid szakaszon mindenki, saját magunkat is beleértve ott és úgy halad, ahol és ahogy éppen sikerül. Kiderül, hogy egyáltalán nem volt fölösleges elhozni a túrabotot: némi karizommunka árán lassú, de biztos lépésekkel ballagunk fel az út könnyebben járható szakaszára. Pihenõhelyet, forrásokat hagyunk el, balra fent fények sokaságát pillantjuk meg: ott a Laci-forrás. Kitérünk, a pontot pesza78 õrzi egymagában, beszélgetünk vele egy kicsit arról, hogy milyen érzés órákon át egyedül ücsörögni, hogy aztán a mezõny háromnegyede fél órán belül megjelenjen. A hirtelen megjelent tömeggel együtt fel is szívódunk, kitéve peszát a meztelen csigák áradatának.


Visszaoldalgunk a Szuadó-völgyön végigvezetõ kék kereszt jelzésre, feltúrázunk a Szuadó-nyeregbe. Az út minõsége és a terepviszonyok innentõl rohamos javulásnak indulnak, mintha a Mecsek déli oldala nem is kapott volna esõt. Elérjük újra a Rockenbauer Pál nevét viselõ DDK-t – ezúttal tényleg a kéket kell követni, és tényleg nyugat felé. Széles, köves utat tapodunk, ez vezet fel a Jakab-hegyre. Ahogy egyre közelebb kerülünk a tetõhöz, úgy csökken a látótávolság: a jelenséget az elõttünk haladó két túrázón tudom legkönnyebben lemérni, ugyanis egy ponton egyszerûen elvesznek elõttem a felhõben. Egy bevágáson keresztezzük az egykori földvár magas sáncát, ez jelzi, hogy fent vagyunk végre. Nagyjából. A hegyen a tornyos, kilátószerû építmény meglátogatását ismét elhalasztjuk egy késõbbi, világosabb alkalomra, helyette inkább a helyes irány megtalálásával molyolunk egy kört. Tovabotorkálunk a kéken, táblától tábláig, újra rácsodálkozva a környék változatos jelzésvilágára. Az egyik táblánál elengedjük a kék sávot, meredek ereszkedésbe kezdünk a hegy sziklás oldalában. Nem érdemes nem odafigyelni a lépésekre és a jelzésre. A háromszög alakot keresztre váltjuk, ez vezet ki a Babás-szerkövekhez, ahonnan sejtelmes, kissé ködös, de így is gyönyörû éjszakai kilátás nyílik az elõttünk elterülõ falvakra, a cserkúti templomra és Pécs távolinak tetszõ fényeire. Egy újabb szelet csokival kínálnak meg a meleg ruhába alaposan bebugyolált pontõrök, ezt az öt perces pihenõ alatt el is fogyasztjuk.


A hosszan kanyargó Panoráma út következik, néhol tényleg van panoráma róla, de jellemzõen az ösvény egyenetlenségeit kell figyelnem. Kezdek álmosodni. Szép lassan elkezd lejteni a csapás, jobbra piros kör jelzés vezet a Farkas-forrás felé: jellemzõ a lelkiállapotomra, hogy amikor a térképre pillantok, elõször az Árnyas-forrás felé tartó jelzés tûnik fel, pedig az nem jobbra, hanem balra kell, hogy eltérjen a mi irányunkhoz képest. Azért sikerül a frászt hoznom mindkettõnkre, hogy túlmentünk a zöld sávon. Pedig nem: a következõ sarkon ott is van a zöld, ezen haladunk tovább, néhány kanyarral késõbb kiérünk az Éger-tetõi kilátó tágas rétjére. Itt újra kevergünk egy sort, mert túlságosan a rét szélén maradunk, egészen addig, amíg hirtelen a kilátónál találjuk magunkat. Úgyis olyan jól állunk idõvel. Visszamegyünk az utolsó látott jelzésig. Itt jobban figyelve egészen triviális megtalálni az utat, letrappolunk rajta a mai utolsó ellenõrzõponthoz. A pontõrök egy sátorban várnak a Mohosi-kis-kút szomszédságában. Innen egyenesen beballagunk a célba, visszacsatlakozva a túra elsõ szakaszáról ismerõs útra. Pihenõhely, tó, dózerút, vendéglõ. Nem sokon múlt: negyed órát hagytunk a szintidõben. Bent díjazást kapunk oklevél és a huszadik rendezés alkalmából jubileumi, jelvényszerû kitûzõ formájában. Adnak továbbá frissen fõtt virslit és kenyeret, és veszünk színes ízû lónyálat a büfében, hogy leöblítsük valamivel, ami nem kútvíz. Köszönöm a túrát ezúton is a Fekete Bárányoknak: nekünk kaland, a rendezõknek viszont komoly feladat nem kevés diszkomforttal, akár kint ácsorognak egy helyben a hidegben, akár a célban várják az érkezõket. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, aki a kezdeti húzódozása ellenére lelkesen tocsogta végig a túrát.


A célban elücsörgünk egy kicsit, a mezõny nagyobb része is megérkezik – van, aki szabadkozik, hogy ha egyedül ment volna, akkor gyorsabb lett volna, van, aki örül, hogy egyáltalán végigért. Megnyugtatom (vagy pont elkedvtelenítem) Átol Csabit, hogy a mai zalakarosi túra a legjobb tudomásom szerint elmarad. Ibolya van olyan kedves, hogy felajánljon egy fuvart a pécsi buszállomásig, amellyel komoly kényelmetlenségtõl ment meg, ezúton is külön köszönöm! Pécsrõl Komlóra buszozunk át, innen a napi két személyvonat közül az elsõvel Sásdra utazunk. Innen személyvonat visz tovább Dombóvárra, majd a svájci motorvonatot választjuk a zsúfolt IC helyett Budapest felé. Kint felhõk hömpölyögnek az égen, a távolban halványan néha felderengenek a Mecsek vonulatai. Szép túra volt, tetszett, a Szuadóra is el kellene menni.


-Kékdroid-


Képek, sötétek

 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20152015.08.22 00:44:07

Teljesítési útmutató hosszú kihagyás után*: Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130


Juss el Nagykanizsára vonattal. Találkozni fogsz más túrázókkal. A városban találd meg a Mezõ Ferenc Gimnáziumot. Egy gyanakvó tekintetû embernek adj pénzt és egy darab papírt az adataiddal. Valahonnan ismerõsnek fog találni, de ezt jól titkolja. Visszakapsz tõle néhány nagyobb darab papírt, az erre írtak alapján kell holnap gyalog közlekedned a Zalai-dombságban. Éjjel egy tanteremben alszol, ötödmagaddal.


Szombat reggel, óvatos becslés szerint hat órányi alvást követõen arra ébredek, hogy enyhén fázom, amikor épp nem vagyok betakarózva teljesen. A kinti, kellemesen hûvös levegõ átjárta a termet, nagy örömömre, úgyhogy az adott pillanatban az a pár óra alvás valóban pihentetõnek tûnik. Az éjszakai kevés alvás a késõi érkezésnek és az est kiemelt díszeseményének köszönhetõ: utóbbinak azt neveztem ki, amikor valaki egy téesz gumimatracpumpa-gyártó melléküzemága által 1969-ben gyártott – és kenõanyaggal azóta sem találkozó – pumpával juttatott szorgalmasan levegõt egy, a pumpálás idõtartama alapján franciaágy méretû matracba. Aztán még beszélgettünk is leendõ útitársainkkal, hogy õk se aludjanak. Az ébredést követõen úgy-ahogy összeszedjük magunkat Kerek repkénnyel és kétségbeesetten próbálunk kávét szerezni, sikertelenül. Az iskola folyosóján lévõ automatát ugyanis nyárra leszerelték (nyilván), a szomszédos pingvinezdében pedig õszinte döbbenetemre nincs kávé. Helyette így egy-egy szendvicsre nevezünk be. A kapott étel ízre és méretre is megfelel, általában negyedennyit szoktam reggelizni. Miközben várjuk szendvicseink elkészültét, megszemlélhetjük a tömegrajtot, amennyiben a két, most rajtoló táv résztvevõinek hatvan-hetven fõs seregét tömegnek tekinthetjük. Néhányan megmosolyognak minket, de ez a szemle szinte hagyomány, csak máskor tényleg a kávé miatt álltunk itt. A meglepõen kis létszámú mezõnyben néhány ismerõs azért felbukkan: Pap Gábor, DJ_Rushboy, sétáLós bácsi, orsipanka és még jópáran. A kézhez kapott szendvicsekkel felfegyverkezve, rajtbélyegzés után beállunk a túrázók sorába, útitársaink Vali és -rafter-, valamint itt még csak lélekben suvlaj.


Ne menjetek be a fõtérre, kanyarodjatok el Palin felé. A korábbihoz képest más színû és alakú jelek várnak a tereptárgyakon. Ne lepõdjetek meg látványosan. Vigyázz! A benzinkútnál ne zdravsztvujtyéval köszönj, hiszen az öemvénél se grüszgottozol. Ha megfelelõ választ adtok a pénztáros kérdésére, nem csak benzint tudtok tankolni.


Valinak köszönhetõen kávéhoz jutva trappolunk tovább észak felé a palini kerékpárúton. Gyorsan lepörög a bemelegítõ néhány kilométer, elérjük a Rockenbauer Pálról elnevezett Dél-Dunántúli Kéktúrát, nyugat felé kanyarodunk rajta. Keresztezzük az egykori Déli Vasút Nagykanizsa - Bécs fõvonalát és a 740-esre számozott Palinkerülõ utat, elhagyjuk a lakott területet. Használaton kívülinek tetszõ buszforduló (pályázati pénzek értelmetlen elköltése c. hõsköltemény, ezerhétszázadik ének) után átkelünk az éppen terepi átrendezés alatt álló Principális-csatornán és hamarosan megérkezünk Zsigárdra. Harangláb és hozzá mellékelt tábla fogad, odébb pedig a túra elsõ bójája, az azóta új nevet viselõ Kanizsa TE egykori pihenõháza elõtt. Az egykoriság csak a tulajdoni viszonyra vonatkozik, a ház egyáltalán nem egykori, sõt, láthatóan újítottak rajta. Eljött a filctollas kreatívkodás ideje, Repkény él a lehetõséggel, én csak felfirkantom az idõpontot és a helyszín elsõ három betûjét és tépünk tovább, a lányok elöl, -rafterrel- ketten pár méterrel lemaradva.


Kanyarodj be az erdõbe. Balra, a kerítés mögött állatok neszeznek a sûrûben. Nincs félnivalód, állítólag a feketerigó támadását többen túlélték már. Erdészházhoz érsz, vele szemben Erzsébet királynéra emlékezik egy emlékkõ. Tippeld meg, hogy hányszor járt Erzsébet királyné Zsigárdon vagy Hosszúvölgyben. Rosszul tippelsz, bár ki tudja? Kiérsz a hosszúvölgyi dûlõútra, kanyarodj Hosszúvölgy felé. Idézd fel, hogy milyen volt homokot rugdalni ezen az úton, miközben a zúzottkövet rugdalod.


Az aszfaltra kiérve máris kényelmesebben haladunk Homokkomáromig és azon is túl. A templomnál aztán elfogy az aszfalt és egyszerû szekérút kanyarog velünk tovább a dombháton. Kõkeresztek szegélyezik az utat, egyiküket még egy régebbi nyomvonal mellé emelhették, a régi töltés nyoma még helyenként kivehetõ az aljnövényzetben. Két domb közé ereszkedünk, a völgybéli kényelmes útról egy túratárs visszakiabálja Repkényéket, akik elporoszkáltak volna Sormás felé. Visszatérnek, áthuppanunk a következõ dombon, fent új tábla hirdet piros sáv jelzést Magyarszerdahely úticéllal. Ma is tanulok újat, többek között ennek a jelzésnek a létezését. Leérve a dombról erdészeti munkaterületen botladozunk keresztül, így érkezünk meg Obornak határába, ahol pár évvel ezelõtt -rafter- tartott nekünk meglepetés-frissítõpontot. A gépjármûforgalmat ezekben a percekben nélkülözõ obornaki bekötõutat erdészeti bekötõútra cseréljük, majd meredek, az évek során árnyékossá vált emelkedõn kaptatunk fel a következõ domb tetejére. Újra bóját találunk, kezdõdik a kilencvenegynéhány kilométeres kör.


Az óramutató járásával ellentétes irányban tedd meg a kilencvenegynéhány kilométeres kört.


Azzal kezdjük, hogy némi fel-le bóklászást követõen egy újabb bójára lelünk, szedret eszünk és lesétálunk a Zalaerdõ kiterjedt vasúthálózatának legdélkeletibb végpontjára. A sínek a sûrû fû alatt nagyjából hiánytalanul megvannak, a pálya többi, vasúti közlekedéshez szükséges eleme kapcsán már nem vagyok ilyen bizakodó. A rét után a jelzés beinvitál egy kényelmes gyalogösvényre az erdõbe, itt olyan lendületesen elbeszélgetjük az idõt, hogy egyszer csak egy domboldalban találjuk magunkat, mindenféle jelzés nélkül. A kilátás szép, és a látottak alapján az is jól azonosítható, hogy hol kellene lennünk. Visszafordulunk és lemegyünk újra a sárga jelzésre, amelyet immár nem elveszítve érkezünk meg a Márki vadászházhoz (épült 1986-87-ben) és a megbízható vízvételi helynek számító csizmamosóhoz. Valamivel arrébb, ha egyenesen mennénk, megérkeznénk Oltárcra, de mi egy miniautónál betérünk jobbra, itt találkozunk elõször pontõrrel a túra során. A kapott almát rágcsálva ballagok tovább a többiek után, elhaladunk a tautologikus nevû Kútfej-kút-forrás közelében, és felballagunk a szõlõhegyre Börzönce és Bocska határában.


A bójánál található kék filctollal írj valamit a nálad lévõ papírra. Utána egy táblához érsz, ahol a hahóti benzinkút (véletlen?!) felé kell elindulnod. Vigyázz a hegyen parkoló, ördögi rendszámú platós UAZ-nál. Nem sokkal késõbb megérkezel a börzöncei Szent Lõrinc-kápolnához. Ne idõzz sokáig, menetelj kitartóan, bójától bójáig a dombháton. A zöld sávot ne keresd tovább, sárgát festettek fel a helyére. Az ingoványos és a nyomvályús útszakaszok után favágókhoz érkezel. A fõ favágó tanácsot ad a túra útvonalával kapcsolatban. Hallgass rá! Hamarosan még több, fát daraboló és fát rakodó favágóval találkozol. Ne feledd, hogy a gém hatósugarában tartózkodni életveszélyes és tilos.


Hûvös, meredek falú mélyút vezet le a hahóti szõlõhegy határába, itt szép kilátás nyílik délkelet felé, a tágas völgybe, amelynek a túloldalán a Thury emléktúráról ismerõs helyszínek sorakoznak és persze kelet felé is, ahol a dombsoron túl a Kis-Balaton lápvidéke terül el. Lesétálunk Hahótra, a falu szélén kápolna és benzinkút áll, valamint tábla invitálja az érdeklõdõket egy tõzegbánya felé. Minket most egyik sem érdekel különösebben, a napsütötte utcán felsietünk a 40-es táv célja, a Flintstones presszó felé, ahol ezúttal elfelejtek utánanézni, hogy mi lehetett a névadás apropója. Zsíros kenyeret és alkoholmentes sört fogyasztunk, elõbbit a rendezõk adják (jajistenem, mégiscsak beleírtam a szolgáltatást), utóbbit a kocsma kínálatából szerzem be. A rövid pihenõ után kilépünk újra a napsütésre, végigsétálunk a település központján. A bolt parkolójában a Zala Volán az ÉNYKK nemrég beszerzett MAN-ja ácsorog, táblája szerint a Zalaegerszeg – Zalaszentbalázs viszonylatot járta utoljára. Átkelünk a 74-es fõúton, ma utoljára, majd lassan, kényelmesen emelkedõ úton célozzuk meg Söjtört.


Ne keresd hiába a Mackó-forrást, helyette forduljatok a szõlõhegy tetejére vezetõ K+ jelzés felé. Fent idézd fel az elsõ alkalmat, amikor itt jártál: sütött a Nap és nagy beszélgetés zajlott talán a Deák teljesítménytúrákról. A Nap most is süt és a téma sem változott. Menj egyenesen le a házakhoz, majd derékszögben jobbra, és a csoffadt kereszt után találod a következõ bóját. Nem tudod, hogy Zalaegerszegen vagy másutt esik-e az esõ, de ne legyél emiatt nyugtalan. Sétáljatok vissza fel a dombhátra, majd le a többszörösen nevezetes Söjtörre. A Deák-háznál találod a fõrendezõt, aki beenged a kiállításra és a mosdóba is. Szégyelld magad, hogy megint nem nézed meg a kiállítást.


Söjtörön hosszan ballagunk a fõúton, amíg elkanyarodhatunk a Méregház felé, itt kimegyünk a településrõl, el a Felsõ-Válicka partjáig, ahol mély suvadás mentén vezet az ösvény a patak rozoga gyaloghídja után. Talán pont errõl híresztelte a média nemrég, hogy megnyílt a föld Zalában? Nagyobb katasztrófa soha ne érje az országot, tényleg. Dél felé fordulunk, hosszan trappolunk a napos földúton, -rafter-ék lassan elhúznak, amíg mi Repkény éppen csörgõ telefonjával szerencsétlenkedünk. A furcsán csendes pusztaszentlászlói strand környékén hátat fordítunk a Válickáknak, elkanyarodunk a soron következõ dombtetõ felé. Az emelkedõnek külön örülök, mert fölfelé kevésbé fáj a kidörzsölõdés és a talpanként egy darab vízhólyagkezdemény. Lefelé pedig annak örülök külön, hogy gyorsabban tudok haladni. Kerek repkényt ilyesféle, erõnléttel kapcsolatos problémák még nem gyötrik, a Magas-Tátra jó edzõterepnek bizonyult. Hamarosan újabb bójánál kell rajzolni, -rafter-ék itt várnak be minket. Pusztaedericsen minimális kitérõvel kocsmát és nyomóskutat talál az errejáró. Kitérünk a nyomóskút miatt, kocsmába most nem megyünk. A kocsma elõtti pihenõnél helybéliek üldögélnek, parkettázásról, fûnyírásról, festésrõl beszélnek, csupa olyan dologról, amit általában csinálni szoktak ilyenkor az emberek. Hiába figyelek, nem hangzik el sem a hatos átlag, sem a TTMR-pontszám szókapcsolat, de még a Kinizsi Százas sem. Nocsak. Egy félmeztelen bácsi jön hozzánk, kérdezi, hogy a kollégájával találkoztunk-e, mert õ is szokott „olyan hetven kilométereket gyalogolni”. Sajnos nem tudjuk, hogy találkoztunk-e a kollégájával, de ha találkozunk, és sikerül azonosítani, akkor átadjuk üdvözletünket. Késõbb meg sem próbáljuk ezt az azonosítást, emiatt azóta is kicsit kényelmetlenül érzem magam.


Hagyjátok el Pusztaedericset a focipálya mellett! A falu szélén halmokban áll az út javítására szolgáló zúzottkõ és cserépmaradék, ezekkel váltva javították fel az utat és itt a következõ szakaszra betárazott készletet látod. A dombra felérve a kihelyezett filctollal jegyezd fel, mirõl beszélgettek az emberek Pusztaedericsen! A kék sávon indulj Rádiháza felé: az ellenõrzõpontig üdvözölheted szembõl érkezõ túratársaidat. Rádiháza a lovas szubkultúrában lovas létesítményérõl híres. Lovakat ezúttal két helyen szemlélhetsz meg, ebbõl az egyiknél elkészítheted a „legelõ lovak gáztározóval és kék sáv turistajelzéssel” c. fényképedet. Na Kékdroid, te sem vagy egy André Kertész. Érkezzetek meg Rádiházára, új útitárs csatlakozik hozzátok suvlaj személyében.


A rádiházi éppen-csak-megállunk-pecsételni-és-már-megyünk-is-tovább-típusúra tervezett megállás szerencsétlen állapotom miatt csaknem fél órásra nyúlik. Lecserélem a zoknimat, lemosom a poros talpaimat, ez önmagában sokat javít az állapotomon. Emellé betolunk még egy-egy alkoholmentes sört Repkénnyel, valamint megeszem az egyik szelet zsíros kenyeret a ponton kínált ellátmányból. Induláskor üdvözölhetjük szembõl érkezõ túratársainkat, néhányan frissen, többen elég bágyadtan néznek vissza ránk. Tõlünk keletre most nem a gáztározó kék épületeit, hanem a Deák túrákról ismerõs szompácsi Szent õrangyalok-kápolnát nézegetem, amíg erre módom van. A kék jelzés megmássza a szentpéterföldi Új-hegyet, a korábbi útvonalváltozat követésétõl a tetõhöz rendelt bója rettenti el a renitenskedni próbálókat. A tetõ után nem sokkal leérünk a Gutorfölde felõl felkanyarogó országútra, ezen sietünk be Szentpéterföldére, ahol Repkény szülei és öccse, Dani várnak privát frissítõponttal: gulyást falatozunk és még egy tányér gulyást és kávét is és kapunk leveles tésztába sütött virslit, hogy legyen mit elvinni. Ez a második, féltáv környéki pihenõ még az elõzõnél is jobban esik, utána talán a kávé hatásának köszönhetõen, talán azért, mert jóllaktam, különösebb nehézségek nélkül tudok továbbindulni.


Hagyjátok el Szentpéterföldét a kisvasút mentén. A vadászházig ne menjetek el! A tó átalakult, a baglyok nem látszanak (és ha látszanának, tudott, hogy nem azok, aminek látszanak), a turistaút hirtelen jobbra kanyarodva tér el az erdõ felé. Kapcsolj lámpát és menj be az erdõbe. Emelkedõn fogsz fölfelé menni, sûrû erdõben, amíg egy irtás szélére nem érsz. A bóját nem itt, hanem pár tucat méterrel továbbmenve találod. Kérj kenõcsöt Kerek repkénytõl, maradj le a többiektõl és kend be kidörzsölõdött tagjaidat! A következõ három kilométert így fájdalommentesen teheted meg. A telihold fényét használd ki most, mert az éjszaka további részére befelhõsödik az ég. További bójákat fogsz elérni, ezek jelzik haladásodat. Mögötted néha fejlámpák fénye villan fel. Menj tovább Lasztonya felé, keresztezed a kistolmácsi vasútvonalat. Vigyázz, ha jön a vonat!


Vonat este fél tizenegykor nem jön, és autó sem sok jár errefelé. Lasztonyán úgy suhanunk keresztül, hogy egyetlen emberrel sem találkozunk, azonban a kutyás portáknál tartott kutyák kötelességtudóan megugatnak. Nagyon sok háznál tartanak kutyát. Keskeny csapáson, mély, vízmosta ösvényen kapaszkodunk ki a faluból, a többiek a dombtetõn, a pár éve emelt kilátóban várnak. Együtt indulunk tovább, sûrû bükkerdõben sétálunk lefelé, nemrég épült parkolónál érjük el a Torhai-forrás felé vezetõ bekötõutat. Szerencsére a gyalogosoknak szánt csapás továbbra is megvan, nem kell a széttúrt, buckás erdészeti földúton botorkálni. A forrásnál (bója is van) újabb pihenõt tartunk, eszünk a saját készletünkbõl pár falatot. Hirtelen rámtör az álmosság, mintha az elmúlt napok összes kialvatlansága egyszerre szakadna a fejemre. Ez az állapot innentõl meghatározóvá válik, érdekes módon nem fáj a lábam, nem fáj a vállam, és az egyetlen igazán fájdalmas kidörzsölõdésem is valamivel kevésbé hat zavaróan, mint az álmosság. Fokozatai azonban eme jelenségnek is vannak, és egyelõre csak a kezdeti, könnyen kezelhetõ stádiumban járok. A Torhai-forrástól továbbindító emelkedõ rögtön megfelelõ gyógyírnak bizonyul, felébredek, ezen a huplin túl kell lenni, a tetõn végigkanyarogni a következõ bójáig és le Lispeszentadorján szélére. Az aszfaltra visszatérve aztán újra elálmosodom, és azon kapom magam, hogy kényelmesebbnek érzem lehunyt szemmel menni. Nem lesz ez így jó, hiszen alig van éjfél.


Tedd túl magad a lispei átkötésen, a megfelelõ helyen kanyarodj rá a földútra és tedd meg a kerülõt a szõlõhegy tövében. Érd el a dombot, emlékezz, hogy a távvezeték nyiladékában nem is kell olyan sokat szerencsétlenkedni. Amikor felbukkannak az elsõ házak lent, akkortól bõ negyed óra, amíg eléred Bázakerettyét. Úgyis többnek fogod érezni. Sétálj le Bázakerettyére és keresd a harci repülõrõl elnevezett kocsmát. A teraszon ülj le és mûtsd meg a vízhólyagjaidat. Ne ragaszd le a lábad, neked az nem szokott mûködni... áh, már mindegy. Fogadj el egy nagy szeletet a többiek által elõredepózott dinnyébõl és edd meg mindet. Élvezd a helyi folklór megnyilvánulásait, és vedd észre, hogy ezek az arcok ezzel a szöveggel egyáltalán nem lógnának ki sem egy borsodi hasonló létesítménybõl, sem a fõvárosi bulinegyed romkocsmáiból. Menekülj.


Elhagyjuk a környéket, pihentetõ aszfaltos szakasz következik a budafai arborétumig, nyikorgó olajkúttal és szembõl érkezõ részeg emberrel, aki azért remélhetõleg eltalál oda, ahová megy. Ezt a feladatát azzal nehezítette magának, hogy láthatóan nem tudja, hová is megy, bár van egy tippem, miszerint a bázakerettyei kultúrházban zajló bál lehetett eredeti úticélja. A zalai éjszaka Bolygó Hollandija után zavartatás nélkül trappolunk tovább, elhagyva a szerényen megbújó olajipari kiállítást az arborétum bejáratáig. Itt nagyon szívesen leülnék (bárhol nagyon szívesen leülnék), de csak megyünk tovább, fel a dombra, egészen a következõ bójához. Lefelé bóklászás közben hirtelen utánunk kiabálnak fentrõl, hogy van-e köztünk valaki, fene az ilyen ijesztõ túrázókba. Elballagunk a kis tó mellett, fel a következõ dombra, majd le végre a vasút kistolmácsi végállomásához, és ami még fontosabb, a Kozár-forráshoz. Ledõlünk pár percre pihenni, és kérek Valitól kávét, amelynek egész pontosan tizennégy percig fogom érezni jótékony, élénkítõ hatását. A fantasztikusan bõ vízhozamú forrásból megtöltöm az összes palackjainkat, majd összevakarjuk magunkat és megyünk tovább, be Kistolmácsra, ahol a Tó büfébe ezúttal csak a bélyegzés kedvéért köszönünk be. Fogyasztani majd visszatérünk éberebb állapotban. Örömmel látom, hogy a pult felett még megtalálható a Kirándulás címû költemény, a kultúrát ápolni kell.


Menj tovább, vonszold magad végig Kistomácson. Hosszabb lesz, mint sejtenéd. A templom után lesz a balkanyar, kanyarodj be, semmi dolgod Letenyén. A betonelemekbõl kirakott hegyi úton autók fognak szembejönni, állj félre elõlük, ugyanis nem csak képzeled õket. Fent a kõkereszt után ne menj be az élelmiszerboltba! A bolt, a világító neonreklámmal együtt az autókkal ellentétben egyedül a te képzeletedben létezik. (Önzõ vagy, más miért ne vizionálhatná ugyanezt?) Fent menj tovább észak felé. Amikor a többiek utolérnek, intsetek egymásnak. Egy darabig nem találkoztok. Amikor kilép eléd az útra a szakállas öregember, nyújtsd felé a túrabotodat és eltûnik. Igazából õ sem létezik. A kanyar után botladozz le Borsfára, vagy abba a faluba, amelyik ott lesz. Ha van fedett buszmegálló padokkal, akkor valószínûleg Borsfán jársz. Van fedett buszmegálló, vannak padok. Megbeszélitek megmaradt útitársaddal, hogy alszotok, amíg jön a következõ busz. Válaszút elõtt álltok: ha a busz érkeztekor nem lesz kedvetek továbbmenni, kiszálltok a túrából. Ha addig összeszeditek magatokat, akkor nem marad kiszállási lehetõségetek.


Alszotok. Nem jön semmiféle busz. Folytassátok a túrát.


Nehézkesen mozogva, a fergeteges, óránkénti négy egész egy tized kilométeres utazósebességet mintegy három perc alatt elérve indulunk tovább. A csaknem háromnegyed óra alvás azonban jó hatással volt mindkettõnkre, innentõl újra beszélgetve, szinte vidáman túrázunk tovább. Borsfáról kifelé menet az eget kémlelem és azon töprengek, hogy milyen jól jönne egy kis esõ akár most, de fõleg majd késõbb. A töprengést meglepetésemre némi ványadt csöpörgés követi, de errõl is csak hallás útján vehetünk tudomást. Nem sokkal késõbb, huszonnégy és fél órával a tegnapi indulás után megérkezünk Valkonyára, a száz kilométeren alig valamivel túl lévõ ellenõrzõpontra. Érdekesség, hogy Valkonyáról a turistaház mellett észak felé kanyarodva a dózerúton egy bõ óra alatt eljutnánk az oltárci vadászházig. Dávidovics Máriáék, mint már évekkel ezelõtt is, a turistaházban pontõrködnek, zsíros kenyeret és paprikát, paradicsomot hoznak kézhez. Bõségesen megszórom az egész menüt sóval, még ezen a hûvös éjszakán is rengeteget izzadtam ugyanis. Vincze Zoliék érkezésekor – utoljára akkor találkoztunk, amikor õk is a borsfai buszmegállóban szundítottak – állunk tovább, nekimegyünk a hét dombnak.


Menj fel a dombra. És a többire is. Találkozol Imrével, aki energiaitallal kínál. Köszönettel ne fogadd el: hazavágná a vércukrodat.


Megpróbálom megszámolni, hogy tényleg kijön-e a hét domb, vagy sem, de elvesztem a fonalat. Van az elsõ, amelynek a tetejérõl ki lehet térni a Gurgó-hegyre, és amelyik után a kiszáradt tómeder és feljebb a Szuloki-forrás található. Van az, amelyik után a magasleses rét terül el, kiváló pihenõhely, de most kihagyjuk. A rét után van a nagyon meredeken kezdõdõ, amelynek a tetején kicsit el kell térni észak felé, majd lekanyarogni, talán ez a Csuszigáló. Utána kezdõdik az a nagyobb dombcsoport, amelynek a második nyúlványán az eszteregnyei szõlõhegyre juthatunk át, és ahová át is kell jutnunk, ha szeretnénk bélyegzést kapni. Természetesen szeretnénk bélyegzést kapni, úgyhogy kisétálunk az összevissza kanyargó erdészeti utakra nagyjából célirányosan felfestett kék R jelzésen a szõlõhegyi házig. A pontõr a kisméretû teraszon üldögél, és az Oltárci-rétrõl ismerõs aprószemû, finom almából is van nála. Ez pont jól fog esni, gondolom, és tényleg pont jólesik. Ülünk egy kicsit, és nem sokkal késõbb megint Vincze Zoliékkal váltjuk egymást.


Menj el a legmeredekebb helyig, ahol le lehet jutni a dombról. Ott visz le a turistaút. Juss le a dombról. Menj fel a következõ dombra és az azután következõre. Ülj le a farakásnál reggelizni. Vigyázz a lódarazsakkal! Menj tovább. Óvatosan osonj el a csapda mellett. Nincs benne semmi. Odébb csodálkozz rá a sárga sáv jelzésre. Végigértél a kilencvenegynéhány kilométeres körön. Most jön a neheze.


Lebotorkálunk a felnõttes fiatalosban az obornaki mûútra, majd kibotorkálunk az obornaki mûútról a fakitermeléses övezeten át a következõ dombra. Feltûnik, hogy a reggel még oly ígéretes felhõzet csaknem teljesen eltûnt az égrõl, és már most jóval melegebb van, mint amiben kényelmesen lehetne túrázni. Sebaj, ez a nap már nem a kényelemrõl szól (és itt még nem is ijesztgetem magam az elõttem álló vonatúttal). A dombról lejutni sokkal több erõfeszítést igényel, mint a feljutás igényelt, de ez a kisebbik gondom, a nagyobbik az újult erõvel rám törõ álmosság. Úgyhogy álmosan téblábolunk le a következõ völgybe és álmosan téblábolunk fel a kegytemplomig, letudva az utolsó igazán komoly emelkedõt. A templomnál leülünk, kihallatszik a miseének, Repkény felismeri és folytatja idekint halkan. Némi ücsörgés után továbbmegyünk, megállás nélkül haladunk át Homokkomáromon: ha megállnánk egy kávéra, annak legfeljebb vízhajtó hatása lenne, és arra most pont nincs szüksége egyikõnknek sem.


Juss át Hosszúvölgyre úgy, hogy nem üt el a misérõl hazafelé tartó autósok közül egy sem. Kanyarodj rá Hosszúvölgyben a zúzottkõvel felszórt, fehéren csillogó útra. Ne ijesztgesd megjelenéseddel az egyik kertben, medencében pancsoló gyerekeket, inkább húzzál tovább szépen. Ne felejts el az erdõt elérve bekanyarodni Zsigárd felé. Aludj nyugodtan a következõ pontig, nem maradsz le semmirõl.


Ha nem is a következõ pontig, de a következõ derékszögû kanyarig többet tartom csukva a szemem, mint nyitva. Sokkal kényelmesebb így. Aztán bekanyarodok Repkény nyomában és ott találom a bóját, még mindig az egykori kulcsosház kerítése közelében, spárgával egy betonoszlopra kötve. Leülünk a fûbe pihenni és étvágytalanul, kényszerûen eszegetni. Negyed órát adunk magunknak pihenésre, mielõtt nekiindulunk az utolsó, csaknem végig napsütötte nyolc kilométernek. Dél lesz pár perc múlva, jól állunk idõvel, nem sietünk, csak baktatunk csendben. Kisétálunk Zsigárdról, át a kis erdõsávon, át a csatorna hídján, majd ki a használaton kívüli buszfordulóhoz. Pontosítok: nem használaton kívüli, mert Vinczéék éppen igénybe veszik, mint árnyékos pihenõhelyet. Mégis érdemes volt megépíteni. Átslattyogunk a fõúton és a síneken, fel a palini akármilyen utcáig, ahol búcsút intünk a Szekszárd (– nagyon sok Alföld – Sátoraljaújhely) felé hívogató kék sávnak. Kerékpárút következik, lassan pergõ kilométerekkel, néhány elképedt kerékpárossal és egyetlen igazán pihenésre alkalmas hellyel az autópálya alatt. Itt veszem észre, hogy alig pár perce valóban csörgött a telefonom és nem csak képzeltem: SzLA érdeklõdik, hogy Homokkomáromban vagyunk-e épp, és utólag is boldog névnapot kíván a mellettem kókadozónak. Egészen felébreszt ez a telefonálás, úgyhogy átadom a jókívánságot és megyünk tovább.


Haladj el óvatosan a sírbolt mellett. Ha látsz valakit a kertben, azt valószínûleg csak képzeled. Inkább ne nézz a szemébe. Téveszd meg magad azzal, hogy az út túloldalán talán árnyékosabb lesz a járda, pedig pont nem. Keresztezd a belvárost kikerülõ nyomvonalon futó hetes fõutat a körforgalomnál és sétálj fel a fõtérig. Ne menj be a fõtérre! Nézd meg a cukrászdát a sarkon közelebbrõl, úgyis zárva fog tartani. Zárva is tart.


Behúzódunk az elsõ nagyobb árnyékos foltra, Vincze Zoliék utolérnek, kérdezik, minden rendben van-e. Nagyjából igen, csak némi árnyékra van szükségünk. Elhúznak fölfelé, mi várunk egy kicsit, nézegetem a téren sétáló társaságokat, családokat. Nyitva tartó fagyist nem látok sehol, úgyhogy megyünk mi is tovább, el a könyvtár mellett, fel a Rozgonyi utcához és végig rajta. Itt már eléggé valószínû, hogy teljesítjük a túrát. Földgömbös keresztezõdés, kék háztömb, büfé, cél. A szökõkútnál suvlaj falatozik és üdvözöl, elmondja, hogy õ kilépett a többiek elõl, mert aludni akart egy kicsit a hazavezetés elõtt, Vali beért délre, -rafter- pedig délután egyre.


Menj be a bójával ellátott bejáratnál az iskolába. Add oda a teleirkált, telepecsételt papírt a gyanakvó tekintetû embernek. Adni fog egy kicsi, színes, falevél alakú fémtárgyat. Megérkeztél.


Köszönetnyilvánítás következik, mert úgy érzem, hogy megérdemlik: köszönöm az útitársaimnak, Kerek repkénynek, Valinak, -rafter-nek, suvlajnak a lelkesítõ és lelkesedésben egy pillanatra meg nem ingó társaságot. Köszönöm a rendezõknek, hogy életben tartják ezt a túrát, ami igazából tetszik úgy, ahogy van, a kevés emberes ellenõrzõponttal és a cél elõtti végtelen aszfaltozással együtt. Köszönöm Repkény családjának a szentpéterföldi életmentõ depópontot. Nélkülük ez a túra sokkal nagyobb szenvedés lenne. Köszönöm minden Olvasónak, hogy volt türelme elolvasni ezt a sok sületlenséget, amit itt összehordtam.


A célban nagy megkönnyebbülésemre lerúgom a cipõt és megszabadulok a szanaszét lyukadt zoknitól. Elmegyek fürdeni, letépem a ragasztószalagot a lábamról, amelyet Bázakerettyén olyan könnyelmûen felragasztottam. Majdnem hozza magával az újratelt vízhólyagon lévõ bõrt is. Sebaj, felöltözve másik cipõt húzok úgyis a hazaútra. Közben megjelennek Repkény szülei és Dani ismét, elbúcsúzunk útitársainktól és a rendezõktõl, elmegyünk valamit enni, majd kapok egy fuvart a vasútállomásra. Repkénynek a szabadságolása megengedi, hogy a hétfõt még Lentiben töltse regenerálódással, nekem azonban vissza kell jutnom Budapestre. Ehhez a Nagykanizsáról átszállással elérhetõ, Balaton Expressz fantázianevû vonatot veszem igénybe. Jut is rá helyjegy, de a zsúfolt halberstadtin fészkelõdve már Fonyódon arra gondolok, hogy legközelebb be kell érni korábban és a hazautat a balatoni csúcsforgalommal terhelt irány helyett inkább Zalaszentiván felé indítani. Másnap meglepõen frissen ébredek, minden különösebb gond nélkül kezdõdik a hét, van idõ megtervezni a beszámolót és a következõ túrát.


-Kékdroid-


*Nem. Sõt. Senkinek nem tanácsolom, hogy ilyen felkészületlenül induljon el egy hosszú túrára. Nekünk most azért sikerült, mert (1) szerencsénk volt az idõjárással, (2) szerencsénk volt minden mással, és (3) kellõen nagy pontossággal tudtuk, hogy a túra mely szakaszában mire számíthatunk úgy az útvonalon, mint a saját állapotunk alakulásában.


Képek majd lesznek, amikor eldöntöm, hogy melyik képmegosztó szolgáltatót kellene bedönteni. (A tár pont hu-val kezdtem, az rég bedõlt, aztán átköltöztem a hungarotelre, az is bedõlt. Egy ideje most a fotoalbum pont hu-t nem érem el, ahová 2010 eleje óta töltögettem fel a túrákon készített képeket. Remélem, hogy megjavul, különben javíthatok egy csomó linket.)


Íme: Képek

 
 
Buda HatáránTúra éve: 20152015.08.13 21:44:09

Buda Határán 25B


Adyliget, indulás, piros szalagok mutatják az utat. Kilépünk Kerek repkénnyel, mert illene kiérni a pontra, és a rajtidõhöz képest fél óra elõnyünk sincs. Átbukunk a Hosszú-erdõ-hegy hátán, a Remete-szurdokba vezetõ csapás most meglepõen tiszta, könnyen járható. Ami pedig emellett különösen jólesik: nincs hõség, a mainál komfortosabb hõmérsékletet nem is tudok elképzelni egy nyári túrára. A kissé dzsungelszerûnek tûnõ Remete-szurdokon végigtrappolunk, majd a végén felsietünk a porosról sziklásra váltó kaptatón. Kilátás: János-hegy, Nagy-Kopasz, Nagykovácsi széle. Szép. Átsétálunk a K+ elágazásához, letelepszünk a magunkkal hozott kisszékekre és megkezdjük az ellenõrzõpontkodási tevékenységet. Kabátban, mert egy helyben ülve rövid idõ alatt elkezdünk fázni a szélben. Számos túrázó, köztük néhány régi ismerõs elhaladta után – köszönjük mindenkinek a megtisztelõ látogatást és a sok kínálást :) - megérkezik Anna és Gellért, söprûi minõségben. Bezárjuk a pontot, megyünk tovább, bejárhatnékunk van.


Budaligetrõl a regulat által is említett vízmûnél kanyarodunk ki, le a Jegenye-völgyek közül a középsõt csak érintjük, és rövid utcai átkötés után az alsóban túrázunk tovább. Homokkõalakzat fent, vízesés lent, kirándulók mindenütt. A Rózsika-forrásnál IldiH õriz egyedül pontot és mutatja a szalagozással feljavított régi sárga sávot, mint követendõ irányt. Felkanyargunk az új sárga sávig, majd ezen a Kötõk padjáig, ahol megcélozzuk a Szarvas-hegyi nyerget. Fent szép kilátás nyílik a tõlünk észak felé esõ hegyekre, a Kétágú-hegy távoli púpjától az innen pálcikaszerûnek látszó kilátóval ellátott Pilis-tetõn és Dobogókõn keresztül a Nagy-Kevély sziklás oldaláig. Itt tartunk egy rövid uzsonnázós pihenõt, mielõtt továbbkanyarognánk a gerincúton. A következõ kilátópont a Vera-pihenõ, a kisméretû fémtáblát majdnem teljesen körbenõtte a fa, a kilátás a Hármashatár-hegyre és Pesthidegkútra viszont továbbra is kiváló. Eleinte jelzett úton, majd a határköveket követve lemegyünk a Rozália-téglagyárhoz. A rekordlassan megújuló esztergomi vasútvonal útátjárója közelében vár a következõ ellenõrzõpont, nápolyit dézsmálok, ásványvizet azonban nem, mert akkor mind a három liter maradék vizet haza kellene cipelnem. Továbbmenve találkozunk az útvonal izgalmas újdonságaival, vagyis a patak gátjáról le kell térni, valahogy átkelni a mezõn, majd a vasárnap délután is meglepõen forgalmas 10-es fõúton. Megoldjuk, fõleg az utóbbi számít kihívásnak. Az ürömi Ürömi úton folytatjuk a kirándulást, szerencsére rövid idõ elteltével betérünk egy kisforgalmú utcára, amely visszavisz a korábbi rendezésekrõl ismerõs útvonalra. Aztán errõl is letérünk, mert a lekerített terület lekerítettségével nem szabad viccelni. Felkanyargunk a Péter-hegyre, be az erdõbe, mély víznyelõk mellett érjük el a dombtetõt és az oda helyezett ellenõrzõ zsírkrétát.


A tanösvényt követve az unalmas, de láthatóan kényszeresen nagyonegyedire tervezett házakkal teli felsõkategóriás lakóövezetbe térünk be egy kis idõre, ahol sikerül egy utcát elnézni és ezzel mintegy százhetven méterrel megtoldani a túra hosszát. Átsétálunk a Róka-hegyi kõfejtõbe, egy csomó falmászó mássza a falat, a bányaudvarban pedig Locusta és Bubu õriznek ellenõrzõpontot. Röviden beszámolnak a Stara Planina logisztikai vonatkozásairól. Sajnos a tartózkodást nem nyújthatjuk nagyon hosszúra, mert eleve kis késéssel érkeztünk és még két pontot be kell zárni. Kikapaszkodunk a bányából, megnézzük az alkonyati fényben egész idillinek tetszõ kaszásdûlõi lakótelepet és mögötte a belvárost, majd egy meredek csapáson leballagunk a piros sávra. Ezt egészen sokáig követjük, de mielõtt beleélhetnénk magunkat abba, hogy tartunk egy P85 majdnembejárást, letérünk Békásmegyer felé, aztán a letérésrõl is letérünk, szalagokat szedve szorgalmasan. Hétvéginek tûnõ házak között kanyargunk, a távolban a Szandavár, a Mátra és egész halványan a Bükk is látszik. Az Ezüst-hegyi kilátó hûlt helyénél Agárdi Pétert, pár száz méterrel arrébb, a Puszta-domb tetején Laurát és Lestatot találjuk. Lesétálunk Békásmegyerre, a célban türelmesen várakozó fõrendezõségnek kimagyarázzuk a késést, majd Gellértéknek köszönhetõen nem kell várni a hídon átjáró buszra, kapunk egy fuvart Káposztásmegyerig, ezt külön szeretném megköszönni. Nem mellesleg köszönöm a résztvevõknek, hogy eljöttek a túrára és természetesen köszönöm a társaságot mindenkinek!


-Kékdroid-


Képek az új képtárban

 
 
Lakótelepi Piknik Túra DunakesziTúra éve: 20152015.08.13 21:38:43

Dunakeszi Lakótelepi Piknik 25


A rajthelyre való eljutás során, már Dunakeszin, de még pont nem a rajtnál bevásárolok mindenféle egészségtelen harapnivalóból, mert a magammal hozott három liter víz mellé elfelejtettem eltenni az elõkészített kaját. Veszek továbbá papírzsebkendõt, mert abból az év ezen szakában sosem lehet elég. Pizzéria elõtt találom a rendezõséget, a piknikbõl most esõnapra áthelyezett túra lett – ami nem baj, mert az eredeti idõpontban nem tudtam volna eljönni. Kerek repkény most sem tud, amit saját bevallása szerint a hõségre (heh, ezt a beszámolót augusztusban írom, és igazából nincs sokkal melegebb) való tekintettel egyáltalán nem is bán. Fizetek, nevezési lapot töltök, nevezek, a kapott itinerben útleírás található, hozzá külön fekete-fehér térképmelléklet jár. Indulás elõtt beugrok egy kávéra, erõsre, fél kilenckor pedig sietõsen ellépek, mert délután tennivaló vár. Kikanyargok a lakóteleprõl, be a Duna árterébe, elõttem a pipacsos kaszálón túl gát és kútház mutatják a késõbbi útvonalat. Végigtrappolok az üdülõtelep felé, útközben találkozom túrázókkal, akik ugyanarra haladnak, és látok túrázókat, akik már dél felé tartva túráznak. A révhez vezetõ sétány vendéglátósai korai nyitásra készülõdnek, érthetõ, mára 35°C körülire jósolták a csúcshõmérsékletet, a népek várhatóan tódulnak majd a partra. Elérem a révet, a komp éppen a folyó közepénél tart, autókkal tele, és hiába nézem pár másodpercig, nem tudom eldönteni, hogy éppen közeledik vagy távolodik. Néhány lépéssel északabbra található a római kikötõerõd, a limesnek a barbaricumba helyezett elõörse, pontosabban az, ami megmaradt belõle. Körülötte kiállítás, a kiállításon az összeállított anyagon kívül vidám pontõrök, büszke tárlatvezetõ és nézelõdõ teljesítménytúrázók tekinthetõek meg. Többen vagyunk jelen, mint amikor tavasszal a kiváló Intercisa Múzeumban jártam, bár ez nem mutatvány, kettõ látogatóval el lehet érni.


Folytatom a túrát, tábla térít a partra, homokos ösvényen kanyargok, mellettem csónakok ringanak a kellemesen hûvös vízen. A Dunán túl a Visegrádi-hegység és a Pilis vonulatai kéklenek, lentebb a folyón a Megyeri híd pillérei uralják a látképet. A túra jelzéseit és tábláit követve bandukolok át a gátra, az ártéri fasor (erdõnek azért túlzás) mögött hatalmas, piros tolóhajó küzd fölfelé, egy ponton pedig a Kõ-hegy látszik meglepõen élesen, turistaházastól és sziklafalastól. A gát után aszfaltutat találok, kitérek nyugat felé, ahol az út végén különös épület áll a vízügyi létesítmény kertjében, fantasztikus vaskerítés mögött. Fogalmam sincs, hogy mi lehet. Továbbtrappolok, dûlõutakon közelítem meg a Temetõdombot, a jelölt irányban felkanyarodok, megállok egy pillanatra gyönyörködni a túlparti hegyek körvonalában, majd odasétálok a pontõrökhöz, bélyegzésért és szódáért.


Továbbhaladva megállapítom, hogy a helyrajzi számos térkép, amit már az elõzõ beszámolóban sem értettem, még mindig ott áll a Felsõtabán utcában. Biztos fontos. Hogy ne maradjunk hivatal nélkül, nemsokára megérkezem a kettes számú fõúthoz, és a fõúton a jelentõs gépjármûforgalom csekély mértékû feltartásának végrehajtásával egyidejûleg átkelést foganatosítva, megérkezésre kerülök a polgármesteri hivatal elõtt elhelyezést nyert közterületre. Vagyis átmegyek a fõtérre, innen a város egyetlen igazi vasútállomására – Dunakeszi alsó és ~ Gyártelep csak megállóhelyek – ahol új, masszív fémkerítés veszi rá a renitenseket az aluljáró használatára. A túloldalon trianoni emlékhely, örömmel látom, hogy a zászlókat normális állapotúra cserélték. Leballagok a kerékpárúton az alagi lóversenypályához, ahol a túra útjelzõ táblája egy mellékbejáraton keresztül invitál a pálya gyepére. Örömmel hagyom magam mögött a forgalmas országút mellett húzódó forgalmas kerékpárutat, úgy is, hogy az árnyékosabb. Még sosem teljesítménytúráztam lóversenypályán, most ez is megvalósul. A pálya fordulójánál el kell térni a kertek alatt Alag felé, így teszek, és hamarosan meg is érkezem, a korábbról ismerõs állattelep, a napszítta zöld fémlemez-építmény és az éppen használatban lévõ paintballpálya mentén megérkezem az alagi templomromhoz. Itt egy szelet csokit kapok és szódát is kapnék, ha kérnék, de nem kérek, mert minden korty víz után újult erõvel tör rám az allergia. Most is tör, ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy megnézzem a templomot megint.


A Fót felé vezetõ utat veszem igénybe az M2-es autóút (micsoda hülyeség metrót elnevezni országutakról) és a veresegyházi vasútvonal keresztezéséhez, ezt enyhén szemetes letérõnél kell elhagyni egy akácos-tölgyesben kanyargó csapásért. A csapás végén hátat fordítok a vasúti töltésnek és széles földúton sétálok a sikátorpusztai templomrom felé, amelyet távolról csak a szántásban álló facsoportról ismerhet fel az avatott szem. A facsoporthoz a helyszínen táblázás irányítja a túrázót, irányulok, bent a fák között az ismertetõ mellé kilógatott filctollal igazolom, hogy itt is jártam. Visszatérek a földútra, hamarosan utolérem Ferlán Ildikót, akivel aztán a célig túrázunk együtt. Átkelünk a fóti úton, egy darabig fakitermelés sújtotta övezetben próbálunk haladni, aztán megérkezünk az egykori alagi útra, amely Alagimajor megállóhelynél véget ér. Éppen érkezik a páros személyvonat, egy szóló fehér-kék Flirt képében. Átballagunk a kiserdõn, majd a vasút mentén haladva jobb környezetben dokumentálható az elõzõ vonat páratlan párja. Fót határáig kell felsétálni, mellettünk filmstúdió terül el, ezúttal feltûnõ díszletépület nélkül. Fótot az M2-es fölött hagyjuk el, visszatérünk Dunakeszire, régi temetõ kerítésén vár a következõ ellenõrzõhely, filctollal rajzolunk áthúzott L betût, amelyet a tavalyi beszámolóban sem jelenített meg Dru Pál motorja.


Innen egy darabig a dunamenti elõvárosokat elkerülõ fõút mentén földúton, majd a ma már többször érintett, fóti áruházrendszert megcélzó országúton sétálunk dél felé. Találkozunk az autóból az útvonalat ellenõrzõ fõrendezõvel, majdnem pont ott, ahol be kell térni a lovasok területe felé. Itt elbotladozunk egy kicsit, felettünk vitorlázó és motoros gépek húznak el, majd megérkezünk a repülõtérre, ahol újabb, szódát kínáló ellenõrzõpont vár. Mivel már kellõen kiszomjaztam, most élek a szódaivás lehetõségével. A vitorlázórepülés lehetõségét kihagyva folytatjuk a túrát, fenyvesben, majd Dunakeszi utcáin egészen addig, amíg a vasút melletti rézsû tetejéhez nem érünk. Végigdöcögünk a töltés tetején, majd le az utcaszintre és végül egy csatorna átereszével kombinált aluljárón át a sínek alatt. Áthaladó jármû természetesen pont nem jön, de sebaj, vigasztal, hogy innen már csak néhány lépés a cél. A reggel külön megvett pizzajegyért megkapom a szelet pizzát, vásárolok hozzá egy pohár jó hideg gyümölcslét, majd elbúcsúzom a rendezõktõl és útitársamtól – ezúton is köszönöm a túrát és a társaságot! Jópofa kis túra ez, ha éppen belefér valakinek az idejébe, egy látogatást megérhet.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Mindszenty Bíboros EmléktúraTúra éve: 20152015.05.31 16:03:18

Mindszenty bíboros emléktúra


Május közepéhez képest hűvös időben szállunk le Kerek repkénnyel a Zalaegerszeg-Szombathely vonatról. Vasváron járunk, péntek este van és az ügyeletes forgalmi szolgálattevõ útmutatása alapján vágunk neki a helyi kemping felé vezetõ útnak. A létesítményt második próbálkozásra sikerül is megtalálni (elsõre a parkerdõben kötünk ki), ami csak azért nem annyira ciki, mert legutóbb enyhén napszúrásos állapotban jártam erre. A töksötét kemping töksötét épületeit látva egy pillanatra elbizonytalanodunk, ám mielõtt a telefon felé nyúlnék útbaigazítást keresve, megjelenik a kemping képviselõje Vándor Csillag és Heyjoe társaságában. Deus ex machina, hogy egy híres izlandi közmondással éljek. Ezen találkozás eredményeként sátrazás helyett bungalóban alhatunk, ami egyrészt nem olyan hideg, másrészt pedig nem kell másnap reggel a vizes sátrat elpakolni, majd késõbb egy alkalmas helyen kicsomagolni, megszárítani és újra elpakolni. Szombaton így kipihenten ébredünk (Vándor Csillagék a Kõszegi-hegységbe mennek geoládás eseményre, velük reggel nem is találkozunk), kint párás, felhõs égbolt fogad, ehhez képest esõt egész nap nem kapunk, sõt, az enyhén hûvös, felhõs idõben kifejezetten kényelmes nagyzsákkal túrázni. A kulcsot a megbeszélteknek megfelelõen leadjuk a pótrecepcióként szolgáló kocsmában, és besétálunk a domonkos kolostorhoz, ahol benevezhetünk a túrára. Itt már megismerem a helyszínt és a környezetet tavalyelõttrõl, a Nagy Gáspár emléktúráról. Benevezünk – nincs nevdíj – és megkapjuk az egylapos itinert, benne színes (!) térképpel, amelyen piros kiemelés jelzi a követendõ utat. Ezen kívül van még négy hely bélyegzésnek, és egy hely a rajtszámnak, de az útvonal egyszerûsége, a túra hossza és szintemelkedése nem is igazán indokol mást. Nevezés után útnak indulunk, ötvenvalahányadikokként.


Vasvárról az Oszkón keresztül Zalabérre vezetõ harmadrendû úton távozunk, egy ideig ezt követi a Mária út itteni, piros M-mel jelzett ága is. A városközpontban mindenféle szép házak, ivókút, májusfa, faragott bagoly tekinthetõ meg, és ha az idõnk engedné, a római sáncokat is jó lenne megnézni. Ehelyett kisétálunk a gyér forgalmú aszfalton, a határban rengeteg repce (szerencsémre már elvirágzott), búza és egy bazi nagy üzem, amelyik négy pályázaton is nyert pénzt. Az egymás mellett álló négy óriásplakát legalábbis erre utal. Hamarosan becsatlakozik a vasútállomás felõl érkezõ piros sáv balról, az országutat immár két jelzés követésének boldog tudatában tapodhatjuk. Mellettünk az erdõk fenyõfákkal vegyített fehér akácosként jelennek meg. Jobbra jelzések válnak el tõlünk délkelet felé, de mi rendületlenül megyünk tovább a piros sáv letéréséig, ahol is az aszfaltra fújt jelölõfesték a Sándor-lépcsõ helyett továbbirányít Oszkó felé. Rémlik is, hogy a rajtban volt errõl egy térkép kitéve. (A célban pedig megtudjuk, hogy favágás miatt vált nehezen járhatóvá a kikerült szakasz.) Az 1234-es szelvénykõ közelében keresztezzük a Nagykanizsa-Szombathely vasútvonalat, majd egy lerobbant buszmegállónál betérünk az egykori oszkói vasútállomás felé. A hely már csak nevében õrzi a vasút emlékét, 1976-ben korrigáltak a nyomvonalon. Több tábla által hangsúlyozottan magánjellegû, széles dózerútra térünk az erdei településen. Ez az egykori római katonák útja, tehát, ha minden igaz, akkor kétezer, plusz-mínusz néhány száz éves nyomvonalat követünk. Kétezer évvel ezelõtt azonban még biztos nem volt bekamerázva semmi a környéken, és a be nem kamerázás tényét sem jelezték mûanyag táblákon, most azonban kamera és ezt hirdetõ tábla is akad a semmi közepén.


Keresztezünk egy másik, a miénkhez hasonlóan széles utat, majd ismerõsnek tûnõ túratársat érünk be egy kanyarban. Egykori évfolyamtársamat van szerencsém újra látni, eldumálunk a Jeli Arborétumig, közben utolérve a túrán zarándokcsoportként részt vevõ, nagy létszámú társaságot. Feltûnik menet közben, hogy szalagozás helyett lufi jelöli a letérést a dózerútról, és az is, hogy egy kinyitott hátsó ajtón érkezünk meg az arborétum területére. Repkény már sokszor mesélt arról, hogy micsoda elképesztõ mennyiségû rododendron – magyarul havasszépe – található itt és micsoda elképesztõ színváltozatokban, de saját szememmel látni mégiscsak más. Azt is megbeszéltük korábban, hogy az arborétumra annyi idõt szánunk, amennyi csak belefér a szintidõbe, tehát elbúcsúzom ex-kollégámtól, és Repkénnyel kimegyünk a pénztárhoz, veszünk jegyet, letesszük a csomagjainkat (sátrastul-mindenestül azért mégiscsak kényelmetlen lenne a nézelõdés) és visszamegyünk növényeket nézni. Látnivaló márpedig akad bõven, a havasszépéken túl lehetetlenül sokféle fenyõ, cédrus és egyéb fák sorakoznak bent, valamint meglátogatható egy két hete átadott kilátó, amit elõzõ este Heyjoe is említett. Forrás is akad, ami a tábla szerint nem ivóvíz, de Hétforrás a neve, ami itt Vas megyében elég népszerûnek tûnik. Bõ másfél órát kószálunk odabent, majd kimegyünk és a parkoló sarkában ücsörgõ pontõrnél bejelentkezünk egy bélyegzésre.


Dél felé indulunk tovább, a római katonákat elengedtünk útjukon, az általunk követendõ irányban a Borhordó út húzódik, piros és sárga sáv jelzésekkel. Odébb a sárgát követve eltérünk az oszkói szõlõhegy felé, ezt nyugatról kerüljük meg. Régi, magas fûvel benõtt présházak mállanak csendben a domboldalban, köztük az 1804-ben épült, mûemlékként nyilvántartott Németh-pince. Találkozunk egy nagyobb csapat túrázóval, majd egy kõkeresztnél ismét kelet felé kanyarodunk és felsétálunk a térképen Hegypásztorpinceként jelölt épületcsoporthoz. Itt egy laza csoportban jó állapotúra felújított régi házakat és gazdasági épületeket találunk, mindezt az ökoturisztikai, nagyonfenntartható vonalon tálalják, amire vélhetõen megfelelõ kereslet is mutatkozik. A helyszín mindenesetre szépen gondozott, igényes. A pontõr lányok az egyik épület tornácán ülve õrzik a pontot, a bélyegzés idejére állunk meg náluk és ballagunk is tovább. Kis harangtornyos kápolna mellett, a Mária út lilára festett kapujánál térünk vissza az erdõbe, a pincéknél olvasott tájékoztató szerint világháborús aknatölcsérek szegélyezik az utat, élõhelyet jelentve a bennük álló vizek lakóinak. Hamarosan újra elérjük a széles Borhordó utat, de csak keresztezzük, és gyengébb, ritkán járt földúton bandukolunk tovább.


A mindenütt virágzó fehér akácra telepített méhkasokat elhagyva lassan kiérünk az erdõbõl, ligetes dombháton, majd búzatábla mentén kanyarodunk rá a Csehimindszentet rejtõ völgyre. Leereszkedünk ebbe a völgybe, átkelünk a patakon, amely most inkább csak vízmosás, és felsétálunk a túra végpontját jelentõ faluba. Díjazásként kitûzõt és emléklapot kapunk, frissítésként pedig teát, zsíros kenyeret, valamint vörösbort lehet vételezni. A plébános szakvezetésével megnézhetjük az éppen felszentelés elõtt álló templomot – megerõsítették az alapozását, megszüntették a felázást, valamint új oltárképet és berendezést kapott – a polgármester pedig a Mindszenty-szülõházban vezet körbe. Fél négy körül igénybe vesszük a rendezõi különjáratot a vasvári vasútállomásig, ahonnan Szombathely felé indulunk haza. Szeretném megköszönni a túrát a rendezõknek, a társaságot Kerek repkénynek és a csehimindszenti idegenvezetést a vezetõinknek. Ezt a túrát csak ajánlani tudom, annak is, aki virágnézegetni akar és annak is, akit a történelmi-egyházi vonatkozás érdekel – mindkét szempontból érdemes eljönni.


-Kékdroid-


Képek (sok rododendronnal)

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20152015.05.31 15:47:39

Õrség 50


Fél hetes rajtidõ kerül az itinerre, aztán eszembe jut, hogy egy kávét mégiscsak jó lenne meginni indulás elõtt, úgyhogy erre a csekély sportszakmai kihívást jelentõ mikrorésztávra is elcsábítom az éppen SzLA-val társalgó Kerek repkényt. Az itiner – a szokásos szép, színes, térképes példány, táv- és szintadatos betétlappal – most még olvasatlanul megy a táskába. Kávézás után hagyjuk el az õriszentpéteri általános iskolát, majd nem sokkal késõbb az Õriszentpéter központjaként mûködõ Városszert. Közben egy ismerõsnek tûnõ autóban Pinkert Laciékat üdvözölhetjük, félúton járunk a templomszeri ellenõrzõpont felé. A körülmények ideálisak: napsütés, felhõmentes, ám párás aljú égbolt, száraz talaj, bónusz madárdal, ezúttal fõleg léprigó hangját hallani. Repkény megáll lila akácot fényképezni, majd faliújságként mûködõ kerekes kút mellett sétálunk el. A Lendvai-házaspár által üzemeltetett elsõ ellenõrzõpontnál ezúttal kihagyjuk a templom meglátogatását, lendületesen továbbsétálunk, hogy Keserûszernél bekanyarodjunk a most éppen állott vizû Zala közvetlen közelébe. Feltûnõ változás no1., a Zala hídjánál hiányzik az egy tonnás korlátozás jelölése; no2., egy tábla a madárbarát kaszálás fontosságára hívja fel a figyelmet, átlátszó háttérben mûanyag madárral.


A patak kanyargós völgyét követjük a vadászházig, a pontõröknek a réthez képest másként zöld láthatósági mellénye messzirõl virít. Végül is, ez a feladata. Mármint a mellénynek, nem a pontõrnek. A ház mögött a forrás mûködik, egy bögrényit töltök belõle, pezsgõtablettát oldunk benne. A túra útvonalának elsõ számú, friss módosulása miatt innen egyenesen a szlovén határ felé haladunk tovább, kimarad Szalafõ a múzeumfaluval. Helyette – és a hosszú aszfaltos, országúti szakasz helyett – hosszú erdei szakaszt kapunk, eleinte szögegyenes, enyhén emelkedõ dózerúttal. Utóbbi felvisz egy magaslatra, majd a sûrûn festett, friss jelzések bevisznek az erdõbe, ahol mindenféle hangulatos csapásokon bóklászunk tovább. Ez a rész nagyon jól el lett találva. Alig teszünk meg néhány kilométert a vadászháztól induló sárga sávon, amikor hirtelen elérjük a Vasfüggöny turistautat és valamivel odébb az államhatárt. Innentõl már ismerõs a terep, kikerüljük az ellenõrzõponttalanított ifjúsági szállót és az autós közlekedés elõl elzárt kerékpárúton (amint késõbb tanult túratársam rámutat, ezzel a szálló szabályosan megközelíthetetlennek számít szilárd burkolatú úton személyautóval) letalpalunk Õrihódos szélére.


Nem maradunk sokáig a vasúti fuvarozás által leginkább a határállomásáról ismert faluban: libikókás pihenõhelynél felkirándulunk egy mesterséges tó gátjára és be az erdõbe, amelyben egészen Dolány határáig hûsölhetünk. A falut elérve a kocsma, a májusfa és a bedobozolt régi tûzoltókocsi, valamint néhány érdekes színvilágúra festett családi ház mellett sétálunk be a templomig. Az itteni ellenõrzõpontot Kiscsibész topiktárs õrzi, pillanatnyilag egyedül. Szörpöt és müzlit lehet nála vételezni, élünk a lehetõséggel. Számomra ismét új útszakasz következik, nem a réten kell átvágni és eltérni a völgyek között Bûdfalva felé, hanem a lehetõségekhez képest egyenesen északnak megyünk, a határsávot a lehetõ legrövidebb úton megcélozva. Dolányt egy lámák, pontosabban alpakák tenyésztésével foglalkozó telep mellett hagyjuk el végleg. Eredeti. Odébb felfedezem a felelõs gyepgazdálkodásra intõ tábla szlovén változatát, ezen másikfajta madár látható, ugyanúgy áttetszõ plexi háttérrel. Felmegyünk a határra, ezalatt szép csendben elkezd befelhõsödni az ég. Legalább nincs olyan nagyon meleg, mint lehetne. A határkövek sorát elérve nyugat felé kanyarodunk, erdõben kanyargó, letaposott csapást követünk az A/130. jelû határkõ utánig, ahol egy pillanatra érintjük a túra korábbi nyomvonalát (ami Bûdfalva felõl érkezett és itt kanyarodott nyugat felé), majd visszatúrázunk Magyarországra.


Poros, kavicsos úton lépünk be Orfalura, az üdvözlõ táblán a helyi haranglábat jelenítették meg stilizálva, a harangot egy nagyon is valódi csengettyû helyettesíti. Néhány szép porta mellett pihenõhelyet érünk el, a felirat alapján ez a Vend-Ég Menedék. A 2005-re datált faépítményben egy rövid, kézzel írt tájékoztatón olvashatja el az errejáró Orfalu rövid történetét és Nemecz Tibor: Vend-Vidék címû versét. A pihenõ mellett üveges szekrényben egy csomó agyagedényt állítottak ki. Nem mondhatja senki, hogy nem gondoltak a látnivalókra fogékony turistákra. Kicsit odébb az Áfonyás tanösvény tábláján találjuk az ellenõrzõpont felé mutató nyilat, innen hat perc sétára az ellenõrzõpontot. A pontõri minõségben megjelenõ Matécz-családnak egy teaházban találtak helyet a rendezõk. Ha jól meggondolom, életemben most elõször lépek be egy teaházba, és korábban nem is sejtettem, hogy erre pont egy teljesítménytúrán, az ország nyugati majdnemlegvégén kerülhet sor. Bent teából, szörpbõl és sörbõl lehet választani, Repkény az elsõ lehetõséget választja, én a másodikat. Vásárolható továbbá kecskesajttál, ezt a lehetõséget sem hagyjuk ki, és kecskesajttal feltöltve hagyjuk el a helyszínt. Remélem, bejön a bolt és még sokáig jöhetünk teaházazni Orfalura.


A piros sávig aszfaltozunk a forgalmasnak nehezen nevezhetõ orfalui bekötõúton, itt északkelet felé kanyarodunk, betérve az erdõbe. Egy kanyarban megpróbáljuk megbecsülni, milyen mély a nagyon mély kút, de a segédeszközként bedobott kavics csobbanását nem hallom meg. Biztos eléggé nagyon mély. Néhány száz méterrel arréb Repkény hasra veti magát néhány gõte elõtt, akik egy állott vizû pocsolyában ázdogálnak. Nem a kétéltûek iránti tiszteletét akarja kifejezni, hanem fotózáshoz próbál megfelelõ szöget találni, sajnos sikertelenül. Pedig még a nyugalmi állapotukból is megpróbáljuk kizökkenteni õket, hiába. A gõtéken felbuzdulva Balázsfalva szélén benézzük az egyébként teljesen jól jelzett letérést, jutalmul szép kilátást kapunk a Bedi család által állított kõkereszttõl. Visszamegyünk az útvonalra, lecammogunk Farkasfára, a falu – elnézést: városrész – szélén ludak perelnek az arrajárókkal, odébb újszerû teniszpálya tûnik fel. Farkasfa Open. SzLA és családja a szokásos helyen õrzi a zsíros kenyeret. Leülünk beszélgetni, zsíros kenyerezni és a kapott bón beváltásával vett sört elfogyasztani, aztán még többet beszélgetni. Induláskor Laci069-cel váltjuk egymást, aztán sietünk, mert szintidõbõl a táv rövidülése miatt idén kevesebb van, mint korábban volt.


Kint a kocsmázás elõtti, enyhén esõre álló idõ fogad, ez egészen Kondorfáig kísér, ahol majd pár percre kapunk egy kis csalóka napsütést. Addig ki kell kapaszkodnunk azonban Farkasfáról, magunk mögött hagyni a telkeket, és újra az erdõben bóklászni egy sort. Némelyik út olyan, mintha egyébként nem is használnák, leszámítva ennek a túrának a bejáróit, teljesítõit. Vegyes fenyõ- és nemfenyõerdõkben sétálva érkezünk le a most még a gyengén csordogálónak is alig nevezhetõ Lugos-patak völgyébe. A patakmedert Kondorfáig követjük, itt megszabadulok az útvonalon felszedett, koszosságából ítélve nem ma elhagyott mûanyag palacktól. A ponton talpalóék ülnek, egy közepesen besörözött helybéli faggatja õket arról, hogy miféle kirándulás ez. Egy szinttel kintebb pihenünk egy kicsit, túratárs beszél a pultosnak a Kinizsirõl, egy asztalnál a fröccsét iszogató néni beszélget ifjú asztaltársával arról, hogy valami azért mégsem normális dolog. Valószínûleg nem a túrázásra gondol, de ezt így gyors egymásutánban hallgatni legalábbis mókás. Összefutunk a rendezés ügyében erre járó Rakk Gyulával, aki láthatóan nagy elánnal jön valamerrõl és megy valamerre. Indulunk tovább, a korábban említett csalóka napsütés véget is ér, ahogy elérjük a falu szélét. A korábbihoz képest még korábbi útvonalra térünk, a piros sávot követjük, eleinte a patak völgyével és Kondorfával párhuzamosan. Magas fenyõk tövébe telepített pihenõhelyen érjük el az erdõt, majd kikapaszkodunk a völgybõl, dombhátakon hullámvasutazunk tovább. A hátunk mögül néhány mennydörgés hallatszik, itt lent pedig nagyon sûrû a levegõ. Az esõ ellen nincs kifogásom, de egy komoly viharban mégsem érzem biztonságban magam idekint. Sietünk tovább. Nem annyira mellékes információ, hogy ez az útszakasz is csaknem végig sûrû erdõn vezet keresztül. Elérjük a Dó-rétet és a közepén álló hatalmas hársfát, megkerüljük a fa körüli zsombékost, a túloldalon krepp szalag lengedez a szélben. Mindenféle minõségû úton haladva érkezünk le a Bárkás-tavi esõházhoz, éppen az esõ kezdetekor, tehát rendeltetésének megfelelõen vesszük igénybe az építményt. A ponton nápolyival kínálnak, és elfoglaljuk az épp induló, aztán az indulást mégis egy késõbbi idõpillanatra halasztó Vakond87-ék helyét.


Eszünk néhány falatot a saját, ezidáig szinte érintetlen készletünkbõl, aztán csatlakozunk a Barta Zsuzsiból, Vakond87-bõl és CsÁ-ból álló trióhoz és kitrappolunk az enyhén szitáló esõre. Az országútnál valószínûtlen irányból érkezik néhány rövidebb távos túrázó, a pont felõl érdeklõdnek. Bevesszük magunkat az ispánki átkötõre, dombról le, dombra fel, és ott is vagyunk, egyenesen a világ közepén. Az ellenõrzõpont Renátáék kezelésében a mûvelõdési ház tornácán található, itt is kapunk nápolyit, továbbá vizet, továbbá száraz helyet, ahol ezeket elfogyaszthatjuk. Utána ballagunk tovább, ki Ispánkról, el a Nyugati utcai buszmegálló és egy kerékpáros turisztikai tájékoztató mellett. Utóbbi egy térképes táblából és egy öt kerékpár tárolására alkalmas tárolóból áll. A kerékpártároló célközönsége alatt valószínûleg a tábla kerékpáros megtekintõire gondoltak, közülük is azokra, akik kettõ kötõjel kilenc másodpercnél több idõt szánnak a megtekintésre. Hagyjuk. A továbbiakban még egyszer keresztezzük az ispánki aszfaltutat, majd erdõben, az Ispánki-patak völgyében folytatjuk a túrát. Valahonnan felsír egy panaszos hang, madárra gondolnék elõször, de az elöl haladó lányok határozottan állítják, hogy õzgidát láttak. És valóban: Repkény közelebb, de nem túl közelre merészkedik, hogy legalább a fényképezõgép meglássa az idõközben elcsendesült jószágot a susnyásban.


A patakvölgyet és a hosszasan követett düledezõ kerítést egy határozott kanyarral hagyjuk el, átvágunk egy réten és egy terebélyes fa tövében megtaláljuk az utolsó, önkiszolgáló ellenõrzõpontot, valamint a túráról videót forgató Lipák Istvánt. A bélyegzõnek madáretetõszerû építményt készítettek. Egy szántó szélén vezet tovább az út, errõl térünk le hamarosan a Zala völgyébe, és az Alszeren át a célba. Átvesszük a díjazást, elõtte azonban jelezzük, hogy mindketten elszámoltuk a teljesítéseink számát, a két szám különbsége azonban állandó. Köszönöm a túrát a rendezõségnek, köszönöm a társaságot minden útitársamnak! A célban ücsörögve találkozunk még Szabó Zsuzsával és Pinkert Lacival és még egy csomó túrázóval is, majd Repkény édesanyja szállít személyautóval vissza a szomszéd megyébe.


-Kékdroid-


Képek

 
 
AndezitTúra éve: 20152015.05.31 15:36:25

Andezit 30


„Add vissza a félnégyes vonatot” - a rakodó oldalára festett kívánság Acsa-Erdõkürtön található, a következõ megálló Galgaguta lesz. Utóbbin megállás után hatan válunk meg a Balassagyarmat felé továbbzötyögõ szóló, retró festésû bézétõl: négy másik lelkes túrázó plusz Kerek repkénnyel mi ketten. Rengeteg idõnk van a rajtig, köszönhetõen annak, hogy a reggeli elsõ, ötven kilométeren húsz percet késõ Budapest – Eger gyorsvonat jegyvizsgálója telefon segítségével biztosította a csatlakozást. Teszünk egy kört Galgagután, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy nyitva tartó kocsmára, vagy egyéb kávélelõhelyre találjunk. Észak felé térve találunk világháborús és millenniumi emlékmûveket, imaházat és mindenféle bezárt boltot. Dél felé az egyetlen nyitva lévõ kereskedelmi üzem egy régivágású kisbenzinkút, ahol kávé értékesítésével még automatás szinten sem foglalkoznak. A rajtnál közben elkezdenek nyüzsögni a rendezõk és két helybéli bácsi, akik a tájház megtekintését ajánlják minden túrázó figyelmébe. Mivel idõvel bõven el vagyunk eresztve, megtekintjük a szóban forgó tájházat, itt egy szobát rendeztek be a tájházakban általában bemutatott tárgyakkal – rokka, egy csomó dunyha, képek, festett tányérok, népviselet, mindenféle szerszámok tekinthetõek meg. Eszembe jut, hogy ezen tárgyak egy részét nagyszüleim is csak gyerekként látták mindennapi használatban. A vendégkönyvbe írás fontosságát a két bácsi valamiért többször is fontosnak tartja kiemelni, tehát írunk a vendégkönyvbe. Tájházazást követõen benevezünk, kapunk itinert és ráragasztott matricát a nevünkkel és rajtidõnkkel. Az itinerben színes térkép van és táblázat a szokásos adatsorokkal és mindenféle leírások, azóta becsszó megnéztem itthon is. A terepen a jó jelzettség miatt nem sokat használtam õket, leszámítva persze az utolsó oldalt, ahová bélyegeztek.


A rajtban külön felirattal figyelmeztetnek az elsõ, vanyarci ellenõrzõpontot érintõ változásokra, ezt megnézzük és végre ellépünk, néhányadikként az egyelõre pár tucat fõbõl álló mezõnyben. Felhõtlen égbolt alatt trappolunk ki Galgagutáról, a Nap az elõttünk lévõ domb mögül süt le a tájra, ideális idõnk van ma túrázni. Átkelünk a Galga hídján, gyümölcsösök között ballagunk fel a Kopasz-hegy oldalában, a távolban szántók váltakoznak zöldülõben lévõ erdõkkel, észak felé a dombok fölött kivehetõ a Szandavár magányos falmaradványa. Kerítés mentén, enyhén nyomvályús szekérúton ereszkedünk le a Vanyarcot rejtõ tágas völgybe, amely, ha nem is katlanra, de legalább tálra emlékeztet. Csoffadt, kútja kávájától megfosztott gém után érkezünk le a Bercel felõl érkezõ országútra, ezen bandukolunk be Vanyarcra. A Nógrád Volán Rába Contactja pihen egy nagyobb keresztezõdésben, odébb a játszótéren felirat hívja fel a figyelmet a rutinból érkezõknek, hogy máshol keressék az ellenõrzõpontot, és ezt a másholt is definiálja. Magánház udvarában várnak a pontõrök, tõlük egy-egy croissant-t kapunk reggelire, a házigazdáktól pedig az ásványkiállítás megtekintését. Nevezett kiállítás ékessége egy méretes, megkövült, egyben maradt fatörzs és még jópár hasonló, megkövült darab. Idegenvezetõnk biztat, hogy némelyiket emeljük meg bátran – a puhafának látszó darab meglepõen súlyos, holott nyilván tudom, hogy a „megkövült” szó nem csak a fa külsejére vonatkozik. Üvegtárlókban egy sor más ásványdarab is része a kiállításnak, helybéli és távolabbi darabok, beleértve a túra névadóját, valamint néhány opalátot, faopált, levéllenyomatos mészkövet, egy különösen szép darab achátot és egyebeket.


A kiállítás-ellenõrzõpont után az általam korábban megismerthez képest új útvonalon folytatjuk a túrát, a Mária út észak-déli ágának kék M-eit követjük néhány kilométeren keresztül. Dûlõutakon sétálunk, enyhe szél hût közben, és kellõ magasságból minden irányban csudajó kilátásunk van: ha akarjuk, a Mátrára, ha akarjuk a Cserhát déli lankáira, és ha akarjuk, a Naszály távolabb kéklõ tömbjére. Néhol tanösvény tábláin olvashatunk a környék nevezetességeirõl és a tanösvényeken általában megismertetni kívánt dolgokkal. A teljesség igénye nélkül: itt is volt például egy Pogányvár nevû erõd, Vanyarc is teljesen elnéptelenedett a török idõkben, a búbos pacsirta tömege 37-50 gramm, a kékhátú galambgomba pedig ehetõ. Tanösvényeknél gyakran gondolok arra, hogy a gyakran és sokfelé túrázó felhasználónak talán mókás szinte ugyanazt (természetesen ezalatt fõleg a biológiai témájú leírásokra gondolok) elolvasni a tanösvények tábláin a Zempléntõl Zaláig, de ha csak egy iskolás osztályt is kihoznak ide a környékrõl, nekik megfelelõ tálalással érdekes és hasznos lehet az ilyesmi. Szép lassan betérünk a Nagy-hegy környéki erdõbe, egy asztal képez félkész pihenõhelyet egy kanyarban, majd váratlanul megérkezik mellénk a zöld sáv dél felõl. Újszerû pihenõ- és bemutatóhelyen vár a kétfõs pontõrség, a helyszín a béri kõtár, természetesen kövekkel és egy csomó tájékoztató táblával. Megtekintjük a látnivalókat, és a zöld háromszögön felnézünk a kilátóhelyre, kárpótlásul a terelés miatt kihagyott hegytetõért. A kilátás innen sem rossz, sõt. Visszatértünkkor összetalálkozunk az érkezõ Bell Sanyiékkal, beszélgetünk egy kicsit, majd továbbállunk.


Rétet kerülünk meg, lent tájékoztató jellegû, faragott kõtömb mutatja az utat oda, ahonnan érkezünk. Hosszú, völgybéli menetelés következik, krosszmotoros aláfestéssel, akik a szalagozott és jelzett csapással párhuzamos földutat veszik igénybe. Átlábalunk egy patakon, majd a Szandavár tömbje egy kanyarnál szép lassan elénk kerül. Betérünk Ordaspusztára, feltûnik, hogy a telep szélén álló ingatlan mintha ki lenne pucolva a gazból. Az ellenõrzõpontot Csiba Toneszék viszik, akik kompakt sütõberendezésen készítenek maguknak ellátmányt. Mi itt inni kapunk, jaffa ízesítésû szörp formájában, egy bögrényit fogyasztok. Ülünk egy kicsit, Repkény megtízóraizik saját készletbõl, amelyet reggel kenyérbõl és kolbászból állítottunk össze. Továbbálláskor két dolog tûnik fel, az egyik egy fémtáblára festett zöld levél jelzés, amelybõl hirtelen többet nem is veszek észre, a másik pedig a házioltár-elefánt valamelyik épületnél. Jól jelzett utakon, fokozatosan emelkedve, szántók, erdõk szélén baktatunk el a Szandavár aljáig, ahol minden elõzetes tájékozódás ellenére rácsodálkozom a Kéktúra elterelt mivoltára és a leszürkézett jelzésekre. Kár érte, gondolom hangosan. Felkanyargunk a szûk csapáson, néha hátranézve a láthatáron magasodó Mátra csúcsaira.


Fent a kilátást a két pontõr és az általuk adott szelet csoki társaságában nézzük meg tüzetesebben nyugat felé. Kicsit fentebb pontõrök már nincsenek, és a csoki is tragikus hirtelenséggel fogy el, cserébe a kilátás további égtájak felé nyílik meg. A párás levegõ miatt olyan nagyon messzire azért nem látni el, nyugatra a Börzsönynek, északkeletre a Karancsnak is csupán homályos körvonala vehetõ ki a láthatáron. Körbesétálunk a várban, amennyire a meglévõ ösvények engedik, majd lekirándulunk a hegyrõl, az eddigi zöld rom kék színû párján. Feltûnik, hogy az OKT útvonaláról egész csekély a kitérõ, ha valakit egy kicsit is érdekelnek a várak, akkor ez még a rövidebb úton meglátogathatóak közé tartozik (pl. Szádvárhoz vagy Regéc várához képest). Lentebb, ellenállva a béri kõtár felé csábító tömbök csábításának tovább sétálunk Becske felé, eleinte a kék sávot követve, majd szalagozott úton a helyi sztúpa felé eltérve. Kikerülünk egy meglepett siklót, aki érthetõ okokból nem akar modellt állni fényképhez, inkább sértõdötten bekúszik egy halom levél alá. A kegyhelynél Feuerstahler Éváék õriznek pontot, egyben almával is kínálnak. Az egyházi épület tövében magányos személy meditál, csendben elhagyjuk a helyszínt. Lent beleolvasok a sztúpához mellékelt tájékoztatóba, érdekes. Beballagunk Becskére, a cél az éppen átalakítás alatt álló Vadász presszó helyett a mögötte lévõ cukrászda/fagyizóban található. Megkapjuk a helyben nyomtatott oklevelet és a hozzá tartozó, andezitömlést formázó jelvényt. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezõknek, a társaságot Repkénynek és mindenki másnak. A kiszemelt vonat indulásáig még rengeteg idõnk van, leülünk egy kis idõre, elnyalunk egy fagyit. Némi ráhagyással kiballagunk a vasúti megállóba, közben ellenõrizzük, megvan-e még az Írott-kõ felé mutató iránytábla. Megvan. A vonaton az idõközben megérkezõ sétáLós bácsi és Géza társaságában utazunk, aszódi átszállással a Keleti pályaudvarig, leendõ és elmúlt túrákról beszélgetünk.


-Kékdroid-


Képek

 
 
LeFaGySzTúra éve: 20152015.03.03 22:21:21

 


Nem viccel: LeFaGySz 54 – Börzsöny


 


Bõséges, a rajt pillanatához képest fél órásnál nagyobb elõnnyel érkezem Királyrétre a Bubumobil utoljára csatlakozó utasaként. Világosodik, de az égen szürkés masszaként húzódik a felhõréteg. Nem jósolok belõle semmit, állítólag ma szép idõnek kell lennie – késõbb az is lesz, nagy megkönnyebbülésemre. A rajtként és célként szolgáló fogadóban szinte egybõl lemaradok útitársaimtól: Laurától és Lestattól és persze Bubutól. Kóválygok egy kicsit tétován, ismerõsökkel váltok pár szót és amint alkalom adódik rá, be is nevezek a túrára a névsor számomra releváns szakaszát kezelõ RitaB-nél. Utóbbi folyamat az elõnevezésnek köszönhetõen gyors és kényelmes, mindössze egyetlen szignózással jár. Az itiner a szokásos egy lap papírból áll, egyik oldalán térkép, másikon adatok, alul négyszögek a szúróbélyegzõs igazolásoknak. Bõségesen elég. Letelepszem egy cserépkályha vonzáskörzetében, vaddino meséli el kerékpáros ideútját, aztán Fürész Andival futok össze. Közben gyûlnek a túrázók, J a a t beszél arról, hogy fakitermelés várható az útvonal Nagybörzsöny környéki szakaszain. Majd figyelünk. Hamarosan mozgolódás támad, rajtbélyegzõért rendezõdnek sorba a jelenlévõk. Pacsizok egyet az épp befutó -rafter-rel, aztán az idõközben a félautomata pecsétnyomó mellett kapacitástöbbletet felmutató J a a t-hoz járulok a bélyegzésért. Aki szerzett ilyet, kitódul a ház elõtti placcra, hét órakor pedig még kintebb, rá az útra.


Csatlakozom a nagy lendülettel induló suvlajhoz, aszfalton trappolunk be a közeli Királyrétre, autók döcögnek velünk szemben, túrázók jönnek túrázni. Királyréten nem idõzünk sokat, egybõl nekimegyünk egy, bemelegítéshez pont kellõen meredek emelkedõnek Kisinóc felé. Van némi jég az úton, de csak annyi, hogy éppen kerülgetni kelljen a nagyobb foltokat. Kerülgetem. Közben próbálom tartani nálam felkészültebb túratársam sebességét hegynek felfelé. Felérünk egy dombhátra, a jégfoltok elmaradoznak, itt már gond nélkül tudok én is valamelyest gyorsan menni. Próbálok fényképezni, de a tegnap feltöltött akksik azonnal megadják magukat a reggeli hidegben. Puhány kis vacakok. Kiveszem õket a gépbõl, felmelegíteni, de akkor meg túl macerássá válik a mûvelet, úgyhogy inkább nem piszmogok és lemondok a szokásos dokumentálási színvonalról – most, amikor a beszámolót írom, okoz is némi hátrányt a képek hiánya. Nota bene, a színvonalat a képek mennyiségére értem, nem a minõségükre, ami legalábbis hagy maga után kívánnivalót. Elmajszolok egy müzlit a kabátzsebembõl, ezt még a gudluking által üzemeltetett frissítõponton kaptam december elején, mosás után ezek szerint jó taktikai érzékkel visszatettem a kabátba. Valahol a zöld sávon találunk rá az elsõ bójára, lyukasztást követõen gyorsan tovább is állunk. Jórészt lefelé vezet a követendõ út az errefelé eredõ Kis-Hanta-patak valamelyik mellékágának a völgyébe, itt mégis sikerül készíteni egy képet. Úgy látszik, legalább eddig kellett elõfûteni az elemeket. Lehuppanunk a Kisinóci-rétre, elõttünk a mai elsõ számú kiemelt emelkedõ, az Inóci-vágás hosszú, ismerõs egyenese.


Azzal kezdem, hogy alig pár száz méteren lemaradok suvlajtól, aztán azzal folytatom, hogy lemaradok mindenki mástól is, aki csak megjelenik a környéken. Dolgos György egyedül, aztán DJ_Rushboyék, és még jó sokan mások. Valamiért nem megy ez az emelkedõn fölfelé haladás ma, legalábbis nem úgy, ahogy szeretném, ami pontosan ezen a túrán nem tartozik a szerencsés dolgok közé. Valahol a Barna-emléktábla környékén eszmélek – éppen Nagy Attiláék húznak el fölfelé –, hogy a körülöttem levõ tájra is elkezdhetnék figyelni, mert szép. Lassan mégiscsak haladhatok valamennyire, mert késõbb megjelennek az elsõ, nagyobb hófoltok, fentebb beérkezem a Nagy-Hideg-hegyen és annak nyúlványain ülõ felhõbe. Itt, magasan már egybefüggõ hóban, havon trappolhat az errejáró, jól látszik, hogy a Korom-bérc közelében a forráshoz nem tolongtak eddig ösvényt taposni. A Gács-nyeregben bója fogad, továbbá az elsõ emelkedõs szakasz vége és meglehetõsen észrevehetõ szél. A szúróbélyegzõ rendeltetésszerû használata után beállok az éppen itt elsuhanó futócsapat mögé és kocogást mímelek. A botjaimmal segítem magamat az egyensúlyozásban, igyekszem nem kicsúszkálni a lejtõt a mögöttem haladóknak. Hamarosan könnyedebbé szelídül a lejtõ, ráadásul hangulatjavító intézkedésként kisüt a Nap. Gyönyörû bükkösben közeledek a Fagyos-kút felé, helyreáll az elsõ emelkedõ után a légzésem és a lelkesedésem. Patakvölgy mellé érek, egy fára a „Régi vasút” feliratot festették és egy lefelé mutató nyilat. Egyszer majd meg kell ezt vizsgálni, de nem most. László Szilvi elõz meg éppen a Vasedény-kulcsosház elérése elõtt, a ponton még éppen ott érem. Igazolás után iszom egy bögre forrásvizet, nagyon hideg és nagyon jól esik.


A következõ hirtelen meredélyre felkúszok valahogy, aztán irányba állok a Dijós-kút felé, az elsõ néhány méteren a mellém lassító Tincával. Az elsõ komoly emelkedõ okozta megrázkódtatáson túl vagyok, magamhoz képest lendületesen ballagok elõre a Hegyes-hegy-orom csúcsa felé vezetõ jelzett utak közül a könnyebbiken. A táj szép, csend van és béke és nyugalom, annyira, hogy egy idõ után feltûnik, mennyire nincs épp a környékemen senki. Ezt néhány futó felbukkanása hamar orvosolja. Az emelkedõ vége megszigorodik, ezen felül kanyarogni, hajolgatni kényszerülök az alacsony fekvésû faágak között. Nemsokára feltûnik, hogy nincs tovább fölfelé, csak egy bója lengedez a fán, szúróbélyegzõk társaságában. Igazolás után oldalra lépek egy hangos zenét hallgató túratárs elõl, összeszedem magam, elteszem a papíromat. Nagyon meredek, helyenként jeges ereszkedés áll elõttem, ehhez képest csak az enyhén észak felé esõ részeken csúszok meg kissé néhány stabilnak tûnõ, aztán mégiscsak lefagyott hófolton. Féltáv környékén az ösvény inkább a hegy déli oldala felé tendál, onnantól egész könnyen le lehet ballagni a Hosszú-völgyben futó, a hegyoldalinál sokkal jegesebb földútra. A helyszín után Hosszú-völgyi-pataknak elnevezett vízfolyás ráérõsen csordogál medrében, az út pedig ráérõsen kanyarog a meder mellett és a medren keresztül, párszor át kell lábalni a vízen, ez nem mindenhol egyértelmû. Valahogy átlépdelek a vízben ázó, kopó, csiszolódó köveken, eljutok a kisvasút alsó végállomásáig. Itt megint a fotógéppel bénázok, amikor utolér sétáLós bácsi és Farkas Feri, bekirándulunk Nagybörzsönybe. A faluban minimális mozgást és egy, pontosan az útvonalra esõ kisboltot vélek felfedezni. Itt kicsatlakozom egy gyors bevásárlásra, veszek csokit és földimogyorót, de elmaradó kulcselem egy palack víz, vagy bármilyen üdítõital. Kitárgyaljuk a mai túrát az eladónõvel, akinek eleinte nem merem elmondani, hogy Királyrétrõl jövök és Királyrétre megyek egy meglehetõsen kacifántos útvonalon. Ehhez képest kifejezetten képben van teljesítménytúra-szakmailag, hogy ezt a kihalófélben lévõ szókapcsolatot használjam. Kint Bububa botlok, aki szintén beugrik a boltba, megvárom, unom már a saját társaságomat. Közben telefonozok egyet az otthonmaradt Kerek repkénnyel.


A bolt után kikanyargunk Nagybörzsönybõl, az adótoronnyal ékeskedõ Hegyes-hegyet nézzük elõttünk, a nála jóval magasabb Magyar-hegy mellett szerénykedni. A J a a t által jelzett fakitermelésbõl egyetlen, rakomány nélkül elguruló Tatrát észlelünk. Az ebbõl eredeztetett Tátralátásos szóviccet a szerzõ enyhe lelkiismeret-furdalással itt ismét elsüthetõnek tartja. A dózerút után, a Bogár-kertben bóklászunk tovább, itt ér utol Börcsök András. Hármasban túrázunk innentõl tovább, ami jórészt abban nyilvánul meg, hogy próbálok nem nagyon lemaradni a Rustok-hegy háta felé vezetõ hosszú, alattomosan emelkedõ, széles úton. Nem sokkal azelõtt, hogy a jelzésen újra elérnénk a Fagyos-kutat, hirtelen észak felé kanyarodunk, leügetünk a Kovács-patak völgyébe, a térkép a patak mentén fentebb felhagyott bányákról ír. Érdekes lehetne megnézni egyszer. Egy darabig követjük a patakot, de tényleg csak egy darabig, aztán hamarosan átkelünk rajta és felkapaszkodunk a Kis-Pogány-hegy alatti nyeregbe. Ezeket a hirtelen, meredek, õszinte emelkedõket szeretem, különösen, amikor ilyen rövidkék. Fent egy nyeregben megint bója fogad, utána rét mentén lehet újra nagyon menni lefelé. Bubu tájékoztat, hogy éppen a Hevér-delelõn haladunk. Lent én tájékoztatom saját magamat arról, hogy valahol elmaradt a sapkám, amit könnyelmûen félig-meddig zsebre vágtam. A sapkám. Ez egy tizenéves, nem túl szép, de nagyon kényelmes darab, és még nem voltam olyan hidegben, ahol fázott volna benne a fejem. Tehát ragaszkodom hozzá. Elindulok visszafelé, talán a ponton, a bójánál még megvolt, talán nem. Jönnek szembõl néhányan, kérdezem, láttak-e egy sapkát heverni az út mentén? Igen, a pataknál láttak ilyet. Ez nem olyan rossz, gondolom, kb. 1 km oda és ugyanennyi vissza, plusz valamennyi, az elhanyagolhatónál bõven több szint. Legfeljebb jó okkal megyek át a rövidebb távra. Már éppen nekiveselkedek az emelkedõnek, amikor egy szóló túratárs érkezik fentrõl, neki is felteszem a kérdést, de nem is engedi befejezni, elõszedi a táskájából a sapkát, elmondja, hogy bevitte volna a célba. Nagyon szépen köszönöm, ezúton is! Megkönnyebbülten attól, hogy mégsem kell oda-vissza újra átkelnem a hegyen, és még a hiányzó ruhadarabom is megvan, sarkon fordulok és folytatom a túrát.


A Magyar-völgy következik, ballagok kényelmesen a dózerúton, elérem a Katalin-forrást és megtöltöm a palackomat a halkan csordogáló vízzel. Érzek benne egy fura, alig tolakodó mellékízt, de a semminél jobb. Nem sokkal késõbb a jelzés bevisz a patakon túlra, megyek is vele. El kellene olvasni az itinert, de csak az ketyeg a fejemben, hogy mi van, ha a jelzésen bárhol és bármikor lesz egy bója? Elbotorkálok a köveken, aztán felsétálok a piros sáv elágazását jelzõ tábláig, majd vissza a dózerútra. Megérkezem a Magyar-hegy aljába, kezdõdik a kettes számú kiemelt hegyi szakasz. Közepes lendülettel indulok el rajta, ez is elfogy a Száraz-kúti vadászházig. Innentõl beállok egy nagyon lassú, nagyon totyogós, de folyamatosan tartható sebességre és ezt igyekszem is tartani. Az eredmény nem marad el, felérek a napsütötte hegy oldalába, belépek a hólepte zónába és nagy sokára elballagok a Magyar-hegy csúcsa alatt. Vagy körül. Közben észrevételnül eléhezem. Lehuppanok egy kidõlt fa szárazon maradt törzsére, amely szinte adja magát alkalmi pihenõnek. Elõbányászok egy szendvicset a fogyóeszközök tárából, meguzsonnázok. Csapó Juditék ismét utolérnek, ma már nem elõször és nem is utoljára. Judit kérdezi, hogy adjon-e energiaszeletet, valószínûleg nem nyújtok túl biztató látványt. Mármint az általánoshoz képest sem. Köszönöm, most már megmaradok, csak üldögélnem kell még két percet. Üldögélek tehát két, majd még két percet, összekapom magam, feltápászkodom és átsétálok az innen csak pár tucat méterre lévõ bójához, hogy igazoljam ittjártamat.


Áttúrázok a Salgóvár alá, közben az agyam az eltelt és a hátralévõ idõt számolja újra és újra végig. A Magosfa emelkedõjére másfél órát számoltam eredetileg, most nagyvonalúan ráteszek egyet, okulva a Magyar-hegyre vezetõ bénázásból. Közben az erdõt nézegetem magam körül, hogy némi esztétikai élményben is legyen részem. A Salgóvárra vezetõ oda-visszánál rengeteg szembejövõvel találkozom, mintha valami feltorlaszolta volna a mezõnyt – amikor ez a sok ember megelõzött, akkor mintha nagyobb lett volna köztük a különbség. Bubu elmondja, hogy Sum Anachennel felnéztek a vár tetejére, és nem látszott a bója a túloldalon. Felbattyogok a várhoz a hóban, tetszik nagyon ez az út, pont kényelmesen emelkedik. Salgóváron a bójától kimászok a tetõre, eddig vagy sötét volt, amikor itt kirándultam, vagy köd. Alaposan megbámulom az elém táruló fantasztikus kilátást, amelynek nem csekély hányada éppen az útvonalon még elõttem álló hegygerincre nyílik. Egy pár éppen azon tanakodik, hogy még van esélyük naplementét nézni a Csóványosról. Nekik igen. Lefelé az oda-vissza szakaszon találkozom külön-külön Cam Mogóval, bajnaival és Soós Ádámmal, velük sem utoljára a mai nap során. Áttrappolok a Pintér-bércre, örömmel figyelem meg, hogy lefelé és síkon semmi bajom nincs, csak az emelkedõk ütnek nagyon mélyre. A két távot elválasztó bójánál hiányolom Szilóékat: mint késõbb, a képekbõl kiderül, nem sokkal kerüljük el egymást. Letrappolok a lejtõn a Hamuház felé, az út melletti, mesebeli mély völgyeket végre, hosszú idõ után nappal is van szerencsém megtekinteni. A Hamuháznál becsekkolok egy mozgalmi matricára. Lent, a rendezõpályaudvar maradványainál néhány kiránduló kotorászik a hóban a vágányok körül. Vasútmániások mindenhol.


A Fekete-völggyel kapcsolatban a tavaly nyári emlékeimre hagyatkoztam, ahhoz képest meglepõen jól lehet most haladni. Igaz, nincs sötét, nincs semmi susnya és a követendõ csapást is elegen taposták már ki. A patakátkelések így is mókás feladatok elé állítják az egyszeri errejárót, ezeket meg kell oldani. Egy helyen még át lehet balanszírozni a magasvasúti pályán, bízva a betonaljakban és a meder felett ívelõ sínekkel való oldhatatlan kapcsolatukban, de a többi átkelésnél marad az ideális gázló megkeresése. Szórakoztató hely ez. Hamarosan megérkezem a Vilatihoz, az itt parkoló autók számából ítélve a környéken több társaság is kirándulgat. Az épületben az ablakok mögött alig pislákol némi fény, a külsõ vaskapu zárva. Valahol sejtettem, hogy nem lesz nyitva a büfé, de sokkal jobban reméltem, hogy mégis nyitva lesz. Kevésbé cikornyásan megfogalmazva nagyon nincs nyitva, két, a kisvasút végállomásánál pihenõ túratárs szerint nem sokkal korábban zárt be. Be kell érnem a saját készlettel: megbontom a termoszban eddig érintetlenül lötyögõ teámat, ennek kevésbé van fura mellékíze. Ki kellett volna venni a filtereket, ugyebár, de így jár, aki reggel kapkodott. A teázást követõen átsétálok a két rönkbõl álló hídon, irány a Magosfa végtelen siratófala. A Salgóvárról ismerõs párral kerülgetjük egymást fölfelé, vagyis õk elrohannak hegynek fel, a zöld négyszög rövidke lejtõs szakaszán még beérem õket, aztán a bójáig nagyjából együtt sétálunk el. Bemutatkozunk, Zsófia és Balázs, megjegyzem legalább a keresztnevüket.


Az elágazásba helyezett szúróbélyegzõs pont után õk elsuhannak, én pedig újra beállok az óvatos, fontolva haladós sebességre. Készültem rá, hogy nem lesz könnyû – ez az út lefelé sem az –, de végül a vártnál sokkal jobban kifáraszt ez az emelkedõ. A nehézségeket tetézendõ, a Katalin-forrásból vett víz is kifejezetten rosszul esik, kavar egyet a gyomromon, ahányszor csak kortyolok belõle. Ráadásul a Miklós-tetõnél dilemmába esek: menjek a felfestett zöld jelzésen – hiszen a bója a jelzés mentén bárhol lehet – vagy menjek az itinerhez mellékelt térkép szerint? A valóságok összehangolásához megpróbálok telefonos segítséget igényelni, de a telefonom még a szlovák szolgáltatókhoz sem képes bejelentkezni. Elbotorkálok egy lefehérített egykori zöld sávig, aztán vissza. Tavaly a Dögöljmegen itt mentünk fel, de a Szondin már a másik oldalon jöttünk le. Utolér két túratárs, kihúznak a csávából, elmegyünk a déli oldali zöldön, lesz, ami lesz. Nem tart sokáig ismét lemaradnom. Egyáltalán, ma mindenkitõl lemaradok, a szembejövõ kirándulókat ijesztgetem azzal, hogy sípoló lélegzetvétel mellett kérdezgetem: jó helyen vagyok-e? Szerintük igen, különben sem értik a kérdést. Közben szerencsére annyira azért odafigyelek, hogy megálljak fél percre a kilátásban gyönyörködni, elõttem a Salgóvár vonulata húzódik, az égen felhõk mögé bukik a Nap korongja. Szép. Battyogok tovább. Hamarosan megint utolérnek Juditék, ma utoljára, bámulatos lendülettel, folyamatosan haladnak. Biztatnak is, ami jólesik. Valahogy felérek a Dosnya-nyeregbe, leülök pár percre, teázom, megpróbálok elrágni legalább egy fél szendvicset, de a végén csak a tölteléket (sajt, gépsonka) eszem ki a zsömlébõl. A Kerek repkény-féle ötven lépéses technikára váltok, vagyis ötven lépés után szusszanok egyet. Így nagyon lassan, de egyenletes erõbeosztással végre megérkezem a Magosfa csúcsához. Leülök a bójánál, megnézem az idõt: percre pontosan két órába telt, amíg felértem a Vilatitól. Lehetett volna rosszabb.


A Magosfán bajnai ér utol, az õ nyomában botladozva sétálok át a Csóványos csúcsára. Erõteljesen sötétedik, de még senkinél nem látok lámpát a környéken túrázók közül. A Csóványos új kilátójának a tövében a változatosság kedvéért megint leülök, kihasználva a kilátó lábaihoz telepített padokat. Itt ér utol Soós Ádám, majd Cam Mogó, hárman túrázunk együtt tovább. A kilátó meglátogatását egy késõbbi látogatásra halasztom, mert bár biztosan érdekes, az ilyesfajta érdekességre való nyitottságomat valahol a Godóvár környékén ottfelejtettem. A nehezén még nem vagyunk túl: porhavas, kicsúszkált lejtõ következik, el a Szabó-kövek mellett. Szórakoztató pillanatoknak lehetne tanúja az egyszeri nézelõdõ, résztvevõként azonban csak utólag tartom viccesnek a fától fáig haladást. A két bot sokat segít abban, hogy esés nélkül leérjek a könnyebben járható terepre. Az Égés-tetõnél egy utolsó, rövidke emelkedõn kell túlesni, jellemzõ az állapotomra, hogy még ezen is meg kell állnom pár másodpercre. Kihasználom az alkalmat, körbenézek. Lassan rásötétedik a Börzsönyre, a Csóványos kilátóján vörös fény figyelmezteti az alacsonyan szálló repülõket, a szürke fák alatt kísértetiesen fehérlenek a hegyoldalak, erõs szél zúg a fák között. Van valami félelmetes, érdekes szépsége ennek a pillanatnak, amit csak próbálok a magam szerény eszközeivel visszaadni. Továbbmegyünk, a tetõn bója vár és lyukasztó, a tetõ után pedig a hosszú, csaknem nyílegyenes lejtõ Királyrét felé. A tájékoztatás szerint már csak hat kilométer.


Elõttünk, körbe a láthatáron látni a települések fényeit, külön kivehetõek a Dunakanyar vonalán elhelyezkedõ falvak, városok. Csodálatosan jól néz ki ez a látvány is. Beszélgetéssel ütjük el az idõt, a fõ téma a vasúti jegyvásárlás és nehézségei, aztán hirtelen ellenõrzõpont bukkan fel mellettünk, a Suta-berki-nyiladékot hirdeti a felirat. Szalagozást követve suhanunk tovább lefelé, hamarost elérjük a Szén-patak-völgyében vezetõ aszfaltutat, majd ezen a hegyeknek hátat fordítva a célt. A lefagyás a parkolóra is igaz, becsúszkálunk a házhoz. Bent, az étkezõben nagy a nyüzsgés, a rendezõi asztalnál éppen nem vár még senki a sorára, Vándorköszörûs az idõadatainkat digitalizálja, RitaB a díjazást készíti elõ, J a a t fõrendezõ pedig átadja azt. Észreveszem volt lakótársainkat, odaülök hozzájuk: nekik ez volt az elsõ teljesítménytúrájuk, nagy hajrával beértek a 44-es távon. Hamarosan megkapom a levest, jó forró, de némi sûrûjét még elbírt volna. A palacsintával szemben még ennyi kifogást sem tudok felhozni. Közben beérkezik szinte mindenki a tereprõl, összefutok -rafter-ékkel és CsST-vel és a mezõnyt záró botosemberrel. Végül, amikor Bubu a távozást szorgalmazza, távozunk, hazáig kapok fuvart, ami elõnyös, mert át tudom adni a TTT titkárának a másnap kiosztandó díjazások egy részét. Zárásként szeretnék még köszönetet mondani a rendezõknek, akik életben tartják a LeFaGySz-ot; a túratársnak, aki utánam hozta a sapkámat; Bubunak, aki elvitt a túrára és haza is szállított onnan; mindenkinek, akivel együtt haladhattam; és természetesen a Kedves Olvasónak, aki hajlandó volt elolvasni mindennek a történetét.


-Kékdroid-


Az a néhány kép, amit elkövettem

 
 
Bükki kihívásTúra éve: 20152015.02.14 21:21:37

Bükki Kihívás 43


 


Ha egyszer kihívnak a Bükkbe, akkor kimegyek a Bükkbe, gondolom, amikor meglátom a túra idõben változó kiírását. Akkor is, ha lassan két hónapja nem voltam teljesítménytúrázni. A tevékenységre Kerek repkény mellett Bese öcsémet is ráveszem, sõt, végül némi telefonos ügyintézés után Vakond87-tel és Nagy Ádámmal tagozódunk össze a túrára. Vakond jóvoltából autós fuvar is adódik Felnémet – Felsõtárkány és vissza viszonylatban, és szombat délután fél négykor, a dobogós odaérkezõ díjáról bõven lemaradva ott tolongunk az Egri Kárpát Egyesület felsõtárkányi fõhadiszállása elõtt. A rajtprocesszió úgy zajlik, hogy a jelenlévõk lassan rendezõdõ sort képeznek – itt a rég látott Borbás Istvánék mögé keveredek, odébb Dienes Áronék várakoznak –, megmondják, mi az õ nevük, ezt fel is írják egy ívre a születési idejükkel, a szolgáltatott információt pedig aláírással hitelesítik. Közben a fõrendezõség kitölti az itinert. Pénzt már korábban utaltunk, azzal nem kell bajlódni, kivéve persze öcsémnél, akit ma reggel vettem rá a hosszú távra. Szerencsére a különbözet fizethetõ készpénzben. Utolsó lépcsõfokként még rajtidõt írnak az ajtónál, ez legyen délután négy, addig pont át lehet nézni a kapott itinert. Sok néznivaló nincs rajta: egy lapon vázlatos útvonalleírást, egy másik lapon az pecsétgyûjtõ felületet találjuk, plusz név, rajtszám, szokásos dolgok. Annak, aki nem járt még a környéken, erõsen ajánlott a térkép. Aki pedig nem hozott térképet, az tanulmányozhat egyet a ház elõtt, mert olyan is van. Négy órakor két dolog történik, egyrészt megérkezik a közös logisztikát szervezett Fürész Andi, Ruttkay Dia, SzLA, Pesza-féle csapat, másrészt elindulunk a túrán.


Felsõtárkányból a Völgyfõ-ház felé trappolunk fel az aszfaltúton, elõttünk térben a Bükk, idõben az éjszaka. A kisvasúti megálló szél felõli oldalán fóliával biztosított esõházában megkapjuk az elsõ bélyegzést. Lila, mosolygós figurát ábrázol. Megnyílik a kör, a Berváig vezetõ P+ jelzésen sétálunk tovább, széles dózerúton, majd behavazott, de eléggé lejárt keréknyomokban. A Mellér-völgy aljában keresztezzük a Szarvaskõ – Várkút – stb – Garadna útvonalon kanyargó zöld sávot, elérjük a mai nap elsõ észrevehetõ emelkedõjét. Felmenet közben ér utol Dolgos György, pont akkor, amikor hátranézve csodálatos kilátás nyílik a Várhegyre és a hosszú gerincre mögötte. Egy idõre lelassít hozzánk, aztán elrobog. A soron következõ magaslaton a Jubileumi körtúra sárga sávját szemlélhetjük meg. Még éppen világos van, amikor leereszkedünk a Mész-völgybe, szalagokat követünk a rét szélén és szalagozott helyen lépjük át a keskeny patakot. A jelzés felvezet az aszfaltútra, ez néhol havas, néhol száraz, de szerencsére nem fagyott le. A piros sáv elérésekor döntök úgy, hogy nem halogatom tovább a fejlámpa bekapcsolását. Leereszkedünk a Berva-völgybe, utolér két futó, egyikükhöz hozzá tudom rendelni Kerékgyártó Peti hangját. Újra aszfaltot érünk, ezen megyünk fel a Guba-házhoz. Felettünk tiszta, csillagos ég, a holdfelkelte messze van, lehet gyönyörködni a látványban. A háznál bélyegzés, tea, keksz az intézkedés sorrendje, elõbbit félig kint intézem, utóbbit teljesen kint fogyasztom el. Közben Vakondék bentragadnak, Repkény eltûnik a réten és érkezik egy csomó túratárs. Hirtelen kerül elõ mindenki, pont, amikor megiszom a teát: Vakond, Ádám és Bese a házból, Repkény a csillagnézésbõl.


A folytatásban továbbmegyünk, a Guba-kútnál elvétjük a jelzést, maradunk a patak mellett, aztán javítunk, visszakeveredünk, újra keresztezzük az aszfaltutat. Balról fejlámpák egész füzére érkezik toronyiránt, õk máshogy gondoltak visszajutni. Hosszú, fárasztó, monoton emelkedõ áll elõttünk, itt még szerencsére jól letaposott, enyhén havas úton. A Kaszálás-tetõ környékén nyílt terepre érünk, felettünk továbbra is a csillagok világítják be az eget, mögöttünk Eger fényei sárgállnak, a láthatáron egészen a Mátraalja falvaiig ellátni. A tetõ környékén enyhül a meredekség, és bár továbbra is emelkedünk, kényelmesebbnek érzem a haladást. Elérünk egy széles, lejárt dózerutat, ezen balra kanyarodunk, majd egy viszonylag nehezen észrevehetõ betérõnél felkaptatunk a Homonna-tisztásra. Nem érdemes elnézni ezt a betérõt, mert a dózerút szép lassan visszaereszkedik a Berva-völgybe. A Homonnán jelzést váltunk, zöld sávra, az elhagyott pirossal Õr-kõ-réten még találkozunk, miután visszatér Bélapátfalváról. Elhullámozgatunk egy keskeny erdei úton, még mindig fölfelé haladunk, majd egy, szintén nehezen észrevehetõ visszafordító után átballagunk a Galya-nyeregbe. Megpróbálom lefotózni a zománctáblát, de az elemek nem bírják. Kiveszem õket a gépbõl, a zsebre vágott kezemben melengetem, legalább néhány képet szeretnék ellõni ma este. Az elemes közjáték miatt lemaradok a társaságtól, ezt a lemaradást eltart egy ideig behoznom. Egyre mélyebb a hó, nem lettem volna az utat elöl taposók helyében. Ez különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a Bél-kõ-nyakat elérve kilátásnézõ céllal elhagyjuk a járt utat, és a sárga háromszög elsõ szakaszán csak Vakondék járnak elõttem. A késõbb csatlakozó tanösvényen szerencsére elég sokan járhatnak, a tetõre a letaposott havon kényelmesen fel lehet jutni. Nagyon erõs szél fogad fent és fantasztikus, hátborzongató kilátás a behavazott, a sötétben is érezhetõen óriási bányaudvarral, Bélapátfalva, Mikófalva, Egercsehi és a környezõ települések fényeivel. A kilátóhely védõkorlátjától két méterre álló pihenõhelyen mintha elvágták volna a szelet: rövid pihenõt tartunk, teázunk egyet saját készletbõl, bedobok egy szelet csokit, majd visszabotorkálunk a túra útvonalára.


Ha eddig nehézkes volt a haladás, akkor innentõl sokkal nehézkesebb. Mondhatni, nehéz. A Messzelátót megkerülõ úton csak botorkálunk a letaposott nyomban, és hiába minden kéktúrázókra és kirándulócsoportokra vonatkozó reményem, a Bélapátfalva felõl érkezõ Kéktúra útvonalát sem járták ki jobban. Elhaladunk a Zöld-réti pihenõhely mellett, bukdácsolok, csúszkálok a csekély tapadású porhóban. Elõttünk most kel fel a Hold és nagy, sárgás foltként süt ide a fénye a fák között. Elõször arra gondolok, hogy az Õr-kõ-ház lesz az, csak olyan furcsán nagy ablaka van. Felküzdöm magam az Õr-kõ alá, az egykori kék háromszög egykori nyugati végpontjához, pár éve Szilóék itt osztották ketté a LeFaGySz mezõnyét a hosszú és rövid távok mentén. Bevárom Kerek repkényt, együtt futunk (haha) be a menedékházhoz. A ház elõtt tábortûz lobog és vidám pontõrök kínálnak almával, amíg a papírokat pecsételik. Melegszünk egy kicsit a tûznél, pihenünk, állítólag innentõl sokkal nehezebb lesz. Nehéz elhinni, pedig tényleg. Felóvatlankodunk az Õr-kõ-rétre, nem sokkal odébb rálépünk a Bükk-fennsíkot szinte nyílegyenesen átszelõ, kék kereszttel jelzett ösvényre. Az irányító táblán emléktúra emlékplakettjét látom, a fényképezéssel itt is hiába próbálkozom. Eleinte még akadunk némi jól járható szekérútra, aztán a töbrök között a jól járhatóság elenyészik, marad a csendes kanyargás a hóban. A Kopasz-rétnél elhaladunk a barlang behavazott bejárata közelében, itt, hosszú ideig az egyetlen nyílt szakaszon tûnik fel, hogy olyan erõs a holdfény, hogy szinte lámpa nélkül is lehetne túrázni.


Menetelünk tovább, néha beszélgetünk, de inkább csak csendben botladozunk az egyre mélyebbre összefújt hóban. Az Istállós-kõ alatti elágazásban összevárjuk egymást, élénk szembeforgalomban – itt találkozunk Áronékkal és Borbás Istvánékkal is utoljára ma – kapaszkodunk fel a Bükk korábban legmagasabbnak vélt pontjára. A tetõn önkiszolgáló ellenõrzõpont mûködik, a Bükk 900-as csúcsai mozgalom bélyegzõjével kell elfogadható lenyomatot alkotni. Vakond kisegít tintapárnával, az enyém úgyis szinte csontszáraz. A mûalkotások elkészítését követõen teázom megint. A túratársunk, aki az Õr-kõ-ház után csapódott mögénk, bemutatkozik, õ Péter, Miskolcról. Innentõl tehát hatfõssé bõvül a társaság a célig. majdnem végig majdnem együtt haladunk. Írok egy üzenet suvlajnak, hátha éppen a Börzsönyben csinálja nagyjából ugyanazt, amit mi, aztán hagyom a telefont, hogy küszködjön egyedül az elküldéssel. Az Istállós-kõrõl kényelmesen letrappolunk, a mély hó, amely fölfelé akadály volt, most segítséget jelent, megfogja a lábamat a csúszós csapáson. Visszatérünk a Bánkút felé vezetõ útra, ezt aztán nemsokára el is hagyjuk, és az egykori fennsíki kisvasút nyomvonalát követjük az Õserdõ felé. Baktatunk a holdfényben, a fák sötét árnyékot vetnek a havon. Elérjük a kerítést és eljárjuk a kerüld meg az Õserdõt címû keringõt, lemegyünk a Kékre, majd fel a következõ önkiszolgáló ellenõrzõponthoz. Örömmel állapítjuk meg, hogy itt a szint legnagyobb részén túlvagyunk, csak egyetlen, rövid kaptató áll elõttünk egészen a célig. Bélyegzés után lesuhanunk a Tar-kõ alá, a Toldi-kapuba.


Meredek, a vártnál azonban sokkal jobban járható lejtõn és kényelmes úton, egy ideig csaknem szintben, lazán ballagunk tovább. Végre nyugodtan le lehet kapcsolni a lámpát, nem kell bukdácsolni a hóban és a követendõ út is egyértelmû. Elágazás követ elágazást, mellettünk északra a Tar-kõ és a Három-kõ magas, masszív sziklafala tornyosul a fákon túl, dél felé völgyek nyílnak sorra meg. Hirtelen elkanyarodó, meredeken induló csapáson kell hirtelen elkanyarodnunk, figyelmeztet Vakond, és valóban így alakul. Tágas irtás következik, ahol megint érdemes megállni egy pillanatra és körülnézni, mögöttünk a Tar-kõ – Három-kõ kettõs magasodik az éjszakában. A Hold elé úszó felhõn szivárványszínûen törik meg a fény, megbabonázva nézzük a jelenséget, ami egy percig, ha tart, aztán kialakul a szokásos holdudvar. Megérkezünk a Hereg-rétre, lesétálunk az oldalában. A rézsû egy szimpatikus pontján leereszkedünk az Eger – Lillafüred országútra, ezt követjük a Tamás-kúti menedékházig. Közben azon morfondírozunk, hogy vajon hány autó fog elhaladni, bevezetve az imaginárius autó fogalmát, illetve felmerül, hogy megfelelõ peremfeltételekkel végtelen sok autó fog nem elhaladni. Mielõtt ebbe még jobban belebonyolódnánk, szerencsére megérkezünk a házhoz, az Agria Spec. Mentõsök szokásos õrhelyére. A házban leülünk pár percre, zsíros kenyérrel és teával kínál a pontõr család. Nehézkesen, de végül elindulunk, ki a házból, át az úton, le a völgybe.


Elhaladunk a Fekete-len-forrás mellett, le egészen a Lök-völgybe, ahonnan a túra utolsó emelkedõjén meredeken, hosszan kell kikapaszkodni. Igazából nem is esik rosszul a hosszas lejtmenet után. Itt olyan, munkagépek által kijárt útszakaszba is belefutunk, ahol már egyáltalán nincs hó, ellenben, ha nem fagyna, jó nagy sár lenne. A tetõ túloldalán leereszkedünk a Samassa-házhoz, lámpa pislákol a bejárat felett. Bent ismét teával kínálnak, ez egyáltalán nincs ellenemre, sõt. Megint teázunk. Patakvölgyben, széles úton sétálunk át a Stimecz-házhoz, nincs ellenõrzõpont, ellenben a megszûnt kisvasutak helyett itt egy meglévõt találunk és ennek örömére a síneket követve mehetünk tovább. Repkénnyel és Besével lemaradunk kissé, lassulunk, elszoktunk egy ideje a túrázástól. Itt tájékoztat végül a telefon arról, hogy elküldte az sms-t, amit az Istállós-kõn bíztam rá. Jobb késõn, mint sem, vagy mi. Mindeközben sokkal kényelmesebb a behavazott, mint a behavazatlan vasúti pályán haladni, ezt többszöri ellenõrzés után állapítom meg, amikor újra megérkezünk a Varróházhoz. Innen csak be kell sétálni Felsõtárkányra, egészen a falu közepéig. A célban vidám, de álmos rendezõket találunk, valamint a vidám, egyáltalán nem álmos SzLA-t. Elõbbiektõl díjazást veszünk át a kitûzõ + oklevél kategóriában, majd Vakond visszaszállít Felnémetre, a cél elérésétõl számított egy órán belül már alszom.


Mit mondhatnék összegzésként? Szerintem nagyon jó túrát raktak össze nekünk a rendezõk, érdekes, nem szokványos, kellõen nehéz útvonalon. Külön jólesett, hogy a végén – a Tamás-kútnál és a Samassa-háznál fedett, fûtött helyen volt az ellenõrzõpont. Köszönöm a rendezõknek a túrába fektetett munkát, köszönöm útitársaimnak a társaságot és külön köszönöm Vakondnak a fuvart! Teljesítménytúrák kapcsán nem merek semmiféle ígéretet tenni a visszatérésre, de ide (is) szívesen jönnék jövõre.


-Kékdroid-


Tíz darab kép, jórészt sötétek

 
 
túra éve: 2014
Zirc 30 túrákTúra éve: 20142014.12.17 21:31:38

Szarvaskút 15 - decemberi változat


A busz idegtépõ lassúsággal kanyarog, hogy ne siessen a menetrendhez képest, amíg leér Zircre mind a tizenhét utasával. Kerek repkénnyel elviharzunk az egykori fõtéri buszpályaudvarról a helyi könyvtárba, amely egyúttal könyvtár és mûvelõdési ház is. Nevezési lapot töltünk, utána sor sincs, fizetni sem kell, csak úgy benevezünk, közben valahogy próbálom feldolgozni a ránk zúdított információmennyiséget. Jelzést követni, sár lesz, totót kitölteni, sár lesz, ellenõrzõpont nincs, sár lesz, ha kiszállunk, telefonáljunk, és sár lesz. Kifelé menet megvizsgálom az itinert, a címlapon a rajtszámom azonosít és fényképet is találok arról, hogy nekem milyen színû és formájú jelzést kell most követnem. Belül részletes útleírást, hátul térképként funkcionáló mûholdfelvételt találok. Használhatóbbnak tûnik, mint a saját Bakony térképem, amelyen a kiadás dátuma tizenegy évvel repít vissza az idõben. Indulunk, a szintidõt a negyed kettes vonat indulása és az elé iktatandó kávézás határozza meg.


Kitrappolunk az idén harminc éve várossá vált Zircrõl, ez a fõtér és a látnivalók szemrevételezésével kezdõdik, amely az itinerhez kapott ellenõrzõpont-pótló totó kitöltése során is jól jöhet. Jól felkészült turisták – nem mi – egyébként fejbõl is ki tudnák tölteni ezt a totót, ha akarnák. A látnivalók feljegyzése után jöhet a hosszú egyenes, amely a 82-es fõút részét képezi, és amely mellett egyre elkeskenyülõ járdán ballagunk a város széléig. Itt egykori TSZ telepére térünk be, jobbra benzinkutat, majd ipari gázpalackok rácsos tárolóját szemlélhetjük meg, mindkettõ sokkal érdekesebb, mint a trehányul beszántott dûlõút, ami a telep után következik. Dombra kúszunk fel, visszanézve a napsütötte Zircet látjuk, elõrenézve a Zircet sütõ Napot. A szántók közötti kanyargás közben hobószerû alak jön szembõl. Még halljuk, ahogy az elõttünk járó túratársakat búcsúzóul azzal a jótanáccsal látja el, hogy „süllyedjetek el”, aztán a jelenésszerû egyén súlyos, cuppogó léptekkel eltûnik.


Odébb elválik a két táv, a bozótosban praktikus mûanyag palackdarabokra festett zöld és piros körséta jelzések eltérõ irányt vesznek. Füves, néhol sáros, zsombékos vidéken caplatunk, egyre közeledve a Király-kúti-erdõ magas bükkjeihez. Az itiner a kevés fantáziával elnevezett Egyes- és Kettes-tavakra hívja fel az óvatlan túrázó figyelmét, aki a tavak megtekintése közben könnyen beleragadhat a körülöttük levõ mocsárba. A tóvidék után végre bekanyarodunk az erdõbe, az út is jobban járható, és egy bükkös összehasonlíthatatlanul kellemesebb környezetet jelent túrázáshoz. Nyiladékokon keresztül jutunk el a bakonybéli országúthoz, ahol a túloldali pihenõhely felõl érkezõ zöld kör jelzéshez csatlakozunk, és visszakanyarodunk vele a bükkösbe. A keskeny gyalogösvényen frissen letört ágak jelzik, hogy ez a környék sem úszta meg a december eleji jégkárokat - bár ezek kétségkívül messze csekélyebbek, mint a Gerecsében, a Börzsönyben vagy éppen a Budai-hegységben esett vész. Egy újabb nyiladékban, lejtõn érkezünk meg az erdõ déli-délnyugati határára, elsárosodott dózerúton trappolunk fölfelé, mellettünk golfpálya kerítése, a kerítésen túl szép kilátás a Magas-Bakony hegyeire. Felmegyünk az országúthoz, átkelünk, átverekedjük magunkat egy kis susnyáson, majd egy kerítés mentén érjük el a Szarvas-kutat és a mellette lévõ pihenõt. Lehuppanunk, kitöltjük a totót – befényképezem magamnak, most észre is veszem, hogy a hármas kérdésre nem válaszoltam teljesen.


Indulóban megnézzük magát a szépen foglalt kutat is, elolvasom a táblát a helyi legendáriummal, és eltûnünk a helyrõl, hegynek fölfelé. A Csengõ-hegy alatt téblábolunk kényelmes, kellemes utakon egészen a Rómer Flóris turistaút zöld sávjáig. Ez utóbbit éppen, hogy érintjük, és kiérünk egy újabb szántó szélére. A követendõ füves út helyenként eldagonyásodik, szerencsére hamarosan rátérünk a Tündérmajorból Pálinkaházára – jók ezek a nevek – vezetõ aszfaltcsíkra és megcélozzuk a dombtetõn Tündérmajort.


Jópofa lovastanyánál érkezünk meg a telepre, büfészerûséget észlelek, de egyrészt értelemszerûen zárva van, másrészt sejtésem szerint nem az én vásárlóerõmre méretezték áraikat. A komplexummal szembeni telken, kisebbfajta tavon talányosan ring egy vízibicikli. Átvágunk egy réten, víztoronyiránt, az itiner itt utal egy rendezvényre, amit sejtelmesen a bulinak neveznek, csupa nagybetûvel. A víztorony után kisebb erdõfolton vágunk át, Mária-kegyhelyet érintünk, majd egy festett kereszt mellett érkezünk le Zirc nyugati szélére. Házak, lejtõ, házak, garázsok, könyvtár a sorrend. Utóbbi a célt is jelenti, bemegyünk, kapunk emléklapot, csokimikulást, a kitöltött totóért külön szaloncukrot, továbbá lehet fantasztikus jó teát, lekváros és zsíros kenyeret fogyasztani. Legmesszebbrõl érkezettként egy üveg pezsgõvel is meglepnek, ami kedves gesztus. Sajnos nincs sok idõnk a célban, felkapjuk a hátizsákjainkat és eloldalgunk a vasútállomásra. Köszönöm a túrát a rendezõknek, köszönöm a társaságot Repkénynek! Jó lesz ez a kis túra, még egy ellenõrzõpontot beiktatnak valahová féltáv környékére – elég egy felírandó, helyi jellegû akármi is, csak legyen, ami leköti az embert, és nem lesz semmi hiányérzetem.


-Kékdroid-


Képek itt

 
 
Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi TemplomokTúra éve: 20142014.12.17 21:21:50

Tanúhegyek másnap - Régi templomok nyomában 30, v4.0


A csoffadt reggel jól illeszkedik arra az egyenesre, amely a hétvégi idõjárás romlását írhatná le a nem valami jótól az egészen kellemetlen felé (és akkor a jégtöréssel kopogtató decemberrõl még nem is szóltam). A badacsonytomaji kávézást nagyvázsonyi kávézás követi, utóbbi közben igyekszünk tehetségünkhöz mérten gyorsan elrajtoltatni mindenkit. A többes szám alatt az elõnevezõ táblát kezelõ Kerek repkényt, a pénzt szedõ EduShow-t, a nyugtát adó Hevér Évát, az események zajlását követõ Budai-H.G-t és engem kell érteni. Közben Gethe ellátmányt szerez, Lestat az utolsó szakasz szalagozását javítja fel. A pocsék idõjárási kilátások ellenére is szép számmal érkeznek túrázni vágyó emberek, köszönöm a részvételt ezúton is! Tíz óra húsz perckor Repkénnyel átadjuk a stafétát Bubuéknak, megint megkávézunk, és laza fél órás késéssel elindulunk, lebontani a harmincas távot jelölõ szalagmennyiséget.


Nagyvázsonyban rögtön egy névadó régi templommal indítunk, aztán kisétálunk a településrõl egy keskeny aszfaltúton, amelyen keskenysége ellenére bátran gyorsulnak a hely- és környékbéli gépjármûvezetõk. Majdnem elfelejtem ideírni, hogy átsétálunk egy magasfeszültségû távvezeték alatt, majd megérkezünk az egyébként nem túl távoli Vöröstóra. Vöröstón régi templom, régi kápolna és régi házak találhatók, utóbbiakon német nyelvû feliratok. Mozgás, az nincs, így legalább nem néznek hülyének, ahogy végigbaktatunk a falun és módszeresen leszedjük azokat a nejlondarabokat, amiket tegnap mások módszeresen felkötöztek helyekre. A falu után kálváriára kapaszkodunk fel, a domb tetején nagyocska, neoklasszicista kápolna sejlik felénk. Mellette papírlapot lóbál a szél, a mai elsõ ellenõrzõpontot hirdeti. Igazolunk, leszedjük a lapot, zsírkrétát. Távozunk, mögöttünk a kápolna belevész a ködbe. Síkabb részen vágunk keresztül, kóróról szedjük le a szalagokat. Az erdõt száz méterre meg kell közelítenünk, hogy egyáltalán észrevegyük. Stirlitz itt már sejtette, hogy ma nem sokat fog látni a tájból.


Sáros csapáson, régi jelzések között érünk fel a Hideg-hegy alá. Kényelmes, hangulatos szakasz áll elõttünk, foltokban fenyõfák, borókák váltakoznak a tölgyessel. A széles, jármûvek által is használt út helyett gyalogösvényt követünk, egy tisztásnál õszapóraj rebben fel jöttünkre. Irányított, szárnyas gombócok, akkor jönnek a mediterrán Magyarországra, amikor északon kezd hûvös lenni. A kanyargás végén meglepetésszerû mobil vécé fogad, amelynél jobbra fordulva megérkezünk a Zádorvárba. Eltávolítjuk a túra kellékeit, Repkény elnosztalgiázik arról, amikor fel szabadott menni a toronyba és volt is miért felmenni a toronyba. Most nincs okunk rá, hogy felmenjünk, és egyébként nem is szabadna így tennünk. Elõször járok itt, meglep, mennyire nagy és várszerû hely ez. Tetszik. Letrappolunk a Zádor-kúthoz, rozsdás tábla tájékoztat, hogy forrás védterületen járunk. Lakat típusát kell felírni, erre használható zsírkréta és a lakat között spárgával létesítettek oldható kapcsolatot. Oldjuk, és megyünk tovább. Keresztezzük a helyi érdekû kék jelzést, valakik valahonnan valamiért személyautókkal jönnek fel, útirányuk alapján a várat veszik célba. Jóféle dózerúton sétálunk le Barnagra, a falu néhány házzal veri Vöröstót méretben. Rendezett hely, és itt is van régi templom. Érdekességnek jegyzem fel, hogy építésekor talán helyhiány, talán valami más miatt, de szinte közvetlenül a templom elé is építettek házat. Szokatlan.


Elhagyatott, düledezõ épület és nem sokkal jobban kinézõ gépállomás között ballagunk tovább, elõttünk különleges kálvária: ez a legrégebbi ilyen Veszprém megyében, a stációk pedig nem Jézus útját ábrázolják a Golgota felé, hanem Szûz Mária hét fájdalmát. Nem magamtól vagyok okos, véletlen sikerült lefotózni a tájékoztató táblát úgy, hogy a szöveg olvasható legyen rajta. Temetõ mellett megyünk fel a felsõ kápolnához, a sírkövek némelyikén ezernyolcszázzal kezdõdnek az évszámok. A kápolnánál az ellenõrzõponthoz rendelt utasítás szerint kibogarásszuk a gót betûs feliratot. Sajnos (szerencsére) nem az a feladat, hogy le is másoljuk, zsírkrétával érdekes lenne. Magunkhoz ragadjuk a zsírkrétát és a papírt, nem hagyunk nyomokat.


A barnagi kálvária után egy ideig megint látnivaló nélkül maradunk. Elég sokat megyünk egyenesen, keresztezzük a hetvenhetes fõutat, végül egykori katonai területre érkezünk, az épületromok és az egyik sziklán megmaradt cirill betûs firkálás legalábbis erre utal. Közben néhány pocsolyát kell kikerülni, némelyik elég mély ahhoz, hogy pont bokáig süppedjek egy csalókán stabilnak tûnõ növénycsomóra lépve. Battyogunk tovább, jobbra széles, mesterségesnek tûnõ árok húzódik, majd magasles és egykori istálló jelenik meg az út mentén. Az ajkai sokadrendû országútnál végre elérjük gudluking frissítõpontját, alig húsz perc csúszással. Nem ma van a hosszú megállások napja: gyorsan feltankolunk frissítésbõl és elbúcsúzunk, gudluking is átfázott a pontõrködésben, nekünk is illene kevesebbet késni, mint amennyit késünk.


Szántáson vágunk keresztül, bevesszük magunkat a susnyásba, amely egy lakóépület romját, valamint a Csepelyi pusztatemplom maradványait rejti. Emellett találkozunk a 15-ös távot seprõ Vándor Csillaggal és Heyjoe-val, aki annyi baj legyen is. A rom kompakt, szögletes alaprajzú templomra utal, a falon ázott, de még éppen olvasható ismertetõ mesél az egykori Csepely falu történetérõl. Elhagyjuk a környéket, sûrûsödõ ködszitálásban, vöröses talajú szántó szélén kirándulunk tovább. A környékre egész biztosan jó kilátás nyílik innen. Máskor. Nagyvázsonyig egy derékszögû kanyarban merülnek ki az útvonal nyújtotta izgalmak. A település szélén megszemléljük a Szent István templomot, ez nem rom, de a falon látható ázás- és penészfoltok sokat rontanak az összképen. Az alacsony bejárat felett kõszobrok õrködnek, az ajtó mellett rozsdás házszámtábla, ezt kell leolvasni, ellenõrzésként.


Felsétálunk a vár alatti pihenõhelyre, itt Gethe és Lestat õrzik a pontot, ellátnak a megmaradt péksüteménnyel, aztán zárják a pontjukat, mi pedig megyünk tovább, péksüteményt fogyasztva. A Kinizsi várat megkerüljük, visszaadjuk a pénztárosnak a bélyegzõt, és elbattyogunk a szürkülõ ég alatt. A vár meglátogatására ezúttal nem kerül sor, annyira nem is bánom, csak összesaraznám az összes meglátogatható helyszínt. Írott-kõ felé követjük a Kéktúrát, kitérõkkel: az elsõ ilyen a Szent Mihály-kolostorrom, masszív kútnál kanyarodunk el hozzá. Megtekintjük a romot és elsietünk. Lejtõn csúszkálva érkezünk a Vázsonyi-patak mellé, majd a kanyargó vizet követve érjük el a Szent Ilona-templom romját. Újabb ellenõrzõpont. Még odébb át is kell kelni az imént említett patakon, az erre általában szolgáló átjáró köré nagy ívû kanyart szalagoztak tegnap. Leszedjük mind egy szálig, átlábalunk az érnyi vízen, felsétálunk a Tálodi kolostorromhoz. Teázunk, majd elindulunk, visszakanyarodunk Nagyvázsony felé. Menet közben orvul besötétedett, ez azt jelenti, hogy a napközbeni szürke homály helyett fekete homály vesz körül. Szerencsére nincs köd, csak esõ, ami kellemetlen, de nehezebb benne eltévedni.


Régi zöld jelzés nyomában vergõdünk keresztül mindenféle elvadult szántók, rétek mentén, majd a szalagozás határozott kanyarral felvisz a Szent Jakab-templomromhoz. Ez a rom egy temetõben található, a falmaradványt futónövény nõtte be. Fotó készül a tájékoztató tábláról, ezen a vaku csillanása miatt most csak a mókás angolságú feliratot tudom nagyjából elolvasni, a magyar szövegen a fény csillog, a német szöveg pedig bemozdult. A lényeg az, hogy a román stílusú templom a 12-13. században épülhetett. Távozóban közepes mértékû eltévedést hajtunk végre, elkalandozó figyelmünk elkalandoztat a követendõ útról. Utána már csak be kell sétálnunk Nagyvázsonyra, elsomolygunk azon, hogy az Óvoda utca az Iskola utcában folytatódik, arra gondolok, hogy ez a motívum jó eséllyel jelenik meg tanévnyitó beszédekben, körülbelül öt-hét évente. A cél elõtt kollektív fényképezkedést tartunk, a célon belül megtekintjük az egyebek között a cél bezárásával foglalkozó rendezõséget. Búcsú, utazás, összefoglalás. Ezúton is köszönöm minden résztvevõnek, hogy a barátságtalan idõjárásban is velünk túráztak, és köszönöm útitársaimnak a társaságot!


-Kékdroid-


Képek, szürkék

 
 
Tanúhegyek nyomábanTúra éve: 20142014.12.17 21:12:09

a:\thny2014\whatsnew.txt - Tanúhegyek nyomában 40 szalagozás


Badacsonytomajon köd fogad és egy Bubumobil, amelynek még meleg a motorházteteje, tehát nem késtünk olyan sokat. Összeáll a szalagozó-bejáró társaság: Hevér Éva, Vándor Csillag, Kerek repkény, Alpár András, annyi baj legyen / Heyjoe, Gethe, Bubu, Lestat és Kékdroid. Ilyen sokan még sosem voltunk. Ellenõrzöm a szalagozószatyor tartalmát: bóják, táblák, rendben, kézmûves szalagok rendben, felerõsítéshez szükséges eszközök rendben. Ránduljunk ki a természetbe, nézzünk meg érdekes helyeket, és ha nem látjuk – nem fogjuk – akkor próbáljuk meg felidézni azokat emlékezetünkbõl. Elindulunk.


Bazalttemplom, ösvény, forrás (itt kiteszünk egy táblát, hogy az errejáró túrázó ne keresse a feltételes ellenõrzõpontot, mert nincs), ösvény, kõkapu, ösvény, törmelék, ösvény, T-elágazás. Annyira nem látni semmit a ködben, hogy a legutóbbiban elõször reflexszerûen jobbra indulunk el, és pár méter után tûnik csak fel, hogy nekünk még egy nagyon kicsit fölfelé kellene túrázni. A kilátó indokolatlan meglátogatását kihagyjuk, köd van és fentrõl olyan hangok szûrõdnek le, mintha valaki egy nejlonszatyorból csomagolna ki valamit. Átbotorkálunk a Ranolder-kereszthez, közben kivilágosodik valamennyire, amitõl többet nem látunk, de azt legalább jobban látjuk. Bujdosók lépcsõje, próbálok fényképezgetni, de vakuval világos folt lesz az eredmény, vaku nélkül bemozdult, sötét foltot kapok. A rend kedvéért megcsúszok a nyirkos bazaltlépcsõn, de kivételesen észnél vagyok, nem fejezem be a mutatványt. A Rodostó-háznál szalagozgatunk, utána Badacsonytördemic következik. Apartman kertjében kerti vasút kanyarog, a falu szélén ennek a normál nyomtávú nagytestvére. Végre sikerül itt bézét fotózni, eddig a reggeli vonatot mindig csak fentrõl hallottuk elhaladni. Cserébe lemaradok a többiektõl, eltart egész Szigligetig, amire behozom a hátrányt. Az avasi templomromnál újabb tájékoztató táblát helyezünk el, miszerint a delikvens jó helyen jár, de a hercegnõt egy másik várban tartják fogva, matricát itt nem kell ragasztani.


Szigliget, vár, zárt láncú kapu fogad, gyorsan továbbállunk. Kerékpárúton bandukolunk, nézhetnénk a környezõ hegyek látképét, de a Badacsonyt csak egy sötét folt jelképezi, a Szent György-hegyet még az sem. Felballagunk a Horvát-pince felé, a letérésnél táblázunk, Bubut idézem: „egy napig kibírják rozé nélkül”, szerintem kettõig is, fõleg, amikor ilyen jó fehér borokat lehet kapni. A mai nap elsõ mûködõ feltételes ellenõrzõpontjánál a bója kihelyezését követõen meg is vizsgáljuk az említett típusú tételek egyikét. Továbbállunk, nyomunkban szalagok libegnek, takarékos mennyiségben kihelyezve, Gellértéknek nem lesz sok dolguk ezekkel. Felballagunk a legégett présházhoz, majd tovább az Oroszlánfejû-kúthoz. Odébb ismét mûködésbe hozunk egy ellenõrzõpontot, Repkénnyel lemaradunk a folyamat során, és a Kasza Béla esõbeállónál érjük be a többieket. Itt Gethe exkluzív TTT-elnöki süteménnyel lát el minket, beírjuk magunkat az esõház üzemnaplójába és továbbállunk, hogy megtekintsük belülrõl a hegy tetejét körülfogó felhõtömböt.


Megtekintjük, teszünk ki táblát is, hogy könnyebb legyen a szatyor, majd eloldalgunk a bazaltorgonák felé, amelyekrõl a tövükben elhaladó csúszós lépcsõ igyekszik elterelni a figyelmet. Nem sikerül, megnézem a sziklákat is, lejutok a lépcsõn is. A kulcsosháznál csak bélyegezni áll meg a csapat azon fele, akik bélyegeznek maguknak, a többiek mennek tovább. Az út itt jól jelzett, szalagozni fölösleges egészen a két kocsiállásos Ürgelyuk autóbusz váróteremig, ahonnét fényvisszaverõs bõvítménnyel ellátott nejlondarabok mutatják az utat. A vasúti átjáróig jól járható a földút, a vasúti átjárótól a hídig hasonlóan jó a helyzet, a Pelikán 2.0 híd egyenesen kiváló – remélem, emlékszik még mindenki a régi idõk uszadékkal-törmelékkel erõsített raklapon átlépõs megoldására. A hídnál táblázunk, majd rátérünk a Gyulakesziig tartó hosszú egyenesre, ahol kényelmes haladás helyett a mély sárban szerencsétlenkedünk. Bubu a legsárosabb szakasznál elkerülõt szalagoz, mögötte haladok és a rendelkezésre álló gyatra pontossággal jegyzem a térképre a szalagok helyét. A következõ lépés a geotaggelt szalagok bevezetése lesz.


A sáros egyenes végén sáros kanyar következik, odébb számos ló áll mélán karámjukban. A háttérben ismeretlen jármû motorja szolgáltat aláfestõ zenét, olyan hangszínnel, mintha egy különösen peches böllér próbálna végezni egy óriási dunyha alá szorított disznóval, de sosem sikerülne neki. Bemegyünk a kocsmához és -ba, kávét iszom, aztán még egyet. A szokotthoz képest keveset ücsörgünk, megyünk tovább. Jobbra a néhai Badacsony Mg. és Ip. Tsz. hatósági húsboltja utal régebbi idõkre, majd tört külföldiséggel fogalmazva eladónak hirdetett pincék zökkentenek vissza a jelenbe. Felérünk a Rossztemplomhoz, elfogy egy adag tábla, odébb, a ZL jelzés kiágazásánál feltételes pont kerül a terepre. Felkanyargunk a pihenõhelyig, itt a vicc kedvéért – és figyelembe véve a minimális esélyt arra, hogy másnap mégis jó idõ lesz – kitesszük a csodás panorámát ígérõ táblát. A tetõn a várhoz tartozó kõhalmok is alig látszanak, és az is alig látszik, ahogy a zászlórúd tetején tépi szerencsétlen zászlót a szél. Még mindig köd van, írtam már? Most írom. Szalagozva hagyjuk el a helyszínt, irány Káptalantóti, melyet szõlõtáblák között, további szalagozás elvégzésével érünk el. Az Álló-réti ellenõrzõpont üzemszünetét is meghirdetjük menet közben az erre szolgáló táblával.


Káptalantótitól Repkénnyel kettesben sétálunk kényelmesen tovább, bele a sötétedésbe, miközben a többiek melegedési céllal tartanak kocsmaszünetet. A Tóti-hegy felé háromnegyedúton érnek utol, miközben éppen az ollómat keresem, ami egy sárga nyelû kis vacak, de régi, állandó lakója volt a hátizsákomnak. Ha valaki megtalálja esetleg, viselje gondját. Táblákat kipakolva sétálunk a Tóti-hegy nyergébe, majd fel egészen a Tóti-hegyre a meredek csapáson. Ha megállok, elkezdek visszacsúszni, ez motivál a továbbhaladásra. Fent persze kilátás semmi, csak köd van és mérsékelt szél. Fotózok csúcskövet, aztán észreveszem, hogy megint a kód felõl fotóztam. Lebotorkálunk, a végére maradunk Repkénnyel, de a társaság megvár. Átmenetelünk a Gulács alá, az aszfaltút elérése, majd az arról letérés után csendben trappolok elõre. Ez a szalagozás leghalkabb szakasza, itt korábban sem vittük túlzásba a társalgást és most sem teszünk így. Megyünk fölfelé, aztán egyszer csak megérkezünk a Gulács nyergébe, pontosabban arra a helyre, ahol a Kéktúra már nem emelkedik tovább, az általunk követendõ kék háromszög jelezte szerpentin azonban itt kezdõdik. Felszerpentinezünk, annyi baj legyen már szembõl enged el, Alpár András mögöttünk közel, Bubuék mögöttünk távolabb halad, szétestünk kissé. Fent megcsodálnánk a kilátást, ha lenne olyan, ehelyett megisszuk a maradék teát, majd leszerpentinezünk.


A Gulács alóli kikeveredés során elhasználjuk a fényvisszaverõs szalagok nagyját, féltucatnyi marad csak az út végére. Majd táblázunk. Telefonon egyeztetünk pygmeával a kívánt vacsora ügyében, ez nagyon jó, köszönöm. A pincéknél egy magányos szõlõsgazda kíváncsiskodik, Bubu tájékoztatja, hogy turistaforgalmilag mire számíthat holnap. A szõlõsgazda elégedettnek tûnik a kapott információval, Bubu elégedettnek tûnik a szõlõsgazda elégedettségével. Lemegyünk az országúthoz, átkelünk, felmegyünk a lépcsõn, satöbbi. Lámpa, bója, szalagok. Irány Badacsonytomaj, ahol az iskolában pillanatok alatt megeszem – felzabálom, kár szépíteni – a pygmea által ideszervezett pizzát. Közben társasági élet zajlik, túrázók és rendezõk érkeznek. Vacsora után kihasználom a melegvizes zuhanyzás lehetõségét és eldõlök a matracon.


Másnap a rajtoltatást követõen megint a konyhában statisztálunk Repkénnyel, aki egy kihelyezett lapon vezeti a kenyér és a tea fogyását. A társaságot és a felbecsülhetetlen segítséget köszönöm Lorának és Józsinak, a logisztikai támogatást Imrének, a telefonos információszolgáltatást a kulcsosházi konyhát vivõ elágazáséknak! Sajnos a feszített üzem miatt nem sikerül sokakkal beszélgetni, de néhányan szerencsére beköszönnek. Mindenkinek köszönöm a részvételt, látogatást, túrázást! A tömeg estére csillapodik, meg kell állapítanom, hogy öregszem, fél egykor el kell búcsúznom a társaságtól és lefekszem aludni.


-Kékdroid-


Képek a bejárásról


Az idei fogyasztás:

-> 46 kg kenyér és a rávalók: 5 kg hagymás zsír, 2 kg kolbászos zsír, ~1,5 kg szalonnás zsír, két jégkrémesdoboznyi kacsazsír, valamint 8 üveg lekvár.

-> 240 + 40 liter tea és kb. 50 liter szörp (utóbbi higítva).

-Kerek repkény-

 
 
Börzsöny vándortúraTúra éve: 20142014.10.23 13:28:43

Börzsöny Vándortúra


 


Az impozáns hosszúságú vonat a rövid utascserét – egész pontosan a leszállók leszállását – követõen elporol távoli, sztrájk miatt ideiglenes úticélja felé, ami Hamburg helyett Drezda. Megérkeztem Nagymarosra, a túlparti városkához is címzett megállóhelyre. Ráérõsen elslattyogok a Duna partjára, annyira korán, hogy még mozgás is alig van az utcákon. Nézem a hajnali fényeket, a felhõket a hegyek felett, az éppen érkezõ kompot és a hömpölygõ folyamot, közben azon gondolkodom, hogy a következõ vonattal pont idõre érkeztem volna. Akkor viszont kimaradt volna a startos fülkés kocsi pótdíjmentes kényelme. Kinézelõdöm magam, felsétálok a rajthelyre, a Nagymaros FC klubhelyiségébe: rendezõk rendezkednek, túrázók készülõdnek. Benevezek, a mûvelet kék színû papír fehér színûre cserélésével jár, a fehér színûn útleírást és részletes adattáblát találok. A hét órai rajtidõt kivárom, közben jó sok, nevezésre idegyûlõ túrázóval találkozom, ismerõssel, látásból ismerõssel és nem ismerõssel egyaránt. Hét órakor rajtot harangozok magamnak, képességemhez és erõnlétemhez képest meglódulok, irány a régrõl ismerõs kék sáv és a Templom-völgyön keresztül a Hegyes-tetõ.


Hamar kikeveredek Nagymarosról: az iskola, majd a templom elõtt haladok el, utóbbinál enyhén jobbra, a hegy felé térve, és máris a terepen találom magam. A Templom-völgy továbbra is fantasztikus hely, mély árokból kapaszkodom egyre magasabbra a sûrû erdõben. Ezen kapaszkodás közben nézek be egy letérést, amelyet idõvel észrevéve korrigálok. A Szent Mihály-hegy nyergéig, majd a Hegyes-tetõig egyrészt magam mögött hagyom a túra szintemelkedésének bõ egyharmadát, másrészt a szürke hajnal átadja helyét a napsütésnek, de ebbõl a tetõre ereszkedõ ködben nem sokat érzékelni. Kicsit bánom a ködöt, de a Hegyes-tetõ megvár, feljöhetek máskor is kilátást nézni. Fent átvágok az adótorony melletti réten, még fentebb, a kilátó melletti padon ketten õrzik a pontot. Kapok bélyegzést, utána leóvatoskodok a harmatos avartól csúszós lejtõn. Elesés nélkül sikerül megúszni ezt a szakaszt, odébb tisztáson sétálok keresztül, majd elérem a sárga sáv alaposan kijelzett letérését Zebegény felé. Alaposan letérek, hogy utána két avaronbotorkálós-eleséselkerülõs mutatvány közben egy pillanatra meglepõdjek a ködbõl elém táruló kilátáson. Késõbb, már a Szõnyi-pihenõnél meg is állok egy hosszabb nézelõdésre, a táj elemei között feltûnik egy alaposan megkésett személyszállító vonat Berlin felõl (ezt a járatot még pont nem érintette a sztrájk), és egy pontosan közlekedõ Varsó felé. Jól néznek ki, az elõbbinek már egészen vonat formája van a tizenegynéhány kocsijával. Továbbállok, kálvária indulása mellett, keskeny utcán, szépen karbantartott régi házak között érkezem meg Zebegénybe. A Mókus presszóban Krieger Istvánék õrzik a pontot, egy szelet csokis ostyát kapok tõlük. Nem maradok sokáig, kocsmázni korán van még.


Zebegényt még éppen a vasút innensõ oldalán induló Pacsirta utcán hagyom el, szükségem van néhány pillanatra, amíg rájövök, hogy egy ideig pont szembe haladok a 2011-es tavaszi Forrástúrával. Akkor Repkénnyel és J a a t-tal gondolkodtunk azon, milyen hatást gyakorolna ránk, ha még fel kéne sétálni az akkor már hosszú ideje nézegetett Dobogókõre is. Most Dobogókõ mögöttem párásan kéklik a Duna túloldalán, én pedig a beépített területet elhagyva a Kisalföld felé nyíló kaput nézem, és a folyó homokpadjait Szob környékén. A távolban, észak felé a Magas-Börzsöny tömbje tornyosul elõttem szigorúan és titokzatosan, és belegondolok, hogy milyen sok ismeretlen arca van a hegységnek. Hamarosan közelebbi események vonják magukra a figyelmemet, vagyis a szalagozás letérít a dombháton Kóspallag határába vezetõ széles dózerútról. Ezzel együtt a Napraforgó Tanösvényen maradok, amelynek a táblái egész jó állapotban mesélnek a környék természettani tudnivalóiról. Elkeskenyedõ ösvényen kanyarogva érem el a zebegényi sípálya felvonóját két túratárs társaságában, elnevetgélünk a völgyben málladozó síházon, amelynek a pálya felõli oldalánál méretes, régi kanapé várja a fáradt síelõket. A felvonó tányéros kivitelû, és ránézésre egyáltalán nem olyan rossz állapotú, mint amilyennek például a ház látszik.


A Bõszobi-patak völgyében lassan ellépek idõszaki útitársaimtól, rossz minõségû aszfaltúton, majd egy ideig sáros, aztán jól járható földúton battyogok sokáig. Taktikai hibát követek el magam ellen azzal, hogy nem veszem elõ a térképet, pedig akkor látnám, hogy milyen messze is van Márianosztra. Így csak az az érzés kísér, hogy hiába megyek, mint a bolond, úgy tûnik, mintha egyáltalán nem haladnék. Pedig haladok, csak nem valami gyorsan. A sípálya szomszédságában lévõ bányaüzem az elsõ látnivaló, majd egy látogatott Szûz Mária-kegyhely mellett sétálok el, aztán felérek a néhány erdészházból álló Bõszobra. Ezzel egy idõre el is búcsúzom az útközben nézegethetõ építményektõl, marad az erdõ körülöttem, és a változó minõségû út a lábam alatt. Bõszob után egy bõ kilométerrel virágzó napraforgók, a másik oldalon pedig felszántott rét mellett sétálgatok, elõttem a Márianosztra feletti hegyekre nyílik kilátás. Nézegetem egy ideig, és szépen lassan jobban kinyílik a láthatár, megjelenik elõttem Márianosztra, rajta túl a jellegzetes alakú Nagy-Gallával. Birkatelep mellett érkezem meg a faluba, a fõúton egy futóval találkozom, a ponton pedig a Szondin megismert Tiborral és útitársával, valamint a magányosan túrázó Pleccsel futok össze. Hozzájuk eddig aszimptotikusan közelítettem, de mindig elléptek, és ez most is így történik. Az ellenõrzõpont a nagy forgalmat lebonyolító faluház udvarán található, néhány lépésre tõlünk gyerekek alakítanak ki különbözõ formákat sütõtökbõl. A pontõr hölgyektõl zsíros és lekváros kenyeret, teát, szörpöt lehet kérni, és õk lelkesen el is látnak ezekkel. Két szelet kenyérnyi ücsörgés után kelek útra, nagyjából egyidõben a Volánbusz szobi járatával. Ottorinóék éppen érkeznek Zebegény felõl, remélem, közel helyesen adom meg a faluházhoz az irányt.


A Holló-kõtõl Vörös-kõig vezetõ piros sávon hagyom el Márianosztrát. A reggeli kellemes hûvösnek már nyoma sincs, igazi napsütötte õszi idõben túrázhatok ma. Menet közben telefonozok egyet, értesítem Kerek repkényt hollétemrõl és érkezésem várható idõpontjáról. Kisétálok a faluból, mellettem kálvária indul, erre nem térek most ki, késõbb az Alsó-hegy tetejére viszont igen. Kilátásnézést követõen lejtõre érkezem, erdõsre, ahol szerencsére hûvösebb van, mint az Alsó-hegy nyergéig vezetõ ligetesben volt. Átkelek a völgyben lustán kanyargó Medresz-patakon, aztán egy rövid emelkedõn követem a széles, ellenben sáros erdei út mellé jelzett ösvényt. A kanyargásnak egy szalagozott letérõ vet véget, átvágok az erdõn keresztül a Kóspallag – Márianosztra mûútra, és ezen sétálok Nosztra felé néhányszor száz métert. Az aszfaltot újabb szalagozásnál kell elhagyni, innen már nincs messze a következõ ellenõrzõpont, Nadler Herbert író kedvenc vadászkunyhójának a hûlt helye. A kunyhóra a helyszínen tábla emlékeztet, és a lelkes pontõröknél még könyv is akad, amelyben megmutatják az építmény képét. Bélyegzés után tovaballagok a Sûrûségben, elérem a Kéktúra régi, leszürkített jelzéseit, végül kiérkezem a Békás-rétre, ahol meg is állok mindenfelé körülnézni. Szép helyszíne ez a túrának, kilátással a most sapkaként felhõgombolyagot viselõ Csóványosra és az összes többi környezõ hegyekre. Nézelõdés után továbbállok, karámban mókás termetû lovak legelnek, az idõközben elért kék sáv pedig bevisz egy kanyargós csapásra. Itt ismét találkozom Tiborékkal. A kanyargós csapáson késõbb sokgyermekes család jön szembe, az apuka képben lehet, mert egybõl azt kérdezi, hogy milyen teljesítménytúra van ma itt. Tájékoztatom, aztán búcsút veszünk egymástól. A kék korábbi útvonala helyett jelölt csapás végre becsatlakozik a régi, egyértelmû vonalvezetésû szakaszra, ezen elérem a Törökmezõ alatti völgyet, itt Pleccsel és Bell Sanyiékkal futok össze. Rövid kaptatót követõen már a turistaháznál vagyok, ahol szokásomtól eltérõen igazán szívesen vételeznék valami hideget és folyékonyat, de a büfében egy lélekkel sem találkozom. Jobb híján bélyegzéssel szolgálom ki magam, ami a semminél több, de ugyanúgy szomjas maradnék, ha nem lenne saját készletem vízbõl.


Reklámmolinók mellett hagyom el a helyszínt, avarlepte gyalogösvényen battyogok elõre addig, amíg el nem kell hagynom a kék és piros jelzések közös szakaszát, a kettõ közül a piros sávot követve. A Köves-mezõre felkígyózó aszfaltutat keresztezem, egy- és másfélnyomos csapáson sétálok a sárguló lombú erdõben. Még az is alig ront a kedvemen, amikor egy kiálló fadarabba lendületbõl belerúgok, ezzel sikeresen megrepesztve a nagylábujjamon a körmöt – talán azért, mert az eredménnyel csak odahaza szembesülök. Újra megérkezem a mûútra, ezen sétálok fel a Gubacsi-hálás alatti parkolóig, és innen egy meredek mélyúton leereszkedve érem el Nagymaros üdülõövezetét. Hétvégi házak között bandukolva jutok le a kisvárosba, közben a Fellegvárhoz, és az alatta néha észrevehetõ Salamon-toronyhoz tudom legjobban viszonyítani a helyzetemet. Hosszú egyenesen végigsétálva lyukadok végül ki újra az iskola szecessziós épületénél. Aluljárón keresztezem a vasutat, letrappolok a célhoz, amely elõtt az eddigi beérkezõk, moiwáékkal az élen várják, hogy a rendezõség megérkezzen sürgõsségi ellátmánybeszerzõ körútjáról. Utánam alig néhány perccel megérkeznek, sûrû elnézéskérések közepette, és onnantól kezdve pillanatokon belül kapok sólyommal ékeskedõ díjazást, és egy pár virslit, amely ellátmány túra utánra kiváló. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezõknek! Szép volt, jó volt, sok újat láttam a Börzsönybõl, ezeket a helyeket érdemes lesz magánban újra meglátogatni.


-Kékdroid-


Link, amely képek felé vezet

 
 
MeteorTúra éve: 20142014.09.19 02:10:49

Meteor 21/B


Az eredeti terv szerint hárman mennénk, kényelmesen, lazán, és mindannyian az ötvenes távra. A megvalósulás végül úgy alakul, hogy szombat reggel Kerek repkény inkább a bányát célozza meg, Patti húgommal pedig az esõs idõ miatt eleve csak a „B” jelû rövid távra tartunk igényt. Õ aztán hirtelen rosszul lesz a rajt felé közlekedve, és csak azért nem terül el ájultan, mert borzasztó koszos környéken járunk. Rendbe hozom a tesót, kap enni-inni, és amikor már úgy érzi, hogy nem hiába vett tegnap tartós tejet, elzavar túrázni. Elõresétálok a Szilágyi Erzsébet fasoron, találok valami kisboltot, veszek egy palack vizet, meg valami csokit (a készletet Pattinak adtam, legyen nála kéznél hazaúton), és felszállok az érkezõ bilikék MAN-ra (Lion's City NL283 stb.). A következõ megállóban ZE topiktárs is ezt a járatot választja – menet közben csatlakozik egy futó túratársnõ, eltársalgunk, egyebek között a budapesti közlekedési akármicsoda díjszabási anomáliáiról. Budakeszin alig két perccel a busz elhagyása után leszakad az ég, nagy sietve mindenki esõvédõ eszközt kerít elõ. Felúszunk az ázó utcán a Mammutfenyõkig, megkeressük valahogy a rajtoltatást intézõ rendezõ hölgyet, benevezünk. Ez abból áll, hogy az egyre vizesebb lapra hézagosan megadok néhány adatot, ezek közül kiemelve a nevemet és az aláírásomat, a többi úgysem számít igazán. Végül, a nevezési díj leszurkolásával kapok egy itinert, a tavalyi teljesítõi lista ugyan nem szerepel benne, ellenben találni egy csomó távadatot és jó részletes térképrészleteket. Már alig pötyög az esõ, amikor a túratársnõvel elindulunk: ZE-t még molyolni látom, de tudom, úgyis utolér.


Mérsékelten látványos utcákon át kikanyargunk Budakeszirõl, krepp és mûanyag szalagozást követve. Végül egy egynyomos csapásra térve lépünk ki a településrõl, itt búcsút is veszek útitársamtól, ellépek. Kissé öncélúan sietek, egyrészt az idõjárás sarkall rá, másrészt tervbe vettem már korábban (akkor még nem egyedül), hogy legkésõbb az utolsó vonattal beutazom valamilyen mértékben a Gyermekvasút vonalát. Irtáson trappolok keresztül, mellettem tönkökre festett nyilak erõsítik meg bennem a tudatot, hogy helyes úton járok. Mögöttem komor, feketés felhõ ül a Budai-hegységen, alig látszik ide a KFKI telephelyérõl a kémény. A többi mindenfélérõl nem is beszélve. Kerítést keresztezek létrán, a Meteor mezõnye eseti engedélyt kapott az áthaladásra, amúgy az erre járóknak az erdészet az M1 autópályától délre esõ területeiket, valamint a Csergezán-kilátót javasolja látogatásra. A kerítésmászások után rátérek a hosszú egyenesre, amely a Hosszú-hajtási bányáig vezet. Párás, ködös erdõben ballagok fölfelé, néha találkozom egy-egy túrázóval, köszönünk egymásnak és mindenki halad tovább a maga tempójában. Már csaknem egyedül maradok a gondolataimmal – ez nem biztos, hogy szerencsés – amikor megérkezem a túra számomra elsõ ellenõrzõpontjára, a Hosszú-hajtás-hegy, kõbánya nevet viselõre. A kõbányába vezetõ utat alaposan kiszalagozott drótkerítés zárja le, nem bánom, most nincs kedvem kinézni. Váltunk néhány szót a pontõrrel, elszerencsétlenkedek a holmimmal, aztán búcsút veszek és lelépek a helyszínrõl.


Kikerülöm a bányát, battyogok az erdõben, meglepetésemre alig van némi kis sárréteg az úton, aztán rájövök, hogy kaviccsal felszórt úton járok. Tágas irtásra érkezem egy kerítésnél, próbálok visszaemlékezni, de nem rémlik tavalyról – mondjuk akkor a hosszú távon vettünk részt, és már Budakeszire érve a csendes apátia lepett el a mostaninál sokkalta pocsékabb idõben. Az irtásról szép kilátás nyílik az északi szomszéd Fekete-hegyekre, és visszanézve kelet felé a János-hegy felhõ alól kikandikáló tömbjére. Újabb kerítésmászás következik, elhagyom az irtást, pocsolyás, köves, széles út áll elõttem, használaton kívüli magaslessel és egyesével átvonuló õzekkel. Mindegyikük megtorpan, amikor kiér az út közepére, jól megnézzük egymást, aztán mindegyikük méltóságteljesen továbbvonul a bozótba. Hamarosan kiérek a jelzett turistaútra, a zöld háromszög a térképemen délen Páty széléig vezet, északon kis híján Nagykovácsiig. Most észak felé kanyarodok rajta, hamarosan elérem Erzsébetpuszta szélét, masszív fakapu vigyázza az állami vezetõi vadászterülethez tartozó létesítmények nyugalmát. Átkelek a Telkit és Budakeszit összekötõ aszfaltcsíkon, megcélzom a Tarnai-pihenõt. Kanyargós ösvény, folyamatos, egyenletes emelkedõvel visz egyre közelebb a Budai-hegység legmagasabb pontjához. Egy éles kanyart követõen kiérek a Tarnai-pihenõ gyepes, sziklás környékére, a pontõrök türelmesen végigvárják, amíg az itinert elõ- és elmolyolom, csak azután nyomnak a kezembe egy szelet saját készítésû, finom sütit. Elbúcsúzás után megállok még, megszemlélem a kilátást: a közeli hegyeken túl már a Tétényi-fennsík is elvész a párában. Elsétálok a helyszínrõl, az imént emlegetett legmagasabb pontot meg sem közelítem, eltérek a piros háromszöggel és zöld kereszttel is jelzett úton a Vörös-pocsolyás-hát felé.


Továbbra is magamban baktatok, de túlzás lenne azt mondani, hogy egyedül lennék közel és távol: szembõl cserkészek csapatai és egyéb kirándulók szivárognak fölfelé, és velem egy irányban haladó túrázókkal is találkozom jócskán. A hosszan elnyúló lejtõs szakasz épp annyira sáros, hogy kénytelen vagyok kocogni egy kicsit, mert a gyalogos sebesség mellett szörnyen leromlik az úttartásom. Értsd: jónéhányszor majdnem hanyattvágódok. Kocogás közben utolérek egy túratársnõt, aki elenged, de talán csak attól tart, hogy egy eséssel õt is elkaszálom. Odébb egy szintén egyedül túrázó kollégát majdnem elviszem Nagykovácsi felé a piroson, de az imént utolért hölgy megmutatja a követendõ irányt. Ezt csúnyán elbambultam, gondolom, és ez le is kötne egy darabig, de Kerek repkény felhív, hogy aznapi ambícióinak éppen keresztbe tesz egy áramszünet. Telefonálva érem el a következõ ellenõrzõpontot, ahol megszakítom a távbeszélést az élõ kapcsolatért cserébe, itt találom ugyanis a Cifka BorbálaCservenyák RenátaGyõri Péter triót, akikkel mindig jó találkozni. Elbeszélgetünk a piros kereszttel jelzett lejtõn egészen Remeteszõlõs széléig. Itt elbúcsúzom a csapattól, besétálok a hosszan elnyúló faluba, megtekintem a rengeteg térkõvel lerakott fõutcát, melynek végén hídon keresztezem az Ördög-árkot. A híd korlátján molinó reklámozza a falunapot, odébb örökbe fogadott kis közparkot találok, majd az Egyperces novellák elkóborolt telefonfülkéjét és a mellette létesített Könyvmegállót szemlélhetem meg. Mûvelõdés, közszolgáltatás. A mûvház kihelyezett tagozata mellett pedig valóban falunapszerû készülõdés zajlik, legalábbis a bográcsokban készülõ ételmennyiség erre enged gondolni.


Követem a patakká duzzadt árkot, beérek a Remete-szurdokba, egyik kedvenc helyem a környéken. Sétálok, közben kétfõs pontõrség állít meg és a rajtszámomat kérdezik – a kedvenc színemet nem, meg azt sem, hogy éppen a Szent Grált keresem-e. Elintézzük a formaságokat, elbúcsúzom tõlük. Ránézek az órára, vagy elérem a korábbi vonatot, vagy nem, de ha nem, még akkor is elõresétálhatok Hárshegy állomásig. Végigbattyogok a szurdokon, a jó utat köszönésre egy fényképezgetõ úriember azt válaszolja, hogy õ csak egy kilométert túrázik – megnyugtatom, hogy a megtett táv irreleváns, a szándék a lényeg. Kiérek a lakott területre, nagyonlaza-jólöltözött társaság ácsorog egy eladó táblát viselõ épület elõtt, döbbenten nézik, ahogy elkocogok. Azon morfondírozok, hogy meg kellene tapsoltatnom õket, hogy szurkoljanak a túra mezõnyének, vagy valami hasonló, de csak utólag vagyok ám okos. A nagy lendület az elsõ forgalmasabb útig tart ki, aztán elvész, mert készenlétbe helyezem a fényképezõt, hátha jön egy busz. Nem jön, fotóznivaló azonban így is van, a templom mögötti placcon jól mutat a kereszt és a következõ piaci napok kiírása. Valamiért eszembe jut egy régi sztori, abban nem templom mögötti placcot, hanem templomot használtak piacnak, aztán ebbõl mindenféle konfliktus támadt késõbb. Továbbmegyek, betérek a kék sávon a plébánia mellett a templom körüli rendezett, szép parkba. Orgonaszó hallatszik, virággal díszített autók ácsorognak a közelben, valahonnan pedig egy aktatáskás alak kerül elõ, aki mindenféle trágárságot mond az esküvökkel kapcsolatban általában, aztán a célpontfelismerõ rendszere konkrétabb trágárkodnivalót keres, és rám válik mérgessé, mindenféle behúzásokat emleget. Amilyen állapotban van, találatra csak akkor lenne esélye, ha idõvel teljesen kifulladnék a röhögéstõl. Emberünk morgolódva elsétál, én odaérek a közeli padon helyet foglaló ellenõrzõpontra, a hölgyek gyorsan lebélyegzik a kezükbe adott papírlapomat, és utamra engednek.


Végigbandukolok a városrészen a kék sáv nyomában, itt néhány kerékpározó gyereken kívül nem nagyon találkozom forgalommal. Nem tudom nem figyelni a monoton csökkenõ házszámokat és az órámat: még mindig azon morfondírozok, hogy ha nem érem el a vonatot, akkor Hárshegy, vagy Szépjuhászné állomásig sétáljak fel majd a rendelkezésre álló hosszú idõ alatt. Megérkezem lassacskán a forgalmas Nagyrét útra, majd magára a Nagy-rétre, legalábbis a szélére. Oldalt összegraffitizett bódé, elõrébb csoffadt mutatványos rontja az összképet. Elhagyom a rétet, összetagozódva a futó túratársnõvel, aki az elsõ huszonegyes után úgy döntött, benevez, és megteszi a másodikat is. A Hûvösvölgy elõtti ívekben kanyargó villamosok sivító hangja kísér a Gyermekvasút aluljárójáig, majd a célig. Itt kapok jelvényt, ami szép, és üdítõt, amit felhörpintek, és elrohanok a pénztárhoz jegyet venni, ami éppen, hogy sikerül. Felpattanok a kétkocsis szerelvényre, és eldöcögök a Széchenyi-hegyi végállomásig – visszakirándulok a néptelen Normafához, itt Repkény csatlakozik, és elballagunk az Erzsébet-kilátó érintésével Szépjuhásznéhoz, valamelyest pótolva a napközben többnyire megúszott esõben túrázást. Köszönöm a rendezõ Meteor TTE-nek a túra megalkotását, huszonöt éven keresztüli megrendezését, és nagy reményekkel várom a jövõ évre beígért, megújuló rendezést.


-Kékdroid-


Képek, rosszak

 
 
Eger csillagaTúra éve: 20142014.09.14 22:15:25

Eger Csillaga 40


 


Látogatás, Eger. Idén õsszel az elsõ. Ez megtévesztõ lehet, mert az elmúlt hetekben feltûnõen sokat mászkáltunk ide, egyéb irányú teendõk kapcsán. Ha a Bükköt nézem, sokkal rosszabb a mérleg: idén még nem jártam kedvenc hazai hegységemben teljesítménytúra keretében, mea maxima culpa. Amikor reklámozom az õsznyitó, szombat reggelre ütemezett túrát odahaza, meglepõ tömeg áll össze a családból: Kerek repkényhez és hozzám ezúttal mindkét testvérem – Patti, Bese – csatlakozik a 40-es távra; édesanyám és egy barátnõje pedig életük elsõ teljesítménytúrájaként az esemény 15 km-es távján terveznek indulni. Meg vagyok lepve a szó jó értelmében. Reggel kiszállítanak Felsõtárkányba, amely jópofa falut képez a Bükk kapujában, a jármûbõl a kisvasúti teleptõl nem messze szállunk ki. Autó hátra el, mi pedig tovasétálunk teljesítménytúrázni. Az útbaesõ tavat az északi oldalon kerüljük, megérkezünk a rajt helyszínére, túrázók bóklásznak, neveznek, indulnak. Nagy tolongás nincs. A rendelkezésre bocsátott íróeszközök közül találomra kiválasztok egy filctollat, kitöltöm a kék papírra nyomott nevezési lapot. Sorbaállunk, benevezünk. A kapott itiner egyik oldalát térkép foglalja el, a másikon köszöntõt, távadatokat, szintmetszetet találok. Elsüllyesztem valahová a papírt, elindulunk.


A kisvasút mentén hagyjuk el Felsõtárkányt, nem is olyan távol a Bükk-fennsík déli letörése magasodik elõttünk. Az ég komor, inkább szürke, mint kék színû; tömött felhõk ülnek felettünk. A kisvasút mellõl térünk be a Pes-kõ-völgybe, mellettünk munkagép árválkodik, sárgán, leeresztett kanállal. Elhasadt tábla mutatja Felsõtárkány és Bélapátfalva távolságát, nemsokára sûrûbbé válik az erdõ és elkeskenyedik a völgy. Elhaladunk a csendes Napsugár-vendégház mellett, odébb a Vasvári-forrás kõtömbje szürkéllik a patakmedren túl. A fák alatt, a mély völgyben szürkületi sötétség ül felettünk. Hosszan elnyúló emelkedõ végénél találjuk a Pes-kõ-házat, a nagy ritkán megritkuló lombon túl látszik a névadó Pes-kõ sziklafala is. A sárgára festett falával a tájba némi vidámságot csempészõ háznál a pontõr társaság fõzéshez készülõdik. Megkapjuk az elsõ aláírást lapjainkra, illetve egy-egy banános csokival is ellátnak. A lentebbi Pes-kõ-forrás után jön egy fentebbi is, itt kezdõdik az igazi kaptató, kikanyargunk a völgybõl, fel a Fennsík szélére. Kõrakás fogad és kiszáradt fa csonkja. Továbbmenve mellettünk a Hegyes-kõ magasodik, elõttünk az Õr-kõ tömbje, de most egyikre sem térünk ki. Az Õr-kõ-réttõl az Õr-kõ-házhoz viszont igen, vízzel kínál a pontõr, miközben szignózza papírjainkat.


Pes-kõ-kapu, Pes-kõ oldala, Cserepes-kõ jönnek sorra. Elõbbitõl szép, bár párás-kiégett kilátás, a légvonalban alig 15 kilométerre lévõ Nagy-Eged tetején nem látom az adótornyot. Amíg én a szemem romlásán bosszankodom, Repkény a sziklák repedései között növõ varjúhájat fényképezgeti. Felettünk néha elvékonyodik a felhõréteg, átdereng némi napsütés, de a borús, szürke idõ kitart mellettünk. Jól fokozza a sûrû bükkerdõben a sejtelmes hangulatot, ahogy a Pes-kõ, a tiltott hegy északi oldalában botorkálunk a csapáson. A Cserepes-kõ barlangjánál kitérünk bélyegezni és megvizsgálni a Kéktúra-bélyegzõket: üzemel az enyhén törött gumibélyegzõ és az újszerû fémbélyegzõ is. Nem egyedül térünk ki – a trió, akikkel a túra végéig kerülgetjük egymást, szintén megvizsgálja a barlangot. Tovabotorkálunk, karrmezõ, majd jó kilátású rét következik, nem elõször bánom meg, hogy régen vetõdtünk utoljára ide. Rákanyarodunk az Õserdõ felé vezetõ útra, az út valamely pontján épp elõttünk magasodik a Kis-Virágos-hegy, amelyre még fel kell talpalni. Fel is talpalunk, Besével elõrehúzunk az Õserdõt kerülõ kerítés mentén, hogy a hegytetõ alatti nyeregben, az elpihenõfélben lévõ táblánál várjuk meg a lányokat. Együtt ballagunk le, a Tar-kõ alatti elágazásban azonban hiába kacsintgatok fölfelé, senki nem társul be kitérni, egyedül meg nekem sincs kedvem hozzá. Leballagunk: a Toldi-kapu következik, majd a hosszú, köves-kavicsos-poros ereszkedés. Az út mentén gombák, ma nem elõször és nem is utoljára. Lent gyerekcsoport cihelõdik, indulásra készen, pontõr urak adminisztrálnak és kínálnak másikfajta csokival. Lányok lehuppannak és ennivalót keresnek a csomagjukban, fiúk vizet hoznak, mûködik a munkamegosztás. A rövid megállás után felsétálunk a Samassa-házhoz, alig több, mint két kilométer séta a Kós-völgyben, az egykori kisvasút nyomvonalán. Itt öcsém régi ismerõsként üdvözli a pont ifjú, magányos õrét, aki almával lát el minket.


Almaevéssel nehezítve sétálunk fel a Lök-bércre, ahol nagylétszámú, sok gyerekbõl és kettõ (?) felnõttbõl álló csoportot látok bizonytalankodni már messzirõl. Amire odaérek, már elhatározzák magukat, és a vezetõ után erednek valami egészen lehetetlen irányban, éppen nem a kék, de nem is a zöld sáv jelzésen, hanem a kettõ között. Elismerem, hogy a kék itt nincs túl jól kifestve, de az elágazásban elhelyezett tábla nyílegyenesen mutat a helyes irány felé. (A rend kedvéért itt jegyezném meg, hogy édesanyámék is itt húztak el egyenesen, mert valaki arrajáró azt állította nekik, hogy a Samassa-ház a zöld jelzésen van...) A srácok után sietek, megkérdezem, milyen útvonalat terveznek bejárni. A kéket, a ház felé. Az jó, mert ez az út nem az az út. Remélem, az információ eljut a csoport elejére is, és még idõben korrigálnak. Visszalépek az elágazásba, ahonnan a többiek már sétálnak le, a Lök-völgy felé. Sétálok én is velük, mögöttem a hangok alapján a sokfõs társaság kelletlenül tér vissza az elágazásba.


A völgybõl kényelmesen emelkedõ úton battyogunk fel a Tamás-kútja felé, közben az idõjárás számunkra kedvezõ fordulatot véve megváltozik, egyre határozottabban kisüt a Nap. Megnézem közelebbrõl a kétkifolyós forrást, majd bevárva mindenkit, együtt sétálunk be a turistaház udvarába. Látásból ismerõs pontõrök fogadnak, tetszõleges mennyiségû zsíros kenyérrel kínálnak, hozzá profi módon vékonyra vágott lilahagyma a kísérõ. Jóllakva indulunk tovább, és ütközünk rögtön akadályba – a megyehatárhoz és egyben a pazsagi úthoz felvezetõ ösvényre dõlt fákkal elõször a tavalyelõtti Tortúrán volt szerencsénk találkozni. Akkor a körülmények összehasonlíthatatlanul rosszabbak voltak, már csak azért is, mert tök sötétben és hóban pillanat alatt elvesztettük a helyes utat, és mindenféle hülye módon értük el a tetõt. Most szerencsére könnyebb dolgunk akad, kidõlt bükköket keresztezünk alulról, felülrõl, keresztben és hosszában. Röpke negyed óra alatt tesszük meg az ötszáz méteres utat, ami nem valami világrengetõ sebesség. Fent aztán megilletõdve majdnem a zöld sáv jelezte Török úton akarom folytatni a túrát, amikor eszembe jut, hogy még mintha Pazsagra le kellene menni. Le kell menni, le is megyünk. A mûúton már távolról észrevenni egy magányos, sárga pólós személyt, aki egy jókora husángot forgatva ûz unalmat. Eleinte azon töprengünk, hogy a Kaland-Játék-Kockázat-könyvek világa jött el, vagy Gethe mester Sámson túráról szóló beszámolója folytatódik a Bükkben, és meg kell küzdeni Pazsag Õrével, de nem, csak a pontõr az, aki csokit is ad, lapot is ír alá.


Pazsag eldugott telepére így nem is kell betérni, a sárga jelzésen kapaszkodunk ki a völgybõl egy inkább hosszú, mint meredek emelkedõn. Oldalt rengeteg gomba, a Boszorkány-kõnél csaknem szabályos boszorkánykör tenyészik, de utóbbit ma már mindenféle síkidomra illeszthetõ változatban láttunk. Elérjük a soron következõ elágazást, ahol a zöld jelzés csapódik mellénk, majd az azután következõt, ahol elbúcsúzunk egy idõre a sárgától. Közben különösebben érdekes dolog nem történik, szép az erdõ, kellemes délutáni napsütést látok, ha elõre nézek, és kellemetlenül sötét felhõt, ha hátra. Keresztezzük a gerzsényi aszfaltutat, jócskán elõttünk autót látok parkolni, nyitott tetõdobozzal. Arra gondolok, hogy valaki nagyüzemi gombabetakarításra érkezett, aztán hamarosan megcáfolnak az események, mert az itt piknikezõ Vakond87-ékkel találkozunk. Kellemes meglepetés – beszélgetünk egy kicsit, aztán elsietünk, mert a nemrég még távoli mennydörgés egyre közelebbrõl hallatszik. Szerencsére megússzuk pár csepp esõvel, annyival, amennyiért fölösleges elõvenni a kabátot. Remélem, a bográcsozó Vakondékat sem mossa el a víz. Elérjük a térképen még Zsuzsa-forrásként, a terepen már Csipkés-kútként jelölt víznemvételi lehetõséget, és nem sokkal késõbb a Völgyfõ-házat. Itt vidám pontõrök fogadnak, akik hiába próbálják elpasszolni a kutyájukat, az semmi hajlandóságot nem mutat a túra folytatására, pláne ilyen gyanús társasággal.


Leballagunk az Oldal-völgy felé, majd azon keresztül, eleinte egyre mélyülõ úton, majd mindenféle vízmosás mentén, végül aszfaltútra térve. Megnézzük a halastavat, nagy csobbanással bukik valami a felszínre, és tûnik el azon nyomban. Oldal-völgyi szörny. Leérünk a Barát-rétre, besétálunk a füves csapásra, amely elvezet a BNP õrházáig – itt nincs ellenõrzõpont, csak a lehetõsége. Biztos, ami biztos, megállunk három percre pihenni. Utána beleszaladunk a túra útvonalának egyetlen sáros tíz méterébe, amelyet szerencsére nem lehet kikerülni rendesen. Sikerül belecsúszni a pocsolyába, de egyrészt nem ázik be nagyon a cipõm, másrészt, innen már úgyis hamar bent vagyunk a célban. Még feltrappolunk egy enyhe emelkedõn, fent megtekintjük az újonnan emelt esõbeállószerû tanösvény-állomást, majd leballagunk a tóhoz. Cél, oklevél, kitûzõ, pihenõ, alma, csoki, fröccs, végül távozás. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezõknek, még sok ilyet kérek szépen.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Mályvád / SzanazugTúra éve: 20142014.09.04 23:34:23

Mályvád 55


Helyszín és idõ: Gyula, Implom József Helyesírási Verseny Általános Iskola, tornaterem, augusztus utolsó szombatja, kora reggel. Molyolás mindenfelé, ébresztõk csörögnek, csipognak, dalolnak a leendõ résztvevõknél. Kerek repkény mellettem a szokásos, minimális hajlandóságot mutatja a felébredésre – érthetõ a dolog, talán utolsókként érkeztünk a szálláshelyre, ahol már csak a vacsoráját befejezõ, nagyon álmos kvte (most hadd használjam a nicknevet) volt ébren. A késés oka: biztosítóberendezés meghibásodása, munkagép gyõzött kábel ellen Szolnok és Szajol között, a rendszer pedig hozta a szokásos formáját. A másik oldalamon sétáLós bácsiék készülõdnek, tippelhettem volna éjjel. Végül valahogy összeszedjük mi is magunkat, még pár falat reggeli is belefér az idõbe. Az elõtérben elhelyezett kávéautomatáról már tegnap éjjel megállapítottam, hogy számunkra használhatatlan, ugyanis nem vagyunk birtokában a tanáriból elkérhetõ kódnak. Egy porkávé kedvéért fölösleges lenne hackert játszva véletlenszerû számkombinációkat bepötyögni. Kint a rövidke sorállás elég arra, hogy beszélgessünk kicsit Fekete Lászlóval és az idõközben benevezõ Szabó Zsuzsával és Pinkert Lacival. Benevezõdünk, megkapjuk a régrõl ismerõs, egyedi itinert: a lepedõnyi (nem is, csak A3-as) lapon a térkép elfoglal egy oldalt, a másik oldal a térkép kiegészítésén kívül mindenféle ismertetõt tartalmaz, plusz van tíz hely az igazolásoknak. Ugyanitt rész- és össztáv adatok. Ennyi szöveg után induljunk el végre.


A Béke sugárút fasora alatt sétálunk a város közepe felé, majd cselesen eltérünk a javasolt útvonalon. Furcsán lépve ábrázolt Petõfit, szép épületeket, teodolitos ember emlékmûvét tekintjük meg, valamint egy pékséget. Petõfivel, a szép épületekkel és a teodolitos emberrel nincs most egyéb teendõnk, a pékségben viszont kiváló a kávé. A pékáru is, de ennek a kipróbálását késõbbre halasztom. Továbbsétálunk, balra téglavár, jobbra fürdõ, mindenfelé virágágyások, elõre pedig kiérünk a városközpontból. Egy körgátnál elhagyjuk a lakott területet, odébb kempingnél csalogatják az errejárók tömegeit egyebek között finom ételekkel. Körbenõtt, jópofa ösvényen ballagunk egy kicsit a parkerdõben, sõt, Parkerdõben. Az ösvény késõbb kevésbé körbenõttre vált, kanyargunk a leírásnak megfelelõen. Kiérünk a Fehér-Kõröshöz, felkapaszkodunk a gátra, elõttünk vízügyi mûtárgyat figyelhetünk meg. Elolvasom a leírást, ez az egykori tûsgát helyett felépített tömlõs gát lesz. Elsétálunk a vezérlõépület mellett, felfelé haladunk a folyó mentén, egészen a hídig, itt elkanyarodunk Gyulavári felé. Szembõl helyijárat érkezik, a négyes busz jár erre. Besétálunk a fõutcán, feltûnik a rengeteg betonkeverõs teherautó, amely visszatérõ motívum lesz még ma. A térkép által jelölt Keszi-emlékhelyet megnézem, eszembe jut, hogy Gyulakeszi például milyen messze van innen. Továbbmegyünk, takarékszövetkezet, kastély, templom balra bent, ellenõrzõpont adják a további látnivalókat. Utolérjük Zsuzsát és Lacit, utóbbi átáll a sötét oldalra, és velünk közlekedik tovább.


Elhaladunk a Kõrös Volán itt pihenõ csuklós Ikarusa mellett, nagyon remélem, hogy komoly munkát öltek ebbe a szomorú színtervbe, véletlenül ilyesmi nem jön ki. Közben betonkeverõk jönnek és mennek, sietõsen. Szerencsére pont ugyanarra, amerre mi is tartunk a következõ néhány kilométeren. Kiballagunk Gyulaváriból, fasor kísér utunkon, majd újabb körgátat keresztezünk. Mellettünk a papír szerint valaha kisvasút járt, 1906-ban még Gyula és Simonyifalva között, késõbb már csak Dénesmajorig. Most már semeddig se. Nem sokkal késõbb megérkezünk Solymos ellenõrzõpontra, ahol sólyom nincs, viszont a pontõrök sátrat is állítottak, mely használaton kívül ácsorog az út mellett. Kapunk müzlit és vizet, mindkettõ jólesik. Innentõl töltés tetejérõl szemlélhetjük a Dénesmajor felé és felõl elhúzó közúti teherforgalmat. Utána betérünk az erdõbe, ahonnan szerencsére sokáig ki sem keveredünk. Jobbára árnyékban túrázunk, tisztások, irtások törik meg a sakktáblaszerû erdõ folytonosságát. A mellettünk elhaladó teherautókat mellettünk elhaladó kerékpárosok váltják fel, összehasonlíthatatlanul jobb társaságot képezve. Az egyenesen trappolás során néha derékszögben kell kanyarodni, mely derékszögû kanyarok között bõven van idõnk a környéket figyelni. Õzeket, szarvasokat lehet látni a helyi élõvilág képviseletében, amint az erdõbe szaladnak. Amikor épp nem mozog valami vad, akkor a térkép címkéit olvassuk, ezek felhívják a figyelmet az amúgy talán észre sem vett dolgokra: vaddomb, árok, tisztás az erdõben, amelyet éppen, hogy látni az útról. Akad útközben kicsit sûrûbb erdõ, kicsit ritkább erdõ, nyárerdõ, tölgyerdõ, kerek csokoládé, lyukas csokoládé, elkalandoztam. Szép környék ez. Elérjük a mályvádi õstölgyest, itt is ellenõrzõpont üzemel. Bélyegzés után kitérünk az õstölgyekhez. Szép nagyok. Most nem állunk neki geoládát keresve mélyebben felderíteni a környéket, mint hét évvel ezelõtt szucsatival és Vándorköszörûssel, hanem egyszerûen visszaballagunk a közben megnövekedett népsûrûségû ellenõrzõpontra. Itt a Vida-testvérekkel - Valival és Imrével - találkozunk, és innentõl Városerdõig együtt ballagunk tovább.


Továbbra is erdõben ballagunk, csaknem nyílegyenesen. Egy elágazásban meglepett kerékpárosok csoportja érkezik balról: õk nem vették észre „Az öreg fánál JOBBRA” figyelmeztetést a térképen és a szalagozást a terepen. Korrigálható tévedés. Odébb árkon lépünk át, újra derékszögben kanyargunk, irányt törünk. Megérkezünk Sitkára, amelyet elõször reflexbõl Sitkézek, pedig az az ország másik végében van. Napfénytetõs autó tetején áll a pont sorszámát mutató tábla, mellette egy pár cipõ szárad. Kapunk egy-egy szem almát, ennek fogyasztása fog lekötni a következõkben. A rövid megállás után vadregényes, keskeny erdei csapáson folytatjuk a túrát, elõttünk bizonytalan szarvasok gondolkodnak azon, hogy most azonnal elrohanjanak, vagy várjanak még egy kicsit. Várnak egy kicsit, csak aztán rohannak el. Odébb kidõlt fa készteti kerékpáremelésre a kerékpárosokat, majd széles dózerútra érkezünk, ahol némi keresgélés után rálelünk a térkép által említett rozsdás zsilipre is. Igaz, amúgy is elég egyértelmû, hogy itt el kell kanyarodni, de rozsdás zsilipre olyan ritkán hívják fel külön a figyelmet egy túrán. Enyhe sárban kisétálunk a Fekete-Kõröshöz, ahol a gát kanyarulata miatt csak szépen fokozatosan tárul elénk az építés alatt álló zsilip betonmonstruma. Megkerüljük a munkaterületet – még Tatrát is lehet fotózni –, felmegyünk a gátra, alaposan kitágul elõttünk a láthatár. Mellettünk hömpölyög lassan az itt alig látható folyó, körülöttünk fõleg erdõk terülnek el. Néhány perc alatt odaérünk a vasúti hídhoz, valamint a balparti hídfõtõl nem messze lévõ városerdei ellenõrzõpontra. Zsíros kenyeret majszolunk hagymával, sok sóval és pirospaprikával. Kiváló. Már csak egy errejáró vonat lenne jó, közös képen az itt ácsorgó Zsigulival, de az nem jön a következõ egy órán belül.


Továbbmegyünk, közben Vali és Imre elõrehúznak sietésre hivatkozva. A hídtól nem egészen egy kilométerre lévõ Robi kocsmájában még találkozunk velük, levesfogyasztás közben. Leülünk mi is, fogyasztani, hogy utána annál nehezebb legyen az indulás. Tücskök ciripelnek, meleg van, még a betonkeverõk is álmosabban döcögnek végig a töltés aljában. Feltalpalunk a gátra, kisétálunk a nyaralóövezetbõl, majd átkelünk a Fekete-Kõrös hídján. Szembõl autóbusz közlekedik Gyula felé, vidám sofõrrel. A túlparton tábla köszönt a történelmi bihari tájon. Nem mélyedünk el túl sokáig a történelmi tájban, a gáton trappolunk tovább. Körülöttünk igazi nyári meleg, tõlünk balra a Kõrös, jobbra a tiltott erdõ, ahol régen ment a túra. Az út szélén szelvénykövek, száz méterenként. Lehet visszaszámolni: a nullásnál lesz az ellenõrzõpont. Csendben bandukolunk a tûzõ napon, folyamatosan regisztrálom az elhagyott, kopott köveket. A folyón csónakból horgásznak ketten, árnyékból, különben rásülnének jármûvükre. Odébb feltûnik egy nõi alak a vízben. Szirén? Sellõ? Lesbõl támadó napszúrás eredménye? Ráközelítek a fotógéppel – egyik sem az elõzõkbõl, de még mindig nem értem, mit keres egy papírmasé (?) boszorkány (???) a Kõrös közepén. Idõvel végre megérkezünk Szanazugra, fekete ló legel a töltés oldalában, arrébb gyerekek rohangálnak fel a gátra, le a gátról. Az utcák árnyasak, nagy élet zajlik a mûködõ kocsmaegységben, és még ellenõrzõpontot is találunk nápolyival és üzemelõ nyomóskúttal. Eszek a nápolyiból, üzemelésre bírjuk a nyomóskutat. Utána elbúcsúzunk a kvte-család megjelent tagjaitól, újra bevesszük magunkat az erdõbe.


A fák között pár fokkal hûvösebb van, mint a gáton volt, de a levegõ áll az erdõben, és a kezdeti jobb hõérzet nem tart sokáig. Kitérünk a térképen és a terepen is jelzett kopjafához, majd vissza; Kerek repkény fotózkodik kerek repkényt ábrázoló táblával; kisétálunk Sámson várához, de a toronyba már csak egyedül mászok fel. Örülök, hogy nagyjából ugyanazon állapotban, rongálás nélkül megmaradt a rekonstruált kapuerõd, amelyben korábban – vadonatúj korában – láttam. Az építménytõl visszatérünk a fõútra, betalpalunk Dobozra. A faluban jól megnéz magának az a néhány ember, aki ebben a pusztulat melegben az utcán téblábol, vagy éppen autózik. Én a megnézést most az órára terjesztem ki: késõ van, legalábbis a szintidõhöz képest késõ. Beballagunk az árnyas helyen, a templom elõtt lévõ ellenõrzõpontra, lerogyunk a betonra. A pontõr müzlivel kínál, ezt most sem utasítom vissza, a pihenõt áthelyezzük a soron következõ kocsmába: ez a rendkívül furcsa Gumihangya névre hallgat. A hideg italt a kint leintett jármûbõl vételezett jégkrémmel fojtjuk le. A kocsit egy biciklis lány is üldözte, aki egy egész doboz kaktuszt kért és kapott., akármi is legyen az. Befagyizva trappolunk ki Dobozról, elhaladva a Digó-tó mellett, majd átkelve a Kettõs-Kõrös hídján. A vízen csónakok himbálóznak, közöttük távolabbról érkezõ jetskis szántja fel a vizet, miközben produkálja magát a belõlünk is álló közönségének. Egy kicsit nézzük a mutatványt, majd elsétálunk.


Újra erdõben vezet a túra, még mindig piros sáv a követendõ jelzés. Bezárt, de még egyben lévõ panzió épülete mellett megyünk el, ezután utunk enyhén sarasabbá válik, de mindig van egy-egy nyom széles csapás, amelyet az elsüllyedés veszélye nélkül lehet követni. Végighaladunk a fácánoson úgy, hogy a várt fácánokból semmit nem látunk. Repkény azt állítja, hogy õ hallott egyet, de azzal még nem megyünk messzire. Látott fácánnal se mennénk, lévén elég sok fácán kell egy ember elvontatásához. Az út a fácánost követõen egészen jól járhatóra vált, és kezdünk utoléregetni egy-két túrázót. Az enyhülõ hõség és a dobozi pihenõ mégiscsak jó hatással volt ránk. Nyárfás szélén kanyargunk, majd betérünk a pósteleki kastély kertjébe. A kastély ugyan már csak romjaiban maradt ránk, a kertje viszont nagyon is valóságos: igényes, gondozott park. Elkanyargunk bent, megnézzük az épület így is impozáns maradványait, majd besétálunk a pihenõkhöz, ahol az ellenõrzõpontnak is lennie kell. Feltûnik menet közben egy karám, ahol rezignált szarvas támasztja a kerítést. Rengeteg kiránduló, sétáló, piknikezõ ember lófrál itt, a pontõrt a sorszámos tábla és a karton ásványvíz különbözteti meg a nem-ellenõrzõpont jellegû ottlévõktõl. Itt találjuk az eszegetõ Imrét, aki a kastélyt bejáró nõvérét várja éppen. Utóbbit, ha már erre jár, letarhálom egy kis termoszos kávéra, amelyet még korábban emlegetett. Ezúton is köszönöm! A szintidõbõl hátralévõ két órának õszintén örülve állunk tovább, nagyjából összetagozódva a mezõny körülöttünk bóklászó tagjaival.


Egy állatsimogató kecskékre, birkákra és egyebekre szakosodott részével búcsúzunk Póstelek eme külterületétõl. Érdekes, hogy a szamarak kollektíve a kapuhoz tömörültek. Várják már a mûszak végét, gondolom. A változatosság kedvéért újabb hosszú egyenes következik, ami után jelzéskeresgéléssel összekötött itinerolvasó szakkört tartunk. Nem vészes, de tényleg nem árt figyelni. Repkénnyel elõrehúzunk, hogy aztán kidörzsölõdés kezelése miatt el is kelljen engedni mindenkit. Kiskertes övezetbe érkezünk, kerítések között válik határozottá irányunk. A térkpen is írt, Póstelek felõli elsõ kútnál még látjuk a többieket elõttünk távol elsétálni, de itt meg is állunk némi sapka- és fejmosásra, lévén Repkény napszúrásos tüneteket mutat. A hátralévõ néhány kilométert kifejezetten kényelmes tempóval tesszük meg, beiktatva egy pihenõt a törökzugi lakótelep után következõ tó partján. Egy megállást én is kialkudok, bézéfotózósat, majd nyolc perccel a szintidõ lejárta elõtt beesünk a célba. Nulla másodperc sorállással megkapjuk a túra díjazását kvte fõrendezõtõl, majd leülünk az asztaltársasághoz gulyásozni, jégkrémezni. A gulyás nagyszerû, a jégkrém hideg, a társaság vidám, talán azért is, mert már gulyást és jégkrémet fogyaszt. A vacsora után elbúcsúzunk a szállásra igyekvõ Lacitól, a Budapestet-Tatabányát még ma este megcélzó Valitól és Imrétõl, és úgy általában mindenkitõl. Királyi körülmények között lehet fürdeni (ti. van bõségesen meleg víz), és persze kényelmesen aludni a felszabaduló iskolai matracokon.


Vasárnap másik túra helyett strandolni megyünk, ami olyan jól sikerül, hogy sietõsen kell távoznunk, holmi elõre megváltott pót- és helyjegyek miatt – itt köszönném meg annak az úriembernek a fuvart, aki a vasútállomás felé történõ rohanásunk közben felvett autóval, és akinek a névjegyét kimostam a pólómmal együtt. Köszönöm továbbá a rendezõknek a szuper rendezést, társaimnak a társaságot, a türelmes Olvasóknak a türelmes olvasást. A visszaút részleteivel nem is untatnék senkit, fõleg, hogy a világon semmi különleges nem történik, az IC 745 számú, "Békés" fantázianevû vonat többé-kevésbé pontosan leközlekedik, sokak mellett velünk és Mályvádos jelvényeinkkel a fedélzeten.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Szondi György EmléktúraTúra éve: 20142014.07.04 22:57:01

 


Szondi György Emléktúra 100 -> 75


 


Összetévesztetted az eget az éjjel a tó színén visszaverõdõ csillagok fényével.”

Andrzej Sapkowski: Tündevér


 


A tavalyihoz szinte teljesen hasonlóan indul az idei történet. Amikor saját magamat is meglepõ elhatározással elõnevezek a százas távra, még az a gondolat jár a fejemben, hogy a túráig kénytelen leszek elmenni és részt venni valami bemelegítõ, felkészítõ jellegû eseményen. Vagy néhányszor futni a környéken. Vagy legalább sétálni egyet a tömb körül este. Ez mind elmarad, és csak péntek este jutok el oda, hogy végigböngésszem az útvonalat a térképen és a korábbi beszámolókat. Minden folyamatnak van eredménye, a fent vázoltnak már a címmel lelõttem a poénját: az erõnlét és a motiváció közös távolmaradása azt eredményezi, hogy lenevezek a vállalt távról. Addig – és azután – viszont történik egy csomó, átlagosan érdekes dolog. Álljon errõl itt egy beszámoló, tanulságul annak, aki szeret tanulságokat levonni, és szórakozásul annak, aki szeret hosszú túrákról hosszú leírásokat olvasni.


 


Szombat reggel van, pakolok gépiesen. Szendvics, kávé, sósmogyoró, szárított gyümölcs, gumicukor. Sok víz. Bögre, sapka, fejlámpa. Kidörzsölõdés ellen kenõcs. Ezek még jól jöhetnek. Elbúcsúzom a még alvó Kerek repkénytõl. Közlekedek, találkozom sétáLós bácsival, társalgunk mindenfélérõl, amíg vonat és busz igénybevételével elérjük Királyrétet. Számos túrázóval együtt szállunk le a jármûrõl, a szolid tömeg, mintegy tizenöt-húsz fõ ráveti magát a rajthelyre. Az elõnevezés megkönnyíti a rendezõk dolgát, és a miénket is: elég bemondanom a nevem, mire rögtön döntési helyzet elé állítanak az indulási idõvel kapcsolatban. Most, körülbelül. Itineremre ráíródik a most megtestesülése, negyed nyolcas formában. A kapott leírást megfosztom nejlontasakjától, áthajtogatom úgy, hogy a térképes oldal épp aktuális szelete legyen a kezem ügyében. Nem tanulmányozom át különösebben a füzetkét, de álljon itt a tartalma: útleírás, térkép, táblázat távokról és szintekrõl. Rengeteg hely van bélyegzéseknek. Az ingem zsebébe csapom a papírt, indulok.


Rögtön induláskor összecsapódok újra sétáLós bácsival, aki egészen a Saj-kútig bírja idegekkel a mellettem tötyörgést. Királyrétrõl kerti vasút pályája mellett sétálunk ki, aszfaltutat követünk hosszan, majd kezdõdik az elsõ, kényelmes, laza emelkedõ, amelynek a végén majd a Foltán-kereszt vár. Eleinte ez még nem okoz semmilyen gondot, beszélgetünk, ballagunk, hirtelen elérjük a Saj-kutat és az ottani két pontõrt. Figyelmembe ajánlják a forrásvizet, amely hidegen, frissen csordogál vékonyan a földszintes kifolyóból. Igénybe veszem a természettõl - és a forrás foglalóitól - kapott szolgáltatást, iszom fél bögrényi hideg vizet, majd elhagyom a helyszínt. Meredeknek tûnõ emelkedõn folytatódik az út, majd nyiladék mellett kanyargok egynyomos ösvényen. Barta Laci robog el mellettem lazán, könnyedén, hegymenetben. A távolban meglátom Bell Sanyi és Lépéshiba kettõsét, de hiába, hogy késõbbi állításuk szerint nem sietnek, alig bírok felzárkózni hozzájuk. Végül sikerül, de addigra csaknem felérünk a Foltán-kereszthez. Ez a második ellenõrzõpont, lelkes, egyfõs õrséggel. Elhagyom az OKT Csóványos felé folytatódó útvonalát, kék négyzetet kell követnem a Szén-patak-völgye felé, vagyis az érkezési irányhoz képest balra. Jobbra, vagyis egyenesen haladva késõbb komoly gondokba ütköznék a túra teljesíthetõségét illetõen. Így is fogok, de más okból. A végig lejtõs úton próbálom kihasználni a reggeli lendületet, és bele-belekocogok, hiába, mert azon kívül, hogy kifulladok, nem hoz komolyabb eredményt. És még a fényképezést is hanyagolom közben. A köves, csúszós, meredek szakaszon négyen is elengednek, nekik ezúton szintén szeretném megköszönni. Elérem a kanyargós mûutat, aztán még egyszer elérem, és arra gondolok, hogy a Börzsöny Éjszakain itt mégiscsak jobban éreztem magam. Aztán megijedek, mert ilyesféle gondolatok érkezéséhez még korán van. Ledöcögök a Szén-pataki Kárpátok per Spartacus-kulcsosházhoz, a padoknál Nád Béláék õrzik a helyszínt és a szörppel teli palackokat. Zöld ízû szörpbõl iszom, sokat, aztán búcsút veszünk egymástól.


Némi kényelmes, aszfalton való téblábolás után hirtelen meredek, poros kaptató visz fel a Suta-berki-nyiladékhoz. Onnan kevésbé meredek és kevésbé poros, de szép hosszú emelkedõ vezet tovább a Rakodó felé, nosza, elindulok rajta. Próbálok elkapni valami tartható sebességet, ezzel jó sokáig lekötöm magamat, mert vagy azt veszem észre, hogy túlságosan sietek, vagy azt, hogy siethetnék egy kicsit jobban is. Akárhogy is nézem, azért közben mégiscsak haladok elõre, sõt, itt-ott találkozom más teljesítmény- és nemteljesítmény-túrázókkal. Örömömre, mert legalább nem unatkozom addig se. A Rakodóra csaknem pontosan akkor érek fel, amikorra a túra elõtti tervezgetés hiperoptimista fázisában számoltam, hogy fel kellene érnem. Ez már a második összefüggõ emelkedõ teteje, jajdejó – teszem hozzá gondolatban. Aztán megtoldom azzal, hogy igen, második a tízbõl. A Fekete-patak völgyében folytatódik az út, biztos, ami biztos, itt is próbálok belekocogni, de ettõl csak görcs áll a lábamba, úgyhogy inkább váltok a terep és a táj bámulása szempontjából is elõnyösebb gyaloglásra. Csodálatos bükkerdõben haladok, közben orsipankáék húznak el mellettem, amikor alibi-fotómegállást tartok. Lentebb magányos pontõr vár, Mátra 115 teljesítõi pólóban, kezében komoly fotótechnikával. Nem idõzök nála sokat, indulok az Oltár-patak völgye felé, ami majdnem még az elõzõ völgynél is sokkal szebb, de azzal sem mondok semmi degradálót, ha azt állítom, hogy ugyanolyan szép.


Sétálok fölfelé, találkozom Kovács Károlyékkal, sétálok tovább, szerpentinen kanyargok végig a Kõkorsónál és fölötte. Tábla adja hírül, hogy a szembõl érkezõ jó úton jár Kemence és mindenféle források felé. A lábaim azt adják hírül, hogy ismét jó úton járnak a görcsbe állás felé. Mindkét információt elraktározom, és megyek tovább a kiegyenesedõ, meredek parton fölfelé. Nem mondanám, hogy élvezem a helyzetet, és mivel nem is kérdezi senki, nem mondom. Más jelzések jelennek meg és a meredekség is veszít egy kicsit varázsából, felballagok az építési területnek álcázott Csóványosra. Szötske teljesít pont- és süteményõri szolgálatot, most épp magában. Leülök vele szemben egy fatörzsre, nyújtok, masszírozom a lábam, próbálom visszaállítani az eredeti állapotokat. Közben süteményt falok, hogy majd minél kevesebb maradjon a Magosfára. A torony belsejébõl intenzív flexelés hangja ad aláfestést a pihenõhöz, kívül kézi rádióval kezében grasszál fel-alá egy ember, aki elmondja, hogy a kilátó teteje nem lesz magasabb a lombkoronánál, tehát majd körbe kell vágni a fák tetejét. A kilátóépítészet további izgalmas szakmai fogásait már nem hallgatom meg, járást mímelve indulok tovább a pontról.


A kényelmes, egyébként könnyen kocogható, zöld sávval jelzett Ételhordó úton hosszan gondolkodom azon, hogy a jelenlegihez hasonló állapotot megengedhetek ugyan magamnak egy hosszú túrán, de nem húsz kilométer körül, hanem mondjuk nyolcvannál. Sétálok tovább a harsányzöld lomb alatt, örömmel veszem észre, hogy enyhén befelhõsödött az ég, és könnyû szellõ jár a fák között, tehát végre nem szakad rólam a víz. Jönnek sorra az ismerõs helyszínek: Hárombarát-nyereg, Gál-rét, Csehvár. Utóbbi elõtt elõcsomagolok egy darab szendvicset a bekészített ötbõl, elnyammogok rajta egészen a várig, ahol kisebb kirándulócsapat néz végig rajtam sajnálkozó tekintettel. Leóvatoskodok Diósjenõre, ezen az utolsó nagyonlejtõs szakaszon újra kisüt a Nap, és megint nagyon meleg van. Az idõjárás ezen állapota egészen sokáig elkísér, hadd fogyjon nagyon az a víz. Elérem a felsõbb, majd az alsóbb aszfaltutat, és utóbbival Diósjenõ belterületét. A tavalyi stikában meggyezõs háznál már leszüretelték a gyümölcsöt, csak néhány szemet látok valahol a magasban. Felsétálok a Havas presszóig és inkább nem írok ide semmilyen erõltetetten poénos utalást a Trónok harcára, pedig ezeken ötletelek. A büfé elõtti padokon lelkes pontõr fogad, és kínál mindenféle ehetõ-iható csodával. Lecsapok a szolgáltatásként kihelyezett magnéziumos pezsgõtablettára, hátha lesz némi jótékony hatása. (Lesz.) Esemesezgetek pár sort Kerek repkénnyel és Suvlajjal, aki valamikor korábban írt rám, de a telefon a zsákomban volt, és nem hallottam. Betérek a kocsmába, három asztalnál ül három, közepesen törzsvendégnek tûnõ személy, egyikük értesíti az éppen teregetõ pultosnénit. Iszom kettõ kávét, amelyeket a néni egy nálam talán alig idõsebb, Saeco márkájú géppel állít elõ. Nagyon kellemesen csalódok a kávéban.


A pontról távozok, nem mûködõ strand és csoda tudja, hogy mennyire mûködõ kempinget, késõbb kalandparknak nevezett akadálypályát követ egy emelkedõ, amelyen nagyon meleg van. Az emelkedõ elviselhetõen meredek, a hõmérséklet elviselhetõen magas. Felbattyogok a Závozra, feltûnik, hogy az a fakilátó, amelyre februárban erre kirándulva új tájelemként rácsodálkoztam, már nincs itt. Eloldalgok a sárga sávon, új figyelnivalót találok, és az a derekam, amely szintén fájt már a Csóványosnál is, de akkor a lábammal voltam elfoglalva. Igazítok a hátizsák pántján, a beállításokkal elbíbelõdök annyit, hogy közben elsétálok a Kun-forrás letérõje mellett, és végig a Kun-rét mellett. A rét végében kilátó áll, kísértetiesen hasonlít arra, amit a Závozról hiányoltam. Kirándulók népes csapatának az utóvédét érem utol, majd szép lassan elsétálok a leghátul lévõket bevárók kisebb, szétszórtan elhelyezkedõ csoportjai mellett. Alig szólnak be néhányan a „hová kell annyira sietni”-vonalon, ez már eredmény. Mármint az, hogy a jelek szerint nem feltûnõ annyira, hogy a beleim lógnak kifelé, és csak ványadt vánszorgásnak érzem a haladásomat. A Kámor emelkedõjén telefonálok Repkénnyel hosszan. Közlöm vele, hogy Drégelypalánk vasútállomása az adott pillanatban mennyire szimpatikus úticélnak tûnik. Van olyan kedves, hogy rám hagyja a döntést. Felérek a Kámorra, felfirkantom a kódot, megállok pár percre pihenni. Muszáj. Megpróbálom meggyúrni kicsit a derekamat, a mutatvány fáj, de valamennyire hatásos. Amikor meghallom a közeledõ gyerekzsivajt, elmenekülök a tetõrõl.


A lejtõ felsõ, meredekebb szakaszát követõen ér utol az utoljára Diósjenõn látott Gábor és Szilárd kettõse, akikhez itt csapódok, próbálva tartani velük a lépést. Lelkesedésükért kifejezetten hálás vagyok, valamennyi át is ragad belõle rám, beszélgetve túrázunk tovább. Csánki-kert, majd a Pénzásás következik, lekötöm magam az informálódással és informálással, pedig csinos kis környék ez. Pénzásásnál tavaly volt valami kajapont, ez most nincs, de végül is nem számít. Felballagunk Drégelyvárhoz, a vár alatti pihenõhelyen ül a két pontõr, akik korlátozott mennyiségû vízzel és csokival látnak el. A vár meglátogatását kihagyom, sõt, szokásomtól eltérõen gondolkodás nélkül leülök, és hosszan ücsörgök a pontõri padnál, újdonsült útitársaim társaságában. Úgy határozok, hogy most mégsem nézem meg közelebbrõl Drégelypalánkot. Körülbelül öt percig tart a hosszas ücsörgés, összekapjuk magunkat, indulás tovább, irány a Börzsönyi Kék hosszú, északi szektora, a hegység ellaposodása feletti magas dombsoron. Eszem ágában sincs a kapcsolódó csúcsgyûjtögetõs mozgalomhoz kitéregetni a csúcsokra, ami a környék újbóli meglátogatását helyezi kilátásba. A nagy börzsönyi párhuzamos útvonaláthelyezések itt kifejezetten elõnyére voltak a túrának: a széles, de eseménytelen dózerútról letérünk egy ösvényre, ahonnan adódik némi kilátás a fák között az Ipoly völgyére, és az azon túl elterülõ síkságra.


Rétre érkezünk, elõttünk a Major-kereszthez címzett ellenõrzõpont. Itt kódot írunk fel ismét, majd induláskor váltjuk egymást Melinda és Tibor lendületesen érkezõ duójával, velük a túra eleje óta körülbelül egy tempóban haladunk. Meredek lejtõ következik, levezet a Kalakocs-pataki pihenõ fedõnéven ismert ellenõrzõpontra. Nád Béláék a Spartacus-kulcsosháztól ide tették át székhelyüket; itt is ellátmánnyal szolgálnak, amely fõleg szörpbõl és valami sós dologból áll, de ha megütnek, sem emlékszem rá. Talán ropi. Van magnéziumos pezsgõtabletta is, másfél deci elõre bekevert szörpben oldom, nem akarom fogyasztani a szörptelen vizet. Rémes íze van, de ez most a legkevésbé sem számít. Az evéssel-ivással töltött rövid megállás után elsétálunk kelet felé a Nagy-völgyben, közben azzal szórakoztatom magam, hogy erõsen tartok a Lopona-fõre vezetõ emelkedõtõl. Okkal. A következõ szakaszon lemaradok Szilárdéktól, akik egyenletesen, könnyedén sétálnak fölfelé, nekem meg minden második fánál meg kell torpannom. Ezt így nem lehet sokáig mûvelni, gondolom magamban, miközben sípolva kapkodok levegõ után. A nagyon meredek szakaszt kevésbé nagyon meredek követi, ezen egész kényelmesre beáll a légzésem, felballagok a délutáni napfényben fürdõ bükkösben a tetõig. Aztán, immár a Kámor után elhagyott sárga sáv jelzésen az akkori iránnyal szembemenve – ez egy kicsit bonyolultra sikerült –, még feljebb kell menni a piros sáv leválásáig. Leválok én is, a jelzéssel együtt, a nagyon meredek emelkedõ után igazából nem érzem nagy megkönnyebbülésnek a nagyon meredek lejtõt. Végül lehuppanunk Királyházára, rátalálunk az ellenõrzõpontra, és örvendezünk, mert korlátlan mennyiségben ehetünk dinnyét és ihatunk vizet. Nem túlzok, ha azt írom, hogy legalább egy harmad dinnyét betolok itt. A rendkívül kedves pontõrök sorra szelik, kockázzák a gyümölcsöt, és közben még vizet is töltenek az arra szorulók palackjába. Fantasztikus!


Ez a pihenõ, és fõleg az elfogyasztott sok dinnye visszaállítja a lelki egyensúlyomat. Felvidámodva sétálunk tovább a Tûzköves-forrásig, ami alternatív víztöltési lehetõségnek nem jó, kézmosónak viszont még elmegy. A kifolyó környéke, és a máskor folyton vizes, csöpögõs fal most csontszáraz. A kézmosást követõen még elsétálunk egy darabig a völgyben, majd megkezdõdik a szigorú, monoton emelkedõ a Nagy-Mánán keresztül a Magosfára. Lemaradok, a látszólagos lendületem ellenére alig bírom tartani a lépést a többiekkel. A szélharangnál még épp ott lelem a társaságot, de utána a Nagy-Mána nyitott, füves tetejéig leszakadok tõlük, csak fent, az elsõ, jó kilátással rendelkezõ helyen érem be az immár négyfõssé váló csapatot. Szétnézek én is, a szomszédban a Pogányvár gerince húzódik, északon még látni az Ipoly völgyét, délen pedig a Csóványos fordít nekünk hátat. A Nap már nem süt le ránk, de fénye még hosszan elkísér. Meglódulunk, a többiek tempósan, én mérsékelt sebességgel. Beérek az erdõbe, ballagok szépen fölfelé, de sem a szint, sem a táv nem akar elfogyni, kénytelen vagyok száz méterenként megállni legalább egy másodpercre. Fújtatva, szuszogva, fáradtan, de fõleg nagyon lassan érem el a fõgerincen a zöld sávot, szerencsére innen már nincs messze a Magosfa csúcsa. Ez az emelkedõ véglegesíti bennem az elhatározást: a Vilatitól átváltok a hetvenötös távra, ha elfogadják teljesítésnek, ha nem. A Nagy-Mána tetejétõl idáig nincs két kilométer az út, ezt volt szerencsém ötven perc körüli idõ alatt megtenni, és ha valamit, hát gyorsulni biztos nem fogok ma este.


Felballagok a Magosfára, a csapat éppen indulófélben van a Szötske és társa által õrzött, meglehetõsen szeles ellenõrzõpontról. Értesítenek, hogy Bubuék áthaladásakor elfogyott az összes süti, ezt egyáltalán nem bánom, mivel csak sós ételt tudok magamba diktálni. Diktálok is némi földimogyorót, direkt aus dem hátizsák. Némi beszélgetés után elhagyom a hegytetõt, következik a lehetetlenül hosszú lejtõ a Fekete-völgy alsó vége felé. Ha nem lennék olyan fáradt, amilyen, és ha nem próbálnék mindenáron a szédítõ 4,3 km/h-s sebességgel rohanni, hogy még sötétedés elõtt leérjek a völgybe, akkor azt mondanám, hogy nagyon hangulatos ez a hegygerinc a süvítõ széllel, a hajladozó bükkökkel és a lemenõ Nap maradék fényével. Jobban meggondolva így is azt mondom, hogy hangulatos. A Dosnya-nyereg környékén a zöld sáv természetesen nem arra megy, mint amerrõl a februári éjszaka emlékszem, hogy érkeztem. Örülnék, ha végre eldöntenék, melyik nyomvonalhoz ragaszkodnak a sok közül. Lejjebb térek az egynyomos csapáson, kanyargok, ha kanyarogni kell, felváltva fájlalom a vízhólyagot a bal lábamon és a derekamat, ami csak úgy spontán nem érzi jól magát. Késõbb még lejjebb térek, és egy arra a kilátás miatt kiemelkedõen alkalmas helyen hirtelen beleütközök a társaságba: Melinda, Tibor, Gábor és Szilárd láthatóan éppen tanakodnak az éjszaka további lehetõségei felõl. Innen együtt közlekedünk újra, immár ötösben. Közben észrevétlenül lemegy a Nap, mi pedig nagyon is észrevehetõen leszenvedjük magunkat egy kiemelten meredek lejtõn. Innen már nincs messze a völgybe vezetõ út, majd maga a völgy – és tényleg. Még éppen van némi világosság, amikor elérjük a Vilatit. Bent buli és nagy zeneszó, kint túrázók és a Diósjenõrõl ismerõs pontõr. Õ kerít nekünk levest, a szomszéd asztaltól átadják a kenyeres kosarat: kiváló babgulyást eszünk vacsorára. A háromnegyed órás pihenõ alatt lemegy bent néhány, mérsékelten elviselhetõ zeneszám, elmutogatom a büfében kávé iránti igényemet, és megérkeznek a mögöttünk levõk, közöttük Csapó Judit, akitõl végül úgy búcsúzunk el, hogy még mindig peszát várja.


Innentõl eltérek tehát az eredeti tervtõl, hiába Repkény biztatása és suvlaj üzenetei. Egyszerûen nem lennék képes keresztülvergõdni a Salgóvárra vezetõ hosszú, köves, egy nyom széles, folyamatosan emelkedõ csapáson, a Hegyes-hegy-orom meredélyén, az Inóci-nyeregre felhúzó földúton és a szinte nyílegyenes Inóci-vágáson. Tévesen mértem fel a képességeimet. Most azonban kifejezetten örülök a döntésemnek, a következõ szakasznak ismerõsnek kell lennie, a Nagy-Hideg-hegyrõl pedig majdcsak sikerül lejutni valahogy. Rögtön a Fekete-völgyben nem tudunk a tervezettnek megfelelõen haladni, a patakmeder-sínek-gyalogösvény trió kaotikus kavarodásában nem mindig választjuk egybõl a megfelelõ irányt. Ez néhol szórakoztató, néhol enyhén bosszantó mutatványokba torkollik, de végül felérünk a Hamuházhoz, itt szusszanunk pár percig. Innen következik a Nagy-Hideg-hegyig vezetõ, változó meredekségû, meglehetõs hosszú emelkedõ, amibõl nagyjából arra emlékszem, hogy sokáig tart, és van közben valahol egy kódfelírós ellenõrzõpont. Arra is emlékszem, hogy a szélvédett helyeken annyi a mindenféle éjjeli rovar, hogy nem gyõzöm elhessegetni õket, valami meg is csíp, egy észre nem vett kullancslégyre gyanakszom. Végül valamikor, a vártnál rövidebbnek tûnõ meredek szakasz után mégiscsak felérünk a ház alatt a mûútra, majd a turistaházhoz. A pontõr srácok bent ülnek, még van néhány szelet paprikás-zsíros kenyér, a turistaház felajánlásából. Elõhalászom a kávés termoszt a hátizsákomból, a hosszabbra tervezett éjszaka holtpontjaira tartogattam, de arra már nem fog kelleni. Megkávézom, sikerült elfogadhatóan erõsre fõzni a löttyöt. A negyedórányi szünet után újra útra kelünk, pont, amikor felérnek sétáLós bácsiék. SétáLós meg is jegyzi, hogy én neki még szintidõközeli teljesítési tervekrõl beszéltem, de megnyugtatom, hogy ebbéli terveim nem változtak sokat, csak a táv, amin vagyok.


A házból kilépve kellemesen hûsítõ szél fogad, sajnos ez nem tart sokáig, a fák között már alig érezni belõle valamit. A hosszú emelkedõ után a hosszú lejtõben sincs nagy köszönet, minden második kõdarabba belerúgok, csúszkálok össze-vissza a lejtõn, és úgy általában nem érzem éppen csúcsformában magam. Jelzésváltás követ jelzésváltást, néhol sárfoltok teszik változatossá a terepet, de továbbra is úgy érzem, hogy nagyon szeretném, hogy végre vége legyen. Aztán elérjük a parkolót, innen már nincs sok. Tényleg nincs. Végre lehet kényelmeskedni, kiderül, hogy van még bõven idõnk, és végre nyíltabb terepen megyünk, alkalom adódik arra, hogy élvezzem a csillagos ég látványát. Végül megérkezünk Királyrétre. Cél. Különös, de meg sem fordul a fejemben a kérdés, hogy mi lett volna, ha továbbmegyek a százason, mert pontosan tudom a választ. Az lett volna, hogy kicsúszok a szintidõbõl, mint a veszedelem, és talán még a célban értem volna a rendezõket, talán nem. Most viszont itt vagyok, meg lehet állni. A vendéglõ belsõ végében Petkes Zsolt kézzel, GISBalazs géppel iktatja a teljesítést, kapok díjazást, szépet, régi kitûzõvel. Utóbbinak különösen örülök. Leülök, falatozom a tetszõleges mennyiségben fogyasztható virslibõl. Jólesik. Gábor és Szilárd hamarosan távoznak szállásukra, maradok Melindával és Tiborral, beszélgetünk, messze van még a reggeli busz. Végül sétáLós bácsi kerül elõ megint, aki valahogy leboltolt az idõközben elõkerült Tincával egy fuvart az elsõ vonathoz Kismarosra. Lecsapunk a lehetõségre. Az autós eljutást vonatozás, majd villamosozás követi. A korai hazaérkezést némi rendezkedés után alvással ünneplem.


Szeretném most is megköszönni a túrát a rendezõknek, a hosszúra nyúló, sokszor több helyen történõ pontõrködést a pontõröknek. Tudom, ez nélkülük nem jött volna létre. Köszönöm a társaságot, a lelkesedést, ami rám ragadt tõlük minden útitársamnak. Itt is megköszönném a hajnali fuvar leszervezését sétáLós bácsinak és természetesen magát a fuvart Tincának a hazajutás idején és komfortján is sokat segített! És végül, de egyáltalán nem utolsósorban, köszönöm a telefonos biztatást Kerek repkénynek és suvlajnak. Most, a beszámoló írásakor kicsit sajnálom, hogy nem készültem jobban, és nem jött össze minden, de remélhetõleg lesz még sok hosszú túra, akár idén is.


-Kékdroid-


Néhány kép itt

 
 
Lakótelepi Piknik Túra DunakesziTúra éve: 20142014.05.29 22:38:54

Lakótelepi Piknik 25, avagy ilyen hosszú beszámolót ennyire rövid túráról igazán fölösleges lenne írni,


...de mostanában ritkán van alkalmam beszámolóírásra vetemedni, úgyhogy, íme, Egri Bükk és Verecke helyett:


 


Dunakeszi-Gyártelep, szögezi le a hangos utastájékoztató, majd megáll a vonat, én pedig leszállok. A pénztár melletti büfében elviselhetõ minõségû kávéval szolgálnak, befizetek egyre. Amíg elkortyolom, keresek egy helyet, ahonnan nagyjából vállalhatónak tûnõ fotót lehetne készíteni a rövidesen itt áthaladó varsói gyorsvonatról. A kép persze nem sikerül, köszönhetõen a hátam mögül felbukkanó Audinak, és az általa keltett porfelhõnek. Nagyobb veszteségem ne legyen, vonok vállat, és áttrappolok a Barátság utcába teljesítménytúrázni, hátha az jobban sikerül. A tízemeletesek tövében már zajlik az indítás, három fõs rendezõi és jelenleg hét fõs résztvevõi létszámmal. Utóbbiak közül moiwáék triója indul éppen útnak. Fizetek, ezáltal nevezési laphoz, késõbb itinerhez és térképhez jutok. Az útleírás és a térkép a kezemben utazza végig a túrát – ezekkel, továbbá az utat jelölõ sárga pöttyökkel és a számos kihelyezett táblával alaposan megnehezítették a notórius eltévedõk dolgát. (Ennek ellenére önerõbõl sikerül majd rosszfelé mennem, de errõl késõbb.)


Nyolc óra után pár perccel elindulok, a lakótelep házainak szemrevételezésével kezdem a túrát. Szép nagyok. Kiballagok az ártér belsõ szélére, elõttem vízkivételi mûtárgy, mellettem rét, felettem távvezeték. A fasoron túl kilátás a Pilis elejére, integetek a Kinizsi mezõnyének. Észak felé ballagok az elém terített nyárfavirág-szõnyegen. A természet mérsékelten jópofa játékot ûz a nyár elnyújtott virágzási szezonjával, mondja bennem a nem kért, de attól még kialakult civilizációs betegség. Ezt a helyszínen kevésbé szofisztikált módon fogalmazom meg két tüsszentés között. Elérek egy oda-vissza szakaszt, jópofa fatábla mutatja a most és a késõbb felveendõ irányt. Találkozom a Várdai- Árvai kettõssel az ártéri nyárerdõ szélén, majd kicsit késõbb, még az árnyas dunaparti sétány elõtt a szembõl érkezõ, futó Totesszel. A sétányon harsány, pihenõ kerékpároscsapatot, nyitófélben levõ éttermek-kocsmák személyzetét kerülgetem. Felsétálok a horányi révhez, itt unatkozó autósok várják, hogy a komp megérkezzen a Szentendrei-szigetrõl, és átvigye õket horgászni, telekre füvet nyírni, vagy más módon kikapcsolódni. Nem foglalkozva tovább a révvel, felballagok a római kikötõerõdbe, amit kívülrõl ravaszul családi háznak álcáztak. A bentiek rácáfolnak a kinti látszatra: masszív falmaradvány adja meg az alapot. Eköré leletekbõl és autentikusnak látszó fegyverekbõl álló kiállítás, valamint digitális és papíralapú tájékoztatás épül fel, csak gyõzze az egyszeri látogató végigolvasni. Dunakeszire való utalásként egy vasúti személykocsi makettje is látható, versenyen kívüli szereplõ a római kori tárgyak között. Bent pontõr apuka és lánya intézi az igazolásokat, valamint vélhetõen a hely tulajdonosa igazít útba. Moiwáékkal nézzük meg a kiállítást, majd õk, Czékli Bélával kiegészülve tovasuhannak, én pedig mérsékeltebb tempóban ballagok tovább. Visszafelé a sétány helyett a partmenti ösvényen sétálok, mellettem hömpölyög a rengeteg víz, felettem hatalmasra nõtt fák adnak árnyékot. Odébb újra megteszem a rövid oda-vissza szakaszt, majd a tábla útmutatásának megfelelõen kimegyek a Duna napsütötte gátjára. Néha kilátni a túloldalra, ott a Kevélyek, a Kõ-hegy, és a fél Visegrádi-hegység nyújtanak látnivalót.


Beton kútgyûrûnél hagyom el a gátat, az ártérben battyogok tovább, fõleg délnek haladok. Mûútra kiérve ismerek rá a korábbi alkalomról ismerõs szakaszra, innentõl Alagig ugyanaz a kotta, lehet emlékezetbõl játszani. Felballagok a Temetõdombra, sárga napernyõ alatti csekély árnyékban õrzi a pontot egy lelkes, háromtagú család. Szódával kínálnak, és amíg megvárom, hogy a pezsgõtablettám feloldódjon, kitárgyaljuk a pontõrrel közös vonásunkat, ami a Heves megyei származást jelenti. Közben – Optika után szabadon – szép a kilátás, ha úgy állok, akkor balra. A helyszínt a Felsõtabán utcán hagyom el. Itt néhány jópofa régi házon, és az obligát vezetékdzsungelen kívül egy térkép található a környékbeli telkek helyrajzi számaival. Ki tudja, mikor jön még jól. Kiérek a kettes útra, épségben átkelek. Elsétáló helybéli nézi furcsán, ahogy fényképezem a felhalmozott térdíszítõ tárgyakat, melyek rendre: szökõkút, Révész István emlékmûve (a felirat szerint Dunakeszi-Alag községgé válásának meghatározó egyénisége), kardot emelõ Gábriel arkangyalos faragvány Dunakeszi 750 éves fennállása alkalmára, és az elmaradhatatlan korszimbólum, a térkõ. Továbbsétálok, lámpás keresztezõdésben várom ki a sorom, majd elhagyom a forgalmas utcát. Egy romos, bedeszkázott ablakú épületbõl beszélgetés és pingponglabda-pattogás hangjai szûrõdnek ki. A vasúthoz érve az aluljáró igénybevétele ajánlott, nem csak a nagyobb biztonság és a betartandó szabályok, hanem a kellemesen hûvös mikroklíma miatt is.


Az aluljáróból kiérve megcsodálhatom Dunakeszi vasútállomás elcsoffadt felvételi épületét (pénztár üzemel), majd átkelek a meglehetõsen forgalmas úton. Itt széltépte, napszítta zászlók csüggenek a trianoni emlékhely mögött, odébb rendõrségi kordonnal elkerített, megkoszorúzott, kiégett lakókocsi áll. Még odébb, a vasút menti placcon leparkolt különbuszról tinédzserlányok hada zúdul le, összefüggésben az alagi lóversenypályán épp zajló lovas fesztivállal. Bepillantok a versenypálya kapuján, a szokásos büfés kiszolgálóegységen kívül feltûnik, hogy elképesztõ választékban lehet kalapokat venni. Nem lehet rossz üzlet, mivel a lelátókon ülve elég gyorsan napszúrást lehet kapni megfelelõ fejvédõ nélkül. A büfé meglátogatásának gondolata egy fél tizedmásodpercig megkísért, aztán elvetem az ötletet. Félúton Szabadságliget (vasúton közlekedõknek: Dunakeszi alsó) felé, a végtelennek tetszõ, de legalább nagyrészt árnyékos Pálya utcán bandukolva meg is bánom ezt a döntésemet. Az alsó településrészt elérve kanyarogok kettõt, majd rögtön a lovaspályát és a repülõteret délrõl határoló földúton találom magam. Dögmeleg van, de a – vélhetõen – környékbeli családok úgy sétáltatnak kutyát, gyereket stb, mintha kötelezõ lenne. A reptéren látható élénk mozgást figyelve érthetõbb az aktivitás. Vitorlázó gépek szállnak fel és le, helikopter tesz néhány kört, mielõtt elhúzna valamerre, és egy motoros kisgép is felbukkan, mintegy ráadásképpen. Elhagyom a lakott környéket, birkaakol mellett baktatok a forró, kényelmetlen dûlõúton. Birkák bégetnek a hasonlóan forró, kényelmetlen akolból, biztos irigylik a nyáj éppen kint legelõ résztvevõit. Keskenyebb, árnyasabb csapásra, majd aszfaltcsíkra térek, üzemi terület mellett haladok el. Bent néhány decensebb építmény mellett feltûnik egy, valaha sötétzöldre festett, de már megfakult, rozsdásodó fémlapokból eszkábált objektum. Arra gondolok, hogy ez olyan, mintha félresikerült genetikai kísérletek eredményeit tárolnák bent. Pedig biztos nem. Azért gyorsítok egy kicsit a lépteimen. :)


A „paintball-játszatás” feliratú, elkerített romhalmazon túl érkezem meg az alagi templomromhoz, itt szódával és müzlivel kínál meg a pontõrséget vivõ nõ és fia. Nézegetem az ismerõs romot, meg a kihelyezett ismertetõt, ácsorgok egy kicsit, beszélgetünk, mielõtt a ligetes, árnyékos helyszínrõl elindulok. A mérsékelt forgalmú országúton ballagok ki Alagimajorról, felüljárón keresztezve az M2-es utat és a veresegyházi vasútvonalat. Piros pont az útvonal kijelölõjének, hogy nem a vasúti megállónál teszem ezt, mint két éve. Szabályosra nyírt-nyíródott növényzet fogja körül az utat, amelyet elhagyok a következõ pontra vezetõ csapásért. Kanyargás közben hallom, ahogy a Fót felé tartó személyvonat elsüvít mellettem – a süvítést itt a svájci motorvonat által alapból adott zajra, és nem a sebességre kell érteni. Felsétálok a templomromhoz, amellyel egyvonalban ül a két pontõr. Bélyegzés után betérek a romot óvó facsoporthoz, megnézni a falmaradványokat, és azt a gödröt, amely talán az itt végzett ásatáskor keletkezett. Itt is található egy ismertetõ, de a szúnyogok miatt most kihagyom az elolvasást. Visszamegyek az útra, beszélgetünk egy kicsit a fiatal, szimpatikus pontõrpárral, miközben várom, hogy a fóti vonattalálkozás után a páratlan személyvonat leérjen. A várakozás eredménye egy elviselhetõ minõségû kép. Elbúcsúzom, továbbtúrázok.


Az útvonal soron következõ derékszögû kanyarja után hamarosan újra elérem a fóti madarasáruház felé vezetõ országutat. Nyílt terepen járok, egészen a Fótliget névre keresztelt lakópark sarkáig, ahol kicsit betérhetek a fák közé. A rövid, árnyékos szakaszt irtás követi, az útvonalat szerencsére kifejezetten jól jelölték itt is. További kanyargásokat hajtok végre, szúnyogos, nyárfavirágos környéken. Régi aszfaltútra érkezem, a nyárfavirágzat mennyisége itt jóval kisebb. Keresztezem a meglepõen bõvizû Mogyoródi-patakot, elérem Alagimajor vasúti megállóhelyet, pontosabban a sínek megállóhelyen túli oldalát. Földúton bandukolok Fót felé, az Útvonalkövetõ Százas középsõ szakasza jut eszembe. Épp szemben haladok vele. Erdõsebb részre érek, összejárt, sáros nyomvonalak közül kell kiválogatni a gyaloglásra leginkább alkalmasat. A jelölés itt is jó ajánlást mutat. A kiserdõnek sajnos ezután vége is szakad, marad a nyílt terepen trappolás, valamennyire párhuzamosan a vasúttal és az autóúttal. Késõbb, egy andráskereszttel biztosított átjáró után a vasút nyomvonala Fót felé tér, én meg maradok az M2-es út közelében. A Mafilm fóti stúdiója mellett érek ki a fóti Fóti útra (Õrnagy õrnagy emlékút), amely Dunakeszin is erre a névre hallgat, és a térkép szerint Fóton is. Újra átsétálok az autóút felett, és rögtön el is hagyom a Fóti utat, temetõhöz vezet egy lépcsõ, a kerítésen önkiszolgáló ellenõrzõpont üzemel, a(z?) ? karaktert kell leírni a kifüggesztett alkoholos filc felhasználásával. Forgalommentes aszfaltúton ballagok, ezúttal az M2-es nyugati oldalán. Hamarosan a forgalommentes utat forgalmas útra váltom, ezt pedig még hamarosabban egy egynyomos, kényelmes ösvényre, amely néhány kanyarral végigvezet egy fás-bokros lovaspályán. Valamennyit a lovasúton is haladni kell, hogy meglegyen a napi adag homokrugdalás. Elérem a repülõteret, ahol lent és fent is jó nagy a nyüzsgés. A túra keretében lehetne kedvezményesen repülni is, de nem akarom kihagyni a jóból az otthon maradt Kerek repkényt, úgyhogy most nem repülök. A ponton fiatal pontõrrel és a fogyófélben levõ szóda pótlásáról gondoskodó fõrendezõvel találkozom. Élek a lehetõséggel, töltök egy bögrényit a szódából, amíg van.


A helyszínt a lófesztiválon még innen, de a reptéren már túl hagyom el, régi, hosszú házak kísérnek egy darabon a hûvös fenyvesben. Hamar kiérek a Kápolna utcába, ami ismerõs két évvel ezelõttrõl, és gondolkodás nélkül el is indulok rajta. Jobbra ortodox templom, majd érdekes, magas víztorony áll, és a leírást olvasva rájövök, hogy alaposan benéztem a követendõ irányt. Visszacaplatok, víztorony, templom, Nándori utca, ezen kell felmenni a Kincsem utcáig. A balra nyíló utca jobbra az alagi versenyló tréningközpontban folytatódik, a bejárat melletti oszlopon a veszélyt jelzõ közlekedési táblák sorozat „lóveszély” tagja szolgál díszként. (Mielõtt valaki keresné: ilyen igazából nincs.) Leballagok a Kaunas-külsõt idézõ járdájú utcán, majd körforgalomnál keresztezem a ma már kivesézett Fóti utat. Az út túloldalán még éppen nyitva érek egy boltot, ahol hideg üdítõt vásárolok. Az üdítõ felét rögtön elfogyasztom, a másik felébõl rövidtávú tartalékot képzek. A túra útvonala a következõ párszáz méteren követi a bevágásban haladó vasút vonalát. Sajnos, amíg a rézsû tetején, a nagyra nõtt fûben battyogok, nem jár erre egyetlen vonat sem. Bezzeg, amikor az aluljárón átkelek a túloldalra, ahol az utca szintje a vasúti töltésé alatt van! A továbbiakban nem történik sok említésre méltó dolog: telefonálok, közben felsétálok egy utcán, végig egy másikon, majd újra elérem a lakótelepet, és leteszem a telefont. Rondarózsaszín iskolát, majd távhõs telephelyet kerülök, végül elérem a kirakodóvásárral kombinált pikniket. Cél. A díjazás jópofa emléklap és egy kitûzõ, nézegetéséhez zsíroskenyér fogyasztása ajánlott, sóval, hagymával és piros arannyal. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezõknek! Tetszett, és kíváncsian várom, hogy a jövõben milyen új helyekre kalauzolnak el Dunakeszin és környékén. Még egy darabig maradok, moiwáék társaságában megvizsgálok kétféle sört a kézmûves (kézmíves :p) vonalon, majd megcélozzuk Dunakeszi-Gyártelepet. A személyvonat pontosan közlekedik, megint postainga, a százötven fõ körüli utaslétszám szinte elvész a hosszú szerelvényen. Rövid a hazaút, hosszú még a nap.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20142014.05.10 21:06:42

Õrség 30


A gép az egy ideje ritkábban látogatott Lentit dobta ki úticélnak a négynapos hétvégére, így szinte adta magát a lehetõség, hogy Kerek repkény családjából esetleges társakat toborozva idén ne hagyjuk ki szégyenszemre az Õrség túrát. Végül úgy alakul, hogy szombat reggel a menni vagy nem menni kérdésre csak ketten válaszolunk a potenciális áldozatok közül az elõbbi lehetõséggel. Repkény csekély hajlandóságot mutat az autó kezelésére, így ismét én vezethetem a családi jármûvet Õriszentpéterig. Körforgalom, buszállomás, iskola. Kint két molinó lóg, meg az esõ lába. Bent a rendezõség részérõl SzLA-ba botlunk, a sarokban Varró Lídia fõz kávét, az asztalok körül Rakk Gyula fotózza a nevezõket. A nálam gyakorlatiasabb Repkény egyszer csak az orrom alá dug egy papírt, hogy írjam alá. Megteszem, szerencsére nem a szerveimet ajánlom épp fel egy moldáv gyerekkórháznak, hanem csak benevezek és a TTT felé szolgáltatok adatot. Nem mintha nem tudnák. Megkapjuk a szokásos itinert, a hosszabb távéval megegyezõt, csak nekünk néhány bélyegzõ lenyomata hiányozni fog. A kihajtogatós kartonlapon színes, képes ismertetõt találunk a tájegységrõl, valamint egy térképvázlatot. Kapunk egy részletes táblázatot is a jellegzetes érintett pontokról, résztáv, és -szint adatokkal. Hiába, az összesen négyszáz és három méter szintemelkedés nem mindegy, hogyan oszlik meg. :P Még elbeszélgetünk egy kicsit a majdani farkasfai pontõrrel, majd pár perccel a felírt rajtidõ után elindulunk túrázgatni.


Újszerû játszótérnél, majd éppen kipakoló helyi piacosok között sétálunk el, a református templomnál kanyarodunk rá az országútra, egyben a RP-DDK útvonalára. Változóan felhõs az ég, nincs hideg, a dzsekit csak azért nem veszem le, mert a zsebeiben jól elfér a fotógép és a számomra ilyentájt szükséges zsebkendõmennyiség. Kellemes félellenszélben sétálunk át Templomszerre, az egyik portánál óriási magas májusfa hajladozik, lobogó szalagokkal. Rendezõi autó suhan el mellettünk, amikor a román kori templom felé térünk, és hamarosan a mai nap két pontját vállaló Lendvai-házaspárral találkozhatunk. Betérünk megnézni az ezerkétszázas években épült templomot, legalább kívülrõl. Nyolcszáz évvel ezelõttrõl nem sok épített emlék maradt meg az országban egy darabban, és nyolcszáz évvel ezelõtt bármilyen kõépület valóságos erõdként, menedékként is szolgált, ha arra került sor. Ez meg is látszik a templomon, masszív falain, keskeny ablakain, a még mindig kivehetõ, mély árkon. Visszatérünk az útra, elbúcsúzunk egy idõre a pontõrségtõl, betérünk Keserûszeren keresztül a Zala mellé. Az ötvenes távon egymagában elinduló, szentgotthárdi származású túratárs ér utol, lelkesen mesél a környéken tett kirándulásairól a régebbi idõkbõl. Fahídon kelünk át a Zalán, rét mentén, erdõ határán ballagunk, a távolban szürke foltok lepnek el legelõt, szarvasmarha alakúak. Egy másik fahídnál ismét keresztezzük a vizet. Erdõsebb környéken túrázunk tovább, leszakadunk alkalmi túratársunktól. Kerek repkény sárgarigó hangjára lesz figyelmes. Az erdõ tele van mindenféle énekesmadárral, az enyhe tél miatt számukra idén bõséges étkezési lehetõségek állnak rendelkezésre. Lassan megérkezünk a Franken-féle ellenõrzõpontra, az esõház elõtt parkoló autónál kerül sor a mai második bélyegzésre.


Visszatérünk a széles, kavicsos útra, sportpályánál érjük el Szalafõt, mellettünk faragott királyok, millenniumi kopjafa, és egy tábla, amely Szalafõre, szombatra, határozatlan idõpontba Babos napot hirdet. Az alsó sorban a tábla kihelyezését támogató, térburkolattal és parképítéssel foglalkozó vállalat hirdetése látható, hátha az errejáró hirtelen ötlettõl vezérelten parkot akarna építtetni. Szépen rendbentartott panzió mellett sétálunk el, az udvarban turistabusz, fedélzetén álmos tekintetû gyerekcsoport, és nem kevésbé csoffadtnak látszó kísérõi. Szerrõl szerre vándorlunk, a Pityerszerre vezetõ út elágazásánál néhány éve kihelyezett régi mezõgazdasági eszközök darabokban, szanaszét hevernek a fûben. Kár. A skanzenhez közeledve, villanypásztorral lekerített területen szamarak végzik napi rutintevékenységüket. Hamarosan megérkezünk a pityerszeri ellenõrzõpontra, a gyors adminisztráció bélyegzést, rajtszámikszelést és Balatonszelet-osztást jelent a pontõrök oldalán, és utóbbi elfogyasztását a mi oldalunkon. Elhagyjuk az ötvenes táv útvonalát, Repkény számára ismeretlen szakasz következik – az én hét éves, DDK-hoz fûzõdõ emlékeim is frissítésre szorulnak. Régi parasztházak és egészen új pavilon mellett sétálunk ki a településrész szélére, elõttünk szép kilátás, közelünkben emlékpad Bárdosi János néprajzkutatónak ajánlva. Odébb egy kopjafán tájszavakat olvashat az egyszeri turista, és lekötheti magát a következõ kilométerekre azzal, hogy a bagu*, a sindü**, vagy éppen a goboncza*** jelentésén elmélkedik.


A térkép szerint a Felsõszeri-patak sétálunk újra le, a keskeny meder környékén zsombékos, lápos területet szelünk át, részben deszkahíd segítségével, részben fûcsomókon egyensúlyozva. Szalafõ Felsõszer nevû részébe érkezünk, az út mentén szép, de a sövény miatt fotózhatatlan boronaház áll. Odébb egy sövénytelen, lecsupaszodott épületen vizsgálhatjuk meg az építési mód sajátosságait. A ránézésre polimeralapú szigetelõanyagot a fal tetejére már a megõrzésen munkálkodó utókor illesztette. Újabb völgybe le, dombra fel mutatvány következik, a közelben eredõ Zala a keresztezendõ víz, Papszer a következõ érintedõ helyszín. Itt csatlakozunk vissza a kék sávra. Tókát nézek meg közelebbrõl, aranyhalak úszkálnak benne. Nem teljesen rendeltetésszerû felhasználása ez a vízgyûjtõnek, de legalább nem betemették, és a vezetékes víz korában érthetõ is, hogy új célt kerestek a régi objektumnak. Mára végleg elhagyjuk Szalafõt, majd nemsokára a Farkasfára keskeny aszfaltútról is lekanyarodunk, tágas réten trappolunk. Az agyagos földúton gyakran kerülgetünk méretes pocsolyát, zsombékot. Könnyû dolgunk van, referenciaként elég figyelni az elõttünk haladó résztvevõket, hogy hol találnak könnyebben járható részt a süppedõs szakaszokon. Közben Kerek repkény, mint úti növény- és állathatározó sisegõ füzikét azonosít a folyamatosan koncertezõ fekete- és sárgarigók, meg a csilpcsalp füzikék mellett.


Nagyon enyhén sáros csapáson ereszkedünk le a Lugos-patak völgyébe és az ottani fenyvesbe, amelyet ezúton is az elcsépelt, a túra legszebb szakasza-szerkezettel tudok leírni. Tûlevélszõnyegen, mesebeli erdõben ballagunk, becsatlakozik a hosszútáv útvonalával a piros sáv, és az egész túl hamar véget is ér, megérkezünk Kondorfára. A hosszan elnyúló településen egész végig kell menni, szerencsére nagyjából féltávnál kocsma van, ahol mellesleg ellenõrzõpont is üzemel, ismét találkozunk Imréékkel. A pultnál én kávét iszom, Repkénynek helyben csapolt híján palackozott sört kérek, rövid pihenõt tartunk. A tözsvendégek kíváncsian figyelnek, a pultossal beszélgetek kicsit, a túrázók várható létszámára kíváncsi. Nem tudok konkrétumot mondani, legfeljebb az ötvenes távosokról egy tippet, megköszöni. Távozunk, elcsoffadt egykori vegyesbolt, régi játszótérrel felszerelt óvoda-iskola, szép templom kísérnek ki Kondorfáról. Rét és erdõ határán ballagunk, magasles, nagyobb pocsolya, félig az útra dõlt fa jelentik a további látnivalókat, végül ismét betérünk az erdõbe. Jelzett, és a biztonság kedvéért szalagozással megerõsített elágazásnál hagyjuk el az Ivánc felé igyekvõ kék sávokat, a követendõ jelzés innentõl zöld színû, sáv alakú. Vén tölgyfánál ereszkedünk le a mély medrû, de most meglehetõsen csekély vizû Lugos-patakhoz, könnyûszerrel átlábalunk a gázlón. Kikapaszkodunk a völgybõl, az ösvényrõl erdészeti útra érkezünk, ezt követjük az országútig. Mellettünk sûrû tölgyerdõ, melybe mély nyomvályús, pocsolyás utak térnek be idõnként. Kiérünk az aszfaltra, egy kis ideig kelet felé követjük, majd egy széles makadámúton Ispánk, a világ közepe felé kanyarodunk. Elõttünk jól kivehetõ majdnem az egész mezõny, többé-kevésbé egyenletesen haladnak a népek. Elrobog mellettünk egy futó, az elsõ és egyetlen ma, akivel találkozunk. A kondorfai halovány napsütésnek már csak az emlékét õrizzük, Ispánk szélére érve elkezd pötyögni az esõ, amely nagyon enyhén felerõsödve egészen a célig elkísér.


A Békeligetnél talpalóék õrzik a pontot, nápolyival kínálnak és szódával, elõbbibõl köszönettel veszek pár szemet, utóbbira viszont nincs most szükség, a saját készlet fele még érintetlen a táskámban. Esõvédõ mûanyaggal takarjuk be hátizsákjainkat és elbúcsúzunk. A továbbiakban a szembejövõ 20-as táv okán egész nagy gyalogosforgalom tapasztalható. Mégsem riasztott el mindenkit a beígért esõ. Kisétálunk Ispánkról, réten, erdõn keresztül, lovak által feldagasztott rövid szakaszt érintve érünk le a ma már érintett országúthoz, betérünk a Bárkás-tó felé. A pont és két õre az esõháznál vár, itt csokikorongból vehetünk kívánság szerint. Békás bélyegzõ lenyomata kerül az itinerre. Csokikorongevés közben megnézem a közeli réten álló agyaggalamb-lövészeti helyszínt. Csendben ázik az esõben. Kék kereszt színû és alakú jelzésen hagyjuk el a környéket, ezek a jelek mohás törzsû, fiatal fákról néznek vissza. Utolérünk egy újabb túratárs-duót, anyuka tízévesforma fiával, váltunk pár szót, rutinos visszatérõk már a túrán. Odébb Tonnakilométer mesterrel van szerencsénk találkozni, õ a tegnapi Vendvidék túrán is részt vett. Esélyes a legmesszebbrõl érkezõ résztvevõ címére, akkor is, ha hivatalosan nincs ilyen. Még odébb a méretes esõkabátba burkolózott sz_lacival futunk össze, nem sokkal késõbb pedig meg is érkezünk Õriszentpéterre. Fazekasmûhelynél térünk el a beton járólapokon átszelhetõ belterületi rét felé, következik az iskola, cél, díjazás, gratuláció. A rendezõség bõszen gyártja a kitûzõket. Az oklevél szép, kitûzõbõl Repkény klasszikus 35 mm-est szemel ki, én az egy mérettel kisebbet választom, a minta egyforma. Eszünk pár szelet zsíroskenyeret, majd elbúcsúzunk a jelenlévõktõl. Ezúton is szeretném megköszönni a túrát a rendezõknek, a pontõröknek, és persze a társaságot minden útitársamnak. Az autónál zoknit cipõt váltunk, szárazra, kényelmesre, majd – egy vasúti fotómegállást beiktatva – visszaautózunk Lentibe.


-Kékdroid-


Képek a túráról


*bagoly [1]

**zsindely, házilag készített tetõcserép [2]

***répával, túróval töltött, sült tésztás étel [1]

[1] Szinnyei József: Magyar tájszótár: a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából, Hornyánszky Viktor kiadása, Budapest, 1893-1896 @ archive.org

[2] Népszótár (hozzáférés 2014.05.09.)

 
 
Bazilika / BurdaTúra éve: 20142014.05.02 13:37:23

Bazilika 40


 


Pótlóbuszról szállunk pótlóbuszra az Árpád hídról elnevezett buszpályaudvaron Kerek repkénnyel: metrópótlóról vonatpótlóra váltunk. Elõbbi kényelmetlen, lassú, és zsúfolt volt, szerencsére ezen tulajdonságok a többi mai közlekedési eszközre már nem lesznek jellemzõek. Utóbbiból, a vonatot pótló jármûbõl két járat is található, közülük az S, mint Solymár jelût választjuk. Eziránt velünk együtt körülbelül tucatnyi utas érdeklõdik, többségük a mai nap egy részét túrázással kívánja tölteni, és a javasolt vasúti átszállási pontig, Piliscsabáig utazik. A tájból csak az úthoz közeli dolgokat látjuk, szemerkél az esõ, szürke reggel virrad ránk. Piliscsabán felszállunk az Esztergomig közlekedõ vonatra, az utat Esztergom-Kertvárosig a rég látott Fazekas Gézával társalogjuk végig. A túrázónak kinézõ néhány utastárs itt átszáll Nyergesújfalu felé, kivéve Gézát, aki ezt a mûveletet a végállomáson hajtja végre. Repkénnyel ketten maradunk túrázók a környéken. Végigballagunk a fél városon, betérve kicsit a belváros felé, majd átsétálunk a hídon az eurózónába. Akárhogy is legyen, az esztergomi bazilika tényleg a túlpartról, egész pontosan a hídról, pont szembõl néz ki a legjobban. A hídon egy kocogó lány szólít meg, kérdezi, hová megyünk túrázni, a válasz hallatán közli, hogy õ is ment volna, de az esõ miatt inkább most nem. Pedig alig csepeg. A határõrizeti létesítmények egy részét lebontották, az egyik épületnek új funkciót találtak – adóhivatal lett belõle. Sajnos a hídfõrõl a töltésre nem vezet le a nagyközönség számára hozzáférhetõ lépcsõ, megtesszük a rövid kerülõt a város felé. Impozáns kilátással rendelkezõ parkolóban találjuk a rajtot, a kávézó fedett teraszán várják a rendezõk a reménybeli teljesítõket. A nevezést követõen leülünk még egy-egy csapolt kofolára, közben legalább átnézhetjük az itinert: útleírás, térképmásolat (szlovák turistatérképbõl, 1:45000-es léptékû), mindenféle távadatok találhatóak benne. Az is látszik, hogy a korábbi változat Esztergomból indult, és oda érkezett, a leírás vonatkozó bekezdéseit felülragasztással fedvényezték.


Ennyi felvezetés után túrázzunk végre: úgy kezdõdik, hogy felmegyünk a gátra, és azon elindulunk. Ismerõs motívum. Különös, csak a négykerekûek forgalmát akadályozó sorompó állja az illetéktelenek útját itt, és a többi gátkeresztezõ útnál is. Elsétálunk Párkány széle mellett, üres úszómedence árválkodik egy szolid panelépület plázsaként, majd jobb-rosszabb állapotú családi és per vagy hétvégi házak váltják egymást, végül egy, még mindig épülõ szennyvíztisztítónál intünk búcsút a városnak. Odébb lezuhant, amerikai gyártmányú szovjet repülõgép emlékhelyét találjuk, szlovák, magyar és orosz felirattal. Nemsokára megérkezünk a Garam torkolatához, ezt közelebbrõl is megvizsgáljuk. Homokpadok, kisebb szigetek jelentik a közelebbi látnivalót, messzebb a Duna túlpartja alig látszik ki a párából. Visszaszédelgünk a gátra, felballagunk a vasúti hídig, közben a fák takarásában hosszú tehervonat halad Érsekújvár felé, a kocsik oldala néhol kivillan a fák lombja mögül. Az elsõ ellenõrzõpontot a híd alatt találjuk, többé-kevésbé esõ- és szélvédett helyen õrzik a pontot. Még egy ideig a Garam füves gátján sétálunk, majd az országutat a pontõri ajánlásnak megfelelõen elõször a híd alatt keresztezzük, majd áttúrázunk a folyó bal partjára. Itt érnek utol a nálunk jó másfélszer gyorsabban haladó vaddinóék. Megérkezünk Garamkövesdre, kocsma teraszán kapjuk meg a második bélyegzést, majd némi további aszfalttaposást követõen, tanösvény nyitótáblája mellett térünk rá a jelzett turistaútra. Természetet járunk.


Kellemesen meredek kaptató visz ki a faluból, az út menti utolsó házak jellemzõ építõanyaga a bontott gázbeton. Merész. Mögöttünk tágas vidékre nyílik panoráma, amely még ebben a párás-esõs idõben is nagyszerû. Felérünk a dombok fõ gerincére, a magas fûben futó ösvényrõl számos kilátópontra tehetünk kitérõt. Némelyik ilyennél a tanösvény táblája is tájékoztat a látottakról, szlovák, magyar és német nyelven. Körülbelül mindegyik ilyen kitérési lehetõséget meglátogatjuk, lassan így is eljutunk a tanösvény ötödik táblájához, a „Sziklák” feliratú helyszínhez rendelt ellenõrzõpontra. A pontõr hölgyek impozáns kilátású helyszínen, mérsékelten vízálló ponyva alatt fagyoskodnak. Ezzel el is búcsúzunk a Duna feletti panorámaúttól, a túra a dombvidék belseje felé, északkeleti irányba tér ezután. Az iránytáblától immár a kék sáv jelzésen haladunk tovább, feltûnik, hogy a kiírt helyszínek között még a ?SAD, a csehszlovák Volán megállóhelye szerepel végpontként. Régen frissítettek, ami többek között azt is jelenti, hogy nem rongálták meg, nem lopták el stb. a turisztikai infrastruktúra ezen sérülékeny elemét. Igaz, azt is, hogy nem újították fel.


Egy következõ tábla útmutatásának (cez lúku) megfelelõen keresztezünk egy vadászlesekkel bõségesen ellátott rétet, sétálunk az erdõben. Néha kicsit jobban elkezd csöpögni az esõ, majd egy körforgalomszerûen kialakított helyen kiérünk egy mûútra, melyet a továbbiakban hosszan követünk. Utolér egy háromfõs csapat, és mi is felzárkózunk egy idõsebb, magányos túratárshoz. Nagyjából egyszerre érjük el az Ipoly turistaházat, ide rövid kitérõ vezet. Az épület teraszára települt kétfõs pontõrség bõséges ellátmánnyal készült: sült szalonna, többféle sütemény, gyógynövényszörp, víz és kilenc különbözõ pálinka alkotják a választékot. Legalább fél órára megállunk, beszélgetünk az igencsak lelkes pontõrökkel. Szinte sajnálom, hogy tovább kell menni. Visszatérünk a kék sáv fõ irányára, friss irtáson csörtetünk keresztül, majd egynyomos ösvényen ereszkedünk le egy kis vízhozamú patak völgyébe. Köves úton haladunk tovább, majd kiérünk az erdõborította völgybõl, megérkezünk Helembára. Szemben, a Duna túlpartján a Sas-hegy magasodik, az alatta lévõ tetõn a ködben éppen kivehetõ a Hideglelõs-kereszt. Végigsétálunk a falun, közben megtekintjük az egyik tömegközlekedési multicég itteni helyközi autóbuszos szolgáltatásra használt, felújított Karošáját. Az ellenõrzõpont az iskola udvarán helyezkedne el, ha nem fújna erõs szél, így egy parkoló autóból ugrik ki a pontõr hölgy. Itt már nem állunk meg sokáig, pedig bõven beleférne: vagy nagyon sietni kellene, és elérnénk egy korábbi kompot, vagy rengeteg idõnk van egy késõbbi kompig. Az utóbbit választjuk, így kényelmesen, lazán kirándulunk az Ipoly füves gátján ki Helembáról. Mellettünk, egy kisebb repcetáblán túl, a régi Budapest-Pozsony-Bécs fõvonalon a magyar vasút egyik emblematikus villanymozdonya döcög Párkány felé. Késõbb, amikor már a fák közé érkezünk, nemzetközi személyszállító halad át, ezúttal Párkány felõl, a távolból pedig a jó akusztikai viszonyoknak köszönhetõen a Márianosztrára felzakatoló kisvonatot halljuk. Vonathallgatós környék ez.


Nemsokára megérkezünk az Ipoly vasúti hídjához, a gyalogjárdán sétálunk át Szobra. Szembõl is érkezik egy határátlépõs vonat. A vörös fényt felülíró szabad jelzést a váltóállító toronyból elõballagó vasutas adja meg, egy fehér alapon zöld négyszöges tábla felmutatásával. Ûrtechnika. Mellesleg dnvzoliéknak tavaly sokkal nagyobb szerencséjük volt a rakodónál ácsorgó Leóval és a MTON-nal (Mosolygós Turcsiorrú NoHAB, mielõtt valaki). Besétálunk a vasútállomás restijébe, kedves pontõrök fogadnak, kicsit beszélgetünk létszámadatokról, kompindulásról, további útvonalról. A felüljárón keresztül hagyjuk el az állomás területét, az imént elhagyott dombok a párában távolinak, sejtelmesnek tûnnek. Szépen berendezett teret érintve ballagunk le a révhez. A Dunán a német zászló alatt hajózó EGER tolóhajó visz megrakott uszályt felfelé. A komp, a BOGI nevû géppel üresen várakozik, és mi is csatlakozunk a várakozásához a következõ fél órára. Öten gyûlünk össze utasok, mindnyájan a túra résztvevõiként. A turistaháznál már idõsebb túratársként hivatkozott Farkas Elek doktorral innentõl egészen a Savó-kúti-tisztásig együtt túrázunk. A basaharci kikötés elõtt még elkap egy utolsó kis zápor mára, jólesik a hûsítõ csapadék, mert egyébként kifejezetten meleg van. A partra érve ártéri erdõben indulunk el, majd a hegyek felé kanyarodunk, átkelünk a fõúton. Elhagyjuk a nyugdíjasotthont, néhány hétvégi ház között sétálunk fölfelé a Basaharci-völgyben, lassan magunk mögött hagyva a többé-kevésbé lakott területet.


Beszélgetve érkezünk fel a Savó-kúti-tisztáshoz, majd a zöld sáv elágazásánál elbúcsúzunk útitársunktól, aki a 20-as táv díjazása birtokában úgy döntött, hogy az útvonalat idáig még követi, és itt hazafelé kanyarodik, megspórolva egy csomó kényelmetlenséget. Kettesben folytatjuk a túrát, egynyomos ösvényen óvatoskodunk le a Majális-forráshoz, ahol Repkény javaslatára tartunk egy negyedórás szünetet. Az idõt a forrás hideg vizének kortyolásával csapjuk el, majd továbbállunk, lesétálunk a völgybe. Itt a Kerektó névre keresztelt nyaralónegyedben sétálhatunk, autósok döcögnek el mellettünk a döngölt úton. Köztük egy mentõ is. Elágazásban hagyjuk el a tágas völgyben futó utat, a túra harmadik, egyben utolsó emelkedõje alatt járunk. A nehezen gyûlõ lendületet rögtön megakasztja a Fári-kút, itt is megállunk egy pohár vízre, közben utolér egy hosszútávos résztvevõ, sebessége arra enged következtetni, hogy nagyjából a mezõny elejét képviseli. Lassan felkanyargunk a Vaskapura, eleinte egy ember széles ösvényen, késõbb mindenféle földutakon. Néhol szép kilátás nyílik a Maróti-hegyekre és Búbánatvölgyre, majd felérünk a tetõ erdõs, laposabb tetejére. Távvezetéket, majd keskeny aszfaltutat keresztezünk, keskeny, láthatóan ritkán járt csapáson lépkedünk fel a turistaházhoz. A kilátás fantasztikus, alattunk terül el egész Esztergom és Párkány, távolabb nézve egészen a Gerecse tömbjéig terjed a láthatár. A pont õrei a ház mellett, egy jurtánál várnak, bélyegzéssel, vízzel, és ami a legnagyobb meglepetés: gulyással. Kint ülünk le, egymáshoz közel gördített farönkökön. Beülhetnénk a jurtába is, de végre kint is jó idõ van, hát kint maradunk. Bentrõl közben elõrobog a lépéshibamoiwaDJ_Rushboycsorgo2108 kvartett, beszélünk néhány szót, mielõtt a cél felé lépnének. Még ott tartózkodunk, amikor hirtelen a bozótból felbukkan az a pár, akikkel még a kompon együtt keltünk át a Dunán, és akik még a Savó-kúti-tisztás elõtt léptek el. A bõséges gulyásozás után még haverkodunk kicsit az ott lebzselõ, önállósult kecskékkel, majd elhagyjuk a létesítményt. Letrappolunk Esztergom felé, szebbnél szebb kilátással rendelkezõ helyeket érintve. Közben a szintidõ lejártáig hátralévõ idõt számolgatom. Nem kell órás nagyságrendig felmennem.


Meredek, keskeny utcákon érkezünk meg a városba, egyenesen a kórház mellé, majd a belváros kikerülésével, egyenesen a Mária Valériáról elnevezett hídra sietünk. Átmegyünk Párkányba, kerülünk egyet, és megérkezünk a célba. Oklevet kapunk és kétféle kitûzõbõl választhatunk, sõt, az idén száz éves Brilli Gyula Menedékházról (ez a Vaskapu) külön kitûzõvel is megajándékoznak. Ezúton is köszönöm a túrát a lelkes rendezõségnek, remélem, még sok rendezésen vehetek majd részt – és köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, valamint azon a rövid szakaszon Farkas Eleknek. Megint fogyasztunk némi csapolt Kofolát – én egy kávéra is beruházom – a kávézóban, majd visszasétálunk az esztergomi vasútállomásra, útközben megejtve a hétvégére esedékes bevásárlást. A vonatra Piliscsabáig összesen körülbelül harminc utas kíváncsi, a solymári irányú pótlóbuszon a sofõrnek ismét nincs szüksége az ajtó sûrû nyitogatására. A Flórián téren másik kötöttpályás jármûvet pótló buszra szállunk át, majd ezt végül vaskerekû eszközre cserélve jutunk haza.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
IszkiriTúra éve: 20142014.03.23 16:49:38

 Iszkiri 100 – bejárás


Elõzmények. CsST topiktárssal hosszú idõ után egy õszi tétété-klubnapon találkozom, amikor Dienes Áronnal bemutatják a túra alapötletét. Eltelik pár hónap, tervezõdik egy bejárás, legalábbis kapok egy levelet, amelyben szó esik róla, immár írásban is. Szabaddá tehetõ péntek? Létezhet. Akkor meg miért ne? Február vége, március eleje, T mínusz 22 nap és harmincöt perc, ahol T a rajtnyitás idõpontja. Elõzõ hétvégén a LeFaGySz-on járunk Kerek repkénnyel, tehát kivételesen még fizikailag is felkészültnek tekinthetem magam. Minden egyéb felkészülésnek híján vagyok, csak abban bízom, hogy a túra általam nem ismert szakasza – Koldusszállástól a Baji-vadászházig – nem tartogat különösebb meglepetéseket.


A bejárás története kezdõdjön a Déli pályaudvaron, ahol a két, még mindig újszerû szériából most a kényelmetlenebb motorvonatra szállok fel a hosszú, kora hajnali buszozást követõen. Kelenföld után nem sokkal elalszom, valamennyit ráhúzva a rövid éjszakára – az álmosság az egész napra rányomja bélyegét. A kiabáló utastájékoztató minden megállás elõtt felébreszt. Legalább nem vétem el Szárligetet, itt leszállok a Bombardier butuskájáról és a hajnali hûvös elõl besietek a váróba, bambán nézek ki a fejembõl. Bent is hûvös van, csak kevésbé. CsST a következõ páratlan vonattal érkezik, tíz percen belül, elõkeresi a táskájából a kinyomtatott igazolólapokat, felírjuk az indulás idõpontját. Öt óra huszonöt, bejön a papírforma. Indulunk.


Dél felé térünk, hosszú, egyenes utcán húzunk ki Szárligetrõl, majd némi kanyargást követõen megérkezünk a Zuppa-tetõ oldalába. A lenti sûrû köd idefentre sem ritkul meg, viszont kivilágosodik annyira, hogy el lehessen tenni a lámpákat. A tetõ meglátogatása elmarad, lent, a majdani elsõ ellenõrzõpontnál szemléljük meg a majdan kitelepülõ pontõr vagy a kihelyezendõ bója helyét. Utána letrappolunk Szárra, alig sáros, könnyen járható erdei utakon, közben keresztezve egyszer az 1-es fõutat, másszor az 1-es vasútvonalat. Végigsétálunk a falu szélén. Pékség, szörpüzem. Emlékmû. Emelkedõ. Ez már nem Száron van, hanem a Körtvélyesre vezetõ út elején. Valamiért meredekebbre emlékeztem, most egész könnyedén lépdelek fölfelé. Mellesleg továbbra is köd van, és hiába tesszük meg a kitérõt a tetõre – pláne hiába mászok fel a geotoronyba – a látótávolság fent sem javul semmit. A következõ szakaszt ismerem, hosszú gerincút jön, alkalmasnak találom a reggeli menet közbeni elfogyasztására, aztán az evéssel mégis inkább várok a jelzésváltásig. Menet közben valamelyest kisüt a Nap, ritkul a köd, néha talán kétszáz méterre is ellátni az erdei úton. Tempósan haladunk, hamarosan megérkezünk a Macska-bükki elágazásba, elbúcsúzunk a KDP-tõl és a K+-on kelet-északkelet felé kanyarodva megcélozzuk Körtvélyespusztát. Végre megreggelizem.


Rétek szélén ballagunk el, az egyik túlsó végében adótorony teteje kandikál ki a fák között. Favágókkal találkozunk, majd elérjük a tábort és a feltehetõen nem hozzá kapcsolódó méretes komplexumot, masszív kerítése mögött. Felsétálunk a Mária-szakadék felsõ végébe, elérjük a következõ pártucat kilométeren át követendõ kék sávot, és elkezdjük azt követni. Leballagunk a szakadékon, enyhén csúszós az ösvény, de láthatóan nem járták sokan az elmúlt napokban, nem volt, aki feldagassza a sarat. Ez szerencsés. A helyszín továbbra is szép, a sziklák között-mellett valószínûtlen helyrõl kinövõ fákkal és a sok felületet ellepõ, élénkzöld mohaszõnyeggel. A látványos szakadék után a csákányospusztai turistaháznál állunk meg pár percre, amíg eszembe jut, hogy itt bizony nincs Kéktúra-bélyegzõ. Õrködõ kutya viszont van, amely inkább hangos, mint bármi más. Tágas réten, majd szántás szélén sétálunk vissza Szárligetre, közben ismét keresztezzük a gyõri fõutat.


Komoly bánatomra a tavalyelõtti Bubu 30 túrán Áron által említett cukrászda zárva tart, ennél nagyobb kitérõt nem is teszünk a település vasúttól nyugatra esõ felén. A felüljárón CsST leül pár percre, a pihenõt én kérem, a jelzõk szerint fotótéma várható mindkét irányból. Páros Flirt érkezik elõször, majd Gyõr felõl nemzetközi járat halad át, a mozdony mögött nyolc kocsival, ez már egészen vonatszerû látvány. A vasút túloldalán kisboltot találunk, ezt a kitérõt már igazán megejthetjük, mondom, és így is teszünk, egy kávéval és némi csokival töltekezem. Átlépünk a Gerecsébe, a Halyagos oldalában most nincs tömeg, nincs nyüzsgés, csak kényelmes, laza emelkedõ, amelyet már éppen kezdtem hiányolni. A nagyegyházi útnál megnézzük a Kõrösi Csoma Sándor-forrást: nem mûködik, csak némi esõvíz pang a foglalat mélyedéseiben. Átballagunk az erõs forgalmú autópálya alatt, betérünk a bányatavak vidékére. Elviselhetõen sáros utakat váltogatunk: némelyiken nemrég terelhettek át nagyobb birkanyájat, míg némelyik kimondottan könnyen járható. Közben kezd beborulni mindenfelõl, a telefonon bejelentkezõ Kerek repkény esõrõl ad hírt a Budai-hegységbõl. Papírforma kettõ, gondolom. Keresztezzük a Váli-víz vékony erét, ez jelzi a Somlyóvárra vezetõ emelkedõ kezdetét. Elõttünk sziklás hegyoldal magasodik, alattunk vadnyomok sokasága a feldagasztott, mélyen sáros úton. Szerencsére utóbbi csak pár száz méteren át kísér. Lekerített területen vág velünk keresztül a turistaút, a kerítésén túl felébresztett nagyvad szuszog és csörtet a fiatalosban. Szarvas lehet? Talán. Felérünk a dózerútra, majd keskenyebb földúton folytatjuk a túrát, amely hosszú ívû kanyarral megkerüli a Somlyó csúcsát, így éri el a kulcsosházat, a következõ reménybeli ellenõrzõpontot. Mi éppen jókor érkezünk fel, elkezd szitálni az esõ, és a felhõkbõl ítélve ez a szitálás szép fejlõdés elõtt áll.


Beülünk pár percre – és egy könnyû ebédre – a ház elõterébe, közben megvizsgálom a régi és az új OKT-bélyegzõt is. Mindkettõ megvan, köszönik szépen, leváltották a régi idõk nyalókás bélyegzési lehetõségét. A ház kívülrõl, elõtere pedig belülrõl is gondozott, tiszta, kifejezetten jó állapotban találjuk. Amikor kilépünk a pihenõ után, már határozottan esik az esõ – nem az a kifejezett zápor, hanem inkább a hosszan tartó, csendesen áztató típus. Nem dob fel a határtalan lelkesedés, de az megnyugtat, hogy az utak a baji szõlõhegyig várhatóan elég jó állapotúak ahhoz, hogy ne ázzanak fel ennyitõl. Onnantól a tókör egy részét leszámítva úgyis mûúton megyünk sokat. Zuzmóborította fák mellett érünk ki a tornyói útra, végigsétálunk a hosszú, kátyús aszfalton, mellettünk kihaltnak látszó épületek sorakoznak, várnak sorsuk változására. Kegyhelynél érünk ki a szélesebb mûútra, majd rövid erdei átkötést követõen a tarjáni országúton is van alkalmunk sétálni egy kicsit. Az autós forgalom mértéke is ebben a sorrendben növekszik. Leereszkedünk a Bodza-völgybe, rét szélén hagyjuk ezt el, a fák között kilátunk az autópályán száguldó forgalomra. Áthullámzunk Koldusszállás közelébe, keresztezzük a csekély vizû Tarjáni-malompatakot egy feltûnõen sáros, mély nyomvályús úton. A híd fagerendái síkossá váltak a vizes sártól, óvatosan kell lépkedni rajtuk. Koldusszállásnál megállás nélkül továbbhaladunk, elengedjük a kék jelzést Bányahegy felé, váltunk a helybõl induló sárga sávra. (NB: nekem csak a beszámoló írásakor tûnik fel, hogy bizony ezt a jelzést elejétõl végéig, oda-vissza bejárja a túra.)


A szötymörgõ esõben elhagyjuk Koldusszállás környékét, felbattyogunk a Kis-réti-vadászház hûlt helyéhez a köves, aránylag jó minõségû erdei úton. A házból csak a padló maradványai és egy pincelejáró-szerû valami maradtak meg, megpróbálok befotózni, de a bekapcsolt vaku miatt a gép renitenssé válik és kikapcsol. Nem utoljára ma. CsST megmutatja az erdei munkásoknak állított emlékpadot, amely számára a Kinizsi-duplájáról emlékezetes. Ennek örömére le is ül egy-két percre, én közben kihasználom a lehetõséget és elõbányászom a turistatérképet a hátizsákomból. Kezd zavarni, hogy nem tudom pontosan, mi, merre, mennyi, hanem csak úgy megyek a sárga köves úton. Megnézem, megtudom. Megyünk tovább. Megjelennek a fákon a hegységrõl elnevezett teljesítménytúra iránymutató pöttyei, eleinte fakitermeléssel hozom õket gondolati kapcsolatba, de a téren tájékozottabb útitársam felvilágosít a pettyek rendeltetésérõl. Késõbb a felfestett „Gerecse 50” felirat is egyértelmûsíti ezt. Különös duó, Kraz teherautó és Belarus traktor érkeznek mögülünk és húznak el erdei tevékenységük színhelyére. Meglepõ módon alig módosítják a lassan ázó út járhatóságát. Hosszan kapaszkodunk a Halyagos oldalában, hogy utána további emelkedõket küzdhessünk le majd az Öreg-Kovácson. Alacsonyan ülõ felhõben baktatunk, a változatosság kedvéért most a köd szitál, közben alig lengedez valami gyenge szél. Távvezeték széles nyiladékát keresztezzük, majd a Tatabánya – Vértestolna – Vértesszõlõs piros sávot egy fánál, amelyre kék alapon sárga pettyekkel festettek kódot. Túramozgalom – gondolta Stirlitz. Stirlitz – gondolta a kód.


Egy feltûnõen sáros kocsinyom dobja fel a következõ emelkedõt, majd ennek elhagyása után hosszú egyenesre térünk, amely vegyesen kavicsos (ami jó) és sáros-pocsolyás (ami nem olyan jó) burkolattal rendelkezik. Kifejezetten kellemes változás, hogy a felhõket elzavarja a feltámadó északnyugati szél, kisüt a Nap, és a bozótos felett kilátás nyílik a Kisalföld keleti szeglete felé, Tatára és az Által-ér napfényben csillogó tavaira. A látvány egy csapásra feledteti a felhõs idõben elõkerült álmosságomat. Látványos bükkerdõbe térünk, kanyargós vonalkifejtéssel kezdjük meg az ereszkedést a Baji-vadászház felé, a kora tavaszi napsütötte délután hangulata felemelõ hatású. Csatlakozik mellénk a ma már egyszer keresztezett piros sáv, ezúttal a Vértesszõlõshöz közeli szakasz. A vadászházat a mi utunk már nem érinti – CsST mutatja a korábbi változat nyomvonalát, kerítés zárja le most a területet – alatta oldalgunk el, a körtemplom romjainál kialakított pihenõhelyen megállunk, ismét csak pár percre. Meguzsonnázom. Irtások, fiatalosok mellett ereszkedünk le a kálvária felsõ végpontjához, majd kettéhasadt fánál érjük el a Baji-szakadékot. Leballagunk a vízmosta meredélyen, beszakadt, elmosott völgy húzódik mélyen mellettünk. A kálvária némely stációja is egy-egy ilyen vízmosás túloldalára került. Lent szõlõhegyen lyukadunk ki, a tetõrõl szép kilátás tárul elénk: délre a Vértes tömbje kéklik a felhõk alatt, nyugaton Tata városa, tõle északra pedig bizarr formájú erdõ látható: szélerõmûvek sokasága, és felettük a felhõn áttûzõ napsugarak. Többnyire jó állapotú pincék, hétvégi házak között vezet tovább utunk, majd egy mélyúton ereszkedünk le, és nyílegyenes aszfaltcsíkon trappolunk be Bajra.


A falun hamar keresztülvágunk, útközben megvizsgálva a nyomóskút mûködését. Mûködik. A település szélén lévõ Jóbarátok vendéglõjét némi tanakodás után mégsem hagyjuk ki, betérünk. CsST megelõlegezi nekem egy kávé árát, amit ezúton is köszönök, lévén az összes aprómat elköltöttem Szárligeten. A kávé amúgy elsõrangú, csak úgy mondom. Innen kerékpárúton sétálunk be Tatára. Tóvároskert megállóhelyen épp utánunk vonat halad át, csoffadt festésû 431-es vontat számos magasoldalfalú teherkocsit. A naplemente végefelé érünk le az Öreg-tó partjára, szemben az Eszterházy-kastély uralja a látképet, oldalt pedig a tatai Vár, elõtérben pedig a szélfodrozta felszínû tó. Ellenõrzõpontnak nézünk helyet, de egyik vendéglátóhely a másiknál elegánsabbnak néz ki (ti. drágábbnak is), úgyhogy a fõrendezõ a ponttal kapcsolatos kérdés eldöntését késõbbre halasztja. Elindulunk a tókerülõ körre, a Vár elõtt nézünk ki csoffadt kisboltot, ki is térünk, de a boltolás itt végül elmarad. Visszatérünk a körre, elsétálunk a vár alatt, nem sokkal odébb pedig rátérünk a kör vadregényesebb, de legalábbis nem szilárd burkolatú szakaszára. Közben szép csendben besötétedik, elõ kell keríteni a lámpákat, mielõtt frontális ütközést szenvednénk el a többi lámpátlan tókerülõvel. Bójáknak keresünk megfelelõ helyet, az egyiket valami sárga épület sarkában, a másikat az Által-ér torkolatánál kell majd elhelyezni. Visszamegyünk a kiépített partra, strandot, szállót hagyunk magunk mögött, majd visszatérünk a fõútra. Kiszúrok egy boltot, kitérünk hozzá, bemegyek, közben útitársamra bízom a túrabotokat és a zsebemben lévõ fél csomag gumicukrot. A pénztárosnõ kérdõ tekintettel méri végig a kosár tartalmát, majd engem is. Megértem a csodálkozást, a négy szelet és egy tábla csoki, egy csomag húszdekás gumicukor, két péksütemény, plusz egy doboz citromos sör legalábbis ritka vásárolnivaló péntek este. Kint elosztjuk a szerzeményt, nekivágunk a túra harmadik harmadának, ami hosszú is lesz, meg fárasztó is.


Újra végigmegyünk a Baji úton, újra keresztezzük a bécsi fõvonalat, és újra bemegyünk Bajra. Elgondolkodtat, hogy érdemes lenne betérni a kocsmába és elvitelre kérni egy kávét, de sajnos elvetem a tervet. Kár, mert késõbb hiányozni fog nagyon. Felmegyünk a szõlõhegyen, majd a kálvária aljában megállunk egy percre, megigazítani a felszerelést, felkészülni a hosszú, sötét vándorlásra. Próbálok készíteni egy képet, de az akksi csütörtököt mond, én pedig magamat szidom, hogy nem vettem elemet a boltban, pedig néztem is az elemeket sorállás közben (hogy milyen drágák). Nekivágunk a Baji-szurdoknak, elõremegyek, figyelve, hogy útitársam lámpájának a fénypászmája mindig nagyjából közel imbolyogjon hozzám. A szurdok után jobban kilépek, piros irányfényt veszek észre fent, nagyjából ott, ahol a templomromot sejtem. Érdekes, nem emlékszem mécsesre sem a kálvária végébõl, sem a templomtól. A fény viszont ott van, az irány stimmel, a jelzések megvannak, követhetõek. Aztán hirtelen felérek a romhoz, és a fény még mindig fentebb látható – sikerült az Öreg-Kovács csúcsán álló adótoronyhoz igazodni. Most már ezt is tudom. Megállok, megvárom CsST-t, megint megpihenünk, a következõ néhány kilométeren erre úgysem adódik ilyen jó lehetõség.


Elhagyjuk a vadászház környékét, felkapaszkodunk az emelkedõ maradék, hosszan elnyúló szakaszán az Öreg-Kovács hosszú hátára. A kilátást nyújtó helyszíneken feltûnik a Tatán túlról, nyugatról érkezõ, dél felé kanyarodó fényes sáv – az M1-es autópálya. Jól néz ki. Megyünk tovább, lassan ereszkedik alattunk az út, pocsolyáknál tocsogunk, keréknyomokban botladozom a túrabotokra hagyatkozva az egyensúlyom megõrzésében. Nagy sokára végre újra találkozunk a piros sávval és az ismerõs nyiladékkal, lesétálunk a Kis-réti vadászház helyéhez, ahol az ideúton megismert pad szinte adja magát egy következõ pihenõre. Pihenünk, gumicukrot falunk, majd megyünk tovább, lekanyargunk Koldusszállásra a megerõsített, aligsáros úton. A túrában tényleg nincs sok jelzésváltás, most a mai utolsó ilyet érjük el, a sárga sáv keresztül-kasul való bejárását befejezzük és visszatérünk a Kéktúrára. A vadászháznál számos autó parkol, próbálok itt is fotózni, sikertelenül, pedig az elemeket kezemben melengettem, hiába. Kitocsogunk a völgybõl, át a következõbe, a sárosba. Itt, és a hátralévõ szakaszon a célig valószínûleg több csapadék esett napközben, a terep érezhetõen sárosabb, mint szembõl volt. Vagy csak fáradtabb vagyok? Nem, kora délután még nem csoffadtam ennyire bele a sárba, bokáig, vagy még jobban, mint most. Kilábalunk a völgybõl, megközelítjük újra az autópályát a Bodza-völgynél. Csendben haladunk, a nehezen járható szakaszokon általában rövid tõmondatokban teszek negatív kijelentéseket a terepviszonyokról, a könnyen járható kevés részen pedig túl álmos vagyok a társalgáshoz. Az egyetlen dolog, ami érdemben foglalkoztatni tud, az a vadak neszezése az erdõben. Már korábban is, és késõbb is számos vonuló csordát látunk, és ez legalább érdekes. Õzek, muflonok, néha szarvasok kerülnek a közelünkbe, vaddisznót csak egyszer hallok röfögni, de a botok összeütögetésével keltett zaj elriasztja.


Kikapaszkodunk a tardosi útra, szalagkorlátnál ülünk egyet a védett oldalon. Elhaladó busz sofõrje lassít nagyot, ahogy beljebb húzódik az úton. Rendes tõle, még a reflektort is visszaveszi, nem úgy, mint néhány autós. Elõkapom a láthatósági mellényt, amit eddig elfelejtettem, így sétálunk tovább a következõ, magasabb és alsóbb rendû országutat egyaránt érintõ szakaszon. Tornyópuszta elõtt leszáll a talajközeli köd, és hiába látom a csillagokat az égen, ha lent a látótávolság alig egy tucat méternyi. Szerencsére itt nem kell sokat foglalkozni a navigációval, autós sem jön mellettünk, baktatunk az enyhén emelkedõ, monoton aszfalton. Hosszabb idõközökre leragad a szemem, érzem, hogy ide-oda imbolygok menet közben, de hiába próbálom felverni magam. Azt is érzem, hogy jelentõsen lelassulunk, de még ez sem foglalkoztat. Csak el ne aludjak itt a ködben. Elérjük a tornyói sorompót, majd a mûút végét. Utóbbinál az út minõségének radikális változása és a helyes irány tartásának kényszere felébreszt végre. Nem mintha a jelzettséggel gond lenne – a köd okoz néhány elágazásban fejtörõs pillanatokat, de a Somlyó teteje felé vezetõ út már egyértelmûen megvan. A köd miatt ezúttal is kihagyjuk a csúcs meglátogatását. Pech. Letrappolunk a kulcsosházhoz, az elõtér ajtaját becsukva találom, intek CsST-nek, hogy csendesen közlekedjünk, mert lehetnek bent. Sajnos az ott bivakoló túrázót így is felébresztjük, ezúton is elnézést kérek tõle! A száraz, aránylag melegebb térben jólesik ez a pár perc pihenés, a hálózsákos túratárs pedig elmondja, hogy a környéken egész nap esett, Csabdi felõl jött fel és egészen elképesztõen pocsék útviszonyokkal találkozott. (Késõbb, a TTT honlapon az OKT-bélyegzõhelyek fórumában megtalálom a bejegyzését, éjszakai nagy jövés-menésrõl ír.) Valami negyed órát tartózkodunk bent, majd elindulunk az utolsó etapra, Szárliget felé.


Rögtön az elején kiderül, hogy nem lesz egyszerû, levezetõ séta: az utak tényleg feláztak, kivéve azt a néhány, kõvel feljavított dózerutat, amit érintünk. Plusz a ködben csak kézbe vett lámpával lehet értelmesen tájékozódni, de így a két bot szinte csak dísznek van a kezemben, legfeljebb az igazán nehéz szakaszokon jelentenek némi segítséget. Lekecmergünk a Váli-vízhez, közben egy helyen meglepõen sokat keresve a helyes utat, ami pedig ott lenne szemben. Hiába a példás jelzettség, ha ezeket a jelzéseket egyszerûen nem látjuk – és a tágas elágazásban még szalagot sem tudnánk megfelelõ helyre kiakasztani. Rétek mentén szüttyögünk tovább, érintve Kisegyháza szélét. Egy tó túlpartjáról, a hétvégi házaktól beszélgetés, bulizás hangjai szûrõdnek át a ködön. Ha tudnám, merre kell odamenni, kérnék tõlük egy kávét. Feldobna. Most azonban marad a sár, a rét széle és az itt idõnként felszakadozó köd, meg a felettünk hunyorgó csillagok. Újabb elágazásba érkezünk, nyílt mezõ közepére visz be a jelzés, de mivel nem látjuk, és bokrok sincsenek, a helyes útra térés elõtt végignézzük az összes lehetséges alternatívát. Ezzel is telik az idõ. Átlábalunk a birkahajtó ösvényen, ez is alaposan felázott az esõben, az agyagos talaj hihetetlenül tud csúszni. Kiérünk végre Nagyegyháza szélére, elõttünk az autópályán elhúzó kamionok, személyautók fénykavalkádját figyelem. A forgalomnak mennie kell. A „Hajrá Zombik!” feliratnál megtartjuk a mai utolsó pihenõt, kisétálunk a mellékúton, majd az erdészet által emelt kerítések mentén sétálunk fel a dombra, hogy onnan kényelmes lejtõn ereszkedhessünk le Szárligetre. A tetõn, miközben CsST-t várom, végighallgatom, ahogy a reggeli elsõ személyvonat megérkezik Gyõrbõl, megáll, majd továbbmegy Budapest felé. Látni semmit nem látok belõle, csak fények szûrõdnek át a párán. A faluban végre eltehetem a fejlámpát, és alig két perc múlva megérkezünk a vasútállomásra. Gratulálunk egymásnak – ezúton is köszönöm a társaságot és a lehetõséget, hogy részt vehettem a bejáráson –, majd beülünk a váróba. Alig tárgyaljuk végig a fõbb eseményeket, amikor a hangosbemondó a Komáromból érkezõ budai személyvonatot kezdi hirdetni. Nem számítottam rá, hogy szombaton reggel is fél órás követéssel járnak vonatok. Elbúcsúzom, kicsoszogok, fel a felüljáróra, majd le, és már érkezik is a csatolt Flirt. Felszállok, elhelyezkedem, alszom, amíg a jegyvizsgálók fel nem keltenek. Jegyet váltok, és visszaalszom, aztán leszálláskor szomorúan konstantálom, hogy az egész utazóközönség már rég elhúzott valamerre, és én még mindig a peron végénél tötymörgök. Villamost és másik vonatot veszek igénybe a hazaút során. Az egyik eszköz indulásakor lépi át az óramutató a T - 21 nap idõpillanatot. Kint felkel a Nap, az égbolton egyetlen felhõfoszlány sem látszik. Otthon Kerek repkény bundáskenyérrel fogad. Telik tovább az idõ.


A rendezés napja. CsST majd várhatóan részletes beszámolóval szolgál, a magam részérõl szeretném megköszönni minden résztvevõnek a megtisztelõ részvételt és a rengeteg türelmet, és természetesen köszönöm a rendezésben részt vevõknek a segítséget. A rajtban tapasztalt állapotokért elnézést kérek mindenkitõl, akiknek azokat el kellett szenvedniük.


-Kékdroid-


Képek a bejárásról

 
 
LeFaGySzTúra éve: 20142014.03.04 22:06:50

LeFaGySz 47 – Dunazug


 


A sofõr furcsa oldalpillantás kíséretében adja ki a két jegyet, de nem bajlódik a Két-bükkfa-nyereg (Volánék egybeírják) kibogarászásával, elvégre Dobogókõ is ugyanabban a díjszabási övezetben található. Akkor is furcsán néz, amikor tényleg leszállunk a megállóban Kerek repkénnyel, ezzel felére csökkentve az utasszámot. A jármû lassan, óvatosan áll ki a megállóból, majd eldöcög a hegytetõ felé. Meglepetten veszem tudomásul, hogy itt fent nem esik az esõ. Köd, az viszont van bõven, lámpával még annyit sem látni, mint lámpátlanul. Eleinte az aszfaltot követjük, majd az adódó turistaút-kombináción ereszkedünk le Pilisszentlélekre: zöld sáv, piros kereszt, piros-sárga sávok közös szakasza. A Kálmán-kút meglátogatását kihagyjuk, pedig kellene a forrásos mozgalomhoz. Majd máskor. Lábunk alatt szöttyög a sár, körülöttünk szitál a köd, az erdõben néhány macskabagoly társalog éles hangon közel és távolabb. A faluba érve már egészen világos van, beballagunk a túra bázisául szolgáló Klastrom sörözõhöz. A teraszon törzsvendégek tartanak reggeli gyûlést. Bent még nincs tömeg, a leendõ résztvevõk között Bubuékat sikerül viszonylag hamar felfedezni, a rendezõket egyelõre J a a t, Sziló és Öcsi képviselik. Minden egyéb elõtt kényelmesen megkávézunk Repkénnyel. Klasszikus, üvegpoharas kiszerelésben szolgálja fel a pultos bácsi a fekete löttyöt. Kávézás közben megtekintem J a a t-ék mögött a LeFaGySz túrák évrõl évre gyarapodó ereklyelistáját, az idei évet hímzett útvonal képviseli, mellette egyszemû rajzfilmfigurák néznek kajánul. Fél héttõl egyre sûrûbben érkeznek a résztvevõk, számos ismerõst van szerencsém látni, szûkké válik a kocsma beltere. Befut RitaB, Vándorköszörûs és botosember, kezdõdik a rajtoltatás, névsor szerinti bontásban állunk sorba. Hamar megkapom az itinert: A/4-es színes térkép, hátoldalán rövid leírás, táv- és szintadatok, plusz jó sok hely a szúróbélyegzõs igazolásoknak. A tömegbõl kiszabadulva, a törzsvendégek által már elhagyott teraszon tanulmányozom át a lapot, majd a zsebem mélyére süllyesztem. J a a t szól pár szót az egybegyûltekhez, rajtbélyegzést kapnak a sorbanállók. Ketyeg az óra, pörög a visszaszámlálás.


Hét órakor a mezõny ráveti magát a kocsma+postahivatal mögött induló zöld kereszt jelzésre. A szokásos tötyögés helyett hamar visszakapcsol mindenki egy fokozatot és nekilódul az emelkedõnek, elnyúlik a mezõny. Egynyomos ösvény, Postás út. Még össze kell egy kicsit szednem magam, a hirtelen emelkedõt és a sarat meg kell szoknom. Emelkedõbõl és sárból is lesz még bõven ma, utóbbiból talán több is, mint amennyivel meg tudok békélni. Cam Mogó társaságát élvezhetjük az elsõ szakaszon, egészen a turistaházig. Keresztezzük az esztergomi országutat, a túloldalon enyhén csoffadt pihenõhely áll. További emelkedõk következnek, széles útról térünk egynyomos ösvényre, a csúszós csapást tereplépcsõ segítségével tették járhatóvá. Belesétálunk a felhõbe, a bõvítés alatt álló Sasfészek-turistaháznál találjuk az elsõ bóját. És az elsõ igazi szívatást is, ami a következõ meredek, de legalább kellõen sáros, már most feldagasztott lejtõ képében jelenik meg. A keskeny ösvényen látható nyomokat és a körülöttem lévõket figyelve jónéhányan kerülnek közelebbi kapcsolatba a talajjal. Magam is produkálok két-három esést, amelyet eléggé mérgesen kommentálok, a mellettem haladó PLujó pedig rosszallóan figyelmeztet a rendelkezésemre álló két bot nyújtotta stabilizációs lehetõségekre. Valahogy levergõdök végül, Kerek repkény türelmesen megvár valami farakásnál. A következõben kényelmes, bár a lejtõnél nem feltétlen kevésbé sáros erdészeti utat követünk a Kétágú-hegy nyergéig. Tinca ér utol egy mélyútnál, majd robog tovább. Elérjük a nyerget, ismerõsnek tûnik a környék, de az elmúlt években csak sötétben jártam errefelé. Kiérünk a Kesztölc fölötti nyílt hegyoldalra, misztikus, ködös kilátásban gyönyörködhetünk. Mellettünk a Kétágú-hegy két ága, a Fehér-szirt és az Öreg-szirt oldala bukkan fel a ködbõl. Elõttünk, jobbra a Getébõl vehetõ ki egy kevés a felhõn túl. Magányos, fiatal fára akasztott bójánál lyukaszthatjuk ki a papírjainkat, innen az OKT-t követjük tovább egy darabig. Tényleg csak egy darabig: az elsõ adandó alkalommal újra nekimegyünk a hegynek, amelyrõl az imént jöttünk le. Köves, sziklás kaptatón bandukolunk fel – közben DJ_Rushboy kirándul el mellettünk, lazán, könnyedén – ekkor még tartjuk a lépést Evelyn és Miklós kettõsével, akik a mezõn értek utol. Az erdõt elérve az emelkedõ is kényelmesebbé válik, rövidesen rátérünk a köves, de éppen ezért kiválóan járható zöld sávra a gerincen. Utolér Bell Sanyi, együttes erõvel kiabálunk vissza egy csapatot, akik a Sasfészek-ház felé indultak volna, valamiért a zöld négyszög jelzésen. Visszakanyarodnak. A Pilis-nyereg következik, bója, emlékmû, fotózás, örömködés. Irány Klastrompuszta.


Újra a felhõ alá ereszkedünk, itt melegebb is van, és a fenti fakó szürkeség után élénk színek fogadnak. Mélyútról térünk másik mélyútra, közben bója, hogy kizökkenjük a ritmusból. Klastrompusztán megállás nélkül áthaladunk, kiemelt szakasz következik, nagyon hosszú és jellemzõen nagyon meredek emelkedõk sorakoznak, rövid átkötésekkel. Felsétálunk megint a felhõbe, amely a Pilis hátára telepedett. A sétálás alatt itt azt kell érteni, hogy alig gyõzöm tolni magamat a túrabotokkal, miközben éppen levegõért kapkodok ritmustalanul. Nem szabad továbbá megfeledkezni a sárról, amely természetesen továbbra is nehezítõ tényezõként van jelen. Újabb bójánál tarthatunk alibi-pihenõt, közben vinatti ér utol, aki hiába próbál átcsábítani a hosszútávra, inkább elhúznak elõlünk az idõközben szintén felérkezõ lépéshibával. Utánuk botladozunk, szerencsére a bójától nem messze megérkezünk az útvonal egyik lokális maximumát jelzõ zöld sávra. Kibattyogunk az egykori rakétabázishoz vezetõ aszfaltcsíkra, ezen észak felé kanyarodunk. Amire pont megszoknám a kényelmes haladás lehetõségét, le is térünk a hosszú tetõrõl a Mária-pad felé. Eleinte elég pocsék állapotú, összebarmolt utakon próbálok esés nélkül végigvergõdni, majd szerencsére egynyomossá szûkül az ösvény, itt már lehet menni nyugodtan. Megérkezünk a Szurdok 40-emlékelágazás fölé, majd a Mária-padhoz. Csatlakozunk a bokáját az aszfalton kifordító lépéshibához és Feuerstahler Évához, elõbbi a Két-bükkfa-nyeregig eldönti, hogy bokakímélés céljából nem folytatja a túrát (ezúton is jobbulást kívánok neki!), utóbbival pedig még jó sokáig kerülgetjük egymást, amíg végleg el nem lép.


Két-bükkfa-nyereg után elõször letudjuk a maradék emelkedõ elsõ szakaszát, majd megebédelünk, zsömlét eszünk mindenféle húsos kiegészítõvel. Legfõbb ideje, mert reggel óta csak pár szem kekszet fogyasztottam el. Az országút kanyarjait levágó turistaúton két bójával is találkozhatunk, a másodikkal már a Rezsõ körúton, a csoffatag kerítés csoffatag kapuja után. Megérkezünk Dobogókõre, meglátogatjuk a tetõt, ahonnan a vártnak megfelelõen csak a legközelebbi fák koronájára nyílik kilátás. Ennyi most pont elég, trappolunk tovább, pihentetõ, hosszan lejtõ szakasz következik egészen a Szurdokaljáig. Jólöltözött társaság mellett haladunk el, õk többnyire összkerékhajtás segítségével küzdöttek le egy számukra végzetes, legalább két méter hosszú sárfoltot. A terep számunkra azonban itt talán a legjobb, könnyedén ballagunk lefelé a meredekebb szakaszokon is, Rushboy pedig nálunk is könnyedebben szalad el mellettünk, dobogókõi ebédje után ma harmadszor. Pilisszentkereszt felett nyílt, ligetes-bozótos részre érkezünk, szemben a Pilis félig ködbe burkolózó tömbje uralja a tájat. Sokkal magasabbnak tûnik, mint egy verõfényes, nyári napon. És nekünk még csak felmenni sem kellett másodszor, még az oldalába sem (a legtetejére a hosszútávnak sem). Beballagunk a faluba, kék kútnál iszom pár korty vizet, de még nem töltünk palackba, arra ott lesz a Szent-kút, mint autentikus forrás. Éva felhívja a figyelmet a virágzó barkára. Mintha ez késõbb szokott volna történni – már nem a figyelemfelhívás, hanem a virágzás. Megszemléljük, továbbmegyünk, jelzést váltunk, pirosról kék sávra, lepusztult szállodát és vadonatúj útjelzõ táblát elhagyva sétálunk ki Pilisszentkeresztrõl. A Szurdok bejáratánál körülbelül olyan érzésem támad, hogy tereprendezés címén kiirtottak némi bozótot és beledöngölték a szemetet a földbe. Mindegy. Maga a Szurdok továbbra is fantasztikus a szikláival, a kidõlt-bedõlt fákkal és a turistaút kanyargós nyomvonalával. Legutóbbi ittjártam óta néhány szakaszon megerõsítették az ösvényt, ezért mindenképpen jár a köszönet. A parkoló elõtt találjuk a következõ bóját, majd kisétálunk a Dera-patak mély völgyébõl.


A hosszan tartó lazulásnak megvan a maga ára, a túra végéig nehéz és nagyon nehéz szakaszok váltják innentõl egymást. Keresztezzük ismét az országutat, felcaplatunk a Szent-kúthoz, feltankolunk forrásvízzel, nehezéknek sem utolsó, de az ilyen terhet szívesen cipelem. Álcázott rendezõ (?) hölgy kínál pezsgõtablettával, köszönettel visszautasítjuk, most épp nincs rá nagy szükség. Gudlukingot épp indulóban találjuk, míg Dolgos György és csorgo2108 duója itt ér utol, a plusz körrõl visszatérõ hosszútávosok hátát igazából már a Két-bükkfa-nyereg óta figyelgetjük. Repkény szusszan egyet a padon, közben kalciummal tuningolja a forrásvizet. A Szurdok túráról mindenfelõl megismert rövid, de masszív emelkedõn felküzdjük magunkat, majd a Kopasz-hegyet nyugatról kerülve leereszkedünk a Bükkös-patak völgyébe. A patakon átlábaláskor ér utol ismét a Pilisszentkereszten hagyott, azóta új erõre kapott Éva, akit ezután nem is látunk újra. Egy szembõl folydogáló érben tocsogva kapaszkodunk fel a Király-kúti-nyereg felé tartó erdészeti útra. Megfigyelem magamon, hogy kezd fogyni a kezdetben sem túl nagy lendület, fõleg a vállam fárad, meg a karom, a bot folyamatos használatától. Talán nem csak a billentyûzetet kellene koptatni hétközben. Széles, kövekkel felszórt szekérúton battyoghatunk tovább, felettünk ragadozó madár húz el határozott iránytartással. Még jó, hogy nem keselyûk köröznek felettünk. Nagy nehezen felbotorkálunk az Öreg-vágás-hegy alatti nyeregbe, hogy innen egybõl lefelé menjünk, a Király-kút felé. Leóvatoskodunk, az ösvény itt csúszik ugyan, de ez még bõven a tûréshatáron belül van. A forrás után, a Király-patak keresztezése okoz némi fejtörést, de mi még mindig könnyebb helyzetben vagyunk, mint a szembõl érkezõ kiránduló család tagjai. Nekünk már mindegy, hogy még sárosabbak-vizesebbek leszünk, vagy sem, nekik láthatóan nem. Kikapaszkodunk a nyereg környékérõl, elnyúló, végetérni nem akaró emelkedõn érjük el a Varga-lósz nevû helyszínt, és az ide dedikált bóját. (Mifene az a lósz? :o ) A megritkított erdõn túl a Prédikálószék tömbje és a Dunakanyar néhány részlete látszik, Nagymaros házaival, halványan, de kivehetõen.


Fellelkesülten sétálunk tovább, eleinte enyhe, alig meredekre váltó emelkedõt leküzdve érünk fel a Prédikálószék tetejére. A párás, felhõs idõ ellenére is csodálatos innen a kilátás, a Dunakanyar a lábunk elõtt terül el, errõl a helyrõl csak áradozva tudok beszélni. Fotózgatunk, gumicukrot eszegetünk, Repkény leül egy kõre pihenni, elvagyunk. Közben további hosszú- és rövidtávos résztvevõk elõznek, Grimm Mónika és Rudolf István, és még jónéhányan mások. Tíz percnyi szünet után mi is útra kelünk, a mai kiemelt szakasz, a Vadálló-kövek következnek, amely óriási szerencsénkre se nem fagyott, se nem sáros, és még csak kirándulók seregeivel sem találkozunk. Gyönyörû kilátással azonban igen, a haladást sokkal inkább a fotózgatás lassítja, mint a megfelelõ ösvényen való lebotorkálás. A fantasztikus sziklaalakzatokat elhagyjuk, lebandukolunk a Malom-völgybe, ahol a szalagozásnak és a leírásnak megfelelõen a patak közelében, az erdei úton maradunk. A rövid, könnyû szakaszon a Rám-szakadék bejáratáig meguzsonnázunk, régen volt már az elõzõ étkezés, ezt épp kezdeném érezni is. A szakadék elején, a forrásnál kirándulókkal és az általuk alaposan megvizsgált bójával találkozunk. Pár perc híján fél óránk rámegy a Rám-szakadékon való végigérésre, ebben mondjuk közrejátszik a fényképezgetés és néhány helyen a kissé eltúlzott óvatoskodás. A szakadék természetesen még mindig nagyon szép, még így, a szürkület elején is. A felsõ pihenõhelyen megállunk pár pillanatra, eszünk pár szem gumicukrot, majd lesétálunk a jól elhelyezett „Bármikor” bójához, amellyel az erdészeti útról a jelzett útra lehet téríteni a mezõnyt. Odaóvatoskodunk a szúróbélyegzõhöz, igazolunk, majd kimászunk az árokból, lendületünk egészen a Júlia-forrásig tart ki. Repkény leül, amíg újratöltöm a palackot, a Szent-kútból vett vizet már megittuk, innentõl ezt kell beosztani a célig.


Feltotyogunk a Szakó-nyeregbe, még mindig nagyjából világos van, és eljutunk egészen a Hoffmann-kútig lámpa használata nélkül. A háznál derül ki, mire gondolt J a a t, amikor azt írta az itinerbe, hogy „VIGYÁZZ a padkára”. Tényleg vigyázni kell. Megkerüljük. A vadászházig sem volt éppen mindenhol sétagaloppra alkalmas a terep, de az Égett-hársig, sõt, nagyrészt a célig kifejezetten pocsék járhatóságú az ösvény. Tocsogunk, szöttyögünk, csúszkálunk a sárban, eleinte felfelé, majd az Égett-hárstól végre lefelé. Átmeneti enyhülést a Pálos kolostor környéke jelent egy rövid füves szakasszal, utána Pilisszentlélekig megint kapunk pár tucat méternyi sáros ösvényt. Megtépázott idegekkel érem el a falut, de a célig tartó rövid úton visszatér a jókedvem. Bent nagy vigasság, tömeg, meleg, kedves rendezõk és szép díjazás fogad. Hópihés jelvény – fehér alapon zöld – és hatszögletû oklevél jár a teljesítésért. Öcsi mutatja a hátsó udvar felé az utat, itt kapunk vacsorát, amely esetünkben sûrû, forró gulyáslevest jelent. Megesszük, még élünk némi közösségi életet, majd elbúcsúzunk, és a reggel megismert útvonalon felsétálunk a Két-bükkfa-nyeregbe. A busz pontosan, üresen érkezik Dobogókõ felõl, a sofõr jót mosolyog, ahogy végignéz rajtunk, de nem kifogásolja, hogy térdig sárosak vagyunk. Pilisszentkereszten egy fõ, Pomáz belterületi megállóiban további nyolc fõ száll még fel, Pomáztól hév, busz és villamos igénybevételével jutunk haza. A LeFaGySz 2014-ben is hozta a formát, ha nem is hóval és jéggel, de rengeteg sárral és a szokásos, nehéz útvonallal. Köszönöm a rendezõknek a lehetõséget, köszönöm Kerek repkénynek a társaságot!


-Kékdroid-


---<<< K É P E K >>>---

 
 
Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúraTúra éve: 20142014.02.08 19:36:30

Börzsöny Éjszakai tt. - Farkas Zsolt Emléktúra


 


...you are given just one momentary glimpse of the entire unimaginable infinity of creation, and somewhere in it a tiny little marker, a microscopic dot on a microscopic dot, which says „You are here.””

(Douglas Adams: The Restaurant at the End of the Universe)


 


Várok a rajt megnyitására, beszélgetek, próbálok könnyedséget csempészni a hangomba, mintha valami kényelmes kirándulás elõtt, éppen csak egy kávé kedvéért ugrottam volna be a túra rajthelyeként szolgáló Kõrózsa étterembe. Beszélgetõtársam – az általam rég látott Jenõ – lát el nevezési lappal, gyorsan kitöltöm, és csatlakozom a sorban állók tömött oszlopához. Suvlaj és Zsolt, akikkel együtt érkeztem, ügyesebben találtak helyet valahol elöl. Nem is látom õket a túra végéig. Az autó másik két utasa, Ervin és Dániel valahol mögöttem vannak a sorban, de õket is csak egy pillanatra fogom látni az éjszakában. Lassan döcög elõre az itinerre váró nép, csanya eleinte egyedül rajtoltat, majd két segítõje is akad, akikkel érezhetõen felgyorsul a tempó. Rájár a rúd a rendezõkre: a meghirdetett különbuszt a diszpécser Királyrét helyett a Terep Százas rajtjába küldte, és az Pesthidegkúton van – ennélfogva csanyáékra hárul a résztvevõk autóinak legalább részbeni átszállítása. Nem csak nekünk lesz húzós az éjszaka. Sorra kerülök, pénzt teszek le Juditnak az asztalra, cserébe kapok egy papírlapot, térképvázlattal és mindenféle adatokkal az ellenõrzõpontokat illetõen. Az itiner mellé nejlontasak jár, zárható. Hasznos kiegészítõ az olyan feledékeny túrázónak, mint én. Este fél hétkor, a felírt rajtidõmnek megfelelõen kilépek a Kõrózsából, felöltözöm, és balra kanyarodok. Arra vannak a hegyek.


Mindenféle hegyremászás elõtt legelõször a diósjenõi aszfaltutat követem a börzsönyi szintezési fõalappontig, itt volt a túra korábbi változatának a rajthelye. Megállok néhány fényképet készíteni az alappontról, aztán megyek tovább. Enyhén behavazott, kiválóan járható út fogad. A jelzést itt lent is, és késõbb, fentebb is elterelték az általam ismert változathoz képest, amelyre láthatóan még elég sokan emlékeznek: oldalt is kapaszkodik néhány fénypont. Innen is, onnan is ugyanaz. Késõbb a zöld négyszöget látom kiválni a fõútból, letér a Vilati felé. Néhol, a fák között kilátás nyílik jobbra, a velünk párhuzamos Salgóvár-Hollókõ vonulatot könnyû kivenni, sötét kontúr választja el a kevésbé sötét, felhõs égtõl. Jönnek a komolyabb emelkedõk, egyre szélesedik a láthatár, amikor éppen nyíltabb terepre érek. Elhagyom a Godóvár oldalát, majd az észak felõl került Miklós-tetõt. Eszembe jut a nyári Szondi emléktúra, akkor lefelé kellett jönni a zöldön. Könnyebb volt? Talán. Körülnézve települések fényei vibrálnak a távolban, lent. Egyre lentebb. Fölfelé haladva fokozatosan erõsebben hallom a magasban zúgó, fák között bömbölõ szelet. Késõbb már érzem is. Elérem az elsõ kõrakást a Dosnya-nyereg környékén. Igyekszem nem veszteni a lendületbõl, egyenletes sebességgel próbálok haladni, ez nagyjából végig sikerül, legalább ezen az elsõ hosszú kaptatón. További kõrakások mellett haladok el, meredek szakaszt követ kevésbé meredek, megérkezem az erõsebben szeles szint fölé. Újdonság az elõrejelzésekhez képest a csapadék, nem tudom eldönteni, mi csapódik az arcomnak: esõcsepp? Hódara? Jég? Nem mintha annyira számítana, úgyis csurom vizes leszek, gondolom. Igazam is lesz. A Magosfa teteje alatt kolompolást hallok, elõttem-felettem pár tucat méterre a fejlámpák ledjeinek éles fehérsége mellé halványsárga, meleg árnyalat társul – kövek között lobog egy kis tûz, talán ad némi meleget a pont fagyoskodó õrének. Szüksége lehet rá, bitang erõs szél fúj itt fent. Nagyon gyors bélyegzés után kapok pár szál ropit, próbálok valami fényképet készíteni, de az apparátus megadja magát a hidegben, és a túra során nem lesz hajlandó újra bekapcsolni. Kiabálva veszünk búcsút egymástól a pontõrrel, másképp nem hallanánk, mit mond a másik.


Lelépek a Magosfáról, következik a Sasfészek-bérc és a Nagy-Mána. A havas ösvény szerencsére még a meredekebb szakaszokon sem csúszik annyira, hogy a túrabotokkal ne tudjam megtartani magam. Annál zavaróbb az erõs oldalszél délkelet felõl, pláne, hogy ónos esõvel társul. Nem telik bele sok idõ, és az egész jobb oldalamat páncélként védi a ráfagyott víz, ez szórakoztat. Az már kevésbé, hogy nincs kéznél a kendõm, hogy az arcomat eltakarjam, megvédendõ az elzsibbadástól. Egy helyen éles jobbkanyarral hagyja el a gerincet a jelzés, néhány túrázót vissza kell kiabálni a téves irányról. Valahol itt elõznek meg nagy sebesen Don Razzinóék. Bele sem merek gondolni, mennyivel késõbb indulhattak el. Rövidesen kiérek a Nagy-Mána nyitott, hosszú tetejére, de az éjjel is fantasztikus kilátást kevéssé tudom kiélvezni, a széltõl könnyezik a szemem, ráadásul komolyan nehezemre esik egyáltalán az úton maradni. Viszonylag nagy felületen talál meg a levegõ és az egyik túrabotot csak arra kell használnom, hogy ellentartsak a széllökéseknek. Közben azért igyekszem körülnézni: mellettem a leendõ útvonalat, a Pogányvár gerincét látom, amelyen néha egy-egy fénypont villan fel. Milyen jó nekik, gondolom, miközben próbálok a keskeny ösvényen maradni. A nyílt szakasz végét jelzõ fának már elõre örülök, akármilyen botladozós lejtõ is követi. Lebotladozom, a szelet pedig, ha nem is elvágták, de jócskán mérséklik a fák. Nyikorgások és néhány tompa, halk puffanás kísér tovább, majd ahogy egyre lejjebb jutok a Rakottyás-völgy felé, úgy válik békésebbé, nyugodtabbá a környezet. Halk csilingelést hallok, bánatos dallamút. Ritkán vetõdök erre úgy, hogy hallom a szélharangot mûködés közben. Megállok pár másodpercre hallgatózni, jó érzés, és az idõmbe bõven belefér. Lent, a Rakottyás- és a Rózsa-völgyek találkozásánál várnak a pont õrei. Átóvatoskodok a befagyott patakon, megállok a mérsékelt erejû tábortûz közelében. Megkapom a mai második bélyegzést, majd a pontõr hölgy saját készletébõl saját teával kínál. Egy pohárral elfogadok belõle, ezúton is nagyon köszönöm! Kibányászok egy szelet fagyott csokit a zsákomból, elharapdálom, majd a vízálló miacsodát a táskámra igazgatom. Késõn, de talán nem teljesen fölöslegesen. Közben ismerõs alakzat érkezik a fenti sötét felõl, akiben CsST-t ismerem fel. Gyorsan javaslom is az együttes továbbhaladást, hogy szórakoztatóbb legyen a túra hátralévõ majd' háromnegyede.


A javaslat elfogadásra kerül (elfogadást nyer? hmm), együtt indulunk tovább. Botladozok egy sort a Rózsa-patakon való jónéhány átkeléskor, közben folyamatosan figyelem, hogy hol fog feltérni a jelzés a völgybõl. Ahol ez végül bekövetkezik, ott indul a mai második emelkedõ, a nagyon meredek. Beállok megint egy közel egyenletes, folyamatos haladásra, a túrabotokkal leveszek némi terhelést a térdeimrõl, de az eredmény csak annyi, hogy jobban elfáradok. Egy ponton a bal kezemben lévõ bot egyszerûen megunja a terhelést és összecsukódik. Menet közben nyitom újra, természetsen ott, ahol már nem szélvédett helyen vagyok, és azon morfondírozok, hogy ez az összecsuklás egy élesebb helyzetben ennél jóval kellemetlenebb következményekkel járna. Egy jobbkanyarnál bevárom CsST-t, közben zselés cukorkát rágok és próbálok nem arra gondolni, hogy ez mennyire káros a fogakra. A Pogányvár sáncainál lófrálunk mellesleg, a szomszéd hegygerinc a Nagy-Mána, számos túrázó számos lámpája villog. Ott jobban fúj a szél, de itt sem maradunk hûtés nélkül. Felóvatoskodok a zöld sáv eléréséig, bevárom az idõközben valahol megálló CsST-t, de elõbb még ráköszönök régészlány és sétáLós bácsi és harmadik útitársuk triójára. Aztán kényelmesen felballagunk a Csóványos közeli tetejére, ahol egész népes társaság verõdött össze. A torony környéke még le van zárva, az eligazító tábla azonban a zárt területen kívül esik. A hegytetõn fagyoskodó Lupus a tábla közelében vert pontõri sátrat. Csak egy kézfej látszik belõle, amikor beveszi és kiadja az itinereket. CsST leül, én addig kicserélem a táskám oldalzsebében az üres palackot egy teli palackra. Útitársam meggyes péksüteménnyel kínál, köszönettel elfogadom, de a megevése már a lefelé vezetõ útra marad. A hegytetõ most nem kifejezetten kényelmes hely a pihenésre.


A Börzsöny fõgerincén sétálunk tovább, kényelmesre letaposott ösvényen haladunk, amúgy látványosnál látványosabb helyszíneket érintve. A szél természetesen itt is elkísér, a fák nyikorogva, recsegve hajlonganak körülöttünk. A Szabó-kövek melletti kilátóponton megtorpanok, gyorsan körülnézek: délkelet felé települések fényei derengenek a messzeségben, míg a másik oldal felé tekintve komor, fekete körvonalú hegyek között mélyen sötétlõ völgyeket lehet kivenni. Nem csak a hidegtõl borzongok. Hangyás-bérc, Égés-tetõ a két következõ nevezetes helyszín, úgy megyünk le a Csóványosról, hogy elõtte röviden felfelé is kell mennünk. Az Égés-tetõnél, egy szikla tövében válik el az általunk követendõ piros sífutó jelzés a fõúttól. Az OKT és a mellé betársult piros sáv szélesen letaposott útvonala sokakat megviccel – engem is. Szerencsére alig tíz méternyi szintveszteséget könyvelek el, amikor meglátom, hogy valaki szembõl érkezik. Forduló, vissza a sziklához és el a Px-en. Itt utolérem az elágazást nem benézõ CsST-t, beszélgetve ballagunk az Égés-bérc felé. A sífutó út elhagy minket a Rakodó felé, mi az Újpest-forrás felé vezetõ jelet követjük tovább, valami karikát. Pihentetõs, kényelmes szakasz ez, lentebb a szél is alig fújdogál, figyelni is legfeljebb a néhol csúszóssá váló útra kell. Kellene, merthogy itt vágódok el elõször (pontértéke: sechs komma drei, a ritmustalan befejezés miatt) valami lefagyott szakaszon. A Szén-patak-völgyébe meredek, egynyomos csapáson botladozok le, minden második fába fél karral belekarolok, hogy veszítsek a lendületbõl. Sikerül, ezt a részt megúszom további esés nélkül. A Kárpátok-kulcsosházat (ex-Spartacus) az aszfaltút felõl közelítjük meg, az aszfaltutat pedig tükörjég borítja. Óvatosan szedem a lábaimat ezen a néhány méteres szakaszon.


A kulcsosház mellett nagy élet zajlik, legalább húsz-harminc túrázó köti le a négy pontõr: Kerek repkény, Eszter, Viola, és a pont koordinálását vállaló Sistergõ figyelmét. Kapok pogácsát, almát, és fantasztikus, Sistergõ-féle teát, bögrényit, meg elvitelre a palackba is. Továbbá kihasználom az abból eredõ mentális segítséget, hogy Repkény is pontõr. :) Mintegy negyed órát molyolok a ponton, aztán CsST-vel elbúcsúzunk az „Utolsó Otthonos Háztól”, ahogy Ervin utalt még a helyszínre a kocsiban idefelé. Rövid ideig megint a feltáróutat követjük, majd a jelzés meredeken nekimegy a hegy nyúlványának és levágja a ráérõsen szerpentinezõ aszfaltcsík kanyarjait. Meglep, de túrabotra támaszkodva is alig bírom felküzdeni magam az ösvény vízmosta, lefagyott indulásánál. Eltart egy percig, amire nagy nehezen találok egy helyet, ahol meg tudok állni stabilan. Valami tüskés susnyába kapaszkodva felhúzom magam, fent a gyalogút már könnyen járható. Odébb, egy újabb útkanyarulatot követõen magányos túrázót látunk fentrõl érkezni egy párhuzamos úton, a kulcsosház holléte felõl érdeklõdik fáradt hangon. Elmagyarázzuk, aztán túrázunk tovább. Réten vágunk keresztül, majd felérünk a Foltán-kereszthez, innen az OKT-t követjük újra, egészen a Csóványosig. Felkészültem, hogy ezen a szakaszon micsoda szélre lehet majd számítani, ehhez képest alig csöpög némi víz, és a szél sem fúj olyan erõteljesen. Egy ideig. A hegytetõn Lupus számára a körülmények nem javultak sokat. Ezúttal csak az igazolás pár pillanatára állunk meg, majd elindulunk a Magosfa felé.


Megközelítjük az elágazást, ahol jóval korábban a Magosfa felõl a Nagy-Mána felé kanyarodtunk, de el nem érjük, a mi utunk éles hajtûkanyarral fordul egyet, és az Oltár-kõ felé megyünk tovább, eleinte enyhén lejtõ úton, szembeszélben. Az enyhe lejtõ nem sokkal odébb meredekre változik, majd szerpentin könnyíti a lejutást, immár a Kõkorsónál. Újabb pihentetõ szakasz áll elõttünk, de ez nem akadályoz meg abban, hogy még az Oltár-patak völgyében újabb eséssel mutassak áldozatot. A Fekete-rét után jórészt a kisvasút nyomvonalát követjük, a megmaradt hidak nagy segítséget jelentenek a patakátkeléseknél. Felettünk kitisztul egy kicsit az ég, pár percig látszanak a fátyolos felhõzeten túl a csillagok. Elõttünk, mögöttünk látó- és hallótávolságon kívül van mindenki, a vasút töltésén pedig könnyû a haladás. Elballagunk a sötét, elhagyatottnak tûnõ Postás-ház mellett, és rövidesen elérjük a Hamuház rendezõ-pályaudvart. A házból barátságos fény szûrõdik ki, becsúszkálunk a lefagyott lépcsõkön. Zsotyekék õrzik a pontot, háromféle Balaton szeletbõl kínálnak. Tartunk néhány perc pihenõt, majd amikor már a lámpámról elkezd csöpögni a víz, továbbkirándulunk. Szekérút kanyarog velünk fölfelé, sok helyütt jeges a felülete, figyelni kell a lépésekre. A Bányapuszta feletti elágazásnál bizonytalankodunk egy darabig a sok leszürkézett jelzés láttán, de a követendõ P+ hamar megkerül, innen inkább hosszú, mint meredek út vezet a Nagy-Hideg-hegyre. Persze, a Hanák-rét után van benne elegendõ meredekség is, de itt legalább már nem csúszik az ösvény, jól járható nyomot követünk a hóban. Az emelkedõ utolsó szakaszán veszem észre magamon, hogy kezdek eléhezni, emellett erõs szomjúság tör rám. A turistaház fényeit meglátva úgy döntök, hogy a tetõig már nem állok meg, inkább menet közben rágcsálok megfagyott zselés cukorkát. Ez segít. A háznál a tisztességes entrée kedvéért esek még egyet a lépcsõnél, majd felbotorkálok a turistaház zöld, mintás vasajtaja elé. Bemegyek.


A házban két hölgy õrzi a pontot, zene szól halkan, és ropi áll az asztalon. Leülök (nem olyan jó ötlet, guggolni kéne), van eszem, iszom, dínom, dánom. Bevetem a termoszban eddig cipelt, otthoni fekete teát, ami szörnyû ízû, de legalább segít ébren maradni. A pontõrök figyelmeztetnek, hogy a lefelé vezetõ út már akkor is csúszott, amikor õk fölfelé jöttek rajta, nem lesz egyszerû. A nem túl hosszú pihenõt gyors elhatározással befejezettnek tekintjük, elindulunk tovább. CsST a talpára applikálja a hóláncot, mûködik a berendezés: én a célig még esek kettõt, és produkálok néhány érdekes kûrt, míg õ a legnagyobb kényelemmel sétál ugyanazon a terepen. Egyelõre azonban még nincsenek ilyen nehézségek: kilépünk a turistaházból, kapcsolnám fel a lámpát... és az nem kapcsol, csak valami vibráló fényt ad, majd már azt sem. Egy darabig elbohóckodom (a pótlámpát nincs kedvem elõhalászni a táska mélyérõl), majd egy védettebb helyszínen gyors elemcserét hajtok végre. A hajnali szürkület elõtt kábé fél órával. Ez van. Lesétálunk a Magas-taxi turistaházhoz, majd el a sípálya rossz oldalán. Egy széles utat elérve kétfelé is elnézek, hogy kiderüljön, a harmadik irány a jó irány. Megkerüljük a Magas-Taxot, az út hosszan, lazán lejt, majd a Taxi-nyiladékot elérve korcsolyapályává változik. Valahol itt kapok egy sms-t suvlajtól, hogy minden rendben van-e, megvárjanak-e a hazaúttal. Leesemesezzük a dolgot, megvárnak, ezúton is köszönöm a türelmet. Királyrétig ránkvirrad a szürke hajnal, néha elkezd pötyögni némi esõ, de talán csak képzelem, olyan rövid ideig tart. Ébrenlétemrõl a tea és az útviszonyok gondoskodnak, a figyelem pillanatnyi lankadását azonnal megtorolja a jég. Az út szélén próbálok néha haladni, de a susnyában még lassabban lehet közlekedni, mint a jégen. Királyrétre végül így is az általam vártnál korábban érünk le, besétálunk a turistaházhoz. Itt elõször az elõtérben öltözködõ Zetével futok össze, a cél egy helyiséggel bentebb található. Suvlajékba botlok elõször, utána lépek oda a rendezõi asztal mögött ülõ berzsohoz és csanyához. Gratulálnak, választhatok többféle kitûzõ és többféle oklevél közül. Egyik szebb, mint a másik, végül egy alkonyati fényes változatnál maradok.


Ezúton is köszönöm a rendezést, a pontõröknek a kitartást az éjszakában, a hidegben-esõben-szélben. Köszönöm a társaságot és a hosszú beszélgetéseket CsST-nek, és köszönöm az autós eljuttatást suvlajnak. A célból elõször Ákos bá' büféjéhez megyek, egy pár virsli és egy nagy pohár tea fogad, majd visszabotorkálok suvlajékhoz, akik már az autóban várnak. Visszaúton beszélgetünk, majd elsõként szállok ki Újpest-külsõn. Esik az esõ, csúszik a jeges járda, én pedig fáradtan, csurom vizesen, ám elégedetten érkezem haza. Gratulálok a teljesítõknek!


-Kékdroid-


Képek most nincsenek.


A fenti idézet magyarul:

„...mindössze egyetlen rövid pillantást kapsz a teremtés elképzelhetetlen végtelenségébõl. Valahol az egészben van egy icipici jelzés, egy mikroszkopikus pettyen elhelyezett mikroszkopikus petty, amelyen ez áll: „Ez vagy te.””


(Douglas Adams: Vendéglõ a világ végén)

 
 
A híd túl messze van...Túra éve: 20142014.01.26 19:00:43

Makó túl messze van – A Híd túl messze van... 90 -> 60


Show them the way to reverse their decline,

Guide them back on a River of Time”

(Ayreon: River of Time)


 


Szombat reggel nagy meglepetésemre magamtól, pár perccel az ébresztõt megelõzve ébredek. Ezzel nagyjából le is tudom mára az elõzés tevékenységét, a szó számos értelmében. Gyorsan rendezem gondolataimat: Tápén vagyok, a helyi plébánián, a rendezõk által valahogy mégis leszervezett közösségi szálláson, tucatnyi másik turista társaságában. Oké. Suvlaj fuvarozott ide tegnap este, -rafter-rel és Kerek repkénnyel. Oké. Tegnap este kártyákkal háborúztunk, vagy micsoda, CsST (Kinizsi Százas blog) jóvoltából, aki megutaztatja a túrán is a játékot, dobozostul. Ez is oké. Kilencven kilométert készülök túrázni, két folyó mindenféle gátján. Ez már kevésbé oké. Mellettem Repkény még bõszen küzd az álomból való kilábalás ellen, hiába, mert az idegesítõ hangú ébresztõ végül kirázza õt is a hálózsákból. Ezalatt lassan feléled a terem közönsége, emberek mosdanak, pakolásznak, reggeliznek. Összeszedjük magunkat, és autóval közlekedünk át az ATIKÖVIZIG telephelyére. Itt pár percig mélán nézünk egy olyan bejáratot, ahol nem tudunk bemenni. Aztán egy mérsékelten észrevehetõ papírlapot észrevéve átsétálunk egy olyan bejárathoz, ahol már igen. Étteremnek látszó helyiségbe lépünk be, itt rendezõi oldalon mindenféle fölösleges kapkodás nélkül zajlik a rajtoltatás. A sorban elfoglalt nagyon szerencsés helyzetbõl adódóan mindössze fél óra várakozással, és némi számolási segítségnyújtással (két nevezés plusz 2*1 éjszaka szállásdíj) megússzuk. A kapott itiner egy darab A/5-ös kartonlapot jelent, színes, 1:150000-es méretarányú térképpel, rajta az útvonalat pirossal emelték ki. Hátoldalán szerepel még néhány hely néhány igazolásnak, egy nagy rajtszám, valamint az érintési pontok rövidre fogott listája, résztáv adatokkal és a korábban már említett "tea, csoki, bély." típusú felsorolással. Kiegészítésképp egy ugyanekkora papíron kapunk leírást a Makón követendõ útvonalról. Ennyi információ bõven elég, ez nem olyan túra, ahol elkezdem keresni a szintmetszetet.


Hét óra öt perckor, a sorban álló tömegek között ellavírozva kilépünk az étterembõl, felsétálunk egy csúszós betonlépcsõn a gátra, balra kanyarodunk, és a Tisza mentén nekivágunk a hosszú, sík sétának. Mellettünk a mentett oldalon felújított gépház, a folyó felõl nyaralóházak sokasága. Alattunk nagyon enyhén sáros út, felettünk szürke, felhõs égbolt. Elõttünk a gát. Elérjük tápéi kikötõt, a tavalyelõtt szétvágott SZÕKE TISZA egykori kikötõhelyét[1], a gát oldalában roncsdarabok hevernek, itt egy terasz talán a tatról, ott egy híd, korláttal. A vízen egy kisebb hajó lecsupaszított torzója lebeg. Szomorú látvány. Sétálunk tovább, Tápé házai mellett: a templomhoz viszonyítva könnyen betájolható esti szálláshelyünk. Futók közelednek, ez nem akkora szám, de õk ketten most szembõl érkeznek: Cam Mogóék szaladnak nagy sebesen, egy köszönés erejéig megállunk, aztán mindenki megy tovább, Szegedre. Elhagyjuk a buszfordulót, ahová éppen beáll a Tisza Volán fehér alapon kék díszítésû jármûve, néhány felszálló jelzi utazási szándékát. Eztán nem sokkal Tápét el is hagyjuk, a távolban egyre hangsúlyosabbá válik az algyõi szénhidrogén-kitermelõ monstrum a magasba nyúló gázfáklyával. A másik oldalon ártéri erdõ, amelyet néha nyiladék szakít meg, hol villamos-, hol gázvezeték keresztezi a folyót. Elrobog mellettünk DJ_Rushboy, néhány szóra lelassítva hozzánk. Alkalmanként a vízmûvek egy-egy létesítménye bukkan fel, szivattyútelepek, gátõrházak mellett sétálunk el. Áthaladunk a Szegedet és Makót északról kerülõ M43-as autópálya alatt, kinézek jobbra, de a hídpilléreknek csak a teteje látszik.


Lassan észak felé kanyarodunk a gáttal, Szegedtõl eddig távolodtunk, most azonban, mintha újra közelednénk a város széléhez. Elõttünk a láthatár tekintélyes részét lefedi a MOL itteni telepe, a lobogó gázfáklya újra és újra magára vonja a figyelmet. Hosszú ív megtétele után érkezünk meg Algyõ határába, elõbb kisméretû szennyvíztelepet, utóbb repülõtérnek írt létesítményt figyelhetünk meg. A reptéren katonai festésû Ancsa[2] pihenget kiállítási tárgyként, 05-ös oldalszámmal, valamint egy nagyobb gyûjteménynyi páncélozott jármû is sorakozik a kerítés mögött. A gátõrházat a falu déli végén találjuk, itt van az elsõ érintési pont, ahogy errefelé az ellenõrzõpontot nevezik. Nagyon finom teával kínálnak, ezen kívül egy Balaton szelet a szolgáltatás, és bónusz megszemlélhetjük a falra szerelt, különbözõ korú telefonkészülékeket. Zivatar esetén a csatlakozót még mindig ki kell húzni. Kint már látok némi változást, hordófedélre emlékeztetõ járólapok vezetnek a kertben elhelyezett pavilonig. Legalábbis remélem, hogy nem az egész hordót ásták be nagy munkával. :) Elbúcsúzunk a lelkes pontõröktõl, visszasétálunk a gát koronájára, megyünk tovább, szemben a Tiszával. Elhaladunk az algyõi templom mellett, fekete márványtábla emlékeztet, hogy a környéken a folyó az igazi úr. A templom után keskeny út húzódik át a gáton a folyó felé – talán strand lenne? Odébb elérünk egy szélesebb keresztezõ utat, amely az ártér felé vezet, azóta megnéztem, a faluhoz tartozó csónakkikötõnél ér véget. Méretes, mesterségesnek tûnõ tónál (lekerített holtág talán?) búcsúzunk Algyõtõl, elõttünk húzódik a 47-es fõút, mögötte a Szeged – Békéscsaba vasútvonallal. Még a tóparton járunk, amikor egy Uzsgyi[3] döcög el Békéscsaba irányába. Az országútra érkezve megcélozzuk a Tisza hídját, szalagkorlát kerít le egy keskeny csapást a padkán. Elhúz szembõl a Körös Volán Békéscsaba – Pécs buszjárata. Ezt az utat is elég lehet végigülni, bár -rafter- emlékeztet az egykor oly nagysikerû Gyula – Lenti országjáróra. Végigballagunk a hídon, alattunk csendben, lassan hömpölyög a zöldesszürke vizû folyó.


A Tiszántúlra érkezve az elsõ jobbkanyarnál elhagyjuk a fõutat, Nagyfa felé kanyarodunk a keskeny, gátkorona szélességû sokadrendû országúton. Néha személyautó húz el mellettünk, közös tulajdonsága sofõreiknek a bámulatosan labilis úttartás. Megelõz egy csuklós Ikarus is, különjáratként szállít néhány, az ablakon érdeklõdve kibámuló utast. A borsosi gátõrháznál hagyja el a gátat, és vele együtt minket a környéket feltáró aszfaltút, mi maradunk az immár burkolat nélküli, a korábbihoz képest meglehetõsen sáros (de még mindig egész járható) gáton. Néha inkább a gát oldalában ballagunk a letaposott fûben, ahogy a mezõnynek az éppen látható többsége is teszi. A telefonpóznákon húzódó vezetékek felõl néha felerõsödik, néha elhalkul a zúgás, de az oszlophoz közel hajolva mindenképpen hallani valami alapzajt. Késõbb egy út húzódik le a gátról az ártéri erdõ felé, erre haladhatott a koronát feltúró jármû is, mert végre kényelmesen haladhatunk az enyhén füves gátkoronán. Jobbra az erdõ, balra az itt már valóban végtelennek tûnõ Alföld látványában gyönyörködhetünk. Elérjük a györpölési szivattyútelepet, gondozott gépházba belesve gondozott gépeket látni, kint pedig feketére festett, méretes szerelvényeket. Nem sokkal késõbb elmegyünk a bv nagyfai, saját holtággal lekerített komplexumának külsõ kapuja mellett. A minket még a gát és az országút közös szakaszán megelõzõ gépjármûvek többségét itt látom parkolni. Odébb, a gáton az egyik telefonpóznán taxitársaság hirdetését találjuk, kiemelve, hogy beszélnek angolul. Eltöprengek azon, hogy kik alkothatják a hirdetés célközönségét.


Menetelünk tovább, elkezd szemerkélni az esõ, és néha feltámad egy-egy fuvallatra a szél. A csepergés nem sokáig tart, a szél viszont változó erõsséggel kísér végig a túrán. Az ártéri erdõ mellettünk más formát ölt, most fekete, nem túl magas, szétterjedõ koronájú fák kísérnek utunkon. A Tiszát egy helyen egészen megközelítjük, majd ez elmúlik, és a túra során már nem is látom újra. A nagyfai holtágnak láthatjuk a dél végét is, és nem sokkal odébb a kapcsolódó nagyfai szivattyútelepet érjük el. A társaság itt újra összetalálkozik, rövid pihenõt tartunk egy betontömb kényelmét élvezve. CsST sajtos tallérral kínál, köszönöm. Amire eszembe jutna, hogy akár egy gyors kártyapartit is lehetne intézni, már tovább is állunk a helyszínrõl, követjük a piros sáv jelzést, amelyet az algyõi híd után értünk el. Újra áthaladunk az autópálya alatt, errõl az oldalról jobb rálátást találok a hídra, készítek róla egy közepesnél valamivel gyengébb fényképet. Az aluljáró után letérünk a folyó felõli oldalra, megnézzük a Porgány-foki zsilip feltárt maradványait. Visszatérve fent érdekes határkõ hívja fel magára a figyelmet: Sövh. és Tápé határa, valószínûleg a vízügyeseknél valami szakaszhatár. A következõ nevezetes helyszín a porgányi gátõrház, suvlaj és CsST a sorompón ülve várnak be minket. Ballagunk tovább, nézegetem a szántókat ellepõ, földgáz- vagy éppen olajtermeléssel kapcsolatba hozható létesítményeket. Hihetetlenül nyugodt környék ez, állapítom meg négy év után újra. Emellett az is feltûnik, hogy most mintha jóval nagyobb lenne a nyüzsgés a környéken, mint azon a bizonyos korábbi túrán – emlékeztetem is magamat, hogy akkor köd volt, ami most nincs. Elérjük a Holt-Tiszai gátõrházat, korábban itt is ellenõrzõpont volt, most csak tyúkok kapirgálnak a töltésoldalban, odébb terepjárós csendélet figyelhetõ meg. Nem messze innen térhetnénk le a Maros torkolata, pontosabban a térkép által tápairétiként ismert rév felé. A nyiladékon benézve a látott épület a kör alaprajzú toronyszerûséggel már a túlparton emelkedik. Hozzánk sokkal közelebb, egy póznán újnak tûnõ piros és sárga sáv jelzéseket látunk, mint a turista infrastruktúra megtestesülését. Találunk táblát is kitéve, amelyen a térképi részbõl csak a pirossal színezett vonalak maradtak meg, ennélfogva érdekes, de teljesen használhatatlan emlék. Nem mulasztjuk el megnézni a Maros gátjának a nullás kilométerkövét, a szelvényszámot a telefonpózna beton támasztójára festették. A táv harmadánál járhatunk, kelet felé kanyarodunk, irány Makó.


A Maros gátjának ezen szakaszán jórészt CsST-vel társalgok, ezzel el is szalad némi idõ, és megérkezünk – röpke 24 kilométeres szakasz után – a második ellenõrzõpontra, a vetyeháti gátõrházhoz. Algyõ és Makó között ez az egy ep. maradt meg, nagyjából a korábbi kettõ között félúton. Kedves pontõrök kínálnak halvány ízû teával és finom almával. A kertben telepedünk le, az idõjárás inkább márciusra, mint januárra utal, nyugodtan le lehetne heveredni a fûre. Itt találkozunk popeye-ékkel, akik még valahol a Tisza gátján elõztek meg, õk nem sokkal érkezésünk után tovább is állnak. Ücsörgünk, eszünk, iszunk. Majd' félórás pihenõnk után nehezen (sehogy sem) megy a korábbi utazósebesség felvétele, de Makó a papír szerint még 23 kilométer, jó lenne a sötét beállta elõtt odaérni. Meglódulunk. Jobbos ívet követõen megközelítünk egy országutat, facsoportnál két kereszt áll – a látnivalóhoz kitérõ, azt közelrõl is megszemlélõ -rafter- elmondja, tanyasi iskolának állít emléket a hely. Elõttünk felbukkan egy település: Maroslele, ez még nem Makó, egyáltalán nem. Az ártér felé nézve megsokasodnak a nyiladékok, átjárók. Néhol favágás zaja hallatszik, néhol csak beszélgetésé a sûrûség felõl. Vagy az utóbbit csak képzelem? Balra traktorral dolgoznak valamit, gyalogos kísérettel. Sétálunk, Kerek repkénnyel kezdünk leszakadni a többiektõl, akik aztán a Feketecsárdai gátõrháznál várnak be. Emlékpihenõ az itteni ellenõrzõponthoz. Leülünk, de csak azért, hogy még nehezebb legyen elindulni. Indulást követõen egybõl le is szakadunk a csapattól, és Makóig már nem találkozunk. Balra a hosszú ideje látható Maroslele kínál csábító alkalmat a kiszállásra. A következõ pár kilométeren feljavított, kavicsos út vezet a gáton, a nyugati végpontján kitáblázták, ki és mennyi pénzt költött a felújításokra, melyik program keretében. Remélem, a majd' másfél millió eurós mutatványnak csak egy kis szelete az útfelújítás. Húsz percig lépkedünk a szürke úton, akkor elérjük a makói szivattyútelepet. Ezzel elértük Makó külterületének a határát, leülök Repkény mellé a sorompóra. Beszélgetünk, fõ téma a Makó és Szeged közti buszközlekedés. Közben megérkezik régészlány és sétáLós bácsi, pár perccel késõbb, amikor továbbindulunk, már csak két pont látszik belõlük, messze a gáton. Mögöttünk a felhõkön túl a naplemente fényei festik különös színûre az ég alját. Szürkülni kezd.


Innen Makóig még egyszer megpróbálunk belehúzni úgy igazán, de féltáv környékén – amikor a város fényei már látszanak, de nem akarnak közelebb kerülni – elkezd csökkenni a lelkesedésem a túra folytatása iránt. Repkény már korábban kifejezte, hogy a maga részérõl teljesen elégedett lesz a hatvanas táv teljesítésével. Én még hezitálok, és azt számolom, hogy mennyi elõnye lehet suvlajéknak. Elsétálunk a leengedett redõnyû Nagykarikai gátõrház mellett. Lassan besötétedik, elõttünk Makó nagytemploma tornyosul, még mindig elég messze, és a Szegedi út fényei mutatják, hogy körülbelül hol érkezünk majd meg a városba.Oldalt fémalakzat látszik, bent, a gát ártéri oldalán. Az 1970-es árvíz emlékére állították. Innen már emlékeim szerint már nem kell olyan sokat menni a városig. Tévedek, még majd' egy órán keresztül botorkálunk a töltésen, azért sem használva a fejlámpánkat. Mellettünk kisebb telkek, bódék, épületkék állnak, amennyire ki lehet egyáltalán venni a sötétben. Telik az idõ, trappolunk néma csendben. Valahol megállunk két pillanatra, aztán megyünk tovább. Rájövök, hogy lámpáinkra Makóig így sincs nagy szükség, még épp akad annyi természetes fény, amennyinél megoldható a haladás, no meg a gátat amúgy sem könnyû eltéveszteni. Mielõtt beérnénk Makóra, megállunk megint, Repkény leül, kér öt perc pihenõt. A túra városszéli telefonoszlopra helyezett „Üdvözlünk Makón” táblájánál megint megállunk, itt eldöntöm, hogy nekem sem hiányzik a maradék harminc kilométer Szegedig. Besétálunk Makóra a leírás és a szalagok útmutatását követve, közben találkozunk a már szembejövõ popeye-ékkel és Rudi Istvánékkal.


A makói cél-ellenõrzõpontnak a József Attila Gimnázium ad helyet, elõször gyanakvón nézem az ugyanott konszolidáltan bulizó, jólöltözött osztálytalálkozókat, majd észreveszem a HTMV irányító tábláit. A rendezõi asztal mögött szigorúan nézõ Mendei mester kérdezi, továbbmegyünk-e. Most inkább nem. És egy tál levest azért ugye megeszünk? - kérdezi megenyhülve. Köszönettel, az bármikor jöhet. Leülünk suvlaj, -rafter- és CsST triójához, jó utat és sok szerencsét kívánunk a továbbiakhoz, Repkény készít róluk egy indulós fotót. Õk továbbállnak megszemlélni a Maros bal parti gátját, mi pedig lelkesen kanalazzuk a jó sûrû lencselevest. Elpihengetünk, majd átsétálunk a buszállomásra, innen a Körös Volán jármûve szállít Szegedre. Az utat jórészt átalszom, a Mars tér elõtt nem sokkal ébredek, jármûvünk tömve van utassal, fõleg a bulizni igyekvõ tizenéves korosztály képviselõivel. A végállomáson leszállunk, meglepetten tapasztalom, hogy a körülményekhez képest könnyedén mozgok. Iszunk egy-egy automatás kávét a várónál, majd teszünk egy sétát a belvárosban – már majdnem elfelejtettem, milyen szép hely Szeged. Elsétálunk erre-arra, végül, hogy ne maradjunk autentikus tiszai gátak nélkül, átsétálunk a Belvárosi hídon, hogy a Bertalan hídon, stílszerûen a túra útvonalának utolsó néhány száz méterén jussunk vissza a reggeli kiindulópontra. A 90-es táv céljában keresünk egy csendesebb sarkot, leülünk aludni (miután tisztáztuk, hogy mi tényleg nem a hosszútávot teljesítettük), megvárjuk a csapatot, akik a számításaimnak megfelelõen, nem sokkal hajnal egy után érnek célba. Ezúton is gratulálok nekik, valamint minden távon minden teljesítõnek! :) Suvlaj egy rövid pihenõ után Budapestig fuvarozza a társaságot, -rafter-tõl és CsST-tõl a Kelenföldi pályaudvaron búcsúzunk el, majd Repkénnyel ketten a suvlajmobilt a Népligetnél hagyjuk el. Ezúton is köszönöm a fuvart suvlajnak, és természetesen a társaságot minden útitársamnak! Különleges, nehéz túra a HTMV, egyszer szeretnék majd visszamenni és teljesíteni a most kihagyott plusz harminc kilométert is.


-Kékdroid-


Képek a gátról

 
 
túra éve: 2013
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20132014.01.15 20:32:19

2013


Legeslegelõször szeretném megköszönni Mindenkinek a mindent. Útitársaimnak a társaságot, a sok beszélgetést, a közös élményeket. Az autósoknak az autós fuvarokat, nélkülük sok helyre legalábbis nehezen jutottam volna el. A túrázóknak, akik részt vettek valamely túrán, ahol jelen voltam a rendezésben, a megtisztelõ részvételt. A túrarendezõknek, akiknek részt vettem valamely túráján, a rendezést. A túrabeszámolók íróinak, hogy túrabeszámolókat írnak, képeket osztanak meg, videókat készítenek-szerkesztenek. Nekem sokat jelentenek ezek a beszámolók, a blogos hangnem, a líraiság, és a dokumentálós, tájleíró stílus is. Köszönöm a figyelmet az Olvasóknak, akik olvassák soraimat.


Másodszor. Teljesítménytúrák tekintetében darabra, kilométerre, szintemelkedésre hosszú ideje a legkevesebbet sikerült összehozni 2013-ban. Élménybõl szerencsére így is jutott jócskán, de most meséljenek élményeikrõl mások, bátorkodtam kigyûjteni pár jellemzõ mondatot - fogadjátok szeretettel.


Így írtatok Ti túrabeszámolót, kétezer-tizenháromban:


„...pedig azt mondta, hogy kényelmesebbre veszi a Galyavár után a figurát. Megmondom õszintén, örülök neki, hogy nem így tett, hiszen simán hatos átlagot (kb. 6,7) mentünk ” - Totesz, Holló-kõtõl Vörös-kõig, Pilis – tura.blog.nepsport.hu / blog.turafuggo.hu


„Elõlem és mögülem is eltûntek a társak, egyedül vagyok a hóborította erdõben. Körülölel a csend és a tél.” - Cam Mogó, Palóc LeFaGySz


„Tényleg... ez a nap ma a miénk, csak a miénk, ki tudja, tán az egész világ is, olyan szép itt minden. „ - Vagdalthús, Bükki Kilátások


„...majd egy kellemes túratársnõt kerülök,de nem hagyja magát,tapad és humora is van,talán,mert földrajzot tanít,amit még nem írtunk át.” - olsen, Márciusi Emléktúra


„...aztán szintén egy régi elkavarásra emlékeztetõ elágazásnál konstatálom, hogy itt most az a helyes, ha letérek a Túrista útról :-)” - ZE, Bia 25 – turablog.zelena.hu


„...Tusák-árok, melyben kb. 70 méter után visszakanyarodott a jelzés és egy feltételes ellenõrzõpont mûködött, hogy a túrázók ne vágják le a kanyart.” - MirP, Isaszegi csata emléktúra – turazo.ininet.hu


"...a továbbiakban rengeteg vaddal találkoztam, de egyik sem akart fotótéma lenni. Nagy-hegyen megtekinthetõ az útvonal további része és az andezit ömlés." - atros, Andezit - Index Fórum


„A szervezõk, pontõrök kedvessége, a helyi lakosok közvetlensége számomra kiemelte a teljesítménytúrák sorából ezt az emléktúrát.” - porcsin, Nagy Gáspár emléktúra (2010)


„...van valami megfoghatatlan, mad max-es hangulata a kopár sziklakatlannak, szél és víz mosta alakzatoknak...” - greenpioneer, Buda Határán – kiazoldbe.blog.hu


„Meg kell állapítanom, hogy a Magosfáig tartó út a túra legszebb útszakasza. Kétszer kaptam szívrohamot közben, de a Nagy-Mánán elénk táruló kilátás jóvá tett mindent.” - Petyesz, Szondi György Emléktúra


„Nézegetem a térképet, egy kidõlt fán állva, mikor egy körözõ lódarázsra leszek figyelmes. Lépnék tovább, de a lámpa 2 villanással kileheli lelkét. Kettesben maradok a döngõ hang tulajdonosával.” - Pap Gábor, Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában – kerektura.blogspot.hu


„Még a túra során azon gondolkodtam magányos pillanataimban, mi motiválhatja a szervezõket, hogy szabadidejüket, energiájukat nem kímélve, teljesítménytúrákat szervezzenek a szabadba vágyó embereknek. Nézem a túralapokat szorongató, magasba emelt gyermeki kezek erdejét, a meredeken felfelé nézõ lelkes tekinteteket, és megkapom a választ.” - marton4, Eger Csillaga


Az U96 felirat leázik Rólam, nem reklámozom magam a Túra második felében, ahogy persze a pénztárcám is ázik, az itiner nem, mert Bajári ad egy A/4-es miezt.” - Forrai U96, Meteor 50


(sajnos a Csolnok Ringrõl nem találtam értékelhetõ beszámolót)


További felvillanó észlelet, hogy brutális, meleg szél fúj felfelé menetben, kifejezetten mintha léghûtés lenne, hogy csodaszép a panoráma a sziklák tetejérõl és, hogy kellemesen erõs színe van a kódos postairónnak.” - sznuupi, Szomor 56


Már már kezdek visszatérni a régi kerékvágásba, de ehelyett egy olyan kerékvágásba térek, ami térdig ér, és sár van benne. Ez viszont még nem volt itt a Kinizsin, és nem is tudom hirtelen, hogy ez a gép honnan jöhetett. Jó, hogy nem ment fel a szerpentinre, biztos diszkvalifikálták volna.” - Ottorino, Iszinik 100


Matrica a lapra,kilátóba fel,végre megérte a lépcsõzés,a Balaton felett káprázatosak a fények,a többi irányba is éredmes nézelõdni.” - dnvzoli, Tanúhegyek nyomában 40


Nagyjából a Herendi templomromtól összerázódott három-négy csoport, akik nagyon hasonló tempóban gyalogoltak, s attól függött ki megy elõl, hogy éppen ki fotózott többet. A templomromoknál meg együtt volt az összes.” - nafe, Régi templomok nyomában


„A Fóti Somlyó nagyon sokáig kalákában elkövetett maszatolós felvételezést és boldog kocsmatanszéki jegyzõkönyvírást jelentett számomra (v.ö. megboldogult ifjúkor), mígnem egyszer el nem vetõdtem a TTT oldalra, akkoriban még egyértelmûen csak furcsálkodó homlokráncolással, de a név hallatán persze akkor is megdobbant a szívem.” L.L., Fóti-Somlyó (2012)


 


Fent soroltak, és -Kékdroid-


 


Képek helyett itt a nagy lehetõség elmosódott diagramokat nézegetni, rövid magyarázattal. Távok, szintek, számok, elõször a Kékdroid-mûvektõl!

 
 
Fóti-Somlyó 30 / Hát, ez csúcs...!Túra éve: 20132014.01.05 20:54:24

Fóti-Somlyó 30


Az év utolsó vasárnapjának reggelén köd hömpölyög, nem csupán Göd s Gödöllõ fölött, mint a hírportál (igen, az index) írta, hanem a lehangoló állapotú Rákospalota-Újpest vasútállomáson is. Kerek repkény társaságában idáig veszem igénybe a fûtetlen villamost, és leszállva látjuk, hogy itt már gyülekezik néhány, messzirõl is túrázónak tûnõ egyén: rögtön a bejáratnál laci069-be botlunk, a szokásosnál békésebb váróteremben pedig ZE-t pillantom meg, és még jónéhányan gyülekeznek szerteszét az állomáson. Bevásárolok menetjegybõl, a várakozás hátralévõ perceiben a hangosbemondó figyelmeztetéseit hallgatjuk, de most szerencsére nem jut az itt szokásos poénbombákból (kedvencem az évbõl a „személyvonat érkezik Budapest Nyugati pályaudvarról... ja nem, mert elõbb Vác felõl tehervonat halad át”, és már rongyol is keresztül a hosszan kürtölõ mozdony plusz rengeteg tonna akármi a harmadik vágányon, a Körvasút helyett Rákosrendezõ felé, operatíve). Megérkezik a vonat, két egységnyi Flirt képében. A fedélzeten számos túrázó: az egyik négyesben moiwáék csoportosulnak, egy másikban Ottorino ücsörög, egy harmadikban pedig helyet foglalunk, hárman. Alsógödig élvezzük a személyszállító vasúttársaság vendégszeretetét, leszálláskor Repkénnyel megrohanjuk a rajtoltatásra elõkészített asztalokat, futtában üdvözölve az eligazítást végzõ Gethe urat. A szomszédos asztalnál Hevér Éva és EduShow, az elõnevezõknél Cifka Borbála és Gyõri Péter várják az indulni vágyókat, rajtbélyegzõt és rajtidõt a zöld tetõs kerékpártároló környékén Bubu és Lestat szolgáltatnak. A következõ személyvonatig segítünk be a rajtoltatásba, majd amikor a tömeg már útra kelt, saját magunkat is elrajtoltatjuk.


Göd elhagyása elõtt betérünk egy kettévált (dohány + nemdohány divízió) kisboltba, pótoljuk az otthon elmaradt reggeli kávét. A fiatal pénztáros nõ láthatóan képben van a túrázással kapcsolatban, a kávéba némi bónusz tejszínhabot is kapunk. A mûvelet után kikanyargunk a kisvárosból, villanyoszlopról olvassuk le az itiner kérdésére a választ, és belevetjük magunkat a ködbe. Látnivalók most nincsenek, van erdõ, távvezeték, mezõ, távvezeték, autóút felüljáróval, erdõ, távvezeték. Van idõnként mély homok is, ez a mezõny kerékpáros tagját meglehetõsen lelassítja haladásában. Azért szép kényelmesen eljutunk a második ellenõrzõpontig, erdõ szélen gázvezeték nyiladéka húzódik, odébb, fenyvesben lóg a matricás nejlon a fán, zsírkréta melléklettel. Bematricázzuk az itinert, és továbbállunk, az itt várakozó sokaság elé kerülve. Továbbra is köd van, erdõs és nem erdõs területek váltják egymást az útvonalon, néha keresztezzük az ország villamosenergia-rendszerének néhány kulcselemét. Rácsos tartón alul kis táblák, felül súlyos kerámiaszigetelõkön függõ rengeteg vezeték. Némelyik zúg, mint a veszedelem. Aztán megint marad a csend a ködben. Az egyik erdõfolt szélén Veresegyház önkormányzatának behajtást tiltó felhívását olvashatjuk. Egy késõbbi helyszínnél az itinerben pedig a „bigyó” szóval szórakoztatnak, amely már nem is olyan sokkoló a „kábeltolvajok depója” után – ez olyan, mintha egy Mad Max-szerepjáték egyik helyszíne lenne. Kerülünk tehát szórakoztatásra, de ez a fordulat elmarad a leírásból, a „Z jobbra tér, de mi egyenesen továbbmenve...” klasszikus viszont szerepel. A lényeg, hogy megérkezünk a csomádi fõpályaudvar környékére, ahol is a vasúti aluljáró környékén nagy találati eséllyel lehetne vadászni az illegális szemétlerakást végzõket, ha ez bárkinek érdekében állna. Az itteni ellenõrzõpontnál gyorsan megválaszoljuk a feltett kérdésre a választ, majd továbbállunk a vasút mentén. Keresztezzük a síneket és az országutat, majd az északi fal egyik kuloárjában támadjuk meg a Fóti-Somlyó fõgerincét.


Fent végre kiszabadulunk a ködbõl, kitérünk a csúcskõvel jelzett dombtetõre, ahol nagy csoportosulást tartanak a túra résztvevõi: Oláh Tamásék társaságával találkozunk, valamint Fürész Andival, Ruttkay Diával, -rafter-rel és Pintz úrral. Innentõl utóbbiakhoz csatlakozva kirándulunk tovább, de elõtte Andi saját készítésû forralt borral kínál, amelyet ezúton is nagyon szépen köszönök. Zöld lepke jelzésû szalagozáson vezet tovább az utunk, néha a leírást is olvasom, csak a szórakozás kedvéért. Lekanyargunk a Fáy-présházhoz, itt RitaB õrködik az automobilos ponton, és kínál korlátozás nélkül szaloncukorral, csokimikulással, müzliszelettel. Elidõzünk pár percig, majd a csoffadt szabadtéri színpad mellett elhagyjuk a helyszínt, dombnak fel. Körülnézve örvendetes megállapítást tehetek, miszerint a köd felszállt, és bár a láthatár párában úszik, a látótávolság mégsem száz méter alatt alakul egész nap. Dombháton ballagunk tovább, pihenõhelyen számoljuk meg, hogy a www. az négy karakter és egy bónusz téves linkfelismerés az arra szakosodott szövegszerkesztõkben. Továbbmegyünk, mellettünk néptelennek tûnõ lovastanya, elõttünk a Mogyoród környéki adótorony-erdõ. Oda megyünk. Faluszéli sportpálya (a bazi fekete mûanyag szemétgyûjtõ edénynek rögtön a bejárat mellett, csak annak keresnének más helyet) után bukunk alá a faluba, és rövid sétát követõen elérjük a központi fekvésû cukrászdát, amely a tulajdonosváltás óta Arany Pálma néven üzemel. Itt pygmeával találkozhatunk, mint a leghálásabb helyen lévõ ellenõrzõpont õrével. Kiemelt szolgáltatásként jár egy szelet sütemény a rengetegfélébõl, valamint egy nagy pohár forró tea. Kitelepedünk a zsúfolt beltérbõl a kevésbé zsúfolt kültérre, itt találkozunk a rajt óta rejtélyes módon valahogy mögénk került -Dilen-ékkel, és itt ér utol orsipanka és nagyondinnye. A falatozást követõen elsétálunk, autópályán járunk felül, mezõt kerülünk nagypaneles technológiával épített dûlõúton (villamospálya-vissznyeremény?), majd felbotorkálunk a Gyertyános kilátójához/-ba. A párás panoráma megszemlélését követõen bekarikázom az ellenõrzõ kérdésre az egyik rossz választ az itineren. Aztán javítom, mert Kerek repkény rámszól, hogy ilyen egyszerû beugratós kérdésre nem szabadna egybõl beugranom.


Megérkezünk a Mogyoród-Szilasliget közötti autós kispistaútra, majd gyorsan el is hagyjuk, keresztül a szõlõn, le a zöld vonatok pályájára, amelyet bivakolásra is alkalmas aluljárónál keresztezünk. Aláfestésként a Hungaroringen száguldó jármûvek motorhangját hallgatjuk egy ideig, aztán a zaj elhalkul, marad a túrázók lihegése az egeket mérsékelt lendülettel ostromló Szár-hegy (tszf. 325,4 m) gazos tetejére menet. Elõtte ellenõrzõpont, matricás. Utána lejtõ, amely levezet a kassai fõút mellé, zajterhelést gyûjtünk, de csak kis ideig. Innentõl a túra útvonalán sorra különféle dolgokat keresztezünk. (powerhikerscrossingthings dot tumblr dot com, ha valaki érez rá affinitást) Keresztezzük az itinerben említett 400 kV-os távvezetéket, ma már sokadjára. Keresztezünk országutat, szalagkorláttal. Keresztezzük – megint – a gödöllõi hév vonalát, majd keresztezzük gázvezeték szélesre tarolt, randa nyiladékát. Egynyomos csapáson ragadunk be egy lassan haladó túrázó mögé, így a Kerek repkény-Dilen- szökevény kettõs jelentõs elõnyre tesz szert, én Andival és -rafter-rel túrázok tovább. Autópályát is keresztezünk, ahol a töltés elhagyását szalagozott szalagkorlátnál kell megejteni. Itt találkozunk Szabó Zsuzsával és laci069-cel, akik a lejtõrõl a lépcsõhöz vezetõ, tövises utat választották, és ebben követem példájukat. Mellettünk üzem kerítését váltja vadaskert kerítése, szerencsére ezeket már nem kell keresztezni. A kerítésen túl számos szarvas látható (és érezhetõ, szaglásilag), nem túl nagy területre szorítva. Egy fiatalabb egyed fel és alá ingázik a mozgási lehetõségei határán, másik karámban egy idõsebb egyed ugyanezt teszi, néha megmártózva a számára kialakított dagonyában. A kerítés innensõ oldalán kiránduló egyén nyilvánítja ki elégedetlenségét. Csúcskõnél, két parkoló Audi Q7 típusú személygépkocsi között érjük el az Erzsébet-parkot, itt besétálunk az utolsó ellenõrzõpontként is mûködõ emlékmûhöz. Lépcsõt kell számolni, ez megy egyedül is.


Végtelenül szabályosan, a nyomógombos gyalogoslámpa zöldre váltását megvárva keresztezzük a hármas számú fõutat, elsétálunk a kastély mellett és elõtt, majd betrappolunk a vasútállomásra, azon belül is az egykori Királyi Váróba, ami nem is tudom, hogy miért tulajdonnév. Az ajtón „zártkörû rendezvény” cetli fogad, szerencsére nem kell annyira komolyan venni. Bent a rajtoltatási sorrend fordítottja érvényes: Lestat és Bubu kettõsénél kapunk célidõt és bélyegzést, majd lükepék adja át a díjazást, és Hevér Évánál lehetne TTT-tagdíjat fizetni, de azzal most nem foglalkozom. A kiállítás megtekintésével már annál inkább: bent vasúti és cserkészeti témájú tablók és tárgyak láthatóak, végignézem a választékot. A laposképernyõn viszont éppen Shakira-koncert megy, nem tudom sem a vasúthoz, sem a cserkészethez kötni, de kétségkívül impozáns látvány, -Dilen- és útitársa pedig valamiért kataton nyugalommal bámulják. Elbúcsúzunk a rendezõi csapattól a következõ vasárnapig, ami már jövõre lesz. Megint bevásárolunk jegybõl, majd a Hatvan felõl érkezõ szóló Flirtre nyomorgunk fel, miután a gödöllõi utazóközönség túlnyomó része kollektíve elengedte a szinte üres, ám pótjegyköteles sátoraljaújhelyi sebesvonatot. Köszönöm a megtisztelõ részvételt mindenkinek, aki eljött! Köszönöm továbbá a lehetõséget Gethe úrnak és Bubunak, hogy a magunk módján besegíthettünk.


-Kékdroid-


Képek a túráról : emberek! utak! távvezeték! még utak! még emberek!

 
 
Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi TemplomokTúra éve: 20132013.12.11 21:27:22

Régi templomok nyomában III. 30


A történet számomra ismét a Tanúhegyek nyomában után folytatódik. A két esemény között három és egynegyed óra alvást teljesítek, és ez rányomja a bélyegét az egész napra, vagyis szellemi kapacitásomnak nem éppen a csúcsán sikerül üzemelnem. =) Szalagot szedni így is sikerülhet. Tehát: az ébresztõ elõtt kelek a vasútállomásról ideszûrõdõ MÁV-szignálra, és még látom, hogy a kijárati jelzõ tilosról szabadra vált a reggeli gyorsvonat számára. Körülnézek idebent, a teremben még mindenki bõszen durmol, de kintrõl már mozgás zaja szûrõdik át az ajtón. Elkezdek készülõdni, felöltözöm, ez még viszonylag csendben megy, az elpakolás már nem lenne ilyen békés. Kerek repkény mellettem még múmiaként alszik a hálózsákban, a fõrendezõ úr két matraccal odébb szintén bõszen durmol. Ébresztõk kezdenek dalolni, lassan ébredezik a társaság. Szerzek kávét, összepakolok, a nagyzsákot gudluking felajánlja, hogy átszállítja Zánkára. Ezt ismételten nagyon köszönöm, mert a Bubumobilba csak súlyos nehézségek árán tudnánk begyömöszölni. Rajtnyitás elõtt tizenpár perccel érkezünk Zánkára, miután sikerül kihelyezni a vasútállomáson egy tájékoztató papírcetlit. Kerek repkénnyel és a rajtszámos táblázatot vezetõ EduShowval nekiülünk az indításnak, szép számmal érkeznek a résztvevõk, szokás szerint maradtak is jónéhányan, és külön ezért a túráért is idejöttek sokan. Mindenkinek ezúton is köszönöm, hogy eljöttek hozzánk túrázni! Rajtzárás után elindítjuk magunkat Repkénnyel, elvisszük a 132-133-as rajtszámokat. És két szatyrot, szalagoknak.


Zánkáról rikító napsütésben sétálunk ki északnyugat felé, sárga sáv a követendõ jelzés, meglepõen jól követhetõ állapotban van – nem is szalagoztak sokat tegnap Bubuék. Szerencsére. Megcélozzuk a Hegyestût, lassan, komótosan emelkedik alattunk a széles földút. Visszanézve egyre több látható a Balatonból és a környezõ tájból. Szép. Borókás, ligetes környékre érkezünk, felbattyogunk a Hegyestû nyergébe, egy ideig becsatlakozik mellénk a Balatoni Kék szépen jelzett útja. Átballagunk a hegynyergen, kitérni sajnos most nincs idõnk, sem alkalmunk, megígértük Bubunak, hogy idõben zárjuk a két, ember õrizte ellenõrzõpontot. Találunk egy régi, megfakult és repedezett festésû zománctáblát, alatta vadonatújnak látszó sárga jelzéssel. A tábla a „Természetbarát Bizottság Veszprém” fejlécet viseli. Régi, na. Lesétálunk a monoszlói országúthoz, majd egy kisebb dombon átkelve levágjuk a kanyarulatát, és a házak felõl térünk be a faluba. Itt fõleg csendet találunk, sehol semmi mozgás, még mi is elcsendesedünk. Egy autó töri meg a mozdulatlanságot, meg mi ketten. Átosonunk a templomhoz, lebontjuk az elsõ ellenõrzõpontot, közben igazolunk a kihelyezett zsírkrétával. Visszaballagunk a fõútra, majd szõlõk között, jelzetlen, széles dózerutat kezdünk követni, mellettünk hol elszáradt kukoricás, hol borókás, hol szõlõ, hol erdõ. Fõleg szõlõ. Rövidesen aszfaltra vált a burkolat, amelyet taposunk és megérkezünk az árokfõi templom mellett pontõrködõ Orbán Imréhez. Tõle megkapjuk a bélyegzést, valamint a maradék müzlibõl is válogathatunk. Elmondja, hogy az utolsó túrázók tíz perce haladtak át, anyuka és két gyerek, egybõl eszembe jutnak a rajtból. Tíz perc elõny, az a zárási sebességgel nincs hétszáz méter, de ettõl még bõven elég lehet. Elbúcsúzunk Imrétõl, kanyargós, de néhol kitáblázott csapáson kanyargunk le a romhoz, amely szerényen húzódik meg az erdõfolt mélyén. Három nagyobb faldarab és számos, szanaszét heverõ kõ maradt az egykori templomból, amely elõtt nejlonba csomagolt papírlap tájékoztat arról, hogy hol is vagyunk.


Halljuk a pontõri jármûvet elhaladni, közben visszabotorkálunk az országútra. A templomromról egyébként tábla tájékoztatja az erre közlekedõket, ez dicséretes. Még Balatoncsicsó széle elõtt éles kanyarral elhagyjuk az aszfaltot, délkelet felé fordulunk, megcélozzuk Szentantalfát. Szõlõtõkék mellett, dombháton ballagunk a falu felé, ahol legalább három templomtornyot számolhatok. A faluba érkezve ismét találkozunk a Balatoni Kékkel, amelyet ismét rövid idõ után elhagyunk, csakúgy, mint magát a települést. Szõlõk között emelkedünk lassan a Szent Balázs-hegy oldalában, elõttünk a soros templom, amely, mily meglepõ, Szent Balázsról kapta a nevét. Valószínûleg a templomot nevezték el elõbb, és a hegyet késõbb. A romhoz hosszú kanyar végén érkezünk fel, így különösebben nem fárasztó az emelkedõ, de legalább sok szalagot lehet leszedni. A templomból romhoz képest egész sok maradt meg, beleértve a tornyot és néhány falat, boltíves ajtót is. Az épület elõtti padra leülve intézzük az intézendõ igazolást, várunk egy-két percet, amíg eljön a pontzárás hivatalos ideje, elvégre nem célunk most sietni. A rövidke pihenõt követõen felsétálunk a templomtól és magunk mögött hagyjuk a kilátást, erdei útra térünk. Tábla tájékoztat, pontosabban tiltja a belépést, de a dátum rajta tegnapi. Bubuék mesélték, hogy voltak valami lövések, de az útvonalat ki kellett szalagozni...


Az erdõsávot követõen rétre érkezünk, szalmagurigák sorakoznak laza összevisszaságban. Valahol elõttünk túrázókat pillantunk meg: lehet, hogy az Imre által említett anyuka és a gyerekek? Lehet. Ballagósra vesszük a tempót, de így is elég hamar elérjük a következõ ellenõrzõpontot, az úttól száz méterre sem álló Herendi templomrom egyetlen, csoffadt falmaradványát. Ennek a Herendnek – a falunak, amely itt állt rég – nem sok köze van a néhány kilométerrel északabbra található, még meglévõ Herendhez. A romnál választ adunk a feltett kérdésre és bélyegzünk a piros dobozba helyezett bélyegzõvel is. Aztán begyûjtjük a kellékeket, egyre hízik a szatyor. Éles kanyar után, tágas rét szélén bandukolunk tovább, a közelben Balatoncsicsó házait látni, valamint a térkép Óbudavár elérésérõl is tájékoztat. Rövid emelkedõt követõen felérünk a Szent György-hegy oldalába, lekapunk néhány szalagot, mellettünk szõlõtõkék sorakoznak szorgalmasan. A távolban a Balaton tükre kéklik világosan, azon túl pedig a somogyi dombok zárják a látóhatárt. Telkeknél állnak néhányan, csodálkozva mérnek végig, ahogy szatyorral, túrabottal elkirándulunk mellettük – pedig jelzett turistaúton járunk, ismét a Balatoni Kéken, ezúttal Pétfürdõ felé haladva. Kiérünk a Dörgicsét északról közelítõ mûútra, de rögtön el is hagyjuk, egy nagy, zöld tábla mutat a Halomhegy, mint településrész felé, de eltéveszteni sem könnyû a környék dombjai fölé magasodó, kilátóval ellátott, egy híján négyszáz méter magas Halom-hegyet.


A tetõre érkezésünk irányából nem vezet egyenes út, tehát nagy ívvel megkerüljük a kiterjedt dombot, és észak felõl, szalagozást és régi kék sáv jeleket követve közelítjük meg a kilátót. A domboldalban méretes kõtömbök sejtetnek régi idõkbõl ittmaradt kõfalat. Fent vízmûnél találunk eligazító táblát, ezt lekapjuk, majd felsétálunk a tetõre, rét közepén áll a felújításra érett Kossuth-kilátó. A kilátóról éppen túrázók másznak le, borozási szándékuk felõl mesélnek, aztán elsietnek, hogy ez a borozás még beleférjen az idejükbe (bele is fog férni, kényelmesen). Felmászunk a kilátóba, még mindig van jónéhány perc a pontzárásig és így hagyunk némi egérutat másoknak. Fentrõl kilátást nézünk: egyenesen dél felé a Balatonból látszik egy nagyobb szelet, délkeletre pedig, a lomb fölött Balatonfüred néhány magasabb házából láthatunk részleteket. Északra-északnyugatra a Kab-hegy tornyosul a táj fölé, mögötte szürkéskék felhõk ülnek az ég alján. Közelebbi esemény is akad, ami leköthet: két krosszmotoros érkezett nem sokkal utánunk a hegyre, leállították a gépet, és most az egyik nem akar újra elindulni, hiába rúgják és piszkálják mindenféle alkatrészét. Azt, hogy egy nemzeti parkban amúgy mit keresnek egyáltalán (pláne miért az egynyomos jelzett turistautat használják), inkább nem firtatom. Pontzárás plusz öt percre hagyjuk magunk mögött a Halom-hegyet a két feszült idegállapotú motorossal.


Ledöcögünk a dombról, pár méteren Dörgicse felé követünk egy széles szekérutat, majd szalagok térítenek rá a sárga keresztre. Éppen szalagot kötözök le, amikor Kerek repkény szól, hogy mintha lentrõl, Dörgicse felõl túrázók érkeznének. És valóban: az anyuka plusz két gyerek trió jön, benéztek egy elágazást. Elõreengedjük õket, de mostantól többé-kevésbé együtt haladunk a célig, körülbelül a zárási sebességgel. Sûrû erdõben folytatódik a túra, ebbõl egy derékszögû kanyarnál érkezünk ki, rövidesen meglátjuk a késõbb kikerült Kisdörgicse házait és templomát. Tágas réten ballagunk le a Kisfalud-dörgicsei / Kisdörgicsei romhoz, itt zsírkrétás igazolást gyûjtünk be. A réten álló romból két magasabb és két alacsonyabb faldarab maradt fenn, a magasabbakon van az ajtó és három apró ablak. A kihelyezett kellékek gyûjtése közben sós mogyorót étkezünk, marékszám, mert meg kell elõzni, hogy szétszóródjon a táskában. A romtól kisétálunk a vászolyi országútra, mellettünk régi kõhíd húzódik párhuzamosan az új betonnal – a helyszín az Óbudavár túráról lehet ismerõs. A térképen megnevezetlen árkot keresztezõ hidakon túl szalagok irányítanak a sárga jelzés, egyben a Kû-árok felé. Az eleinte susnyás mélyedésnek induló árok meglepõen szépnek bizonyul, magas, hol különös formájú, hol sima falú sziklaalakzatok és lehetetlen helyre nõtt fák között kanyargunk, magasan az árok oldalában. A lassan ereszkedõ télies naplemente fényei különös narancssárgás árnyalatot adnak a mohazöld-szürke-barna színvilágnak. Szinte sajnálom, hogy meglehetõsen hamar véget ér az árok és egy levendulatelep lila falú faháza mellett érkezünk le Dörgicse szélére. Besétálunk a Szent Péter-templom maradványaihoz, ez talán a legjobb állapotú a mai romok közül. Igazolásképpen le kell rajzolni az ablak formáját, ezt megtesszük, közben egy érdeklõdõ bácsi tesz fel kérdéseket ittlétünk kapcsán. Megválaszoljuk, bár nem vagyok biztos benne, hogy értelmesnek tartja ekkora kerülõt tenni Zánkáról idáig. Pláne vissza. Elhagyjuk a régi és az újabb templomot, visszatérünk a nemrég elhagyott keresztezõdésbe. Mellettünk a következõ templomrom és ellenõrzõpont, a Boldogasszony-templom romja magasodik a táj fölé. Dél felé kanyarodunk, erdõ szélén sétálunk át az impozáns, magas építményhez. A pihenõnél gudlukingnak és segítõtársának fejezõdik be a pontõri szolgálat, bõségesen ellátnak müzlivel és üdítõvel. Néhány perccel pontzárás után, a mezõny végén haladóknak némi egérutat hagyva hagyjuk el a kilátópontnak sem rossz helyszínt, mi gyalogosan, gudlukingék autóval.


Karámban legelõ, irántunk érdektelen lovakat kerülünk el karámostul, lesétálunk a Balatonakali felé vezetõ, szinte nyílegyenes országútra, amelyre valaki régen piros sáv jelzést festett. Az utat nemrég újíthatták fel, ez némi árokásással, tereprendezéssel járt együtt, így szerencsére szalagot sem volt túl sok lehetõség kikötni. Majd' kilométernyi aszfaltkoptatás után jelzetlen földútra térünk, ligetes, ritkás erdõben túrázunk tovább. Beáll az esti szürkület, egyre jobban oda kell figyelni az ágakon lengõ szalagokra, melyeket egyre dermedtebb ujjakkal csomózunk le. Közben terelgetjük az elõttünk haladó triót, akiknek valami egészen érdekes módon még annyira sem erõs a lámpájuk, mint a miénk. Elõkotorjuk Repkénnyel a fejlámpát, ez egyre hasznosabb kiegészítõvé válik, ahogy leszáll ránk a sötétség. A liget széles földútjain szép lassan elkanyarodunk nyugat felé, majd szõlõsorok melletti ösvényre váltunk. Itt az állítólagos utolsó fánál – mihez képest utolsó, kapom késõbb a jogos kérdést – célozzuk meg a 71-es fõút menti kerékpárutat. Elõttünk a zánkai gyermektábor épületeit látjuk, pontosabban csak némelyiknek a körvonalát és az ablakokon kiszûrõdõ fényt. El kell keserítenem a cél iránt áhítozó túratársakat, hogy ez még csak Zánkafürdõ megállóhely környéke, a falu, így a cél még odébb található. A kerékpárúton jobbra kanyarodunk, elérjük az utolsó, zsírkrétás ellenõrzõpontot, ahol a templomrom egyrészt a fõút másik oldalán, másrészt tippem szerint a vízmû elkerített területén található. Sebaj, odébb régi haditechnikai eszközök nyomában nézelõdhetünk egy kicsit, rakéta, tank, helikopter, repülõgép a menü, de a pontos típusok megállapítását másra hagyom. Fõleg, mert sötét van.


Felüljárón (nur zu Fuß) keresztezzük a tábor belsõ útját, majd elhagyjuk az ország egykor talán legnagyobb látogatottságú üdülõhelyét. Tovább trappolunk a kerékpárúton, autók suhannak el nagy zajjal mellettünk, némelyik lekapcsolja a reflektort, némelyik meg éppen fel, amikor meglát valakiket mozogni a kerékpárúton. Ez persze érthetõ a környék nagy vadforgalma miatt (az már kevéssé érthetõ, hogy amikor meglátja az illetõ, hogy gyalogosokról van szó, miért nem veszi vissza a reflektort), azonban a fényáradattól néhány hosszú másodpercig tényleg nem látok semmit. Keresztezzük a fõutat, majd a nagyvázsonyi elágazásnál újra megejtjük az átkelést, és immár mellékúton sétálva érjük el Zánkát. A faluban a méretes orvosi rendelõnél érjük el a fõutat, ezen pedig a célt, alig negyed órával a hivatalos zárási idõpont után. A fõrendezõség összepakol, majd elhagyjuk a helyszínt, elsõ állomásunk Nemesvámos – itt is köszönöm EduShowéknak a szíves vendéglátást – második pedig már Budapest. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, a fuvart és a lehetõséget Budai-H.G.-nek, és természetesen a megtisztelõ részvételt minden túrázónak, aki eljött az idei túrára!


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Tanúhegyek nyomábanTúra éve: 20132013.12.10 22:17:38

Tanúhegyek nyomában 40 – összefoglaló szalagozásról, egyebekrõl


A szalagozó társaságot Kerek repkény, Alpár András, Bubu és én alkotjuk, lassan megfordul az eddigi években tapasztalt növekedés a csapat létszámában, azonban szerencsére így sem kell egyedül mennie senkinek. Egyedül szalagozni, az hatalmas szívás lenne.


A kihelyezett szalagok száma a táv elsõ felén 16, a második felén negyvenakármennyi, utóbbiak a fényvisszaverõ bõvítménnyel ellátott készletbõl. Az elsõ etapot söprõ R.Gellértéknek könnyebb a dolguk, mint moiwának a második szakaszon. Táblát jóval többet kötözünk ki, mint általában, feltételes pontból viszont mintha kevesebb volna. Badacsonytomajról a tervezettnél késõbb sikerül elindulni, cserébe majd a Badacsonyról már látszik felkelõ Nap elsõ néhány sugara a felhõréteg mögött.


Kilátás: egész nap, minden hegytetõrõl elsõrangú, és szerencsére az idõ másnapra, a túra napjára – sõt, a vasárnapi utótúrára is – szép marad. Ez talán példátlan, bár a havas évben a túra napján már volt nagyon szép, napsütéses idõ. Hóval, sárral. :)


Idén a kedvezõ idõjárásnak köszönhetõen végre nem hagyjuk ki a felújított Kisfaludy-kilátót, amelynek a felsõ szintje egyrészt szerencsésen a lombkorona fölé nyúlik, másrészt a hajnali szélben enyhén rezeg a szerkezete, harmadrészt lefelé menet a teljes tartószerkezet látszik a rácsos fém lépcsõn keresztül, tériszonyosoknak ez okozhat kevéssé vidám pillanatokat.


Idén a folyamatban lévõ felújítási munkának köszönhetõen kihagyjuk a szigligeti várat. Amikor megérkezünk, ember és munkagép is elég sok nyüzsög a felfelé vezetõ úton ahhoz, hogy ne próbálkozzunk a fellátogatással. Kíváncsian várom az eredményt.


A Horváth-pincénél a Bella névre hallgató kutya és egy megnevezetlen macska versenyt hízelegnek, amíg a macska el nem kezd egy másik macskával területi vitát rendezni. Onnantól Bella kutya egyedül foglalkozik velünk, kissé talán túláradóan. A hosszúra nyúló megállás során iszunk egy, meg egy fél pohár bort (száraz Szürkebarátot), illetve kihelyezzük a feltételes ellenõrzõpont kellékeit. Továbbhaladás, vidámság.


A Szent György-hegyrõl valószínûtlenül szép panorámát csodálhatunk meg, a felhõk között éles pászmákban süt a Nap a Balatonra. Északon Sümeg vára, valamivel odébb a Somló körvonala zárja a láthatárt. A pár évvel ezelõtti Bauxit és a Haláp túrák jellegzetes pontjait is kiválóan ki lehet venni. Odébb, a Bazaltorgonáknál Repkény rámutat egy összetört tetejû orgonasípra. A leomlott kõmennyiség meggyõz arról, hogy itt sem ajánlott viharban tartózkodni. A háznál meg sem állunk, ráadásul idén nem találkozunk sem Jámborral, sem pygmeáékkal. A földútra kiérve a távolban Bz motorvonatot látunk elketyegni Tapolca felé, ez speciel nem akkora újdonság.


Gyulakeszi felé a szokottnál süppedõsebb, pocsolyásabb a földút. Szerencsére az utóbbi idõben nem használták sem gyalog, sem géppel, de el tudom képzelni, milyen állapotú lesz egy-kétszáz ember elhaladása után. Menet közben nagyobb méretû vadnyulat, odébb õzet riasztunk fel. Végre nem csak ideúton, a 71-es fõút mentén találkozunk ilyen lényekkel.


Gyulakeszi határában újnak tûnõ játszóteret találunk, kecskék legelnek a játékok mellett, odébb, karámokban lovak jönnek-mennek. Egy távolabbi karámban nagyobb termetû lovak verekednek, pontosabban rugdossák egymást. A megrúgott ló láthatóan jobban viseli a megrúgó ló által reá mért rúgást, mint én tenném. Ettõl függetlenül nem valószínû, hogy örülne neki.


Csobánc vára egyre kevésbé romos, már lassan elkészül egy komplett torony, ablakokkal, lépcsõvel. Elõbb-utóbb talán teljesen újjáépül. A késõ délutáni napsütés a szórt felhõkkel érdekes fényviszonyokat alakít.


A szürkület végéhez közeledve még éppen eljutunk a Tóti-hegy alatti elágazáshoz. Itt kénytelenek vagyunk lámpát kapcsolni, már csak a táblázás miatt is. A 15-ös táv becsatlakozásánál találkozunk a RitaB által kihelyezett, kapuszerû táblákkal is, viszont innentõl nekünk kell továbbjelölni az utat. A hegytetõrõl ismét szép körkilátást nézhetünk, északon Tapolca fényei, nyugaton az ég vöröslõ alja nyújtanak extra látnivalót. Aztán, mintha lámpát kapcsolnának le, besötétedik.


Gulács, ez sem újdonság, azonban idén végre messzebb látunk a felfelé ívelõ útról, mint eddig valaha. Ez akkor is elõny, ha a messzebb látás csak még több fénypontban nyilvánul meg. Szép kényelmes csigavonal visz fel a tetõre és le a tetõrõl, de az elágazás környéki kõgörgetegben mindkét alkalommal össze-vissza botladozom. Innen már csak le kell ballagni a célba, és így is teszünk, még néhány szalag, tábla és egy bójás ellenõrzõpont kihelyezését megejtve.


Este pizza a pizzériában, négyen körbekóstolunk négy típust, de már most sem emlékszem, milyet ettem. Az biztos, hogy finom, és bõségesen pakolnak rá szalonnát is. A pizzát desszert követi, amely szintén pizza. Csokiöntettel. Ütõs.


A túra napján rajtoltatás elõtt sétáLós bácsi mesél egy keveset a tervezett vonatozós szilveszterezésrõl, pontosabban az elõkészületek jelenlegi állásáról. Aztán rajtoltatunk egy darabig Oláh Tamásékkal és Gethe Laciékkal párhuzamosan, majd Kerek repkénnyel helyet változtatunk és elfoglaljuk a konyhát. Eleinte csak készülõdünk, reggelivel kínáljuk a tizenötös táv korán érkezõ résztvevõit. A megkent kenyér per percben mérve fokozatosan gyorsuló, estig tartó mókában Imre, vándorköszörûs, botosember és FeLaZso segítenek be, estére kiegészülve az egész napi hegyi bázisos kenyérkenés után itt is becsatlakozó Ipivel. Zárás közelében még Tinca is megken egy darab kenyeret Lestatnak, utóbbi hosszas rábeszélésének hatására. A résztvevõk között rengeteg ismerõs bukkan fel, sorolni sem tudnám, és sajnos nem is volt alkalmam mindenkivel beszélgetni – köszönöm, hogy eljöttetek, benéztetek hozzánk! Megemlítendõ továbbá, hogy a túra idén része a Magyar Turista Szövetség centenáriumi ünnepsorozatának – emlékkitûzõt és kiadványt is láttam sok résztvevõnél. Este, az elpakolás-takarítás-mosogatás sorozat után még hosszan beszélgetünk – eleinte sokan, majd végül nagyondinnye és én maradunk a társaságból –, végül fél három körül fekszem le aludni, elvégre vasárnap is valami túra körül fogok tevékenykedni. Ismét köszönöm Mindenkinek a megtisztelõ részvételt a túrán és a látogatást szerény konyhapontunkon! Örülök, hogy sokan eljöttetek, gyertek jövõre is!


Az idei konyhastatisztika:


- több, mint 40 kg kenyér, nehéz volt követni a hegyi és a tomaji bázis, valamint a pótlások közötti mozgásokat, de az biztos, hogy sokkal éhesebb volt a mezõny, mint tavaly;

- idén jól fogyott a gluténmentes kenyér is;

- 6 kg zsír legalább, a szokásos típusokból: hagymás, kolbászos, szalonnás – ezúttal a hagymás fogyott a legjobban, plusz némi margarin;

- 9 üveg lekvár, jellemzõen a nevezési díjakból származók – fõleg baracklekvárból adódott nagy választék, de akadt szilva, körte és valami megfejthetetlen nevû is. Legközelebb kérem a nevet ráírni, hogy tudjuk, melyik származik kitõl, mert így lemaradtam az Ipi-féle és a lépéshiba-féle változatokról (elõbbit nem tudtuk kinyitni, utóbbi pedig felkerült a kulcsosházhoz, mint megtudtam);

- kb. 10 kg csemegeuborka, ugyanennyi csalamádé, 5 kg vitamin saláta, egy nagy vödör hagyma (kb. 5 kg), só, pirospaprika, 0,5 kg csípõspaprika – utóbbi eddig nem volt, de láthatóan bevált;

- 240 l tea Repkény szerint, de majdnem egy egész üstnyi maradt reggelre;

- 4 üveg szörp, 1:9 ... 1:10 arányban higítva.

- végül estefelé valamennyi bor, a hegyrõl lehozott készletbõl.

:)


-Kékdroid-


Képek a szalagozásról

 
 
Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15Túra éve: 20132013.12.03 22:20:01

Iszinik 100


 


Vegyes érzésekkel kattintok az átutalást – és egyben az elõnevezést – megerõsítõ dologra (gomb? ikon?) a bank honlapján. Egyrészt nagyon szeretnék hosszú túrára menni, másrészt tisztában vagyok saját felkészületlenségemmel, legalábbis az erõnléti oldalon. Fejben már tudom, mire kell figyelnem: túra közben többet enni, túra elõtt többet aludni, jó zoknit választani reggel, és akkor nem lehet nagy gond. Az elõnevezés és az esemény közötti idõ elrohan, és az Iszinik elõestéjén azon kapom magam, hogy egyszerre próbálom bepótolni az elõzetes informálódást, amelyet azért egy héten keresztül, apránként szoktam végezni. Alvásból így nem is jut sok, majd evéssel pótlom, ha sikerül. Kedves Olvasó, alább következik az idei visszafelé-Kinizsi, ahogy én éltem meg, szûk hat oldalban, dacolva a kétmondatos bejegyzésekbõl álló mikroblogokkal és úgy általában a netes kontentgyártás mai divatjával.


A szürke õszi hétvégéken metrót pótolnak, így az átszállást a most még egyetlen metró-metró csomópont helyett egy megállóval arrébb ejtem meg, buszra. Indulását követõen az újszerû gépezet sofõrje tartja a nagyobb forgalomra méretezett menetrendet, magyarul harminccal döcögünk végig a Tabánon. Néha talán negyvennel. A Déli pályaudvarnál bevásárolok élelmiszerbõl, az így képzett készlet jelentõs részét érintetlenül szállítom végig a túrán, de a tudat, hogy bármikor elõ tudok varázsolni valamennyi ételt, feldob. Automatánál intézem a jegyvásárlást, gombnyomogatás felsõfokon, az bezzeg megy. A hathúszas komáromi személyvonat a harmadik vágányon ácsorog, dupla Flirtrõl van szó, elõresétálok az elsõ egység elsõ harmadáig, nem akarok tülekedni. (Mennyi számnév!) Pontosan közlekedünk Szárligetig, leszálláskor Szabó Elemérrel váltok pár szót, aztán õ továbbmegy a tömeggel nevezni, én várok pár másodpercet, fényképpel dokumentálom a vonat elhaladtát. Ezt követõen sem kapkodok: elõneveztem a túrára, ráadásul a rajtig majd' fél óra áll rendelkezésemre ügyintézni. A felüljáróról végignézek az összegyûlt tömegen, ismerõsök és ismeretlenek készülõdnek mindenfelé, legalább kétszáz fõre tippelem a létszámot a helyszínen. Meglátom -rafter-t, olsent, suvlajt, CsST-t, Kocsis Miklóst, késõbb Gyõri Pétert és tanker007-et, majd Fürész Andit, Ruttkay Diát, gjeklert is, utóbbiakkal már a Déliben is összefutottam. Örvendek a találkozásoknak. Eligazítanak a nevezés helyszínére, néhány lépéssel odébb, egy kempingasztalnál személyesen asciimotól vehetem át a személyre szóló itinert, a nevezési lapra kell csupán egy aláírást firkantanom. A reggeli hidegben alig fogó tollammal közepes krikszkraksz telik tõlem, de ez is jó. Nézzük meg az itiner tartalmát: köszöntõ, hevenyészett táv-szint táblázat, tavalyi teljesítõi lista, menetrendi kivonatok, ammonitesz-ismertetõ, szintmetszet, útleírás és végül egy oldal az igazolásoknak. Jó, tetszik. Még mindig van idõ a rajtig, asciimo szól a tömeghez néhány szót a tudnivalókról. Ellátás, jelölés, egyebek lesznek. Vadászat nem lesz. Fél nyolckor végre elhangzik a rajt hangjelzése, komótos tempóban lódul meg a mezõny, irány Mogyorósbánya és per vagy Csillaghegy, kinek-kinek választása szerint.


Kényelmes sétával indít az összegyûlt társaság, suvlajjal, -rafter-rel, CsST-vel, Miklóssal beszélgetve haladunk az õszi erdõ egynyomos ösvényére térõ jelzésen. A Szárliget határában húzódó dombon végigsétálunk, majd kerítést kerülve ballagunk le a nagyegyházi bekötõútra. Az autópályával párhuzamos szakaszon Miklóssal és tanker007-tel lassan ellépünk a tömeg mellett, egy idõvel késõbb majd vinattit is sikerül utolérni. Áthaladunk a soksávos nyugati fõút alatt, és nekivágunk a Somlyóvár felé vezetõ hosszú kanyargásnak. A reggeli fények délelõttivé változnak, enyhe, késõ õszi napsütést is kapunk, a felhõtakaró egyelõre szakadozott, a nap folyamán azonban összefüggõ, sûrû, de néhol elvékonyodó réteggé áll össze. Az elõrejelzésekhez képest hatalmas szerencsénk lesz a túrán, nagyon sokáig kellemes, az évszakhoz képest enyhe idõjárási körülmények uralkodnak. Lassacskán elhagyjuk Nagyegyháza környékét, belépünk az erdõbe, a sáros, pocsolyás utakat kényelmes, avaros ösvények váltják. Fokozatos emelkedéssel haladunk, hosszú szintbéli szakaszok közbeiktatásával, és a fölösleges hullámvasutazást is elkerüli a kék jelzés. Egyetlen helyen sikerül benézni egy kanyart és kiderül, hogy a tömegtúrákra jellemzõ hatás, miszerint egy ember legalább egy tucatot be tud vinni a málnásba, még mindig igaz. Ötven méter után korrigálunk, mászunk tovább a Hársas oldala felé. Nem sokkal késõbb felérünk a Somlyóvár alatti kis fennsíkra, kulcsosház fogad, mindenfelé túrázók tesznek-vesznek, és ellenõrzõpont is van, kétféle. A hagyományos bélyegzés mellett ugyanis lehetõség nyílik – megfelelõ felszerelés és regisztráció birtokában – QR-kódos igazolások begyûjtésére is. Szerintem hatalmas ötlet, pedig én egy barlangban, valami dohos kõ alatt élek (ti. hiába keresnek fészbúkon), és még okostelefonom sincs. =) Tanker007 viszont késõbb mutatja az igazolással összekötött online közvetítést, ez is tetszik. A pontõrök jóindulatúan figyelmezetetnek, hogy az igazolófüzetre nem írtam fel a nevem, sõt, ezt a hiányosságot gyorsan pótolják is, köszönöm. Feltûnik, hogy a kulcsosház oldalán a kék és piros sáv jelzések mellett az E4-es vándorút is kapott irányított jelzést, festve. Eddig még csak a táblákat láttam E4-mûfajban. Rövid megállást követõen továbbhaladunk.


Elballagunk a Somlyó csúcsa alatt, egy pár épp kitérõt készül tenni, igazuk van, szép a kilátás fentrõl. Kényelmesen ereszkedünk Tornyópuszta felé, az ösvényeket széles erdészeti útra cseréljük, majd megérkezünk a közigazgatásilag Tardoshoz tartozó külterület szélére. Depóautók ácsorognak, némelyiknél intenzív frissítés zajlik. Az állattelepek általában intenzív szaga most egyáltalán nem érezhetõ. Remélem, azért még üzemelnek. Elhagyjuk a minitelepülést, a keskeny aszfaltcsíkról rövidesen szélesnek számító erdei útra kanyarodunk, pár száz méterre rátérünk a Tatabánya-Tardos országútra, majd újra megközelítjük az M1-est, ami nem a földalatti, hanem autópálya. Kerek repkény hív, még bizonytalan, hogy este lesz-e kedve becsatlakozni a Nik 40-es résztvevõjeként. Biztatom, hogy legyen kedve, mert túrázni jó, meg különben is. Átkanyargunk Koldusszállásra, közben kezdek éhessé válni, ennek ellenszereként elfogyasztok egy szendvicset, melyet menet közben állítok össze vizes zsemlébõl és szeletelt löncshúsból. (Valahol a távolban egy gasztroblogger a szívéhez kap és összeesik.) A táv itt még meglepõen gyorsan fogy, nemsokára a koldusszállási kódot írhatom fel az itiner megfelelõ rovatába. Elsétálunk a vadászház mellett, tábla figyelmeztet, hogy a kerti csapból nem ivóvíz folyik. Az egyik épület elõtt osztrák rendszámú autó áll, de mozgást sehol nem látok a házcsoport körül. Elhagyjuk a környéket, alacsony falú mélyút vezet hosszasan fölfelé. A gerecsei szakasz egyik kiemelten szép részére érkezünk, mellettünk a Pes-kõ hosszú, meredeken emelkedõ oldala húzódik, ennek a tövében oldalazik velünk a Kéktúra ösvénye, kibukkanó fehér sziklák színesítik mindenfelé az erdõ alját. A következõ állomás Vértestolna, mûút, ide vinattival már ketten érkezünk, mögöttünk pár perccel érkezik tanker007 és Miklós, továbbá beérjük kaleditet, aki rosszullétre panaszkodik, de eddig így is nálam gyorsabban haladt. Az igazolások begyûjtése után most kaledittel és vinattival hármasban haladunk tovább.


Az erdei kisösvényen kanyargunk fölfelé, távvezetéket keresztezünk, és végre kilépünk a mezõre, mellettünk kilátás a Vértestolnán túl húzódó Öreg-Kovács tömbjére, a fák között megbúvó fehér sziklafallal. Szép. És még a Nap is süt ránk, néhány óvatlan pillanatig. Elõttünk fent a Gerecse teteje húzza meg magát szolidan, a piros-fehér TV-toronnyal. Oda sem megyünk fel ma, legfeljebb valamennyire megközelítjük. Átvágunk a vadföldön (a szót az itinerbõl vettem), elhagyjuk a kerítések egykori övezetét és visszatérünk a tölgyerdõbe. Természetesen túrákról beszélgetünk, vinatti mesél a brassói többnaposok rendezéseirõl. Jó hallgatni, egyszer jó lenne menni is. Közben megérkezik mellénk Héreg felõl a zöld sáv jelzés, tõlünk jobbra rét, balra bánya, elõttünk hegy. A bányahegyi ponton Balaton szelet jár és lehet vizet tölteni. Idén élek a víztöltés lehetõségével, fél bögrényit iszom a helyszínen. A csokit sem felejtem el. Ha jól rakom össze az eseményeket, a neveket és az elõzõ beszámolót, akkor itt érjük ma elõször és utoljára utol Sára és atomcat duóját. Bányahegyen sem tartunk hosszú pihenõt, röviddel a megállás után elindulunk a Gerecse-tetõt hosszan kerülõ ívre, sûrû erdõ kísér, vegyesen tölgyek és bükkök és hársak. Átvágunk egy szélesebb irtáson, az egyértelmûnek látszó csapás trükkösen bevisz a fakitermelés területére, még jó, hogy elég hamar vissza lehet botorkálni a sáros, de legalább akadálytalan eredeti szekérútra. Kaledit lassacskán hátramarad, vinattival ketten ballagunk tovább. Mellettünk kisvasúti töltés, ezúttal lemaradok az egykori híd két támpillérérõl. Eltér a kék háromszög jelzés a hegytetõ felé, késõbb a kék kereszt Tardos felé. A kéknek ezt a kis szakaszát augusztusban, a Lábatlan túra napján volt szerencsénk bejárni Kerek repkénnyel, amikor pontõri helyünkrõl igyekeztünk le Tardosra – az idõjárási körülmények meglepõen hasonlóak voltak a mostanihoz. Feloldalazunk a Sandl-hársig, mohás kövek, szürke kérgû fák kísérnek, ahogy a csúszós avaron baktatunk. A vén hárstól lejtmenetre vált alattunk a jelzett út, elérjük az üdülõt és a keskeny, csúszós ösvényt, amely levezet a sziklák között Pusztamarót környékére. Ezúttal itt nem állunk meg, elhaladunk az emlékmû mellett. A tábornál mozgást látok, talán gyerekek szaladgálnak. Egyenletesen, kényelmesen lépdelve megyünk tovább, kerítéskapuhoz érkezünk, az egykori lelógatott fadarabokból álló függönynek csak maradványai láthatóak. Van helyettük fémkapu, a túrára kinyitva. Völgyet kerülünk, a végében megint eltérünk rosszfelé, ezúttal nagyjából hetven méter után korrigálunk. Ilyen félretérések elõfordulnak ma, mentségünkre szóljon, hogy ezúttal éppen intenzív beszélgetést folytattunk különbözõ kajákról. A távvezeték nyiladékában lefelé, majd kicsit fel, majd megint lefelé trappolva érjük el a Bika-völgyet a bajóti országúttal és a hotdogmen-féle etetõponttal.


A kapott hot-dog nagyon jó, olyan jó, hogy gyorsan veszek belõle még egyet, valamint kihasználom a teavásárlási lehetõséget is. Ez egy elég jól elhelyezett etetõpont, bár, aki itt jóllakik, az vélhetõen kisebb mértékben járul hozzá Mogyorósbányán a fogyasztáshoz. Miközben a padka mellett eszegetek, figyelem a többi túrázót, ki fárad látványosan, ki nem, és ki az, aki látványosan palástolni próbálja, hogy õ most nagyon elcsoffadt. Mindenre van példa, és még alig több, mint negyven kilométernél tartunk. Más figyelnivaló is van, mégpedig az áthaladó autósok arca. Egy hotdogos stand egy mellékúton, körülötte egy csomó emberrel – meglepõ látvány minden arrajáró számára. Egy nagyobb teherautó sofõrje annyira lelassít, hogy szinte várom, hogy félreálljon és õ is bevásároljon. Tanker007-ékkel váltjuk egymást, õk érkeznek, mi indulunk. A következõ dombtetõrõl visszatekintve szép a kilátás a Gerecse központi tömbjére és a közelebbi kõbányákra. Átoldalgunk az erdõfolton, nyílt területre, szántó szélére érkezünk, kaledit utolér, innen Mogyorósbányáig ismét hárman haladunk együtt. Balra elõttünk az Öreg-kõ emelkedik a környék fölé, ha pedig kelet felé tekintünk, a Nagy-Gete mögött kivehetõ a Pilis hosszú, távoli háta. Latolgatom, mennyi esélyünk lehet arra, hogy éjszakára leszáll a köd, de nem tudok értelmes következtetést levonni. Vagy lesz köd, vagy nem. Átsétálunk Péliföldszentkereszten, elhagyjuk a Kéktúrát és átvágunk a térkép szerint Látó-hegynek nevezett hupli felé. A sötétedés lassan kúszik ránk fentrõl, az újra sûrûsödõ felhõzet még elõrébb is hozza az estét. Felmászunk egy második dombra, a kék kereszt emlékezetesen trükkös elágazásába. A helyes irányt számos, fényvisszaverõ bevonattal ellátott szalag jelöli. Észak felé kanyarodunk, elõttünk Mogyorósbánya házai, fényei terülnek el. Leérünk a központba, irány a Kakukk vendéglõ. Búcsút veszünk az innen tovább busszal közlekedõ kaledittõl, leülünk a kocsmában. Pohár tea és szeletelt paprikával bõvített zsíroskenyér az ellátmány, mindkettõt hasznosítom – a kenyeret fõleg a sópótlás miatt. Megérkezik tanker007 és Miklós, közülük tanker007 az Iszi 50 résztvevõjeként itt célba ért, Miklós pedig majd jön tovább, még Dorogon találkozunk. Rövid, beszélgetõs pihenõt követõen indulunk tovább vinattival, a lámpát elõkészítem, a láthatósági mellényemet viszont otthon felejtettem, legalább nem kopik el.


Éppen telefonon értekezek menetrendrõl és buszokról Kerek repkénnyel, amikor Mogyorósbánya utcáin szembõl érkezik suvlaj, -rafter- és CsST triója. Suvlajtól kapok egy szelet csokit, köszönöm! Még megállunk vizet tölteni a közkútnál, aztán megcélozzuk a hosszú kaptatót a Kõsziklára. A monoton emelkedõ tetejénél csatlakozik vissza a Mogyorósbánya elõtt elvált K+, ezúttal talán már nem tévesztette el senki. A szeles tetõrõl továbbhaladva igen impozáns kilátás tárul elénk a nyílt domboldalon: elõttünk-alattunk Tát, Tokod, Tokodaltáró fényei látszanak, és a távolban Esztergomé, mellettük északra sötét sávot alkot a Duna fõ- és mellékágaival. A túlparton pedig Párkányt látni, kivehetõek a papírgyár kéményei. Fantasztikus látvány. Közben leóvatoskodunk a vízmosásnyi csapáson, egy helyen el is vétjük az utat, de még idõben megfordulunk és visszamegyünk az utolsó látott jelzésig. Immár a helyes úton érkezünk le a tokodi pincékhez. Több benézett kanyar már nem lesz a túrán. Lesétálunk a kertek között az országútig, a keresztezõdés tele van fényvisszaverõ biztonsági objektumokkal. A Tokod-Kolónia felé vezetõ utat választjuk a forgalmasabb táti irány helyett, majd ezt is elhagyjuk a Kis-kõ érintésével a Hegyes-kõre vezetõ utak kedvéért. A környezet figyelésérõl drasztikus váltással kénytelen vagyok áttérni saját állapotom figyelésére, ugyanis minden elõzmény nélkül elkezd vérezni az orrom. Ezt most miért? - teszem fel a merõben fölösleges kérdést. Közben zsebkendõmmel próbálom megakadályozni, hogy Dorogra olyan véres kabátban érkezzek, mintha egy kis költségvetésû horrorfilm eltévedt szereplõje lennék. Eszembe jut, hogy orrvérzéskor jót tesz, ha vizes borogatást teszek a tarkómra, ennek szellemében sikerül a pulóverem nyakán keresztül a hátamra juttatni jó deciliternyi vizet a palackomból. Utána az is eszembe jut, hogy a kezemben hordott túrabotok fémbõl lévén jó hõvezetõ tulajdonsággal rendelkeznek, ráadásul eléggé hidegek is. Tarkóra veszem a botokat, figyelve, hogy a hegyes végük felõl ne nagyon lehessen megpróbálni az elõzést, a másik oldalamon viszont elég hely maradjon ugyanerre. A módszer valamennyire beválik, a vérzés kezd csillapodni. Közben feltûnik, hogy sikeresen vesszük a Kis-kõ, majd a Hegyes-kõ jelentette akadályt, utóbbit megkerüljük, utána a Kéktúrát ismét elhagyjuk. Elõttünk a Nagy-Gete, néha fények villannak a tetõn és a hegyoldalban. Ott fent lenne jó lenni.


A jelzett letérésnél elhagyjuk a szántás szélén haladó utat, hogy ugyanennek a szántásnak egy másik szélén mehessünk tovább. A szántásokat követõ meredek, vízmosta lejtõ szerencsére homokos talajon található, és alig csúszik. Leérve visszacsatlakozunk az OKT-ra és nekivágunk a Nagy-Gete két, jól elkülöníthetõ szakaszra váló megmászásának: az elsõ szakasz az Öreg-kõig – a Gerecse északi részén nem bonyolították túl a névadást – tart, a második meg onnan a csúcsig. Szépen, kényelmesen, de megállás nélkül felsétálunk a tetõig, közben eszembe jut a Csolnok Ring túra, ahol a szerpentines szakaszon lefelé ereszkedtünk. Az kényelmesebb volt. Fent Oczal és Reckeb pontõrködnek, ezt speciel a vonatkozó index topik zugolvasójaként tudom csak. Kérek vinattitól három kötõjel öt perc pihenõt, hogy kirázzam a cipõimbõl a talpam alá szorult törmeléket. Végrehajtom a cipõbelsõ-tisztítást, és már mehetünk is tovább. A tetõrõl közel tökéletes kilátás nyílik, már tényleg csak a csillagos égboltot lehet hiányolni. Továbbhaladva is panoráma-jellegû úton megyünk egy darabig a Getén, dél felé tekintve Csolnok, Annavölgy, Sárisáp fényeit látjuk. Elõttünk pedig a Pilis immár hangsúlyos tömbje bukkan fel egy pillanatra, felette halvány-narancsszín ég jelzi a fõváros közelségét. Újra telefonál Kerek repkény, aki vállalta a kényelmetlen Volvózást és megérkezett Dorogra. A kocsmából Sára üdvözletét közvetíti vinatti felé. Átadom a két lépcsõben érkezett üzenetet. A dorogi idõtorzító még mindig mûködik, mert marha messzinek érzem az odaérkezésünk várható idõpontját. A valóság szerencsére megengedõbb, az elõzõ ellenõrzõpontra érkezéshez képest egy órán belül lent vagyunk a Molnár sörözõben. Addig viszont nem sok említésre érdemes dolog történik, menetelünk mélán a sötétben, figyelve az út néhány hirtelen irányváltására. A kocsmába érkezve elintézzük az igazolást és leülünk Kerek repkényhez, aki a forralt bort épp jókor kérte ki hármónknak. Elforraltborozunk egy darabig, számomra ez a lélektani féltáv, az utolsó fedett és fûtött lehetõség a pihenésre – valamint az utolsó igazán logikus lehetõség a kiszállásra. Fél órácskányi pihenést követõen indulunk tovább Dorogról.


Átvágunk a városon, visszatérünk a Kéktúra útvonalára. Egy nagyobb csapat bulizóból egy lány azt kérdezi, hogy mennyi van még hátra. A kapott információval, miszerint alig negyven kilométer, láthatóan nem tud mit kezdeni. (Ha azt mondtam volna, hogy húsz, vagy azt, hogy száznegyven, azzal ugyanúgy nem lett volna elõrébb.) A homokos ösvényen átsétálunk Kesztölc szélére, az országúton kék villogókat látunk Esztergom felõl közeledni, a hozzájuk tartozó tûzoltóautókat már a faluból visszanézve figyelhetjük meg. Végigballagunk Kesztölcön, a kocsmánál depózó társaságot nézünk elõször pontõröknek, de õk nem azok. Elhagyjuk a magáncélú frissítõpontot, és ezzel együtt a települést is. A következõ lakott település, amelyet megközelítünk, Csobánka lesz, addig végig kell gyalogolni azon a nagy, sötét tömbön, ami elõttünk tornyosul, fenyegetõ-fehér sziklafalai sápadtan verik vissza a közvilágítás és a felhõk mögül átsejlõ félhold szórt fényét. A Kétágú-hegy alatt találjuk a Petró-házaspár ellenõrzõpontját. Innen bélyegzés és pár mondat beszélgetés után indulunk neki a hegynek. Tavaly sokkal rosszabbul esett az emelkedõ, már a Kétágú-hegy nyergéig is, pláne az onnan bedurvuló folytatás. Erre most külön készültem fejben, és néhány szusszanós megállót beiktatva sikerül felküzdeni magamat különösebb megrázkódtatás nélkül. Kerek repkény vontatóként állandó sebességet vesz fel elöl, és kialakul a sor, amelyet sokáig alkotunk hárman: Repkény valahol elöl halad úgy, hogy nem hagyom látóhatáron kívül érni a hátizsákját, mögöttem pedig vinatti jön. Nem rossz, hogy így estefelé egyedül maradtam önmagammal, mert legalább csak a saját morálomat rombolom az ilyenkor szokásos mentális mélypontomban. Átalakul az idõ- és a távolságérzetem; akármennyire jól vontat elöl Repkény, nem érzem, hogy haladnánk; mindig a következõ távoli kanyar utánra teszem a Pilis-nyerget; elkezdek vélt problémákat túlgondolni. Utolérünk valakit, aki a Szakó-nyereghez mért távolság felõl érdeklõdik. Lehet, hogy lélekben még a Piros 85-ön van? Vagy a Szántói-nyeregre gondolhat? Pár mondatot váltunk, majd elhagyjuk õt, megint jön a viszonylagos egyedüllét kényelmes, egyben félelmetes élménye. Nem az esti erdõtõl tartok, az már elmúlt régen, hanem a saját társaságomtól. Aztán szerencsére ennek vége szakad, meglátom az illusztris helyszínt, az emlékmû fehér sziluettjét, ahogy valaki elöl megvilágítja. Fent vagyunk a Pilis-nyeregben, kódot írunk, leülünk pihenni. Repkény csokival kínál, vinatti banánnal, én pedig a teás termoszt ásom elõ a hátizsákból. A közérzetemen, ha mérni lehetne, több nagyságrendnyi javulást tapasztalhatna a mérõmûszer kezelõje.


Elõttünk van még azonban a Pilis oldala. Egy meredek, de rövid kapaszkodó és egy enyhe, hosszan elhúzódó emelkedõs szakasz következik. Az elsõt hamar letudjuk: fent tábla tájékoztat tévesen arról, hogy a zöld sáv a Pilis-tetõ felé vezet. Most már értem, miért írja egy csomó Kinizsi Százas beszámoló, hogy a Pilis tetején voltak, pedig nem is (hacsak nagyon el nem tévedtek). Rátérünk a kényelmes hegyoldali útra, az egész túrán itt érzem a leghidegebbnek a levegõt, ugyanakkor nem tudok túlságosan jól haladni ahhoz, hogy helyreálljon a hõkomfortom. Sebaj. A szerpentinek elõtti réten Repkénnyel megállunk pár pillanatra, megvárjuk vinattit, együtt indulunk el lefelé. A kilátás innen fentrõl éjszaka talán sokkal megkapóbb, mint nappal: elõttünk a távolban Budapest végtelen méretû tömege húzódik, sárgára festi felette a felhõket a köz- és egyéb világítás. A Nagy-Kevély, mint óriási, fekete Gauss-görbe takar ki a város fényeibõl egy darabot. Valamivel odébb, dél felé fordulva Pilisvörösvár és Pilisszentiván látható, mögöttük a Budai-hegyek vonulatával. Látni a Hármashatár-hegy adótornyainak a piros pöttyökkel világító csoportját, tõlük nyugatra a Nagy-Szénás felé vezetõ gerinc nyúlik el feketén. Mellettünk az egyik oldalon Pilisszentkereszt, a másik oldalon Pilisszántó fényei húzódnak, felismerhetõ, melyik utca régebbi, és melyik származik újabb kori felparcellázásból. Fehér és sárga pöttyök sorakoznak kanyarogva és egyenes vonalakban.Nincs az a fénykép, amely visszaadná ezt a hangulatot. Ennek ellenére megpróbálok valamit kihozni a helyzetbõl, de az, hogy nincs állványom (és megfelelõ gépem és nem is értek a fotózáshoz), sokat ront az eredményen. Mellettünk olsen sétál tova, csak a hangsúlyozásán hallatszik némi fáradtság, mert amúgy elég gyorsan riposztol vinattinak. Gyorsabban, mint én, amikor friss vagyok. A lekanyargás során még nézzük egy kicsit a csodálatos-szép kilátást, amíg lehetõség nyílik rá, mert rövidesen leérünk a László-kúpjához – ez most nem gyógyászati fogalom, inkább geometriai. Elhagyjuk a szerpentinezõ utat, köves úton botladozunk a Szántói-nyeregbe. Annyi baj legyen tavalyi, príma videója találó címet visel, Rocky road to Csillaghegy, még mindig érvényes. Lent kényelmessé válik a haladás, sáros földutat taposunk, majd elérjük az éjszaka felezõpontját, az asciimo által találóan Sistergõ-féle Mennyországnak nevezett ellenõrzõpontot. Lehet tippelni, ha ez a pont nem ebben a formában lenne jelen, akkor mennyivel romlanának a teljesítési statisztikák. Kõrözöttes kenyeret eszek, legalább hármat, meg egy óriási zsömlét is, hozzá boros teát kapunk. Mindkettõ nagyon-nagyon finom. Nem mellesleg le lehet ülni annak, aki fáradt, és az evés-ivás-pihenés háromságra a helyszín kifeszített ponyva alatt terül el, ha esetleg eleredne az esõ. Amíg elpihengetünk, jönnek-mennek a túrázók, Fürész Andi érkezik, és Ottorinót is látom leülni, majd gjeklerék akkortájt érkeznek, amikor mi épp indulunk. Sistergõ tölt egy búcsúbögrényi boros teát Repkénynek, ezt elkortyoljuk indulóban.


Fiatal a hajnal, még kettõ óra sincs, amikor nekivágunk a Hosszú-hegy hosszú, kényelmes meredekségû emelkedõjének. A jelzésekre szerencsére nem kell minden idegszálunkkal figyelni, fényvisszaverõ pöttyök mutatják a követendõ utat. Fent, egy kilátópontnál ismét gyönyörködhetünk a kilátásban, alattunk Pilisszántó alszik békésen. Megállunk két-három pillanatra, hallgatni az éji csendet. Odébb kódot írunk a kódírós helyen, betû és két szám, de nem merem azt tippelni, hogy valami AutoCAD-kiadásra emlékeztet a kombináció. Felírást követõen hosszan botladozva haladunk tovább. Az elõttünk haladó társaságból valaki visszakérdez: „Mögöttetek van valaki, aki tudja, hogy jófelé megyünk-e?” Ezek szerint mi nyilván nem tudjuk, értem. Egyébként teljesen jófelé megyünk, a jelzések és a fényvisszaverõ pöttyök sûrûsége és állapota nem változott a Hosszú-hegy elõttihez képest. Leérünk a lejtõn, szintben közel lapos és irányban közel egyenesen haladó útra válthatnánk, de elõtte még bebóklászunk egy egynyomos, botladozós ösvényre, és csak utána lépünk ki a széles dózerútra. Elválik tõlünk a zöld sáv jelzés, amelyet Kesztölc után kezdtünk követni, helyette azonban visszatér a kék sáv. Ez a Pilis megmászása helyett azóta tett egy méretes kanyart a Budai-hegység felé, és most szembe haladnánk azzal a képzeletbeli túrázóval, aki Kesztölctõl a kéken maradt volna. Ezeken az apróságokon gondolkodom, közben néha visszanézek, és nem látom vinattit. Lemaradt volna? Ennyire? Nem létezik. Nem bizony, de errõl majd késõbb. Felzárkózom Kerek repkényhez, megérkezünk Csobánka határába, majd el is hagyjuk a települést a Kevély alatt eltérve az eddigi egyenesrõl. A fényvisszaverõ jelek szépen mutatják itt is a helyes irányt, nehogy valaki bekeverjen a kõbánya felé. A Kevély-nyeregre megint megszenvedem a feljutást, erre már kevésbé készültem fel fejben. A terepviszonyok sem segítenek sokat, a vékony sárrétegen minduntalan megcsúszok, mégis örülök, hogy ezt a részt még az esõ elõtt letudjuk. A tavaly benézett kanyar idén kijelezve vár, innen már csak pár lépés a nyereg, ahol a pavilonnál Forester õrzi a pontot. Elõkeresem a kávés termoszt – Repkény nem kávézik most – és gumicukrot eszem hozzá, tuti nem egészséges, de legalább jó cukros kombináció. Ezzel végig kell mennem.


A Nagy-Kevélyre a kávézás után nem meglepõ módon könnyedén fellépdelünk. Itt pár perces pihenõt ejtünk meg, nézegetjük az elõttünk elterülõ Budapestet, a könnyen és kevésbé könnyen kivehetõ épületeket, városrészeket figyelve. Szép. Visszatekintve pedig kivehetõ a Pilis tömbje, ahogy uralja az alatta elterülõ vidéket. Elkezdünk lefelé botorkálni, kényelmesen, lassan, óvatosan. Még Repkénynek is maradt bõven tartaléka a Nik 40 szintidejébõl, pláne nekem a százasból, tehát ráérünk lazítani. A kövesebb rész alatt futó érkezik fentrõl, legalábbis azt képzelem, de valójában vinatti érkezik, zergeként ugrálva lefelé. Elmondja, hogy azért nem láthattam a Csobánka melletti hosszú egyenesben, mert lekapcsolt lámpával haladt – igaza van, azon az úton tökéletes láthatósági viszonyok uralkodtak. Újra összeáll a triónk, ennek örömére szolidan elkezd csöpögni az esõ. Ez már nem csak pár pöttynyi víz: amire leérünk az ürömi mûúthoz, egész komoly esõvé növi ki magát. Csoszoghatunk a sáros felszínû úton a Róka-hegyen és környezetében, közben pedig figyelünk, nehogy elvétsük a telkek között trükközõ piros sávot. Egy csaknem benézett kanyartól eltekintve (majdnem lemegyünk valami betonlépcsõn, de aztán gyanússá válik és mégsem) könnyen elnavigálunk fent. A fenyõk között ereszkedõ, meredek lejtõt is megússzuk mindenféle egyensúlyvesztés nélkül, és onnan már csak Csillaghegy házai között kell betocsogni a célba, az immár szakadó esõben. A Sarok kocsmában asciimoék fogadnak, kitûzõ jár és oklevél, továbbá egy pár virsli és egy pohár tea. Leülök, örülök, hogy vége van. Vinatti elmeséli, hogy amikor hazamegy, szór egy kis kádat a parajdi fürdõsóba, majd teleengedi fenyõillatú vízzel. Vagy valami ilyesmi. A hévre várva, majd a héven egy helybéli nõ hüledezését hallgatjuk, és azt, hogy éppen mit kellene csinálnunk ahelyett, hogy hazamegyünk. Ennélfogva Kaszásdûlõnél le is szállunk a motorvonatról (Ottorinóékat otthagyjuk, prédának), és busz-metró-villamos kombinációval intézzük a hazautat, vinattitól az Árpád híd metróállomásnál elbúcsúzva. Szeretnék köszönetet mondani a rendezõknek, különösen a pontõröknek a túráért, a kiváló szervezésért, sistergõnek külön a csodálatos éji frissítõpontért. Köszönöm Kerek repkénynek, vinattinak, tanker007-nek, Miklósnak és mindenkinek, akivel több-kevesebb ideig együtt haladtam, a társaságot. Nagyon sokat jelent, komolyan. Nem tudom, hogy jövõre elmegyek-e az Iszinikre (Repkénynek a Kevély-nyereg emelkedõjén azt mondtam, hogy üssön meg nagyon, ha nevezni akarok, de ezt minden hosszú túrán elmondom és még nem ütött meg... eléggé :)), de ettõl függetlenül mindenkinek szívbõl tudom ajánlani ezt a túrát.


-Kékdroid-


---=== képek a túráról ===---

 
 
Szomor teljesítménytúrák (1956-os emléktúra)Túra éve: 20132013.10.26 19:24:47

Szomor 56


Bögre, sapka. Ezeket felejtem eltenni a nagy kapkodásban, és péntek délután, már a vonaton eszmélek, hogy nincsenek nálam. Másnap, naná, mindkettõ hiányozni fog. A Magyarország vasúti földrajzával valamennyire is tisztában lévõ Olvasó talán már felkapta a fejét, hiszen Szomorra nem vezet vasútvonal, és nem is vezetett sosem.[forrás?] A sajátos logisztikával a munkanap délutáni csúcsforgalmat igyekszem kikerülni, Bicskéig személyvonatot, onnan pedig a Balatonfüred – Esztergom buszjáratot igénybevéve a Zsámbéki-medence King Kongjai helyett. A vonaton Bicske alsó után épp a holmimat szedem össze, amikor az egyik ülésrõl CsST sporttárs köszön rám. Teljesítménytúrázók... teljesítménytúrázók mindenütt. :) Bicskén alkalmam adódik sétálni egyet, megnézem magamnak az impozáns templomot – amely éppen állványok mögött rejtõzik –, majd a Mûszaki áruház fedõnevû, központi fekvésû buszmegállóban ücsörögve kivárom a buszt, amely a naplemente sejtelmes fényei mellett Szomorra szállít. „Üdvözöljük Szomoron” - hirdeti a kõbõl rakott felirat a Kakukk-hegyen, nemsokára ideje lesz leszállni az amúgy meglepõen kényelmes Mercedesrõl. A túra honlapjáról elõzetesen kiírtam a tudnivalókat, de elég egy óvatlan pillanatig tanácstalanul néznem a buszról leszállva, egybõl útbaigazítanak. (Mondjuk, ha egy táblára kiírtam volna magamra, hogy „TURISTA”, akkor sem lennék feltûnõbb, elöl-hátul hátizsák, egyik kezemben túrabot, másikban fényképezõgép.) Felsétálok tehát a sportcsarnokhoz, itt egybõl tanker007-be botlok, mint egyik fõrendezõbe. Letelepszem a létezõ legbelsõ helyen a karzaton, majd megvacsorázom, gyorsan megmosakszom, üzenetet váltok a távol lévõ Kerek repkénnyel, végül szép lassan elszenderedek. Lentrõl hangok szûrõdnek fel, Sztancsik Gyurit ismerem fel és Vándor Csillagot, és amikor valahol az alvás és az ébrenlét határára érek, elkezd odakint zuhogni az esõ, erre végül elalszom.


Reggel gyorsan összepakolom a felszerelést, iszom pár korty vizet, lerakom a táskát a csomagmegõrzõs helyen, majd beállok a sorba, valahová a Mezei-házaspár környékére. Amikor sorra kerülök, az elõzetes regisztrációnak köszönhetõen csak fizetni kell és bemondani a nevem, erre máris egy itinert nyomnak a kezembe. Lássuk: adatok távról és szintrõl, nagy térkép, szintmetszet, útleírás, nevezetességek. Szépen összerakott papírcsomag. Elindulok, rögtön szalagok irányítanak végig Szomoron – a szalagozás az egész útvonalra jellemzõ lesz, jelzett útból kevés van errefelé, és a jelzések állapota sem mindenütt jó. A szalagoké viszont igen. Az iskola kerítése mellett ismerõs hang köszön rám, bajnai érkezik nagy lendülettel, egyedül. Kiballagok a közvilágítás hatáskörébõl, egynyomos ösvény vezet a Kakukk-hegy tetejére, közben kálvária keresztjeit hagyom el. A Hold fénye világít, lámpát direkt nem hoztam, rövidesen úgyis kivilágosodik. A tetõn méretes csúcskõ áll, ahogy körülnézek, sötét még a láthatár, de a fõ hegyvonulatok körvonalai így is kivehetõek. Lefelé a szalagok halványan csillannak a szórt fényben, de ez éppen elég most. Meredek, trükkös, enyhén csúszós lejtõ vezet a Kakukk-hegy alá, néhol szûk ösvényen haladok, össze is szedek a ruházatommal néhány tapadós termést, amelyek aztán késõbb okoznak enyhe meglepetést. A kanyargást az Anyácsai-tó felé vezetõ egyenes földút váltja fel, a lejtõkön alibifutó-üzemmódba kapcsolva bele-belekocogok, mert éppen jólesik. Az úttal párhuzamosan csermely csorog, a tó lefolyásaként. Iránytörést érek el, korrekt táblázás mutatja a követendõ utat, szembõl terepjáró érkezik, rámvillant, és csak késõbb esik le, hogy valószínûleg a rendezõk voltak. Valamivel odébb, a növényzet sûrûsödése jelzi elõre, hogy rövidesen megérkezem az Anyácsai-tóhoz, és jól tippelek. Tábla hirdeti, hogy mit nem szabad: hangoskodni, lármázni és compót elvinni. Ezt éppen be tudom tartani. Kerülõre indulok, a tóparton találom az elsõ pont három õrét, akiktõl egy szem pogácsát kapok, valamint bélyegzést és jókívánságokat az útra.


A tóparti kényelmes sétautat rögtön szántásra kell váltani, elbotladozom hát a csoffatag útszakaszon, de ez csak egész rövid szakasznak bizonyul, átlábalok egy raklapokból épített kis hídon, felsétálok egy dombhátra, és máris újabb egyenes áll elõttem. Lassan világosodik, a mögöttem haladó kettõs már lekapcsolta a lámpát, és egyre színesebbé válnak az erdõk, amelyek közelebb vagy távolabb látszanak. Határozottabb földútra váltom a kevésbé határozott földutat, a mellettem húzódó dombháton vezetõ majdani útvonallal szinte párhuzamosan haladok. Körbenézve a láthatáron hegyek látszanak: közelebb a már megismert Kakukk-hegy, távolabb a Gerecse tömbje tûnik fel idõrõl idõre, még távolabb, visszatekintve pedig a Nagy-Gete jellegzetes alakja rajzolódik ki a láthatáron. Aszfaltutat érek el, a Mányhoz tartozó Jánoshegy (Felsõörs) van az egyik végén, az Õrsi-hegy tetejére épült egykori légvédelmi bázis pedig a másikon. A bázisnál nekünk nincs pontõr, a leírás külön kiemeli, hogy nem kell pecsételni. Sajnos ebben a korai idõpontban bemenni sem lehet még. Az objektumot megkerülõ csapáson haladva azért néhány jellegzetes eszköz kivehetõ a lombon át is. A kerülõút után nyílt, fennsíkszerû terepre érkezem, fantasztikus kilátással minden létezõ irányba: a Budai-hegyek felett húzódó felhõk között átvilágít a kelõ Nap, délen az Etyeki-dombság húzódik, délnyugaton pedig a Vértes távoli vonulata felett kavarog a pára. Lentebb az Árpád-kori templomromra nyílik szép kilátás, mintha két telek között direkt hagytak volna egy kis üres teret erre a célra. Lekanyargok a templom melletti parkolóhoz, ahol javában igyekeznek kinyitni a pontot. Itt torlódik össze egy pillanatra a korán indulók társasága: elõttem eddig Piros Hátizsák túratárs ment, mögöttem pedig Evelynék kettõse futott be. Velük a túra során hol itt, hol ott érjük majd utol egymást. A pontõrök szabadkoznak, hogy még nincs kész a tea, ezért azonban egyáltalán nem lehet hibáztatni õket – mi vagyunk korán. Amíg a soromra várok, végignézem a lenyûgözõ templomromot, talán a legszebb ilyet az országban.


Zsámbékot a táblák szerint a Szent Norbert tanösvényen hagyom el, pincék mellett haladok el, majd mélyutat követek, melyet löszfalak szegélyeznek. Némi kapaszkodást követõen újra fent vagyok a dombháton, és újra találkozom a Peremtúra sárga sáv jelzésével, amelyet nemsokára el is hagyok – vagy párhuzamos ösvényen haladok, vagy a jelzések hiányoznak. Mindegy, a szalagok egyértelmûen mutatják az utat. Kényelmesen sétálok a dombháton, alig akad egy-egy enyhe emelkedõ menet közben. Fenyves kísér hosszasan, néha átszûrõdnek a látnivalók nyugat felé: a Kakukk-hegy, az Anyácsai-tó, a hosszú egyenes, amelyen mintha egy-két túrázót látnék haladni Zsámbék felé. Odébb pontõrök ülnek mûanyag székeken, az Óriások lépcsõjét õrzik, nem mintha bárki el akarná vinni, de ki tudja? Náluk a hosszútáv nem áll meg, köszönünk egymásnak, aztán õk tovább ücsörögnek a kellemes reggeli napsütésben, én pedig letrappolok a lépcsõ fokain. Anyácsapuszta határán haladok el, majd újabb emelkedõ fogad, szántóföldek és az azokat elválasztó erdõsávok között bandukolok. Az emelkedõ tetejérõl elõre tekintve a Gete kéklõ tömbje vigyorog a nem is olyan távolból, míg közelebb nézve éppen a Bab-kúti ellenõrzõpontról induló Evelynéket pillantom meg. Éppen a körpanorámás pontra érkezésemkor ér utol Tinca és Rudi István duója, innentõl egy darabig lelassítanak, de legalábbis egy tempóra állunk be. A pontõrök vízzel és csokival látnak el, utóbbit tekintve legalább ötféle változatból lehet válogatni fejenként egyet. Szántók között hagyjuk el a helyszínt, a kilátás továbbra is pazar, és ha felszállna a láthatáron ülõ pára, még pazarabb lehetne.


Nemsokára elhagyjuk a dombháton fekvõ földeket, leereszkedünk Máriahalompusztára, új és felújított épületek, hidak, miegyéb látható a rancson. A kerítést népes brigád festi, csodálkozva mérnek végig, ahogy elkirándulunk mellettük. Máriahalom már egész közel volna, amikor teszünk egy derékszögû kanyart és eddigi északnyugati irányunkat délnyugatira cseréljük. Átlábalunk a mai nap második raklaphídján és felfelé sétálunk tovább a Szilva-völgyben. Még egy derékszögû kanyarral a korábbi irányra térünk vissza, és rövidesen a Máriahalom-Szomor összeköttetést biztosító kis útra érkezünk. Ezen érjük el Máriahalom legszélének is a szélét, de rögtön el is távolodunk az apró településtõl, majd megcélzunk egy dombsort, amelynek a végén kilátó- és ellenõrzõponttal kecsegtetnek. A kilátópont megjelölés mondjuk szinte minden kopárabb dombtetõre igaz széles e környéken, a különbséget az jelenti, hogy a méretesebb látnivalók mindig más szögbõl láthatóak, illetve néha fel-felbukkan egy újabb földtani érdekesség. Mielõtt felérnénk a tetõre, szembõl érkeznek a pontot keresõ Evelynék, de visszafordítódnak általunk és együtt sétálunk fel a tengerszint feletti 251 méteres magasságba. A pont tegnap este megismert õrei másfél méterrel az imént említett szint alatt, szélvédett helyszínen vertek tábort, vízzel, pálinkával és almával javíthatjuk tovább közérzetünket. Kinézek a nagybetûs kilátóhelyre is, keleten a Pilis hosszú vonulatát szuszakolhatom be egy gyengén sikerült fényképbe, északnyugatra a késõbb érintendõ epöli sziklák látszanak, nyugatra pedig, micsoda meglepetés, a Gerecse. A szétnézõs megálló után elkocogunk a domboldalban.


A jórészt lejtõs út végén az Epöl-Máriahalom országútra érkezünk le, a forgalom mértékét jelzi, hogy a térkép szerint naponta egyszer jár erre busz. A falu szélén tábla üdvözöl Kirwán, a tábla mögött lebegõ szalag pedig jelzi, hogy látogatásunk igencsak kurtára sikerül. Völgyben, újabb friss szántás mellett haladunk tovább, szembõl apuka jön két kisgyerekkel, fát szedtek valahol. Apuka kérdést tesz fel – miért itt vagyunk és miért nem Pesten. A hangsúlyból és hangnembõl ítélve már megvolt a napi alapozás, vagyis kész csoda, hogy még nagyjából egyenesen tud járni. Nem nevetünk, legalábbis nem egybõl, mert a fejsze mégiscsak az õ kezében lóbáltatik. Völgybéli utunk során szép lassan azt veszem észre, hogy kezdem gyengének érezni magam, és a völgybõl való kikapaszkodáskor kezdek leszakadni a Rudi-Tinca duóról, ez a dombtetõre teljesedik ki. Át kell lendülni egy következõ völgyön, ezen a második dombháton már szépen sorolhatom az elõttem haladókat: Tincáék dobbantottak és beléptek a hipertérbe, mögöttük Evelynék suhannak, mögöttem pedig futó kettõs érkeznek, õk a térképen is jelzett gémeskút környékén elõznek. Nem sokkal utánuk érkezik Fridman, ha jól emlékszem, a mai napon az övé lesz a legjobb idõ. Ballagok tovább, egyre közelebb érek a Babály-szikla alá, a mai egyik hegyi hajrá kezdetéhez, rövid távon sok szint, ilyet végül is láttam már, másutt, máskor. Szépen felaraszolok az egyre szelesebb kapaszkodón, kopár, csontfehér sziklák fogadnak, és csúcskõ, és önkiszolgáló ellenõrzõpont postairónnal. Nosza, önkiszolgálok, egy betû, egy szám, két szín, adjuk meg a módját. A kilátás szép (Öreg-kõ, Gerecse, Gete, Pilis, nagyon halványan pedig a Börzsöny), a falu elõttem, a szél jólesõen hût a napsütésben. Ledöcögök.


Nagy ívben kerüli az útvonal az imént megmászott sziklakettõst, mindenféle szögbõl megbámulhatja, aki akarja. A kerülõ végén a ma már érintett máriahalmi úton érkezek Epölre – a települést nem egy fanatikus, de angolul kevéssé tudó Steve Jobs-rajongó nevezte így el (Apple), a név a régi Epely alakból formálódott át. Még egy futó suhan el mellettem, majd elérem a Vadvirág Presszót, itt a három pontõrlány bélyegzéssel és kajajeggyel lát el. Bent a jegy átnyújtásával egyidejûleg jelzem az igényemet egy korsó kólára és egy kávéra, a vércukrom szintje valahol a padló környékén pihenget, és ez számomra nem kedves állapot. A napi betevõ koffein mellé a túra szolgáltatásaképp kapok egy pár jobbfajta virslit és az asztalnál ülõ futóval közösen egy egész kancsó teát. Mialatt próbálom összekapni magam, befut és tovább is áll Barta úr és még egy-két futó, valamint a korábban piros hátizsákosként említett, mostanra Kinizsis pólóssá átlényegült túratárs is. A jólesõ frissítés után továbbállok és rövidesen érezni kezdem az elfogyasztott étel-ital jótékony hatását. Epölrõl újabb meredek kaptató vezet ki, a szintábra szerint csak egy kicsit lankásabb, mint az iménti sziklás part. A valóságban valahogy mégis kényelmesebbnek érzem, talán azért is, mert hosszú idõ után újra erdõs, kényelmes ösvényen haladhatok. Nem is telik el sok idõ, és az Õr-hegy tetején találom magam, magas kereszt áll a csúcson, rajta Bajna felé latin felirat: „In hoc signo vinces”. (Akit érdekel, itt többet megtudhat róla.) A kilátás új eleme Bajna innen nézve meglepõen nagy települése, és a napsütésben vakító fehéren csillogó Sándor Móric-kastély. A tetõn családi piknik zajlik, a résztvevõk: néhány anyuka, sok gyerek. Lefelé meredek csapáson gázolok az avarban, majd széles, szõlõhegyi útra érkezem, ezen térek el Bajna felé. Szõlõbe igyekvõ motoros pöfög el mellettem, intünk egymásnak üdvözlésképpen. Néhány jó kilátású, fényképezésre csábító helyszín mellett megyek el, a fotógép akkuja itt unja el az eddigi „cseréljen elemet” felirat vetítését, és már bekapcsolni sem ad elegendõ energiát. Másik problémával is szembesülök: a bal talpam elejénél szépen fejlõdik egy vízhólyag, és egyre kényelmetlenebbé válik tõle a haladás. Így érkezem meg a következõ pontra, a Donát-házhoz, ami egy közepesen zárva tartó pincét jelez, szép terasszal, padokkal, vidám pontõrökkel. Vizet vedelek, sósropit falok, és közben a két fennálló kellemetlenségbõl egyet megoldok, elemet cserélek a fotógépben. A vízhólyaggal momentán nem óhajtok foglalkozni, a hátralévõ tizenöt kilométert majd kibírom valahogy.


A következõ szakasz, a mai nap harmadik önkiszolgáló pontjáig nagyjából arról szól, hogy hol fasor mentén, hol csak úgy a táblák között menetelek tûzõ napon és erõs szélben. Utóbbi egyfelõl jó, mert legalább nem sülök meg a valószínûtlen októberi hõségben, másfelõl meg nemigen van kedvem nézelõdni, fõleg, amikor szembõl kapom a légáramot. Gesztenyesort érek el, aztán hátat fordítok neki, szántás, szántás, megint kanyar, hátrafordulva a Gerecse-tetõn magasodó TV-torony néz vissza. Szántás, még szántás, erdõ. Huhh. Ez kicsit erõs szakasz volt, de az erdõ a sárgás levélszõnyeggel lélekemelõ hatású. Újra emelkedõ következik, ez az Öreg-Nyulasom, vadászles áll a domb tetején, lent a fûben kódot véd a széltõl két deszkadarab. Lekanyargok a Bajnai útra, ezen közelítem meg Petõfimajort, az épületeket kiszolgáló légtechnikai berendezések zúgását még a szélben is messzirõl hallani. Mögülem futók érkeznek, Dolgos György és Varjas András, pár mondatot váltunk, aztán tovakocognak. Petõfimajornál újra aszfaltutat érek el, és szomorúan szembesülök a ténnyel, hogy Gyarmatpusztáig, és kis erdei szakaszt leszámítva majdnem a célig aszfaltot fogok taposni. A vízhólyag miatt ordítani tudnék, de felidézem, hogy az elbeszélések szerint a Szomor túrákon többnyire nem ilyen késõ nyári körülmények uralkodnak, hanem esõ, köd és sár, és olyankor azért fene jól tud esni pár kilométernyi aszfaltút. Összeszorítom a fogaimat, és legalább a lejtõn megpróbálok kocogni, hogy legalább gyorsan essek túl a maradékon. Gyarmatpusztán egyenruhás pontõr fogad, mesél egy kicsit a hely történetérõl, a kastélyról, aztán váltunk néhány szót a túrázásról is. Közben teával és vízzel kínál, a teát meghagyom a késõn érkezõknek, vizet viszont bármilyen mennyiségben meg tudnék inni. Szerény három-négy deci után megállok, ennyivel, és a nálam lötyögõ kevés maradékkal már kibírom a célig.


A rövid pihenõt követõen felsétálok a Sándor-család mauzóleumát rejtõ kápolnához, majd még egy kicsit fentebb, a Gyermelyt Gyarmatpusztától elválasztó Szõlõhegyre, a nagybetû nem véletlen, mert tényleg így hívják. A takaros pincék között elhaladva hamar szembesülök azzal, hogy a hegyi utakat részben leaszfaltozták, de egy lejtõ erejéig a szalagok visszatérítenek egy földes ösvényre. Gyermelyen végigsétálok, követem a szalagokat a szinte néptelen utcákon át. Az egyik ház elõtt egy srác távirányítós versenyautóval tesz néhány próbakört, éles hangon visítva rohangál a méreten aluli jármû fel és alá az utcán. Vicces. Aztán szépen kikanyargok Gyermelyrõl, emelkedõ vezet dombtetõre, a tetõn kereszt áll egy magányos fa alatt, valamint odébb különös képzõdményt láthatok: gázvezeték kompresszorállomása mellé települt pihenõhelyet, padokkal, facsemetével. A kilátás a tetõrõl valóban szép, de ennél már csak a hévízi alállomás melletti üdülõ van abszurdabb helyen. Lesétálok Szomorra, a lejtõn felbátorodva megint megpróbálok kocogni, de pár tucatnyi méter után abbahagyom. A kinézett, 15:49-es buszt így is elérhetem kényelmesen, a célban való molyolást, átöltözést is beleszámítva. A kis templom mellett felsétálok, néhány teljesítõ szembõl, már a cél felõl érkezik. A reggel megismert utcán ballagok be a célba, rövid sorállás után kapok célidõt és célbélyegzést, majd minden további sorállás nélkül mehetek az 56-os távnak dedikált asztalhoz, szép kitûzõ és oklevél a jutalmam. Köszönöm ezúton is a rendezõk munkáját, kiváló túrát alkottak nekünk. Köszönöm továbbá mindenkinek a társaságot, akivel azon a néhány rövid szakaszon együtt haladtam. A célban kapott ellátmányt eszegetve beszélgetek egy kicsit tanker007-tel, majd, mivel közeledik a busz indulásának az idõpontja, összeszedem a csomagomat, felmálházom magam és lesétálok a buszmegállóba. A 785-ös vonalon közlekedõ járat telítettsége érkezõben sem csekély, és itt, Szomoron éppen meg is telik – legalábbis az ülõhelyek elfogynak, amire felszállok. Ezt látva – tanker007 ötletét szem elõtt tartva – csak Zsámbékig veszek jegyet, ott leszállok, és egy másik, jóval szellõsebb King Longon jutok el a Széna téri buszállomásra. Az út eseménytelenül telik, fáradtan, de jókedvûen ücsörgök az amúgy kifejezetten kényelmetlen ülésen. A városi közlekedés során adódik még néhány kényelmetlen helyzet, de ez már fel sem tûnik, lélekben még mindig ott kószálok a Gerecsében.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Csolnok RingTúra éve: 20132013.10.26 19:14:26

Csolnok Ring 20


Ködbe vész a pilisi kilátás a körülöttünk magasodó hegyek alatt, ahogy a 10-es úton északnyugat felé oson a Volánbusz fél hetes indulású járata. A tiszta, de meglehetõsen kényelmetlen Volvóra 7-15 fõ között változó létszámú utas kíváncsi. Vasárnap, kora reggel nem is számítottam sokkal többre. Dorogon, a Puskin utca megállóhelyen – a sofõr meglepetésére, mert a jegyünk szerintem a központig szólt – hárman szállunk le: egy túratársnõ, Kerek repkény és én. A helyi teszkóban sajnos nincs hozzáférés kávéhoz, sem helyi fõzésû, sem automatás formában, így elmarad a reggeli rituálé – ismétlése. Háromnegyed nyolckor a városközpont felõl felbukkan egy egyszerû, fehér színû busz, méghozzá egy egész újszerû Setra, „Csolnok Ring / <mai dátum>” iránytáblával. Felszállunk, a háromfõs kezdeti utasterhelést a boltból kilépõ Lipák úrék, majd a következõ pesti busszal érkezõ Kovács Károly és még egy túratárs növelik. Hétõnkkel gördül át a busz a szomszédos Csolnokra, másfél sávnyi keskenységû, nehezen belátható kanyarral tarkított országúton. A rajtnál hosszú sor fogad – a szokásos soroknál jóval hosszabb – itt eleinte bénán téblábolunk, mint akik reggel még néptáncversenyre indultak, és csak véletlen lyukadtak ki egy teljesítménytúra rajthelyén. Valahogy odakerülünk egy asztalhoz, itt találjuk a nevezési lapokat. Nem véletlen nyomtatták duplán ezeket: kettõt kell ugyanis kitölteni, egy példány a nevezõnél marad, egy a rendezõknél. Még most sem vagyok biztos benne, hogy értem. Váltunk pár szót az épp induló Lestatékkal, akik a sorállás várható idõtartamát fél órára tartják. Ez bejön, és ha nem lép elénk a semmibõl a terepszínû ruhás ember négy-öt nevezési lappal a kezében, akkor rövidebb is lehetne. Találkozunk még R.Gellértékkel, de a nevezési folyamat lezajlása után elvesztem õket szem elõl. A hosszúra nyúló rajtolás végén számmal-rajtidõvel ellátott nevezési lappal, valamint egy itinerrel válunk gazdagabbá. Elõbbi a szokásos személyes adataimra emlékeztet, utóbbi pedig az ellenõrzõpontok listáját sorolja, pontonként két üres igazolóhellyel. A tájékozódást térkép segíti, ilyet sem kaptam még soha teljesítménytúrán: földhivatali alaptérkép lehet, apró helyrajzi számokkal, és berajzolt útvonallal. El ne felejtsem: egyedi, Csolnok címerével felmatricázott bögrét is kapunk. Ennyi bevezetés után kezdjük el a túrát.


A Szent István parkból indulva szalagozás mentén, rögtön fölfelé indulunk el, a lehetõ legrövidebb úton ki Csolnokról. Már a buszból is feltûnt, mekkora elképesztõ mennyiségû szalaggal csökkentették a rendezõk az eltévedés lehetõségét. Az országút által elért tetõnél balra lent az egykori homokvasút alagútjának a lezárt bejáratát látjuk, elõttünk agyonszalagozott letérés irányít az erdõ felé. Az út kanyarulatánál mellényes önkéntes segíti a tájékozódást autósnak, gyalogosnak egyaránt. Rövid, egynyomos kaptató után kiszélesedõ ösvényen ballagunk, jellemzõen észak-északnyugati irányban. Mellettünk Csolnok utcái húzódnak, körülöttünk az õszi erdõ sütkérezik a pára által tompított reggeli napfényben. Elõttünk-mögöttünk túrázók túráznak, többségük talán most elõször jött ilyen rendezvényre. Fák között, majd cserjés-ligetes úton haladunk tovább, majd a Henrik-hegy tetején egy kicsivel túl a bokrok is elfogynak: a füves kilátóhelyen találjuk az elsõ pont õreit. Irdatlan mennyiségû vízzel készültek, ebbõl egy kisbögrényit iszunk ketten, mert mi meg irdatlan mennyiségû saját készlettel készültünk, és nem szeretném mindet végigcipelni. Az igazolás folyamata során kapunk bélyegzést és aláírást a megfelelõ rovatba, és még a nejlontokba is visszateszik a papírjainkat. Felkészültek, az biztos. Közben a kilátást szemléljük, amely így, párás idõben is lenyûgözõ – tiszta idõben nyilván még sokkal jobb. Elõttünk Dorog terül el, azon túl Esztergom, a hátteret a Pilis ködbe veszõ csúcsai adják. Tisztább idõben még a Börzsöny látványa tenné teljessé a képet. Kicsit közelebb és arrébb nézve a Gete tömbje nyúlik ki az erdõbõl. Arra megyünk tovább.


Meredek, keskeny ösvényen oldalazunk lefelé egy árokig, majd kikapaszkodva az árokból ismerõsnek tûnõ nyiladékot érünk el: a hegyre fel és a hegyrõl le a Kéktúra útvonalát követjük. Így már érthetõ, miért tûnt olyan ismerõsnek. Eszembe is jut, hogy az Iszinik itt van a nyakunkon. Felkapaszkodunk a Getére, majd a Nagy- elõtaggal bõvített változatra. Mellettünk, az úttól és a hegytõl délre, a jóval mélyebben fekvõ földön traktor szántogat. Ugyanitt szép kilátás. A tetõre menet Nagy Lajos csapatát, majd a Bubu-féle társaságot érjük be, lefelé ereszkedve kitárgyaljuk a jelenlegi helyzetet a Stovkák és egyéb túrák frontján. A fenti körülnézést viszont nem hagyjuk ki, lent Tokod és Tát házait látjuk, mögöttük közelebb a Hegyeskõ biztosítja a természetes látnivalót. Az Öreg-kõnek (a bajótinak, nem az itteninek) még látszanak a kopár sziklafalai, de a Gerecsébõl Lent a furmányosan „Gete alja” névre keresztelt ellenõrzõpont fogad, éppen az Öreg-kõ és a Nagy-Gete közötti nyeregben. Pogácsával és vízzel kínálnak, továbbá szöges kirakós játékot lehet játszani, kulcstartóért. A kulcstartó ötletes dolog, ráadásul kifejezetten a túrára készült.


Lassan ellépünk a helyszínrõl Repkénnyel, menet közben alulról nézhetjük végig a hegyoldalt, amely fölött az elõbb jártunk. Erdõsávban, majd szántó, rét szélén haladunk. A térképen szereplõ fogalmak sorát a „Régi vasút” fedõnevû ellenõrzõpont elérése folytatja. A pontõrök itt cukorkával és vízzel kínálnak, azonban a helyi jellegû érdekesség, vagyis a hivatkozott régi vasútnak a nyomait csak erõs odafigyeléssel lehet fellelni. Elsétálunk. A réteken keresztülvágó úton a szalagokat erre a célra levert karókra kötötték, és amikor a rét végén elérjük a soron következõ emelkedõt, az erdõ szélén húzódó susnyást jó négy méter szélességben láthatóan frissen irtották. Sok munka van ebben az útvonalban, meg kell hagyni. Visszanézve a domboldalból a Nagy-Gete oldala fürdik a napfényben. A következõ érintendõ pont a listán Kõbánya-kilátó néven fut, a Gerecse térkép a helyet a talányos Mókus néven ismeri, míg a szomszéd tetõt Magos-hegyként. Elérünk egy kilátópontot, a völgyben alattunk krosszpálya terül el, a láthatár tiszta idõben nyilván messzire húzódik, most a pára miatt kevésbé látjuk a távoli dombokat-hegyeket. A helyi kálvária néhány stációját érintve jutunk át az ellenõrzõpontra, itt csoki és víz az ellátmány. A kilátás Csolnokot és az Iszinik pilisi szakaszának élõ, három dimenziós szintmetszetét mutatja, vagyis a Pilis fõ vonulatát a Kétágú-hegytõl a névadó csúcsig. Ez a látvány szerencsére még elénk kerül néhányszor.


A kilátópontról meredek ösvényen roboghatunk le a falu szélsõ telkeihez, itt átvágunk a sûrûn parcellázott területen (a parcellázottság csak a térképrõl látszik, a valóságban nem igazán), keresztezzük a XII. akna felé vezetõ utat, majd egy szántó szélén haladva érjük el a Dág felé vezetõ országutat. Lovak karámja mellett várnak a pontõrök, a szolgáltatás itt egy szem almát és egy szem keménycukorkát jelent. A cukorkából szerintem járna még repeta is, én a rám esõ egy szemet is felajánlom bárki másnak. Fentebb a karámhoz tartozó lovakkal köthetnénk közelebbi ismeretséget, Repkény fel is ajánlja az almacsutkáját fogyasztásra. A kerítéshez legközelebb álló patás állat él az almacsutka fogyasztásának lehetõségével, talán még örül is. Szépen emelkedik velünk az út, a térkép szerint a Pollus-hegy megmászása van napirenden. Fentrõl ismét szép a kilátás, a Pilis hosszú tömbjében gyönyörködhetünk menet közben. Az út másik oldala felé tekintve pedig Csolnok látszik, és a Kálvária feletti számos siklóernyõs. Közelebb birkanyáj vonul egyik helyrõl a másikra. A szalagok mellett valóságos kordonok is segítik az óvatlan errejárót a tájékozódásban, végül lejutunk a dorogi út hajtûkanyarja felett elhelyezkedõ ellenõrzõpontra, amely a mai nap során az utolsó. Ha nagyon szeretnénk, itt is kaphatnánk vizet, ezt a lehetõséget most kihagyjuk. Egy kis idõre visszatérünk az utcákra, majd a település két része között húzódó régi vasúti töltésre érkezünk meg, ezen jutunk fel a Bányász Múzeumba, amely ezúttal a túra célját jelenti. Rögtön az udvarról elõször nem is akarok bemenni, mindenféle bányavasúti eszközök állnak ugyanis kint, akkus villanymozdony, egy Ganz felsõvezetékes villanygép, egy sor csille és mindenféle szerkezet, beleértve egy valószínûleg nagyvasúti eredetû áramszedõt. Bent a célban kapunk emléklapot, kitûzõt, ellátmányként pedig kakukkfüves ízesítésû teát és zsíroskenyeret. Rövid pihenõt követõen csatlakozunk a múzeumi tárlatvezetésre, ebbõl nem lövök le semmiféle poént, inkább õszintén ajánlom mindenkinek a látogatást. Idõközben beérkezik számos ismerõs, a különbusszal Dorogig már jóval többen megyünk, mint amennyien reggel érkeztünk. A hazautat Jámbor (és Bogyó kutya) társaságában tesszük meg, a reggelihez hasonlóan csekély komfortot biztosító Volvón.


A túráról számos elõnyös dolgot tudok elmondani: ilyen a jól választott útvonal, a láthatóan nagyon kezdõkre kalibrált szalagozás, a bõséges ellátás. A múzeum pedig megkoronázta az egész túrát. A rajtoltatást kell még gördülékenyebbé tenni, és akkor minden rendben lesz. Köszönöm a rendezõknek a túrát, látszott, hogy sok munkájuk fekszik benne, továbbá köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, és mindenkinek, akivel több-kevesebb ideig együtt mentünk.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
MeteorTúra éve: 20132013.09.19 23:35:19

Meteor 50


Hûvösvölgyben már egész szépen pötyög az esõ, amikor leszállunk sokadmagunkkal a hatvanegyes viszonylaton közlekedõ Tátráról. Remélem, ennyiben is hagyja, de ebben természetesen tévedek. Benevezünk a kisvasúti állomás aluljárójánál, a társaságot Kerek repkény mellett Lépéshiba jelenti, akivel a Nagy Átnevezett Téren találkoztunk, s ha már így történt, társasággá is alakultunk. A rajtnál felbukkan kaledit, akivel egy ideig még oda-vissza kerülgetjük egymást, de talán a Hárs-hegyek után már nem látjuk ma egymást. A rövidnek bizonyuló rajtprocedúra után kilépünk a szötymörgésbõl határozottabb fokozatba kapcsoló esõre, elindulunk. Igazán nehezen járható részek a mai túrán nincsenek, leszámítva talán egy-két elsárosodott lejtõt, de errõl majd legyen szó késõbb. A séta a kisvasút vonalával párhuzamosan kezdõdik, majd keresztezünk utat, vasutat, és minden különösebb esemény nélkül felbaktatunk a Nagy-Hárs-hegyre. Erdõ, esõ, örök, ezek a szavak váltogatják egymást a fejemben, bár õszintén szólva, nem néztem ki annyira a sapkám alól, hogy ellenõrizzem az örökerdõ tanösvény táblájának meglétét. Az egyre jobban felbátorodó esõ hatalmas elõnye, hogy a ló- és egyéb darazsak inkább a rajtban feladják a teljesítmény-túrázócsípési szándékaikat. A Nagy-Hárs-hegyen a pontõrök a mérsékelten nyirkos Kaán Károly-kilátó földszintjén pontõrködnek, itt még a papírlapot is át lehet úgy nyújtani, hogy az ne ázzon el, amíg a védõzacskóján kívül tartózkodik. Kilátás helyett nagy szürke esõfelhõt látnánk a felsõ szintrõl is, úgyhogy ma a kilátómászás elmarad. Elhagyjuk a helyszínt, lesétálunk a hegyrõl.


Szépjuhásznénál átkelünk a sínpáron, majd keresztezzük a Budakeszi utat, buszt engednénk menni, de leszállója van, az ügyfél láthatóan az utolsó pillanatban jelezte leszállási szándékát. A következõ látnivaló a János-hegy, Mesdames und gentlemen, erdõbe térünk, felszerpentinezünk. Az úton gyenge vízátfolyások kezdenek feltûnni. Amire felérünk, az esõ már elszántan zuhog, és ha ez nem lenne elég, egy-egy széllökés a nyakunkba zúdít egy kis többletvizet a fákról. A kilátó közvetlen környezetében szerencsére nincsenek fák. Bevesszük magunkat a toronyba, fiatal lányok õrzik a pontot, egy alig recsegõ zsebrádió társaságában. Nem ájpod, nem kihangosított lapostelefon, ilyet is látni még. :) Itt sem töltünk több idõt a minimálisan szükségesnél, a kõépítmény belsejében álló párás, hideg levegõnél jobb a kinti párás, hideg levegõ. Lecsorgunk a hegyoldalban, az épített-erõsített utakkal a parkerdõ-jelleg egyelõre folytatódik. Cseppet sem bánom. János-hegy vasútállomás hegy felõli váltókörzeténél újra találkozunk a Gyermekvasút infrastruktúrájával. Tovább battyogunk lefelé, egészen a Virág-völgyig, ahol a sárga sáv ösvénye elegánsan oldalazva kapaszkodik ki a széles dózerútról. Vizes, zöld alagútban ballagunk fel a Csacsi-réti esõházhoz, itt a következõ ellenõrzõpont. Az igazolásügyi megálló után sietve hagyjuk itt õket is.


Szép lassan átoldalgunk a Budai-hegység déli peremére, mindenféle jelzések váltják egymást. Sárgáról pirosra váltunk, majd piros keresztre. Valami elágazásban bóját pillanthatunk meg, dugókával. Ezt egész biztosan nem nekünk tették ide. A Piktortégla-üregeknél a rendezõséget egy nejlonkabátkába burkolt néni képviseli, kempingszéken. Azon csodálkozom, hogy még nem fagyott ide. Ezen a túrán a pontõröknek tényleg sokkal-sokkal nehezebb, mint nekünk. Mi legalább mozoghatunk. És mozgunk is: a most közelebbrõl nem vizsgált üregek környékérõl kisétálunk a Budaörs feletti nyílt, füves dombhátra. Az esõ pár perces szünetében erõs szél teszi szórakoztatóbbá az elõrehaladást. Aztán az esõ is újra rákezd, a teljes élmény kedvéért. Leérünk egy völgybe, most a Sorrentóhoz nem a fenyõfák között, hanem egy széles, kitaposott úton baktatunk fel. Eleinte legalábbis, mert hamarosan sárga sáv invitál egy ösvénykére, ezen érjük el a jellegzetes sziklacsoportot. A pontõr a kövek menedékébe húzódik, amíg az igazolással foglalkozik, megszemlélem a kihelyezett digitális mindentmérõ készüléket. És elfelejtem, mi minden volt rajta, de azt megjegyzem, hogy az eszköz páratartalmat nem mér.


Oldalazó, sáros csapáson botorkálunk tovább, és eljön az elsõ trükkös, sáros lejtõ. Szerencsére ránézni rosszabb, mint haladni rajta, a bakancs szerencsére meg tud kapaszkodni a nyúlós trutyi felszínén. Lent rendezzük sorainkat. Megyünk, ahogy éppen tudunk. Fentrõl esõ. Oldalról is. Szembõl, minden emelkedõnél víz folyik szembe, érré változik az út. Makkosmária széle felé haladva piros M jelzésre térítene az itiner, ha olvasnánk, de megy a térülés saját kútfõbõl is. Nem kell sok idõ, és azon kapjuk magunkat, hogy a túra névadója, a Meteor-szurdok mélyén haladunk. Sikerül nem elesnem, ennek örvendek. Az ellenõrzõponton esernyõs pontõr bácsi ül egy asztalnál, láthatóan az õ lelkesedése sem verdesi most az eget. Innen pillanatok alatt a nagyszénászugi bekötõúton vagyunk, és a nem túl óvatosan közlekedõ autók farvizén beevickélünk Budakeszire. Közben a szokásos égi menüt kapjuk: esõ, szél. A kisváros fõ buszmegállójánál rövid pihenõt tartunk. Utoljára három éve, éppen ezen a túrán láttam BKV-buszt ilyen csalogatónak, de mint akkor, most is megkeményítem szívemet és elfordítom orcámat a menetrendes tábla felõl. Kifelé indulunk a keskeny utcákon, az autósok még annyira sem figyelnek a kikerülésre, mint általában. Járda híján pedig valahol menni kell. A nafe-féle botelfordítós trükköt alkalmazom, beválik. Kicsit nyugodtabb környéken Gyõri Péter és SzLA kettõse érkezik szembõl, mint boldog Meteor 21A-teljesítõk. Beszélgetünk egy kicsit, aztán SzLA-ék elhúznak, busziránt. Felsétálunk a Mammutfenyõkhöz lehetõ legközelebb települt pontõrökhöz. Igen, továbbmegyünk, köszönjük.


A hosszas ázás kezd hosszas fázássá átalakulni, alig várom, hogy újra szélvédett helyen mehessünk. Az erdõ viszont nem nõ fel egy év alatt, úgyhogy az impozáns Mammutfenyõket, majd Budakeszi legszélén az iparterületet elhagyva nyílt, szeles tarvágáson húz minket végig az út. A távolban mindenfelé felhõk gomolyognak, északon kivehetõ a Nagy-Szénás és a többiek, de mögöttünk most épp felhõbe burkolóznak a hegyek. Besétálunk, hosszan emelkedõ út vezet a Hosszú-hajtás felé. Lassacskán eláll az esõ, elõttünk-körülöttünk élénkzöld moha lepi az erdõ alját, a fák között köd ül. Az esõ is lehet szép, ha máshogy nem, utólag mindenképpen. Lépéshiba antigravitációs jelenségre hívja fel a figyelmünket: az esõvíz még ott is szembõl folyik, ahol úgy érezni, hogy lefelé megyünk. Nem véletlen volt ez lezárt terület. :) A bánya oldalánál magányosan pontõrködõ hölgy fogad, az igazolások begyûjtésén túl itt csak annyit idõzünk, amíg elõkotrom Kerek repkény hátizsákjából a földimogyorót. Földimogyorózva bóklászunk tovább, ezúttal ismét lefelé. Erdészház-komplexum mellett haladunk el, keresztezzük a pátyi utat, megcélozzuk a Nagy-Kopaszt. Szûnni nem akaró ködben jutunk fel a Tarnai-pihenõhöz, a felhõ lustán kavarog a kiugró tetõ körül. Elkapom egy gyenge kép erejéig. Még átlépünk néhány szintvonalat, elérjük a színes alakzatok csomópontját, Repkénynek és nekem a zöld háromszöget kell követnünk, Lépéshibának pedig a pirosat. Elbúcsúzunk, nekünk még egy kisebb kaptatót le kell küzdenünk, és megérkezünk a Nagy-Kopasz tetejét jelentõ apró fennsíkra.


A pontõr a kilátó tövében üldögél, és bár esõvédett helyen töltheti az idõt, a nyirkos levegõ és a hideg nyilván nem teszi túl kellemessé a pontõrködését. Harmadik alkalommal látogathatnánk ma kilátót – és ezt a harmadik alkalmat is kihagyjuk. Lesétálunk a hegyrõl, szélárnyék van és üdítõ, hogy az esõ láthatóan abbahagyta az esést mára. Beballagunk Nagykovácsiba, az utcákon alig találkozunk egy-két járókelõvel. Templom, fõtér, kerülõ a jelzett úton, temetõ, semmi újdonság. A járda hosszan elkísér, ahogy sétálunk a Zsíros-hegy felé, de még a tetõ elérése elõtt véget ért az építkezés lendülete. Fent az egykori bányászat emlékmûjeként meghagyott oszlopsorhoz teszünk egy rövid kitérõt – ez eddig valahogy mindig kimaradt. A rácsos tartók megvizsgálását követõen visszatérünk az útvonalra, megcélozzuk az egykori turistaház hûlt helyét. Közben autóból igazítanak útba rendezõk, hogy az ellenõrzõpontot a Muflon Itató nevû intézményben találjuk. Késõbb az útbaigazítást egy papírlapon is elolvashatjuk, elvégre nem cirkálhatnak itt napestig. Az itatóban jó a kávé, és még az idõ is visszafelé telik. Az óra legalábbis úgy jár. Öt percnyi óranézést követõen továbbállunk.


Éppen váltjuk egymást egy nagyobb létszámú csoporttal, akikkel még Nagykovácsi elõtt találkoztunk. Eldöcögünk a helyszínrõl. A döcögés már szó szerint megy, komótos sétatempóra váltunk, és nem is nagyon változtatunk rajta a célig. Végigkanyargunk a ligetes, erdõs hegyháton. A hegyi út végén, a Remete-hegy kilátópontjáról már szerencsére nyílik némi kilátás, egész messzire révedhet az ember tekintete, feltéve, hogy az egész messzi a János-hegy tömbjén még innen található. Óvatosan leügyetlenkedünk a meredek lejtõn, átlábalunk a meglepõen csekély vizû patakon. A szurdokban újabb ellenõrzõpontot találunk, majd a szurdok vége után, a máriaremetei templomnál még egyet. Itt is, ott is kapunk bélyegzést. Máriaremetén meg is pihenünk, kalciumos pezsgõtablettát oldok egy bögre kútvízben. Megfelezzük. Közben beszélgetünk kicsit a pontõr nénivel, aki ma már rajtoltatott is, meg a budakeszi helyszínen is õrzött pont. A templom szép parkjából házak közé térünk és nyílegyenes úton indulunk a Nagy-Hárs-hegy felé. Még érintjük a Nagyrétet, a sarkánál nagyobb autós-buszos csoportosulás álcázza a turistaút bejáratát. Integetnek is, hogy „a többi kiránduló mind erre ment, ha érdekel”. Érdekel, arra megyünk mi is. A rét kifejezetten barátságtalan arcát mutatja. Üres, felhõs, középen van valami oszlopsor, de vajon még minek? Nem mintha annyira számítana. Elkanyarodunk a rét szélétõl, átballagunk egy dombon Hûvösvölgybe. Cél, jelvény, gratuláció. Köszönetnyilvánítok: köszönöm a Meteor TTE-nek a rendezést, külön köszönet jár a pontõröknek, akik a hidegben-esõben helytálltak. Köszönöm a társaságot két útitársamnak: Repkénynek és Lépéshibának. A túra ellátmányát, az emblematikus kisdobozos üdítõt kint, egy padon kortyoljuk el, közben végignézve a gyermekvasutasok szolgálatának befejezését. A néhány percnyi ücsörgés után villamosra szállunk, utazunk. Késõbb, nyugatra nézve a hegyek mögött a naplemente fantasztikus színkavalkádját nézzük utazás közben.


-Kékdroid-


Tíz darab kép, mert ennyit sikerült készíteni

 
 
Eger csillagaTúra éve: 20132013.09.13 23:02:29

Eger Csillaga – Bükki Házak 25 20


A hasonló esetekben szokott a beszámoló azzal a résszel kezdõdni, hogy már régóta várjuk, indulás, örülünk, de sajnos családi, okán, rövidebb táv, jó, hogy így is egyáltalán, öcsém nem tud jönni, húgom igen, meg ugye Repkény. És én. Reggel tétován készülõdünk, pakolászunk. Az ablakból mintát veszek az idõjárásról. Nekem már kell a hosszúujjú. Õsznyitó túra lesz a mai, hûvös hajnallal, napsütötte, csupakék éggel. Átautózunk Felsõtárkányba. Parkolóhelyet keresek, majd visszagurulok az idáig mögöttünk haladó, de jó helyet elcsípõ autó mellé. Itt már látom, Cam Mogó és lánya utaztak a jármûvel idáig a távoli Szegedrõl. És még én panaszkodtam a korai kelésrõl. Beszélünk kicsit, õk még készülõdnek, mi megyünk nevezni. Átsétálunk a tóparti pihenõnél kialakított kényszerrajthelyre – mint az itinerbõl kiderül, az utolsó pillanatban végrehajtott változtatás pár kilométerrel megvágta a túra hosszát. (Innen a címbéli rövidülés is, a tényleges táv 19,8 km lett.) Szerencsére a szintidõ nem módosult, a leírás is kiemeli, hogy a rendezõk szeretnének idõt adni a nézelõdésre, fényképezésre, ismerkedésre. Nekem tetszik. Benevezünk, kapunk itinert: az egylapos dokumentumon köszöntõt, néhány tudnivalót találunk, továbbá részletes táv- és szintadatokat, szintmetszetet, igazolásgyûjtõ négyszögeket és térképet. Indulunk.


Mai elsõ célpontunk a Barát-réten található õrház, a papírforma szerint itt lenne ellenõrzõpont, de a rajtban szóltak, hogy nincs, ne keressük. Nem fogjuk. Elindulunk a sárga jelzésen, ez egy tanösvénnyel együtt még a tópartról felkapaszkodik egy közepesen meredek csapáson megközelíthetõ magaslatra. A lillafüredi országút szorosa, a Kõ-köz felett haladunk, a fák lombján át idesejlik a szemközti sziklafal. A hupli túloldalán hosszan elnyúló lejtõn érünk le a Barát-völgybe. Lent még árnyék ül a réten, a hegyoldalak viszont élénken zöldellnek a napsütésben. Mellettünk balra vízmû kerítése látszik, azon túl, bent található a tárkányi buszok fordulóhelye. Széles dózerút érkezik mellénk a vízmû után, odébb pedig sárga kereszttel jelzett ösvény vág neki a mellettünk húzódó hegygerincre vezetõ kaptatónak. Elérjük a most nem ellenõrzõpontként mûködõ, szép állapotban lévõ õrházat, kicsit késõbb pedig az Oldal-völgyi elágazást. Ígéretünkhöz híven nem keressük az ellenõrzõpontot. Az út túloldalán a karthauzi kolostor emlékére emelt kereszt áll az erdõ határán. Táblát találunk, az egyik út a Völgyfõ-ház felé vezet, pár éve még ez a túra épp onnét érkezett le. Na, nekünk most nem az az út kell, hanem a sárga sávval jelzett Jubileumi Körtúra, kezdõdik a kapaszkodó a Szuszék-kõ oldalában. Feloldalgunk, kényelmesen. Mellettünk meredek vízmosások rohannak alá a gerinc felõl, mi köves-poros, az évek alatt kimélyült ösvényen battyogunk egyre fentebb. Szép lassan kisimul az emelkedõ, felérünk, lehet reggelizni, a táskám tartalma egy szendvicsnyivel csökken.


Valamivel késõbb elérjük a gerzsényi elágazást, a zöld sávval jelzett Török út itt érkezik fel a Völgyfõ felõl. Az eddigi északnyugati irányt északira váltjuk, és újabb emelkedõt is kapunk a nyakunkba, pontosabban a lábaink alá. A sárga jelzés kicsatlakozik tõlünk és eltér Pazsag felé, mi pedig majdnem a megyehatárig felsétálunk. Elágazásban hagyjuk el a Bánkút felé tartó turistautat, meredek lejtõ áll elõttünk, elõttünk a Tar-kõ sziklatömbje látható a fák között felnézve. Sok lehetõségünk azonban nincs a felnézegetésre: a lejtõs út a rádõlt famennyiség hatására trükkös akadálypályává változott. Az ilyen helyzetek megoldására még emlékezõ Kerek repkény áll be a sor elejére, fatörzseken egyensúlyozunk végig, bozóton bújunk át, aztán hirtelen vége a mókának, újra komoly turisták leszünk. Szerencsére akad még egy keresztbedõlt fa, de ez már igazán nem jelent kihívást, letrappolunk a Tamás-kúti-menedékházig. Az ellenõrzõpontot négytagú család õrzi, igazolásként az Agria spec. mentõsök bélyegzõjét kapjuk, valamint egy aláírást, amelyet azóta is hiába próbálok megfejteni. Ellátmány is jár itt: zsíros kenyér, hagyma, só, inni pedig forrás- és ásványvíz. Itt az utóbbit választom, de amikor a rövid pihenõ után továbbállunk, és a Tamás-kútnál mégiscsak iszom egy kortyot. Lefotózom külön a forráshoz tartozó kódot is, mert valamikor a múltkor csak valami papírfecnire firkantottam, és ezt a fecnit sikeresen elvesztettem. Repkény lemossa a lábát, amelyre sikerült három hosszú karcolást szereznie az akadálypályán.


A forrástól visszalépünk az országútra, majd keresztezzük azt, és Eger felé indulunk a Bükki Kék névre hallgató úton, és Felsõtárkányig nem is hagyjuk el. Impozáns méretû sziklatömbök alatt sétálunk egyre ereszkedõ ösvényen, érintve a Fekete-len idõszakos forrást. Az itt található tájékoztató tábla tokjának a tetejére valami nagy és nehéz zuhanhatott, de maga a tábla szerencsére ép maradt. Leérünk a Lök-völgybe, annak is a felsõ végéhez, de alig teszünk meg itt pár métert, a követendõ út a Lambot oldalának megy neki. Ez újabb meredek emelkedõt jelent, a mai túránk során az utolsót a mûfajban. A hegygerincet elhagyva szépen lebattyogunk a Samassa-házhoz, itt újabb ellenõrzõpontot találunk, õszibarackkal kínál a szívélyes pontõr. Begyümölcsözve battyogunk tovább, párhuzamos utak haladnak lefelé a völgyben, egyik jelzett, a másik nem. Sikerül elmenni a nem jelzetten, birka módra, de rövidesen kijavítjuk magunkat. Futók érkeznek szembõl, ketten, a sorban másodikként marton4. Nagyon szalad, de lefékez néhány szóra, majd már csak a lábai nyomát látni. A következõ ellenõrzõpontot a Stimecz-háznál találjuk, itt is kapunk ellátmányt, egy-egy szelet csoki formájában. Pár lépéssel odébb az egykor kiterjedt hálózattal rendelkezõ felsõtárkányi kisvasút maradékának a felsõ végállomását találjuk. (Érdekesség: a mai nap a Barát-réten és a Samassa-háztól idáig is egykori kisvasúti nyomvonalon haladtunk. Sõt, Felnémet és Felsõtárkány között az országút menti kerékpárút szintén kisvasúti nyomvonalat követ. A hálózat megmaradt szakaszát Felsõtárkányig végigkövetjük. Méginkább sõt: a hosszútávosok az egykori Esztáz-kõi nyomvonal mentén indultak el a Pes-kõ-völgy felé.) Vonat várakozik a végállomáson, nagy létszámú gyerekcsoport egyik fele már elfoglalta a két kocsit, a másik fele pedig a peronon várakozik. Még le sem jutunk szinte a kitérõig, amikor jön a következõ vonat. Együttállás Stimecz-háznál, ilyen képért vissza kell menni – gondolom, és így is teszek. Készítek egy béna képet, a két, egymással szemben álló vonatról, és a lányok után sietek.


Az út hátralévõ szakaszán a fõ érdekességet a két, egymás után lehaladó vonat jelenti, a személyzetnek szinte csak a féket kell kezelnie a vasúti szempontból meredeknek számító pályaszakaszon, a motorzajt túlzsibongják a gyerekek. Vicces. A varróházi megállótól aszfaltúton ballagunk be a faluba, közben, hogy teljes legyen a boldogságom, még egy szerelvény jön. Lehet, hogy maradt még odafönt egy szerelvényre való gyerek. Beballagunk a célba, alig múlt dél, kapunk kitûzõt, és rövid várakozást követõen szép oklevelet, frissen a nyomdából. A célból a szokásos fröccs sem hiányzik, de Droid dönt, nem iszik, hanem vezet, mert marha kényelmetlen lenne hazáig tolni az autót. Köszönöm a túrát Köves Gyuláéknak – végül a célban vele is összefutunk – és köszönöm a társaságot Repkénynek és Pattinak.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20132013.08.21 19:31:04

Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 70É


Lassú vánszorgással eltelik a június és a július, és az összes teljesítménytúrázós tevékenység kimerül egy túrán és két rendezésben való részvételben. Ráadásul a Szurdok/Útvonalkövetõ túrákat késõbb nem sikerül bejárni (és még mindig nem), így aztán kellõ mértékû elvonási tünetekkel vágunk neki a Rockenbauer emléktúrának. Csapjunk hát bele, a túra elõtti kiindulási pont ezúttal Lenti, ahol a nyári rendes hétvégi látogatást töltjük.


Rádiháza, délután öt óra. Felhõ- és páramentes égbolt. Hõség. Leszállunk Kerek repkénnyel a motor+mellék összeállítású bézérõl, amely kevés, a forró üléseken kókadozó utasával Zalaegerszeg felé kattog tovább. Felsétálunk a faluba, izgatottság fog el: ezen a túrán még sosem rajtoltam el innen. A hosszú táv élmezõnyének legeleje már messze jár, a gyorsléptû gyalogosok pihennek most a Csikós csárdánál. Heyjoe /annyi baj legyen/, Átol Csabi bukkannak fel az ismerõsök közül, és persze a kedves rendezõk. A nevezés talán fél percig tart, Repkénnyel elvisszük a nyolcas és kilences rajtszámokat. Szõlõhegyre fel! Lovas köszön vissza udvariasan a lovastanya szélén, fentebb kilátásban gyönyörködünk, zavartalanban. A hosszútáv számára oda-vissza szakaszon négyfõs csapat érkezik szembõl: a Mezei-házaspár és popeye és egy útitársuk. Még õk is bõven a nagyongyorsléptûek közé tartoznak, hat óra elõtti rádiházi érkezéssel. A pusztaedericsi felhajtótól aztán úgyszólván egyedül maradunk, egy, néha belekocogó vegyespárossal - Bozóték - kerülgetjük egymást talán egész Palinig. Elérjük az elsõ bóját, amely szerényen álcázva húzza meg magát egy bokornál. Filctollat veszünk igénybe az igazoláshoz. Jó kilátópont adottságú szántó szélén haladunk el, majd leereszkedünk a szentpéterföldi bekötõútra. Szentpéterföldén ezúttal lassítás nélkül áthaladunk, a kocsma úgy látszik, megszûnt, a bolt polcai üresek. Szomorú látvány. Egyedül a kisvasút rakodójánál tartok egy rövid fotómegállást – kihasználom, hogy ezúttal világosban járunk erre, és még fényképezõgép is van nálam. A síneket benõtte kissé a gaz, de a farakások mennyiségébõl arra következtetek, hogy néha talán erre döcög egy-egy keskeny nyomközû tehervonat. Kis tavat kerülünk, vadászházét, majd hosszabb idõre megcélozzuk az erdõt.


Emelkedõ vezet fenyves és nemfenyves határán, vízmosás mentén egy kisebb domb hátára. Erdõszélen találunk újabb bóját, ezt Nyiladék keresztezõdésnek nevezi a leírás és a térkép. Errefelé gyakori a bögöly, cserébe nincs szúnyog. A nálunk lévõ törölközõkkel hárítjuk a harapós jószágok egyre intenzívebb rohamát, amely szerencsére eléggé lokális, csak a hosszú egyenesig tart. A hosszú egyenesen végigballagunk, közben bójánál állunk meg a szép, lassú, augusztusi alkonyatban. A lasztonyai ereszkedést éles jobbkanyar vezeti fel, majd Kámaháza (a térképen még Kámaházi erdészlak) vasúti megállóhelynél bukkanunk ki az erdõbõl. Szálfák várnak rakodásra és elszállításra. A távolban már látható a Bázakerettye feletti, jellegzetes alakú adótorony – még jó sokat kell kanyarogni, amíg egyáltalán a közelébe érkezünk. Hídon keresztezzük a kevés vizû Alsó-Válickát (a hosszútávosok Söjtörnél találkoztak a Felsõ-Válickával), majd besétálunk Lasztonyára. Valahonnan hangos nótaszó hallatszik, az utcák üresek. A vegyesbolt zárva, fentebb harangláb, düledezõ vagy összedõlt házak. A közösségi közlekedés kínálatát összesen négy bázakerettyei járat jelenti, a sok magyarázó jel megfejtése alapján vasárnap ezek közül egyik sem közlekedik. Kikapaszkodunk a településrõl, eleinte meredek mélyutat követve, majd azt egy jól jelzett kanyarnál elhagyva. A dombtetõn jól elhelyezett kilátót mászhatunk meg. Repkény lent marad, de én felmászok, naplementét és körpanorámát nézek. A szemem elé táruló látvány egyszerûen csodálatos. Rövid bámészkodást követõen lekanyargok, és folytatjuk a kék jelzések követését. Bükkerdõbe érve ereszkedünk alá a lispei mûútra, ezt újnak tûnõ forduló-parkoló-akármi helyszínnél keresztezzük. Sajnos a Torhai-forrásos ismertetõ táblát a betérõ felújítása során elvitték és nem pótolták, helyette viszont sorompó épült, ez tartja távol az itt megállni szándékozókat.


Beballagunk a forráshoz, még éppen világos van, még lehet követni a távolról csak fehéres foltként felbukkanó jelzéseket lámpa használata nélkül. A Torhai-forrás nem mûködik – a kifolyójából legalábbis nem folyik semmi – ám valami kis víz szivárog a földbõl, és szúnyog is van elég. Gyorsan igazolunk a bójánál és megyünk tovább. Dombra kanyargunk fel, majd a tetõn bóklászunk lehetetlen ösvényen, látszólag céltalanul. Kicsit nehéz itt az elõrejutás. A kedvenc elnevezésû bója következik, „úttörés a gerincen”, ez most teljesen találó. Az úttörést a gerincrõl lefelé folytatjuk, majd réten vágunk át és kiérünk Lispeszentadorján határába. A falutáblánál egy korábbi ittcsoffadás emlékére megállunk és pezsgõtablettás vizet fogyasztunk, majd sétálunk tovább. Lispén még annyi mozgást sem látni, mint korábban Lasztonyán. Még errejáró autósból is kevés akad. Lakott területek között libbenünk keresztül, majd Lispe kettõbõl balra kanyarodva nekivágunk a Bázakerettyére vezetõ emelkedõnek. Ahogy rálépünk a szántóban vezetõ szekérútra, éles fényû reflektor gyullad ki a távolban, egészen a szõlõhegy tetejéig megfelelõ világítást biztosítva. Érdekes megoldás. Fent kanyargunk egy sort, majd elérjük a piros sáv becsatlakozását. Egy elágazásban bizonytalankodó, hosszútávos túratárssal találkozunk, egyenesbe igazítjuk. Még bõven van ideje beérni, csak fel kell ébrednie. Ellépünk, távvezeték nyiladékában kanyargunk. Mintha kevésbé lenne susnyás, mint amilyennek emlékeimben szerepel. Késõbb a piros sávról lecsatlakozunk a kéken és nagyobb rétek mentén elhaladva letrappolunk Bázakerettyére.


Az ellenõrzõpont a szokásos, buszmegálló melletti, B-29 nevû kocsmában található, fiatal pár õrzi a pontot és az ide depózott csomagokat. Én kólát, Repkény sört iszik a kávé mellé a majd' húsz percesre nyúló megállás során. Végrehajtok még egy gyors elemcserét a lámpában, mert ugyanezt az akksikészletet használtam a Szondin is, és a berendezés már ott sem remekelt teljes fényében. No, majd most. Induláskor a kék kereszttel jelzett úton szép csendben elhagyjuk az idáig követett RP-DDK útvonalát és egyben Bázakerettyét. Hosszú aszfaltos szakasz áll elõttünk, zavartalan csillagfény kísér közben. A csendet csak néha szakítja meg egy-egy áthaladó, láttunkra meglepetten lassító autó. Elhaladunk az Olajos Emlékmû mellett, megérkezik az Olajos körút falu elõtt elhagyott piros sáv jelzése. Betérünk Budafa felé, az arborétumnál pedig elhagyjuk a sokadrendû országutat és újra az erdõben bandukolunk. Domb, másik domb, még egy domb következik. Egész kényelmes út ez így, hogy alig huszonegynéhány kilométer van csak a lábunkban. Fent újabb bójára lelünk, kár, hogy lódarázsfészek is található a közelben, ingerlékeny lakókkal. Kocogós túratársaink nem olyan ijedõsek, mint mi, és elég drasztikusan el is bánnak két példánnyal. Továbbállunk Kistolmács felé.


Lesétálunk a kisvasút itteni végállomására, örömmel állapítom meg, hogy az épület nem vált vandálok áldozatává. Rákanyarodunk az aszfaltútra, dél felé. A közeli Kozár-forrásnál elfogyasztjuk kekszbõl álló szerény vacsoránkat, valamint megtöltjük a nálunk lévõ palackokat friss forrásvízzel. A jótékonyan langyosra hûlt éji levegõ ellenére ugyanis borzalmasan sokat iszunk, az induláskori 4,5 liternek már nyoma sincs, és a bázakerettyei kocsmában vett másfél liter szódavíz is már a végét járja. A frissítõ pihenõt követõen továbbállunk Kistolmácsra, az ellenõrzõpont a Tó büfében üzemel. Amíg a papírmunkával bíbelõdnek a rendezõk, megakad a szemem a Kirándulás címû elbeszélõ költeményen (bizonyos „GT.” mûve (sic!)), amely egy hal alakúra munkált farostlemez díszen foglal helyet. A sûrven szó használata külön feldobja a berúgásról és következményeirõl szóló poémát. Tea jár a rendezõktõl, erre még veszek egy kávét. Ennek köszönhetõ, hogy az általában végigzombiskodott Kistolmács-Borsfa szakaszt ezúttal végigbeszélgetjük, pontosabban Repkény mesél, én pedig reagálok. Így nem tûnik hosszú idõnek, amíg végigérünk Borsfáig. Leülünk pár perc pihenõre a buszmegállóban, kirázom az oda nem illõ elemeket a bakancsomból. Utána átsétálunk Valkonyára, rövid erdõszéli bizonytalankodással és útratalálással. A turistaházban rég látott ismerõsök õrzik a pontot, zsíros kenyeret kapunk, továbbá lehet venni üdítõt. Élek a lehetõséggel. Mellesleg, lódarázs itt is akad, a pont kétfõs személyzete rutinosan pusztítja õket.


Továbbállva a jó öreg hét domb következik, szépen, lassan döcögünk keresztül. Megint eltévesztem a számolást, úgyhogy nem tudom leellenõrizni, hogy ez most tényleg hét, vagy csak toldódik. Némelyik völgyben már majdnem egészen jó hûvös a levegõ, de az ilyen klímájú helyekrõl sajnos túl gyorsan ki kell kapaszkodni. Fent meg hiába legyint meg néha egy-egy fuvallat, ezek hûtõ hatása elhanyagolható. A dombra fel – dombról le hullámzást nagyobb létszámú társaság fényeinek megpillantása dobja fel, ez egyben Eszteregnye és a szõlõhegy közelségét is jelzi. Kitérünk a kék R jeleken a pontra, ahol nagy számú résztvevõvel találkozunk. Itt találjuk zsotyeket és útitársait, valamint összefutunk egy nagyobb létszámú 70-es távos csapattal. Rövid pihenõt követõen tovább is ballagunk, néhány emelkedõt követõen ki a dombok ölelésébõl és egyben ki az éjszakából. Az egykori obornaki mûút névre hallgató ellenõrzõpontnál – ez került át Eszteregnye, szõlõhegyre – már ránkvilágosodik annyira, hogy eltehetjük a fejlámpákat. Obornak határában ismét találkozunk a nagyszámú hetvenes távos társasággal, õk itt pihengetnek. Még egy, meg még egy emelkedõ következik, kõ Krisztusok õrzik az utat, majd hirtelen megérkezünk a Homokkomárom fölötti templomhoz.


Vízkészleteink eddigre ismét elfogytak, de emlékeim szerint itt van egy kerti csap valahol. Megkeressük, egy palacknyi vizet töltünk, lévén egészen Nagykanizsáig hiába várnánk vízvételi lehetõségre. Lent a faluban tartunk egy leülõs, eszegetõs szünetet, valami agyonsózott ipari rágnivalót fogyasztunk, amely elképesztõen jólesik. Utána szép kényelmesen elhagyjuk Homokkomáromot, átballagunk a kelõ Nap fényénél Hosszúvölgyre, majd a hosszú, homokos-poros úton Zsigárdra. Közben a harmat páráját eregetõ rét feletti giccses-szép napfelkeltében gyönyörködhetünk, alig néhány órával a giccses-szép naplementét követõen. Tetszik. Más esemény is történik: méretes vaddisznó lépked keresztül az úton, elõttünk tizenpár méterre, mögötte kismalac... majd még egy... de hol a többi? A neszek alapján a bozótosban. Várunk. Még várunk egy kicsit. A kutya egye meg, annyira sokat azért mégsem várhatunk, átmegyünk. Mögöttünk tumultuózus átrohanás, kicsik az anyjuk után. Huhh. Ezután Zsigárd felé a hosszú egyenesen végig minden, az aljnövényzetben motoszkáló kismadár mögé vaddisznót képzelek. Zsigárdon találjuk az utolsó bóját, tartunk egy rövid megállást, majd sietõsre vesszük lépteinket, a vasárnapra várható hõség már kezd szépen kifejlõdni.


Palin elõtt végighallgatjuk, ahogy az ügyeletes reggeli gyorsvonat (Szombathely-Pécs) elrobog a távolban. Nem sokkal utána elérjük Palin határát, majd felsétálunk a régi 74-es fõúthoz, elhagyjuk az Öröm-hegyet megcélzó (de elõtte épp elkanyarodó) kéktúrát, és dél felé fordulunk. Irány Kanizsa központja. Kocogó túratársaink itt végképp ellépnek, legközelebb csak a célban futunk majd össze. Elhalad mellettünk néhány kerékpáros, furcsán méregetnek. Az autópálya alatti szokásos megállást sem hagyjuk ki, kell ez most. Elhaladunk az Inkei-sírbolt mellett, keresztezzük az iparvágányt, elsõbbséget kapunk a körforgalomban az átkeléskor. Kezd újra nagyon meleg lenni, de ezt lehet, hogy csak a felborult hõháztartásom mondatja. Bentebb érve megcsodálom a megszépült fõteret, majd Repkény még egy megállást kér, mert felrepedt két lábujja között egy vízhólyag. Megállunk, kezeljük a problémát, és végül a Rozgonyi utcán feldöcögünk a célba. Az iskola lépcsõjén illusztris társaság tartja reggeli kerekasztal-ülését: Dolgos György, Barta László, Pap Gábor, sétáLós bácsi, régészlány, DJ_Rushboy, hozzájuk késõbb zsotyek csatlakozik. Bent a rendezõségnél megkapjuk a díjazást, emléklap jár és újfajta kitûzõ. (Repkénynek 2006-ból még régebbi van, ahhoz képest újfajta.) Egy kicsit még ücsörgünk a célban, majd autós elszállítás teszi könnyebbé a Lenti célpontú utunkat. Köszönöm a rendezést a Kanizsa TE-nek, öröm számomra ezen a túrán részt venni. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, aki a tavaszi Andezit tt. után végre újra eljött teljesítménytúrázni. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban gratulálok minden távon minden teljesítõnek és résztvevõnek, aki nekivágott!


-Kékdroid-


képek a túráról itt

 
 
Szondi György EmléktúraTúra éve: 20132013.07.05 19:09:17

Szondi György Emléktúra 100


Tavaly, magamhoz képest meglepõ realitásérzékkel esélytelennek minõsítettem magam az indulásra, és végül, az idõjárás ismeretében nem is különösebben bántam meg, hogy kihagytam a Szondit. Amikor azonban megláttam, hogy idén újra megrendezik a túrát, valahogy mégis elõtört belõlem egy kis nosztalgia a hat évvel ezelõtti esemény kapcsán. Elvágyódtam túrázni. A felkészülés érdemi része egy telefonhívással kezdõdik: -rafter- ötlete nyomán suvlaj figyelmeztet, hogy másnap lejár a túrára az elõnevezési határidõ. Megkérdezem Kerek repkényt, hogy óhajt-e csatlakozni ezen vidám nyári kiránduláshoz, de elutasító, sõt, fenyegetõ válaszban részesülök. A telefonos kommunikációt számítógépes váltja, személytelenebb, mivel mindenféle automatákkal történik: regisztráció, netbank, utalás, miegyéb. Késõbb végignézem alaposan az útvonalat. Egy-két szakasz kivételével ismerõsnek kellene lennie mind a százegynehány kilométernek, de egy csomó részen vagy sötétben jártam még csak, vagy utoljára hat éve, vagy mindkettõ egyszerre. Végül azzal zárom le a felkészülést, hogy úgyis túl sok helyen sûrûsödnek számolhatatlanná a szintvonalak, fölösleges túlaggódnom a kérdést. Edzettség? Lelkesedéssel pótolom, és azzal a csalóka reménnyel, hogy a szervezetem talán emlékszik, milyen lehet egyszerre száz kilométert gyalogolni.


Suvlaj, -rafter- és Tamás triójához szombat hajnalban csatlakozom, rövid utazást követõen Királyréten parkolunk. Mellettünk ugyanezt Vagdalthúsék teszik. Vendéglõben találjuk a rajthelyet, az elõnevezésnek köszönhetõen elég a nevemet bemondani, és máris a kezembe kapom az itinert. Amíg az elõkészületek zajlanak, átnézem: útleírást, térképet, részletes résztáv- és részszinttáblázatot, szintmetszetet találok, plusz az igazolások helyét. A pólóm mellzsebébe hajtogatom a lapot, ott legalább mindig kéznél lesz. Hat óra ötvennégy perckor a fõrendezõség elé járulok rajtidõért. Másnap reggel hét óra ötvennégy percig kell visszaérni a sikeres teljesítés érdekében. Meglátjuk.


Kezdjük a sétát rögtön egy emelkedõvel. Elhagyjuk Királyrétet, négyesünk rövidesen trióvá alakul, amely többé-kevésbé elnyújtva, de a Kisinóci-rétig nagyjából együtt halad. Erdei aszfaltutat követünk, felettünk alagutat képeznek a behajló faágak, zöldet, fényeset. Kellemesen hûvös a levegõ, és ez az egész napra igaz lesz, ideális nyári idõjárásban túrázhatunk, nappal legfeljebb 25°C-ban, a hajnali órákra 10°C-ra csökkenõ hõmérséklettel. Hat évvel korábban majd' el lehetett pusztulni a hõségben, ahhoz képest mindenképpen jobb dolgunk van. Lassan elhagyjuk az aszfaltot, kényelmes emelkedõvel jutunk fel a mi szemszögünkbõl most Nógrád felõl érkezõ kék sávhoz. A Semmelweis-forrásnál találjuk az elsõ ellenõrzõpontot, négyjegyû számot írunk fel a kihelyezett utasításnak megfelelõen. A forrás, szokásához híven, nem üzemel, legalábbis nem a foglalatnál, mert mellette-alatta csordogál némi víz. Kezdõdik a határozottabb kapaszkodó a Saj-kút-bérc felé és keresztül rajta. Van benne egy éles balkanyar, figyelmeztetem magam, onnan ugyanúgy sokat kell fölfelé menni, de legalább feltûnõ tájékozódási pont lehet. Az itiner késõbb figyelmeztet arra, hogy egy dózerútnál a szokásosnál szélesebben sikerült a dózerolás és a kék jelzések követhetõsége is nagyobb figyelmet kíván. A széles dózerolás mellett bóklászunk tehát egy darabig a zavarosban, majd újra kényelmessé válik az ösvény, és felballagunk a Foltán-, vagy, ahogy mostanában jelzik, Fultán-kereszthez. Fiatal pár õrzi a pontot, alaposan felöltözve – ülve meglehetõsen hideg van. Szétnézek jól a helyszínen, továbbra is ugyanaz a kellemes tisztás, ami volt, jó pihenõhely útban a Csóványos felé. Nem pihenünk meg, lévén nem is a Csóványos felé megyünk (nem egybõl), meg aztán, ez nem az a nap.


Kék négyzet a következõ követendõ jelzés, elhagyjuk a tisztást. Balra, a fák lombja felett szép kilátás nyílik a Börzsöny völgyeire és a völgyeken ülõ felhõkre. A felhõk lassan felszállnak, a látnivalók, ha csak a fák között átszûrõdve is, de velünk maradnak még. Meredek, köves, poros utat követünk lefelé, rövidesen elérjük a Spartacus-kulcsosházat, ahol Szilóék már a jövõ évi LeFaGySz-szal riogatnak, melynek helyszíne ismét a Pilis lesz. Alig várom, hogy személyesen is megtudjam, milyen érzés a Vadálló-köveknél bénázni a lefagyott ösvényen. Most azonban térjünk vissza a Börzsönybe: tetszõleges higításban lehet szörpöt fogyasztani, iszom vagy egy literrel a kevésbé édes típusból. A lé színe alapján almás ízesítést várnék, ezért alaposan meglep, hogy bodzaízût sikerült keverni. Pedig állítólag tudok olvasni. A rövidre szabott itatást követõen folytatjuk a túrát, ismét emelkedõvel, méghozzá az elõzõnél talán hosszabbal: most a Rakodó a célpont, a nyereg a vulkán peremén, egyben turistaút-csomópont. Sármentes, köves emelkedõ következik, kényelmesen járható, és az emlékeimhez képest talán kevésbé meredek. Fiatal tölgyesben túrázunk, hátunkba süt a Nap. Elhagyjuk a jelzett kitérõt az Újpest-forrás felé, majd egyszer talán oda is ki kell térni. Most nem, most sietünk, amíg még tart a lendület. Nemsokára fent is vagyunk, látszik a fák között a kereszt és a jelzõtáblák oszlopa. Megállás nélkül áthaladunk.


Az áthaladással vett lendülettõl és a térdkímélés jegyében Suvlaj elöl elkezd kocogni, kényelmesen, és ezt a példát -rafter-rel együtt követjük, én néha kiállok az útból, néhány közepesen pocsék fénykép elkészítéséért. Megérkezünk a Fekete-patak völgyébe, csodaszép, mély, sötét völgy ez, óriási bükkfák között zúg le a víz az Ipoly felé. Lentebb néhol át is kell kelni a patakon, egy ilyen átkelésnél -rafter- meg talál mártózni a vízben, hogy ne legyen olyan könnyû számára a túra. A Fekete-rét elõtt, az árnyékban találjuk a soron következõ ellenõrzõpontot, a pontõr eligazít a Csóványos felé. Itt találkozunk Siményi Miklósék hármas csapatával, velük talán egészen Kisirtáspusztáig össze-összefutunk. Az Oltár-patak völgyét követjük tehát, immár fölfelé. Ez sem kevésbé látványos, mint az elõzõ völgybéli út volt, a névadó patak bõvizûen zúdul a kövek között, közben mindkét oldalt és szemben is meredek hegyoldalak magasodnak fölénk. Elhagyjuk a Bene-kút kõépítményét, egyre magasabbra kapaszkodunk a patak fölé, mellettünk, valahol fent pedig impozáns kõalakzatok törnek ki a hegy oldalából. Egy visszafordító kanyar után elérjük a Kõkorsó enyhén szerpentinezõ emelkedõjét, a botokra helyezem a terhelést, a táj figyelésérõl átváltok az út és önmagam figyelésére, legalább amíg fölérünk. A piros háromszög becsatlakozásáig tart a rövid oldalgerinc követése, innen kényelmesebben, az egykori vulkán kráterének szélére felvezetõ nagy kerülõvel jutunk fel a hegytetõre. Magas bükkösben ballagva érjük el a Csóványost.


Idefent a pontõrök jóvoltából sütemény és víz fogad. A süteménybõl egy hármas tömbbé összeállt darabra lecsapok, de a vízvétel lehetõségét meghagyom azoknak, akik csekélyebb saját készlettel rendelkeznek. Kirázom a cipõmbõl a felgyülemlett hordalékot, a mennyiségen meglepõdök, mert ennyi bioaprólékból már egy kisebb kertet ki lehetne tenyészteni. Nem csak képzeltem tehát, hogy van valami a cipõben a lábamon kívül. Még pár percig társalgunk a jelenlévõkkel, majd elhagyjuk a Börzsöny tetejét. Az elsõ igazi pihentetõ szakasz áll elõttünk, hosszan tartó, kényelmes ereszkedés Diósjenõig. Magányos – mármint a százason egyedül induló – túratársnõt érünk utol, -rafter- társalog vele hosszabban. A Nyír-réti romból és a Hárombarát-vadászházból sem maradtak az útról látható nyomok, és most nem állunk meg hosszabban keresgélni. Ételhordónak hívják az utat, elvégre a egykori felsõ létesítményekhez ételt kellett valahol felhordani – világosodok fel. Réten vágunk keresztül, mellettünk párás kilátást képzelhetünk a Cserhát lankásabb vidéke felé. Egy határozott dózerúton magányos munkagéppel találkozunk, amint békésen sárgállik az erdõben. Csatlakozik hozzánk a piros X-szel jelölt sífutó út, kíváncsi lennék, hány sífutó sífut le a Csóványosról pont a Csehvárra. Biztos akad néhány, mondjuk ötévente. Elhagyjuk a Csehvár késõ középkorban elpusztult tömbjét, csúszós-sáros ösvényen kanyargunk le Diósjenõ szélére. Itt hagy állva minket orsipanka és útitársa, illetve még a ponton találkozunk egy pillanatra. Besétálunk a faluba, rendezett, csendes porták között kanyargunk. Egy háznál idõs néni dobálja szelektíven a palackjait. Másutt kerti bográcsozás zajlik. Normális emberek normális dolgokat mûvelnek, nekünk meg még hátravan a táv háromnegyede, úgy kell nekünk. A kocsma felé közeledve kezd sûrûsödni a forgalom. A pontot itt GISBalazs õrzi, ismét szörppel kínálhatjuk meg magunkat. Külön dicséret illeti egyébként a rendezést, hogy a saját bögrével nem rendelkezõ túrázókat nem eldobható pohárból kínálják frissítõvel. Pihenés közben odalép hozzánk egy néni, vennénk-e málnát, sokat? Sajnos nem, pedig a málna finom, de mostanság nem vágyom ipari mennyiségû málna megutaztatására. Körülbelül hét percnyi ücsörgést követõen elindulunk, irány a következõ mumus, a Kámor.


Elhaladunk a kihaltnak látszó diósjenõi strand mellett, a kemping ehhez képest már kellemes csalódást jelent. Mûködik is, meg látszólag vendég is akad néhány. Belépünk az erdõbe, meredek, de legalább árnyas-hûvös kapaszkodó vezet fel a Jenõi-Závozra. Innen visszatekintve gyönyörû kilátás nyílik, amelynek fõ elemét a Naszály tömbje jelenti. A nyeregben egyébként számos kirándulót találunk, gyerekeseket és nemgyerekeseket, sokakat. Néptelenebb ösvények felé kanyarodunk, sárga sáv jelzi utunkat, amely hol fiatal erdõben, hol tágas réten vezet keresztül. Elhagyunk egy táblát, a rövid kitérõ a Kun-forrás felé invitálna, sajnos nincs kéznél a térképem, mert arról egybõl látnánk, hogy érdemes kilépni. -Rafter-rel már kezdjük azt gondolni, hogy a Závoznál ellépett Suvlajt már csak a Kámor tetején látjuk viszont, amikor hirtelen a hátunk mögül halljuk meg a hangját. Ravasz. Egynyomossá szûkül a járható út, ahogy egyre feljebb sétálunk a hegyre. A tetõn ugyan nincs sok látnivaló, elõtte pártíz méterrel viszont nyílik néhány kilátóhely, ahonnét az iménti kilátás bõvített változatát szemlélheti meg az errejáró. A bõvítés jelentõs, a közeli hegyek mögött elõbukkan a Visegrádi-hegység távolban kéklõ vonulata. A láthatárt minden más irányban pára lengi be, pedig talán (egész biztosan) még a Mátráig is el lehetne látni. A tetõn kódot írunk, és persze majd' minden itt készült fényképen látszanak az illetékes túramozgalom igazolópöttyei is. Publikálásra amúgy is alkalmatlanok lesznek, vélekedem, és igazam lesz. A hosszan elnyúló emelkedõ után hirtelen meredek lejtõ következik, leoldalgunk rajta óvatosan, és késõbb sem lesz sokkal kényelmesebb. Feltûnik közben egy-két dolog, ami még nincs a mai napon a kényelem mellett: nincsenek szúnyogok, böglyök s egyéb vérszívók, és nincs (érdemben) susnyás útszakasz. Boldogság.


A Csánki-kert névre hallgató elágazás után a kék négyszögre cseréljük az eddigi sárga sávot, ezen közelítjük meg a Pénzásást, az út végén már a közeli Wenckheim-vadászkastély bekötõútjára térve. Mindenfelé egykori kisvasutakról regél még a térkép, -rafter- felhívja a figyelmet egy régi-régi útátjárójelzõ karójára is. Szerencsére a hegységben egész hosszan kanyarog négy kisvasúti üzem is, melyek közül kettõ technikailag összetartozik, és talán egyszer újra össze is épülnek. A Pénzásásnál frissítõponttal várnak a rendezõk, van megint szörp, víz és mindenféle kenyerek. Itt találkozunk Lippai Beáékkal, velük majd' a túra végéig folyamatosan váltjuk egymást a hosszabb megállásra csábító ellenõrzõhelyeken. Az étkezést követõen ismét eltávolítom a biomasszát a cipõm belsejébõl, majd csatlakozom a többiekhez, amikor távozásra kerül a sor. Immár a Börzsöny saját kék jelzését kell követnünk, a drégelyvári kitérõt leszámítva is bõ tíz kilométeren keresztül. Kényelmes hullámvasutazással átsétálunk Drégely várához, amely a mai túra emblematikus helyszíne. Az emléktábla szövege talán a leghatásosabb a mûfajában, mindenképpen érdemes megállni elõtte és végigolvasni. Az ellenõrzõponton két kisgyerek+anyuka fogadnak, amíg -rafter- kiborult tökmagos csomagjának a tartalmát szedegedik össze, addig kilátogatok a várba. A nyaktörõ lépcsõsoron felérve néhány kirándulót látok lézengeni, és persze itt is fantasztikus panoráma fogadja az egyszeri turistát. Állok pár másodpercet itt, próbálom felidézni, milyen lehetett itt állni, nyolcvanszoros túlerõvel körülzárva, aztán gyorsan elhessegetem a gondolatot. Még a végén rosszat fogok álmodni.


Óvatosan visszatotyogok a pontõrökhöz, köszönettel elfogadok egy kis nápolyit, -rafter-tõl pedig köszönettel elfogadok egy marék tökmagot is. Étkezgetve vágunk neki a hosszan elnyúló, lankás emelkedõkkel tarkított szakasznak, amely kis híján végigvezet a hegység legészakibb vonulatán. A Tányéros-tetõn átlendülünk, a Sárkány-törésnek a neve viszont sokkal érdekesebb, mint a hely maga. Sajnos még törött sárkány sincs. Utána a Kõkapu szolgál némi érdekességgel, ahogy az egyszerû szekérút alacsony kõfalak közé szorul emelkedõ közben, de ezt követõen monotonabbá válik az út, csak az elágazások mutatják, hogy haladunk elõre. Odébb kirándulók jönnek szembe, és egy helyen egy villanásnyi kilátást is kapunk az Ipoly völgyétõl északra fekvõ, laposabb terület felé. Végül tágas rétre érkezünk, a végében vár a Major-kereszthez rendelt ellenõrzõpont, kódot kell írni. A Börzsönyi Kéket elengedjük Bernecebaráti felé, a zöld sávot viszont megtartjuk, átvágunk a réten és belevetjük magunkat a Nagy-völgyig tartó ereszkedésbe. A döcögõs, meredek emelkedõn néha felpillantok, a völgy túloldalán tornyosuló gerincet nézve tudomásul veszem, hogy vége a második pihentetõ etapnak, újra jöhetnek a meredek és még meredekebb emelkedõk. A Kalakocs-pataki pihenõnél a pontõr Balaton szelettel kínál, ami igen jólesik, még egy müzliszeletet rátankolok a saját készletembõl. Suvlaj leheveredik a fûbe pihenni, majd -rafter- is követi a példáját. Indulás után még elkanyargunk egy kicsit a völgy mélyén futó, nyomokban murvás földúton, majd piros sáv jelzés invitál betérésre a fák közé, dél felé. Itt kezdõdik az emelkedõ a Lopona-fõ felé. Õszinte hely: nagyon fel kell menni, rövid úton sok szintet összeszedni. A környezet legalább szép, gondolom, miközben éppen a tüdõm és a szívem egyszerre tolong kifelé a mellkasomból. Fent szerencsére megint nem érezhetjük kényelemben magunkat, mert a hegygerincet elérve még feljebb kell ballagni, mielõtt elindulhatnánk végre lefelé, Királyházára. Ennek megfelelõen a lejtõ is kellõ meredekséggel bír, elképesztõ segítséget jelent a térdeimnek a két túrabot. Lefelé menet azért rámutatok az elõttünk magasodó hegytömegre, elvékonyodó hangon közlöm, hogy oda kell még felmenni. Suvlaj mögöttem érdekes nevetéssel veszi tudomásul a látottakat.


Királyháza-felsõ, hirdeti a tábla, és ez most nem vasútállomásra, hanem vadászházra utal. Az ellenõrzõpont õre dinnyével kínál, korlátlan mennyiségben. Igyekszünk megfelelõen viselkedni, és fejenként 15-20 szeletnél többet nem megenni. Közben kirándulók jönnek-mennek a völgyben, néhányan arról, amerre mi indulni készülünk. Bedinnyézve sétálunk át a Tûzköves-forráshoz, fõleg kezet mosni, itt találkozunk Vida Imrével, leülünk pár percre. A túra vizuális csúcspontja következik, nem kis részben azért is jöttem el, hogy végre körülnézhessek a Nagy-Mánáról világosban. Az eddigi alkalmakkor, amikor itt jártam, valahogy mindig éjszaka volt. A forrástól felsétálunk a Nagy-Mána-bérc végén álló emlékmûhöz. A szélharang most csendes, és nem is próbálom megszólaltatni, majd szól, ha arra kerül sor. Az emlékhelytõl sejtelmes bükkerdõben ballagunk tovább a nyitott hegygerinc felé, a fák között alig talál magának utat hozzánk egy-egy kósza napsugár. Felérve a nyílt útra szinte lépésenként megállok körülnézni. Mellettünk a Pogányvár gerince húzódik, oldalában tágas réttel. Elõttünk a Magosfa-Csóványos gerinc, amely felé a Rózsa-völgy húzódik a mélységben. Elképesztõen szép látvány, önkéntelenül is további, kiránduló-jellegû látogatások ötletei merülnek fel bennem. Suvlaj a hegytetõn üldögélve vár minket be, Imre már ellépett egy ideje. Beszélek Kerek repkénnyel telefonon, elmesélem, micsoda szép helyen járunk, hadd irigykedjen. Még próbálok néhány fényképet készíteni, de az akkumulátor úgy dönt, neki mára ennyi elég a szépbõl és szabotálja a további képek elkészítését. A tartalék meg valahol a táskám mélyén lapul, szuper. Az idõközben útnak eredõ többiek után iramodok, betérünk az erdõbe, és úgy döntök, majd a Magosfán kap új tápot a fényképezõ szerkezet. Túrázunk tovább. Az eddigiekhez képest nem is túlságosan meredek vagy nehéz úton érjük el elõbb a Csóványos felõl érkezõ zöld sávot (ennek a másik irányát vettük igénybe délelõtt Diósjenõ felé), utóbb pedig a Magosfa csúcsát. Nem Tátralátunk, sajnos innen nincs kilátás. Ami viszont van: a Csóványosról ismerõs pontõr lány a bélyegzésen túl süteménnyel és vízzel kínál – társa épp a vízkészletet pótolja a Rózsa-forrásból. A hegytetõn való vízosztás feltétlen értékelendõ gesztus, tudom, hogy kihívás megszervezni, és persze nagyban függ a forrás vízhozamától. Süteményezek egy kicsit, majd az akkucsere mûveletével kötöm le magam, végül elbúcsúzok a pontõrtõl és a zöld északnyugati ága felõl újra felbukkanó Imrétõl. Elindulunk a Fekete-völgyi panzió (ld. még: Vilati) felé vezetõ hosszú lejtõre.


Még az elején megbeszéljük, hogy semmiképpen nem szabad elveszteni az új zöld sáv jelzést, mert az mindenféle változatban terjeng végig a gerincen, és jó lenne a helyes utat követni. Trappolunk lefelé, elhagyjuk a Dosnya-nyerget, majd egynyomossá váló csapáson bujkálva haladunk tovább. A háttérben lassan lemegy a Nap, visszatekintve néhol látható, ahogy aranysárgára festi a hegygerincet. Egy helyütt kilátás nyílik a hegyoldalból, alattunk a Fekete-völgy, mellettünk már a késõbbi útvonal, a Holló-kõ – Vár-bérc gerinc húzódik. Újabb félelmetesen szép helyen járunk. A kanyargós út néhol elbizonytalanít, hosszú meredélyen zúgunk lefelé, nem tesz jót, sem pszichikailag, sem fizikailag. Aztán újra felbukkan a jelzés, ez jót tesz, de a követendõ út továbbra sem vádolható azzal, hogy kényelmes lenne. Elérjük végre a Fekete-völgyet, de még át kell kelni a patakon, megint. A feladat nem egyszerû, ha az ember nem akar egyúttal lábat is mosni. Megoldjuk. Betérünk a panzióba, GISBalazs fogad, leültet, párnás szék és hosszú, tömör asztal a berendezés, csupa kényelem. Itt ér utol bajnai, Edu-Show és Óra triója, õk késõbb, majd a Magyar-hegyre vezetõ emelkedõn végül el is lépnek tõlünk. Rövidesen kényelmes adag babgulyást kapunk, mint ellátmányt. Nagyon finom. Repetára is nyílik lehetõség, de ezzel nem élek, elegendõnek érzem az egy adagot. Kólát is veszek, bár ez nem bizonyul olyan jó ötletnek, mint amilyennek elképzeltem. Egy kávé talán többet érne, de az adott helyzetben mégis a cukros üdítõre szavazok. Étkezést követõen kissé félrevonulok, zoknit váltok tisztára, vastagabbra. Jó döntésnek bizonyul, a talpamnak nem lesz semmi kínja késõbb sem.


Pontosan félórás megállást követõen indulunk tovább, jóllakottan és – eleinte úgy tûnik – felfrissülten. Odakint még nincs teljesen sötét, de már közelítünk felé, már induláskor a nyakamban lóg a fejlámpa. Rögtön egy kellemes emelkedõvel folytatódik a túra. A piros négyszög jelzés visz fel a gerincen vezetõ piros sávra, ennek ismerõsnek kell lennie, idén januárban jártuk Repkénnyel végig a Holló-kõtõl Vörös-kõig mozgalom keretében. Akkor hó volt és hideg, és teljesen más terepviszonyok uralták a Börzsönyt, úgy kellett utat törni fölfelé. Most az összevissza köveken botladozunk, ahogy az aljnövényzeten keresztül követjük a jelzett csapást. Az emelkedõ mintha sosem akarna véget érni, ráadásul a köveken való botorkálás sokat lassít rajtunk. Nagy küzdelmesen felérünk a Holló-kõre és megállunk pár percre pihenni. Még az éjszaka elején járunk, enyhe fény dereng a távolban, de a Magosfa gerince felett már látszanak a csillagok. Itt is lehetne hosszasan nézelõdni. A hideg szellõ indít tovább, nem érdemes túl sokáig fagyoskodni egy helyben. Újabb emelkedõk következnek, melyek közé pár lejtõ ékelõdik. A botladozás elkísér, felcsoffadunk a Kövirózsásra, újabb és újabb nagyszerû kilátópontokat érintve közben. Odébb, egy tágasabb elágazásnál a Salgóvár tömbjének kell nekiszaladni. Szemközt fényes pöttyöt veszek észre, vadállatnak egyszemû, másik túrázó lámpájának gyenge. Akkor viszont szalagozás lesz, fényvisszaverõ rásegítéssel: nagy segítség. Felérve a várhoz a pontõrbõl csak egy, a sátorból kinyúló kezet látok, kétszer: egyszer, amikor elveszi az itinert és egyszer, amikor visszaadja. Pihenõ helyett továbbállunk, eloldalgunk a várból megmaradt hatalmas kõtömb mellett, ismét jól jönnek a visszavilágítós szalagok. Némi lejtõvel hosszú kerülõt teszünk, majd fellépkedünk a Magyar-hegy oldalába. Elõttünk-alattunk az Ipoly-völgyi falvak fényei szûrõdnek át a fák sudár törzsei között. A hegytetõre itt nem kell felmenni, a jelzés pár méterrel alatta kúszik át a gerincen, hogy utána hosszú, monoton ereszkedésbe kezdjen Nagybörzsöny felé. A tetõt jelzõ iránytáblát követõen hosszú boly állt be sorba itt: valahol elöl bajnaiék trappolnak, mögöttük Lippai Beáék hármasa halad, õket mi hárman követjük, míg a mögöttünk haladó csoportból valaki egy brutális fényerejû lámpával borzolja a kedélyeket.


A lejtõ alja felé közeledve, a Száraz-kúthoz jelzett vadászháznál kiállunk a sorból, lecsapunk a három padra, felosztjuk egymás között. Iszom egy kortyot, magamba gyûrök valami müzliszeletet, de ennél tartalmasabbra van szükségem. A fogfájásom amúgy is elõkerült a Salgóvár felé menet, paradox módon akkor érzem magam jobban, ha rágok valamit. A szünetnek ismét a hûvös éji levegõ vet véget, továbbindulunk, mielõtt a fagyott nyári turisták emlékmûvévé dermednénk. Leérünk a Magyar-völgybe, patakon lépünk át, majd mindenféle árkokon át bóklászva kanyargunk a faluszéli rétek mentén. Végül, ismét egy gázlón átlábalva egyenesbe állunk Nagybörzsöny felé és besétálunk egészen az elsõ néhány házig, ahol is szalagozás térít el a Hosszú-völgy felé. Az ellenõrzõpontot a völgyben, a Nagybörzsöny-Nagyirtás kisvasút végállomásánál találjuk. A közeli nyomóskútnál megtöltöm a kiürült vizespalackomat, a ponton pedig eszem pár szelet alaposan megsózott zsíros kenyeret. A huzatos ellenõrzõponton körülbelül öt percig bírunk tartózkodni, utána a szél továbbkerget. Egy tábor bejáratánál újra átlábalunk a patakon, ami fõleg azért mókás, mert van híd is. A vasútvonal mentén, széles úton haladunk a hidegben, kezdek arra gondolni, hogy mégis elõ kellene bányászni a kabátot, de aztán elvetem az ötletet és összekulcsolt karral ballagok tovább. Elérünk egy újabb elágazást, balra a Kereszt-völgyben haladó kék kereszt nyújtana kényelmes eljutási lehetõséget például a Vasedény-kulcsosházhoz, de mi a sárga háromszöget választjuk, és nekivágunk a Hegyes-hegy-oromra vezetõ meredek, nehéz, benõtt emelkedõnek. Ha van fölösleges turistaút, akkor ez az, gondolom menet közben, ahogy a háromszáz méter szintemelkedésen igyekszem túlesni az erre adott 1,3 km távon belül. Szerencsére errõl az ösvényrõl sem sajnálták a rendezõk a szalagozást, mert csak a jelzésekbõl a sûrû alj- és egyéb növényzetnek köszönhetõen elég nehéz lenne sötétben összerakni a helyes irányt (pontosabban azt, hogy melyik úton nem botlok bele valami szakadékba).


Fent amúgy se kilátás, se a térkép által ígért torony, se semmi, csak az ellenõrzõpontot jelölõ papírlap fogad. A toronyban mondjuk nem vagyok biztos, hogy nincs, attól, hogy nem látom. Felírom a kódot, bevárom a többieket. Fent a Hold világít felém sápadt sárga fénnyel, valahol a gyér lombozaton túl. Ez azért szép. A lejtõ már kevésbé, legalábbis eleinte. Leóvatoskodunk egy nyeregbe, ahol a sárga kör vezetne a Dijós-kút felé, ha hagynánk. Követjük az eddigi jelzést Kisirtáspuszta felé, hosszan ereszkedünk a láthatóan ritkán járt, egynyomos ösvényen. Végül fentrõl már látható kezd lenni az ellenõrzõponton bóklászó lámpák fénye, lehuppanunk. Lelkes pontõrök fogadnak, vegyes édes és sós apróságokkal kínálnak. Akad még egy kis kóla, meg valami egyéb ízû üdítõ is. Fõleg sósmogyorót és mazsolát próbálok beépíteni a szervezetembe. A környéken még jelen lévõ túrázók jórészt a sikeres teljesítéshez hátralévõ idõt számolgatják. Egy pillanatra én is belegondolok, mennyire ketyeg az óra és mit kell a ketyegés alatt még letudni. Óvatos optimizmus fog el egy pillanatra. A pár perces megállást követõen továbblépünk, mécsesek világítják meg az elsõ néhány lépést, majd a kisvasút csúcsfordítójánál a vágány végét jelzõ tábla fehérlik szembe, amikor rávilágítok. Elõszörre megijedek tõle. A sötétbe burkolózó Kollár-völgyben követünk egy meglehetõsen zajos patakot, egyre feljebb és feljebb kapaszkodva. Néhol sáros, vízátfolyásos az út, de lehet, hogy csak én képzelem úgy. Van, ahol tényleg nem képzelem, és a széttrancsírozott dózerúton bokáig merülök a trutyiba. Mindegy. Felettem valahol az elõttünk haladók lámpái furcsa iránytöréseket tesznek az eddig határozottan, hosszan ívelõ útvonalba. Elérjük az Oldaltmászó-kutat – találó név – és mi is kiszerpentinezünk a völgybõl. Ennek örömére rövidke pihenõ következik.


Továbbhaladva sárga háromszög jelzés invitál kilátást nézni, és bár valóban kezd pirkadni és jó lenne nézelõdni egyet, az idõnk ezt már nem engedi meg. Egy vagy több széles völgyfõt kerülünk ki, és szép lassan felmegyünk az Inóci-nyeregbe. Kódot írunk, sõt, nekem bélyegzésem is van: ha jól hasonlítom össze a lenyomatokat, akkor a diósjenõi ponton véletlen ide kaptam elõször a pecsétet. Felírom a csekély bonyolultságú kódot, mert rövid, hárombetûs szavakat még most is képes vagyok értelmezni. Lehet menni lefelé. Szétszakadozva, egymástól lassan növekvõ távolsággal döcögünk Kisinóc felé. A lejtõn, amióta megszûnt az emelkedõ jelentette igénybevétel, a fogfájásom újra kopogtat, de most semmiféle trükkel nem tudom elûzni. A fájdalomcsillapítóra gondolok a táskámban, de csak gondolok rá, nem merem megkockáztatni, hogy esetleg valami egyéb problémát okozzon. Közben, mellesleg kivilágosodik annyira, hogy lekapcsolom, majd elteszem a fejlámpát. Ezért jók a nyári túrák. Mellettünk balra, kelet felé esik a következõ emelkedõ gerince, de már nem nézek ennyire sem elõre az idõben. Egyelõre érjünk le a Kisinóci-rétre, ott majd lehet gondolkodni. A meredek lejtõ néhol csúszós lejtõt jelent, majd végre megérkezünk a Pokol-völgybe, ideje volt már. Némi sáron átlábalva érkezek meg az ellenõrzõpontra, lerogyok egy fatuskóra a tábortûznél. Suvlaj is érkezik és némi szünet után -rafter- is befut. Itt dõl el végül, amit -rafter- már az Inóci-nyeregben is szorgalmazott: mindenki megy, ahogy tud, a saját tempójával. Elbúcsúzom a többiektõl és elindulok az Inóci-vágáson fölfelé, elõttem a Nagy-Hideg-hegy.


Szépen, óvatosan, a botokkal erõteljesen segítve a haladást, araszolgatok felfelé a végtelennek tûnõ egyenesen. Szerencsére ez az út jól járható, száraz, és nem annyira köves, mint amennyire emlékeztem rá. Valahol még hátranézve mintha suvlajt látnám közeledni, és késõbb kiderül, hogy tényleg õ az. Ballagok tovább, iszom, amikor úgy érzem, szomjas vagyok – ez egyben a fogamra is némi gyógyírt jelent. Balra kék háromszög jelzés jelez kilátóhelyet, kicsit benõtt már, de megnézem magamnak, aztán sétálok tovább. Kicsit feljebb kék kör jelzés jelez forrást, csendben zubog ki a víz egy nagy, ferdén lapos szikla alól. Ezt is megnézem magamnak, aztán sétálok tovább. Sosem lesz ennek vége? - teszem fel a kérdést, és ekkor érkezik meg a kék négyszög jelzés balról, a Vasedény-ház felõl. Innen már egész részletesen emlékszem az útra. Dózerút, kis ösvény, emelkedõ, ház. A teraszon Joeyline áll, pontõri minõségben, fellépdelek hozzá. Gyorsan elintézzük a bélyegzést, elmeséli, hogy korábbra várta a tömegeket, ehhez képest még csak most kezd érkezni a többség. Ettõl egy kicsit meglepetten állok tovább. Körülbelül két órám van leérni Királyrétre, ezt már meg kell oldanom valahogy.


A lejutás elméletben egyszerûnek tûnik. Mindenféle síutak kanyarognak össze-vissza, a számomra kijelölt kék négyszöget szerencsére egyszerû követni a terepen. Ezen jelzés meredek és sáros lejtõit aztán a kék kereszt meredek és sáros lejtõire cserélem, a vizenyõs ösvények elég hosszan elkísérnek. A Cseresznyefa-parkolótól végül szerencsém van, a síút és a Taxi-nyiladék is kiválóan járható. Lebotorkálok Királyrétre, és amikor tudatosul bennem, hogy rövidesen megérkezem, egy kis idõre még a fogam se fáj. Besétálok a rajt-cél étterembe, a rendezõség részérõl Petkes Zsolt fogad lelkesen, kapok oklevelet, kitûzõt, kis faérmet – utóbbi különösen tetszik – és végre leülök, egy virsli és egy nagy bögre tea kíséretében az utoljára tegnap reggel látott Tamás mellé. Pár perccel késõbb befut suvlaj, majd, valamivel kicsúszva az idõbõl, megérkezik -rafter- is. Némi molyolást követõen indulunk haza, az autóút forgalma alacsony, a Nap süt az égen, és úgy általában minden zajlik ugyanúgy, mint rég.


Ezúton szeretnék köszönetet mondani útitársaimnak, suvlajnak és -rafter-nek a társaságért, egyedül biztosan nem tudtam volna végigmenni, sõt, ha nem szólnak és nem invitálnak, lehet, el sem indulok a túrán. Külön köszönöm suvlajnak a háztól-házig fuvart is! Köszönöm a rendezõknek a túrát, nem tudok olyan pontot mondani, amivel elégedetlen lettem volna. Minden a helyén volt, az útvonal csodaszép, az itiner érthetõ és követhetõ, az ellátást pedig jókor kaptuk, jó helyeken. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban: gratulálok mindenkinek! Hazaérve a lendület még visz egy darabig, dekoncentráltan teszek-veszek, majd zsákként dõlök el.


Utóélet: a többször említett fogfájást végül megoldani látszó szájsebészeti (kõmûveskalapács-vésõ-fogó kontra jobb felsõ hetes) beavatkozás során azért néhányszor átvillant az agyamon, hogy inkább tennék még néhány kört a Hegyes-hegy-ormon keresztül, utóbbi ugyanis egy sokkal élvezetesebb szórakozási forma...


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Buda HatáránTúra éve: 20132013.06.27 19:11:23

Megjegyzések néhány ellenõrzõponthoz: Buda Határán 50 szalagozás


Budatétény: a 973-as busz zörögve, kormolva meglódul Nagytétény felé, és rövidesen Bubuval és Hevér Évával elindulunk szalagozással egybekötött utunkra. Lestat nem sokkal késõbb ér majd utol és csatlakozik hozzánk, miután végzett a hajnali bevásárlással. A sarki félig-meddig étterem üresen tátong, a kilencvenes évek elejét idézõ borzasztó elektrogagyi üvöltése áraszt reménytelen hangulatot. Szalagokat elõ, indulás.


Szent Mihály-kápolna: lassan elfogynak a feltehetõ kérdések, a rutinos résztvevõk már fejbõl tudni fogják az mûemléki jelleget ismertetõ tábla szövegét. Mûködõ nyomóskútból iszom bögrényi vizet, a mai fogyasztáshoz itt fél liter adódik hozzá. Kell a folyadék, már most melegem van, pedig még nincs fél négy.


Szoborpark: verset olvasunk, hely- és idõfüggetlent. Lestat elrejti idáig tolt kerékpárját, majd új útvonalon célozzuk meg a Kamaraerdõ sarkát, a szigorú Hatóság határozata miatt. Kimarad a bolyongás a pézsmahagymás ismertetõ tábla vonzáskörzetében.


Kamaraerdõ: szerencsére nem kell kihelyezni zsírkrétát-bóját-papírlapot, szúnyogfelhõben hagyjuk el a helyszínt.


Vadász-hegy: szúnyogból itt fent sincs sokkal kevesebb, de a völgy felé vezetõ ösvényen még nagyobb felhõkön kell átverekedni magunkat. Lentebb, a házak között aztán valamiért hirtelen eltûnnek. Nem bánom.


Örsöddûlõ buszm.: sem a villamosnál, sem a vasútnál nem jött kötöttpályás eszköz, és a bozót miatt még a repülõtéren parkoló gépekbõl sem lehetett sokat látni. A mai nem egy jármûfotózós túra. Az út érdekességét a mûtrágyázási kísérlet paramétereit hirdetõ táblasor jelenti. Megtanulhatjuk, hogy pétisóból hektáronként fél tonnát juttattak ki, illetve van egy „ötszázak klubja” tábla is, remélem, ez nem valami új, mûtrágyával kapcsolatos túramozgalomra utal. A buszmegállóba érve szembesülünk azzal, hogy az itineren szereplõ kérdésre nincs helyes válasz. Beugratós.


Tûzkõ-hegy, esõház: miután átkeltünk az autópálya fölött és keresztülgázoltunk az alaposan befüvesedett csapáson Budaörs szélén – és miután levakartam némi bõrt a lábszáramról – megérkeztünk Budaörs határára. A közúton közlekedõket itt egy tíz táblával megtestesített információzuhatag fogadja, igaz, ebbõl egy csak kiegészítõ tábla, fantasztikus. Felsétálunk a két város között felosztott Felsõhatár úton / utcán, majd feltekergünk a Tûzkõ-hegyre. Gazdagrét felett épp kel a Nap.


Frank-hegyi th. elág.: szokásos egynyomos, bujkálós csapáson jutunk fel, újdonság, hogy az illegális szemétlerakót felszámolták az ösvény bejáratánál. Boldogság. A háznál csend és nyugalom honol.


Kakukk-hegy: a Budai-hegység kevéssé távoli csúcsa, tetején vasoszlop, oldalában susnya. Kezdem véresre vakarni a lábszáramat, de ez maradjon az én saját nyûgöm. Zsírkréta kerül ki, új beszerzésbõl.


Csillebérc: a nyomóskútnál ismét iszom fél liter vizet, amúgy semmi említésre méltó nem történik, csak egy ásítozó biztonsági õr grasszál a kutatóintézet nyitott vaskapujánál.


Budaörsi-hegy oldala: a magaslesnél kényelmesen kitesszük a zsírkrétát és a jelzõtáblát, majd belevetjük magunkat a budai határárok követésének izgalmaiba. Nem is oly meglepõ módon itt alig van néhány szúnyog, viszont annál több pókot söprök le magamról, amikor végre kihuppanunk egy aszfaltútra. Bubuék gombát szednek, sokat.


Makkosmária: templom, jelzések, rét, pihenõ, kukásautó, ebben a sorrendben. Valaha errefelé is volt turistaház, ma már nincs meg, csak a hozzávezetõ gyaloghíd pillérének maradványa. Eloldalgunk Budakeszi szélén, lépcsõn sétálunk be a házak közé. Boltot látogatunk, majd a Himnusz-szobornál nagy reggelizést csapunk, mielõtt elhagynánk a kisvárost.


Kiskegyed-játszótér: a hely megnevezésébõl csak a Kiskegyed, meg a játszótér nem stimmel. A szponzori tábla már hiányzik, a játszótéri elemeket pedig eltávolították, pedig tavaly itt még lehetett körhintázni. Egy üres pezsgõsüveg utal arra, hogy valami szórakozással kapcsolatos tevékenységet mégiscsak szoktak itt folytatni.


Adyligeti-erdõfolt: a Petneházy-csoport reklámja most tökéletesen igaz, miszerint felhõtlenül a Budai-hegyekben. Az erdõfoltig vezetõ utakon szép csendben süldögélünk a tûzõ nap alatt. Ébresztõ, Droid, nyár van. A ponton kitûzzük az újabb papír és zsírkréta alapú ellenõrzõpontot. A távolból induló harsog a légben.


Adyliget: végre, féltáv. Lestat betér a boltba, üdítõt vásárol a köz javára, vagyis négyõnknek. A játszótéri ivókút éppen mûködik. Leülünk a közelben lévõ pavilon alatti padon pár perc pihenõre, mielõtt folytatnánk a túrát a hegyre felkúszó utcákon. Hevér Éva kicsatlakozik a rendezõi bejárásból, számára a 63-as busz jelenti a továbbutazás eszközét.


Remete-hegy: feltételesnek írt, de amióta a túra van, üzemelõ ellenõrzõpont. Adyligettõl idáig van látványos kilátás, idén csak enyhén benõtt ösvény, hûs szurdok, meredek, sziklás kaptató és párezer szúnyog. A szikláktól a párás láthatár csal: a János-hegy, amely légvonalban alig néhány kilométer, elérhetetlenül távolinak látszik.


Rózsika-forrás: a Remete-hegyrõl leoldalgunk Budaligetre, a vibráló levegõben velünk csaknem pontosan szemben tornyosul a Kálvária-hegy. Leballagunk a Paprikás-patak kellemesebb hõérzetet biztosító völgyébe. Az itteni klímát a szúnyogok is kedvelik, nem kell sokáig várni, hogy megérkezzenek, tömegével. Elérjük a solymári utat, rövid aszfaltos részt követõen a völgyben folytatjuk a túrát. Bubu kitér vízesést fényképezni, addig Lestattal elõremegyünk a forrásig, hátha lehet mosakodni egy jót. Nem lehet, alig csordogál valami kis víz a kifolyóból. A pihenõt ezalatt Solymár felõl folyamatosan érkezõ óvodáskorú gyerekek özönlik el.


Szarvas-hegy ny.: amíg mi a forrásnál idõzünk, Bubu elõremegy, kikerülve a pihenõhelynél tobzódó gyerekcsoportot és a hozzájuk tartozó kísérõ néniket. Érdekes, de amikor a néniket arról kérdezzük, hogy ment-e el erre egy szakállas fiatalember, gondolkodás nélkül letagadják. Egy telefonhívás megoldja a helyzetet, a Szarvas-hegyi nyeregben érjük utol Bubut, mint szakállas fiatalembert.


Aranyhegyi-patak: végigoldalgunk a hegygerincen vezetõ, széles, árnyékos úton, kilátást nézünk a Vera-pihenõtõl, párásat. Innen lekanyargunk, részben a Kéktúra útvonalán, részben a nagy hurkot levágó egyenesen a megváltozott biztosítású vasúti átjáróig. A megváltozott most azt jelenti, hogy megszûnt, lévén vasút most éppen nincs. Amikor majd lesz, akkor vissza kell majd térni a túra eredeti nyomvonalára, mert a kétvágányú, 120 km/h-val járható, (villamosítandó) pálya éppúgy nem lesz alkalmas a gyalogos igénybevételre, mint a korábbi volt. Most viszont kényelmesen lépkedhetünk a vasúti alépítményen.


Péter-hegy, T: Üröm vasúti megállóhelynél épp szalagkötözés közben kezd el kötekedni a túráról valami közepesen fogalmatlan, részeg alak, de nem ülünk fel a provokációnak. Felsétálunk a Bécsi útra, boltba térünk, innivalóért, és a tavalyi gyakorlatnak megfelelõen már a buszmegállóban elfogyasztjuk a vételezett üdítõk nagyját. Innen felsétálunk a hegyre, kényelmesen, tûzõ napon és a magánterületet kerülõ, árnyékos ösvényeken. Oldalt mély barlang, feljebb tanösvény táblája, mint ellenõrzõpont. Papír, zsírkréta.


Róka-hegyi kõbánya: a Péter-hegyrõl elég gyorsan átkeveredünk, pedig közben még frissítõ pihenõt is tartunk egy nyomóskútnál. Itt tábla hirdet eladó német óriás nyulat: „élõ és konyhakészen”. Elõszörre úgy értelmezem, hogy szegény nyúl élve konyhakész, de valószínûleg csak a meleg miatt kezdem a szokásosnál is jobban túlkomplikálni a dolgokat. A bánya szép, amennyire egy bánya lehet, és a kilátás egészen élvezhetõ a tetõrõl. Hármashatár-hegy, Békásmegyer, mögötte a párás Buda, azon túl a még párásabb homályba vész a pesti oldal. Innen ismét részben új útvonalon folytatódik a túra, az ürömi palotanegyed végigjárása helyett a piros háromszög ösvényét követjük a piros sávig. Ez a változat erdõsebb, kényelmesebb.


Ezüst-hegyi kilátó: az elvileg ismerõs piros sávon rácsodálkozok helyekre, csak néhány motívum villan be az Iszinikrõl. Szúnyog persze van itt is bõven. Piros keresztre cseréljük a sávot, de ezt is hamar elhagyjuk, és a telkek között áthosszantolunk az Ezüst-hegyre. Közben lehet gyönyörködni a kilátásban, meg Bubut megvárni, mert talpszakmai problémái támadtak. A kilátó hûlt helyén rácsodálkozom arra, hogy a csúcskõ mellett az egykori tartószerkezet fémcsonkjait is szépen kimeszelték.


Puszta-domb: átsétálunk, körülnézünk, szalagozunk. A kilátás, szép innen, ahogy eddig mindig. Elõttünk Békásmegyeren évrõl évre nagyobbnak tûnik a hõszigetelt panelépületek száma.


Békásmegyer: a házak között felállított párakapu által eregetett vízpermetet az elsõ szellõ felkapja, úgyhogy az áthaladó polgárok csak csekély mértékben érezhetik a kerület gondoskodását. Elsétálunk a vasárnap majd célként szolgáló iskolához, most odabent az évzáró ünnepség záró szakaszánál tartanak. Készül néhány célfotó, majd Lestat megcéloz egy kifõzdét, Bubu felszáll a Szentendrérõl érkezõ vonatra, én pedig megkeresem a 204-es buszt és elhagyom a helyszínt. Az utolsó szakasz ételtelensége meghozza eredményét: a Fóti út megállóhelyen le kell szállnom és ülnöm pár percet a padon, hogy helyreálljon a belsõ egyensúlyom.


Megint Remete-hegy: vasárnap Kerek repkény társaságában utazok ki az ellenõrzõpontra, gyaloglást csak a 157-es busz végállomása és a pont között, mintegy 1 km hosszan hajtunk végre. Elég is. Fent irtózatos mennyiségû szúnyog fogad, amikor kinyitjuk a pontot, és olyan tömegben vannak jelen a vérszívók, hogy Repkény inkább nekivág Budaligetnek, keres egy boltot és hoz szúnyogriasztót. (Amúgy egyikõnk sem használ ilyesmit, merthogy miért is lenne rá szükség – pont ezért.) Beszúnyogriasztózott bõrfelülettel egy kicsit kellemesebbé válik a pontõrködés. Ezúton is köszönöm minden résztvevõnek, ismerõsnek és ismeretlennek, a megtisztelõ részvételt!


-Kékdroid-


Képek a szalagozásról

 
 
Nagy Gáspár emléktúraTúra éve: 20132013.05.03 21:19:16

Nagy Gáspár Emléktúra 50


(Leszállok a vonatról, a brutális erejû villanymozdony pillanatok alatt eltûnik a rövid szerelvénnyel. Elõkészítem szokásos kellékeket: térkép, lámpa, láthatósági mellény. Az elsõ faluban rámköszönnek egy teraszról, sörrel kínálnának, köszönettel visszautasítom, hosszú még az éjszaka. Aztán észreveszem a rendõrautót a kocsibejáróban, elkezdem fogalmazni, mit mondok majd a járõrnek, ha megállít. Magyarázkodásra aztán nem kerül sor, innentõl alig találkozom emberrel. Egy kerékpáros nõ valahol inkább kilép a nyeregbõl, hogy minél gyorsabban eltûnjön. Érthetõ a reakciója, én is megijednék, ha valami furcsa idegen grasszálna a szinte minden szempontból kiesõ falumban, pláne késõ éjszaka. Elhagyom a forgalmas fõutat, majd a forgalmas mellékutat is; sokadrendû, másfélsávos aszfaltcsíkon folytatom a sétát. Egyik megfigyelésem, hogy a nyomóskút errefelé nem divat, megjegyzendõ ugyanakkor Sorkifalud, ahol találok egy üzemelõt. Örök hálám érte. Ugyanezen településen álmos, konyhaszék méretû nyulat riasztok fel – vajon mit keresett egy buszmegállóban? Õ tudja. Dél felé kanyarodok, a párhuzamos vasútvonalon tehervonat zakatol észak felé, sokáig hallgatom a zaját. Újra csend ül a tájra, bányaszerû képzõdmény mellett húz el alattam az út, már álmosodok, és a hûsítõ szél elültével a szúnyogok is megtalálnak. Kistelepülés kis vasútállomására érkezem, még van néhány óra az elsõ vonatokig, a váró nyitva áll, bemegyek, elalszom a padon. A hangosbemondó recsegésére ébredek, Szombathely felõl, Pécs felé, többnyire megáll, de van, ahol nem. Ez jó is lesz, a következõig, köszönöm. A választott kocsi ajtajánál ketten készülünk leszállásra: fiatal lány, egy szál rövid, nyári ruhában, meg Kékdroid, hosszúnadrágostul, pulóverestül, kabátostul. Valaki eltájolta magát öltözködésileg, és erõs gyanú ébred bennem, hogy én vagyok az. Vasváron aztán szétszélednek az utasok, én még egy darabig maradok, körbefényképezem az állomást...)


...aztán elindulok arra, amerre más emberek elindultak. Vasvárból a vasút – és az itt párszáz méteren mellette futó 8-as fõút – felõl nem sok látszik, vagy még annyi sem. Már kezdek kételkedni abban, hogy jó településen járok-e egyáltalán, amikor megérkezem a városközpontba. Emitt városháza, amott templom, még amottabb pedig mindenféle vendéglátóipari létesítmény. És egy szalag. Ez nagyon tetszik, mert csak annyira emlékszem a rajthely koordinátáiból, hogy a mûvelõdési központot kell keresni, és a szalagok visszafelé fejtése segít – úgy kell nézni, hogy honnan lenne látható a következõ, és meg is lesz az elõzõ. Amikor már egészen jól nyomon vagyok, rámköszön egy hölgy, hogy a túrára-e, és elõször, ugye. A túrára, igen, és Vasváron pláne. Besétálunk az újszerû állapotú, Nagy Gáspárról elnevezett mûvházba, itt már készülnek a rajtoltatók, és két leendõ résztvevõ is felbukkan: egy látványosan fiatal helybéli, és egy túratárs, akit mintha ugyanarról a vonatról láttam volna leszállni, amelyrõl én is. Mivel még rengeteg idõ áll rendelkezésemre a rajtig, meg a tolongó tömeggel sem kell küzdeni, kényelmesen szét- majd összemolyolom a dolgaimat, átrendezem a táska tartalmát, kitöltöm a nevezési lapot, megint áthelyezek pár dolgot a zsákban, pótlom a kimaradt rovatokat a nevezési lapon, és végre odalépek a rajtoltatók elé. Kapok tõlük egy itinert, meg rajtszámot és rajtidõt, továbbá mindenféle jókívánságokat az útra. Nézzük meg azt az itinert. Színes, igényes, állapítom meg elsõ ránézésre. Félbehajtott A/4-es lap, állapítom meg másodikra. Az elsõ oldalon Nagy Gáspárról tudunk meg néhány alapvetõ információt, négy sor csak a díjait sorolja. Ezt már olvastam a túrára való készüléskor, ugorjunk. Középen térkép, színes, némileg lekicsinyített, de attól még használható, csak a rácsosztást kell megszoknom. Az útvonalat vastag, fekete vonal jelzi. A hátoldalon találom a távadatokat és a bélyegzéseknek szolgáló rovatkákat. Továbbá a követendõ jelzést, amely nemes egyszerûséggel végig a KL. Végül itt van még az útleírás is, ez egészen Oszkóig ad instrukciókat, de igazából utána nincs is rá szükség, a térkép már önmagában is jó. Illetve, nem teljesen jó, de errõl majd késõbb.


Még elszerencsétlenkedek pár percig, aztán nagy lendülettel elhagyom a rajthelyet. Autóból szólítanak, hogy eltévedtem-e, de csak Lippai Bea és Nagy Attila az. Õk leparkolnak, én meg elsétálok, tudom, hogy úgyis találkozunk még ma. Vasvár szép város, állapítom meg, ahogy szétnézek a központban. A szalagozással is elégedett vagyok, elõször a zalaegerszegi fõút mentén vezet, majd enyhe emelkedõn felballagok egy víztoronyhoz, kikerülök egy valamigyártó üzemet, és rátérek az oszkói országútra. Itt piros sáv, piros Mária út, valamint kék rom jelzések vezetnek, ebbõl a már említett KL-nek kell vezetnie lépteimet. Némelyik KL mintha fordítva lenne felfestve, ilyet már a Tanúhegyek nyomábannál is láttam, de míg ott ismeretes volt a jelzésinverzió oka, valamint elszigetelt, egyedi jelenségként fordult elõ, itt egész nagy arányban látni kék _I jeleket. Nem zavaró, csak mókásan fest. No, tehát oszkói országút, elég kevés autó jut egy-egy túrázóra, rám például összesen három, pedig majd' két kilométeren át követem rajta az útvonalat. Az út mellett és a távolban mindenféle kultúrnövények teremnek, az egyes táblákat kisebb-nagyobb erdõfoltok szakítják meg. Egy ilyen erdõfoltnál jelzés tér be az erdõbe, ha jól veszem ki a maradványait, egy sárga keresztrõl van szó, de ilyenrõl sem az itinerben szereplõ, sem a saját térképem nem tud, pedig utóbbi idén üli tízéves jubileumát. (Basszus, szinte tegnap vettem...) Odébb az aszfalton is látni a túra jelzéseit, egyenes alléban sétálhatok majdnem nyílegyenesen dél felé. Az erdõben egyrészt kellemesen hûvös van, másrészt rengeteg szúnyog, tehát elvetem a pulóvertelenedés gondolatát. Éles balkanyarral térek rá a térkép szerint római katonák útjára. Itt néhány pocsolya, pár álmos béka és talán az utóbbiak miatt kevesebb szúnyog fogad. Enyhe lejtõn hagyom el a kavicsos csapást, a 17-es vasútvonal mellé érkezem, ezzel párhuzamos, benõtt szekérútra térek. Nem sokkal késõbb, fénysorompós útátjárónál keresztezi a jelzés a vaspályát, egy ideig elszórakoztatom magam azon töprengve, hogy éppen ide miért tettek automata fénysorompót. A nagy átkelõ forgalom miatt biztos nem.


A sínpár túloldalán követem a vonalat egy ideig, a leírás szerint cseresznyefák mellett, ezt halvány növénytani ismereteim is próbálják alátámasztani. Lassan elkanyarodok a pálya mellõl, annyira, hogy egy kõre festett jel után nagyjából szembefordulok eddigi irányommal. Odébb terepjárós emberek lódulnak el a közeli Pácsony felé, aztán fékeznek, visszatolatnak, jól megnéznek maguknak, és mégis inkább Pácsonyra szavaznak. Nem követem példájukat, nekem jók a KL jelek, ezek egy kidõlt magaslesnél ismét kelet felé térítenek, fasor mentén ballagok, a távolban elöl Oszkó házai látszanak, meg valami üzem, amelyhez hamarosan a szükségesnél sokkal közelebb kerülök. Elérek egy bozótost, amelynél két jelzés mutat kétfelé, úgy, hogy nem esik le, merre kell menni pontosan. Megnézem a térképet, az egyértelmûen délkeleti irányt mutat, a leírás balrafordulásainak követését meg valahol elvesztettem. Akkor legyen délkelet, egyértelmûnek tûnik, hogy a pácsonyi víztornyot kell célba venni, majd egy alkalmas helyen kelet felé fordulni. Jelzés ugyan nincs, de mivel nem is volna mire festeni, ez nem tûnik fel. Egy szántás szélén már kezd gyanússá válni, hogy a térkép mintha nem lenne összhangban a valósággal, de szántás során kevés gazda néz turistatérképet, hogy figyeljen az azon szereplõ dûlõutak meglétére (és ha nézne, a KL akkor sem lenne rajta). A szántás kikerülésével némileg hamarabb érek le valami csoffatag árok partjára, innen egyértelmû földúton, nemrég felállított távvezetéktartó oszlopsort követve érek fel a korábban már említett üzemhez. Továbbjutni innen nem olyan egyszerû, mert a térkép által jelzett, észak felé térõ út sehol nincs, helyette újabb víztelen árkot és lekerített területeket találok. Dél felõl azonban kikerülhetem az iparterületet, jobb ötlet híján így teszek. Megszámolom a méretes silókat, rátérek a Oszkó-Pácsony országútra, amelyen végre elérhetem az elõbbi falut. Beérve Nagy Attilát látom meg, röviden tájékoztatom, hogy én valamit nagyon elnéztem, õ pedig eligazít az ellenõrzõpont felé. Itt a két kedves pontõrrel sikerül tisztázni, hogy a térkép valóban nem helyes, a jelzések viszont jók, és azokat kell figyelni elsõsorban – az õ álláspontjukat erõsíti, hogy itt a túra eddigi évei során senki nem tévedt el. Valakinek ezt is el kell kezdenie, gondolom magamban. Vigasztalásul kapok egy bónusz müzliszeletet a másik mellé, amelyet ezúton is köszönök.


Nem is rágódok sokat az iménti közjátékon, inkább megcélzom egy rövid, nagyon alacsony lejtõn a következõ, kevésbé rövid, de még mindig nagyon alacsony emelkedõt és elhagyom Oszkót kelet felé. Itt valamiféle sárga sáv jelzések bukkannak fel, az észak felé nagy nehezen észrevehetõ letérésbõl arra következtetek, hogy nem ez a környék legsûrûbben járt turistaútja. Odébb dél felé térek, a távolban az olaszfai templom vonja magára a figyelmet. Átsétálok Kozmafára, itt újabb ellenõrzõpont vár, vízzel kínálnak, nagyon jólesik, mert nagyon meleg kezd lenni, és a vízvételi lehetõségek száma a túrán erõsen korlátozott. Hosszan elnyúló, enyhe lejtõt kell tovább követni déli irányban, egészen Olaszfa széléig, ahol rögtön megint kelet, majd délkelet felé térek. A jelzések példásan jók. Keskeny csapásra térítenek, ezen lassan felérek egy elhagyatottnak tûnõ szõlõhegyre, néhol nyílik egy kis kilátás a közelebbi környékre – a távolira nem, ahhoz túl párás a láthatár. Amúgy is nehéz a levegõ, egész nap azt várom, hogy jöjjön valami futó zápor, de ilyesmire nem kerül sor. Erdõben vezet tovább az út, fenyvesben kanyargok párszáz métert, ez talán az egész túra leghangulatosabb szakasza. Egy tisztás túlvégében bóját pillantok meg, kisgyermekes család õrzi a pontot, a bélyegzés mellé szõlõcukrot adnak, rögtön egy fél csomaggal. Ez késõbb jó lehet.


Leballagok a szõlõhegyrõl, kényelmes, árnyas mélyút visz le a Sár-völgybe. Sár, az szerencsére nincs, völgy viszont van, és félelmetesen hosszan kell követni. Rövid ideig még az erdõben bóklászok a jelzések mentén, de késõbb muszáj lesz kilépni a nyílt terepre, jobbra erdõsáv, balra repceföld, aztán néha helyet cserélnek, meg néha nem is repce nõ a szántásban, hanem valami más, ami zöld. Megyek tovább, csendben fõdögélve a napon. Balra a domboldalban elhagyatottnak tûnõ ház áll, ez, és az idõnként felbukkanó magaslesek képviselik az emberi építészetet. Egy ideig olyan is van, hogy erdõ nincs, csak szántó jobbra, meg szántó balra, de végül felbukkan egy hupli, épp elõttem, és nagyon reménykedem abban, hogy jó helyre tájolom magam a térképen, és rövidesen eltérhetek kelet, és egyben Nagytilaj felé. Bingó. Fahídon keresztezek egy árkot, és körülbelül tizennégy méternyi szintemelkedést leküzdve átkelek egy dombon. Itt jobbra és balra is fõleg repceföld látható, meg elöl is, egészen a faluig, de a házakon túl folytatódik a sárga szõnyeg. Betrappolok Nagytilajra, a templomnál nagy munkában vannak, felújításnak tûnik. A településen egy szûk kilométernyi oda-vissza szakaszt kell megtenni. Közben találok Nagy Gáspár emlékkövet és egy millenniumi kopjafát, utóbbi közelében pedig egy mûködõ nyomóskutat. Ezt megjegyzem. Felsétálok a temetõhöz, itt nyugszik Nagy Gáspár. A pontõr hölgy megkérdezi, hogy honnan jöttem, a válasz meglehetõsen bonyolult, de mindenesetre kapok egy szatyornyi ajándékot, mint kellõen messzirõl érkezõ. Ezt külön köszönöm szépen! Továbbá megkapom a túra díjazásának a felét, mert az összes kitûzõket valami félreértés folytán ideküldték. Tehát választhatok, kétféle kitûzõ és egy kitûzõ méretû fakorong közül. A fakorongot választom, ez a legötletesebb, és fa alapú díjazásom talán még csak az Öko-park túráról van.


Visszasétálok Nagytilajra, közben a nyomóskútnál megtöltöm a palackomat. A kultúrháznál vár a frissítõpont, bemegyek, leülök pár percre. Lehet tölteni szódát, vörösbort, és a kettõ tetszés szerinti keverékét is. Ételileg jár korlátlan szeletnyi zsíroskenyér és olyan kenyér, amin a pontõri saját recept szerinti keverék található – ebbõl én a tepertõkrémet, a fõtt krumplit és a fõtt tojást jegyeztem meg, a lényeg, hogy nagyon jó. A kulináris élvezeteket tökmagolajjal meglocsolt lilahagymával lehet tovább fokozni. Sajnos nem maradhatok sokáig, vár a vonat hazafelé. És én megyek. Nagytilaj és Bérbaltavár között aszfaltot taposva, beállva a sorba az ellenõrzõpontról korábban indult túratársak mögé. Nagytilaj fordulópontot jelentett az irányban, innentõl észak és nyugat és északnyugat felé túrázom. Most éppen északnak, a tarkómat tûzi a Nap, amíg meg nem fordítom a sapkám. Mellettem jobbra repceföld, balra pedig valami más. Elöl Bérbaltavár, a párás légben távolabbinak tûnik, mint a valóságban. Kicsit kilépek az aszfalton, besétálok a faluba, itt Nagy Gáspár szülõházánál található a sajátos ellenõrzõpont. Pontõr nincs, viszont kint lóg egy bója, alatta autentikus fehér hokedlin, piros mûanyag tálban jópár narancs, és egy kartonlap, hogy vegyünk a narancsból. Ilyet sem láttam még. Igazolásképpen fénykép készül, de ez nem egy bizalmatlan környék, és, gondolom ritka a notórius rövidítõ, aki okot adhatna a bizalmatlanságra. Az pedig, hogy az ellátmány ott vár az utcán, õrizetlenül, az egész környékre jellemzõ nyugalmat mutatja. Figyelemreméltó még az emléktábla alatti ötletes koszorú, összetekert papírlapokból. Innen a néhány sorral fentebb már említett két túratárssal haladunk tovább, beszélgetve. Poros kis utcán hagyjuk el Bérbaltavárt, hirtelen emelkedõ vezet fel a csehi szõlõhegyre. Az emelkedõ alatt azért nem egy Oroszlánvárra kell gondolni. Továbbra is repceföldek és még zöld búzatáblák mellett visz az út, a szõlõhegynek pedig nagyon csak a szélét érintjük. Az itineren még szerepel egy lebélyegzendõ rovat a csehi szõlõhegy kapcsán, a térképen már nem jelölték, és a rajtban külön ki is emelték, hogy ott ne számítsunk pontra. Itt vagyunk, nem számítunk pontra, trappolunk a hegyháton. Néha az útvonal megtesz egy-egy derékszögû kanyart, hogy legyen némi változatosság. Erdõbe lépünk, õszinte örömömre itt érezhetõen hûvösebb van. Kozmafa elõtt aztán visszatérnek a repcetáblák, és a túra útvonala is visszatér önmagába. A faluszéli ponton már nincsenek õrök, egy Nagy Gáspár-idézetet találunk nejlontasakba csomagolt papírlapon. Felírom, önigazolásképpen. Hármasunk itt szétválik, János nevû túratársammal hamarabb elindulunk.


Nemrég bevetett szántást kerülünk meg, majd leballagunk Oszkóra. Telefonon beszélek pár percet a távolban tartózkodó Kerek repkénnyel, aki éppen valami hideg ital fogyasztását végzi, és ezt némi kárörömmel közli velem. Annyi elõnye mégis volt a reggeli kavargásnak, hogy most mégiscsak adódik némi újdonság az útvonalban. Még akkor is, ha ez kimerül nagyjából ugyanannak a rétnek egy másik úton való átszelésében. A távolban tehervonat ballag Zalaszentiván felé, két dízelmozdony vonszol sok-sok tartálykocsit. A képrõl persze lemaradnak a gépek. Rövidesen véget ér a számomra nem ismerõs szakasz, újra kanyargunk, a jelzett kõrakás még megvan, a cseresznyefák is, a fehéren villogó fénysorompó is. Újra erdõben haladunk, a melegben a szúnyogok nagyrészt elültek, helyettük más rovarfaj képviselõi repkednek tétován, nem csípnek, csak úgy vannak. Mellettünk kóbor dízelmozdony kattog tova Vasvár felé. Hátat fordítunk a vasútnak, felsétálunk a római katonák útjára, majd elhagyjuk, kidõlt – kidöntött? - fákon lépdelünk át az országút felé. Idefelé ezek alig tûntek fel, most minden fa átlépésénél érzem a kidörzsölõdött bõrfelületeimet. Keserves szakasz következik, reggel is eszembe jutott már, hogy itt nem fogok szeretni visszafelé gyalogolni, és ez a sejtésem beigazolódott. A Vasvár táblának nagyon örülök, amikor pedig a víztorony és az üzemcsarnok után lesétálunk az árnyékos járdával rendelkezõ fõútra, akkor még jobban örülök. A mûvelõdési háznál nincs senki, telefonos segítséghez folyamodok, a vonal túlvégén kedves hang igazít el a strand felé. Akkor legyen strand, hatalmas betonplacc a parkoló, a végében oázisként vár a strand, majálissal, mûsorral, bohócokkal, medencében pancsoló közönséggel. A rendezõség részérõl épp befejezõdött a pincepörkölt készítése, az emléklap mellé egy adag meleg ételt kapunk. Az elõbbi jópofa, az utóbbi jó forró és csípõs, tehát finom. Beszélgetek még egy kicsit a majd' két órája itt lévõ Beával és Attilával, aztán elõbb õk, utánuk pedig János túratársam is elhagyja a helyszínt. Én még félrevonulok kicsit, cipõt igazítani, belülrõl portalanítani, aztán elbúcsúzom a rendezõségtõl és megcélzom a vasútállomást. Köszönöm a társaságot útitársaimnak, és természetesen nagyon köszönöm a túrát a rendezõknek. A tényleg jelentéktelen rendezési hiányosságokat sokszorosan pótolta a maroknyi társaság lelkesedése és közvetlensége. A létszámról: ha jól értem, a két táv résztvevõi létszáma az idén átlépte a száz fõs határt. Ez egész jó adat, különösen, hogy a hét közepébe ékelõdõ ünnepnapi rendezésrõl van szó.


A hosszú pihenõ után önmagam lassított felvételeként indulok el, kegyetlenül fáj minden kidörzsölõdött tagom. Lassú, rövid lépésekkel totyogok át a vasútra, a fõleg a strand felé igyekvõ járókelõk közül néhányan sajnálkozóan mérnek végig. Az állomáson a pénztárosnõ elõzetes engedélyével igénybe veszem a fali csapot, víztöltésre, aztán szép türelmesen kivárom a szombathelyi vonatot. Ez egy zöld-sárga Jenbacher képében jelenik meg. Sokkal kényelmesebb, mint a lepukkant, régi IC-kocsi, amellyel Szombathelyrõl utazom tovább. Viszont mégiscsak gyorsabb a city, mint a mindenféle más eljutási mód, no meg a 16-os vonalon is régen utaztam utoljára. Répcelakig még ébren is vagyok, aztán jórészt átalszom az út hátralévõ szakaszát. Este még a PMP teljesítésérõl hazafelé tartó sétáLós bácsival is összefutok, és ezzel fejezõdik be a történet.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
AndezitTúra éve: 20132013.04.27 11:06:50

Andezit 30


Zötykölõdünk. Kerek repkénnyel, mert a többes számot nem illik öncélúan használni. Buszon, másik buszon, majd vonaton. Elõbbi állapota pocsék, utóbbié már nem az: fecskék ülnek a dróton, persze ez csak matrica. A vasúti kocsi legalább kényelmes. Aszódig. Ott vonatot cserélünk, egri sebest szóló balassagyarmati bézére. Ez sem olyan kényelmetlenül rázós, mint az éjszakai buszok, de legalább az utazóközönség buliból hazafelé igyekvõ része jó büdös. Bese öcsém és osztálytársa, Tamás már helyet foglaltak, persze õk páratlan vonattal érkeztek a találkozás helyszínére. Eldöcögünk Galgagutára, ahol a vasárnap reggeli idõponthoz képest egész nagy utascsere zajlik, rajtunk kívül még ketten érkeznek a túrára, plusz néhány felszálló is várta a rövidke járatot. Nyitva tartó bolt és kocsma híján a reggeli kávéról itt lemaradunk, de késõbb ezt már nem is erõltetem.


A rajtig tartó negyven-ötven percet részben bóbiskolással, részben az idõközben megérkezõ Mezeiékkel való beszélgetéssel töltöm. Õket aztán ma nem is látom többet, a rajt pillanatában elsuhannak. Benevezünk, az eredmény egy kakaós péksütemény és egy itiner, színes térképpel a közepén, kitöltendõ nevezési lappal mellékletként. Kitöltöm, majd Krieger mesterék elé járulok vele (és õszintén bánom, hogy a rendezvénykártyámat otthon felejtettem). Fél nyolc után néhány perccel útra kelünk, ki Galgagutáról, fel a Kopasz-hegy oldalában. A hirtelen jött tavaszban minden egyszerre virágzik, az illat nehezen üli meg a levegõt. Fentrõl visszapillantok a Galga völgyére, mert szép. A levegõ pedig sûrû, már a pár tucatnyi kilométerre lévõ dombhátak is elvesznek a párában. Felérünk a tetõre, szalagozás vezet a ritkás zöld kereszt jelzés mellett-helyett vegyesen. Tágas rétek szélén vágunk keresztül, a távolban a Mátrának illene jobban látszania, de a Múzsla vonulatának is csak a halvány körvonalai vehetõek ki. Így is csodálatos látvány. Mellettünk atros robog el lendületes léptekkel, és a következõ majd' 14 kilométeren keresztül más résztvevõvel nem is találkozunk. Leballagunk Vanyarcra, rövid aszfaltos szakasz következik, nem bánom. Nógrád Volános Ikarus tölti pihenõjét a buszfordulónak tûnõ központ mellett. Itt találunk egy játszóteret, a játszótéren pedig az elsõ ellenõrzõpont magányos õrét. Nem maradunk nála sokáig, az emelkedõ úton szép lassan elhagyjuk Vanyarcot. Ismerõsnek tûnõ helyen letérünk az országútról, a térkép és emlékeink szerint megfelelõ helyen. Nem vagyok nagy szerencsejátékos, de most fogadnék rá, hogy innen bizony ismeretlen tettesek eltávolították a túra kihelyezett jelzéseit – máshol príma szalagozás és jól látható iránytáblák vannak végig – turistajelzés pedig nem látható. Egy terepjárós férfi a másik irányba vezetõ földúton, mindenesetre árgus szemekkel nézi végig, ahogy elsétálunk észak felé.


Továbbra is jórészt nyílt terepen, fasor mentén haladunk, szép kilátás kíséretében. Lassú emelkedés is tapasztalható, és közben szépen megérkezünk a fák közé, fiatal erdõbe, amelyet nemsokára felnõttebb tölgyesre váltunk. Az emelkedõ határozottabbá válik, a jelzéseket szalagozás és táblák erõsítik, nem véletlen, mert ahol épp nem ritkán járt szekérút kanyarog alattunk, ott az ösvény szinte teljesen elvész az öreg avarban. Egy, már észrevehetõen meredek kapaszkodó visz fel a nem túl fantáziadúsan elnevezett Nagy-hegy hátára, majd egy kevésbé meredek, ám alaposan benõtt csapás a kilátópontra. A kétfõs pontõrség két generációt képvisel, elhappolták az egyiket a mai nap jó kilátással megáldott ellenõrzõhelyei közül. A társaságunkban lévõ fiatalok egészen idáig hiányolhatták a túra nevét adó andezitet, a sziklákra nyugodtan ki lehet állni, gyönyörködni a kilátásban. A Mátra még éppen kivehetõ, de a Karancsot már elnyeli a sûrû levegõ – látnivalónak azonban így is ott a Szanda innen nézve szóló púpja. Megemlítendõ még a hegyetetõn növekvõ néhány tõnyi fekete kökörcsin, amelyet a tõlünk telõ összes óvatossággal kikerülünk. Elbúcsúzunk, felmegyünk a tetõre, újra körülnézünk, ezúttal lefelé is az andezitcsúszdán, majd elhagyjuk a Nagy-hegyet.


A mohás kõgörgeteg az ösvény mellett és a hülye hasonlattal csúszdaként már említett andezitoszlop cselesen vonja el az egyszeri túrázó figyelmét, mindkettõt meg kell állni alaposan megnézni. Ezután már tényleg elhúzunk innen, újra rétre érkezünk, a végében piros iránynyíl mutatja a felkeresésre javasolt földtani képzõdményeket. Megcélozzuk a várat, amely most még elég távolinak tûnik. Földúton baktatunk, jobbra erdõ, balra rét, a réten túl a Nagy-hegyen látni néhány embert. Elöl, naná, a Szandavár látható, amikor éppen. Patakon gázolunk keresztül, majd ismét rét és erdõ között menetelünk, a Szanda egyre hangsúlyosabb tájelem. Fekete, újkorában biztos jó drága személyautó szomorkodik a nádasban, ez a kép fogad Ordaspuszta határában. Besétálunk az itiner szerint Bercelhez tartozó külterület fõutcáján, egészen a haranglábig, ahol néhányfõs csoportosulás fogad, pontõri minõségben. Szörpöt kapunk és zsíros kenyeret csalamádéval, és információt a 30-as távon résztvevõk létszámát illetõen. Ebbõl a háromból most a szörp esik a legjobban, iszom belõle két nagy bögrényit. Közben – végre – újabb túratárs ér utol és suhan el, céliránt. A szomszédos, elkerített területen szamár búslakodik, de az is lehet, hogy öszvér, sosem értettem hozzá. Az ugyanezen kerítés mögött létezõ ló már jobb kedélyûnek tûnik, kényelmes legelészéssel köti le magát. Megköszönjük a pontõröknek a szíveslátást, erdei temetõ melletti mély úton hagyjuk el a pusztát.


Kiérünk egy nagyobbacska rétre, itt a patak völgyének további követése helyett fel kell kapaszkodni az eddigi irányunkkal párhuzamos dombhátra. Elõttünk ismét a vár látható, de megjelenik a mûködõ bányának otthont adó Berceli-hegy is a látnivalók között. Szépen lassan megérkezünk a Szanda alá, innen már nem viccel az emelkedõ, meredek szerpentinen kapaszkodunk fel a vár fokára. Nem is mellesleg már az Országos Kéktúra útvonalát járjuk, a zöld színû mindenfélék után. Kapkodás nélkül érünk fel a tetõre, itt a rövidebb távnak köszönhetõen már észlelhetõ némi forgalom. Rögtön egy ismerõs is felbukkan, Bribor személyében, majd gyors igazolást követõen el is hagyja a helyszínt. A pontõrök kedvesen fogadnak, téli fagyit kapunk ellátmányképp, beszélgetünk kicsit. A serdülõkorúak a várat tanulmányozzák ezalatt, meg a kilátást. Ehhez Repkénnyel mi is csatlakozunk. Eszembe jut, hogy a Kéktúra cserháti szakaszán sokat kell hosszasan ballagni sík (síkszerû) terepen, viszont az útbaesõ hegyekrõl a Tepkétõl a Naszályig kivétel nélkül gyönyörû kilátás tárul az óvatlan túrázó elé. Pár percnyi bámuldozást követõen elhagyjuk a helyszínt. Megnézzük a következõ andezitömlést, ez már egy benõttebb példány, a tereplépcsõn egyensúlyozva igyekszem valami fényképszerûséget készíteni róla.


Sétálunk tovább, fõleg lefelé, majd hirtelen elhagyjuk a kék jelzést, szalagozott út vezet tovább. A szalagok mellett fehér, csúcsára állított háromszögek is vezetnek. Talán ez is a megvilágosodás valamelyik szimbóluma lenne? Fellépkedünk egy alacsony, füves dombra, körülöttünk további, formáz, színe fehér, teteje aranyozott. Nyugat felé Buddha néz belõle mélán, az építmény négy magasabb dombokon áll a levegõ az erdõ fölött. Lefelé sétálva érjük el a sztúpát. Alakra sztúpát sarkán négy rúdon lobognak imazászlók. A sztúpa mellett pontõr ül két kislányával, bélyegeznek. Itt alma az ellátmány. Amire elérjük Becskét, felfalom. Közben rápillantok a vallási épülethez tartozó ismertetõ táblára, amelyet diszkréten a domb alján helyeztek el, ne zavarja a meditációra vágyók esztétikai érzékét. Meg a fotósokét se. A Megvilágosodás Sztúpája után besétálunk Becskére, néhányan a kertben munkálkodnak, néhányan az utcán ballagnak unottan. A célnak a Vadász Presszó terasza ad otthont, mi azonban még a lépcsõn találkozunk Briborral és Vagdalthússal, ahogy éppen hazafelé indulnak. A teraszt másodjára sikerül helyesen megközelíteni, amíg várunk a Matécz úr által kezelt technikára, feltankolok a kocsmapultnál. A díjazás szép, személyre szóló emléklap és teljesítés száma szerint változó felirat-háttérszínû fémjelvény. Ezúton is köszönöm a rendezést a BTHE-nek és lelkes tagjainak, szép és jól rendezett túrát kaptunk tõlük. Köszönöm továbbá mindenkinek a társaságot a túra során – remélem, elsõbálozó Tamás is kedvet kap a teljesítménytúrázó tevékenység folytatásához.


A presszóból kilépve megállapítjuk, hogy még éppen van idõnk elérni a 14:03-kor induló vonatot Becske alsó fõpályaudvaron. Bevallom õszintén, hogy ennek a vonatnak az elérésére nem számítottam eleinte – a hazaút idõtartama a fiatalok számára lényegesen rövidebbé vált, nem beszélve arról, hogy kényelmesebb is. Kisétálunk a gyér forgalmú országút mentén a faluból, leballagunk a megállóhelyre, és pár perc ücsörgést követõen megérkezik a motor + mellék + motor összeállítású bézé-szerelvény. Még kiemelném és ezúton köszönöm a segítõkész és udvarias jegyvizsgáló tevékenységét, aki késõbb, Aszódon felajánlja, hogy eligazítja öcséméket az egri vonat felé, ezzel Repkényt és engem megkímél további fél óra várakozástól. Motorvonat repít vissza a Keleti pályaudvarra, csak néhány helyen lassul döcögõssé a repítés.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Isaszegi csata emléktúraTúra éve: 20132013.04.16 17:07:19

Isaszegi Csata Emléktúra 55


(rendezõi – pontõri – bejárás; pontõrködés)


Kezdjük a beszámolót a bejárás napjáról a Keleti pályaudvaron, lehetõleg minél korábban és persze történjen az odajutás a helyi tömegközlekedés valamelyik eszközével. Budai-H.G.-hez csatlakozom a túra tízéves jubileuma alkalmából újra megtalált, már 2007 óta szünetelõ táv elõzetes bejárása során. Így neki sem lesz annyira unalmas a kutyagolás és nekem sem kell addig húzni-halasztani a túraútvonal végigsétálását addig, amíg úgysem lesz belõle semmi. Elszemélyvonatozunk Isaszegig, az eszköz a szép, kényelmes piros villamos, amely szólóban zúz tovább Hatvan felé (hatvanfelé!? - bocs). Isaszegen a felkelõ Nap festi halvány színekkel a tájat, sikerül kifogni az elmúlt és a következõ idõszak egy kivételesen kedvezõ idõjárású napját, szinte elhiszem, hogy tavasz van. Bubu kér a pénztárban bélyegzést a túrajelentésére, én addig szemrevételezem a helyijáratot, amelyet itt épp egy korosabb Setra képvisel. Felsétálunk a majdani rajt helyszínére, a céges telephely most épp zárva tart. Tábla tájékoztat arról, hogy csütörtökön is van piac, furdal a kíváncsiság, hogy mikor még? Közben hosszú tehervonat vágtat végig az állomáson. Felhallatszik az utolsó pillanatban sietve bemondott figyelmeztetés, de a közleményt félbevágja a mozdony plusz harmincegynéhány teherkocsi zaja. Jókor már. Elkészül a rajtfotó, indulhatunk. Nyugat felé sétálunk a vasút mentén, közvilágítással rendelkezõ gyalogúton vezetnek a jelzések. Betérünk a házak közé, pékségbe térünk be reggeliért. Szemközt a városháza, kicsit odébb a Szent Márton kútja – ennek kapcsán bevillan egy emlékkép az egykori Lemaradás túráról, mintha tegnap lett volna. Azóta mi is változott? Talán az idõjárás. Megyünk tovább. Kápolna felirata üdvözli Máriát, a példás állapotú kegyhely mellett pihenõt alakítottak ki, elõtte virágok nyílnak.


Felsétálunk a Szobor-hegyre, érdekes látni, ahogy a földút átlényegül kõvel felszórt úttá, majd megjelenik a sorompónál a térkõ. Abszurd. Mintha felülrõl indult volna az útépítés, aztán elfogyott a lendület. A honvédszobortól elsõrangú kilátás nyílik észak és északkelet felé, idáig világítanak a Mátrából a hófödte hegyoldalak. A közelebbi látnivalót maga Isaszeg jelenti. Az ennél is közelebbit maga a málló szobor. Betérünk az erdõbe, néhol hófoltok jelzik a tavasz késését. Felsétálunk a Honvédsírokig, ez a hely is jócskán megváltozott, elõnyére. Továbbmenve találunk utcatáblát és a piros sáv is tesz egy nagyjából teljesen logikátlan kurflit. Visszanézve a régi beszámolómat, már akkor is olyan hülye voltam, hogy lementem megtenni a fölösleges kanyart. (Tovább olvasva ugyanezen írást egyéb, súlyosabb nyelvtani, stilisztikai stb. hiányosságok is láthatóak, melyekért ezúton elnézést kérek. A mostaniakért is.) Odébb ismét jó kilátással rendelkezõ helyszínre lelünk, elõvárosszerû település házai látszanak messze, elõvárosi vonatok húznak el erre és arra alattunk a völgyben. Távvezetéktartó oszlopsor ül a dombok tetején, ez a ma többször elõkerülõ 400 kV-os Göd-Munkács drót. Ismét betérünk az erdõbe, leoldalgunk az enyhén sáros csapáson a Mély-völgybe, amelyben alig teszünk meg pár tucat métert, egybõl kapaszkodhatunk is kifelé belõle. Elérünk egy rétet, átkelünk a fent részletezett tulajdonságokkal bíró vezeték alatt, lesétálunk egy tágas völgy aljába. Zuzmós ágú fán találunk régi iránytáblát, jobbra a piros sávon 25 km, balra a sárgán 40 km. Bubu élõ lexikonként tájékoztat a pontos jelentéstartalomról. Utólag visszagondolva, ez az egyetlen, gyalogos turisták számára kihelyezett jelzõtábla, amelyet a túra során látok. Tanya mellett kanyarog a régi mûút a Bajtemetés felé, a tanya kerítése kísértetiesen betonvas-hálóra hasonlít, amelyet a megfelelõ stabilitás elérése érdekében vasidomokhoz erõsítettek. Talán, mert az is.


A tetõn megcsodálhatóak az egykori honvédségi bázis maradványai, hangárokat, bunkereket hódít vissza a természet szépen lassan. Kinézünk a geodéziai toronyhoz, de felmenni már nem tudunk, a feljutást lehetõvé tevõ vasakból alig maradt néhány keresztgerenda. Sajnos a Gödöllõi-dombság csúcsai (évek kérdése, és hipp-hopp, be is fejezem) mozgalomhoz tartozó kód is alig vehetõ ki a firkálások miatt. Visszatérünk a piros sávval jelzett útra, majd sáros, tocsogós földúton hagyjuk el a tetõt. Fenyves mellé érkezünk, lesétálunk a Koporsó-völgyön, majd fel a Pap-hegyre. Süt a Nap, jó idõ van. Beballagunk Pécelre. Itt benézünk az ügyeletes középméretû áruházba, de mivel számos péceli döntött úgy, hogy a jó idõt kihasználva nagybevásárlás-napot tart, egybõl ki is menekülünk. Az utánpótlást ételbõl-italból a vasútállomásnál található italdiszkontban szerezzük be, ahol rajtunk kívül nulla fõ vásárló tartózkodik, így a sorbanállási idõ fogalma is értelmezhetetlen. Közben motorvonatok érkeznek, hogy ilyet is lássunk Pécelen. Átkelünk a felüljárón, megcélozzuk a falutól északra terülõ magasföldeket. Két szántó és egy kiserdõ sarkán kutyasétáltató nõvel találkozunk, miután szemrevételezéssel meggyõzõdik arról, hogy fegyvert nem hordunk, beszélgetünk néhány sort, túrákról, kutyákról, vadászokról. Utána megy mindenki a maga útján tovább. Nekünk most a Vár-hegy alatti Vár-völgy a következõ meglátogatandó helyszín és az ottani barlang, amelynek közelében 2008-ban Kerek repkénnyel volt szerencsénk pontõrködni. A barlangba most a lejtõ állapota miatt nem erõltetjük a lejutást, igen hamar az árok alján találnánk magunkat a csúszós, kikopott csapás állapota miatt. Megyünk tovább, ligetes erdõben, patakon átkelve vezet az út, méretes törmelék-rakás állja el az utat egy elágazásnál. Kikerüljük. Még odébb különös formájú nyílról lehet elvi vitát nyitni, hogy az most egy furcsa zöld háromszög, vagy a zöld sávot irányítják rendhagyó módon. Nem mintha számítana, de az utóbbiról van szó. Az út folytatására rátelepedett egy terjeszkedõ szemétbánya, Bubu kitalálja az út folytatását, kikerüljük a szilárd építési törmelékbõl emelt sáncokat. Rátalálunk az út eredetijére is, csoffatag jelzés árválkodik egy vén akácon. Nyílt szakaszra érkezünk, elõttünk rendre az M31-es autópálya, Nagytarcsa és Budapest láthatóak, a távolban a Budai-hegység és a Pilis ormai zárják le a láthatárt. Felüljárón keresztezzük a nagyforgalmú elkerülõt, majd szántó mellett sétálunk be Nagytarcsára.


Négyszintes panelépületek és újnak tûnõ családi házak között érjük el a települést, a közeli Petõfi-szobor arra is utalhat, hogy a Petõfi Sándor-lakótelep szélén járunk. Lesétálunk a központba, templom, trafóház, bolt, észlelem sorra a lehetõségeket. A boltba betérünk, megint veszek ennivalót, majd kipróbálom az automatás kávét. Nem olyan rossz. Továbbmenve megállapítom, hogy a túra útvonala szép nagy kanyart leírva végigvezet egész Nagytarcsán, hogy biztos ne maradjon ki semmi látnivaló. Bubu természetesen felvilágosít, miért is kanyarodik úgy az útvonal, ahogy. A lényeg, hogy visszatérünk a fõúthoz, és még régi Isa 55-feliratokat is megfigyelhetünk. Aztán szépen lassan elhagyjuk Nagytarcsát, hosszú emelkedõn jutunk fel a nagyképû Fehér-hegy nevet viselõ dombnak az egyik nyúlványára. Visszafordulva szép a kilátás Cinkotára és környékére, valamint azon túl Budapest némely részeire. A földút alattunk jó sáros, vizenyõs, fent még némi hó is található. Egy és még egy kanyar visz némi változatosságot a túrába, valamint a fákon lehet „keresd meg a turistajelzést!”-játékot játszani, a sárga színû jelzések és a sárga színû zuzmó megkülönböztetése már a haladó fokozatot jelenti. Kerepes a következõ célpontunk. A falu felett három kereszt áll az egykori templom helyén, valamint a római korból származó oltárkövet is itt állították ki. Lesétálunk egy patak partjára, majd fel a törmeléken át a faluba, a 3-as fõúthoz. Szerencsére a zajos országutat hamar elhagyjuk, egy domb megmászása után sétálunk le Szilasligetre. A HÉV megállójánál tartunk pár perc szünetet. Közben szerelvény érkezik Budapest felõl, ajtónyitáskor hegyomlásszerûen zúdul le a tömeg a vonatról. Mivel az eredeti útvonal egy részét indokolatlanul nagy kerülõvel lehetne nagyjából rekonstruálni, most másik lehetõség után nézünk: a Hungaroringet célozzuk meg, hosszú egyenesen trappolunk végig Szilasligeten. A falu végénél az isaszegihez kísértetiesen hasonló Setra áll meg, helyijárati szerepet betöltve. A versenypálya délkeleti csücskénél hagyjuk el az országutat, elõttünk a Gyertyános, amely szerencsére nem marad ki. Felsétálunk a kilátóhoz, amelyet most zárva találunk, de a felfelé vezetõ úton sem maradunk látnivaló nélkül – ez Budapest egy másik szögbõl való megtekintését jelenti.


Mogyoród autópályától délre található része felé folytatjuk a túrát, balra tõlünk zöldellõ domboldal hirdeti bátortalanul a tavaszt. Már a házak között járunk, amikor UKK-típusú irányjelzõ nyilat mutat Bubu egy villanyoszlopon. A kopott festés két túra iránymutatását látja el egyszerre – a másik a Fóti-Somlyó. Az állomáson a keletnémet jármûgyártás remeke áll éppen meg, majd indul tovább Gödöllõ felé. Rövid emelkedõn sétálunk ki Mogyoródról, irány a Szentjakabosított Tölgyes. Gázvezeték nyiladékában folytatódik az út, egy elfáradt régi jelzõpózna a bozótban pihen. Rátérünk a Mária út lila jelzésû fõvonalára, vaddisznótúrta csapást követünk hosszan. Betérünk a hármas számú fõút mellé, a forgalom zaja mellett csak kiabálva lehet beszélgetni. A Szár-hegyi parkolónál keresztezzük a soksávos országutat, majd ismét, a mai nap során nem is tudom, hányadszorra keresztezzük a munkácsi vezetéket. Felettünk sportrepülõ húz el. Újabb sáros emelkedõn caplatunk fel a Bolnoka mellékcsúcsa alá, Bubu figyelmeztet a kapcsolódó mozgalom folytatásával kapcsolatban kínálkozó lehetõségre. Fellátogatok tehát a csúcskõhöz, kódot írok. Továbbmenve fakitermelt területre érkezünk, majd balkanyart teszünk. Tiszta szerencse, hogy itt térhetünk el az autópálya felüljárója felé, mert a csapás egyenes folytatásán számos egyedbõl álló vaddisznókonda tevékenykedik. A szemfüles olvasó kitalálhatja, hogy rövidesen ismét autópályát keresztezünk, méghozzá ismét az M31-est. Addig azonban még megcsodálhatunk néhány régi-régi piros háromszög jelzést, valamint szép kilátásunk nyílik a felüljáró elõtti helyszínrõl Gödöllõre. Felüljárunk, majd elhaladunk a repülõtér mellett, ismét gázvezeték nyomán haladunk, a reggel méltatlanul említés nélkül hagyott Pest Megyei Piros jelzésen.


Betérünk az erdõbe, hátat fordítva Gödöllõnek. Mellettünk, az út nyugati oldalán valamiféle nehézgép dolgozik a völgyben, de csak a hangját hallani itt fent. Keletre néha kiláthatunk a Rákos-patak völgye felé, ez szép. Amúgy jórészt egy egyenes mentén trappolunk, erdõben. Jelzésváltás lesz a következõ említésre méltó esemény, példásan szépen festett piros négyzet vezet tovább Ilkamajor felé. A major házai között elsétálunk, a közvilágítást még nem kapcsolták be, az majd csak Isaszegen világosodik ránk. A kisvárosban még bóklászunk egy kicsit a kertek alatt, a patakból képzett tavak mellett, majd egy jópofa, mátrixszerû jelzéscsomagnál elérjük a vasútállomás kezdõponti váltókörzete alatt létesített gyalogos aluljárót. Átlábalunk az állomás számunkra is érdekes oldalára, felsétálunk a majdani célhoz, a telephely reggel még, most pedig már zárva tart. Jegyet váltok, jön az esti villamos, besüvít velünk a Keleti pályaudvarra.


Ugorjunk egyet az idõben: vasárnap hajnal van, a TTT klubhelyiségében szundikálok, amíg Bubuék megérkeznek. Autós fuvart kapok Isaszegre, itt megkapom a pontõri felszerelést (bélyegzõ, festékpárna, molinó), kapok sütit Lippai Beától és laci069-tõl – köszönöm szépen :) – majd némi téblábolást követõen átvonatozok Gödöllõre. Innen komfortfokozatot és vasúti személyszállítási szolgáltatót is váltva, másik vonattal folytatom az utat Szilasligetre. Kerepes ezen részén elõször a téblábolást folytatom, keresek egy valamennyire megfelelõ helyet a pontõrködésre. Összetett követelményrendszernek kell megfelelni: vegyenek észre a túrázók és ne nagyon akadályozzam a megálló általános forgalmát. Továbbá legyen legalább egy kicsi helyem szétmolyolni. Sajnos a megállóhely épületében neki lehetne támaszkodni a bûznek, az egyetlen épkézláb padot a félóránkénti vonatra kijövõ, meglepõen nagyszámú utas használja, marad a meghibásodott ülõalkalmatosság, ez azonban pár méteres kitérõt jelent az ideális ívhez képest. A szolgálatban lévõ jármûvezetõk eleinte furcsán néznek rám, amint a páratlan vonatok végénél állok és az erdõt nézem katatón nyugalommal, de késõbb megszoknak talán. Másfél órával megérkezésem után befut Barta úr, õt további két futó követi, majd jönnek a többiek is, ismerõsök és ismeretlenek, összesen ötven fõ. Az ismerõsök sorát folytatja moiwa és atros és Bell Sanyi; Zsotyek; Tinca és Rudi István; Mr. és Mrs. Mezei, Edu-Show társaságában; olsen és útitársa; popeye és Lestat és társnõjük; orsipanka; késõbb petami és útitársa; majd R.Gellért, Soós Ádám és Zöldfülû; a sort pedig SK (Sánta Kutya) zárja, mint seprû, aki leadja a kerepesi Kálvária-hegyen súlyosan kontaminálódott ellenõrzõpont maradványait, valamint a Nagytarcsa óta összeszedett másfél mázsa szalagot. Említést érdemel még a család (anyuka, nagymama, két kisgyerek), akik kijöttek a résztvevõ úr elé, kávéval „depózni” õt, aranyos gesztus volt, ilyet nem láttam még. Köszönöm minden résztvevõnek a megtisztelõ részvételt!


A pontõri idõtöltés során találkoztam továbbá ismeretlen típusú énekesmadárral, a rá hiába vadászó macskával, felírtam az összes arrajáró vonat szerelvényének összeállítását, elkezdtem kiszámolni a fordulóikat, de belezavarodtam. Figyeltem az arrajáró szilasligetiek reakcióját a molinó láttán, ebbõl néhány szemelvény:

- Hatodik teljesítménytúra, ellenõrzõpont, ez mi lehet? (kisiskolás gyerekek)

- Kihozzák õket, érted, ide a szemétbe kirándulni, .... meg .... ... ...... ....... de hogy pont ide, .... . (harmincas fontosember; a kipontozott helyre tetszõleges káromkodás illeszthetõ)

- <fejcsóválás, ezek-a-mai-fiatalok-nézéssel a pontõr szigorú végigmérése> (két idõs néni)

- Az a csávó az ellenõrzõpont, nem én, he, tõle kérdezd! (tinédzserek)

Volt még néhány, de azokat nem volt érkezésem felírni. Két, viszonylag gyors lefolyású verekedést is láttam, és igazából más érdekes nem történt.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Bia 25Túra éve: 20132013.03.13 00:14:58

Bia 25


Túlságosan elölre sikerül felszállni a kétrészes motorvonat elsõ egységébe, így a biatorbágyi leszálláskor tapasztalom, hogy minden túrázó, aki a Bia helyszínét vonat és gyaloglás kombinációval közelítette meg, már elhúzott viaduktiránt. Ennek lassan nem szabadna ennyire meglepnie. Húgomat, Pattit vettem rá, hogy tartson velem, megtekinteni, milyen érdekes helyek vannak a fõváros délnyugati határán túl. A rajtidõ legvégére még Repkény is ideért volna a félkész Hauptbahnhofról indulva, de inkább ott nézzen alaposan szét, ahol most van. Átsétálunk a rajthelyre, benevezünk, itt találjuk Cifka Borit, Gyõri Pétert és útitársukat, mögöttünk a sorban a Somogyi család készülõdik az indulásra. Meglódulunk mi is a magunk komótos tempójában. Kisétálunk a faluból, megállapítom, hogy a környéken több a sár, mint tegnap volt, de legalább egyenletes eloszlású. Felsétálunk a Kõorr tetejére, pontõr érdeklõdik, hol lesz látható a fénykép, ami készült róluk. Bár megkérdezem, hogy hol szeretné látni, de végül erre nem lesz lehetõsége, mert a kép nem sikerült, töröltem. A kilátás megtekintése egy késõbbi alkalomra marad, köd ül a környéken. Meredek lejtõn óvatoskodunk le a helyszínrõl, kilapult talpú cipõmben kifejezetten jól jön a nedves talaj jelentette tapadás. Elered az esõ, aztán abbahagyja, aztán késõbb megint elered. Meglátjuk a következõ emelkedõt és rajta egy ismerõsnek tûnõ magas alakot fekete kutyával, valahol a part harmadánál, aki hirtelen eltûnik balra a bozótban. Eszembe jut, hogy itt szerencsére nem kell végigmászni a kaptatót, hanem a fiatalosban vezet majd a kényelmesebb, jelzett út. Ebben a fiatalosban szól hozzám egy hang, akihez Gethe Lacit társítja az emlékezetem, a kapcsolódó kutya pedig Zsoli. Együtt túrázunk tovább.


Rövidesen újabb emelkedõ következik, ez már a Dobogó lesz. Ellenõrzõpontra érkezünk ismét. A szinteket egy idõre félretesszük, lejtõk és sík szakaszok váltják egymást Sóskút felé menet. Néha esik, hogy a naptár mellett az idõjárás is demonstrálja: tavasz van. Elkocog mellettünk tzh, késõbb nagyondinnye, megint késõbb krysta. Régen és még régebben láttam utoljára mindõjüket. Leérünk a bányagödör mellé, kinézek, lássunk ma is valami ipari érdekességet. Látunk. Rövidesen megérkezünk Sóskútra, Tibet és VadMalac érnek utol, nem mellesleg ellenõrzõpontot érünk el. Tibet el is kocog, VadMalac marad pár szóra, elmeséli a tegnapi túránál hivatkozott levélváltását a cserkésztúra rendezõivel. A pontõrök, mint általában, pecsételnek és vízzel, édességgel kínálnak. Az idei kínálatból almáspités csokit és mézes kekszet választunk. Utóbbi kerül helybéli megbontásra. Sóskút házai után a Kálvária következik, birkacsorda legel a pontõrök autója körül. Körülnéznék, kilátás ügyében, de a helyzet nem sokat javult reggel óta. Lent, a falu határában furcsa fehér totemoszlop emelkedik. Megyünk tovább, a Benta-patak mentén, amely pályázhatna a „Százhalombatta folyója” címre, ha a Duna nem lenne valamivel hangsúlyosabb víz. Sáros úton haladunk, mellettünk lovak legelnek, megvadult kutyák ugatják a félénken nézelõdõ Zsolit. Horgásztavat kerülünk ki, köves út biztosít talpmasszázst, utána országutat keresztezünk.


A nemrég félretett szintek újra elõkerülnek, a Nyakas-kõ elõtt is kell egy kicsit fölfelé menni, meg a Nyakas-kõ alatti elhaladást is kapaszkodó követi. Közben ellenõrzõpont, nem állunk meg túl hosszú idõre. Felérkezésünk örömétõl függetlenül kisüt a Nap, innentõl, ha nem is ragyogó napfény, de legalább kellemes, koratavaszi idõ kísér végig a túrán. Megszemlélhetjük ismét a kõalakzatot, melynek tetején ismét vállalkozó szellemûek néznek körül. Alattunk nemrég leégetett bozótos terül el, az ösvények különös mintázata jól kivehetõ a növényzet maradéka között, az égett szag pedig még a levegõben terjeng. Hatékony gyomirtás zajlott. Végigsétálunk a kõperemen, felmegyünk a nyomokban talán még létezõ egykori helyi bortermelés emlékérõl tanúskodó romos pincék és a jelen néhány sor szõlõje között valameddig az aktuális dombon. Utána sáros, meredek lejtõ következik, lekocogok a nyúlós masszán, ha nagyon fékezni akarnék, kicsúszkálnám az egész ösvényt. Ráadásul a hátamon. A Szily-kápolnánál újabb bélyegzés következik, majd még néhány oldalazós-csúszkálós métert követõen leereszkedünk a lõtérre. Itt dupla bélyegzés jár, hivatalos és bónusz is, lelkes kisgyerek üti rá a bélygzõt a papírra. A résztvevõk továbbá szembesülnek a csoki vagy keksz választással. Gethével a levegõs csokit favorizáljuk. Besétálunk a célba, „Túrista út”, hirdeti a közterület nevét a tábla. A díjazást emléklap és évszámmal ellátott, új jelvény alkotják. Szép, mindkettõ. Elbúcsúzunk, majd Pattival megnézzük magunknak a viaduktot alaposan, aztán visszasétálunk a vasútállomásra. Egyik kedvenc vasúti jármûvem, a svájci származék motorvonat fedélzetén zúgunk vissza Budapestre. Köszönöm a túrát a CsBT-nek, köszönöm a társaságot Lacinak és Pattinak. Ez is egy olyan esemény, ahová szeretek visszajárni.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Márciusi emléktúra - PilisTúra éve: 20132013.03.13 00:00:28

Márciusi Emléktúra '48


Békásmegyer után egyedül szundikálhatok egy négyüléses szakaszban a kisegységnyi zöld motorvonaton. Kint köd lepi a tájat, a kocsiban utazó hévesek a párás idõjárás és az utazás dinamikája közötti összefüggést tárgyalják. Szentendréig kell utaznom a rajthely megközelítése érdekében, itt leszállok, körülnézek, kávézásra alkalmas létesítményt keresek és megkávézom. Önnön szórakoztatásomra készítek néhány rossz fényképet az itt elõforduló néhány szerelvényrõl. Eszembe jut, hogy egy alkalmas, napsütötte idõpontban jó lesz idejönni a jármûmúzeum kedvéért is, mert már alig emlékszem a 2004-es látogatásból valamire. Korán érkezõ túrázók már a rajthelyként megadott parkoló körül lófrálnak. Néhányan reggeliznek. Eszembe jut gethe egy régi beszámolója az eszelõs tekintetû szenvedélybetegekrõl. Rövidesen megérkeznek a rendezõk is, kialakítják a számukra megfelelõ környezetet a rajthoz és már indulhat is útjára az, akinek nem volt jobb ötlete, mint ezen a párás-ködös szombaton természetet járni a Visegrádi-hegység és a Pilis útjain. A nevezés úgy történik, hogy fizetek, aztán bediktálom a nevem, ezt felírják az itinerre, amely kap egy számot, de ez sehol nem lesz releváns, végül egy indító müzliszelet átnyújtásával kívánnak jó utat. Mindez egész zökkenõmentesen történik. Meglódulok, ezúttal egyedül, Kerek repkény nem kívánt hazatérni kiküldetésébõl. Menet közben egyszerre eszem a müzlit és nézegetem a egyoldalas itinert: az A/5-ös papírlapon frappáns fogalmazású útleírást találok, az út teljes hosszát és a szintidõt, valamint az ellenõrzõpontok nyitvatartási idejét. Érdekes, állapítom meg késõbb, hogy a papír tépett széle alapján én valami fél-itinert kaphattam, mert ma minden más túrázónál nagyobb terjedelmû lapot látok. Azzal nyugtatom magam, hogy van nálam saját térkép, és állítólag résztáv-adatok nélkül is láttak már embert élni.


Végigballagok Szentendre Vasúti villasor névre hallgató közterületén, háttal a vasútnak. Nemzetiszín szalagozással erõsített sárga sávot követek, eleinte csak úgy a városszéli bozótosban, majd késõbb hétvégi telkek között. Szép lassan emelkedõbe kezd az út. A látóhatárt Szentendre házai jelentik, a hegyek közelségérõl csak a térképem tájékoztat. Utóbbit egy benézett kanyarról való korrigáláskor halászom elõ a táskámból, majd lazán zsebre is vágom, legalábbis a látszat erre utal. Felballagok a Kõ-hegyre, széles, köves utat követek. Épp kinyitott az ellenõrzõpont, a pontõr lányok csokival kínálnak, közben megkapom az elsõ bélyegzést. Megnézném a kilátást, de kénytelen vagyok az emlékeimre hagyatkozni, amelyek Kõ-hegyileg igen gyérek. Elindulok, felázott, sáros-vizes ösvényen óvatoskodom végig, elõreengedve a nagy lendülettel érkezõ Boszi72-t. Kényelmesen lebattyogok a hegyrõl, eszembe jut, hogy Lajosforrás a következõ ellenõrzõpont, de vajon milyen messze is lesz? Megnézem a térképen, gondolom, és elkezdem keresni. Az összes zsebeimet átforgatom, térkép sehol. Visszatettem volna a táskámba? Nem szoktam, de feltúrom a táskámat is, térkép megint sehol. Ennyi eszem is csak nekem van, hogy képes vagyok menet közben elveszíteni egy térképet. Vissza már nem megyek érte, bosszúsan trappolok tovább Lajosforrás felé. A trappolás csak egy darabig megy, mert utána tapadós, sáros, felázott úton vezet tovább a jelzés. Ezen trappolás helyett valami tocsogós, nyúlós vánszorgást tudok csak elõadni. Az úttal párhuzamosan mellékösvény fut néhol, amikor lehet, ezt veszem igénybe, mielõtt teljesen az agyagos sárba süppednék. Végül az agyonjárt utat elhagyom, betérek az erdõbe, árkot keresztez az ösvény, itt már tudom nézni a tájat, nem kell odafigyelni minden lépésre a lábam elé. Legalábbis nem úgy. Felsétálok Lajosforrásig, pont nyitásra érkezem, a pontõr srác szõlõcukorral kínál. Nem csak azért, mert ránézésre is ennyire pocsék lehet az állapotom (pedig de), hanem azért, mert ez a szolgáltatás. Megkérem, hadd fotózzam be a térképének a vonatkozó szelvényét, hogy az általam ismeretlen útszakaszról (Pilisszentlászló – Király-kúti-nyereg között a P+) legalább legyen valami képem. A szerzõi és egyéb jogok védelmében aggódóakat ezúton nyugtatom meg, hogy késõbb ezt a képet jó okkal törlöm a memóriakártyáról.


Dömörkapu felé vezet tovább a zöld háromszög, kilátóhelyet érintek, Kõrösi Csoma Sándor emléktábla áll egy kõtömbön, mellette tépázott imazászlók csüggenek petyhüdten. Innen máskor gyönyörû kilátás nyílik a Bükkös-patak völgyére, most be kell érni a hegységet borító ködlepellel. Egyre csak feljebb vezet az út, szép kis lejtõ ez Dömörkapuhoz, gondolom magamban. Sziklatömbnél fordul az irány, égtáj és lejtés szerint is, meredeken húzok le elõször egy romos házhoz – az itiner szerint kulcsosház – majd tereplépcsõ maradványai visznek a buszforduló felsõ végéig. Ráfordulok a völgyben vezetõ betonútra, meglepetésemre még a parkolóban Boszi72 ér utol megint. Elkocog. Ballagok tovább, mellettem nagy lendülettel zúdul a Duna felé a Bükkös-patak vize. A jelzés elhagyja a mûutat, átvezet a patakon, átugrálok a köveken, örülve annak, hogy sikerül száraz lábbal megúszni a mutatványt. Egészen a következõ átkelésig, amikor is sikerül jobb lábbal bokáig toccsanni a vízbe. Még így is jobban járok, mint Boszi72, aki egy elnézett lépést követõen minden-mindegy jeligére inkább átgázol a vízen. Itt ér utol egy gyorsléptû sporttárs, szakállal, aki egy elvesztett térkép tulajdoni viszonyai felõl kérdezõsködik – ezúton is nagyon szépen köszönöm! Fokozott óvatossággal teszem zsebre a hányatott sorsú kiadványt, lezárva a zsebet, amelyben õrzöm. A jelzett út visszavezet az aszfaltra, megyek tovább rajta. Elérem az Országos Kéket, észak felé, kanyarodok rajta, a soron következõ úticél Pilisszentlászló. Mély völgy mentén vezet az ösvény, majd patak kiszáradt medrét keresztezem egy hídon. Eszembe jut egy régebbi túra, töklámpásokkal és gyertyákkal és a harminc és fél órás menetidõvel. Már megint ez a sok öncélú, belterjes visszautalás, ejnye.


Sétálok tovább, folyamatosan emelkedik velem az út, valahol elõttem nagyzsákos túrázót pillantok meg a fák között. Nocsak, kéktúrázó? - teszem fel a kérdést, de pár perc múlva, a Kisrigó elõtti parkolóban kiderül, hogy õ a pontõr és így is nyitás elõtt vagyok pár perccel. Boszi72-t is itt találom, aszalt gyümölccsel kínálja a jelenlévõket, köszönöm. Elindulok, még több szint következik a piros kereszttel jelzett szakaszon: felballagok a Tövises-hegyre, közben kétfelé ágazik a jelzés, aztán újra találkozik – ezt a leírás is igen szépen részletezi. Itt egy futó ér utol, aki szerencsére segít nem rosszfelé kanyarodnom. Fentebb érve belegyalogolok a ködbe, kilátás semerre nem látható. A Tövises-hegyre érkezésrõl egy szétfagyott csúcskõ tájékoztat, illetve az, hogy innen egy kicsit lefelé kell menni. Kiránduló családdal találkozom, utánuk ismét néptelen az erdõ, sem embertõl, sem állattól származó nesz nem hallatszik, leszámítva a saját lépteim, légzésem zaját. A Király-kúti-nyeregbe meredeken ereszkedik az út, elõtte szerencsére fene sokat kellett még fölfelé menni. Átkelek egy vízmosáson, lemenni könnyû, fölmenni nehezebb a jég miatt. A kútból nem folyik víz, a környezetében viszont mindenhol. Olvad lefelé a hegy. A mûút keresztezésekor találkozom egy lefelé érkezõ kiránduló csoporttal, utána a tetõig megint néptelen az út. A hosszú kapaszkodó elveszi a maradék lendületemet, majd a lefagyott gyalogösvényen már csúszkálva, kényelmesen érek fel Dobogókõre. Szállodát kerülök fentrõl, a köves sétány szerencsére jól járható. A kilátónál megnézem megint a ködöt, innen is ugyanúgy néz ki, mint korábban bármelyik pontról.. Elhagyom a jelölt útvonalat, negyed tizenkettõ van, az ellenõrzõhely a Kétbükkfa-nyeregnél csak fél egykor nyit majd, addig belefér egy kávé + forralt bor párosítás. Visszasétálok a kilátóhoz, de az eltelt idõ alatt kár lett volna csodára várni, ugyanúgy nem látni semmit a kilátásból. Irány tehát a nyereg a zöld kereszttel jelzett úton, eleinte jeges, majd inkább sáros utak vezetnek végig. Egy helyen kisebbfajta tó alakult ki a nyomvályúban, kikerülöm.


Nem sokkal késõbb megérkezem a nyeregbe, buszmegálló, majd parkoló következik. Nagyondrága BMW-bõl kérdezi a sofõr, hogy merre találja Esztergomot. Megmutatom, aztán felsétálok a pihenõhelyre, ahol tavaly ugyanezen a túrán a pontõr tanyázott. Még mindig van fél óra nyitásig, úgy döntök, megvárom. Közben elsiet néhány futó és gyors gyalogos, közülük VadMalac másnap, a Bián meséli el a túrát megelõzõ levélváltását a rendezõkkel. Néhányan maradnak az érkezõk közül, hátha megjelenik valaki a rendezõség részérõl. 12:30 után nem sokkal megérkezik a menetrendszerinti busz és lassítás nélkül tovább is halad Dobogókõ felé. Ezzel sem érkezik pontõr, az idáig kiváró társaság elindul. Én is. Innentõl összecsapódom Csilla és olsen útközben kialakult kettõséhez. (Abban, hogy olsent sikerül a helyszínen felismernem, nagy szerepe van Gyõri Péternek, aki már mesélt róla. Minden összefügg. :)) A beszámolóba visszatérhet a többes szám. Leballagunk az avaros úton, ismerõs helyszínek sora mentén. Elõttünk Szabó Elemér veszi fel lassan a szokásos utazósebességet, pedig jódarabig igyekezett a pontnyitáshoz lassítani. Megérkezünk a Pilisszentkereszt feletti, Pilis-tetõ alatti rétre, majd betérünk a faluba. A fõút elérésekor figyelek fel két lányra, akik térképpel-itinerrel kezükben indulnak olyan irányba, ami az itiner által nem lenne indokolt. Megkérdezem, csak nem a túra kapcsán sétálgatnak itt? A válasz hallatán még én is meglepõdöm: õk bizony a pontõrök és a Szurdok felé mennek. A pontõr státusz biztosan stimmel, az irány viszont biztos nem, mivel szembõl mentek, és csak a csoda tudja, hová jutottak volna. Együtt sétálunk az itiner szerint írt helyszínig, így is korábban nyitnak a papírformához képest. Sétálok tovább, mellettem a sötétkék színû Dera-patak bõvizûen kanyarog a völgy mélyén, sorozatos fotómegállásokra késztetve. Ismét találkozom olsenékkel, elhagyjuk a Szurdokot, hosszasan menetelünk a tölgyerdõben. Beszélgetünk, így villámgyorsan telik az idõ, amit egyedül valószínûleg sokkal hosszabbnak éreznék. Rét sarkánál cseréljük ki a kék sávot zöldre, elõttünk a Kevélyek és az Oszoly púposodnak magasra. Ahogy közeledünk, egyre magasabbnak tûnnek, az Oszoly csúcsán a kereszt körül álló túrázók pedig egyre közelebbrõl látszanak. Megváltozott az idõjárás is, immár bátortalan napsütés kísér egészen Pomázig. Beballagunk Csobánkára, az út mellett lovak állnak a lekicsinyített változat képviseletében. Busz kanyarog végig a településen, a fõtéren a pontõrökkel találkozunk, bélyegeznek, csokival kínálnak.


Még egy komolyabb emelkedõ választ el Pomáztól, és persze a leereszkedés, de az Oszoly-nyereg végül nem bizonyul akkora feladatnak, mint amekkorának elsõre látszott. Nyílt, bokros terepen, érdekes sziklák mellett sétálunk le Pomáz elhanyagoltabb környékére. Utolér Tóth „Hak” Péter, egy ideig lelassít hozzánk, majd már a Fõ úton elkocog a cél felé. A forgalom zaja kísér a Hunyadi utcáig, felsétálunk az iskolához, majd újra jelzett turistaútra térve bemegyünk a célba. Megkapjuk a díjazást, kisméretû kitûzõt és szép papírra nyomott emléklapot, utána zsíroskenyér-fogyasztás és limonádézás következhet, igény szerinti mennyiségben. Még társalgunk egy kicsit Bell Sanyiékkal, Csilla elköszön, és az a túratárs is, aki aztán szinte velünk egyszerre érkezik a vasúthoz. Lesétálunk az állomásra, ezúttal Aquincumig veszem igénybe ezt a szolgáltatást, innen a vasút jármûveivel utazom tovább, kényelmes és pontos vonatokon. Köszönöm a túrát a rendezõknek, az említett néhány hiányosság ellenére én élveztem az utat. Köszönöm a társaságot minden útitársamnak, akivel akár rövidebb, akár hosszabb ideig együtt gyalogolhattam.


-Kékdroid-


Képek akár itt is láthatóak.

 
 
Bükki kilátásokTúra éve: 20132013.03.07 18:57:00

Bükki Kilátások Classic 2013


Odaút: a fél Bükk ködbe burkolózik, a másik fele pedig úgysem látható az útról. Tényleg. Pedig már régen láttam a Bél-kõ oldalát: így jár az, aki ritkán látogat haza.


Kelemen-széke elõtt: jó meredek még mindig, ráadásul a Nap is szembetûzött a réten az egykori földvár egykori sáncai alatt. Kerek repkénnyel a hosszú kihagyást követõen alig gyõzzük felvonszolni magunkat a sok emelkedõn. Végül szerencsére kényelmesebbé válik az út és lehet nézni az Istállós-kõ hatalmas tömbjét. Mögöttünk a Szilvásvárad feletti hegyek látszanak, de északnyugat felé hiába kandikálok ki a fák között, idén nincs Tátralátás. Amikor rövid lejtõ után sok emelkedõ következik, már megjelennek az elsõ futók szembõl. Egyikük az orrom elõtt esik nagyot, szerencsére õ maga épségben megússza, az egyik túrabotja viszont maradó alakváltozást szenved. Végh Kati ellépked mellettünk könnyedén, nehéz elhinni, hogy csoffadt volna, ahogy még a völgyben kifejtette.


Õr-kõ: itt les a bója, kilátás dél és nyugat felé nyílik. Tehát Felsõtárkány, a Várhegy, mögötte a Nagy-Eged, nyugaton Eger és valahol messze a Mátra is látszana, de most nem. Balra nézve a Pes-kõ púpja türemkedik ki, mintha a fák közül nézne körbe. Elõttünk épp Jámbor igyekezett lejutni a hegyrõl a csúszós kõkapunál, ezt a feladatot még nekünk is meg kell oldani valahogy. Leóvatoskodunk a tetõrõl, átoldalgunk a Pes-kõ alá.


Cserepes-kõ utáni rét: megint egy kilátás, a barlangnál kapott apró szemû, édes almát rágcsálva nézek körül. A helyzetünk változott annyit, hogy a távoli párában már nem látom Eger házait. Lehet, hogy csak a szemem romlik ám.


Tar-kõ: ez a hely akkor is fantasztikus, ha éppen nincs kilátás. Most azonban van, és a látottak feledtetik az idejutás nehézségeit. Az Õserdõ elõtti hosszan elnyúló emelkedõ, az Õserdõt kikerülõ rövid, meredek emelkedõ és a Tar-kõre végül felvezetõ hosszan elnyúló és meredek emelkedõ kellõen csökkentették a lendületemet. Repkény csokit óhajt étkezni, ha már megérkeztünk erre a helyre, és én az ilyen ötleteket csak támogatni tudom. Közben innen is körülnézünk: mellettünk a szomszédban a még enyhén havas tetejû Három-kõ szerénykedik, mögötte a Kõ-hátak, a kicsi és a nagy. Elõttünk pedig a Dél-Bükk rengeteg hegye sorakozik, felettük kék vonallal zárja le a láthatárt az Alföld. Egerre a Nap süt le épp. Még nézelõdnék, de menni kell, ketyeg az óra satöbbi.


Nagymezõ: itt a klasszikus értelemben véve nincs kilátás, de amikor kikanyarodunk a fák közül a tágas, víznyelõkkel tarkított síkra, az van olyan látványos, hogy nyugodtan elkönyvelhetem kilátásként. Az idáig tartó útszakasz fõleg jeges volt, meg néha havas is, csúszni viszont majdnem végig csúszott. A víznyelõkbe már annyira nem kellett lemenni, hogy szalagok és hóra fújt nyíl is jelezték a résztvevõknek a dózerút használatát. A Fennsík még mindig gyönyörû, és nagyon remélem, hogy ez még sokáig így marad. A síháznál gyors fénykép készül a résztvevõkrõl, amelyek ezen beszámoló írásakor már sok napja hozzáférhetõek, ezúton is köszönöm. Bent leülünk étkezni, zsíros kenyeret fõleg, különféle feltétekkel. A negyedórás szünetet követõen továbbállunk, éppen akkor, amikor egy nagyobb hullámban elkezdenek érkezni a túrázók.


Keskeny-bükk, SK-kilátó, bõvített kiadás: az erdõ újbóli elérése elõtt még érdemes visszanézni a Nagy-mezõre, valószínûtlenül kék égbolt alatt kopár erdõk, néhány foltnyi fenyves és a bánkúti radarkupola jelentik a jutalmat. Érdekesnek találom, hogy a Bányahegy felõl felvezetõ mûút hágójához milyen nehézkesen tudok csak felkapaszkodni. Pedig nem egy kiemelt szakaszról van szó. A Kõkapunál megállunk egy pillanatra nézelõdni, az innét lefelé, fiatalosban vezetõ út most nem csúszik annyira, lebattyogunk rajta. Rögtön utána pedig fel a következõ tetõ felé, mellettünk tarvágás, látszik a Három-kõ és a Tar-kõ, északkeletre visszanézve pedig a térképen Zsérci-Nagy-délként jelzett hegyek, akármit is jelentsen ez. Odébb bója, szúróbélyegzõvel, aztán a régebbi irtásnál az iménti kilátás ismétlését vizsgálhatja meg a nagyérdemû. Utána ereszkedés, megyehatár, aszfaltút Pazsagig.


Pazsag után: kevésbé feltûnõ kilátások következnek, a megtekintést nehezíti továbbá, hogy Pazsagot elhagyva komoly sárosodás figyelhetõ meg az úton. Nem mély, nem nagyon ragadós, nem csúszik, de muszáj odafigyelnem, mielõtt feltörlöm a fél Bükköt egy eséssel. Visszanézve, elõrenézve napsütötte hegyoldalak látványa tereli a figyelmet. Némi hullámvasutazást követõen lesétálunk a Hosszú-völgybe, egy becsatlakozó úton favágók rakodnak teherautóra. A Hosszú-völgyi két õrház mintha jobb állapotban lenne, mint korábban, de a környéküket legalábbis kigazolták. A Hosszú-völgyben vezetõ út tiszta és száraz, a Hór-völgy útja pedig némi jéggel próbál ijesztgetni.


Ódorvár: ott, ahol a kék rom jelzést felfestõk úgy dönthettek, hogy jó lenne immár meredeken nekimenni a hegynek (feltéve, hogy lentrõl indultak), elbúcsúzunk Repkénnyel egymástól, egészen a dózerútig. Igyekszem elterelni a figyelmem az emelkedõrõl azzal, hogy eltöprengek, vajon miért akarja éppen három szakaszra bontani az agyam a kaptatót, miért nem elég a kettõ, vagy miért nem jobb a négy? Van valami fixációja ennek a hármas számnak, vagy csak belenevelik az emberbe már kisiskolás korában, hogy a hármas meseszám és punktum? Szerencsére elég hamar elérem a dózerutat ahhoz, hogy leálljak a hülyeségen való meditálással. Iszom egy korty vizet és megvárom Repkényt, közben kilátás helyett az utat nézegetve. Együtt ballagunk ki a vár fokára, ahol zászló helyett bója lobog a szélben. A kilátás, naná, gyönyörû, nyugodtan elücsörögnék itt egy-két órát, ha úgy adódna. Most nem úgy adódik.


A Tábor-hegy oldala: ez is egy viszonylag új irtás, ahonnan majdnem az ódorvári kilátás újrázódik, valamivel magasabbról és más szögbõl. Innen talán tovább lehet követni a Hór-völgy vonalát Hollóstetõ felé. A trükk az egészben, hogy pár méteren még ott a jég az ösvényen és kicsit kapaszkodniuk kell a hozzám hasonló ügyetleneknek. Az igazi trükk azonban a végigjeges lejtõ a Cseresznyés-lápán. Hiányzik a saját túrabotom, de öcsém elvitte az összes síbotokat síelni – csak tudnám, minek? – így egy kis teherbírású nádszállal próbálok egyensúlyozni. A Völgyfõ-háznál teázó- és etetõpont vár, betérünk, teázunk, eszünk. Telefonon kérek menetrendi információt a Felsõtárkány-Eger viszonylatra, az elérhetõ busz indulási ideje 17:55. Akár el is érhetjük, de bele kell számolni a célbeli adminisztrációt, teázást, beszélgetést is.


Török-út: a híresen izgalmas hosszú célegyenest most nem érzem annyira vészesen unalmasnak. Talán azért, mert világos van? Minden irtásnál, rétnél lehet gyönyörködni a Bükk-fennsík látványában, és ez elég is lenne. Az utolsó ilyen helyen ráadásul, jól elnézve északkelet felé, mintha a Karancs és mellékhegyei látszanának ide a messzeségbõl. A múlt heti események (lásd még: Palóc LeFaGySz, nyolc napon túl gyógyul, naponta egy-két órát sósborszesszel borogatva) tükrében ezt a sors iróniájaként vagyok kénytelen elkönyvelni. Nem futva, de sietõsen haladunk a Vasbánya-tetõ alatti elágazást érintve Felsõtárkány felé. Az utolsó lejtõn még megelõz két, rajtszámos futó néhány percnyi eltéréssel. A hosszútávot így is tíz óra körül tették meg, le a kalappal elõttük. Ledöcögünk mi is a célba, tópart, látogatóközpont, zászlók, bóják. Bent megkapjuk az idei évre szánt díjazást, nem mondom, hogy nem jó érzés átvenni. Ezúton is nagyon köszönöm a rendezõ Egri Spartacusosoknak ezt a túrát, és külön a segítséget a túranaptár árusításában. Még váltunk pár szót Imaróval, összefutok a rég látott Kerékgyártó Petivel, aztán elbúcsúzunk. Megcélozzuk a buszt, amely késve, de végiggurul Felsõtárkány hosszú fõutcáján, számos felszállót összegyûjtve. A felnémeti buszmegállóban a Felsõtárkányban felszállt Vagdalthúsékkal együtt szállunk le, õk még a nagyvisnyói szállásuk felé fognak buszozni egyet, ránk pedig csak pár perc séta vár hazáig.


-Kékdroid-


Képek itt. E!

 
 
LeFaGySzTúra éve: 20132013.03.03 21:34:43

Palóc LeFaGySz


Buszkaravánok húznak a Duna felé a belváros felõl, a napi elsõ villamos végigzörög a keresztezõdésen, álmos emberek sietnek a dolgukra. Várom -rafter-t, aki Szendrei Ferit Bicskén gyûjtötte össze, engem pedig a pesti hajnalban talál majd meg. Ha egyáltalán hajnal ez - a napfelkelte ma tompított kiadásban jelenik meg. Bezzeg állandó úti- és mindentársam, Kerek repkény még bõszen alhat: amikor az elõnevezésrõl beszéltünk, ránézett sorban a szintmetszetre, a térképre és a túra adatait tartalmazó táblázatra, nevetett egy nagyot, és azt mondta, hogy ezt köszönettel kihagyja. Autópályán, majd kétszámjegyû fõúton húzunk északkelet és észak felé, mellettünk a Cserhát és a Mátra egyaránt ködbe burkolózik. Átutazunk Salgótarjánon, a fõtéri megállóhelyen orosz motorvonat gyûjti a Hatvan felé utazni kívánó felszállókat. Pár perccel késõbb a túra központjaként szolgáló Somosi Fogadónál parkolja le -rafter- a jármûvet. Odabent tömeg, melyben számos ismerõst vélek felfedezni: a rendezõi asztalnál balról jobbra Vándorköszörûs, botosember és RitaB ülnek, a rendezõi asztal körül J a a t végez véletlenszerûnek tûnõ, de legalább folyamatos mozgást. A falon diszkrét, feltûnésmentes kisposzteren a LeFaGySz palóc mintával hímzett hópelyhe látható. A résztvevõk között még számosabbak az ismerõsök: peszát és Csapó Juditot látom reggelizni, mellettük Cam Mogót, odébb Bubu meséli, mennyi adminisztrációt letudott az érkezése óta, és még meg is reggelizett (!), itt van vinatti és Soós Ádám, összefutok R.Gellérttel, vaddinóval, Tincával, SzLA-val, bajnaival és még sokakkal másokkal. A nevezést letudom, negyvenkilences táv, gondolatban nagy bizakodón úgy tartom, ha jól tudok haladni lehet belõle még hosszú táv is. Na persze. Megnézem azért, mit kapunk útravalóul, mielõtt zsebre vágom: A3-as, színes, részletes térképet, talán a legjobbat az általam eddig megismert LeFaGySz-osok közül, valamint leírást táv- és szintadatokkal, mindezt mûanyag tasakban. Szuper. Egy kávéra is benevezek még, ezúttal inkább megszokásból.


Hét óra elõtt másfél perccel J a a t mester a teraszra szólítja az egybegyûlteket. Rajtbélyegzést intéz, lehet indulni. „Ma Te vagy a leggyengébb láncszem” - tájékoztat a leírás. Ez legalábbis sokatmondó. -Rafter-rel pontosan hét óra két perckor lépünk le a nevezett teraszról, dél felé fordulunk.Mellettünk betonkerítés védi a vasút látványától és zajától a települést. Amikor épült, talán inkább vélt vagy valós biztonsági szempontokat és nem a lakosság komfortját vették figyelembe: Somoskõújfalu vasúti határátkelõje komoly forgalmú helynek számított. Ebbõl mára néhány eseti tehervonat maradt, vagy talán még annyi sem. Elhaladunk a pályaudvar épülete mellett, felüljárón keresztezzük az üres síneket. Még néhány házat elmellõzünk és kezdõdik a tánc: az következõ két-három kilométer arról szól, hogy felbotorkálunk a Karancs alatti nyeregig. A terepen hó, az égen felhõ. Még nem döntötte el, hogy esõ- vagy hófelhõ, és amíg hezitál, megússzuk mindkettõt. A csapás, amelyet az elöl haladók épp most törnek ki, részben a szalagozók hófödte nyomán, egynyomos, csúszós, de leginkább meredek. -Rafter- késõbbi megfogalmazása szerint a Karancs egy õszinte hegy, ott van, meg kell mászni és kész. Ez azonban nem valami egyszerû. A gyorsak elõl kiállunk, elhúz Bubu és Lestat, EduShow-val egy ideig elõzgetjük egymást, aztán a Málnás-tetõtõl õ is ellép, csakúgy, mint gjlekler és Ruttkay Dia. Fürész Andival kicsit tovább elõzzük egymást oda-vissza, de annyira elõre nem kellene még haladnom a leírással. Fõleg, hogy a Karancs-nyereg felé még félúton sem járunk. Néha közel kerülünk az államhatárhoz, errõl az ismerõs, fehérre meszelt, piros tetejû négyzetes hasábok tájékoztatnak. Beleérünk a felhõbe, a szélvédett helyen havas, a szélvédetlen helyeken jégtüskéktõl díszített erdõben ballagunk a meredélyen. Rövid szintutat meredek feltörés követ, a tetején adótornyokkal, antennákkal. Ez még nem teljesen a Karancs, csak majdnem. Odébb találjuk az elsõ szúróbélyegzõ-párt, bójával, adatlappal. Átszúrom a kapott nejlontasakkal együtt a megfelelõ rovatot a papíromon. Lejtmenet jõ, hosszan.


Ahogy a botokkal egyensúlyozva robogunk lefelé a hegyrõl, azon gondolkodom, hogy milyen érdekesen máshogy taposódik ki a hó a jellemzõen lejtõnek használt útszakasz a jellemzõen emelkedõnek használthoz képest. Most ez különösen feltûnõ, hiszen az útvonal nagyobb részén a havazás óta ma járnak elõször túrázók. Egy idõre ellaposodik az ereszkedés, odébb Bell Sanyi fényképezi a váratlanul felbukkanó kilátást délnyugat, a Cserhát északi lankái felé. A másik Palóc márkanevû túra jut eszembe, augusztusról. Elvileg innen el lehetne látni annak az útvonaláig. Sokáig nincs idõ gondolkodni, folytatódik a meredek ereszkedés. Mások bot nélkül valószínûleg ügyesebbek, mint én két bottal, de valahogy végül levergõdök az alant folydogáló patak mellé. Elkanyargunk a völgyében, majd egy másik, a Málnás-völgy aljába bóklászunk át. Másik úton érkezik egy terepjáró, két, talpig zöldbe öltözött férfiú közlekedik vele. Tájékoztatásukat ittjártunk oka felõl gjeklerék duója végzi, közben megcélozzuk az ide helyezett bóját. A Málnás-völgybõl a szalagozott út a Málnás-tetõre vezet. A málna ilyen gyakori említése felveti, hogy az iménti terepjáróval esetleg nem is erdészek vagy vadászok, hanem málnacsõszök jöttek ki, ellenõrizni, nehogy a túrázók a hó alatti málnaültetvényeket letapossák. A fárasztó gondolatmenetnek a Málnás-tetõ elérése vet véget, itt újabb szúróbélyegzõk lógnak a bója mellett. Itt még utolérjük Evelynéket is, de a következõ szakasz emelkedõje lesz az elsõ dolog, ami megalapozza a mezõnytõl való leszakadásunkat. Egy gyanúsan könnyû, enyhe lejtõs rész után elérjük ismét a jó öreg Északi Zöldet és a határkövek sorát. A Karancsig tartó egy kilométer fél óránkat veszi igénybe, ha a fényképek idõbélyegei nem hazudnak, s miért is tennék?


A meredek, hosszú kaptató ettõl függetlenül gyönyörû bükkerdõben vezet, és az idõnkénti megállások lehetõséget adnak az alapos körülnézésre. Még a tetõ elõtt utolér orsipanka, néhány mondatnyi beszélgetésre csatlakozom hozzá, de hegynek felfelé még a mostanitól jobb állapotomban sem tudnám tartani vele a lépést. Egyre jobban belelépünk a ködbe. A tetõ elõtt újabb bója lóg egy fán, a felirat szerint most vagyunk valahol a zöld sávon. Innen már csak néhány perc, és sorra a következõket láthatjuk meg, még a hóban-ködben is: nagyméretû határkõ, határátkelõt hirdetõ tábla, csúcskõ, kilátó, adótorony. Most elõször sajnálom igazán, hogy köd van: még nem jártam a Karancson és örülnék, ha körül tudnék nézni és látnék is valamit az építmény acélvázán és a legközelebb álló fák koronáján kívül. Ezért aztán fel sem megyek, nem úgy, mint sokan mások, akiknek a kilátómászás belefér az idejükbe. Vinatti és Ádám itt érnek utol, de az emelkedõt törvényszerûen követõ lejtõn egy rövid beszélgetést követõen elhúznak gyorsan. A Kápolna-hegy alatti nyerget célozzuk meg, majd a zöld kereszt jelzést követjük a völggyé mélyülõ árokban. Közben a Tarász-forrás favályúja jelent természetes frissítõpontot. A víz kellemesen hûvös, jóízû. -Rafter- tölt magának az egyik palackjába, én csak egy teli bögrényi forrásvizet iszom. Folytatódik a lejtõ, járható, kényelmesen meredek. Odébb jelzést váltunk, piros sávot követünk egynyomos, hegyoldalban kanyargó csapáson. A belógó ágak tömegesen vágnak képen minden pillanatban, amikor a figyelmem másfelé tévedne. Lejtõre érkezünk, velünk szemben a Kápolna-hegy magasodik a táj fölé, papírlap tájékoztat, miszerint: „Nemsokára oda mész fel.” Kösz.


A jelzés még marad, most úttípust váltunk, szántó melletti földúton menetelünk tovább. Sár itt sincs, olvadó hó fröcsög lépteink alatt. Megint valahol vagyunk, ezúttal a piros sávon, tájékoztat az újabb bója melletti írás. Palóc túrán palóc expedíciósok érnek utol, Bribor és Vagdalthús személyében. Egy-másfél óra hátrányt hoztak be hozzánk képest, és még igazán az elején vagyunk a napnak. Kiérünk a Ceberna-völgy bejáratához, résztáv és részszint adata szerepel a térképen, de nem figyelek oda eléggé. Pedig jó lenne: a következõ két kilométerre négyszáz méternyi emelkedés sûrûsödik össze. A mérsékelten csordogáló patak mentén haladunk, néhol enyhe sárban, de fõleg csúszós, olvadó hóban. Ne csak alulról ázzunk, gondolja a felettünk kavargó felhõtömeg, és elkezd némi esõpermet hullani. Innentõl el sem áll nap- és esthosszat, csak a halmazállapota és az intenzitása fog változni. Most még lágyan, szinte hûsítõen szitál, ahogy kapaszkodunk ki a meredek falú völgybõl. Átol Csaba és két útitársa ér utol, bóját látva elhúznak. Odaérünk mi is az újabb ellenõrzõhelyre, igazolást követõen gyorsan tovább is állunk. Felvonszoljuk magunkat a Kápolna-hegyre, itt újabb igazolást kell megejteni. Még itt sem jártam: a tetõn álló Margit-kápolna szépen felújított kõépülete most menedéket jelent számunkra, szentképek, szobrok között pihenünk meg egy padon. Teát töltök termoszból, fele most fogy el, a másik felét az esti szakaszra tartogatva visszazárom. Ez kivételesen elõrelátó húzásnak minõsül. -Rafter- jóvoltából csokit fogyasztunk, nálam földimogyoró és banán található, mint önellátmány. Visszalejtünk a Kápolna-hegy nyergébe, Fürész Andi érkezik szembõl – vajon hol került mögénk? Kényelmes, túl kényelmes, hosszú lejtõ áll elõttünk egészen Salgótarján széléig.


A sárga sávot piros háromszögre váltjuk, az út mentén esõház ácsorog, késõbb forrásházak tûnnek fel az út mellett. A második, a felirat szerint egyszerre Tõke-kút és Elemér-forrás mûködik, ismét élünk a vízvételi lehetõséggel. Omladozó betonépítményt kerül ki az út, majd távvezeték mentén haladunk tovább. Elõttünk a felhõs idõben is gyönyörû kilátás tárul elénk a Salgótarjánt övezõ hegyekre. Szélesebbre váltjuk eddigi utunkat, ez vezet le a Hatvan-Zólyom vasútvonal keresztezését követõen a 21-es fõútig. A tóstrand mellett érjük el a várost, tízemeletes paneltömböknél váltjuk újra keletire a rövid ideig követett déli irányt. Ez mindenképpen új, érdekes elem számomra a LeFaGySz-ok történetében. Sétálunk tovább, egyik oldalunkon strand, a másikon kényszeresen túlegyediesített egyenházak sora kísér. Buszfordulóhoz érkezünk, 435-ös Ikarus áll bent, talán hatos járatként. Egy ideje túl kényelmes volt már utunk, ideje váltani: erdõbe, lassú, elnyújtott emelkedõre érkezünk a város után, mellettünk patak kanyarog mély árokban. A zöld négyszöggel jelzett utat szalagozottra cseréljük, csöndesen battyogunk a hóban. Felérünk egy dombhátra, nemsokára a piros sávon járunk. Megállunk csokit enni, mert muszáj. Elõttünk a Boszorkány-kõ púpja látható, erdõ felett sziklatömb. Az étkezõs megállást nem sokkal késõbb ellenõrzõponti megállás követi, ez a bárhol-bármikor újabb megtestesülése. Jellemzõ az állapotomra, hogy nem tudom összekapcsolni az igazolólapon a fekete macskát a boszorkányról elnevezett heggyel. Az igazolás intézése után nekivágunk az újabb emelkedõnek. Ez sem sokkal gyengébb, mint az eddigiek, legfeljebb hamarabb ér véget. A tetõ alatt újabb szúróbélyegzõ jelenléte biztosít alibit a megállásra. Nem sokkal arrébb kényelmes ösvényen lehet kitérni a tetõre, élek a lehetõséggel, mert -rafter-rel ellentétben még itt sem jártam. Fent szerencsém van, némi sejtelmes kilátásban nyílik lehetõségem gyönyörködni. Figyelmesnek kell azonban lenni, rögtön a felérkezés után az ösvény egyenesen egy kõfolyásban folytatódik, meredeken lefelé. Sajnos a szélben nincs alkalmam kibogarászni a térképen, hogy pontosan mit merre látok. Visszamegyek az útra.


Leballagunk a Salgó-nyeregbe, itt Sziló és társai szurkolnak, fotóznak (kösz a képeket!) és õriznek pontot, de legalábbis számok bediktálására kérnek. Sajnos a jövõ heti lottószámok híján csak rajtszámmal tudok szolgálni. Tovább lejt a követendõ út, a település, amelyet szépen rendben tartott tábor mellett érünk el, Salgóbánya. Itt nem élünk a kocsma/bolt jelentette vásárlási lehetõségekkel, azonban gyors számvetést tartunk a hátralévõ utat illetõen. A hosszú távon való továbbindulást már jó ideje elvetettük mindketten, jelenleg a rövid távon áll elõttünk szûk húsz kilométer és bõ hétszáz méter szintemelkedés. Erre öt egész óra áll rendelkezésünkre, amelynek kényelmesen elegendõnek kellene lennie... de akkor ez a túra nem a LeFaGySz lenne. A riasztócsengõ az agyamban azonban nem jelez, nem jut eszembe az Északi Zöld felfestésérõl szóló, kiemelten tanulságos cikksorozat, pláne nem jutnak eszembe a Medves-fennsík oldalában vezetõ részrõl szóló írások. Ez hiba.


Átsétálunk Salgóbányán, egyházi épülethez vezet letérõ. (Kápolna? Imaház? Paplak?) A maratott üveg ablakok mellett különös kontrasztot alkot a két ajtó feletti két lámpabúra, amelyek formavilága a múlt század harmincas éveit idézi. Visszalépünk a Medves Camping felé vezetõ mûútra, a létesítmény elõtt járó motorú kisbusz áll, egy túraruhás, kamásnis férfi száll ki belõle és felénk jön. Kérdezi, hogy valami szervezett rendezvényen vagyunk-e jelen, az igenlõ válasz hallatán talán megnyugszik kissé. Utána a további útirányunk felõl érdeklõdik és az iménti nyugalmat rögtön átveszi az õrülteknek kijáró tekintet. Óvatosan figyelmeztet a tényre, hogy a Medvesen köd van, de ezzel nem tud sok újat mondani. Ha csak a köd lenne a nehezítés a következõkben, azzal nagyon ki lennék békülve. Elhagyjuk a helyszínt, a hitetlenkedõ nézés elkísér, amíg a ködben el nem tûnik mögöttünk. Enyhe dombon haladunk tovább, két, nem túl meggyõzõ keréknyomban törtek utat az elöl haladók és mögöttük a mezõny. Mellettünk érintetlennek látszó hómezõ, a vége ködbe vész, csak néhol sejlik fel az erdõ sötét körvonala. Félelmetes, mellesleg. A szitáló esõ fokozatot vált, ez már esõbb, de még nem az igazi. Elágazást érünk el, még kényelmes, széles utat követünk a hosszúra nyúló szürkületben. Irány az országhatár, itt még lehet haladni, sebességünk, amely a helyszínen valóságos száguldásnak tûnik, a valóságban küszködõ, gyenge vánszorgás. Minden lépésnél a lépés megtételével megegyezõ mértékû energiát kell befektetni az egyensúlyozásba is. Elérjük a határköveket újra, észak felé fordulunk. Ránézek a leírásra: „Beszippant a Matyó-lápa.” Rossz elõérzet fog el a Somoskõig tartó kilométerek kapcsán.


Néhány lépéssel -rafter- elõtt haladva rövidesen beigazolódik az iménti sejtésem és hirtelen eszembe jut egy csokor információ: az ÉZ hírhedt árkai, amelyekrõl többen írták, hogy a Zemplénben, a Tolvaj-hegy és a Hársas-hegy közötti árkokkal megegyezõ paraméterekkel rendelkeznek. Kanyarog a turista az erdõben, határkõtõl határkõig, aztán hirtelen egy árok terem elõtte, változó mélységgel az öttõl a tíz méterig, de közös jellemzõjük, hogy közel függõleges falak fogják közre a lenti vízmosást. A lelkesedésem a mélypontra zuhan, a következõ néhány árkon való átkelésen szépen elbúcsúztatom a szintidõn belüli beérkezés lehetõségét. A sokadik ároknál már próbálom a vicces oldaláról megközelíteni az állapotot. Nem sikerül. Mint ahogy sem az útvonal kijelölõjét, sem a jelzés felfestõjét nem sikerül pozitív kontextusba helyezni, amikor arra terelõdik a szó. Bójára lelünk, kedvtelenül intézem az igazolást, szótlanul haladunk tovább, ároktól árokig, ahol egyre apatikusabban káromkodva veszem tudomásul az újabb, leereszkedésre és kimászásra vonatkozó feladványt. Az árkokat a határ, tehát útvonalunk derékszögû törése követi, nyugati irányt veszünk fel, folyamatosan egyre meredekebbé váló úton. Két dolog között ingázik a figyelmem, az egyik a folyamatos egyensúlyozási kényszer, a másik az ûrszelvénybe lógó növényzet. A sötétedés, az emelkedõ és a folyamatos, áztató esõ momentán nem olyan zavaró. Új hang bukkan fel, ismerõs: botosember ér utol, éppen a Medvesre vezetõ utolsó igazán meredek kaptató elõtt. Könnyedén lépked, rövidesen már csak a lámpája fényét látom, valahol nagyon magasan a fejem fölött. Az elõbb írtam a hõmezõn túlról átsötétlõ erdõrõl, hogy félelmetes: nem is az. Az a félelmetes, amikor botosember arról beszél, hogy a szintidõért lassan bele kell majd kocognunk, miközben õ maga kényelmesen, nálam mintegy háromszor gyorsabban felsétál a parton elõttünk. Állva legelõs szakasz elõtt-alatt állunk, még visszhangzik a fejemben az iménti tanács botosembertõl a kocogást illetõen. Erre semennyi esélyt nem látok, ahogy a szintidõre sem. Végigmenni viszont végig fogunk. Felmászok, mögöttem kicsivel -rafter- is felér, és nem is sokkal késõbb, egy újabb észak felé való irányváltást követõen megérkezünk a lokális maximumra. Medves, a térkép szerint kb. 20 méterrel vagyunk a csúcs alatt szintben, ennek örömére megisszuk a maradék teát.


A lefelé vezetõ ösvény jóval könnyebbnek minõsül. Eleinte még erdõben folytatódik az út, majd kiérünk egy tágas rétre, lent sötétbe veszõ fehérség, körbe ködös-szürkésfekete minden. Ha most nem lenne nyom elõttünk, akkor sokkal nehezebb lenne tájékozódni a behavazott határköveken lévõ iránynyilakat keresgélve. Szerencsére azonban nyom is van, szalag is, néhol jelzés is, sõt, egy-két piros tetejû határkõ is kibukkan a hóból. A nyom egy helyen bozótosba vezet, majd ki onnan, fel is tûnik, hogy egy másik csapás végig kívül maradt a susnyából. Úgy kell nekem nem figyelni eléggé. Újabb árkokat érünk el, ezek szélesebbek, az eddigiekhez képest sokkal könnyebb az átkelés rajtuk. Megtaláljuk a tizedik ellenõrzõpontot, átázott bója mellett lóg a nedves szúróbélyegzõ. Vizes minden, a táskám, a táskám tartalma, vizes a fényképezõgép tokja és pillanat alatt vizessé válik a gép is, amint elõveszem. Igazoljuk ittjártunkat, ez a Somoskõ föltötti kõpark. Továbbsétálunk, jól járható út vezet tovább, és megpillantjuk Somoskõ házait, felettük a vár sötét, komor tömbjével és a jellegzetes toronnyal. Nem csak a hidegtõl borzongok meg. Ezért a látványért megérte sötétben érkezni. Lemegyünk a faluba, magányos túrázó elõz meg, lámpája fénye egy ideje már utolért. Telefonon beszélek Kerek repkénnyel, kérdezi, hogy már be is értünk? Tájékoztatom, hogy az elmúlt nem egészen kilenc kilométert három és fél óra alatt tettük meg, a célig még tizenkét kilométert kell megtenni és erre alig áll több rendelkezésünkre, mint másfél óra, tehát közel esélytelen a teljesítés. Somoskõn azért sem megyek oda a buszfordulóban a menetrendet megnézni. Repkény jókívánságait tolmácsolom útitársamnak is, aztán bontom a vonalat.


Átsétálunk Eresztvénybe, -rafter- elmeséli, milyennek lehet elképzelni ezt a helyet, amikor látszik is belõle valami. Utolér Fürész Andi és el is siet, hátha még idõben beér. Felmegyünk az egykori Dornyay-turistaházhoz, az épület ablakai feketén tátonganak. Az út mentén újabb frissítési lehetõségre lelünk, itt a Bodzás-kút. Egy bögre víz a jutalom. Felkapaszkodunk a várba, hosszan kanyarodó, elviselhetõ meredekségû úton. A rövid oda-vissza szakaszon Andi biztat, hogy már nincs sok hátra. Tényleg nincs sok. A várból fölfelé menet még látok valamennyit Salgótarján fényeibõl, de a pár perc alatt, amíg fent tartózkodom, újra köd lepi be az egész hegyet és megszûnik a látványosság. Felballagok az ellenõrzõponthoz, amibõl elsõre csak egy fényvisszaverõ csík mozgását látom, reflexbõl ráköszönök. A szalag egykedvûen leng tovább a szélben. Nekitámaszkodom a korlátnak, végre a szintemelkedésre innentõl nem lesz sok gondunk. Felér -rafter- is és egybõl indulunk le, végre, a következõ jellegzetes helyszín már Somoskõújfalu, a cél. Széles erdészeti úton, egynyomos ösvényen egyaránt haladunk. Friss favágást követõen újra gyalogútra érkezünk, ahogy ereszkedünk lefelé, úgy válik néhol egyre sárosabbá az út. Az ilyesmi már nem tud érdemben kizökkenteni az apatikus nyugalom állapotából, amelyet elértem. Még egy meredek lejtõ van elõttünk, megérkezünk az egykori kõszállító kisvasút alagútjának nyugati portáljához. Impozáns, ki is térek megnézni közelebbrõl. Innen már csak le kell jutni a faluba, a közvilágítás fényei csalókán hívogatóak, hatásukra mindig közelebb képzelem magunkat, mint amennyire valójában vagyunk. Végül megérkezünk, betérünk a fõútra, a vasút mentén felsétálunk a célba. Az órámra nézek: negyvenöt perccel csúsztunk ki a célzárásból. Ennek ellenére J a a t nagy örömmel fogad, oklevél így is jár, rajta a szintidõn kívül felirattal, de ez most nem zavar. Egy LeFaGySz-szal szemben nem érzek szégyent kikapni egy körben. J a a t Kékdroidként bemutat fiának, aki ezt hiszi is, meg nem is, de végül lepecsételi az itinerem. Az étteremben találkozunk még a társukat váró Wehner Gézáékkal, beszélek pár szót Vándorköszörûssel, SzLA-val, vinattival, nem sokkal késõbb R.Gellért is megérkezik a hosszú táv plusz körérõl. A leves finom és jó forró, a palacsintával szemben sem lehet kifogásom. Gjekler elõkeríti Ferit, aki néhány órája már tiszta ruhában, jóllakottan vár ránk. A visszaúton Hatvan után szakadó esõben gurul a kocsi, -rafter- hazáig szállít, amit ezúton is külön szeretnék megköszönni, csakúgy, mint a társaságot. Egyedül nagyon valószínûtlen, hogy egyáltalán végigmentem volna. Köszönöm a maroknyi rendezõgárdának a túrát: küzdelmes volt, szép volt, kegyetlen volt. Jó volt.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Holló-kőtől Vörös-kőigTúra éve: 20132013.03.03 21:12:57

Holló-kõtõl Vörös-kõig – Pilisi szakasz


Csapjunk a közepébe: autós fuvarral kisegítve érkezünk Leányfaluba, a mai esemény rajthelyére. A szállítást Bubu ajánlotta fel, az utasokat Hevér Éva, EduShow, Kerek repkény és én jelentjük. A pócsmegyeri révnél állunk meg, teszek egy gondolatkísérletet, hogy mi lenne, ha a piros sáv itt is keresztezné a folyót. Igen ám, de hová is mehetne? Pócsmegyer-Surány-Göd... á, hagyjuk. A kissé dekoncentrált Bubu elsiet Visegrád felé az autóval, a többi megjelenõ pedig a nevezéssel kezd foglalkozni. Lepasszolok Vagdalthúsnak két szatyornyi túranaptárt, benevezõdünk Repkénnyel, majd egy-egy pohár forralt borral kötünk közelebbi ismeretséget a rajtkocsma kínálatából. Az itiner szimpatikus, minden szükséges információ megtalálható rajta, ami egy túrához kellhet: térkép, szintmetszet, távadatok, menetrendi információ, miegyéb. Mindez színesben és elsõ ránézésre is átláthatóan. Az indítás helyszínét negyed nyolc után néhány perccel elhagyjuk, elõttünk a Vörös-kõ tömbje lenne látható, ha nem ülne rajta felhõ, és egyáltalán, a látótávolság engedné. A hétvége idõjárása pont rácáfol az ígértekre, de legalábbis a sorrendet nem tartja be: szombatra mondtak borút-esõt és vasárnapra javulást, ehhez képest szombaton napsütésben is túrázhattunk, míg ma többnyire felhõben-ködben fogunk menetelni. Esõ azonban szerencsére nincs.


Meredek utcán hagyjuk el a települést, majd meredek, vízmosta ösvényben folytatódik a turistaút. Rövidesen elérjük a Lestat által õrzött ellenõrzõpontot, a Meteor-forrás mellett. Kekszet és egy kis korty pálinkát kapunk szolgáltatásként. Elpucolunk a helyszínrõl, kisebb területû irtást keresztezünk, majd a Rekettyés-forrás felé vezetõ elágazás után kezdõdik a mai túra szintemelkedésének nagyjáért felelõs Vörös-kõre vezetõ szerpentinút. Felkanyargunk, alig csúszik alattunk a kanyargós csapás. A felsõ, széles szekérút keresztezésekor eszembe jut, hogy megint kihagytuk a Csaba-kút meglátogatását, majd máskor pótoljuk. Kiegyenesedik az ösvény, ahogy egyre feljebb ballagunk. A tetõn köd fogad az emlékmûnél, az egyébként gyönyörû panorámából most semmi nem látszik. Átmegyünk az esõházhoz, itt kódot írunk itinerre, túramozgalmi igazolófüzetre. Repkény teázás ötletét veti fel. Teázunk. Közben megérkezik a vinatti-féle kvartett, együtt indulunk tovább, de mi nehezebben száguldozunk, mint õk, rövidesen lemaradunk tõlük. Felkaptatunk még a Kis-Bükk-tetõre, a helyi, kisebb kõtenger most hó alatt lapul. Továbbindulunk, következik a Pálócki- majd a Pap-rét. Jórészt széles erdészeti utakon haladhatunk, amelyek hol nagyon, hol kevésbé csúsznak. A Pap-rét után felbotorkálunk a kitaposott csapáson a Szent László-hegy oldalára, hogy onnan minél hamarabb le is botorkáljunk. Keresztezzük a mûutat, kezdõdik a hosszú, csúszós, de az általam vártnál könnyebben járható lejtõ Pilisszentlászlóra. Látványos völgy oldalában óvatoskodunk le a faluba, a végén némi sáros közjáték után már aszfaltozott utcát taposunk. Az ellenõrzõponthoz ki kell térni a kocsmába, ám kitérünk.


Itt zsíros kenyérrel kínálnak a pontõrök, néhány tucat elfogyasztását követõen továbbállunk, visszasétálunk a piros sávra. Kezdõdik az Apát-kúti-völgy, zen templom vezeti fel az eseményeket. A patak széles kanyarokkal tekereg a völgy felsõ szakaszán, az átkelés a köveken gyanúsan egyszerû, nem csúszik egyik sem. Mellettünk sziklás aljú bükkerdõ, fantasztikus hely. Kidõlt fák, mellékvölgyek bõvítik a látnivalók listáját, néhol a patak meredek falú szurdokban gyorsul fel, majd néhány s-kanyarral lassul vissza, hogy aztán újabb szurdok kezdõdhessen. Számos patakátkelést követõen érintjük az Alpár-forrást, majd a Kaán-forrásnál teszteljük a kínálatot. Egy idõre kilépünk az aszfaltútra, kamerás megfigyelésrõl tájékoztat két tábla. Elérjük a Bertényi Miklós Füvészkertet, a Zsemba-házaspár õrzi a pontot, a bélyegzésbõl kérek az igazolófüzetre is, elfér mellette a kód. Továbbmegyünk, az üzemszünetet tartó Magda-forrásnál megcsodáljuk a patak sziklás zúgóját. Az ösvényen követjük a medert, a végén újabb szép zúgó a jutalom, valamint a végén az Apátkúti-halastó részben befagyott víztükre. Innen már csak néhány lépés Visegrád, a házak között ballagva gõzmozdonyos cégérre leszek figyelmes. Egy épület falán tábla áll: ez volt az egykori visegrádi erdei vasút „Kincses Kolozsvár” nevû állomása, több vágánnyal, rakodóval. Ez a kisvasút nem a modern idõk áldozata, nem is a hírhedt koncepcióé: a tábla tanúsága szerint az 1921-es építésû vasútüzem 11 évvel késõbb, 1932-ben meg is szûnt.


A Pilisi Parkerdõ helyi központja mellett érjük el Visegrád központját. A templom után a gyógyszertár épülete érdemel kiemelt figyelmet a közelben. Elrobog mellettünk moiwa és még egy futó, a célban még ott érjük õket. Leballagunk a Dunához, busz áll a megállóban, komp vesztegel a rámpa alján, most éppen lezárva. Bekanyarodunk a célba, megkapjuk a túra és a mozgalom díjazását, egyik szebb, mint a másik: a túráról az egyszerûbb, turistajelzéses kitûzõt választom, a mozgalomhoz pedig nagyméretû díjazás jár. Tetszik! A célzárásig közeli barátságot kötünk két, egyelõre név nélküli pinttyel. Végül a seprûk érkezésekor hagyjuk el a helyszínt a Bubumobil utasaiként. Köszönöm a rendezést Vagdalthúséknak, a társaságot Kerek repkénynek és a fuvart Bubunak.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
túra éve: 2012
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20122013.01.09 17:43:44

2012 – évzáró


Statisztikát már régen írtam:


Az összes megtett táv majd' 140 km-rel több, mint az Odessza-Csap út közvetlen vonattal.

Az összes megtett szintemelkedés egy tucat kilométerrel kevesebb, mint az idén megtett túrák átlagos hosszúsága.

A túrák számáról: átlagosan havonta két egész nyolc század túrára jutottam el, ez a teljesítménytúrázás szempontjából magammal szemben hat éve felállított egyetlen követelményt nyolc századdal túlteljesíti.


Legyenek legek is:


Legtöbbször meglátogatott tájegység: Bükk. Jó itt járni, jó lenne ennél is gyakrabban.

Legrégebben jártam ott teljesítménytúrán: Mecsek. Most a LeFaGySz-szal azért egész sokat pótolhattam.

Legnagyobb újdonság: Barcika 50 és a Verecke 70 – Oberon útja. Pedig az utóbbinak a végét már bejártuk Újév másnapján.

Legnagyobb hõség és legnagyobb küzdelem: Palóc Expedíció 100. Ehhez nem is tudok mást hozzátenni.

Leginkább kicentizett célbaérés: Hatvan éves az Országos Kéktúra 60. Nem annyira a szintidõ, mint az utolsó vonat indulása miatt.

Leglazább túra: Bükki Házak – Kreatív.

Legkényelmesebb túra: Sárpentele 15.

Legtovább a Verecke túra rajtjába utaztam (14 óra), a legrövidebb ideig pedig a Bükki Kilátások céljából (kb. 15 perc, gyaloglással).


Akárhány számot leírhatnék még, meg folytathatnám a leg-listát is... de a hóesést a BHTCS-n, a csúszkálást a jeges úton az Ebecki-tetõre, a sártengerbe forduló mecseki lejtõket, az õrségi vihart, a Kárpátok vízválasztójának elérését, a leereszkedést a Vadorzó-hágóról (ööö, ez nem is tt! :)), a napkeltét Szécsény elõtt, az õszi napsütést a Tatabányán, az éji ködöt az Isziniken Pilis oldalában és a hazaérkezést a Tortúrán... ezeket, és a többi élményt, kalandot úgysem tudnám rendesen leírni. Rendetlenül pedig már leírtam úgyis, ezúton is köszönöm mindenkinek a figyelmét, aki olvasta a beszámolóimat.


Kétezer-tizenkettõben a lehetõségekhez képest sok túrára sikerült eljutnom, köszönöm a rendezõknek a rendezéseket, útitársaimnak a társaságot, az autósoknak az autós fuvarokat. Köszönöm sokaknak a túrabeszámolókat, a fényképeket és a videókat, amelyeket olvasva, nézve és hallgatva a túramentes idõszakokban is úgy érezhettem, ott vagyok veletek, mindenhol.


-Kékdroid-

 
 
Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/BükkszentkeresztTúra éve: 20122012.12.29 15:56:48

Tortúra 65


Ez is egy olyan beszámoló lesz, amelyben a szereplõk reggel felkelnek, túráznak, találkoznak más túrázókkal, egyszer aztán a végére érnek és hazamennek. Közben van erdõ, szép, meg tájak, szépek, meg kilátás. Az is szép, úgy általában. Röviden ennyi, bõvebben pedig a következõ néhány oldalnyi terjedelemben lehet elolvasni valami olyasmit, amilyet már sokan leírtak. Meg én is.


Az év végének közeledtét jelzõ tortúra lezárásaként úgy döntöttünk Kerek repkénnyel, hogy egy gyalogos Tortúrával lenne a legjobb befejezni a felkészülést a karácsonyi ünnepekre. Elõnevezek mindkettõnk nevében, azután már csak várni kell a túrára. A más tekintetben egészen eseménydús várakozás annyira jól sikerül, hogy általában sem túl jó felkészültségünk ezúttal a szokásosnál is gyengébben alakul. Ráadásul hajnalban nem találom sehol a síbotokat, és még rendes ennivalót sem csomagolunk eleget. Így indulunk el, félig még álomban, az egri buszpályaudvarra, autós segítséget igényelve tesómtól, mivel helyi busszal nem biztos, hogy bejutnánk. A beton körtetõs, a mainál kisebb forgalomra méretezett objektumnál sokan várják a miskolci járatot, amelyet egy, az Agria Volán állományába tartozó Credo testesít meg. Kívülrõl impozáns jármûvünk üléseit, mint általában a buszok üléseit, nem az én magasságomra tervezték. Az utazás a szomszédos megyeszékhelyre körülbelül másfél órát vesz igénybe, sofõrünk precízen kivárja az indulás idejét a megállókban. Pontosan érkezünk a helyi menetrendben „Tapolcai elág.” névre hallgató megállóba.


Nem a kettes busz jár 'Tapolcára hétvégén? Nahát, mik történnek. Akkor a huszas után futunk most, és a többes szám egész csinos tömeget jelent, azokat a túrázókat, akik az egri buszról szálltak le a megfelelõ megállóban. SétáLós bácsi lesprinteli a társaságot, mi, többiek igyekszünk tartani a lépést. A megállóban várakozók reakciója néhány elnézõ mosolyban nyilvánul meg. Mivel a jegyvásárlásra korábbi években már igénybe vett újságosbódé zárva tart, az érkezõ busz sofõrnõje jelentõs bevételt kasszírozhat, jegyeladásai eredményeképpen. Felzúzunk a végállomásra, útközben a megállók többségét érdeklõdés hiányában kihagyjuk. Besétálunk az iskolába, külön sor várja az elõnevezõket és külön sor a helyszínieket. Mivel elõnevezéssel a hallottak alapján sokan éltek, törvényszerû, hogy itt hosszabb a sor, de a szokásos papírkitöltögetés elmarad. Átveszem az itinereket, közben Kerek repkény kávét vételez: a helyiség végében, szintben felfelé eltolva található egy kávégép és mosolygós kezelõje. Éljen, lehet kávézni! Negyed nyolckor kelünk útra egyszerre sokan: Repkény, RitaB, Hevér Éva, EduShow, Budai-H.G., Gethe és jómagam. Kisétálunk Miskolctapolcáról, aszfaltút kanyarog alattunk. Távvezetéket keresztezünk, majd a szikszói önkormányzat kezelésében lévõ üdülõ mellett ballagunk el. Miskolc-Tapolca elhagyásáról csak irányunkkal szembefordulva értesülhetünk, a település végét jelzõ tábla hiányzik. Egy idõ után elhagyjuk a kõbánya felé továbbkanyargó aszfaltcsíkot, belépünk az erdõbe. Indulásunk óta valamennyit világosodott az ég, de ennél sokkal többre a felhõ alatt nem lehet számítani, sápadt, szürke felhõk úsznak lassan felettünk. A zöld négyszöget azonos színû sávra cseréljük. A népszerû Vörös-kõ név illeti a következõ elágazás fölé magasodó hegyet, itt a zöld sáv mellé becsatlakozik a piros. A következõ, jelzésekkel kapcsolatos helyszín a Szederbokor alja, itt pihenõpadok szegélyezik a tágas rétet, kiránduláshoz ideális a környék – erre ráerõsít a bükkszentlászlói út közelsége. Meredek és még meredekebb kaptatókon battyogunk fölfelé, a korábban még zúzmarás fák itt fent már havasak. Néhány halvány napsugár ereszkedik közénk a fák között. Felvidít. Tinca trappol el mellettünk, majd szép lassan Bubuék is ellépnek elõlünk. Késõbb DJ_Rushboy rohan el Eger felé. A Som-hegy oldalában sétálunk, végre megszûnik az emelkedõ és szintúton, majd enyhe lejtõn mehetünk tovább. Egészen kisüt a Nap, amikor felérünk a Bükkszentkereszt feletti tetõre. Jobbról mellénk ér az S+ jelzés Bükkszentlászló felõl, mi pedig a síkosságmentesítés nélkül létezõ utat elhagyva beballagunk a faluba. Az ellenõrzõpontot az óvodában találjuk, addig azonban érintjük a buszfordulót, a régen ellenõrzõpontként is funkcionáló kocsmát, a postahivatalt és mellette a régi, konténeres telefonközpontot, valamint a fatornyos, szép templomot. Az óvodában Földi Rolandékkal és Bubuékkal találkozunk, utánunk kicsivel Wehner Géza csapata érkezik a hidegbõl. Egy pohárral iszom a rendkívül finom teából, majd Repkénnyel egy idõre elhagyjuk a társaságot, boltot keresünk s találunk. Boltosék egészen képben vannak a Tortúrával kapcsolatban. Fél kiló kenyérrel, némi párizsival, egy tömlõs sajttal és két csokival felszerelve lépek ki a magát Zöldség – Gyümölcs felirattal hirdetõ egységbõl. Éppen csak zöldséget, meg gyümölcsöt nem vettem. Odébb a „Tortúra 65 kocsma” reklámot bevetõ helyszínen iszunk még egy-egy pohár forralt bort. Ügyes ötlet. RitaB és Gethe épp akkor érnek utol, amikor kilépünk, Gethe követi példánkat a fogyasztásban.


Még egy rövid ideig tart az emelkedõ és kilépünk Bükkszentkeresztrõl és ezzel egyidejûleg a 25xx-es (sajnos elveszett a közútkezelõi eredetû térképem) országutat is elhagyjuk. Havas ösvényeken kanyargunk tovább, alattomosan beázik a cipõm, ez egészen Egerig zavarni is fog. Különben a fenyõerdõ körülöttünk igen látványos, ahogy kikerüljük. Hollóstetõ a lakott területekkel való következõ találkozó helye, mellettünk balra indul egy utca a piros sáv jelzéssel a Hór-völgy felé. Szép út lenne az is. Mi Eger felé követjük a sárga sávot, eleinte az országúton, majd mindkét oldalán. Rejtek elõtt, a Szarvas-kúti rét után aztán belecsapunk az emelkedõbe. Ez hosszú és nehéz, lassan, kényelmesen bandukolunk fel rajta. Régen volt már az utolsó túránk Repkénnyel, és azóta sem mozogtunk különösebben semmit. Ezért aztán most alig vonszoljuk magunkat. Ok, okozat. A hosszú kaptatóért fent gyönyörû, behavazott fenyvesek kárpótolnak, néha-néha a Nap is kisüt, vagy legalább néhány foltnyi kék ég is megjelenik pár másodpercre. Tetszik. Egy fakitermelés maradékánál leülünk, szusszanni és cipõt igazítani. Ez még mindig a sárga kereszten történik, de pár perces pihenõnk után nem sokkal jelzést váltunk, és a Nagy-mezõ felé kanyargó mûutat követjük, levagdosva a kanyarokat a zöld sávval jelzett, erõsen havas ösvényeken. Végül mégis a behavazott mûutat tartjuk meg, ez elvezet a Bükki Kilátásokról is ismerõs síházhoz, ahová a Tortúra lélektani féltávját jelentõ bánkúti etetõpont költözött. Autóra lógatott molinó jelöli a kitérés kívánt irányát. A fenyõfák között megbúvó házikóban tumultus fogad, a bélyegzés intézése után gyorsan felkapok pár szelet kenyeret és egy pohár teát, majd kimegyek Repkényhez, aki inkább be sem jött. RitaB szintén szerzett nekünk egy bögre italt, ily módon jól ellátva falatozhatunk odakint. Felfigyelek egy népesebb társaságra, õk a 28 km-es távra neveztek, és most bõszen döntik magukba a különféle alkoholtartalmú italokat. Velük még fogunk találkozni, vicces kis csapat. A síháztól elindulva a bánkúti elágazásnál több túrázót látok továbbmenni a Nagymezõn, mint elindulni Bánkút felé. Lehet, hogy mind a rövidebb távon voltak? Lehet. A bánkúti pont kimaradásával mindenesetre megnyílt a lehetõség azok számára, akik nem állnak ellen az ilyen kísértéseknek, hogy levágják a fennsíki szakasz jelentõs hányadát, Bánkutastul, Tar-kõstül. Durva, de ez van. Elindulunk Bánkút felé.


Rátérünk a zöld keresztre, nehezen járható, bukdácsolós ösvényen küzdünk tovább, északi irányban. Elballagunk az OKT-ig, itt elolvassuk az itinert: Bánkúthoz ennél közelebb már nem kell menni, így az oda-vissza szakaszt már megspóroljuk. Némi vágyódással gondolok egy megállóra a Fehér Sasban, de idõnk nem végtelen, Eger pedig még messze van, nagyon messze. Bevárjuk az idõközben lemaradt Gethét, majd továbbsétálunk a fenyvesben. Eloldalgunk a Faktor-rétig, a lábam kegyetlenül fázik az átfagyott, nedves cipõben. Behavazott út vált másik behavazott utat, csak a jelzés marad kék. A táj, a Bükk-fennsík világa továbbra is gyönyörû, akárhányszor is járjak erre, félreteszem a cinizmusomat és hagyom magam lenyûgözni a látványtól. A lányok elõresietnek, Gethével tapossuk rendületlenül tovább az út havát. Víznyelõk kitérõi jönnek, valaki – éppen van tippem, hogy ki – a „Hajrá UKK” feliratot karcolta a hóba. Erre minden esetben Gethe figyelmeztet, magamtól túl álmos vagyok, már Bükkszentkereszt óta, nagyon, és még a hideg sem tud felébreszteni. Kegyetlenül hiányzik egy kávé, mérgelõdöm magamban, hogy nem tankoltam fel belõle reggel. Megérkezünk a Keskeny-rétre, ez már a Tar-kõ alja, végre, történik valami. Szembõl négy túrázó érkezik, fiatalok, lelkesen teleordibálják az erdõt, hogy lemaradt útitársaikat a Három-kõre vezetõ zöld háromszög felé térítsék. Remélem, lámpa van náluk, különben bõ fél órával késõbb komoly nehézségeik lehetnek. Felbóklászunk a Tar-kõ elõtti gerincút-szerû helyre, mellettünk a lemenõ Nap süt minket telibe a fák között, és már éppen felkészülök a várható szép kilátásra. Amibõl végül nem lesz semmi, a tetõn már a felszálló köd fogad, és a síháztól ismerõs társaság, akik alkalmi dalárdává alakultak idõközben. A kilátóhelyrõl visszaballagunk a csúcsoszlopig, lehuppanunk a csúcskövet bekerítõ, még álló betonlapokra. Csokit eszünk Repkénnyel, RitaB ad egy szendvicset, finomat. Jólesik ez a kis pihenõ, meg az evés. Felér Gethe, elejt néhány megjegyzést a stoppolásról meg a Tamás-kútjáról. Micsoda?


Az elsõ lejtõ a Tar-kõ alatti elágazásig még könnyen járható és nem is túl meredek – lefelé nem az, fölfelé máshogy szoktam nyilatkozni –, ám a rövid, kényelmes szakasz után következõn szükség van minden egyensúlyérzékemre az elesés megelõzésére. Sikerül megúsznom, hiányzik a túrabot, de még a síbot is. Sötétedik, de még nem kapcsolunk még lámpát, mert ugye mi a sötétben is látunk, a szürkeségben gyalogolunk tovább. Szerencsére az út járható, a szürkeséget néhány perc után meg lehet szokni. Lent újra találkozunk az önkéntes énekkarral, a Kiskarácsony-nagykarácsonyt éneklik, kórusban. Meredek letérõn hagyjuk el a szintutat, majd leérkezünk a Hereg-rétre. Az említett letérõnél kapcsolunk lámpát, egyrészt, hogy meglássuk, hol nem kellene hanyattvágódni, másrészt, hogy az autósok is lássák, kit nem kellene elütni. Kilépünk az országútra, elsietünk a Tamás-kútja felé, hogy ott várjuk meg az idõközben lemaradt Gethét. A ponton a spec. mentõk tartják a frontot, akkurátusan lepecsételik az itiner megfelelõ rovatát a túra bélyegzõjével, a borítót pedig a sajátjukkal. Forró teával és zsíroskenyérrel kínálnak, megállunk pár perc pihenõt tartani. Megérkezik mögöttünk a nótás kedvû társaság, dalra fakadnak – az eddigi próbák sikerrel jártak, mert most nem is hamisak, és a ritmust is tudják tartani. Nagyjából. Várjuk Gethét, várjuk, megpróbáljuk felhívni, de a hálózat nem tud kérésünkkel megbirkózni. Végül a pontõr tájékoztat, hogy egy ilyen nevû túrázó nemrég jelezte, hogy kiszállt. :( Az információáramlás ezen módja rejtélyes, de meglepõbb dolgokról is lehet hallani, elég, ha beleolvasunk bármelyik újságba.


Elindulunk a háztól, a kék jelzés mentén éktelen nagy fakitermelést találunk. Aztán a kék helyén is, meg úgy általában mindenhol. Hogy ne szépítsem tovább: csúnyán elveszítjük az utat, és egyszerre valami csapás végén találjuk magunkat, mindenféle jelzés nélkül, ráadásul a ház fényei mögöttünk egészen valószínûtlen irányból látszanak. Közben telefonál Gethe, hogy õ már bizony Egerben pihen, de alig értem minden második szavát a hiányos térerõ miatt. Utólag aztán kiderül, hogy végig az út mentén megyünk, amíg fel nem érünk a tetõre, egy plusz huplival megfejelve az emelkedõt. Dél felé fordulunk tehát, a kék sávot zöldre váltva, és megcélozzuk a Völgyfõ-házat. Az eleinte kényelmesnek tûnõ széles szekérútról kiderül, hogy jórészt lefagyott, így pedig vidám tornagyakorlatokra ad alkalmat. Ez az elsõ két megcsúszásnál még elmondható viccesnek, de amikor hosszú, többszáz méteres szakaszokon sem lehet rendesen haladni, akkor kezd egyre fárasztóbb lenni. És a lefagyott útszakasz nem ér véget, legfeljebb egyre több rutinnal botorkálunk a jégen. Megérkezünk a gerzsényi elágazáshoz, leülünk pár percre pihenni. RitaB kávéval kínál, Repkény zsákjából pedig marcipán kerül elõ, mindkettõ nagyon jó hatással van rám. Lekapcsolom a lámpát, induláskor nem akar visszakapcsolni, csak villog gyorsan ötöt és lekapcsol. Elõ a tartalék lámpával, ennek a fénye viszont nagyon gagyi. Amíg megmelegítem a kezemben a másikat, addig elég is lesz. Átbóklászunk a Völgyfõ-házhoz, az épület elhagyatottan, magányosan ácsorog az estében. Mendegélünk tovább, kényelmesen emelkedõ utunk érzésem szerint véget nem érõen vezet délnyugat felé. Jobbra lent megjelennek Felsõtárkány szélsõ utcáinak a fényei, végre. Az irtáson túl vár az elsõ elágazás, a másik irtáson túl pedig a második elágazás és az emelkedõ a Kövesdi-kilátóig. Bár valahol útközben felsejlettek Bükkzsérc (vagy tán Cserépfalu?) fényei, a kilátónál a látótávolságot a köd öt méter körülire korlátozza. A kilátótól lesietünk Várkútra, majd felsétálunk a pirosan világító fény mellett az ellenõrzõpontnak helyt adó turistaházba. Megpihenünk, itt meleg van, teával és zsíroskenyérrel kínálnak, jólesik. Körülbelül tíz perces pihenõnk után tovább is állunk. Idõnk immár, mint a tenger, a hátralévõ táv pedig kilenc kilométer sincs.


Az események innentõl drámaian ugyanúgy zajlanak, mint idáig zajlottak, a változatosság kedvéért a városig piros sávval jelzett úton menetelünk. Kis lejtõ, enyhe emelkedõ, megint emelkedõ következnek. Elérjük a Nagy-Eged alatti elágazást, majd kilépünk az erdõbõl. Itt a szép kilátás helyett masszív ködfal fogad, szõlõtáblákat óvó kerítések között, köves, de legalább nem jeges úton battyogunk lefelé. A göröngyös útról könnyebben járható, egynyomos csapásra térünk, kényelmesen leszerpentinezünk a hegy aljáig. Itt méretes bokroktól tisztították meg gondosan az ösvényt, lemegyünk a földútra és megkerüljük a Kis-Eged púpját a szõlõskertek között. Régi zalai ismerõsünk, valamint a kazincbarcikai ikerlányok egyike és útitársa érnek utol, tempósan lépdelnek Eger felé. Követjük õket, még egy utolsó emelkedõ következik, a tetejérõl már látszanak a Vécsey-völgy szélsõ épületei. Lelépdelünk a városba, teszek egy pár méteres kitérõt, készítek egy képet az „Eger” feliratú, lakott terület kezdete-típusú tábláról. Besétálunk a Várállomásig, a fénysorompó unottan villog, eleinte a távolban, majd lassan egyre közelebb. Végre. Az elágazásban autó kanyarodik elénk, szembõl, vezetõje olyan döbbenten mér végig minket, hogy majdnem lefullad alatta a gép. Nem hibáztatom, én is meglepõdnék. A szalagozás romjait tekintve nem jön rosszul a helyismeret, vagy egy jó térkép. Térképünk nincs, a szükséges helyismerettel azonban már csak a társaság Tortúra-teljesítései révén is rendelkeznénk. Meg úgy amúgy is. :) Az egyes iskolában találjuk a célt, iránymutató nyilak sokasága navigál be a hátsó udvaron keresztül. Bubuék bent bóbiskolnak, néhány, késõn érkezett túratárs és természetesen a rendezõk társaságában. Kapunk oklevelet, kitûzõt, jegyet forralt borhoz és kenyérhez. Ritától megkapjuk az õ jegyeit is – köszönet érte –, de a várható vacsora reményében csak az italos jegyeket váltjuk be. Bubu felébreszti a tornateremben alvó Gethét, aki felajánl egy fuvart haza, ezt nagy köszönettel elfogadjuk Repkénnyel – majd' egy óra további gyaloglást spórolunk meg vele. A felsõtárkányi elágazástól néhány perc alatt már otthon vagyunk. Jó túra a Tortúra, méltó lezárása a 2012-es túraévnek. Köszönöm a lehetõséget a rendezõknek és köszönöm a társaságot mindenkinek, akivel együtt mehettem.


-Kékdroid-


Képek.

 
 
Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi TemplomokTúra éve: 20122012.11.30 07:24:20

Régi templomok nyomában II. 35


Reggel arra ébredek, hogy a hálózsákhoz képest helyzetet változtattam, és én takarom be azt, és ez egyáltalán nem zavar, sõt, melegem van. Ébredezik a terem közönsége, összeszedem a holmit, táskába gyömöszölom. Idefelé mintha jobban elfért volna. Kitántorgok az elõtérbe, szép lassan összeáll a rajt helyszíne – minden eddigi UKK-aftertúra közül a legkényelmesebb, remélhetõleg a résztvevõk számára is. Kerek repkénnyel leülünk rajtoltatni, ugyanahhoz az asztalhoz, ahol tegnap is hasonlóan cselekedtünk. Rögtön fel is bukkan SzLA, akit szembesítünk azzal, hogy még nem vagyunk képesek pénzváltásra. Angyali türelmének köszönhetõen nem belez ki (nem egybõl). Lassan elkezd érkezni a többi résztvevõ, tegnapról visszatérõk és csak ezért a túráért ideutazók: ezúton is köszönöm mindenkinek, ismerõsöknek és ismeretleneknek a megtiszteltetést, hogy eljöttek, vagy épp itt maradtak. A három óra hosszúra nyúló rajtidõ után végül a 143-as a legnagyobb kiadott rajtszám – majd Bubu ír részletes statisztikát. Tíz óra tíz perckor indulhat a két seprûtársaság. Az egyik – EduShow rokonai és üzletfelei – a 25-ös távot söpri Kõvágóörsig, a másik – Repkény, Droid – a 35-öset a Kerekikáli templomromtól, ahol a két táv különválik.


Elköszönünk pygmeától, Zsuzsától, Lacitól és kilépünk az iskolából. A Badacsony elõttünk ködbe burkolózik, az idõjárás elég bizonytalan, de talán esni nem fog. (Tényleg nem fog.) Megkerüljük az iskolát, átsétálunk a kerékpárúton Badacsonyörsre, itt találjuk a Szent Antal kápolnát. A szentmisék egy jelentõs része valamilyen oknál fogva elmaradt idén, többek között ezt tudjuk meg az ellenõrzõ kérdésre válaszolva. Jelzett úton ballagunk tovább, mellettünk a Badacsony még mindig nem eresztette el a ködleplet, elõrébb a Gulács körvonalazódik. Még a szõlõk között érjük el a Balatoni Kéket és ezen rögtön fel is kapaszkodunk az Örsi-hegy nyergébe, meredek, avarborította gyalogúton. Rögtön át is lendülünk a lokális maximumon, favágók munkaterülete mellett haladunk el és megérkezünk a Salföldi kolostorromhoz. Ez a mai elsõ ilyen helyszín, a hangulata olyan, mint amilyennek egy erdõben fekvõ, romos kolostornak lennie kell. Mielõtt a seprûcsapat utolérne, gyorsan felírjuk a felírandó dolgokat, majd elsietünk.


Régi zöld négyszög jelzésen haladunk néhány lépést, majd az is eltûnik, jól szalagozott – és nem agyonszalagozott – széles úton térünk vissza a kék sávra. Felemlegetem Repkénynek a Káli túrát, s nem véletlen: közös szakaszon haladunk azzal, ma nem utoljára. Megkerülünk egy nagyobb szõlõtáblát, elérjük a Tóti-hegy alja felé igyekvõ zöld sáv jelzést, ismét erdõben. Odébb jelzést váltunk, a kék ugyanis Salföld felé veszi az irányt, mi viszont észak felé sétálgatunk tovább. Borókásban, majd szõlõsorok aljában baktatva érjük el a tegnapelõttrõl ismerõs helyszínt, a betérést a Sabar-hegyi templomrom felé. Feltûnik újra az inverz KL és az italosdobozra festett KL, majd benézünk a romhoz, ahol gudluking õrzi a pontot és a müzliszeleteket. Felvidítjuk a hírrel, hogy rövidesen érkezik mögöttünk az a néhány résztvevõ, akiket nemrég elõztünk le, és utánuk nem sokkal várhatóak a seprûk is. Müzliszeletet majszolva hagyjuk el a helyszínt.


Szinte napsütésben ballagunk a Káli-medencét északnyugatról megközelítõ országút felé, a forgalom a vasárnap délelõtti idõpontnak megfelelõen jóval gyérebb, mint péntek este volt. A kilátás is kellemes: elöl a Csobánc, oldalt a Szent-György-hegy látható. Köves, rossz minõségû szekérútért hagyjuk ott az aszfaltot, majd párszáz méterrel feljebb földútra váltunk, elbúcsúzva a Tanúhegyek nyomában nyomvonalától. Váltakozó meredekségû emelkedõn menetelünk a Kopasz-hegy teteje felé, a széles utat keskeny, enyhén benõtt ösvényre váltva, majd újra földútra térve. Itt is van szõlõ, erdõ, borókás, majd végül füves, nyílt rész. A tetõrõl ismét a Kális emlékeket kell felidézni a kilátás kapcsán, a levegõ páratartalma nem enged pár kilométernél messzebb látnunk. Így is impozáns a látvány, ha megerõltetem magam, akár a Révfülöp feletti dombokat is fel lehet ismerni délen. Körbekérdezzük az épp itt lelhetõ túrázókat, hogy melyik táv teljesítését tervezik. Majdnem rossz irányban indulunk el, de gyorsan javítjuk magunkat, egynyomos ösvényt követünk hangulatos, mohás lépcsõsor felé. A lépcsõkön makacs gyermeket rángat az apja, a ránézésre öt-hat éves fiú mindenáron ágakat akar hajigálni, a szülõ csekély hatásfokkal tiltakozik ez ellen.


Lent megtaláljuk a Kisfaludi templomromot, kihelyezett bélyegzõvel történik az önkiszolgáló igazolás. Gyorsan szemügyre veszem az építményt, mialatt Repkény a pecsételéssel bíbelõdik. Sietünk tovább, szeretnék megfelelni az itinerben szereplõ kitételnek: a Kerekikáli templomromtól 13:35 után már csak a 25 km-es távon folytatható a túra. A hatalmas templom mellett elhaladva besétálunk tehát Mindszentkállára, hogy mihamarabb magunk mögött is tudjuk a falut. Zárás elõtt három perccel érkezünk a romhoz, elintézzük az igazolást, majd seprûként szolgálatba helyezzük magunkat és elkezdjük lebontani a hosszabb távon irányt mutató szalagozást. Ezt megelõzõen azért megnézem magamnak a templomrom belsõ falán az emléktáblát a Kál nemzetség földváráról. (Nagyon rossz poén lenne azt mondani, hogy akkor ez itt a Kál-Kápolna... bocs.)


Árokpartra sétálunk le, majd észak felé kanyarodunk, elõttünk Szentbékkálla házai láthatóak, mögöttük halványan a Káli-medencét észak felõl lezáró dombok. Az izgalmat nélkülözõ árokmenti útról országútra érkezünk, majd keresztülsétálunk a falun, sorra hagyjuk el az igényesen felújított házakat. Kistermetû, lószerû állatok néznek bánatosan, de nincs nálunk semmi olyan élelmiszer, amely kistermetû, lószerû állatok etetésére alkalmas volna, anélkül pedig nem is merek közel lépni. Elsétálunk a Töttöskáli templromromhoz, ide éppen a papírforma szerinti pontzárásra érkezünk. A romtól szép kilátás nyílik a Káli-medencére, ezen kilátás megcsodálásáról halvány emlékeim vannak hét évvel ezelõttrõl. Most a látvány párás, ködös megint, bús novemberi hangulatú. Gyorsan lebontjuk a pontot, begyûjtjük a bélyegzõt és eliszkolunk, hegynek fel. Megint a szõlõk alján túrázunk, érintjük az érdekes ízû vizet adó Öreg-hegyi-kutat. Iszom belõle egy kortyot. Tovább trappolunk fölfelé, egy portánál rackajuhok figyelik mélán, ahogy a két turista lelkesen fényképezi õket. Néhány kanyarral feljebb elérjük az erdõt, virágmintás tábla terel a kilátó felé vezetõ mélyútra. Feldöcögünk, három perccel zárás elõtt lépek ki a kilátó alatti tisztásra. A kilátó aljában bocsánatkérõ felirat fogad, a korláton szalagok lógnak, a felsõ szinten üres nejlontasak lebeg a szélben. A kilátás a mai napra jellemzõen innét is párás, sejtelmes. A zsírkrétával húzok egy ikszet az itiner négyszögébe, majd leszereljük a rendezvény kellékeit. A matricákat lefelé menet veszem észre, az egyik lépcsõfokon hevernek – eltesszük ezeket is.


Meglódulunk, a következõ szakaszon végre nem az emelkedõ lesz meredek, hanem a lejtõ. Szerencsére alig csúszik az avar a lábunk alatt, továbbá megveregetem gondolatban a saját vállamat, mivel eredeti szándékom ellenére mégis hoztam túrabotot – pénteken és ma is hiányzott volna. Leérünk a lejtõn, kilépünk az erdõbõl, szõlõsorok között túrázunk tovább, elhagyva a Balatonhenye felé tartó kék sávot. Leoldalgunk Köveskálra, itt a látnivalókat egy hatalmas templom – régi, mint amilyeneknek a nyomában vagyunk –, a mosóház kõépülete és egy távolságadatokkal ellátott, régi iránytábla jelentik. Továbbá megelõzzük Nagy Lajosékat úgy, hogy errõl nem tudunk. A falu központjától ismét jelzetlen úton túrázunk, az országúton kelet felé indulunk el, de az elsõ lehetõségnél el is kanyarodunk délre, a Sóstókáli rom felé. Cserjesáv mentén visz az út, fázós kézzel szedem a szalagokat. Itt valamivel sûrûbben kerültek ki tegnap, de még mindig elviselhetõ a mértékük. Alig megyünk egy kilométert Köveskál szélétõl, amikor meg kell állni, hogy rendezettebb formába fogjuk a begyûjtött szalagmennyiséget, ugyanis a táskába csak úgy begyûrve túl nagy helyet foglalnak el. Mialatt ezzel foglalkozunk, népes társaság jelenik meg az úton: Nagy Lajos, Szemkeõ Ferenc és három, a tegnapi túráról is ismerõs fiatal túratárs. A „hol elõztük meg õket?” kérdésre a válasz a köveskáli kocsma lesz, ahová mi nem tértünk be. Elsietnek, egyre gyorsabban haladva, mi pedig a szalaghajtogatás befejeztével utánuk lódulunk.


A Sóstókáli templomrom ismét a Káli túráról ismerõs helyszín, hangulatos, a lemenõ sápadt napkorong maradék fényénél, háttérben a majdnem-teliholddal. Bubu telefonál rám, hollétünk felõl érdeklõdik, a 25-ös távot söprögetõ társaság ugyanis elérte a két táv csatlakozópontját. Megkérem, hogy tolmácsolja óhajomat, miszerint onnantól ne szedjenek szalagot, ugyanis négy kilométeres hátrányban vagyunk hozzájuk képest. Átvágunk a legelõn, elõttünk paraszt- és lovasudvarról tájékoztat német nyelvû, nagyméretû felirat. Ismét elérjük a Pétfürdõ-Badacsony turistautat, másik nevén a Balatoni Kéket, ezúttal nyugat felé fordulunk rajta és besétálunk Kõvágóörsre. A Káli-medence többi településéhez hasonlóan szép állapotú épületek között battyogunk végig a falun, besandítunk két kocsmába, de nem látom nyomát túrázónak. Ehhez képest a falu végén, a Kisörsi templomromnál, miközben a szolgáltatást õrzõ Gethével beszélgetünk, fejlámpák fénypontjai bukkannak fel mögöttünk. Jobban meg kellett volna nézni azt a kocsmát, na. Várunk, amíg elhaladnak, a pontzárásig még úgyis van néhány perc. Besétálunk a romhoz, amelynek állapotát a közepesen rendezett kõhalom szavakkal lehetne leírni. Összeszedjük az itt található rendezési holmit, majd betároljuk a Gethemobilba, az eddig hordozott szalagokkal, ellenõrzõpont-kellékekkel együtt. Helyette a szolgáltatásként járó péksütit dézsmáljuk, van virslis, pizzás és sajtos ellátmány is.


Gethe begurul a kocsival a faluba, majd visszasétál, hogy befejezze a túra teljesítését. Megbeszéljük a hétvégi túrák vicces és kevésbé vicces eseményeit, mesél a Szigliget várában szerzett pontõri tapasztalatairól. Közben pocsolyás, széles földúton ballagunk Révfülöp felé, a szalagozással erõsített sárga jelzésen. Szalagozásból tényleg többet látunk, mint jelzésbõl. Távvezeték mentén érkezünk meg az Ecséri templomromhoz (Ecsér valahol Máglód mellett van, (C) Gethe, 2012), ahol még éppen találkozunk Nagy Lajossal. Beballagunk a meglepõen jó állapotú romba, a bélyegzõt egy kõpárkányon találjuk. Innentõl Révfülöp házai között közlekedünk, érintünk egy nem régi templomot, furcsa toronnyal, majd keresztezzük a tapolcai vasútvonalat és az itiner ajánlása szerint – meg amúgy is – kiballagunk a mólóra. Sehol senki, a mozgást a hullámzó Balaton és néhány álmos hattyú képviseli. Ücsörgünk néhány percet, majd visszasétálunk. Egy épület oldalán meglepõ tábla látható: „...elsüllyesztették a Tünde és Kelén hajókat, ezáltal lehetõvé vált azok gyors helyreállítása...” Elsõre a megfogalmazás nekem eléggé homályos. (Utánanéztem, most már értem: így nem robbantották fel és nem is szállították el õket nyugatra a németek, hanem az iszapban "átvészelték" a háború végét. Forrás.) Elsétálunk a Fülöpi templomromig, itt nincs kihelyezve semmi, csak fel kell írni az ellenõrzõ kérdés válaszát, majd a felüljárón átkelve megközelíteni a célt. Sikerül zárásra megérkezni, kapunk oklevelet, kitûzõt, majd összecsomagoljuk a célt, rendet rakunk, és a Bubumobil utasaiként Kõvágóörs és Nemesvámos érintésével Budapestig utazunk. Ezúton ismét köszönöm a részvételt minden kedves résztvevõnek, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Gethének illetve köszönöm a rendezésben való részvétel lehetõségét.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Tanúhegyek nyomábanTúra éve: 20122012.11.30 07:01:39

Tanúhegyek nyomában 50


Pillanatképek a szalagozásról, mint tavaly


Badacsonytomaj, parkoló: hajnal négy óra van. Az eredetileg megcélzott indulási idõpont hajnal három lett volna, de az ahhoz tartozó éjféli indulást nem akartam megkockáztatni. Tehát itt vagyunk az iskola elõtti parkolóban, Repkény türelmetlenkedik, Bubu cipõt vált, R.Gellért moiwával beszélget, EduShow a hátizsákját igazítja, Hevér Éva valamit keres a Bubumobilban, gudluking ébredezik, miután érkezésünkig szundított egyet a kocsijában. Kékdroid fényképezget. A köd szitál.


Badacsony, kilátó: sötét van, felhõ van, nem látok semmit. Megyünk a hangok után. A szalagozózsák (szatyor) tartalma még érintetlen. A Ranolder-keresztnél belebámulunk a sötét hajnalba. A Bujdosók lépcsõjén virrad ránk, óvatosan közlekedünk az igen alacsony korlát mentén.


Fekete-kereszt, Kamon-kõ: a társaság legtöbb tagja számára teljesen ismeretlen helyen járunk. Füves, egynyomos csapáson érkeztünk fel, jobbra lejtõ, balra lejtõ, elöl út, jelzett: a Kamon-kõ tanösvény kék T betûit követjük szorgalmasan. Esõház is van, meg szalagot is teszünk, keveset. A Fekete-keresztnél nincs kereszt, viszont van néhány pad, és lesz ellenõrzõpont, önkiszolgáló. Itt felejtek el bóját kirakni, ejnye. A Kamon-kõhöz már kerül ilyen is. A nevezett látványos sziklaforma megéri a kitérõt, kilátás sajnos nincs, ellenben a pontról elindulva elered az esõ. Elvégre november van, vagy mi. Ja, és a kõnél a fára festett „út vége” felirat egy újabb határozatlan fogalmat tesz határozottá.


Szigliget, Óvár: jellegében vár, inkább már csak néhány kõ az alapból, ahogy dnvzoli túratárs nálam cizelláltabban már kifejtette. Kód azonban tartozik hozzá, fehér alapon három piros petty. Innen is biztos szép a kilátás, kár, hogy még szakad az esõ. A helyszín elõnye viszont, hogy jól épített tereplépcsõn, kitisztított ösvényen közelíthetõ meg. Moiwa valahol errefelé lép el tõlünk.


Szigliget: az Alkotóház szép, és kész. Az arborétumként is mûködõ kertbe csak bepillantunk, az is szép. Hosszú, csúszós, jórészt bazaltból rakott úton caplatunk fel Szigliget várába, majd kevésbé csúszós gyalogösvényeken, lépcsõkön a legfelsõ torony legfelsõ szobájába. Kilátás? Máskor, kérem, máskor. Az esõ mintha kezdene alábbhagyni. A vár udvarában látok egy egyszemû páncélos lovagot, szürreális.


Horváth-pince: találkozunk a 10-es távot szalagozó Jámborral, leülünk egy... két pohár borra. Bizony, mindanniyan.


Szent György-hegy: persze köd van fölfelé menet. Érintjük az Oroszlánfejû-kutat, bõven folyik belõle a víz, itt veszem észre, hogy a bögrém otthon maradt. Kellemetlen, de késõbb megtudom, hogy a rendezõségbõl nem vagyok egyedül ezzel a problémával. A hegytetõig kihelyezünk még egy feltételes pontot, a hegytetõn már feltétlen lesz ember. A korábbiakhoz képest itt már kilátásnak nevezhetõ, hogy a környezõ néhány falu házait többé-kevésbé ki lehet venni. A bazaltorgonáknál sikerül nem elvágódnom, már ez is eredmény. Lent, a kulcsosházpótló épületnél (kulcstalan ház?) találkozunk a ház és környéke rendbetételén igyekvõkkel: pygmea, Szabó Zsuzsa, Laci069, nagyondinnye irtottak ki egy kisebb erdõnyi bozótost, hogy valamennyire meg lehessen közelíteni az épületet. A brutális bozótos ellen hasonlóan brutális eszközparkkal vonultak fel.


Eger-víz, patakátkelés: a híd patakközeli helyzete miatt elvetjük az ötletet, hogy a víz fölött kellene kilógatni a bóját és tartozékait. Miközben a térkép által jelölt helyre tesszük az itt õrködõ pontot, elzötyög egy bézé és egy gyorsvonat is.


Gyulakeszi: miután a beszélgetésbe mélyedt EduShow-t és Bubut mégsem csapja el az autós-akire-frász-jött, beülünk a kocsmába kávézni. Ez jó ötletnek bizonyul, mert a pataknál elkezdtem álmosodni, és ezt korainak ítéltem. Most aztán azzal áltatom magam, hogy éber lettem és friss. A Rossztemplom után végre sikerül a hivatalos helyre kitenni a bóját, a présház tulajdonosai épp velünk egyidõben érkeznek. Egyikük képben van annyira, hogy beugrik neki a Gerecse 50, tehát minden rendben lesz, a laminált papír pontõr maradhat. Másikuk elõrehozott András-napi ünnepségre invitál Diszelre, megköszönjük, de szerintem mi még bõven szalagozni fogunk, amikor a rendezvény elkezdõdik.


Csobánc: ebbõl a várból egyre több látszik az évek során. Most is. A ködben elég kísérteties látványt nyújt a hely ahhoz, hogy valami trash metál-klipet lehessen itt forgatni, még rá sem kellene dolgozni számítógéppel. Tényleg nagyon sok munkát öltek bele lelkes emberek abba, hogy ez a rom egyre kevésbé látsszon romnak. Itt is van várkód, lehet rajzolgatni, akinek ehhez van kedve.


Az új szakasz a Csobánc aljától Káptalantóti széléig: itt kezdünk el úgy igazából szalagozni. Az eltévedõktõl ezúton kérek elnézést. Csobánc alja után a Köves-hegyi-nyereg aljáig követjük az OKT-t, jellemzõen szõlõk között, elhagyottnak tûnõ és jó állapotú présházaknál. Néhol a kék jelek ellentmondásosnak tûnnek, itt fordulhat elõ, hogy jelzett úton is szalagozgatunk. A mélyút jó meredek, a nyereg nem túl érdekes – annyira nem az, hogy még feltételes pontot sem teszünk ide. A lejtõ már annál trükkösebb, lekanyargunk és elhagyjuk a jelzett utat. Lepukkant présháznál – Édes-lak – váltunk utat kanyargós ösvényre, moiwa valahol itt hív fel, hogy már bent van Badacsonytomajon és szeretne hozzáférni a holmijához. Átirányítom kérésével az illetékes felé. Közben feltûnik, hogy a kanyargós ösvényünket a néhány hete itt bozótirtó pygmeáék fehér pettyekkel jelezték ki. Közben rohamléptekkel sötétedik, félelmetes mélyúton, fák gyökerei között botorkálunk le a Bács-hegyi kápolnához. Még azért sem kapcsolok lámpát. Majd, az országúton, majd ott. Meglepõen nagy a jármûforgalom errefelé


Sabar-hegyi templomrom: a hétvége kettõs ellenõrzõpontja. Kék rom jelzés vezet ide, érdekes technológiával készült, mert az L-alakot tréfás jelzésfestõk néhol a függõleges tengely mentén 180°-kal elforgatták. Itt is kikerül egy bója a zsákból, eszünk pár szem sósropit, aztán megcélozzuk Káptalantótit, de csak a széléig. Kicsit unatkozom, de szürkület közben és után ez velem helytõl független megtörténik.


Tóti-hegy: jól csúszik már most is, kíváncsi vagyok, hogy párszáz résztvevõ után mennyire fog még csúszni. A kilátást a környék településeinek a közvilágítása próbálja erõsíteni, de csak halvány fénypamacsok látszanak. A távolban elzakatol egy vonat. Tehát minden a szokásos menet szerint zajlik.


Gulács: mára az utolsó Tanúhegy. Görgeteges, avaros ösvény jelenti az oda-vissza szakaszt. Fent tartunk pár perc pihenõt, mielõtt Repkénnyel a többiek után indulnánk. Ijedten tapasztalom, hogy alig maradt szalagunk a végére, ezért a jelzett úton már nem teszünk ki többet. Lesétálunk az országútig, itt még kikerül néhány tábla, majd a kék sáv elhagyásánál az utolsó személyzet nélküli ellenõrzõpont is. Végre, szinte üres a zsák, leszámítva néhány táblát, a szalagokat összefogó mûanyag kapcsot és a Fekete-keresztnél ki nem helyezett bóját. Beballagunk Badacsonytomajra, negyed tízre meg is érkezünk. Akárhogy is számolom, tizenhét órát vett igénybe a mutatvány.


Badacsonytomaj, fõhadiszállás: este pizzázunk az iskolában, meg állítólag hosszú közösségi élet is zajlik, de én ebbõl már nem érzékelek sokat. Reggel rajtoltatunk: Oláh Tamásék a 20A mellett az elején nekünk is besegítenek a negyvenes táv indításába, Vagdalthús és Bribor egyedül menesztik az ötvenes résztvevõit. Találkozunk számos ismerõssel, akikkel már régen találkoztunk, és számos ismeretlennel. A két hosszabb távon összesen kb. 250 résztvevõ indul el ma. A rajtprocedúra után átvonulunk a konyhába, hosszú, eseménymentes órák következnek.


Badacsonytomaj, konyha: a személyzetet Morcsi, Repkény, FeLaZso, Imre (amikor épp nem kell erre-arra autóznia) és jómagam alkotjuk. Ezúton is köszönöm minden résztvevõnek, hogy eljöttek, megtiszteltek minket látogatásukkal! A konyhapont nagy elõnye, hogy találkozhatunk szinte mindenkivel: azokkal, akik reggel nálunk rajtoltak, azokkal, akik reggel máshol rajtoltak, azokkal, akiket emiatt nem vettem észre rajtoláskor és így tovább. Visszajáró lélekként megjelenik Tinca, megbízható forrás szerint -Dilen- is megfordul a konyhában, de akkor valamiért nem látom; felbukkan dnvzoli és társai; pesza91 rendelést ad le, ebbõl csak a szarvaspörköltre emlékszem; váltok néhány szót Jaskó Verával; késõbb Csapó Juditékat is meginterjúvolom; néha benéz hozzánk SzLA; kora este megpihen a konyhában -rafter-; viszonylag idõben tér vissza a másnapi túrát ma szalagozó csapat; végül egy teára benéznek a 25B seprûi is: a Matus-házaspár és R.Gellért. Elnézést kérek attól, akit véges memóriám miatt kihagytam.


A szokás kedvéért következik némi konyhastatisztika. Kenyérbõl nem fogyott annyi, mint eddig: az érték valahol 30-35 kg körül lehet, de 24-nél elvesztettem a fonalat. Zsírból a hagymás és a kolbászos egyformán népszerûnek bizonyult, de talán mégis a kolbászos fogyott jobban, az összfogyasztás kb. 6 kg. Lekvárból hét vagy nyolc üvegnyit adtunk ki, savanyúságból pedig az uborka és a hagyományos csalamádé nyert fogyásban. Repkény szerint összesen öt dézsa tea fõtt, ez 170 litert jelent (3x30 liter + 2x40 liter), ami kevesebb, mint eddig valaha, de idén volt szörp, hideg italnak – ebbõl négy üveg fogyott, 1:10-es higítási aránnyal számolva kijön a tea oldalán „hiányzó” mennyiség.


Este meghallgatom a nap eseményeit, amelyekrõl lemaradtam, aztán, mivel Vándorköszörûs délutáni tevékenységének hála alig maradt mosogatnivaló, lefekszem aludni.


-Kékdroid-


Ez a link néhány képhez vezet.

 
 
Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15Túra éve: 20122012.11.28 20:48:35

Iszinik 100


Miért? Mert. Mert hiányzott egy hosszú túra, Repkénynek is, nekem is. Mert hiányzott maga a túrázás is, úgy látszik, egy hónap kihagyás már sok – pedig volt már hosszabb szünet is. Mert hiányzott az erdõ, a szabadság, hiányoztak az ismerõsök, hiányzott a hangulat. Felkészülés? Az kimerült az elõnevezésben: lesz, ami lesz, gondoltam, amikor rákattintottam az átutalást megerõsítõ, rikító színû gombra.


Ugorjunk egyet az idõben addig, hogy Vinattiékat követve leszállunk a gyõri személyvonatról Szárligeten, a túra napján, reggel hét óra néhány perckor. Az elõrelátóak eleve a vonat végén foglaltak helyet, a nagyon sietõsek a felüljáró mellõzésével keresztezik a vágányokat (biztos sejtik, hogy a személyvonat mögött legalább néhány percig nem jön semmi). A felüljáróig torlódik a tömeg, szép lassan cseng le a sor. Várakozás közben elkap némi bizonytalanság, de mielõtt belemélyednék a saját lelkivilágom elemzésébe, eljutunk a bejáratig, sõt, az elsõ rendezõi asztalig. Névsort ellenõriznek, szereplünk rajta. Aláírom, hogy saját felelõsségre, satöbbi. Itiner a kézbe, itiner a zsebbe, az Oczal-Reckeb duó valamelyik tagjától. A követendõ út tavalyhoz képest nem változott, mehetünk. Késõbb olvasom, hogy van benne számrejtvény, még gondolkodom rajta. Induljunk el, egy úton.


A tömegrajt idõpontjában asciimo hangjelzésére már meglódult a mezõny népesebb része, a többieknek – nekünk is – annál kényelmesebb most az indulás. Elhagyjuk a falut, erdõbe érünk, emelkedõt követ lejtõ, messzirõl hallani az autópályán haladó forgalmat. Magányos túratárshoz csapódunk párszáz méterre, aztán szép lassan elhúzunk kettesben Kerek repkénnyel, nyilván. A túra ezen szakaszán komolyabb látványosság nincs, „csak” hangulatos, kényelmes utak, sajnos a párás idõ miatt nem lehet messzire ellátni. Szántóföldek mentén, majd egyre inkább összefüggõ erdõben közelítjük meg a növekvõ meredekségû úton Somlyóvár kulcsosházát. Érdekes, hogy mennyi idõ eltelt már – vagy mennyi nem? - és alig jut eszembe több errõl a szakaszról. A hegy alatti háznál nagy a tumultus, köztük ismerõsök: Gethe, RitaB, cejas, odébb annyi baj legyen (Heyjoe) és tsai. Tájékozódunk, pontõr nincs, OKT-nyalóka nincs, vadászat van. Meg túlélõtúra, bár talán nem úgy indultak el, hogy éleslõszer ellen kellhet túlélniük – a vadászok szintén nem sejthetik, hogy nem csupán a vad mocorog a bozótban. Az ellenõrzõpontot késõbb megtaláljuk, a pontõr szabadkozva meséli, miért nem a kulcsosháznál tartózkodik.


Tornyópuszta, Koldusszállás. Közben a szürkeségbe némi szín is vegyül, õsz van, erdõben sétálunk, néha megjelenik némi bátortalan napsütés. PLujóhoz csatlakozunk jónéhány kilométeren át, társalgunk. Közben elrobog a másnapi Cserhát túrát megcélzó társaság: elõször ifjabb és idõsebb Polónyi és R.Gellért, némi fáziskéséssel pedig Lestat. Koldusszállásnál kódot írunk, az elsõ megfejtendõ számot, amin lehet gondolkodni a rejtvényhez. Sétálunk tovább, könnyen járható, gyors szakasz következik. Eldumáljuk ezt is, mert alig tûnik fel, hogy elindultunk, máris a következõ helyszínen járunk, ez a vértestolnai mûút. Ellenõrzõpont, kollektív pihenõhely sokak számára. Leülünk enni, Repkény belehuppan valami szúrós dologba, de nem foglalkozik vele. Napsütésben kirándulunk tovább. Mögöttünk Vértestolna házain csillan meg a fény, de a távolabbi tájra már ráült a szürkeség.


Réten vágunk át, ez az a bizonyos „levágjuk-ne vágjuk” helyszín. A kérdés mára tisztázódott, a szántáson ilyenkor nyílegyenesen át lehet vágni. Fentebb kibukkanó sziklákon ül a moha, mellettünk a Pes-kõ tömbje tornyosul, a képi illusztrációt kõtömbök, kõfalak, ezerszínû õszi erdõ jelentik. Ismerõsnek tûnõ rét jelzi elõre a bányahegyi érkezést. Itt is leülünk, eszünk, iszunk, mulatunk. Kapunk csokit, kapnánk vizet is, de még bõséges készletekkel rendelkezünk innivalóból, tehát ezzel a lehetõséggel nem élünk. Repkény új konfigurációra köti át a cipõfûzõjét, mert az eddigi technika kényelmetlen. Sétálunk tovább, irány a Gerecse-kerülõ ív. A túra leginkább látványos szakasza következik, efeletti örömünkben kicsit fokozzuk a haladásunk sebességét. Látványosságok: Sandl-hárs, üdülõ, sziklás lejtõ. Továbbá az õszi, színes erdõ, amely mindig szép, mindig bámulatos. Bámuljuk tehát, amíg világosban bámulhatjuk. Feltorlódunk egy kirándulócsoport mögé, elõször cammogunk, aztán elõzünk, sietünk. Egészen Pusztamarótig, itt leülünk enni megint. Otthon sütött pizza szerepel az étlapon, mindenféle különleges feltét nélkül.


Ballagunk tovább az erre a szakaszra alkalmas sebességgel. Völgy tetejét kerüljük, távvezeték feszül felettünk. Enyhén csúszós lejtõn huppanunk ki a mûútra, népes iskoláscsoportot nézek elõször pontõröknek, aztán korrigáljuk ezt a hibát. Nincs pontõr. Van emelkedõ, rövid, valami gázvezeték nyiladékában indul. A Gerecse mindenfelé látható hegyei-dombjai felé még el lehet kattintani néhány bátortalan fényképet, hiszen alig szürkül. Megérkezünk Péliföldszentkereszt határába, mellettünk az Öreg-kõ. Azoknak, akik a túra keretében az OKT fennállásának hatvanadik évfordulójára kiírt mozgalmat is teljesítik, ez a hegy is szerepel a mai menüben. Nekünk elég átsétálni egyenesen Mogyorósbányára a kényelmes K+-en, egy alacsony hupli választ el minket a községtõl. Ezúttal nem tévesztjük el a visszatérést a kék sávra. Ha valaki mégis elbizonytalanodna, körülbelül nyolc-tíz fényvisszaverõ szalag segíti a helyes irány megtalálásában. Lesétálunk a faluba, betérünk a lélektani féltávot jelzõ Kakukk vendéglõbe, a ponton ellenõriztetni megjelenésünket. Halvány, semmilyenízû virsli és ezt kompenzáló, kifejezetten jó tea alkotják a menüt. Elmerengünk a karzaton ülve, készülünk a sötétben megteendõ szakaszra. Repkénynek fáj a lába, de könnyen elbánik vele nem tekinti komolynak. Mellettünk fiatal társaság készül szintén az éjszakára, térképet néznek, esznek, isznak. Megkínálnak a chipsbõl, amelybõl bõségesen bevásároltak. Ezúton is köszönöm.


Húsz percnyi pihenést követõen kicihelõdünk, felszerelkezünk egy lámpával, meg még egy lámpával. PLujó is épp indulna, aztán felötlik benne egy kávé elfogyasztásának a gondolata, s visszatér kávézni. Mi elindulunk, odébb másfél liter kútvízzel bõvítjük a cipelendõ felszerelés mennyiségét, aztán szép lassan elhagyjuk a falut. A mélyúton kényelmesen felballagunk, átbukunk a tetõn, lekanyargunk a tokodi pincékhez. Aszfaltot követ újra emelkedõ, és még több emelkedõ. Visszanézve lámpafüzér kanyarog a Kõszikla oldalában, hangulatos a látvány. Felkapaszkodunk a Hegyes-kõ tetejére. Körülöttünk fények mindenfelé, ismerõs és ismeretlen falvaké. A távolban, egy hegy oldalában magányos fényforrás árválkodik, felette talán adótorony jelzõfénye vöröslik. Elõttünk pedig a Nagy-Gete oldala, néha megvillan egy-egy lámpa fénye, ahogy a kezelõje felfelé halad a meredélyen. Elhagyjuk az Országos Kéket – a tokodi kitérõ megengedett – és hosszú, egyenes földutat követünk, eddigi irányunkkal együtt. Néha lövések hallatszanak az éjszakában, asciimo szólt az itteni vadászatról is, tehát nem ér meglepetésként. A földutat jól szalagozott letérésen hagyjuk el a kék kereszt jelezte botorkálós lejtõ felé. Megérkeztünk a Gete aljába. Ötven lépés haladást követ ötven szívdobbanásnyi pihenõ, ez a taktika visz fel a tetõre. Közben túrázókkal kerülgetjük egymást, mindenki ott piheg, ahol jobban esik neki a megállás. Fent magányos pontõr fogad és igazolja ittjártunkat. Remélem, nem fagy oda, az itiner szerint több, mint hét órán keresztül tart a szolgálat. Ez a kegyetlen, nem az emelkedõ.


A csúcskeresztnél akkora szél fúj, hogy nem állunk meg nézelõdni – pedig idén még volna is némi kilátás – hanem inkább sietõsen megyünk tovább. Kerek repkény kérésére lejjebb, egy szélvédett zugban megállunk pár percre pihenni. Panaszkodik a forgójára és a lábfejére, amely mintha megduzzadt volna. Megvizsgáljuk a dolgot, tényleg megduzzadt. Ballagunk tovább a Gete-Dorog végtelenségen át, az erdõ fái a széltõl megóvnak a széltõl. Dorog elõtt, valami árokparton megint leülünk, Repkény gondolatai a túra feladása körül járnak, mondván, inkább egy feladott Iszinik, mint egy-két hét sántikálás. Bedöcögünk Dorogra, a városszéle nem lett szebb, legfeljebb a közvilágítás gyér mivolta miatt nem látszik. A Molnár sörözõben pygmea õrzi a pontot, közben, mintegy mellékesen, szalagot gyárt jövõ hétre, büszkén mutatja az új fényvisszaverõ pöttyöt rajtuk. Repkény leül, töpreng. Én veszek egy kávét, finomat. Közben útitársam dönt: buszra száll, hazamegy, óvni akarja a lábát. Na meg eszébe jut a „Dorogról menj haza!” tanács, amirõl SzLA és Gyõri Péter meséltek, csak most az ellenkezõ irányból haladunk. ;) Elbúcsúzunk pygmeától, Repkényt kikísérem a megállóba, megvárom vele a negyed kilences vonatpótlót, aztán indulok tovább. Közben néhány túrázó a vasútállomás holléte felõl érdeklõdik, elmondanám szívesen, de amikor hozzáteszem, hogy személyszállító vonatra még pár hónapig nem számíthat, elvesztik érdeklõdésüket a hely iránt. Elindulok kifelé a városból, már messzirõl ismerõsnek tûnõ arcok szólítanak meg: Dia és gjekler. Elkezdünk beszélgetni, és innentõl többé-kevésbé végig együtt haladunk a túrán.


Áthosszantolunk Kesztölcre, alattunk homokborította út, felettünk csillagos égbolt. Reménykedem, hogy talán látni fogunk valamennyit a ma éjjelre esedékes Leonidákból. A faluban a pontõr nem a kocsmában, hanem mellette õrködik, egy pecsételésnyi idõre állunk csak meg. Irány az éji Pilis. Aszfaltutat vált valami földút, aztán szalagozott elágazásban célozzuk meg a Kétágú-hegy oldalát. Az eleje smafu, a nyeregtõl válik érdekessé az emelkedõ. A tüdõmet kiköpöm, olyan sebességgel haladunk. Feljebb már kellemessé válik az emelkedõ, óriási magas fák között haladunk nyílegyenesnek tûnõ, köves úton. Jelzések jönnek-mennek, mi azonban a Szent-kút feletti elágazásig ragaszkodni fogunk a zöld sávhoz. A Pilis-nyeregbe érve leszáll a köd, innentõl lõttek mind a csillaghullás-nézõ terveimnek, mind a láthatóságnak. Pihenõt tartunk, kedvtelenül eszegetem a maradék gumicukrot. Szerencsére a tea a termoszban még jó forró, ellenben frissítõ hatása nincs sok. Elálmosodom, és ezen a Pilis oldalába felvezetõ emelkedõ sem tud változtatni érdemben. Ködben gyaloglunk a hegy peremén, a látótávolság minimális, de az út követhetõ, ha néha megbotlom, azt a saját figyelmetlenségem miatt teszem. Néha lemaradok kissé.


Erdõhatárnál állunk meg pár pillanatra, útitársaim bevárnak. Megiszom a vésztartalék saját kávém felét, ez felébreszt egy kicsit. Épp jókor: az erdõhatár után elérjük az útvonal legmagasabb pontját, amely a szerpentin tetejében (ami nem a Pilis teteje!) nyilvánul meg. Kezdõdik a lejtõ, figyelni kell, mert csúszós és meredek és minden kõ, amire rálépek, véletlenszerûen hajlamos elindulni valamerre. Igaz, nagyon elbámészkodni nem is lehet, lévén kilátás nincs, a köd csak a László kúpja környékén válik ritkábbá, majd a Szántói-nyeregben már nem is érzékelhetõ belõle semmi. Megérkezünk a legendás, sistergõ-féle ellenõrzõpontra, fényre lelünk az éjszakában. A reflektorfény, a tea, a kõrözöttes és zsíros kenyér mellett maga sistergõ személye és lelkesedése az, ami itt fel tud ébreszteni és ad annyi energiát, hogy kibírjam végig. A túrázók közül itt találjuk annyi baj legyenéket és még sokakat másokat, és tartunk egy hosszabb pihenõt. Fél négykor indulunk tovább, irány a Hosszú-hegy.


Dózerutat követünk, majd avarlepte földutat, a zöld jelzést folyamatosan figyelni kell, ahogy egyik csapásról a másikra vezet át. A tetõre megint csoda sokáig kell kapaszkodni, a helyszínt ellenõrzõkód jelzi. Írok, fényképezek, a gyûjteménynek. Aztán lejtõ következik, ugyanúgy nagy figyelemmel kell követni az utat, itt inkább a csúszós avar alatt megbúvó csúszós kövek miatt. Fent, naná, köd volt, lent nincs, ám az eget minden irányba nézve felhõ borítja. Akkor inkább menjünk. Mellettünk Csobánka házai, elõttünk a Csobánkai-nyereg. Depóautók várják a depózandó túrázókat, álmos sofõrök néznek mélán a fejlámpák fényébe. Megyünk tovább a Kevélyek felé. Kõbánya alja, emelkedõ eleje. Belesétálunk megint a fehérségbe. Jelzés nem látszik, akárhová is veszem a lámpát, sõt, semmi nem látszik. Hirtelen a sáv mellett valami más jelzést is észreveszek, rosszfelé jöttünk, visszaereszkedünk a Kevély-nyeregbe. Az általam személyesen nem, csupán Kinizsis videói révén ismert Forester az itteni pontõr, ing-nyakkendõ lóg az esõház oldalán. A név kötelez, ugyebár. Itt sem maradunk sokáig, feltrappolunk a Kevélyre. Itt is csak sûrû, átláthatatlan ködfüggöny fogad, ellenõrzõkód, ilyesmi nincs. Akkor mehetünk tovább, lefelé. Óvatosan, mert a láb megcsúszhat, és egy ilyen csúszásnak a Kevély oldalában lehetnek bizonyos következményei. Késõbb könnyebbé válik az ösvény járhatósága, ezzel párhuzamosan csökken a figyelmem is, lelkiismeret-furdalás nélkül ténfereghetek mindenfelé a szélesedõ csapáson.


Ahogy leérünk az utolsó, éles kövekkel kirakott lejtõn, félreállok, érzem a kávé hatását. Itt kap el végleg a holtpont, durván és alattomosan: nem tudok elég gyorsan menni ahhoz, hogy utolérjem a többieket, ellenben pár másodpercenként lecsukódik a szemem, a szervezetem élénken tiltakozik a túlhasználat ellen. Azért még megyek. „The trick... is not minding, that it hurts” - idéz fejemben egy filmbéli droid egy másik filmbõl.* Nocsak, már hallucinálok is? A mondást próbálom átültetni a gyakorlatba. Elválik a piros kereszt, a festett felirat szerint Békás felé. Kell néhány perc, hogy rájöjjek, nem békákat akarnak mutatni, hanem városrészt. Megyek tovább. Egy elágazásban elbizonytalanodom, egy hang szól felém valahonnan, hogy erre van az út. Remélem, nem csak képzelõdöm, de mintha mozgás is társulna a hanghoz, köszönöm ezúton is az irány megadását. S tényleg, megvan a piros sáv. Sétálok tovább. Leülésre csábít egy jelzett kõ, leülök rá, de akkor meg fázom, tehát inkább megyek tovább. Felismerem az erdõben a lejtõt, majd az utcára érve már tudom, hogy közel a túra vége. Végre. Egy ház elõtt, tálka körül macskák gyülekeznek, egyikük gyanakvóan mér végig. Szinte látom a feje felett a gondolatait, valami gúnyos megjegyzéssel az ormótlan, esetlen és szánalmasan lassú kétlábúakról. Teljesen igaza lenne. Beballagok a célba, a tábla zártkörû rendezvényrõl értesít, kell egy pillanat, hogy rájöjjek, a zárt kör most a túrázókat jelenti. Útitársaim már bent ülnek, egy széken Matus Petit látom szunyókálni, a túlvégen Brózs mester alszik. A célon belüli célt jelzõ asztalnál a hangját vesztett asciimo és Petró Zoltán ülnek, gratulálnak, az oklevél szép, a kitûzõ szintén. Kapok még teát és virslit, ez utóbbi finomabb, mint mogyorósbányai társa volt. Iszom egy kávét, aztán irány a HÉV... pótló. Plusz táv, nulla pontért. Hiányolom a kötött pályát, de majd pótolom valami más eszközzel. A buszról hamar leszállok, elbúcsúzom útitársaimtól és az ismerõsöktõl. Irány haza, Kerek repkény elém jön, hazamegyünk. Megérkezve elhiszem, hogy vége van.


Szeretném megköszönni a rendezést minden rendezõnek, akik hosszú órákon át fagyoskodtak terepen, napokon át készültek, teát fõztek, meleg pihenõrõl és célról gondoskodtak – hogy mi egy bõ napig jól érezzük magunkat. Nagy munka van egy ilyen túrában. Köszönöm minden útitársamnak a társaságot: Kerek repkénynek, PLujónak, Diának, gjeklernek és minden ismerõsnek és ismeretlennek, akivel együtt haladtam. Gratulálok a résztvevõknek!


-Kékdroid-


Képek errefelé.


*Prometheus, 2012

 
 
TatabányaTúra éve: 20122012.10.24 18:04:43

Tatabánya 30


"Alsógalla" - tájékoztat a motorvonat erre hivatott berendezése, ideje leszállni: ha végigmennénk Tatabánya fõ vasútállomásáig, szinte biztosan lekésnénk a buszt, amelyet némi sétával innen kényelmesen elérhetünk. A mai túrán Kerek repkény mellett az öcsénkhez képest jelentõs túraszakmai lemaradásban lévõ Patti húgommal alkotunk háromfõs társaságot. Panelházak között, magasfeszültségû távvezetékkel párhuzamosan haladva sétálunk be a Ságvári Endre (hûha!) útig, ahol kerítünk egy buszmegállót. Érdekesség, hogy a menetrend mellett az egyes buszjáratok útvonala térképes formában is szerepel a tájékoztató táblán. Emellett külön vicces a 35-ös buszhoz tartozó térkép: ezen egész Tatabánya talán két centit foglal el, rajta egymásra halmozott pöttymassza jelzi a busz útvonalát, de amúgy látható az egész környék, Tárkánytól Epölig és Téstõl Pázmándig.


Felszállunk az érkezõ 1-es buszra, valamit mond a buszvezetõ, de az Ikarus üresjárati motorhangja elnyomja a kommunikációs kísérletet. Megváltom a három jegyet, jó sokba kerül, de azzal vigasztalom magam, hogy mûbõrüléses csuklóson utoljára Egerben utaztam, gyerekként. A busz utazóközönségét körülbelül tucatnyi ember alkotja, a többség a végállomásig elhagyja a jármûvet, csak néhány, optikailag is túrázónak tûnõ személy marad fent. Felsõgalla szélén szállunk le, a gépezetet sofõrje pár méterrel arrébbgurítja és megáll. Átsétálunk az 1-es fõúton, megkerülünk pár házat, rálelünk a rajthelyre, amely néhány sátorból és a támogatókat hirdetõ molinókból áll. A sorállás minimális mennyiségû idõt vesz igénybe, az adminisztráció nagyon szimpatikus: elveszik a nevezési díjat, cserébe kapunk fejenként egy itinert, rajtszámmal. A rajtoltatói oldalon László Szilvit van szerencsénk üdvözölni. Mivel a rajt megközelítése és az egész nevezés bõven belefért a rá méretezett idõtartalékba, most fagyoskodhatunk majd' húsz percig. Közben felbukkan Bell Sanyi és reggeli útitársunk is, akivel a metró Deák téri állomásától egész Szárligetig utaztunk. Továbbá csinos kis tömeg gyûlik össze, túrázási szándékot kifejezve. Szilvi elrajtoltatja a futókat, majd pár másodperc fáziskéséssel a gyalogos tömeg is rászabadul a kék négyzettel jelzett útra. Sikerül jó ütemben elkapni az indulást, enyhén poros, minimálisan emelkedõ úton trappolunk a Vértes felé.


Egy rövid emelkedõ felhagyott kõfejtõ udvarának tûnõ helyszínre visz fel, itt mindenféle színû fák díszelegnek, mintha az „Õsz” tételt illusztrálnák a Négy évszakhoz. Majd folytatódik a másfél nyom szélességû út az erdõben. Kiérünk egy rétre, tõlünk jobbra, négyzetes rácsban ültetett fák sorakoznak a fûben, felettünk távvezeték húzódik, két acélmonstrum tartja két dombtetõn. Elérjük a Szárliget felõl érkezõ kék sávot, kétfõs tévéstáb veszi fel a túrázók vonulását. Szerencsére most éppen a kamera egyik helyszínrõl a másikra való szállítása köti le õket, így örvendetesen kimaradunk a mûsorból. Csákányospuszta felé fordulunk egy egyenes útra, autó elõtt bója áll, autó mellett pedig személyesen Vali és -rafter-, akikkel elképesztõen szomorúan rég találkoztunk utoljára. Beszélgetünk pár sort arról, hogy milyen a jó teljesítménytúrázó, meg arról, hogy velük délután már jó esetben nem találkozunk a ponton, mert seprûvé avanzsálva folytatják rendezésben való részvételüket. Na, ez a mondat jó hosszúra sikerült. Nem maradunk sokáig, mert érkezik a tömeg, a hatalmas és elsöprõ, és jó ötletnek tûnik ellépni, mielõtt ideér. Meglódulunk a Mária-szakadék felé, el a turistaház mellett. A fák lombjain és a ködön átsütnek a felkelõ Nap elsõ sugarai, megadva a témát a mai napon készülõ fényképeknek. Felsétálunk a szakadékon, mellettünk jobbra sziklafal és meredek domboldal, balra szakadék, lépcsõszerû kõalakzatokkal és kidõlt fákkal. Tetszik. Felérünk a körtvélyesi erdei temetõhöz, a fejfák a ködben éppen, hogy kivehetõk. Felsétálunk a T-alakú elágazásig, a kék keresztre térünk rá Körtvélyespuszta felé. Itt többen érkeznek szembõl, de bambulós lévén lehet, hogy én is benéztem volna a K+ és a lila jelzésû Mária út alig észrevehetõ jobbkanyar-jelzését. Persze, lehet, hogy csak a Nagy-Csákányt látogatták meg, mint a Vértes legmagasabb pontját.


Elballagunk Kapberek-puszta felé, közvetlen az út mentén méretes légyölõ-galóca telepek sorakoznak, meg mindenféle egyéb gombák is láthatóak, amelyek begyûjtését az arra szakosodott résztvevõk el is fogják végezni. A lombon átsütõ napfény egyre határozottabbá válik a reggeli pára felszálltával, így a látványos elemek száma is növekszik. Hosszabb emelkedõs szakaszokat követõen végre lejtõvel is találkozunk, találkozunk a Körtvélyes, mint hegy felõl érkezõ piros sávval, de nekünk ez nem kell most, zöld lesz a jelzés, amelyen eljutunk az Új-osztás névvel illetett ellenõrzõpontig. A köhögõ pontõrtõl kapott bélyegzés Sebaj Tóbiást ábrázolja, amint egy gombára könyökölve elmélkedik. Megnézem, a -rafter-éknál kapott bélyegzõlenyomaton egy törp az ásás mûveletét gyakorolja éppen. Nekem mondjuk tetszik. Egyre mélyülõ völgyben folytatódik utunk, az itiner belsejében rejlõ szürkeárnyalatos térkép szerint ez a Sárkánylyuk-völgy. (Tessék, elõbb törpök, most sárkány...) Megreggelizünk, sonkás zsemle a menü, amelynek összetevõit (sonka, zsemle) Repkény hordozta idáig. Párás rétek, kanyargós erdei utak következnek hosszasan, majd leérünk a Szárliget-Vérteskozma közötti erdészeti aszfaltútra. Ezen egészen egy szalagozott letérésig közlekedünk, ahol megtaláljuk az itiner szerint az Új-osztás – Vérteskozma szakaszon leküzdendõ szintemelkedést, koncentráltan. Felbaktatunk a dombtetõre, amely elválaszt az üdülõfalutól. Fentrõl kilátás, a Vértes lankái láthatóak körülöttünk, és soros úticélunk néhány épülete. Leballagunk Vérteskozmára, ismét ellenõrzõpont, ismét kapunk bélyegzést („Vérteskozma”, hirdeti a felirat) és ellátmányként cukorkát.


Kifogástalan állapotú porták között sétálunk tovább, impozáns kapu mellett hagyjuk el a települést. Az úton sárga levélszõnyeg. Szép, na. Enyhe emelkedõn vezet fel a követendõ dózerút, mellettünk a Szent Vendel-kápolna emlékhelye, odébb vízmûépület, közben egy darabig távvezeték, de az valahol másfelé folytatódik. Erdõbe térünk, majd onnan ki, és máris Várgesztesen találjuk magunkat. A pont õrei a kocsmánál ülnek, és annyira kevés ideig maradunk itt, hogy amire megfogalmazódik a fejemben az igény egy kávé iránt, már kint is vagyunk Gesztesrõl. Innen ismét emelkedõn kell távozni, jó meredeken. A nem-teljesítménytúrázó-forgalom kezd élénkülni: kirándulókkal, sziklamászókkal találkozunk menet közben. Elhagyjuk a Zsigmond-kõ felé vezetõ elágazást, felérünk egy magaslatra, ahol végre elõkerül a tegnap este bekészített, jelentõs mennyiségû ízesített, cukrozott disznózselatin, amely másképpen gumicukor néven ismert. Optikailag kéktúrázó apa-fiú duóval találkozunk, majd szép lassan elérjük a Mátyás-kutat és a kapcsolódó pihenõhelyet. Itt csatlakozunk újra a 20-as távhoz, amely az Új-osztástól a K+-on érkezik ide. Lesétálunk a forráshoz, felirat hívja fel a figyelmet a vízvételi lehetõségre, amelyet érdemes kihasználni – bármilyen lassan is csorog a víz itt, még mindig több, mint a kiszáradt Szarvas-kút. Turul-túrás pólós srác és barátnõje is épp vízkészletüket igyekeznek pótolni, érkeztünkkor átadják a helyet és továbbállnak, útvonalkövetõ módon a kék sáv felsõ ösvényén, és nem a tömeg által tovább követett szintúton. Szóbeli dicséretet érdemelnek. Fél bögre vizet megvárunk, aztán megyünk mi is, felfelé, meredeken.


A kanyargós felsõ ösvény után lent futunk bele a tömegbe, majd rögtön el is hagyjuk a dózerutat. Kõolajvezeték húzódhat errefelé, az egykori ÁFOR-ra emlékeztet egy rozsdásodó vastábla. Beballagunk a Szarvas-kúthoz, a pontõrök itt füstölõt, illatos gyertyát égetnek, mellettük egy túrázó éppen egy szál cigarettával készül ugyanezt tenni. Elpucolunk az emelkedõn elõle, az igazolás megszerzése után. Átbukunk a dombtetõn, lesétálunk a Vitányvár aljához, hogy itt még egy, jó hosszú kaptatón menjünk fel. A vár meglátogatása ezúttal kimarad, az emelkedõ után tisztásra érkezünk, délkelet felé kanyarodunk és visszatérünk a reggelrõl ismerõs elágazásba. Leballagunk a Mária-szakadékon, az jut eszembe, hogy amikor ilyen helyeken kell menni, akkor egyáltalán nem bánom, hogy van oda-vissza szakasz a túrán. -Rafter-éket mások váltották a ponton, így itt ismét gyorsan letudjuk a bélyegzést, és visszaballagunk a célba. Közben immár napsütésben szemlélhetjük meg a reggel még párában úszó tájat. Feltûnik egy birkanyáj, motoros pásztorral, õk reggel még nem voltak kint. Távvezeték. Kõbánya udvara. Lejtõ. Cél. László Szilvivel beszélgetünk egy kicsit, kapunk kitûzõt és emléklapot és Sport szeletet. Továbbá zsíroskenyér és tea áll rendelkezésre, mint ellátmány, elõbbibõl ötöt fogyasztok el, és csak azért nem többet, mert nincs pofám hozzá. Köszönöm ezúton is a túrát a rendezõknek, és a társaságot az útitársaknak. Nekem tetszett, úgy, ahogy volt.


Fél órányi pihenés után visszaballagunk a buszmegállóba, itt újabb húsz perc telik el a buszra várva. Megvesszük a jegyeket, közben a sofõr hangosan méltatlankodik: „Idejönnek, beparkolják a buszfordulót, akadályozzák a forgalmat, szívatják a többieket, na, ez aztán a teljesítmény!” Jónak mondja. A jegyárakat megint kissé elhûlve veszem tudomásul, de ennyi pénzért most háromtengelyes, ráncajtós, mûbõrüléses Ikarus 260-on utazhatunk, ez már nosztalgiajáratnak is felfogható. A Mátyás-kúttól ismerõs túratársakkal (akkor Turul-túrás pólós srácként és barátnõjeként hivatkoztam rájuk) egy helyen szállunk le, megerõsítésképpen azért megkérdezem, hogy jófelé megyünk-e Alsógalla vasúti megállóhelyére. Pozitív választ kapunk. Lesétálunk a vasúthoz, megváltom a jegyeket, majd jórészt a maradék gumicukor elnyammogásával töltjük az eltöltendõ háromnegyed órát a budai személyvonat érkezéséig.


-Kékdroid-


Képek itt.

 
 
MeteorTúra éve: 20122012.09.20 05:48:16

 


Meteor Maraton


Induljon a leírás ismét a túrászati esemény megközelítésének vázlatos leírásával, in medias res, vagyis maradjon rejtve a pontos honnan és mivel. Helyette kezdõdhet rögtön úgy a történet, hogy a metró ideiglenes üzemképtelensége és egy kimaradó troli miatt elsuhan egy óra és negyvennégy perc, amíg eljutunk Hûvösvölgybe. Ez a tervezettnél végül is csak fél órával több, elõnye, hogy pár megállónyit trolizunk egy leharcolt, az üzemeltetõk körme szakadtáig fenntartott ZIU fedélzetén. Nosztalgiaüzem felár nélkül. A többes szám alkalmazását az igeragozás során Kerek repkény és Patrícia húgom társasága indokolja. Utóbbi személyt részben az általa tökéletesen ismeretlen Budai-hegység megismertetésével, részben a Meteor túrákra jellemzõ igen szép jelvény megszerzésének a lehetõségével sikerült rávenni a részvételre. (Most jut eszembe, hogy a „tökéletesen ismeretlen” szerkezet mégsem igaz, mert egyszer sikerült kicsalnom a lyányt egy Széchenyi-hegy – János-hegy – Libegõ sétára, hat évvel ezelõtt. :)) Hûvösvölgyben végül villamosról szállunk le, miután a rohanós átszálláskor a járatot vezetõ hölgy megvárt, mielõtt becsukta volna az ajtókat. Felsétálunk a gyermeküzemû kisvasúthoz, a rendezõség az aluljáróban alkot rajt/cél helyszínt. Nulla perc várakozási idõt követõen vehetjük át az itinereinket, a készséges rendezõ az útvonal Szekrényes-hegy környéki módosulását saját kezûleg vezeti át az egyik térképünkre. Nem várunk semmire, indulunk.


Sárga jelzés, kisvasúti kisátjáró, lépcsõ, emelkedõ. Közben reggeli, mert kifárasztott a hosszú út Budapest belterületén. Itt-ott földszintes határkövek szegélyezik az utat, némelyiket turistajelzés helyeként hasznosították. Szerencsés tulajdonságuk, hogy ezekrõl nehéz lebaltázni a festéket. Ballagunk az emelkedõn, néhol melegem van, néhol fázom: folyamatosan az eget kémlelem, azt kérdezve tõle, lesz-e esõ ma? A felhõk hallgatnak, nehéz elhinni az elõrejelzés által mára ígért nulla miliméternyi csapadékot. Felérünk a Nagy-Hárs-hegyre, elsõ ellenõrzõpont, család pecsétel. Fellátogatunk a kilátóba, a szél azonban néhány fénykép elkészítése után visszazavar a földszintre. Pedig a kilátás szép, még úgy is, hogy a sûrû felhõtakaró miatt a Pilis hegyeinél messzebbre nemigen lehet ellátni. Lent iszunk pár korty vizet, közben futók csapata ér fel a pontra, zsotyeket pillantom meg. Elporoszkálnak a hegytetõrõl, komótosan sétálva lépkedünk a nyomaikban. Meredek lejtõ, a végén ismét közforgalmú vasútvonalat keresztezünk. Érdekes látni, milyen az, amikor valakinek még a Szépjuhászné is új, mint most a tesónak. Felszerpentinezünk a János-hegyre, itt ismét ellenõrzõpont vár, két fiatal lány formájában. A kilátó meglátogatása az erõs szélre való tekintettel kimarad. Átsétálunk a csekély forgalmú hegytetõre a kilátó mögé, majd az ösvényen le a nyeregbe. Hosszú lejtõ következik, különösebb esemény nélkül. Érintjük János-hegy vasútállomást, a vonat nemrég történt távozására egyre halkuló motorzaj utal. Az erdõ szép, az út hosszú, a jelzést lecseréljük pirosról sárgára. Irány a Csacsi-rét. Közben néhol a jelzésfestés egy régi-új, formabontó eszközét figyelhetjük meg: a szigetelõszalagot. Hümm.


A Csacsi-réti esõházban két idõs úriember lát el pontõri feladatokat, itt sem maradunk hosszú ideig. Keresztezõdésnél torpanunk meg egy fél pillanatra, fehér jelzésalapok szólítanak Makkosmária felé, de arra most nem megyünk. Csak tovább, egyenesen a sárga köves úton, aztán megint színt váltunk, ez már a piros sáv egészen a Piktortégla-üregekig. Vidám társaságot elõzünk, lelkesedésük fõleg messzirõl is hallható társalgásukban nyilvánul meg. Megint ellenõrzõpont, megint továbbmegyünk megállás nélkül. Odébb, az egyik üregnél megállunk, szemlélõdni. Üreg kipipálva. Odébb kilátás, Budaörs kopárjairól Budaörs raktárjaira és áruházaira. Mögöttük a Tétényi-fennsík, autópályával, adótorony-kilátóval, még hátrébb a Dunamenti Erõmû kéményei jelzik, hogy mindennek van határa, még a látótávolságnak is. A leltár teljes, mehetünk. Elõttünk az elõre jelzett Szekrényes-hegyi elágazás, hogy legyen Repkénynek és nekem is valami új mára. Rögtön az elsõ újdonság az a hodály nagy épület, amelyhez egész közel megyünk, és amelyre a térkép csak két szürke négyszöggel utal. A régi átkötõ út a fenyvesen keresztül valamivel érdekesebb volt, ellenben emelkedõsebb. Ezen csak simán át kell sétálni a sárga sávig, s így is teszünk. Sorrento, sziklák, pontõr, egynyomos út. Alig találkozunk itt túrázókkal, ami különös. Felsétálunk a Nagyszénászug néven ismert nyaraló-konglomerátum sarkáig és belegyalogolunk a Meteor-szurdokba. Megszemléljük a régijármû-gyûjteményt és késõbb, az összeszûkülõ völgy oldalát borító, rengetegnyi borostyánt. A Mária-szikláknál magányos pontõr bácsi intézkedik pecsételés ügyében.


Szendvicseink romjait fogyasztva indulunk tovább. Lesétálunk Budakeszire, az aszfaltra kiérve ér utol esszté, megbeszéljük elmúlt és leendõ túráinkat. Egészen a buszfordulónál található boltig tart az eszmecsere, itt nekünk sürgõsen venni kell valami kegyetlenül egészségtelen élelmiszert. Végül egy tábla csokiban, némi chipsben és egy fél zsák kekszben testesül meg a napi kollektív önpusztítás, én még egy automatás kávéval is megfejelem az adagot. Kisétálunk a Mamutfenyõkhöz, tényleg ketten vannak, csak ebbõl a szögbõl tûnnek egynek. Sõt, még egy süldõ mamutfenyõ is látható, gondosan bekerítve. A ponton rezignált kérdéssel szembesülünk: továbbmegyünk vagy sem? Továbbmegyünk, ennek megfelelõ bélyegzõ nyomódik a papírra.


Már jó elõre beharangoztam, hogy innentõl milyen szép lesz az út, hogy majd erdõben sétálunk egy kényelmes úton, ami szép is, a fák alatt sûrû mohaszõnyeg terül el kilométereken keresztül ésatöbbi. Ehhez képest kikanyarodunk a számunkra féltávot jelentõ pontról, eloldalgunk a távvezeték alatt, egy túratársnak köszönhetõen megtaláljuk a balkanyart, ráfordulunk a piros M-mel jelzett útra, és... és egy bazi széles tarvágáson találjuk magunkat. Az történt, hogy innen kitermelték az erdõt, teljesen. Na jó, a jelzett fák nagyrészt megmaradtak, tehát a várva várt erdei szakasz a mohaszõnyeggel késõbb érkezik. A kerítések és létráik szintén megvannak, tehát annyira azért nem unatkozunk. Megyünk, majd betérünk az erdõbe, szerencsére több van belõle, mint nem-erdõbõl. Felballagunk a kõbányánál ücsörgõ pontig, a két évvel ezelõtti esõbõl emlékezetessé vált ernyõ most is kint lóg egy ágon, talán napernyõ funkciót lát el. Kilátogatunk a bányaudvar szélére is, ilyen egy kõbánya, ha nem használják. A jelzés megkerüli, megyünk vele kerülni. Aztán tisztás következik, elérjük a zöld háromszög nevû utat, balra Páty felé indulhatnánk, jobbra Erzsébetpuszta szigorúan õrzött létesítményei ácsorognak. Lesétálunk a telki országútra, átkelünk rajta és kezdõdhet is az emelkedõ a Fekete-hegyek felé. Néhány kiránduló érkezik szembõl, kisgyerekes családok meg mindenféle népek. Helyes, helyes, szólal meg bennem a népnevelõ. Néhány elnyúló kanyart követõen felérünk a Tarnai-pihenõhöz, amely ellenõrzõpont is és kellemes kilátóhelyet is képez. A Budai-hegység egyik legszebb része ez.


Egy enyhe emelkedõt kell még leküzdeni, aztán betérünk az erdõbe és lendületbõl leülünk pihenni. Az erdei út hosszan, nagyon hosszan vezet minket, piros háromszöget követünk, amely sokáig zöld kereszttel fonódik. Elsuhan mellettünk Tibet, pár perccel késõbb pedig VadMalac, ha jól értettem, a Gémesrõl jöttek át egy laza délutáni átmozgató kocogásra. Egy lejtõ végénél hirtelen felbukkan velünk szemben a Pilis-tetõ jellegzetes déli oldala a kõbányával. Újabb pluszpont a túrának, ez nagyon szép. Odébb a Vörös-pocsolyát szemlélhetjük meg, amely inkább vörös, mint pocsolya, ugyanis szinte száraznak tûnik. Még lépünk párat és újabb ellenõrzõpontba botlunk. Elhagyjuk a dombhátat, hosszú lejtõ vezet Remeteszõlõs felé, lendületesen trappolunk végig rajta. Lakóparkot, magas kõfallal elkerített táltosiskolát kerülünk ki, a kõfal egyes részeit úgy toldották meg, hogy egy kezdõ kõmûves is sírógörcsöt kapna a látványától. Megteszünk néhány métert Nagykovácsi felé az országúton, majd betérünk Remeteszõlõsre, amely alkalomból 7 (hét) db tábla köszönt egyetlen póznán. Gyõzze az ember végigolvasni. Az Ördög-árok hídján mindjárt szimpatikusabb molinót találunk, amely falunapot hirdet szombaton 4 órától a Bodza-ligetben. Ez igazán jó hír, kár, hogy még nincs négy óra. Végigsétálunk a díszkõ burkolattal ellátott Patak sétányon, megcsodálhatjuk a szelektív hulladéklerakónál álló táblát, amely a díszkõ burkolat finanszírozóit és finanszírozásuk mértékét, a tervezõket és a kivitelezõket hirdeti. Megcsodálandó még a számos, fényûzõbbnél fényûzõbb palota árnyékában álló, régebbi, talán nyaralónak indult épületke. A Bodza-liget nekünk is útba esik, a falunap még láthatóan nem kezdõdött el, de már fõzik a gulyást, meg van némi mozgás is. Megelõzünk egy népesebb túrázó csapatot és belépünk a Remete-szurdokba. Ez a hely még mindig tetszik, pedig az idei eddigi összes (mind a kettõ) Budai-hegységbeli túránkon érintettük.


Újabb ellenõrzõpont vár, a pontõrök körül kirándulók rajzanak, gyerekek támadják be a szurdok túloldalán a barlangokat, aggódó és kevésbé aggódó szüleik figyelõ tekintetétõl kísérve. Elhúzunk innen is, lesétálunk a völgyben Máriaremetére. Felkanyargunk a kegytemplomhoz, a magányos pontõrnéni padja melletti padra lehuppanunk, tartunk tíz perc pihenõt. Iszunk némi kútvizet, meg töltünk is a palackjainkba, hátha a hazaút is elhúzódik annyira, mint az ideút. Hosszú aszfalttaposás következik, közben néhány ügyes autós kikerül, néhány kevésbé ügyes autós elõl el kell ugrani. Elérjük a Nagyrét utat és késõbb a Nagyrétet, családok piknikeznek, gyerekek eregetnek sárkányt, túrázók túráznak, tehát a hely egészen rendeltetésszerûen üzemel. Átsétálunk Hûvösvölgy fõpályaudvarra, személyvonat érkezik nem sokkal utánunk, két kocsit vontat az Mk45 2001 pályaszámú gép. A célban szívélyes fogadtatás vár, szép fémjelvénnyel, itinerenként két pecséttel és a megszokott kétdecis üdítõvel. Repkénynek második teljesítõs a plecsnije, nekem és Pattinak elsõ az adott távon. Köszönöm ezúton is a túrát a rendezõségnek, a társaságot minden útitársnak. Maradjon meg a Meteor így, ebben a formában, és akkor az nekem jó lesz. A célból elindulunk a villamos végállomása felé, még éppen látom Bubuék trióját betúrázni a célba, de hiába integetek nekik. Leballagunk a hatvanegyeshez, a reggelihez képest rövidke, egy óra hat perc alatt abszolvált, eseménymentes hazaút következik.


-Kékdroid-


Fényképek.

 
 
Lakótelepi Piknik Túra DunakesziTúra éve: 20122012.09.11 17:00:59

Lakótelepi Piknik túra 21


Dunakeszi-Gyártelepen szállok le Kerek repkény társaságában a vonatról. Besétálunk a Barátság útjára, de még sehol sem látni semmi mozgást. Az idõ elütése és a reggeli kávé beszerzése érdekében megcélzunk egy piacszerû épületcsoportot. Nem piac, legalábbis nem a szó hagyományos jelentésében testesül meg a fogalom, hanem mindenféle boltok rendezetlen halmazában. Pékségnél veszünk kávét, a pult mögött álló lányok döbbent érdeklõdéssel kérdezik, hogy honnan jöttünk – elmondásuk szerint úgy nézünk ki, mint akik nagyon messzirõl érkeztek. Ahogy vesszük. Elmondjuk Dunakeszire való jövetelünk célját, bólogatnak hozzá lelkesen. Visszasétálunk a rajt vélt helyszínére, néhány szervezõ és szponzor már készülõdik. Túrázók is érkeznek, és ha jól értelmezem L.L. sorait, akkor például õk. Összeáll a rajtoltatás, a fõrendezõ szabadkozik, hogy ez csak afféle nulladik rendezés, csak néhány szakosztálynak küldte el a kiírást satöbbi. Jó. Fizetünk, kitöltjük a nevezési lapot, benevezünk egy-egy tál gulyásra is. Kapunk itinert, tartalma: útleírás, térképmelléklet, távadatok, földrajzi koordináták. A szintemelkedés elhanyagolható, bár lesz egy egész domb, egy alul- és két felüljáró is, meg egy földhányás, kilencven centis, összesen mintegy harminc méter, jóindulattal túlbecsülve. Nyolc óra van, lehet indulni.


A borongós, semmilyenszínû ég néha világosabb, néha sötétebb tónusban képviseli sajátosan semmilyen színét. Eleinte a lakótelep házai között túrázunk, de ez nem tart sokáig, mert rövidesen a Göd-Káposztásmegyer távvezeték mentén és alatt, mezõn fogunk sétálgatni. Karókra erõsített iránymutató táblák és szalagok segítik a tájékozódást. Néha rálátni a Pilisre és a Visegrádi-hegységre és a szürke ég alatti szürke masszában a Budai-hegyek körvonalai is felismerhetõek. Rövidesen az elsõ ellenõrzõhelyet érjük el, ez egy sorompó, a felírandó feladatot a klasszikus önkiszolgáló pontok szellemében fogalmazták meg. Megyünk tovább, távvezeték, kaszáló, poros út, ezek a látnivalók variálódnak, egészen a nem túl távoli második ellenõrzõpontig. Itt is felírunk valamit, majd az események sorát egy izgalmas, derékszögû balkanyar gyarapítja. Csatlakozunk pár méteren L.L.-ék duójához. Aszfaltozott úton battyogunk Dunakeszi felé, megnézzük a 2-es utat, hogy még mindig olyan sivár-e errefelé, mint volt, de szerencsére rögtön el is hagyjuk és kertek alatt lopózva ballagunk tovább. Oldalt, a nevezett kertekben a következõ állatokat lehet vizuálisan és/vagy nazálisan azonosítani: póniló, tyúk, disznó, birka, kutya stb. Egy dombtetõn sárga napernyõ virít, a mai elsõ, személyzettel ellátott ellenõrzõpont. Fent be kell vallanom, hogy tetszik a kilátás, a Duna túloldalán emelkedõ hegyek közötti felhõfoszlányokkal és az elõttünk elterülõ ártéri erdõre emlékeztetõ növényvilággal. A pontõr vízzel és almával kínál, ezúton is köszönöm.


Az itiner szerint festõi Felsõtabán utca felé folytatjuk a túrát. A hangulatot egy nagy lendülettel érkezõ jármû alapozza meg, de az utca valóban jópofa – hangulatos – a régi házakkal és az összevissza vezetékekkel. A város fekvésébõl adódóan az egyszámjegyû fõút keresztezését nem ússzuk meg, de a városházánál lévõ átkelõhely valamennyire biztonságosnak nevezhetõ. A városháza elõtti téren sorakozó mûemlékegyüttesbõl kiválasztjuk azt, amelyik számunkra ellenõrzõpontként szolgál. A megfelelõ információ feljegyzése után tovább túrázunk, forgalmas utcáról kevésbé forgalmas utcára váltunk a leírást betûre pontosan követve. Elhaladunk többek között a földhivatal mellett, amely valami romos üzemszerûséggel folytatódik. Az utca végén, a vasúttal párhuzamosan földút vezet dél felé valahová. Mi ezt kihagyva egy járdára érkezünk, piros alapon fehér betûk figyelmeztetnek a vasúti aluljáró használatának egészségmegtartó tulajdonságára. Dunakeszi vasútállomáson hosszú tehervonat ácsorog, amúgy semmi élet nem látható. A tábla, az útleírás és a józan ész szabályai szerint igénybe vesszük ezt a bizonyos aluljárót, amelyet a trianoni emlékpark meglátogatása követ. Itt önellenõrzésképpen felírjuk Nyitra nevét, majd a kerékpárutat dél felé követve elhagyjuk a lakott területet. Repkény elõhalász a táskájából két méretes szendvicset, menet közben megtízóraizunk. Mellettünk ritkábban vonatok, gyakrabban autók zúgnak el, hol Vác, hol Budapest felé. A kerékpárút túloldala kellemesebb, az alagi lovaspályán néhány lovagolni tanuló egyén épp lovagolni tanul, ehhez lovakat vesznek igénybe és ez egy egész kellemes látvány. Dunakeszi alsónál elhagyjuk a fõbb utat, a leírást olvasva kanyargunk át a lovaspálya és a repülõtér déli szélére. Mellettünk balra a reptér, elõttünk tanya, jobbra házak. A házak késõbb elfogynak, marad a tanya és néhány randa siló, elöl. A térképet figyelni kell, meg a leírást is, bár néhol a távolságot kevesebbnek érzem, mint amennyinek az írás szerint lennie kell. Az egykori Alag falu helyén létrejött Alagimajor felé vezetõ egyenesen ránk szakad az ég, bõrig ázunk semmi perc alatt. A pontõrök a templomromnál áznak, kapunk csokit, megszemléljük a romot és a mellékelt, laminált tájékoztatót. Szép hely ez, a mai túra legszebbje, és most nem térdig sárban kell idebattyogni, mint legutóbbi látogatásom idején.


A csökkenõ intenzitású esõben kisétálunk az alagi buszfordulóhoz, majd egy raktárépület mellett sétálunk el. A telephelyen valaki motoros kaszával éppen fûnyírással próbálkozik, a gesztusaiból ítélve csekély hatásfokkal. Gyalogos felüljárón keresztezzük az M2-es autóutat, a felüljáró Alagimajor vasúti megállóhely megközelítését könnyíti meg a névadó településrész felõl. A túrát nem biztosított nemátkelõhelyen folytatjuk. Ez az egyetlen negatívum az útvonallal kapcsolatban, mert Budapest felõl prímán beláthatatlan ívbõl bukkan fel a vonat, és akármilyen alacsony is a sebesség a 71-es vonalon, ha vonat érkezésekor épp a sínen kolbászol valaki, a mozdonyvezetõnek annyit sincs ideje mondani, hogy ni. Az itinerben szerencsére van menetrendi kivonat, amely tartalmazza, hogy mikor kell áthaladnia itt személyszállító szerelvénynek. Átbóklászunk a susnyáson, földútra érkezünk, majd egy régi aszfaltutat követve távolodunk el a helyszíntõl. Földút, meg fák közötti bújócska következik, aztán megint földút. A táj alföldi jellegû, valami szántót követ valami másik szántó. Teleszemetelt helyen keresztezünk egy Fót-Dunakeszi utat, majd üzemcsarnokhoz/raktárépülethez közeledve elhagyjuk az eddigi irányt és egy földutabb földutat követünk. Kerékpáros trió ér utol, a homokban nehezen, de elhúznak mellettünk. A következõ ellenõrzõpont a sikátorpusztai templomrom, ez sok szempontból hasonlít a Régi templomok nyomában nevû túra szentistváncsabi templomromjához. Ugyanúgy a szántásban álló facsoport jelzi a helyét és körülbelül ugyanúgy csak falmaradványok maradtak meg belõle. Alaghoz hasonlóan találunk itt is egy igen részletes, igényes ismertetõt.


Visszasétálunk a homokos útra, újra Alag felé kanyarodunk. A távolban motorvonat döcög el Budapest felé. Az imént keresztezett országútra érkezünk, ezt követjük vissza, egészen Alagimajorig. A növényzet körbenõtte az utat, egészen a felüljáróig szinte alagútban sétálunk. Újra felüljáróra baktatunk fel, ez már a vasutat is keresztezi. A majornál ismét elsétálunk a templomrom mellett, a pont még nyitva, a résztvevõk szépen szorgalmasan jönnek. Lassan újra beborul, de még nem lehet eldönteni, lesz-e belõle esõ. Megérkezünk a repülõtér szélére. A tábla az egykori állami repülõtársaságot hirdeti, sportrepüléssel foglalkozó egykori szervezeti egysége önállósodva létezik. A pusztaságban éppen felcsõrlõznek egy vitorlázó gépet, amely egy rövid kör után le is ereszkedik. A távolban, délen esõfüggöny homályosítja el a láthatárt, mennydörgés moraja hallatszik ide messzirõl, érthetõ, hogy a repülõsök nem erõltetik a repülõzést. Elérjük a reptér külsõ parkolóját, köves, murvás úton sétálunk tovább a hangárok felé. Mellettünk rotorjától megfosztott helikopter és egy szép állapotban lévõ AN-2-es sorakoznak a kifutópálya mentén. Tábla hirdeti az átjárás szigorúan tiltott mivoltát, ezzel a látogatók többségéhez hasonlóan most nem foglalkozunk, beballagunk a harmadik hangárhoz, itt három fõs pontõrség várja a túrázókat. Az idõjárásra való tekintettel a kapcsolódó sétarepülést lefújták, viszont a kiállított vitorlázó repülõbe be lehet ülni. Nosza, beülünk. Repkény elõször, én utána – a kabin nem nagy, de legalább kényelmetlen. Ezt azonban ellensúlyozza a puszta tudat, hogy mégiscsak egy repülõ pilótafülkéjében ül az ember, amely számomra nem a gyakran megélt élmények között szerepel. A mindenféle kormányokat lehet összevissza mozgatni és nézni az eredményt, itt a földön büntetlenül. Megköszönjük a lehetõséget és kisétálunk a reptérrõl.


Réginek tûnõ tanyasi épületek mellett, fõleg fenyvesben túrázunk tovább. Ez a hely is tetszik, kár, hogy az ösvény - amúgy rendeltetése szerint - hamar visszatérít a házak közé. Dunakeszi belterületét a Kápolna utcánál érjük újra el. Útbaejtjük a szóban forgó kápolnát is, szép. Beballagunk a ma már érintett trianoni emlékmûig, itt újra elkezd szakadni az esõ és a következõ felüljáróig szakad. Utána már csak csöpög, majd eláll, de ez nem mentett már meg az újabb elázástól. Tehát a sorrend: esõ, vasútállomás, körforgalom, felüljáró, átkelõhely, Apor Vilmos tér, itt megint elhagyjuk a nagyobb forgalmú utcát egy kisebb forgalmú utcáért. Visszatérõ és elõnyös motívuma ez a túrának. Elsétálunk a Szent Mihály-templomhoz, impozáns, inkább széles, mint más épület. A beszédes nevû Kis utcában folytatódik a túra, az itiner szerint régi idõket idéz, szerintem errõl a burkolat és hiányai tehetnek. Megyünk tovább, elérjük a kettes utat a temetõnél, mellette 1956-os emlékhely látható, de még elõtte a Keszi nevet tartalmazó települések listáját vizsgálhatjuk meg az aszfaltba süllyesztett márványtáblákon. Felírjuk Sárkeszi nevét, ez a falu Sárszentmihály és Nádasdladány között található, kellemes kis hely. Ezután már csak felsétálunk a lakótelepre, és az itiner által szalagháznak nevezett épületek között elérjük a célt. Közben, naná, újra elkezd esni, mintegy öt percig. A célban kapunk egy szelet csokit, van szóda, díjazásként kapunk oklevelet, szépet (reggel volt, aki reklamált a kitûzõ hiánya miatt, de szerintem nem szerepelt a kiírásban). A 21 km-es távra 79 fõ, a 8 km-es távra 45 fõ nevezett, ha jól láttam az adminisztrációt. Kapunk ajándékcsomagot is, ebben van mindenféle hasznos dolog, meg még részt veszünk valami pittyentõs mérésen is, ez inkább érdekes, mint más, és a hölgy döbbenetére a kis mûszerszerû dolog egyikünknél sem mutat ki hiányt semmibõl. Hehe. Pedig egyikõnk étrendjének sem része a kerti biobazsarózsa-kivonatot és nádiposzáta-tinktúrát tartalmazó kapszula, vagy mi a bánat. Mivel a gulyásfõzésnek még a kezdete is a bizonytalan jövõbe vész, elsétálunk a reggelrõl ismerõs útvonalon Dunakeszi-Gyártelep felé, a peronról megtekintve a város egyetlen kihagyott nevezetességét, a Dunakeszi Jármûjavítót. Köszönöm a társaságot Repkénynek és minden, alkalmi túratársnak. Köszönöm a túrát a rendezõknek, kellemes szombat délelõtti séta volt, érdekes helyeken, érdekes látnivalókkal, örvendetesen kevés nagyforgalmú út menti szakasszal. Az érdekességeket fokozandó: ez egy olyan teljesítménytúra volt, amely egyetlen centiméternyi jelzett turistautat sem érintett.


-Kékdroid-


Egy tucat és még néhány kép.

 
 
Palóc ExpedícióTúra éve: 20122012.08.31 21:51:11

Palóc Expedíció 100


"A jó állapotban levõ fremen ruhában az ember nem veszít el naponta egy gyûszûnyinél több vizet, még ha a Nagy Erg közepén reked is."

(Frank Herbert: A Dûne)


Év eleje, túralista, túranaptár. Tervezgetés, erre is, arra is menni kéne. Néhány túrára sikerül eljutni, néhányra most nem – a Palóc túra közben végig a tervek között marad. Kerek repkény, mint állandó úti- és tettestárs, végül a hõségre és egyéb feladataira való tekintettel úgy dönt, nem jön el. A túra teljesítése mellett másodlagos célt is kitûzök: az általam már régóta beutazni kívánt ipolytarnóci vasútvonal (pontosítás, mielõtt megköveznek: a 78-as vonal Balassagyarmat-Ipolytarnóc szakaszáról van szó) meglátogatását, amelyhez a célba legkésõbb vasárnap reggel öt órára be kell érnem. Ez utóbbi célkitûzés, ha visszatekintek a körülményekre, és arra, hogy július közepe óta egyetlen métert sem túráztam, legalábbis merész, de inkább nagypofájú tervnek tûnik. Lelövöm a poént, nem is lesz belõle semmi. Vissza azonban az elõkészületekhez! Letöltöm az itinert, megvizsgálom a várható útvonalat, kiírom a szükséges csatlakozásokat a menetrendbõl. Készülök innivalóval szomjúság ellen, krémmel kidörzsölõdés ellen, pezsgõtablettával tüsszögés ellen. Elõnevezek, határidõ elõtt nem sokkal. Sütök egy méretes pizzát bõséges feltéttel, péntekre vacsorának és szombatra ellátmánynak. Ketyeg az óra, nemsokára hajnalodik. Lassan véget ér az éjszaka, el kell indulni. Fõzök kávét, kis, negyedliteres üvegbe töltöm. Jó lesz még, huszonnégy órával késõbb.


Még csillagok hunyorognak a párátlan égen, amikor vonatra szállok. Meglepetten nézek körül, milyen sokan utaznak ezen a korai órán, a mai negyedik, Vácra közlekedõ személyvonattal. Az utastájékoztatás géphangú bemondója ritmikusan ébreszt fel, három percenként három nyelven. Vácig így nulla perc alvással sikerül megtoldani az éjszakát. Felszállok az egy szem Bzmotból álló, Balassagyarmatig közlekedõ személyvonatra, hátha nagyobb szerencsével járok alvás terén. Magyarkút után sikerül álomba szenderülni, az utazás lassan tovazötyögõ kilométereibõl csak néhány villanás marad meg. Ipolyszög után ébredek fel, eszem pár falatot, közben lassan bezakatolunk Balassagyarmatra. Gyorsan körbefényképezem az állomáson kiállított gõzöst, majd besétálok a Palóc Múzeum felé – közben szembetalálkozom a már elrajtolt Siményi MiklósWehner Géza-duóval. A múzeum elõtti kertben (Palóc Liget) az elsõ dolog, ami feltûnik, az a szép, palóc népviseletbe öltözött rendezõség szép, palóc népviselete. Az elsõ, ami pedig errõl eszembe jut, hogy õk ma bizony ebben a szép öltözékben puhára fognak fõni. Meg mi is, öltözéktõl függetlenül. Észreveszem Popeye-t és Gudlukingot és engem észrevesz Gethe. Kölcsönös üdvözlések. Közben benevezek: Bribor már megírta az itinert, úgyhogy egyetlen tollvonás nélkül megkapom a színes, leírással, térképpel, adatokat tartalmazó táblázattal és sok hasznos információval teli füzetet. Mellé jár egy kitûzõ a rendezõ Fitt-Fut Alapítvány Túraszakosztályától, rajta mosolygós, stilizált emberalak, hátizsákkal, túrabottal, brutális szöges cipõben. Tetszik.


Felbukkan Budai-H.G. és Edu-Show, még beszélek pár mondatot Popeye-jel, aztán a társaság után sietek, akikhez a túra elsõ néhány kilométerére csapódok. Gethe a 40-es távon indul, a többiek: Gudluking, Bubu, Edina pedig a 100-ason, mindenféle tervekkel a másnapi Lábatlan túrára. Lesétálunk a vasútállomáshoz, átkelünk a felüljárón. Alattunk látható a gyarmati Bz-birodalom, összesen hat motorvonatot és jópár mellékkocsit számolhat meg, aki éppen számolgatni akar. A felüljárón Zete suhan el mellettünk. Kikanyargunk a városból, családi házas övezet aszfaltját cseréljük homokkal borított útra. Nyírjesnél nyaralók és tavak sorakoznak, utóbbiról „Nyírjesi vízrendszer” címmel ellátott tábla sorol adatokat. Az üdülõövezetet szép állapotban, a kocsmát sajnos zárva találjuk. A kék kút a kocsma mellett viszont mûködik. Fél liter vizet veszek magamhoz belõle. Megérkezünk a Segítõ Szûz-forráshoz, ez a mai elsõ ellenõrzõpont. Kislánytól kapunk bélyegzést, apukája keksszel és hasonlókkal kínál. Idõs bácsi tölti fel vízkészletét a forrásnál, méretes kannák várják, hogy megteljenek. Elõször Dolgos György és Vera, majd Fûrész Andi és útitársa érnek utol, utóbbiak épp akkor, amikor indulni készülünk.


Ösvényen, majd széles földúton hagyjuk el a helyszínt, nem sokkal késõbb a Nyírjesi Füvészkert és Vadaspark felé térünk ki. A fakéreg-darabokkal felszórt utakon haladva mindenféle fa- és cserjefajokat lehet megfigyelni, a hely vadaspark jellege talán az idõpontból és a látogatók hirtelen nagy számából eredõen kevésbé domborodik ki. Elkanyargunk a tájékoztató táblák között, kontinensrõl kontinensre – Észak-amerikai és ázsiai eredetû fajokat gyûjtöttek egy-egy csoportba. Repkény (nomen est omen) itt jobban kiismerné magát, én képzetlenebb vagyok növényfelismerés terén. Utolér a kerékpárját toló Múzsla topiktárs, a parkból kiérve már a nyeregben küzd tovább a mély homokkal. Érzem a mehetnéket, egy ideig Gudlukinggal haladunk elöl, majd elbúcsúzom.


Felgyorsítok a homokon, még egy ideig hallom magam mögött a beszélgetésfoszlányokat, majd elmaradnak a hangok és egyedül trappolok tovább. Elhaladok a Hutyán-tanya mellett, ahogy az itiner is írja. Az épület körül magasra nõtt a fû, ezen kívül nem tûnik elhagyatottnak vagy gondozatlannak. Odébb andráskereszt jelez vasúti átjárót, keresztezem a reggel már egyszer általam is igénybe vett sínpárt. Ipolyszögön talán sikerül elcsípnem egy fényképre a megállóban a személyvonatot – remélem, jól emlékszem a menetrendre. Focipálya mellett (óriási felirat: Hajrá Ipolyszög!) érem el a falut, romos és kevéssé romos épületek mellett haladok el, gyerekek játszanak olyat, hogy megverik egymást. Elsétálok a vegyesboltra hasonlító polgármesteri hivatal mellett, az épület tetején a falurádió hangszórói ácsorognak némán. A hosszú utca végén meglátom a vasúti megállót és az is feltûnik, hogy a sorompó éppen ereszkedik lefelé. Kicsit kocogok, keresek egy, fotózásra talán megfelelõ helyszínt. A 310-es Bzmot érkezik két mellékkocsival, a motorvezetõnek integetek, rövid kürtjelzéssel viszonozza. Vissza a túrához. A települést a 22-es fõúton kell elhagyni, négyfõs társaság trappol velem azonos céllal, azonos irányban. Az autóforgalom elég nagy ahhoz, hogy örüljek a homokos utakra való visszatérésnek – ám elõtte még egy ellenõrzõpont vár, az országút melletti parkolóban. A Zsemba-házaspár viszi a pontot, ásványvízzel kínálnak és egyben a következõ heti börzsönyi forrástúrát reklámozzák. Itt találkozom a mai nap elõször azzal a szürke pólós srác – fehér pólós lány túrázó párral, akikkel jó sok késõbbi ponton is váltjuk majd egymást.


Elhagyom az országutat, enyhén, de folyamatosan emelkedõ, benõtt szekérút következik. Mély homokban trappolok, érzem, ahogy egy-egy szerencsétlen lépésnél egyre több homok kerül a cipõmbe és a zoknimba. Ez késõbb súlyos kellemetlenségek elõidézõje lehet (lesz, a legvégén), de még nem foglalkozom vele érdemben. Találkozom krystával és tzh-val, tempósan haladnak az úton. Sajnos mindennemû beszélgetésre képtelennek bizonyulok, mint már korábban is. Benõtt és benõttebb utak követik egymást, parlagfû is van néhol. Érdekes, hogy egyáltalán nem reagálok rá tüsszögéssel, ezzel sikerül meglepnem magam. Az akácerdõbõl néha, foltokban kilátás nyílik, ilyenkor örülök. Elérem a Kolping-házat, szépen gondozott kertû épületmonstrum viseli ezt a nevet – a térkép erdészlakként hivatkozik rá. Háromfõs csapattal találkozom: Tonnakilométer és útitársai. Mennek, mint a szélvész. Tonnakilométerrel egészen Herencsényig fogjuk kerülgetni egymást. Autók zúgása hallatszik fel a fõút felõl, majd megérkezem a Kecske-domb nevet viselõ ellenõrzõpontra. Itt Véha Bélával és útitársával futok össze, és velük még mindig nem válik teljessé a ma-még-találkozni-fogunk-minden-ellenõrzõpontnál-névsor. A pontõrök szörppel és sörrel kínálnak, én az elõbbire szavazok, hiába az autentikus hangulatot erõsítõ Palóc márkanév.


A rövidke megállás után tovább hajszolom magam, homokrugdalva trappolok Béláék után, majd egy magányosan túrázó lánnyal és Lestattal is összefutok. Az akácerdõ gyérül kissé, tehát egyre több kilátásban lehet részünk. 20 kV-os távvezetéket és a nyiladékban párhuzamosan haladó gázvezetéket keresztezünk, meredeken lejtõ úton. Újnak tûnõ aszfaltútra térünk, a sárga sáv mellé a lila Mária út csatlakozott nemrég. Az itiner szerint itt három éve még földút és sárga kereszt jelzés létezett. Az aszfaltút Csesztve és Balassagyarmat közvetlen összekötését oldotta meg a térkép alapján. Az út a falu felé lejt, és szerencsére nekünk is arra kell menni, egyenesen Csesztvére. Árnyék nincs sok, meleg viszont van, egyre jobban. Kissé belekocogok, hogy másféle mozgásban részesítsem lábaimat, de ebben a tevékenységben most nincs sok köszönet. Éles kanyarnál érem el a falut, miután újra találkoztam a reggel már látott Gézával és Miklóssal. Az ellenõrzõponthoz vezetõ gyaloghíd elõtt át kell bújni egy fûz vaskos ága alatt, hangulatos. A vegyesbolt-kocsma duó rögtön a balra esõ épület. Bribor és Vagdalthús is épp a helyszínen (amely a 20-as táv célja egyben) tartózkodnak, a pontõri feladatokat közben a boltban a boltosnéni és két fiatal, népviseletbe öltözött lány látják el. Készítek egy csoportképet a hõségben és a sok rétegnyi ruhában fõddögélõ rendezõségrõl. Itt is van frissítés: zsíros-hagymás-pirosaranyas kenyér, ásványvíz. Gondolkodom, hogy veszek kólát, de még úgy érzem, nem jött el a foszforsav ideje. Elbúcsúzom a szívélyes rendezõségtõl – a két fõrendezõtõl azzal, hogy talán ma is találkozunk még.


Legközelebb ilyen hülyeséget, megígérem, nem mondok, mert nem sokon múlik, hogy a következõ jónéhány napsütötte kilométeren nem adom fel a túrát.


Eleinte még nagy a vidámság. A faluból kifelé trappolva elsétálok a Madách-kúria mellett (amikor egyszer rég itt jártam, zárva volt), majd temetõ és hófehér, apró kápolna látható az útról. Ahogy eddig is, sárga sáv jelzést követve folytatom az utat, közben telefonon konzultálok Kerek repkénnyel. Felérek a Lipinyére, nyílt dombháton kell tovább trappolni, gyönyörû majdnemkörpanorámával. Látszik a Börzsöny, a Naszály és a Szanda kettõs csúcsa, és ráadásul valami bátortalan szél is fújdogál. Teljes lehet a komfortérzet. A falu elõtt már látott távvezeték mentén meredek lejtõn ereszkedem le a tetõrõl, nem messze az úttól Göröcpuszta épületei láthatóak. Elõttem a távolban továbbra is a Börzsöny csúcsai tornyosulnak. Kukoricaföld mellé érkezem, az út mellett a homokos-löszös falban védett madarak fészkelnek, legalábbis errõl tájékoztat egy szép nagy tábla. Trappolok egyenesen a forróságban, a homokban. Az iménti hirtelen hangulatbéli javulást jó nagy zuhanás követi. Fájni kezd a lábam, mindenhol egyszerre és szomjúság tör rám. Mindez egyik pillanatról a másikra jelentkezik, egyszerre kezd húzódni a vádlim és a combom, és valami kegyetlen szúrás jelentkezik a bal lábfejemben. Ez új. Ledobom a zsákomat a földre, nyújtok, lehúzok egy fél liter limonádét. Nem sokat segít, de megyek tovább, próbálva felvenni a Csesztve elõtt oly könnyedén elkapott ritmust. Nem megy, viszont menetelek tovább, egyre álmosabban. A bal lábfejemben érzett pontszerû fájdalomra gondolok – lehet, hogy még egy túrabotot kellett volna hozni? Mivel jobbkezes vagyok, a botot hiába próbálom meg a balban is hordani néha, pár perc után valahogy mindig visszakerül az általános helyére. Közben feltûnik, hogy piros jelzés van az út mentén az eddigi sárga helyett. Ránézek az itiner térképére – nem olvasok bele a leírásba, ami ordító nagy hiba! - és megállapítom, hogy végül is, az irány megfelelõ, a piros és a sárga közösen halad sokáig, hátha csak nincs felfestve az utóbbi. Aztán elszántan ballagok tovább, nagyjából jó irányban, viszont egyre jobban átadva magamat a zombi-üzemmódnak. Mellettem patakmeder és kukoricás.


Hídhoz érkezem, piros sáv jelzés hív át rajta, meg az Élet Gyöngyei út sajátos pöttyei is. Valami nagyon nem stimmel. Elõkeresem a térképet a hátizsákból. Egy pillanat alatt felébredek és nagyon kellemetlent mondok magammal, a hiányzó józan eszemmel és a körülményekkel kapcsolatban. Hiszen most a Lókos-patak hídjánál állok, a falu, amelynek a házait látom nem túl messze, az Érsekvadkert, és ránézésre másfél kilométert jöttem rosszfelé. Visszanézek: tûzõ napon kellene visszasétálni a kukoricaföld mellett. Akkor inkább bemegyek a faluba és felhívom a rendezõket, hogy feladtam a túrát. Józanabb, „droidabb” énem ekkor felébred, morcosan néz és arra figyelmeztet, hogy ebbõl a helyzetbõl még nem következik a túra feladása. Megnézem a térképet. Ha továbbmegyek, és követem a régi piros jelzés nyomvonalát, akkor elõbb vagy utóbb bele fogok futni a sárga sávba és azon térhetek vissza a helyes útra. Ez nem tûnik rossz ötletnek. Közben kiszámolom, hogy lassan annyi idõt veszítek az elõzetes tervekhez képest, hogy a reggeli vonat elérése bizonytalanná válik – de üsse kavics, a szintidõ 24 óra, annak kell elsõsorban megfelelni. Összeszedem magam, elindulok, életbe lép a helyzetmentõ B-terv.


Eleinte egészen jól követhetõ az út, még egy darab réges-régi piros sávot is találok. Aztán a biztosabb irány elkanyarodik, éppen akkor, amikor sejtésem szerint el kell kanyarodnia északkelet felé. Az út jól járható, a keréknyomok alapján járják is. Bozótosban ballagok, majd elérem az erdõ szélét. Eddig tartott a jó út, amely a közelben lévõ méhkaptárakhoz vezet. Az általam követendõ irány egyenesen megcélozza a dombhátat, meredek, benõtt ösvényen – pont olyanon, amilyennek egy ritkán járt turistaútnak lennie kell. Haladok rajta párszáz métert, csalán, szeder, rózsa, meg a jó Isten tudja, miféle tüskés növények nehezítik a haladást. Találok néhány csoffadt sárga jelzést, de a susnyás nyiladék itt megszûnik és nem lelem a jelzés irányának megfelelõ ösvényt. Elindulok csak úgy, menetirányban: az órám szerint tíz percig küzdök a bozótban, ez legalább háromszor ennyinek tûnik a valóságban – majd hirtelen, egy dombtetõ után már lefelé botorkálva, belefutok a jelzett ösvénybe. Balra a sárga sáv elválása. Jobbra Véha Béláék. Utánuk eredek, de alig bírom tartani a lépést velük, utolérni pedig pláne nem vagyok képes õket. A jelzés éles, derékszögû kanyart vesz, itt megállnak pihenni, Béla megkínál gyümölcsös sörrel, elfogadok belõle egy kortyot. Aztán keverek magamnak egy magnéziumos-kalciumos pezsgõtabletta-koktélt. Ülök néhány hosszú percig, átgondolom az eddigi eseményeket. Aztán elindulok. Szalagozott úton hagyom el a piros sávot, a következõ falu, Szente nem esik útba egyik jelzésnek sem. Hosszú, napsütötte lejtõ áll elõttem, majd a település hosszú, napsütötte utcája. Pihenõparknál veszem észre az ellenõrzõpontot, ahol a helybéli erõsítésen kívül RitaB teljesít szolgálatot, szép népviseletben. Itt találkozom nagy örömömre Csapó Judittal és pesza91-gyel, és itt érem még az épp induló Szabó Elemért is. Lecsapok a frissítõ szörpre, amelybe jégkockát is kapok, valamint felfalok pár szem pogácsát. Jólesik, köszönöm. Kapok egy szelet kexalámit is, ezt külön köszönöm. Bejegyzek valamit a pontõri vendégkönyvbe – megpróbálok legalább egy darab, értelmes, összefüggõ mondatot kipréselni magamból. Megkérdezem a Dél-dunántúli frakciót, hogy elviselnék-e társaságomat – pozitív választ kapok, így innentõl Judittal és Péterrel hármasban túrázva tesszük meg a hátralévõ, mintegy hetven kilométert.


Aszfaltozott szerpentinúton hagyjuk magunk mögött Szentét, az egyik kanyarban a homokbányászat tilalmára hívja fel a figyelmet egy tábla. Igyekszem nem homokot bányászni hirtelen felindulásomban. Felérünk egy dombra, szalagokat követünk elszáradt kukoricás mentén. Oldalt kilátás, szép. Szembõl Lada kombi száguld fékezés nélkül, nem szép. Kikecmergünk a porfelhõbõl, megyünk tovább: éles kanyarnál látjuk a kanyar csücskénél már járt túrázókat. Mi is kimegyünk a csücsökig, a térkép ide feltételes ellenõrzõpont lehetõségét lebegteti meg, helyesen. Enyhe szellõtõl kísérve, szép kilátású dombokon túrázunk egy ideig, majd magasfeszültségû távvezetéket keresztezünk, amely a balassagyarmati és a nógrádkövesdi alállomásokat köti össze. Lebattyogunk egy völgybe, oldalt, a lápon túl erdõ zöldell, elõttünk dombok magasodnak, egyelõre elég messze. A völgybéli út országútra érkezik, a térképemen, amelyen a piros sáv még csak tervezettként szerepel, más nyomvonalon éri el Mohorát. Nekem ez is tetszik. Felaszfaltozunk a gyér forgalmú országúton a faluba, itt az ellenõrzõpontot a Mikszáth-Mauks-Emlékparknál találjuk. Vízzel, süteménnyel kínálnak kedvesen, és bár a falu elõtt kitaláltuk a kocsma meglátogatásának szükségességét, itt sem utasítjuk vissza a felajánlott ételt és italt. Átsétálunk a Mámor nevû presszóba, kávét és kólát óhajtok fogyasztani egy ideje. Óhajom gyorsan teljesül. Közben törzsvendég-státusú helybéli bácsi próbál beszélgetést kezdeményezni, de a bevallása szerint általa elfogyasztott öt liter (azt már nem mondja, hogy mibõl ivott öt litert) ezt a beszélgetést akadozóssá teszi. Szerencsére a kávéscsésze elég széles ahhoz, hogy gond nélkül tudjak mosolyogni. A pultos néni kedves, a kávé finom. Rövid tartózkodás után távozunk.


Keresztezzük a 78-as számú (Aszód-Balassagyarmat-Ipolytarnóc, ugye) vasútvonalat, amelynek teljes beutazására még mindig elég jó esélyeim vannak. Elágazáshoz érkezünk, jobbra Cserháthaláp és Magyarnándor, balra Balassagyarmat felé lehet eljutni országúton. Mögöttünk az épp érkezõ busz az utóbbi helyszínt célozza meg. Néhány méterre mi is észak felé fordulunk, majd elhagyjuk az utat és megérkezünk a Dolinka-pincesorra. Kezdem úgy érezni, hogy már valahol tartok a túrán, és nem csak dombról dombra rugdosom át a homokot végtelen ismétlésben. Kedves pontõrcsalád fogad, vízzel, borral, fõtt debrecenivel kínálnak, utóbbiból rögtön kettõt is kapunk Péterrel, fejenként. A pontõr kislány a díjazást számolgatja, szigorúan nem beszél a hollókõi várható lángosról. Legurítok egy pohár 2:1 víz:bor arányú italt. További fontos tevékenység a félrehúzódva végzett, lábmosással kombinált zoknicsere, mosakodás közben igyekszem nem venni tudomást a víz körül döngicsélõ pár tucat darázsról. Jelentõs mennyiségû homokot távolítok el a cipõmbõl is, egybõl sokkal kényelmesebbé válik a gyaloglás. Közben egy erõsen berúgott, csoda tudja, honnan odakerült, nettó részeg bácsi elegyedik beszélgetésbe leginkább saját magával. (Pesza lefényképezte, mondván, hogy csak életképet akart készíteni, mire a bá': „Adok én neked életképet!” Nyilván csak viccelt, mert súlyos mozgáskoordinációs zavarokat véltem felfedezni nála.) Lelátogatunk a pincébe is, kibõvülve az idõközben megérkezett Lestattal és a már hivatkozott szürke pólós fiú – fehér pólós lány társasággal. Egy-egy pohár fehérborral kínál meg a gazda, ami nekem jólesik – viszont sajnos nehezen fogadja el, hogy nem mindenki óhajt borozni a társaságból. Iszom az egészségére, aztán távozunk a helyszínrõl.


Kanyarogva, az eddigeknél kevésbé homokos, tehát jobban járható úton hagyjuk magunk mögött Mohorát. Az útról a mai sokadik, ám az eddigek közül a legszebb kilátás nyílik a Szandára, amely légvonalban alig tíz kilométerre magasodik tõlünk. Egyre több a „rendes” erdõs szakasz, a hõmérséklet ezeken a helyeken már egészen elfogadható – szabvány szerinti, tisztességes késõnyári délután van. Elsétálunk a Nagy-kõ mellett, majd lassú, folyamatos lejtéssel jutunk el Nógrádmarcal szélére. Betérünk a faluba – jól megnéznek minket az esti misére készülõ hívek – majd a templommal szemközti orvosi rendelõ elõterében megérkezünk az ellenõrzõpontra. Két tizenévesforma lány és egy, tõlük alig idõsebbnek tûnõ fiú viszik a pontot, udvariasan kínálnak ülõhellyel, hideg vízzel és a vízbe helyezendõ citromkarikával. Utóbbit vízivás után megeszem. A háromból két ifjú pontõr – ahogy a túrán eddig is sokszor – népviseletet öltött, amikor közös fotót szeretnék róluk készíteni, a fiú bemegy a mellényéért, így válik teljessé a kép. Tartunk itt pár perc pihenõt, mielõtt visszatérnénk a piros sávhoz, hogy folytassuk a túrát Herencsény felé.


Tágas réten, horgásztó mellett hagyjuk el Nógrádmarcalt, majd a jelzés az erdõ felé irányít. Egyre jobban élvezem a körülményeket, ahogy haladunk: már nincs akkora hõség, mint délelõtt; még nincs sötét; kellemes erdei ösvények váltakoznak néhány mélyúttal; a társaság szórakoztató (én saját magamnak borzasztó unalmas lennék); jók a jelzések és a Kéktúrán megtett néhány lépés kivételével teljesen ismeretlen az egész környék. Erdészháznál találunk bõven termõ almafát, majd lekaszált domboldal mellett haladva látjuk meg Herencsény szélsõ házait. A Hold régóta fent jár az égen, növõ félköre teszi sejtelmessé a dombon álló templomrom látványát. Rövidesen besötétedik. Leballagunk a faluba, nyomóskútnál töltöm meg az egyik palackom. Aztán gyorsan visszakiabálom a többieket, akik már a túra további útvonalán akarnak haladni – elõbb fel kell menni a Gyürki-hegyre, majd be lehet (lehet? kell! :)) térni a kocsmába, aztán az ellenõrzõpontra a Fonóba. Rögtön az elsõ, a Gyürki-hegy meredekebb és magasabb, mint amire készültem, jól megizzaszt az emelkedõ. Az oda-vissza azonban nem volt fölösleges: a Palócok Vigyázó Nagykeresztje a sötétben is lenyûgözõ látvány, a kilátás Herencsényre és a lemenõ Nap utolsó fényeiben fürdõ, távoli hegyekre pedig gyönyörû. A bélyegzõt a kilátóhely korlátjára celluxozva találjuk, mindenki saját hatáskörben használhatja.


Lesétálunk a faluba, meredek, görgeteges az ösvény – fölfelé is az volt, csak nem tûnt fel. A kocsmában, ott van a nagy élet, meg körülötte, de kést nem látunk senkinél. Kultúrhely ez, útitársaimmal súlyosan csökkentjük a kólaállományt, én ezen felül neszkávéval próbálom javítani éberségemet. A rövid megállás után átsétálunk a Fonóhoz, ahol ismét Zsembáék õrzi a pontot, ebben három néni segíti õket. Túrós lepénnyel kínálnak, ami finom, igaz, „felénk”, apai nagyszüleimnél ez a fedõnév túrós fedvényû, de más jellegû tésztaételt takar. Megállapítom, hogy a palóc változat is van olyan finom, mint a Heves-környéki. :) A pontról Lestattal négyessé bõvül a triónk, szalagozott úton hagyjuk el Herencsényt. Sötét van, elõkerültek a fejlámpák, a túrós lepény, a kávé és a kóla együtt, valamint az esti kellemes idõ beszédessé vidítottak. Felettünk csillagok ragyognak, látványukat nem zavarja pára és mesterséges fényforrás. A szalagozás lassan véget ér, megérkezünk az OKT-ra, tágas völgyben menetelünk Nógrádsipek felé. Béke van és nyugalom és jól járható, kényelmes út, amely távolról sem emlékeztet a Mohora elõtt végleg elhagyott süppedõs homokra. Mellettünk távvezeték, majd magaslesek jelzik az emberi jelenlétet. Kutyaugatás és motorhang erõsíti ezt, majd megérkezünk Nógrádsipekre, ebbe a tágas zsákfaluba, ahol végre már tudom azt mondani, hogy itt már jártam. Hosszú utcákon sétálunk végig, a helyi fiatalság a buszmegállónál gyülekezik. Besétálunk a kocsmába, a Kéktúra bélyegzõjét kell felhasználni bélyegzésre, és mi felhasználjuk. Nem túl eredeti, de megint kávét és kólát óhajtok fogyasztani. Elücsörgünk itt is pár percig, a kocsma kis létszámú közönsége nem mutat kíváncsiságot irántunk – az elõttünk áthaladókon már kicsodálkozták magukat.


Rövidesen továbbindulunk, a kocsma után nem sokkal a falut is elhagyjuk. Eleinte könnyeden emelkedõ utunk fokozatosan vált meredekebbé, majd jelzésváltás történik, de a meredekség marad. Kék kör vezet a Dobos-kút felé, szépen felsétálunk a forráshoz az éjszakában. Az ellenõrzõponton ér az új nap, éppen éjfélt üt az óra valahol máshol. Iszom egy bögrényit a jéghideg, a tájékoztató tábla szerint a tisztiorvosi szolgálat által bevizsgált forrásvízbõl, enni is kapunk a pontõröktõl. Távozunk, hosszú, meredek kaptató felé irányítanak a jelek. Az emelkedõ végét a Dobogó-tetõ jelenti majd, addig is jelzést váltunk. Az ösvényen rengeteg sziklakibukkanás látható és nem látható, utóbbiakba Péter úgy rúg néha bele, hogy nézni is fáj. Felérünk a Dobogó-tetõre, itt vár a mai elsõ mûködõ feltételes ellenõrzõpont, bójával, kóddal. A geotorony oldalát lefényképezem, nincs kedvem még azt sem megnézni, hogy egyáltalán lehetséges-e felmászni. Pedig biztos szép lenne az éji kilátás. Eltûzünk a hegytetõrõl, amely a túra egyetlen, 500 méter feletti pontja, mint az az útleírásból is kiderül. Némi kanyargás után a hegygerincen elérjük a Kéktúrát, amelyet hosszú ideig követünk, többnyire erdõben, néhol susnyásban és fõleg lefelé. Már Hollókõ határában kell elhagyni a következõ beígért feltételes pont, a Várkút-forrás felé. Az ösvény hosszú ívet leírva közelíti meg a vasas vizû forrást, ahol feltétellel vagy anélkül, de most nincs ellenõrzés. A víz miatt viszont már megérte a kitérõ. Az egykori (?) vízüzemi épületeknél próbáljuk elõször megtalálni az innen elfelé vezetõ ösvényt, de kell egy kis éji kavargás, amire rálelünk a jelzett útra. Ki lehet találni, ki lépett az ösvény mellé, térdig a csalánba a nagy keresésben.


A vár elõtti térig jó meredeken kell összeszedni a hátralévõ szintemelkedés egy komolyabb szeletét, és ha ez nem lenne elég, a tértõl – cselesen – még magasabbra kell kapaszkodni, és csak onnan leballagni a falu felé. Eleinte csodálkozom is, de rájövök, hogy az oda-vissza elkerülése érdekében történik ez a kis kerülõ. Így a kék jelzés Felsõtold felõli ágán érkezünk majd a faluba. Parkolónál érjük el a mûutat, majd vadonatúj kopóréteggel ellátott utcán battyogunk le a Pajtakertig, ami egyfajta utolsó nagyobb pihenõhely a túrán, és egyben a 80 km-es táv célja. A Dolinkáról ismerõs házaspár õrzi a pontot és kínál fokhagymás tésztájú lángossal. Finom, de kissé száraz, így elropogtatok mellé egy paprikát saját készletbõl. Van pontõri pezsgõtabletta is, vízbe dobva finom, de általam meghatározhatatlan ízû itallá válik. Újabb zoknicsere válik esedékessé, a lehetõségekhez képest pormentesítem a lábam és a cipõm, majd a tartalék zoknit szépen elcsomagolom. Ennek eredménye, hogy pár percig a jelenlévõk segítségével kétségbeesetten keresem az inkriminált ruhadarabot. Ejnye. A malõr hatására úgy érzem, újabb adag kávét kell elfogyasztanom, és ezt meg is teszem, a saját készlet felének felélésével. A pihenõnél válik világossá, hogy a hajnali vonat eléréséhez sem erõm, sem kedvem nincs, viszont a szintidõbõl még bõséges tartalékkal rendelkezdünk.


Az Ófalu felé hagyjuk el Hollókõt. Abban a napszakban járunk itt, amikor a látogatók többsége vagy nincs jelen, vagy valamelyik vendégházban alszik – ez azonban kevéssé vigasztalja például Juditot, aki még sosem járt erre. Néhányan szembõl érkeznek, õk nem találták meg a vár alatti nyeregbõl a dombtetõre vezetõ szalagozást, így nekik a táv és a szint is többre adódik pár méterrel. Elérünk egy kerékpárutat, bazinagy tábla hirdeti, hogy melyik uniós forrásból mennyi pénzt költöttek névleg a környezõ néhány létesítményre. Nem tudom, kötelezõ-e ez az ízléstelenül nagy plakátokkal történõ propaganda, vagy csak valaki túlteljesíti az elvárásokat, de ez már nálam a kívánttal ellentétes hatást ér el. Tehát kerékpárútra érkezünk, amely dombokon át hullámozva, majd részben a Hollókõi-patak völgyében szeli át a tájat Rimóc felé. Nekünk most az a falu nem számít úticélnak, a szomszédos Nagylóc viszont igen, tehát élénk érdeklõdéssel várjuk, hogy mikor kell eltérni a híres Északi Zöld jelzést követve jelenlegi irányunktól. Néhol vaskorlátok jelzik egy-egy földút keresztezõdését, ettõl eltekintve szinte eseménytelen az út. Felettünk csillagrengeteg, elõttünk már kevesebb kilométer, mint amennyi mögöttünk maradt. Egy vaskorlátnál magányos túrázó tétovázik, talán CsST topiktárs, és tétovázása hatására mi is szétnézünk, nem volna-e szükséges letérni az útról. Nem volna. Megyünk tovább.


Amikor le kell térni, akkor szerencsére óriási mennyiségû papírtábla tájékoztat errõl, és a híres zöld sáv is felbukkan. Eleinte úgy látszik, pont szembemegyünk eddigi irányunkkal, és ez egy ideig igaz is, majd lassan elkezd távolodni egymástól a két irány. Mellettünk távvezeték, elõttünk szántó, mögöttünk szántó, körben erdõsáv. Az egyik erdõsáv mellett balkanyar, emelkedõre térünk, hirtelen le kell küzdeni némi szintet. A tetején aztán váratlanul felbukkan az ellenõrzõpont, a Nagylóc, Kavicsos-hegy nevû. Bélyegzõ lóg, alatta vizespalackok és némi keksz. Gyorsan lerendezzük az igazolást és ledöcögünk Nagylóc kies utcáira. A kocsmát nyitva találjuk, a közönség már nem táncol, csak létezik, és néha a mellékelt szintetizátor segítségével énekelni is próbál. Amíg a kávéra várunk, Juditot leszólítja egy, öntudatától egyre távolabb kerülõ egyén, aki innentõl folyamatos bolygó mozgást valósít meg társaságunk körül – szerencsére a beszélgetésbe nem tud beleszólni. Ugyanis ezen beszélgetés moderátora és fõ irányítója egy szõke srác lett, aki nem annyira részeg. Pesza felé fordulva elmondja, hogy vannak szalagok és valami expedíció és valami mérési pont, de õ nem érti, miért oda küldik a turistákat, ahol õ szokott motorozni. Megint küzdenem kell a nevetéssel, egyrészt a srác sajátos szóhasználata (nem a tájszólása, mert az nincs, inkább a szókészlete) miatt, másrészt azért, mert valahol mégiscsak jót akar, hiszen ötször biztosan elmagyarázza, merre kell mennünk. Közben Judit spontán udvarlója valamit csinál a szájával, ami talán hangképzés szeretne lenni, de ez a feladat néha meghaladja erejét. Udvariasságból csak odakint nevetünk.


Kikanyargunk Nagylócról, a földút és a mellé lassacskán megérkezõ murvás út Apácapuszta felé veszi az irányt, ahol sikerül majdnem eltévedni. Mivel nem váltunk idõben a két irány között, kissé bekeverünk egy bakoszlophoz, amelyen régi-régi sárga sávot, odébb, az oszlopsort a tanya felé követve pedig zöld négyszöget találunk. Rövidesen sikerül feloldani a helyzetben lévõ ellentmondást (a tanya marhára nem megfelelõ irányban van, és jó sokan összegyûlünk amúgy is), és némi mászást követõen rátalálunk a zöld négyszög kezdetét is jelzõ iránytáblára. Eszerint a Várad-dombig tartó másfél kilométer megtételéhez fél órára lenne szükség – nem tagadom, szívem szerint most nem is szánnék rá kevesebbet. Könnyed emelkedõn kell felsétálni, majd még egyen, és egy magasles mögött, erdõszélen vár ránk a nagylóci arc által már beharangozott feltételes pont, a túra második ilyen objektuma. Lassacskán megvirrad, ideje eltenni a lámpákat. Mellettünk napraforgótábla, felettünk a kelõ Nap lilára, narancsszínûre festi a felhõket. Tõlünk nyugatra Szécsény házai láthatóak, tõlünk keletre a Karancs és a környezõ hegyek. A Salgóvár mellett bíborszínû ív bukkan fel, a Napkorong teteje. Lenyûgözõ látvány és mivel szentimentális kedvemben vagyok, hagyom, hogy lenyûgözve legyek. Ha valaki megkérdezi, miért jó ennyit gyalogolni, hiába mesélem el az ilyesfajta élményeket inkább annyit mondok, hogy azért, mert jó. Ez a napkelte pedig bekerül az idei legemlékezetesebb pillanatok közé.


Utolér sétáLós bácsi, potom három és fél órával indult késõbb, mint én – innentõl négyesben folytatjuk a túrát. Köves, aszfaltos lejtõre érkezünk, amely a lejtõ aljától sima aszfaltúttá lényegül át. Kõkereszt után érjük el a tegnap már érintett 22-es fõutat, majd ezen érkezünk meg Szécsény városába. A túra útvonala átszeli a látványos, szép belvárost. Várkapunál szólít meg fejkendõs, idõs néni, hogy ugyan hová tartunk. Templomok, kastély, régi, szép házak sorakoznak utunk mentén, aztán hirtelen egy Kollégium felirattal ellátott épület bukkan fel, molinóval. Megérkezünk. A célszemélyzetet egy fõ Vagdalthús alkotja, a holtfáradt és a borzasztóan kialvatlan állapotok között ingázva, de törve nem. Kapunk tõle díjazást: nagyon szép oklevél jár és fára ragasztott, palóc hímzésû díszplakett. Néhány percig tanácstalanul ücsörgök (a vonat, ugyebár elment és most kicsit elveszettnek érzem magam), aztán elbúcsúzom útitársaimtól és Vagdalthústól – utóbbi a kezembe nyom egy lepényt még, és elindulok buszállomást keresni. Rosszfelé. Megfordulok, telefonos segítséget kérek Repkénytõl menetrend ügyében – az itiner Balassagyarmatig ír menetrendet, de onnan még valamerre tovább kell jutnom. Információval ellátva sietõsre veszem lépteimet, negyed nyolckor jön a Salgótarján – Vác járat, és az nekem éppen megfelel. A busszal egy idõben érkezem az állomásra, felszállok, jegyet veszek, a sofõr pedig leszáll. Menetrend szerint itt jár pár perc pihenõ. Közben megérkezik a mögöttünk nem sokkal célba ért CsST, Balassagyarmatig beszélgetünk, ahol õ leszáll, én pedig végigalszom az utat Vácig. Éppen a buszállomás elõtt sikerül felébredni, de az igazi sokk leszállás után ér, amikor el kell indulni gyalog a vasútállomásra. Az hagyján, hogy a kisgyerek, akit az apukája kísér, lehajráz, de két, egymást támogató néni is fejcsóválva hasít el mellettem. A buszállomástól a vasútig való eljutáshoz az általában szükséges másfél perc helyett bõ hét percre van szükségem, és kivételesen örülök, hogy a váci állomás vágányait szintben lehet megközelíteni. Felszállok az alacsonypadlós Flirtre, fél óra alatt visszaérkezem Budapestre. Hazaérve elsõ dolgom megvizsgálni a lábaimat, a bal lábfejem ránézésre másfélszer akkora, mint a szintén feldagadt jobb. Ez persze túlzás, de pár napig tényleg képtelen vagyok cipõt felvenni – a megoldás tényleg a két túrabot lett volna (vagy egy sem, de az olyan unalmas), mert így szinte biztos, hogy az aszimmetrikus terhelés miatt lett szafaládé méretû minden lábujjam.


A vége elõtt ideírnám a fogyasztásomat „százon”, hátha tanulságos: megittam 11,5 liter vizet és üdítõt, plusz kávéból annyit, mint egy skandináv krimi szereplõi egyetlen fejezetben. Ehhez képest keveset ettem: az elsõ ponton két szelet zsíros kenyeret, Szentén néhány szem pogácsát és sütit, Mohorán sütit és Dolinkán egy pár debrecenit, kenyérrel, Herencsényen kettõ lepényt, Dobos-kútnál kenyérlángost, Hollókõn lángost és a célban megint egy szelet lepényt. Ha ezt összeadom, akkor jön ki egy átlagos napi ebédem.


Szeretném megköszönni minden rendezõnek a kiváló túrát. Ahogy Zete is írja: nem egyszerûen túrát akartak rendezni egy szép helyen, hanem tényleg meg szerettek volna mutatni minél többet abból a tájegységbõl, amelyet ismernek és amely kedves számukra. Az útvonal nekem tetszett, a homokos terep pedig egy olyan adottság, amit szerintem érdemes volt elviselni. A jelzések jórészt kiválóan követhetõek, látszik, hogy sok munkát kellett beleölni a felújításukba, esetenként talán a létrehozásukba. A túra meghozta a kedvemet ahhoz, hogy újra ellátogassak (vonattal, ahová lehet :)) Szécsénybe, Balassagyarmatra, Hollókõre, Csesztvére, Mohorára és általában azokra a helyekre, ahol a látnivalókra nem maradt elég idõ – és a 78-as vonalat is tényleg be kellene utazni. Köszönöm a társaságot Juditnak, Péternek és azoknak, akikel hosszabb-rövidebb idõre együtt haladtam: Bubuéknak, Lestatnak, Béláéknak. Gratulálok mindenkinek, aki ebben a kánikulában egyáltalán nekivágott a túrának, bármelyik távról is legyen szó.


-Kékdroid-


Szerepeljen itt néhány kép a túráról.

 
 
Szurdok / ÚtvonalkövetőTúra éve: 20122012.07.03 12:52:39

Szurdok 40 – szalagozás


(Csak röviden, mert még le sem zajlott a túra, de a beszámolót már megírtam róla.)


A szalagozós társaságot idén EduShow és Bubu és én alkotjuk. Kezdés: reggel háromnegyed három. Befejezés: az utolsó, fél kilences buszt azért sikerül elérni.


Pomázon sötét van, a Janda-kulcsosháznál szintén. Június végéhez képest hûvös a levegõ, szerencsére ez jellemzõ az egész mai napra. Vasárnapra, a túra napjára már hõségriadót ígérnek. Ez be is jön, a napi csúcshõmérséklet az idõpontnak megfelelõ, sõt.


Susnya alig akad az útvonalon, a Nagy-Csikóváron szinte táncolni lehet, akkora a szabad hely. Késõbb a hagyományosan nehezen járható helyeken is azt tapasztaljuk, hogy megszelídültek, könnyebben, de legalábbis kényelmesebben járhatóak, mint korábban.


A Holdvilág-árok könnyen járható, az árok felsõ végében végzett feltárás folytatásának egyelõre nem látszik nyoma. A Salabasinán is különösebb gond nélkül sikerül végigmenni. Odébb Tölgyikrek következnek, majd a sárga sávval jelzett hosszú gerinc, errõl lejtõn trappolunk le a Szent-kúthoz. Reggelizés, fõtt tarját hoztam néhány szelet kenyérrel. A Szent-kút vizét kalciumos pezsgõtablettával tuningolom – nincs is bajom egész nap.


A Dera-patak szurdoka továbbra is gyönyörû és kényelmesen járható. A végében újonnan feltárt barlang száját vizsgálhatjuk. Magányos krosszmotoros gyerek tép el eközben a Szurdok felé. Újdonság továbbá, hogy a motorizált természetjárásnak minden eddiginél több nyomát lehet felfedezni útközben.


A Szurdokot követõ lapuleveles-csalános szakaszt részben kitisztították, csak egy egész rövid részen kell a susnyában lépkedni. Mondhatni, elvész a hely sajátos hangulata.


Pilisszentkereszten teszteljük a cukrászda kínálatát, majd nem sokkal késõbb a Klastrom-kút vizét. A környéken érdekes, narancssárga szalagokkal találkozunk.


A Vaskapu-szikla kimarad, errõl most nem írok.


A Vaskapu-völgy nem marad ki teljesen, errõl is majd késõbb.


A Zsivány-szikláktól szép a kilátás, innen megnézhetõ a Vaskapu-szikla is, például egy erõs távcsõ segítségével.


Dobogókõn kicsi a forgalom, alig lézeng pár kiránduló. Nem maradunk sokáig, még enni sem állunk meg, érezhetõen szoros lesz az érkezés. Viszont kinézünk a kilátóhoz, gyönyörû tiszta kilátás a jutalom érte. Csakúgy, mint a Rezsõ-kilátótól. Nyugaton-északnyugaton a Tribecs és a Madaras-hegység zárják le a láthatárt, elõttünk a Börzsönyben szinte kivehetõ a geotorony a Csóványoson, kelet felé tekintve a Mátra tökéletesen látható, mögötte kikandikál a Nagy-Eged is. Hazaintegetek lélekben.


Lesétálunk a Fényes-forráshoz, amirõl most már végképp nem tudom, hogy látogatható-e. Talán igen, talán nem. A nyomok alapján mindenesetre látogatják. A Lukács-árok kétségkívül érdekes, az útvonal a felsõ végét érinti. A nálam lévõ szalagos szatyrot Bubura bízom, lesétálok az árokban. Járható.


Meglepõen sokadik alkalommal járok úgy a Rám-szakadékban, hogy azon a társaságon kívül, amelynek én is tagja vagyok, nem fordul elõ senki más. Különös. Ezúttal egy fiatal párt látunk sakkozni a völgy bejáratánál, késõbb két túrázót vélek megpillantani a szakadék végében, jóval magunk elõtt, valamint ketten érkeznek szembõl, az elsõ létránál. Slussz. A szakadék szép, és mivel eddigi társainál nagyjából könnyebben járható, sok lehetõség van nézelõdni, fotózni. A Rám-szakadéktól a Rám-hegyig szalagozunk.


A Rám-hegy hivatalosan kimarad – ez a bejáráskor még nem ismert, így felmegyünk nézelõdni.


A távvezeték nyiladékában induló ösvény viszont nem marad ki. Jó meredek, ám idén jól járható is. Nem a mi kedvünkért tisztították ki a nyiladékot: a vezeték vadonatúj faoszlopokon jut el Dobogókõre. A lemenõ Nap fényénél érkezünk fel a Thirring-körútra, kikerül a mai utolsó iránytábla. Ellátogatunk a Hegedûs Róbert-emlékhelyre, a kopjafa bánatosan csillog a napfényben.


Felsétálunk a szerpentinen, papucsos társaság érkezik csúszkálva szembõl. A tetõnél még egyszer kilátogatunk a kilátóba, majd a múzeumnál készül el a célfotó. Nyolc percünk maradt a busz indulásáig, ebbe belefér egy vacsora-elõzetes. Sofõrünk a menetrend betartására kínosan ügyelve kanyarog jármûvével Pomázig. A Bubumobil a hajnali felvételi pontig szállít, innen egyéni közlekedéssel jutok haza.


Fejlemények fejlõdnek. Érik egy szombati újrajárás, és ez megalapozza a következõ, pársoros beszámolót:


Szurdok 30 – bejárás


Vacsora közben Kerek repkény felveti, hogy akár most, azonnal is elindulhatnánk a Szurdok bejárására, legalább nem sülnénk annyit a várható hõségben. Ám legyen. Az ötlet megfogalmazásától számítva másfél óra telik el, és máris Pomázon vagyunk. Lehet menni, bele az éjszakába.


A kisváros nyaralóövezetében egyszer eltévedünk, ezzel letudjuk az összes ilyen irányú programot erre a túrára. Pedig ott a szalag, amit nem egészen három napja kötöztünk ki.


A Csikóvárak oldalából nagyon szép az éjszakai kilátás a környezõ összes településekre.


A Holdvilág-árokban holdvilágnál sétálunk le. Denevér ciripel, bagoly huhog, mindenféle kisállat motoszkál az avarban. Megnyugtató, hogy van valami más is, ami zajt keltsen. Amúgy eléggé félelmetes ez a hely, bár ésszerû ok nincs rá, hogy annak érezzem - igaz, én egy temetõben is tudok félni.


A Salabasina-árok felé nem térünk el, mert már a Holdvilág-árokban is majdnem elestem a saját lábaimban. Így Tölgyikrekig találkozunk egy összegömbölyödött sünnel, néhány eliszkoló õzzel, és egy gyanakvó borzzal. Mindemellett itt is hallunk denevért, baglyot, mindenféle kisállatot az avarban. Van társaság.


Tölgyikreknél – és késõbb a dózerútra visszatérve – megvizsgáljuk a vasárnapi kerékpárverseny szalagjait. Feliratos, és másfelé megy, mint a miénk.


Szent-kútnál alszunk, két és fél órát. A pad nem túl kényelmes – nem erre találták ki –, de legalább jó hûvös van. Aztán le a Szurdokba, fel a Szurdokon, ki a csökkentett üzemû susnyáson. Klastrom-kútnál táborozókat találunk, detoxikáló forrásvizet vételeznek. A szemeiket és az üres üvegeket látva szükségük is lehet rá.


Besétálunk az erdõbe, úgyis kezd meleg lenni, pedig még reggel hét óra sincs. A Zsivány-szikláknál gondolkodunk egy reggelizõs megálláson, de akkor már érjünk fel Dobogókõre.


A hegytetõn a kilátás a szerdaival szemben most párás, az ég inkább szürke, mint kék. Azért szép. A Matyi büfét már nyitva találjuk. Megreggelizünk, aztán a fokozatosan erõsödõ hõségben hazautazunk. Megfigyelhetõ, hogy Pomáztól számítva a visszaút fél órával hosszabb, mint az odaút. Ennyit jelent a hétvégi menetrend és a hosszabb útvonalon járó HÉV-pótló.


Másnap hajnalban a rajtban alkalmatlankodunk, utána pedig a Vaskapu-völgy felsõ végében õrizzük az áthelyezett pontot. Ide is jól fel kell jönni. S a túrázók fel is jönnek, szorgalmasan. Van, aki fáradtan, van, aki kevésbé. Kijár a gratuláció mindenkinek, aki ma nekivágott: ez a túra még a szalagozáskori kellemes idõben is komoly kihívás, a július eleji hõségben pedig fokozottan az. Köszönöm mindenkinek, aki eljött, a megtisztelõ részvételt! Számos ismerõs érkezett, sok visszatérõ Szurdok-járó, de jöttek jópáran olyanok is, akiket még nem láttunk ezen a túrán - összesen 238-an indultak ma útnak a túrán. (Talán Bubu majd pontosít. :)) Az õrködés végén a 30-as távot söprõ szötskével, majd a Zsivány-sziklák kilátójától Laci069-cel felsétálunk Dobogókõre, majd Laci hazáig fuvaroz – köszönet érte. Jövõre hátha sikerül megegyezni az illetékesekkel, hogy újra a szép kilátást nyújtó Vaskapu-szikla tövében pontõrködhessünk.


-Kékdroid-


Képek a szalagozásról.


Képek az esti-reggeli bejárásról.


Kerek repkény készített egy csomó képet a hozzánk érkezõ résztvevõkrõl. Ezek a képek és még néhány a rendezés napjáról itt láthatóak.

 
 
Buda HatáránTúra éve: 20122012.07.03 12:20:45

Buda Határán 50 – szalagozás


Budatétény, buszmegálló az étkezde mellett. Hárman indulunk: Bubu, Lestat, én. Kápolna a Kápolna utcában, kérdésre karikázunk választ, nyomóskútból töltünk pohárnyi vizet. Hetes út a Balaton felé, nincs forgalom, amit feltartsunk, kipróbáljuk a nyomógombra nyíló átkelõt. Szoborpark, szigorú arcú alakok néznek sápadt lidércfényben. Tétényi-fennsík, kanyargunk csapásról csapásra. Nem is annyira távol, a Zsámbéki-medence felett vihar tombol, sûrûn csapkodnak a villámok. Jó lenne, ha nem érne ide. Ez a kívánság ma késõbb átalakul: jó lenne, ha ideérne. Egy vihar. Vagy legalább a széle. Kamaraerdõben új tanösvény új táblái tájékoztatnak dolgokról. Egyszer még kérdezhetünk róluk valamit, néz merengve a fõszalagozó. Lassacskán kivilágosodik, a fény elõjelzõje a mára rendelt hõségnek. Emelkedünk, a tetõn még áll a sétáLós bácsi-kilátó és a bunkerrendszer és az adótorony. A Kõ-érhez vezetõ lejtõ eleje benõttebb, mint eddig valaha. Utcára érkezünk, kutyák lófrálnak szabadon. Elõttünk hever az útvonal: átkelni a lapályon és fel a szemközti hegyekbe. Villamos jobbról, villamos balról, vasút, repülõtér, autópálya. Kikötõ még nincs a közelben. Kerítés mögötti magánkegyhely viszont van, imádkozz és dolgozz, hirdeti a latin felirat a kereszten. Az Egérútnál új utat keresünk és találunk, névtelen közterületen haladunk, itt a helyrajzi szám a mérvadó. Bentebb lakópark, fentebb budaörsi ingyenes városnézõ buszjárat megállója. Annyira városnézõ, hogy néhány viszonylaton gyalog gyorsabb eljutás biztosítható. Felsétálunk a Tûzkõ-hegyre, néni figyelmeztet, hogy lefelé meredek jönni. Felfelé is meredek menni.


Fent kilátás, leendõ ellenõrzõpont, tanösvény táblái. Enyhe lejtõt követ sok emelkedõ, szeméthalomnál érünk el turistajelzést. A halmon bánatos kutya matat a háztartási hulladék tengerében, ránk se hederít, szerencsére. Átosonunk a felségterületén, felcaplatunk a Frank-hegy oldalán. Mögöttünk párás hajnalra ébrednek Budaörs lakói. A távolban emelkedik a lakihegyi adótorony és a Dunamenti Erõmû három magas kéménye, a többi látnivalót elfedi a pára és a napi szmog. A turistaháznál csodálkozó autós ad elsõbbséget az erdõben. Bemegyünk a csalitosba, a Kakukk-hegy csúcsán helyezzük el a következõ ellenõrzõhelyet. Buszforduló következik, Kerek repkény bukkan fel reggelivel és kávéval, aztán eltûnik. A reggeli viszont marad, tehát nem látomás volt. Piros sávig sétálunk fel, aztán magaslesnél térünk rá a benõtt határárokra. A magasles színe alapszín, a magasles színe a piros komplementere. Ki kell találni majd valami újat ide. Lekanyargunk a susnyán, az eleinte trükkös út lassan egészen járhatóvá válik. A Meteor túra itt betérõ saját jelzését eltüntették, csak a két csavar maradt benne a fában. Leballagunk Makkosmáriára, következik a Budakeszi feletti csalinkázás, a lila színû jelzés a Mária úthoz tartozik, szépen, igényesen vezet két település határán. Amire végzek a reggeli utolsó felvonásával, megérkezünk a kisváros nem is olyan kis boltjába, bevásárolunk ezt-azt. Felsétálunk az emlékmûhöz, ami nem is honfoglalás, hanem Himnusz témájú. Útitársaim még nem ettek, hát most pótolják, én pedig egyszerûen csak meghosszabbítom az imént befejezett étkezést. Továbbinduláskor intünk búcsút a hûvös idõnek, amely a nyári kora reggeleket annyira fel tudja dobni. Következik a perzselõ napsütés és az aszfaltolvasztó meleg – igazi nyár ez.


Gõzmozdonyhoz (376,589) teszek kitérõt, fotózási céllal, majd a többiek után sietek, de õk megálltak, naptejet alkalmaznak külsõleg. Szanatórium, Vadaspark, játszótér. Bemegyünk, teszteljük a helyszíni létesítményeket, aztán séta tovább. Erdõszél, mezõ, erdõfolt, erdõszél. Rét, pázsitfûfélék, látványosság jobbra a János-hegy. Hõség, figyelemelterelõ: amíg azzal vagyok lekötve, hogy fõlök, nem foglalkozom mással. Kikerül még egy feltétlen ellenõrzõpont, egyedi kóddal. Lesétálunk Adyligetre, van bolt és fagyizó és kocsma, aztán leülünk a majdani rajthelyként szolgáló pavilonnál, hûsölni egy kicsit.


A várva várt Vakond utcai nyomóskút átlényegült tûzcsappá, itt tehát elmarad a mosakodós megállás, van helyette aszfalttaposás az erdõszélig, közben a házak között adódik kilátás Pesthidegkút házaira. Aztán bevetjük magunkat a kerítés susnyás szélébe. Ereszkedés. Hûsölünk egyet a Remete-szurdokban, Lábatlan (ez itt a bújtatott reklám) gyík tekereg a turistaúton. Kikapaszkodunk a völgybõl, sziklás, poros ösvényen érjük el a Remete-hegy kilátópontját, elsétálunk az elõzõ pár évben pontõrködés keretében alaposan megvizsgált elágazáshoz. R.Gellért várható ide a pont õrének. Budaligetnél visszanézünk a civilizációba, majd az Alsó-Jegenye-völgy felé elhagyjuk. Megszemlélhetõ közben a Mária út kapcsán kihelyezett, igényes jelzõtábla. Végigbattyogunk a Rózsika-forrásnál lévõ pihenõig, újabb, kényelmes emelkedõn vágjuk le a sárga sáv kanyarulatát. Megszemlélhetõ egy kihelyezett papírlap, valaki táskát talált, tulajdonosa átveheti, ha jelentkezik. Felballagunk a Szarvas-hegy nyergébe, újabb zsírkréta-pár kerül ki. Gerincúton sétálunk el a helyszínrõl, észak felé a Pilis hegyei vesznek el a párában, dél felé a Budai-hegység kevéssé távoli csúcsai sápadtkék körvonalakként jelennek meg. A Vera-pihenõ után elhagyjuk a gerincet, közel egyenes úton trappolunk le az Aranyhegyi-patak völgyébe.


A patak gátján vezetõ utat többé-kevésbé lekaszálták, így egy újabb csalános húzható ki a képzeletbeli felsorolásból. Egy rozsdálló korlátú hídnál találkozunk a Kéktúra régi jelzéseivel, méghozzá rögtön legalább néggyel. A híd túloldalán lovak legelésznek, majd egy rozoga átkelõnél visszatérünk a túra eredeti nyomvonalára. A lovardából egy férfi támolyog ki, elmondjuk jövetelünk célját, elkezd sûrûn szabadkozni, hogy nincs végig lekaszálva a gát, és természetesen meg fogja kötni a kutyát, és a gáton legelészõ kecske egyáltalán nem bánt. Tényleg nem bánt, még nem hallottam arról, hogy vérszomjas kecske embert evett volna. Látva iránta viselt viszonylagos közönyünket, elkezd mekegni, egye fene, fényképezek. Közben motorvonat zötyög el Budapest felé. Követjük példáját, egy rövid szakaszon azért visszaköszön a csalitos, átkanyargunk a vasúti híd alatt, besétálunk az ürömi megállóhelyre. Néhány majdnem-utas tanakodik, hogy elment-e a vonat, kiábrándítjuk õket, hogy ha azt a bizonyos vonatot várnák, amelyet mi is láttunk, akkor a válasz igen. Megcélozzák a buszmegállót, mi pedig megcélozzuk a közeli kisboltot. Töméntelen mennyiségû üdítõt veszünk, amelynek komoly hányadát rögtön a buszmegállóban elfogyasztjuk. Pedig az út túloldalán ott áll a mûködõ nyomóskút.


Felbóklászunk a Péter-hegyre, tanösvényt érünk el, az út mentén mély üreg tátong, még talán nem is léptem oldalra megnézni. Most megteszem. Mély és üreg. Tovasétálunk a piros T-k mentén, dombtetõ, vagyis hegy, újabb zsírkréták kerülnek a helyükre. Leballagunk a lakóövezetbe, kék kutat érintünk, majd besétálunk a bányaudvarba. Csak azért, hogy kimászhassunk belõle, kilátásban bõvelkedõ szakasz következik. Akad látnivaló a hegyek látványát keresõknek és a városi tájat kedvelõknek is. Házak mentén csalinkázunk fel Üröm szélére, majd a villanegyed után rátérünk a piros sáv jelezte útra. Az út szélén karókra festették fel néhány híresebb pilisi hegycsúcs magasságát. Kelet felé a két Megyer látható, Békás és Káposztás. Egyik közelebb, másik távolabb. Köztük híd, impozáns. Elsétálunk az egykori kilátó mellett, leereszkedünk kissé, majd felballagunk a Puszta-dombra, kereszthez. Következik Békásmegyer, végállomás. Kinézünk az iskolához, aztán mindenki a tömegközlekedés számára megfelelõ eszközével távozik a helyszínrõl. Köszönöm ezúton is a társaságot.


A bejárások sora azonban itt nem ér véget: szombaton Kerek repkény társaságában autóbuszos, majd gyalogos szalagellenõrzõ kirándulást tartunk a Tétényi-fennsíkon és a Kamaraerdõben. Visszakötjük az átkötött szalagokat, egyéb tekintetben nem tapasztalható rendellenesség. Vasárnap pedig eljön a túra napja, Hevér Évával és Repkénnyel hárman rajtoltatjuk a tízes táv résztvevõit a 21-es busz végállomásától, ismerõsök és ismeretlenek tömegei érkeznek és túráznak tova, lelkes elsõbálozók, sokszoros visszatérõk és fáradt tekintetû duplázók-triplázók egyaránt. Köszönöm mindenkinek a megtisztelõ részvételt! Végül Pinkert Laci bontja a pontot, elágazásékat, mint seprûket már csökkentett üzemmódban (molinó, asztalok, miegyéb nélkül, viszont bélyegzõvel még felszerelve) várjuk, aztán elbuszozunk, haza.


-Kékdroid-


Képek a szalagozásról.

 
 
Olajos Körút 40/30/20/10Túra éve: 20122012.06.20 15:18:02

Olajos körút 30


A szervezõkkel egyszerre, háromnegyed hétkor állok meg az Olajbányász Kultúrotthon (ex Déryné Kultúrház) parkolójában Bázakerettyén – a jármû utasai Kerek repkény, Dóri és Dani. Az elsõ pillanatban tapasztalt káosz viszonylag hamar lecsillapodik, a jelenlévõ túrázók figyelmét nevezési lapok kitöltetésével terelik el. A rajtra várakozók között van Ildikó, stalker és még néhány, jellemzõen a dunántúli túrákról ismerõs túrázó. Jelen van egy német házaspár is, mindenáron a negyvenes távra óhajtanak nevezni. Segítek kitölteni a nevezési lapot, elmondom, hogy a táv inkább 45 km hosszú, és sok a nyitott, aszfaltos szakasz. Közben Repkény elintézi négyõnk nevezését, szinte jelképes, ötszáz forintos díjat fizetünk fejenként. Megnézem a kapott itinert, nem különbözik attól, amilyet két éve kaptunk ugyanezen a távon. A félbehajtott A/4-es lap egyik oldala 1:38462 méretarányúra nagyított térképet tartalmaz, a követendõ utat vastag vonal jelzi. A másik oldal egyik fele címlapot, másik fele pedig valamekkora információtartalmat hordoz. Az útvonal leírása a jelzésváltások leírásában valósul meg, adott még az össztáv, az összes emelkedés és a szintidõ. Részadatokról sajnos még mindig semmi hír. Az ellenõrzõpontok igazolásai számára 3x3-as rácsok állnak rendelkezésre, az Olajos körút túramozgalom kódjait kell majd feljegyezni néhány helyen. Nosza, rajtoljunk el.


Elhagyjuk Bázakerettye pihenõövezetét (kultúrház + strand), átvágunk a Borsfa felé vezetõ országúton, szõlõhegyre érkezünk. Optika után szabadon: balra szép a kilátás, ezúttal Bázakerettyére és a környezõ dombokra, közöttük arra, amelyre rövidesen fölfelé fogunk menni. Néhol cipõkanállal préselték az aszfaltutat a pincék közé. Szép lassan leereszkedünk, az úttól balra kõkeresztet állnak körül négyméteres tuják. Elhagyjuk a házakat, réten sétálunk, villamos távvezeték oszlopai, olaj- vagy gázvezeték jelzõbójái kísérnek. Néhol a réten olajkutak csonkjai merednek ki a földbõl. Valahol elõttünk messze egy jelzõbójánál magányos alak ácsorog, õ az elsõ pont egyik õre. A másik õr akkor bukkan fel, amikor odaérünk, és az egyik õr elõkiabálja. Aláírással igazolják megjelenésünket. A „Sanyi!” hívószóval elõcsalt úr rutinos pontõr lehet, mert csak akkor köszön el, amikor látja, hogy jó irányba indulunk a mi nézõpontunkból észak felõl érkezõ, nyugat felé továbbhaladó piros sávon. Fenyvest kerülünk, keresztezzük a kisvasút kistolmácsi ágát, majd pártíz méterre visszaérkezünk Kerettyére. Aztán gyorsan el is hagyjuk. Sportrepülõ tesz alacsony félkört a falu felett, majd elhúz kelet-délkelet felé. Sajnos a lajstromjelet nem tudom leolvasni. Kilépünk a lakott övezetbõl, könnyedén lépdelünk a dombtetõ felé, erdõ hûlt helyén. Agyagos-homokos mélyútban vezetnek a néhol gyökerekre, vékony törzsû facsemetékre festett jelzések. Találok pár vékony, sárga szalagot is, némelyik, biztos, ami biztos, gondosan a jelzés mellé került. Valamire így is biztos jó.


Felérünk a dombra, egy rövid, de annál susnyásabb szakaszon csatlakozunk a RP-DDK-hoz. Kényelmetlen utunk a távvezeték nyiladékában szép lassan kényelmesre vált. A kék sáv derékszögû kanyart véve indul Bázakerettye felé, mi maradunk a dombtetõn, oldalt méhekre figyelmeztet néhány tábla. Leszereletlen olajkút következik, majd a második, ezúttal önkiszolgáló pont: az Olajos emlékmû. Direkt erre a célra hozott, piros tollal berajzoljuk a három piros pöttybõl álló kódot a lapokra. Népes csoporttal váltjuk egymást a helyszínen, õk a 10-es távon vannak, meglepõdve veszik tudomásul, hogy önkiszolgáló ellenõrzõpontra érkeztek. Lispeszentadorjánig az országutat követjük, ez eleinte erdõben kanyarog, majd még Lispe elõtt nyílt terepre érkezik. Balra néhány magasles ácsorog a falu szélén, nyitott dombtetõn, érdekes lehet, amikor innen vadásznak. A nyitott síkon érezhetõ elõször, hogy a nyár az nyár, ma kutya meleg lesz. Lispén megszemlélem a kézzel festett táblájú 22. sz. vegyesboltot, mellette málló vakolatú harangláb, elõtte lezáratlan kerékpár. Nem sokkal odébb, az utca túloldalán épül a „Pannon Pleasure” (ki a bánat találja ki ezeket a neveket???) elnevezésû turisztikai létesítmény. Érdekes kontrasztot alkot a bolt hatvanas éveket idézõ táblája és az új beruházás újbeszélül megfogalmazott molinója. Átsétálunk Szentadorjánra, nyitva találjuk a templom melletti bolt+kocsma duót. Némi tanakodás után benevezünk egy-egy jégkrémre.


A faluból kifelé menet megállapítjuk, hogy mûködik a Markó-völgyi forrás, pillanatnyi lassításunkat látva egy néni ugrik elõ rejtekhelyérõl és elkezd beszélni arról, hogy a forrás vize az hideg és finom és az õ kútjában is az a víz van. A közölt információra való óvatos helyeslés után eliszkolunk a helyszínrõl. Füves úton, eleinte laposan, majd meredek emelkedõvel sétálunk fel a Marócot körbevevõ dombvonulat keleti hátára. Csuda egy hõség van, fõleg emelkedõn, fõleg árnyékon kívül. Elkezdek az eddiginél sûrûbben tüsszögni, ez az állapot a célig elkísér. Amatõr hiba, hogy nincs nálam kalcium, most aztán így jártam. Felérünk a dombra, itt néhány jó állapotú házikót találunk, meg néhány nem jó állapotút. Marócra szép a kilátás. Balra.


Kõkereszt következik, utat cserélünk útra, jártat járatlanabbra, majd vissza. Rövid lejtõ után megint emelkedünk, majd tovább folytatjuk az erdõszéli, látszólag összevissza bolyongást. A Maróc-hegyi keresztnél régi, laminált papírlap tájékoztat az ellenõrzõpontról, alatta fehér alapon virít a három piros pötty. Kisétálok a kereszthez, a társaság pár másodperc késéssel követ. A pihenõn nem látszik, hogy sûrûn látogatnák, gaz verte fel a padok környékét, fûcsomók nõnek a térkövezet réseiben. Rongálásnak viszont semmi jele, a két éve fotózott tájékoztató megfakult ugyan, de a helyén van. Az írás Papp Simon geológus munkásságáról, a zalai olajtermelés történetérõl szól, érdemes elolvasni. Akad még térkép Marócról, eszerint a falu központjától mintegy 1 km-re északnyugatra állunk. Mivel most nem kíván egyikõnk sem belátogatni Marócra, visszasétálunk a turistaútra, ahol Ildikóék éppen az igazolással vannak elfoglalva. Késõbb futó jön szembõl, ráismerek, a rajtban is feltûnt. Szakad róla a víz, megáll, kérdezi, milyen messze lehet a ponttól, a válasz után elsuhan. Késõbb a budafai pontõrök olyan ámulattal beszélnek róla, mintha ufót láttak volna. :)


Széles, kényelmes szekérút vezet tovább, amely késõbb aszfaltra érkezik. Itt érkezik vissza a negyvenes táv a Vörcsök, Tormafölde, Vétyempuszta felé tett plusz körrõl. Ez az aszfaltút most nagyon jólesik, hogy van, erdõben, kényelmesen, szintben kanyarogva tehetünk meg rajta szûk két kilométert. Valahol itt hárman érkeznek szembõl, a riasztó elõször kispistát érzékel, ahogy közelebbrõl látni õket, feltûnik, hogy nem túrázók, hanem erdészek. Akkor jó. A piros sávra visszatérünk, lejtõn döcögünk. Egy négyfõs társaság, majd egy magányos túrázó érkeznek szembõl, õk már a rajtidõ végén indulhattak az ellenkezõ irányban haladó hosszútávon. Friss kövezéssel javított földút következik, erõs lejtõvel, majd völgybéli hosszantolással. Néha kitisztul a látásom, ekkor azt látom, hogy balra... nem, most jobbra szép a táj. Napsütötte, nyitott úton haladunk, eszembe jut, hogy talán nem is lenne olyan kényelmetlen egy napszemüveg. Fent, a dombon mûködõ olajkút bólogat mélán. Lent, a völgyben õrház áll az út mellett, majd egy másik is. Megérkezünk a kiscsehi elágazásba, a földutat aszfaltút, a kanyargósabb völgyet tágasabb völgy váltja. Nyílegyenesen haladunk Budafa felé, mellettünk vezetéküktõl megfosztott (wireless?) oszlopok sorakoznak. A Lentibe állomásított, eddig sem jó állapotú bakancsom talpa néha hátracseklik, felveri az út porát. A többiek szemébe. Kényelmetlen így haladni – szerencsére van nálam valamennyi szigetelõszalag, Repkény segít ideiglenesen meghosszabbítani a szerencsétlen sorsú lábbeli élettartamát.


Beballagunk Budafára, az ellenõrzõpont az arborétum mellett, kis házban tanyázik. Kapunk hûtött vizet (telitalálat), zsíroskenyeret hagymával, csalamádéval. Sõt, a pontõr hölgyek elõkerítenek egy enyhén bepálinkázott úriembert, õ szigetelõszalag és szúnyogháló (!) használatával lelkesen próbál még javítani a bakancsaim állapotán. Aztán belém diktál három cent pálinkát, szintén lelkesen. Ettõl aztán a bakancs egy darabig nálam is jobb állapotba kerül. Szúnyoghálós-szigetelõszalagos bakancsomban döcögök a többiek után az arborétum kerítése mellett. Betérünk az erdõbe, a mai túránk utolsó árnyékos szakasza ez. Emelkedõk, tavak következnek, elhagy minket a piros sáv, hogy Bázakerettyét egy rövidebb, olajipari mûtárgyakban bõvelkedõ úton közelítse meg. Maradunk a kék kereszten, Kistolmács felé sétálunk, momentán fõleg fölfelé. Az utolsó emelkedõ végén rét nyílik, ennek a sarkáról hosszú lejtõ indul Kistolmács felé. Az ellenõrzõpont a kisvasút felújított végállomásán várakozik, ketten ülnek a pontõrök, megörülnek, hogy az idõközben elénk került stalkerék után végre beindul a 30-as mezõny érkezése. Elmondják, hogy kisvonat egy ideig nem várható, mert nemrég ment el. Teszünk egy kitérõt a bõvizû Kozár-forráshoz. A jéghideg vízben megmosakszom, az egyik kiürült palackot Repkény megtölti, a sapkámat alaposan bevizezem.


A hûtött üzemállapot segít a hátralévõ pár kilométer legyûrésében – végig napon, végig mûúton trappolunk. Keresztezzük a kisvasutat, elsétálunk Bázakerettye felsõ megállóhely mellett – sajnos itt sem találkozunk vonattal, a kisvasút-adagot majd éjjel kapjuk meg, különvonat formájában, Lenti-Zajda-Lenti útvonalon. (Múzeuméjszakás tárlatvezetés, kisvasutazás, kár, hogy a megye határain kívül nemigen hallott róla senki – mi is csak indulás elõtt egy órával.) A falu szélén végre elhagyjuk a letenyei országutat, felsétálunk a célhoz. Közben mellettünk mi más, olajkút nyikorog. A célban megkapjuk a díjazást, egy-egy kitûzõt. A rendezõ nénik láthatóan nagyon büszkék arra, hogy milyen jó idõt „rendeltek meg”. Elbúcsúzunk tõlük, a strandhoz tartozó büfésoron veszek kávét. Utána félórás szünetet tartunk, várva, hogy az autó kezelõszervei megfogható hõmérsékletûre hûljenek. Kerek repkény vezérletével végül kényelmesen Lentiig utazunk. Köszönöm a társaságot mindhárom útitársamnak, köszönöm a rendezést a rendezõknek. Jópofa túra az Olajos körút, fel kell készülni az aszfalttaposásra, meg a kevés vízvételi lehetõségre, és nem lesz gond.


-Kékdroid-


Képek a túráról itt.

 
 
Vereckei-hágóTúra éve: 20122012.06.15 14:11:22

Verecke - Oberon útja 70


Kedves Olvasó! Hosszú beszámoló következik, nyakatekert mondatszerkesztéssel, furcsa szavakkal, a jelenlévõk keverten használt topikos és igazi neveivel, némi vasútmániával és remélhetõleg kevés, ki nem gyomlált nyelvtani, stilisztikai stb. hibával. A földrajzi neveknél, ha lehetõség volt rá, a magyar változatot használtam, ha nem, akkor a kiejtés szerinti átiratot. A beszámoló írása során nagy segítséget jelentett a Kárpát-medence autóatlasza (Cartographia, Budapest, 2004), Ukrajna vasúti atlasza (Ukrajna – Atlasz Zaljiznyic; DNVP „Kartografija”; Kijev, 2008) és Hmsoft „Képes riportok vasúti utazásokról” honlapjának (hmsoft.x3.hu) Ukrajnával foglalkozó cikkei.


Az elõzmények és az odaút


Tavaly szilveszteri program gyanánt sétáLós bácsi kitalált egy kellemes kis ukrajnai vonatozós programot, amelybe családi okok miatt kb. a táv kétharmadánál sikerült bekapcsolódni. Sok egyéb esemény mellett sor került egy gyalogtúrára is, amely Volócról indult és a Vereckei-hágó felé vezetett, jórészt a Kárpátok vízválasztó gerincén. (Vagyis a teljesítménytúra utolsó szakaszát jártuk be.) Fõleg köd volt és térdig érõ hó és napsütés is, utóbbi éppen a honfoglalási emlékmûnél, majd a túrát Alsóverecke határában fejeztük be. Akkoriban fogalmazódott meg a gondolat Kerek repkényben és bennem, hogy jó ötlet lenne eljutni a Verecke teljesítménytúrára. A túra korábbi változatáról moiwa remek beszámolóját ajánlom mindenki figyelmébe. Az abban leírtakhoz képest azóta sok víz lefolyt a Latorcán és történt néhány elõnyös fordulat a rendezés szempontjából.


Nem tartottunk különösebb felkészülést – laci069-cel megbeszéltük, hogy akár együtt is utazhatunk; megnéztem a hrivnya váltási árfolyamát és úgy döntöttem, ráérek Csapon pénzt felvenni; ellenõriztem az útlevelem lejárati dátumát; nézegettem az itinert, a térképet és a szintmetszetet; végül, de nem utolsósorban sétáLós bácsi segített megvenni az odaúti jegyeket. Túraszakmailag megelégedtem annyi edzéssel, hogy néha belegondoltam, az egy emeletnyi lépcsõhöz képest mennyire sokkal magasabb hegyek lesznek a túrán.


Az elsõ nap a Nyugati pályaudvaron kezdõdik, méghozzá a csarnok végében, ahol az utazás elsõ lépését, a kávébeszerzést óhajtom lebonyolítani Kerek repkény társaságában. Hasonló irányú igényeit laci069 is éppen ugyanazon bódénál igyekszik kielégíteni, így innentõl hárman célozzuk meg a 13. vágányon ácsorgó, Nyíregyházán át Záhonyig közlekedõ sebesvonatot. A vonat elejétõl számított ötödik kocsiba szállunk fel, kényelmes és meglepõen tiszta, fülkés gyorsvonati kocsiba (B 50 55 20-35 026-3). Egy hiba lesz csupán vele, de ezt már csak a jegyvizsgálótól tudjuk meg: Nyíregyházától nem közlekedik tovább, ott elõre kell menni. 8:13-kor, pontosan indulunk, a vonat élén a homlokfalán 431 101 számot viselõ gép díszeleg. Ceglédig valahogy összehozunk tíz perc késést, amely a nyíregyházi érkezésig nullára eliminálódik. Az út nem eseménytelen, kellõképpen ritkán utazom az Alföldet átszelõ vonalakon ahhoz, hogy most kíváncsian figyeljek a környezetre. Látnivalót a mindenféle vasúti jármûvek mellett a táj elemei jelentenek. Tisza-híd Szolnokon, lila virágú levendulamezõ a pusztában, hatalmas, a mainál nagyobb forgalmúra tervezett vasútállomások, ilyesmi. Nyíregyházán átcsoportosulunk egy másik kocsiba, üres fülkét már nem, alacsony telítettségût még éppen találunk. Lacival ketten leszállunk, Repkényre bízva a felszerelés õrzését és elhúzunk kávét vételezni. Az állomás elõtti téren még megvan a kisvasút sínpárja, ennek mentén közelítjük meg az épület északkeleti sarkánál álló büfét. Kicsit sajnálom, hogy nincs idõ megvárni egy gyrost vagy akár egy hamburgert, a látott adagok mérete elég meggyõzõ. Kávéval felvértezve térünk vissza az idõközben 90% közeli kihasználtságot elért vonathoz. Az út legfárasztóbb szakasza következik, a 66 km-t egy óra és kilenc perc alatt teszi meg a minden állomáson és megállóhelyen megálló vonat. Kisvárdán hiába száll le az utazóközönség jelentõs hányada, a hazatérõ iskolásokkal újra feltelnek a helyek és marad a kucorgás. Fényeslitke után bukkan fel az átrakókörzet infrastruktúrája, számos teherkocsi ácsorog szanaszét, mozdonyok tolatnak, valóságos vasúti birodalomba érkezünk.


Záhonyban másfél óra áll rendelkezésünkre a csapi átlépõs vonat indulásáig. Megvesszük a kishatárforgalmi jegyeket, elsétálunk a városba ebédet szerezni. Ez tekintélyes adag lebbencsleves formájában valósul meg, amelyet a kívülrõl szerény, belül viszont meglepõen elegáns Silver étteremben fogyasztunk el. Jóllakottan térünk vissza a vasútállomásra. Felszállunk az egy szem, Bhv jelû személykocsiból és egy csoffatag mozdonyból (478 023, ún. Nagydácsia) álló vonatra, a határõr éppen csak a formaság kedvéért vet egy pillantást a magyar útlevélre. A rövid vonat hamar megtelik, majd a késett IC érkezése után megvárunk még pár utast, akik ebbe az irányba vesznek jegyet. Akad itt hazatérõ diák, látványosan tanácstalan fociszurkoló pár (portugál lány, német fiú), piacozó helybéli és mi képviseljük a gyalogos turizmust. Tíz perc körüli késéssel lódul meg a vonat, a kezdeti lendület a Tisza-hídig tart, majd a túloldalon lévõ õrháznál el is fogy, megállunk. Terepszínû ruhás ukrán határõrök szállnak fel, szemmel láthatóan unatkoznak, dohányozgatnak az elõtérben. A vasút mentén sûrû hálójú drótkerítés, itt még meglehetõsen komolyan veszik magukat a határ õrei, ez az átlépési procedúrában is meglátszik. Odébb Csap néhány csoffadt háza ácsorog. Bedöcögünk a vasútállomásra, beterelnek a „zsilipbe”, ahol a forgalomra való tekintettel négy ablaknál is folyik a beléptetés. A vámos csak néhány kérdést tesz fel, tört magyarsággal, erre zavaromban Volócot mondok Volovec helyett. Aztán gyorsan javítom magam, látva a kérdõ tekintetet. (Ha belegondolok, pár éve a zsilipelésen kívül a többi szomszédos ország irányába sem volt _sokkal_ jobb a helyzet.) Húsz perccel a vonatról való leszállás után már a helyi szolgáltatásokat kínáló figurák között szlalomozok ki a hodály méretû váróterembe. Megnézem magamnak a falakat beborító, gigászi szocreál freskókat, mielõtt kilépnénk Csap utcáira. Megcélozzuk a bankautomatát, aztán szerzünk Lacinak jegyet – a helyjegyet kérésre gond nélkül kiadják a miénk mellé, ilyet mávstartföldén még nem sikerült elérni – és vásárolunk némi ennivalót. A nyolcas számú gyorsvonat tizenegynéhány kocsiból áll, csapi indulás után Munkács, Lemberg, Ternopol, Hmelnickij, Vinnyica érintésével Kijevig közlekedik, a 888 km-es utat közel 16 óra alatt teszi meg. A vonógép az út elsõ szakaszán (vagyis Lembergig, az áramrendszer-váltó állomásig) a VL10-1453 pályaszámú kétszekciós villanymozdony, egy szolid, 4,6 MW-os szerkezet. A jegyünk a 10-es vagonba szól, egylégterû hálókocsiba („plackart”). A kocsikísérõ fiatal, szõkére festett hajú, látványosan unatkozó lány, jegyeinket az itteni vasúti szabályok szerint felszálláskor elveszi. Helyi idõ szerint 18:13-kor, pontosan indulunk. Bátyúig kényelmes tempóban haladunk, néha beleszaggatva a szédítõ, 40 km/h sebességbe. A Bátyú után néha elért maximális 60 km/h így valóságos száguldásnak tûnik. A kocsikísérõ végigkérdezi az utazóközönséget, teát, kávét vagy sört óhajtanak-e fogyasztani. Mi teát óhajtunk, ez teánként öt hrivnyába fog kerülni. A „Less Spoon” márkájú italt vasúti pohárban (méghozzá a vonatot adó Délnyugati vasúti igazgatóság logójával díszített edényben) kapjuk, a hagyományos filter helyett érdekes fémtasakból oldódik ki a teafû.


Amíg a tea iható hõmérsékletûvé csökkenését várjuk, feltûnik az ukrán vasút ezen kocsijának egy komoly hiányossága, nevezetesen a szellõzés teljes hiánya. Elvileg egy háromszögkulccsal lehetne segíteni a helyzeten, kérdés, hogy mennyire tudnánk utána visszacsukni az ablakot. Elszaunázgatunk, ahogy lassan kigördülünk az óriási Záhony-Csap-Ágcsernyõ átrakó-háromszögbõl és a Latorca völgyében lassú, kanyargós emelkedõbe fogunk. Munkács után Szolyván állunk meg, elhagyjuk a Latorcát. Összeszûkülõ völgyben vezet a vonal, néhány apró megállóhelyen robogunk keresztül, többször keresztezzük a Vecsét, egy bõvizû hegyi patakot. A kocsikísérõtõl visszakapjuk a lekezelt jegyeket – mivel ezek egy adott vonatra szólnak, úgysem lehetne felhasználni már – és a volóci megállás után lemászunk a vonatról. Kihasználom a tízperces tartózkodást, elõresétálok és lefotózom a mozdonyt, a mozdonyvezetõ és az utazószemélyzet nagy megdöbbenésére. Volóc kies fõutcáján szûk három kilométeres sétával érjük el a túra bázisának helyt adó vendégházat, itt Balogh Magdi, mint fõrendezõ személyesen üdvözöl. Lerakjuk a csomagokat a nekünk kijelölt szobában, elmegyünk vacsorázni, húsos derelyét eszünk. Ezúton is köszönöm a segítséget! Aztán alvás, örömmel fedezem fel, hogy az ablakból majdnem tökéletesen rálátni a vasútvonalra.


Teljesítménytúra családiasan


Reggel szemerkélõ esõre ébredek, valamint erõs mozdonyzúgásra: a „nehezebb” tehervonatok úgy közlekednek a Kisszolyvai-hágón át, hogy három kétszekciós gép húzza, egy pedig tolja a szerelvényt. Impozáns látvány. Az udvaron két sátor is áll, R.Gellértet pillantom meg az egyik elõtt elsétálni. Összepakoljuk a felszerelést: sok innivaló, sapka, még innivaló, esõkabát, élelem. A legfontosabb a megfelelõ méretû készlet innivalóból, útközben a vízvételi lehetõségek számát a nagyon kevés szókapcsolattal lehetne leírni. Magdi szervezésében a túra autós segítõje, Szergej segítségével jutunk el a volóci vasútállomásra, a túra rajtjába. Éppen jut egy kis idõm körülnézni, amikor befut Budapest felõl a Tisza gyorsvonat, amelyhez a rajt igazodik. Hevér Éva és Bubu szállnak le az egyik kocsiból. Összegyûlik a mezõny egyik része. A 30-as táv résztvevõi Hevér Éva és Laci069 lesznek. A többiek mind a 70-es távra jöttek: Vinatti, Soós Ádám, Zöldfülû, R.Gellért, NeverFeri, Bubu, Repkény és én már itt vagyunk. A személyvonattal érkezik majd a mezõny másik része: régészlány és sétáLós bácsi, Wagner Ádám, Nagy László, valamint Vakond87 és CSÁ és Kukkmeister urak. Remélem, nem hagytam ki senkit. Kitöltjük a nevezési lapokat, megkapjuk az itinert, ám a sajátságos viszonyokra való tekintettel a nevezési díj fizetését Magdi javaslatára a célra halasztjuk. Az itt készített fénykép tanúsága szerint szûk negyedórás csúszással indulunk el a túrán, kicsit sajnálom, hogy nem vártam még meg azt a két percnyi idõt, amíg felbukkant a vonat, ami sétáLós bácsiékat hozta. Magyar idõ szerint negyed hét van – mivel a fényképzõgép óráját sem állítottam át, és az itiner szerint is Kárpátalján még a budapesti idõt használják a hétköznapokban, a beszámolóban is ezt fogom megadni.


A túra elején szerencsére elég egyértelmû az útvonal, de még a rajt elõtt úgy igazítottam a nejlontasakkal együtt kapott itinert, hogy a tasakot a pulóver zsebébõl kivéve az egyik oldalon az aktuális (színes!) térképlap, a másik oldalon a leírás megfelelõ részlete szerepeljen. A táv- és szintadatok, a szintmetszet megtekintéséhez szükség lehet ugyan lapozgatásra, de a fõbb paramétereket könnyû fejben tartani. Különösen a túra elején: a 452 méteren fekvõ Volócról fel kell jutni az 1596 m magas Nagymagashegyre (Velikij Verh). Az elsõ öt kilométer az, ami igazán húzós, erre 710 m szintemelkedés jut, a maradék majd szépen eloszlik, de ennyire ne siessünk elõre. Aluljáróval keresztezzük a vasutat, mellettünk, fentebb halványzöldre festett templom ékeskedik, az utca felõl kegyhellyel tuningolva. A túloldalon talán iskola, az épület falán szocreál freskó. Villanyoszlopra festett, 15-ös számú sárga sáv jelzés irányít ki a településrõl, kényelmesen emelkedõ gyalogösvényen hagyjuk magunk mögött Volóc házait. Mögöttünk templomtorony, amögött a településtõl északra emelkedõ hátság, egy gáztovábbító kompresszorállomás óriási épületeivel. Látszik mögötte a vízválasztó gerince – õ ma még elõkerül késõbb, hiszen azon a gerincen, tõlünk északra találjuk a Vereckei-hágót. Most azonban dél felé haladunk, neki egyenesen a Borzsa-havasnak.


Tágasabb rétre érkezünk, tehenek legelésznek az út mellett. Elõttünk a hegyek gyorsan mozgó felhõtakaróba burkolóznak. Itt még érezni az esti esõ hatását, a páratartalom a lehetséges maximum környékén jár, meleg van, sûrû a levegõ. A lassan szétszakadó mezõny az erdõbe érve újra feltorlódik. Meredek, vízmosásos völgyben caplatunk fölfelé, kidõlt fákat kerülgetünk. Repkény megáll, pulóveretlenedik, majd sétálunk tovább, meg-megállva, kortyolva néhányat. Bubu közben elõrehúz, minket pedig utolérnek Wagner Ádámék, mint két, majdani elsõ beérkezõ. A soros felhõ tetejénél járhatunk, élesen látszik a vonal, ami a páramentes és a párás szakaszt határolja. Megérkezik régészlány és sétáLós bácsi, elmesélik dióhéjban az utazás során keletkezett nehézségeket. Szerencsére sikerült felszállniuk Csapon a Lavocsnéig közlekedõ elektricskára, amely „rendes” vonatként csak Munkácstól közlekedik, addig szerelvénymenetként megy. A várható tájékozódási problémák megszüntetését megcélozva sétáLós bácsi narancssárga jelzõpöttyöket és iránymutató nyilakat fog az úton néha festeni – így tájékozódási problémák az egész túra során nem is fognak adódni. Kíváncsi vagyok, ha egy kellõen elszánt helybéli elkezdi követni a – még kb. egy hétig látható – nyilakat és pöttyöket, mennyire lepõdik majd meg, ha körbeér. Elérjük az erdõhatárt, hátulról ismerõs hang kiált fel: „Helló Kékdroid!”, Vakond87 érkezik, mögötte szorosan CSÁ és Kukkmeister. Rápillantok a térképre, már nincs messze a Temnatik elõhegyén álló kereszt, az elsõ ellenõrzõpont. Áfonyásban sétálunk tovább, az ösvény vége egyre erõsebb emelkedõvel jut fel a nagyjából nyolc méter magas kereszthez. Még itt érjük az indulófélben lévõ mezõnyt, megállok, megvárom az emelkedõn kissé lelassult Kerek repkényt. Közben felírom az ellenõrzõ-kérdésre a helyes választ, felidézve, hogy az „i” az önmagában egy szó. Innen érdemes körülnézni: dél felé a Temnatik fõ csúcsa látható, délnyugatra tõlünk pedig a hegység további részei. Ezzel szemben észak felé látszik egész Volóc és a Vecse völgye. Kicsomagoljuk a tegnap, Csapon vett reggelit. A szamócás lekvárral töltött bukta szerencsésebb választás volt Repkénynek, mint nekem a túrós-mazsolás valami, amelynek a tésztája olyan tömött, hogy alig tudok legyûrni egy-egy falatot.


Kellemes gerincúton, szélárnyékban sétálunk át a Temnatik csúcsára. A hegygerincen alig nõ mutatóba néhány csenevész bokor vagy fa, azok is jellemzõen a védettebbnek tûnõ, keleti oldalon láthatóak. A tetõrõl ismét pazar körpanoráma terül elénk, ha másért nem, már ezért is érdemes idelátogatni – nem egy szokványos turisztikai célpont, az biztos. Új tájelemként megjelenik elõttünk a Plaj 1330 méteres csúcsa, rajta egy rakétabázisnak is beillõ meteorológiai állomással. Mögötte a gerinc folyamatos emelkedõjének a végét a Nagymagashegy jelzi, egyelõre még alig néhány apró felhõpamaccsal körülvéve. A Nagymagashegytõl délre a Borzsa-havas legmagasabb pontja, az 1681 méteres Asztag (Sztij) látható, meredek, vízmosások szabdalta oldalával. Most szerencsére napsütötte idõnk van, erõs déli szél fúj, de a láthatáron mindenütt felhõk tornyosulnak. Ez a helyzet kora estig nem is igen változik: ahol nincs szél, ott kegyetlenül meleg van és sûrû a levegõ. Szerencsére a legtöbb hegygerincen kapunk majd némi hûsítõ szellõt. Áthosszantolunk a Plaj alatti nyeregbe, elõttünk néhány túrázót látunk felbukkanni, apró, mozgó pontokként. Lemérem, tíz-tizenkét perces lemaradással követjük õket. A nyílt gerinc elõnye, hogy kis odafigyeléssel sokakat észre lehet venni, ha egy másik hegy éppen nem takarja. Felsétálunk a Plajra, a meteorológiai állomásnál az itiner által írt õrkutyával nem találkozunk, látunk viszont egy piros arcú bácsit, aki vélhetõen ezen kutya etetését oldja meg, lábasból kikotort ételmaradék felhasználásával. (Hacsak nem eleve a kutyának fõzött, akkor az ételmaradék megnevezés nem helytálló.) A nagyjából könnyen beazonosítható dolgok – adótorony, csapadékmérõ, szélmérõ stb. - mellett néhány rejtélyes eredetû eszközt is látni. Áll továbbá a tetõn egy emlékmû és egy kereszt is. No meg persze a csodálatos kilátásról is meg kell emlékezni. Most még látszik az Asztag. Elhagyjuk a Plaj tetejét, egyre erõsödõ déli szélben baktatunk a Nagymagashegy felé. Néha felfedezek egy sárga jelzést és sétáLós bácsi néhány helyre fújt narancsszín pöttyöt is. Beszélgetni csak kiabálva tudunk, Repkény elõreküld, azt mondja, várjam meg nyugodtan a csúcson. Így is teszek, néha hátranézek, megvan-e még. Meredek, ám kényelmesen járható út vezet fel a hegycsúcsra. Ha nem lenne a felhõ és az erõs szél, akkor egész biztos rengeteget fotóznék, de a felhõtõl nincs semmi kilátás, a szélben pedig alig bírom tartani a fényképezõgépet. Azért készítek egy-két képet a csúcson álló fémtákolmányról és a tákolmányra erõsített szolgáltatásról. Savanykás gumicukor és mézeskalács jár, jut is, marad is elven vételezek belõle. Megérkezik Repkény, a kettõnk által alkotott szélárnyékban megválaszoljuk az ellenõrzõpontként mûködõ kérdést. Szûk négy óra alatt jöttünk 12,3 km-t, ez nem túl fényes sebesség, de itt még úgy sejtjük, hogy a túra végén nem lesznek problémáink a szintidõvel. A kedves Olvasó ebbõl a megfogalmazásból már láthatja, hogy de igen, lesznek.


Visszakötözzük a szolgáltatást a fémszerkezethez és elindulunk, egyelõre tovább a gerincen dél felé. Néha kicsit kevésbé vagyunk benne a felhõben, néha pedig jobban. A nem szûnõ déli szél itt mintha délnyugatról fújna, az egyik oldalam ugyanis csurom vizes, míg a másik nem. A gerinc egy egészen jól látható helyen szétválik, az egyik irány az Asztag keskeny gerince felé, délnyugatra vezet, míg a másik délkeletre, ahol majd egyszer, valahol találkozik a Nagyszõlõsi-hegységgel. Mi egy ideig délkelet felé tartunk, majd ezt az ágat is elhagyjuk egy villámsújtotta áfonyásnál. Meredek csapás indul északkelet felé, elõttünk a mélyben Fülöpfalva házai látszanak, és lassacskán kiérünk a felhõbõl. A szélvédett oldalban egybõl melegem kezd lenni, nagyon, és erre a lejtõ dõlésszöge is rásegít. Sikerül egy helyen seggreülni egy elég bonyolult koreográfia megvalósításának a végén. VÍZ felirat mutat egy forrás felé, nem sokkal az erdõhatár felett. Elõbányászom a bögrét a hátizsákból, betocsogok a vízhez, megvárom, amíg megtelik. Közben próbálom minél kevésbé hagyni, hogy a szélvédettséggel együtt járó mindenféle röpködõ nyavalya összecsípjen. A forrásnál tett látogatás megérte, finom, jéghideg víz a jutalom. Iszunk mindketten, sokat, aztán folytatódik az ereszkedés. Az erdõ elérésekor észrevehetõ az ösvényben némi kísérlet egy szerpentinút kialakítására. Zúgó vízeséshez érkezünk, átkelünk a patakon, rövid idõre se nem emelkedik, se nem lejt az út. Csodálatos. Kiérünk egy rétre, sátorozók piknikeznek a túlsó végében, de mi nem a rét folytatásaként jelentkezõ utat választjuk, hanem betérünk a patak völgyébe és újra átkelünk a vízen. A pöttyök az ideális lépéseket is mutatják. Szûk, egynyomos ösvényen csoszogunk tovább óvatosan, alattunk a völgy meredeken és határozottan mélyül. Néhány kidõlt fa nehezíti a haladást, átmászni már nem tudok rajta, átbújni pedig meglehetõsen nehéz. Valahogy megoldom. Alattunk egyre erõsödik a Sipot-vízesés zaja, majd meglátjuk a vízesést is. Néhány alak fürdõzik benne, ránézésre felismerem sétáLós bácsit, valószínûleg ezúttal nem tette ki a szemüvegét a megsemmisülés veszélyének. Egy kiránduló ránk néz, kérdõn mond valamit, de egyrészt a víz robajától, másrészt a nyelvtudás hiánya miatt egy szavát sem értem. Kiépített ösvény kezdõdik, ezen sétálunk le a vízesés aljához, majd fel a kõlapokon a vízeséshez. Kisgyerekes szülõk fotózkodnak, Repkényt kérik meg egy közös, családi kép elkészítésére. Bubu, akit szintén itt találunk, kettõnkrõl készít közös képet, majd immár hármasban haladunk tovább.


Ez az egyetlen hely a mai túra során, ahol komolyabb kirándulóforgalommal találkozunk. (Vélhetõen a Vereckei-hágóhoz is mennek turisták, akár gyalog, akár buszokkal, de a mi majdani ottjártunk idõpontja a szervezett kirándulások általános intervallumán kívül esik.) Ráadásul egyszerre jó sokan is vannak, igaz, még így sem látni egy Szalajka-völgy, vagy egy Dobogókõ látogatottságát. Lentebb festett fatáblákon a helybéli állatállomány néhány kiemelt példányát látjuk: hiúz, szarvas, miegyéb. A szarvasos (itineren: „õzikés”) tábla szolgál az ellenõrzõ kérdésre válasszal. A tábláknál fiatal társaság zenél, aranyosak: két fiú gitárral, egy lány furulyával ül, vidám dallamot játszanak. Amikor az egyik srác elkezd valamit lalalázni hozzá, az már inkább hamis. Lentebb néhány árusnál lehet saslikot, üdítõket, miegyebet venni, még lentebb fizetõkaput találunk. Fölfelé jövet fizetni kell, gondolom a parkolásért, behajtásért. A fizetõkapu elõtt vendéglõt találunk, betérünk. Eleinte nehezen jutunk dûlõre a csaposnénivel, kávét meg üdítõt még csak tudok kérni, de ennivalót is szeretnénk, az pedig már nehezebb feladat. Az egyetlen, odabent ücsörgõ vendég, egy hatvanévesforma bácsi ekkor magyarul megszólal és segít áthidalni a nyelvi akadályokat. Bubu még bélyegzõt is kerít, amelyet enyhe gyanakvással, de adnak: itinerre, túrajelentésre, Ezrednyitós füzetre. Enni borscsot kérünk Bubuval, Repkény pedig bablevest. Elképesztõen jólesik. A leves után kávé+kóla kombináció csúszik le. A kávé jó erõs. Még ebéd elõtt egy jópofa cirmos jön hozzánk, Repkény megsimogatja és rögtön talál is benne egy kullancsot. Nem ez lehet az elsõ eset, mert a jószág nyugodtan tûri az élõsködõ eltávolítását. Az idõ vészesen fogy, fizetünk, lelépünk. Szerencsére sétáLós bácsiék a vízesés óta újra elénk kerültek, így az eredeti útvonal tovább követhetõ – a Sipottól a Volóci-hágóig ugyanis ez nehezen követhetõ, azonban a leírás tartalmaz egy alternatív kerülõt Fülöpfalva és Padóc felé, itt boltot és kocsmát is talál, akinek valamilyen hiánya adódik.


Mivel épp jóllaktunk és bõséges készletekkel rendelkezünk italból, maradunk az eredeti, nehezen követhetõ útvonalon. Elhagyjuk a vízeséshez vezetõ dózerutat, zsombékos ösvényen, elvizesedett réten gázolunk keresztül. Kicsit odébb építkezésbe botlunk, nem túl feltûnõen megnéznek maguknak az építkezõk. Elvileg ez jelzetlen szakasz, a sárga jelzés majd valahonnan a hegy felõl fog érkezni késõbb. Rétre érkezünk, gyönyörû a kilátás északkelet felé – fenyvesek, hosszan elnyúló dombhátak, rétek. Néhány apró település is kivehetõ. Sípályához érkezünk, a felvonó állapota egyáltalán nem tûnik veszélyesnek, a pályát ránézésre közepes nehézségûnek mondanám. Mármint síléccel, mert gyalog, fõleg ebben a dög melegben biztos nem szívesen sétálnék fel rajta. :) Nem sokkal odébb egy forrást találunk, egyetlen szabad palackunkat megtöltjük forrásvízzel. Ez a késõbbiekben igen jó ötletnek bizonyul. Továbbsétálunk, balra, északkeletre megint néhány kellemes kilátás tárul elénk. Elérünk egy széles földutat, a leírás szerint ezen vezet a 19-es számú sárga sáv, és valóban. Elõttünk aszfaltút kanyarog, mindkét irányból emelkedik egy parkolóig: ez a Volóci-hágó, 731 méter magasan járunk. A parkolóban nyitott csomagtartójú autó áll, mellette közepesen tanácstalan, fiatal srác. Megvagy, Szergej! Épp ideértünk pontzárásra, ennek láthatóan örül. Miközben lebélyegzi az itinert, kérdez valamit, nagyjából azt, hogy hányan jönnek még, és mikorra érnek ide. Az elsõ kérdésre még el tudjuk mutogatni, hogy ketten, de a másodikra nehéz válaszolni. Pedig Bubu mindent megtesz a cél érdekében, hogy megértesse magát, de elég hamar látszik, hogy a szlovák és az ukrán nyelv ebben a néhány szóban nem hasonlít egymásra. Látva, hogy ezzel nem jutunk messzire, nem is forszírozza nagyon tovább a társalgást derék pontõrünk. Megkínál viszont ásványvízzel (egy palacknyit el is teszünk), kenyérrel, zsírral, kolbásszal. Egy keveset elfogadunk mindegyikbõl. Hét percnyi pihenõ után továbbmegyünk. Tizenegy óránk van a maradék negyvennyolc kilométerre. Juj.


Rápillantok a bélyegzésre, az alsó sor arról tájékoztat, hogy „túl vagy a nehezén”, és még mosolyog is. Szeretném elhinni, hogy tényleg túl vagyok a nehezén. Keresztezzük a T0718-as országutat, a túloldalon egy mikrobusz áll meg, valószínûtlen mennyiségû kisgyerek zúdul le róla visítva és rohan a pihenõhelyen kialakított játszótér felé. Elsétálunk, nyitott hegygerinc következik, ezúttal hátba kapjuk a napsütést. A fényképezõgép nemigen tud mit kezdeni a fényviszonyokkal, lesz-ami-lesz alapon kattintgatok. Meg is látszik az eredményen. Elágazást jelez a festék, a 30-as táv itt válik el, hogy Zúgó falu felé kanyarodva jusson le Volócra. Távvezetéket keresztezünk, magasfeszültségût, majd látványos, örökpanorámás útszakasz következik. A hosszan elnyúló hegyhát, amelyen haladunk, majdnem teljesen mentes mindenféle erdõtõl, tehát a szélrózsa tetszõleges irányába tekintve gyönyörû kilátás tárul az ember elé. Mögöttünk a délelõtt végigjárt hegygerinc magasodik a Temnatikkal és a Nagymagasheggyel, elõttünk a nap folyamán bejárandó útvonal húzódik. Az egyéb irányok pedig teljességgel ismeretlen, viszont rendkívül érdekes hegyvonulatokat mutatnak meg – a térkép szerint kelet-délkelet felé tekintve a Máramarosi-havasokat, nyugat felé tekintve a Róna-havast látjuk. Az itiner többször megemlíti a jellegzetes alakú Pokol-bércet (Pikuj), s valóban, visszatérõ motívuma lesz a látott tájnak. Mellettünk jobbra völgy húzódik, benne laza szerkezetû, apró falu: Roztoka. Világoskék templom virít valahol a település közepe táján. A virágos rétet, amelyen eddig haladtunk, fenyves kezdi lassan felváltani, s bár a Nap állása miatt árnyékot nem ad, némileg legalább hûsít a levegõn.


Folyamatosan, lassan emelkedõ út vezet minket tovább. Érintjük az itiner által is említett, lila színû keresztet – csak véletlen pillantom meg, valamiért nagyobbra számítottam. Lilának viszont lila. Lehet, azt jelzi, hogy innentõl vált egyet az emelkedõ meredeksége és enyhe helyett erõs lesz. A hosszú, több részletbõl álló kapaszkodó végén újfent nyitott hegygerincet találunk, körülöttünk a szokásos, még mindig lenyûgözõ körkilátással. Tõlünk nyugatra a Kisszolyva felett húzódó, Csap-Lemberg vasút egyik alagútjának a bejárata látszik. Megfelelõ objektívvel ez kiváló vasútfotós hely lenne, így csak néhány elmosódott pacát sikerül fotóznom, amelyek vélhetõen egy-egy VL11-est kellene, hogy mutassanak. Halad egy hosszabb motorvonat is, ER-2, vagy EP2LT, de alakjából ítélve inkább az utóbbi. A vasútra késõbb még lesz pár alkalom letekinteni, egy-egy nyílt helyen vezetõ ív lesz látható majd. Szerencsére a forgalom nem napi néhány pár bézében és heti egy tolatós tehervonatban merül ki, a vonatok zaja néha felhallatszik a hegyekbe. Sétálunk tovább a virágos gerincen, folyamatosan emelkedõ utunk erdõbe érkezik és felérünk a Rabocsin nevû hegyre, tszf. 1009 m. Emlékmûvet találunk, amely egyben az ellenõrzõpont is, önkiszolgáló módon mûködik, az emlékmû feliratának felsõ sorában lévõ karaktereket kell megszámolni. Sajnos hosszabb pihenõre itt sincs lehetõség, egyrészt, mert fogy az idõ, másrészt, mert megszámlálhatatlan sok rovar vesz körül minket. Ez idáig sem volt másképp, ha erdõs szakaszon haladtunk. Repkény kinyittatja az otthonról hozott üdítõt, iszunk pár kortyot.


Hosszabb erdõs szakasz következik, észak felé bandukolunk rajta és kelet felé adódik néha kilátás, a Keleti-Beszkidek felé. Egy rétnél segítõ kezek félbevágtak egy, az útra dõlt fát, így nem kell mindenfelé manõverezni. SétáLós bácsiék mosolygós fejet fújtak a tönkre, a keletkezett alak egy axolotlra hasonlít Repkény szerint. Pár lépéssel odébb a H2O jel villan fel a földön, iránymutató nyíllal. Bubuval ledöcögünk vizet vételezni, Repkény az úton marad és rovarban szegényebb megállási helyszínt keres. A csobogós-merítõs forrás vize tiszta és jéghideg, megtelik vele egy félliteres vizespalack. Ismét nyitott szakaszra érkezünk, a kelet felé húzódó völgy aljában Kisszolyva, Zúgó, Volóc épületeit látni. Fiatal fenyves mellé érkezünk, jobbról valami út is becsatlakozik: ez a történelmi magyar határ, a Kárpátok vízválasztója. Tõlünk jobbra a Dnyeszter felé folynak a vizek, tõlünk balra a Kárpát-medencébe, a Tiszán keresztül a Duna felé. Elõttünk a Kisszolyvai-hágóra látunk le, kényelmes ereszkedéssel le is sétálunk. A hágóban alattunk vasúti alagút húzódik, 1750 m hosszú. Gázvezetékhez tartozó dobozok, a vasúti villamos hálózat megkerülõ vezetéke, egyéb villamos távvezeték lelhetõ még fel itt. Amint azt Bubu kihangsúlyozta, út nincs, hacsak nem tekintjük országútnak azt a csoffadt, erõsen vízmosta szekérutat, amely Kisszolyva felõl érkezik és Oporecre ereszkedik le. A miheztartás végett az autóstérképek ide másodrendû fõutat jeleznek. (Igaz, az 1:50000-es ukrán turistatérkép szerint ez már burkolat nélküli út.) Jelzésváltást hajtunk végre, bár ebbõl túl sokat nehéz észrevenni: az eddig követett 19-es sárga sáv helyett a 14-es sárga sávra térünk rá, az itiner ki is hangsúlyozza, hogy véletlen se kelet felé kanyarodjunk rajta. Mivel a környékhez képest még a Cserehát is jól jelzett vidéknek számít, ezután is inkább lehet a leírásra és a narancsszín iránymutatásra hagyatkozni, mint a helyi turistajelekre. A másik jelentõs könnyítés a navigációban, hogy végig hegygerincen megyünk, amelyrõl a letérés eléggé feltûnõ mutatvány.


Mivel a Kisszolyvai-hágó a nevéhez illõen alacsonyabban van, mint a hegygerinc úgy általában, ezért természetesen felfelé kell indulni innen is. Az útvonal egykori határsáv-szerepe nagyjából kivehetõ, avatott szemek nyilván sok dolgot felismernének. Még nekem, laikusnak is észrevehetõ egyfajta sánc az út mentén, valamint néhány határozottabb árok, gödör, amelyekrõl lerí, hogy emberi kéz alakította olyanra õket, amilyenek lettek. A hágóból kikapaszkodva ismét a szokásos látvány tárul elénk: nyitott gerinc, néhol fenyvessel, körülöttünk kilátással. Ezen a túrán nem kell vadászni a látványos kilátóhelyeket, az útvonal bõ háromnegyedét látványos kilátóhelynek lehet nevezni. A gerincen magányos quad parkol, használójára utaló jelet nem látni. Lehet, hogy itt parkolnak vele – ki vinné el? A jármû után emelkedõ következik, majd az út ellaposodik, kényelmesen sétálhatunk tovább. Nyájjal találkozunk, néhány, irántunk közömbös kecske és birka legelésznek egy pásztor és egy agresszív kiskutya õrizetében. A pásztor idõs bácsi, igyekszik nem nagyon törõdni velünk, a beszédünk hallatán azt is sejtheti, hogy úgysem értenénk egymást. Amikor a kutya veszélyes közelségbe kerül hozzánk, akkor talán azt mondja, hogy nem bánt a kutyus, talán azt, hogy takarodjunk a bús fenébe. A hangsúlyból és a metakommunikációból az elõbbit tartom esélyesnek. Elsétálunk. Mellettünk jobbra ismét vasúti mûtárgy bukkan fel, az oporeci viadukt képében. A zajból ítélve tehervonat zakatol keresztül rajta éppen, zöld dobozkákat követnek apró, barna dobozkák. Innen több nem látszik. Elõttünk pedig a Javornik, meredek kaptatón érkezünk fel rá, ellépek Repkénytõl, majd Bubutól is, szeretnék gyorsan fent lenni és leülni pár másodpercre.


A Javornikon, 1120 méter magasan még éppen elcsípem Vakondékat, a kezembe nyomják a szolgáltatást rejtõ, kék nejlonzsákot és tovasietnek. CSÁnak és Kukkmeisternek ez az elsõ hosszabb túrájuk (jól beleválasztottak :)), ahhoz képest egész jó állapotban vannak. A kék nejlonzsák tartalma sikeresen tereli el a figyelmemet az ellenõrzõ kérdésre adandó válasz megkeresésérõl. A pillecukrot és szezámmagos ropit tartalmazó szatyor egyelõre sokkal izgalmasabbnak tûnik, mint az, hogy milyen objektum van a csúcs közvetlen közelében, az úttól balra. Megérkezik Bubu, majd Kerek repkény is. Leülünk egy fatörzsre. Szétnézek a környéken, eleinte nem találom a keresett objektumot, és már majdnem tovább is megyünk, amikor Repkény felsétál a sáncszerûség tetejére és a túloldalon egy kidõlt oszlopra lel. Ez lesz a válasz, ami azért nem látszott, mert a számára ásott gödör kétszer akkora, mint amekkorára szükség van, ráadásul csak húsz centi mély. Elégedetten karikázhatjuk be a helyes választ. A túra féltávjánál tartunk, talán kicsit elõrébb, a szintemelkedésbõl már nincs sok hátra, az induláskor délután öt óra van. Ha oda akarunk érni pontzárásra a Vereckei-hágóba, akkor fel kell kötni a gatyánkat és menni, nagyon.


A Javornikról szép, kényelmes út vezet lefelé, egy idõre elhagyjuk a vízválasztó gerincet, amely itt nyugat felé fordul, Verkhnyacska falu felett húzódik tovább. A túra régi változata is arra haladt, a kornai elágazástól (késõbb mi is járunk majd ott) a Vereckei-hágóig hosszú oda-visszával. Most szerencsére ilyen megpróbáltatásoknak nem leszünk kitéve, inkább észak felé követünk egy hivatalosan jelzetlen hegygerincet. Mellettünk az oporeci viaduktra nyílik szerencsésebb kilátás, ismét tehervonat látszik, tológéppel, amely itt, a lejtõn már vélhetõen a fékezésbe segít be. Ballagunk tovább, sietõsen haladunk, amennyire ezt a terepviszonyok megengedik. Benõttebb, de még így sem susnyás úton tartunk észak felé, a rovarpopuláció miatt még fényképezni sem állok meg gyakran, az elkészült képek egy részén így is ott feketéllik egy-egy jószág. Lesétálunk a Verkhnyacskai-hágóba (nem ez a neve, de ez a falu van közel), itt egy murvás út kel át a hegyen, hogy a keleti oldalon Lavocsnéba ereszkedjen le. Már messzirõl látszott a 750 kV-os távvezeték, egy darabig a nyiladékban haladunk, erõs sistergés kísér. Alig teszünk meg száz métert Albertirsa felé (igen, ez a Sóút túrákról is ismerõs vezeték!), és újra emelkedõ útra térünk, fenyvesbe sétálunk be. Az eleinte igen kellemes sétaút hamar akadálypálya jelleget ölt, kidõlt fákat kerülgetünk, majd újra felmászunk a hegyre és megcélozzuk a Sztanesa nevû tetõt. Szerencsére itt sincs gond a tájékozódással, a pettyek önmagukban is elegendõek lennének, ehhez csak afféle szórakoztatásként olvasom fel az itiner megfelelõ passzusát.


Felsétálunk a Sztanesa „hátára”, maga a csúcs most nem érdekel annyira minket. Körülnézve ismét szép kilátás fogad, fõleg, hogy a napállás miatt már szebben fotózható a Borzsa-havas rettenet nagy tömbje. Meglehetõsen távolinak tûnik, pedig légvonalban nincs 20 km-re. Tovább sétálunk észak felé, egy enyhébb kaptató vezet a Plaj lapos tetejére, majd jól leereszkedünk egy kis nyeregbe. A mellettünk húzódó völgyön túl már látszik a Vereckei-hágó feletti tetõn épült egykori üdülõkomplexum (az emlékmû viszont ebbõl az irányból nem látható). Töküres az egész, a szétesés határán áll. Hosszan elhúzódó emelkedõn húzok elõre a Berdo tetejére, már megint jó magasan vagyunk. A tetõn megvárom a többieket, a több pihenõre kiállt Repkényt és a füves útra panaszkodó Bubut. Eddig Bubu haladt elöl, meg néha Kerek repkény, most én veszem át a vontató szerepét, igyekszem nem túlságosan ellépni. A Berdóról lefelé igen szép rétet, völgy tetejét kerüljük meg, a túloldalon látom Vakondék trióját haladni. Átvágni a réten egyrészt nem lenne etikus, másrészt valószínûleg zsombékos, vizes a talaj, tehát nem is érdemes. Szép ívet írunk le az innen lefutó völgyfõ körül – ha minden igaz, a Roztoka-patak ered errefelé, hogy a völgy aljában a környéken eredõ Sztrij folyót táplálja. Az ív végén újabb emelkedõt kapunk, felsietek, a tetõn ugyanis a következõ ellenõrzõpont vár. Ez a Kis-Berdo, kis kitérõ vezet a csúcsra, ahol a kérdésre adandó egyik választ körbefújták jelölõfestékkel, és még néhány szem gumicukrot is találunk. Nemsokára felér Bubu, majd felcsoszog Kerek repkény is. A helyszínre alkalmazandó megfejtés a törött befõttesüveg és az árok. Ránézek a szintmetszetre, csaknem öt kilométeres lejtõ áll elõttünk, minimális szintemelkedéssel fûszerezve. Nosza, csapjunk bele, két óra múlva bezár a pont a Vereckei-hágón.


A gumicukortól és a néhány perces ücsörgéstõl megtáltosodott Kerek repkény megindul az úton, alig tudom tartani a lépést vele. A Kis-Berdóval elhagyjuk a hegygerincet, hosszú, folyamatos lejtõn trappolunk a Sztrij völgyébe. Néhol kidõlt fákat kell kerülgetni, de szerencsére ez az állapot csak egy párszáz méteres szakaszra jellemzõ, amúgy lehet haladni. És mi haladunk, Bubuval a sarkunkban. Egy rétnél idõs bácsi és fiatal nõ legeltet tehéncsordát, barátságosan köszönnek vissza, a bácsi ráripakodik a pásztorkutyára, mire az fegyelmezetten visszakullog gazdájához. Átsétálunk a legelõnek használt réten, megtaláljuk a szakaszra elõírt szintemelkedést is, fenyvesbe sétálunk fel rajta. A rétrõl már látszottak Zsupany község házai, most elkanyarodunk az eddig tartott déli iránytól és megcélozzuk a vízválasztót, egyenesen nyugat felé megyünk. Favágók által használt utakon haladunk, széles pocsolyákat kerülgetve. Elõttünk nyugaton és északon fehér, hatalmas felhõk gomolyognak, közöttük tûzpirosan világít a lemenõ Nap. Tágas rétre érkezünk Zsupany határában, a falu szélétõl nem messze ereszkedünk le a völgyben futó útra. Három sávnyi széles, murvás utat kell elképzelni, két-három jármû húz el mellettünk, amíg járjuk, ezek közül az egyik egy gyönyörû Kraz. Megvárom Bubut, a közben eltelõ idõt arra használom, hogy némi krémet vigyek fel a kidörzsölõdött alkatrészekre. A folyón túl a völgy fölé magasodik a hágó, egyenesen nem ajánlott ebbõl az irányból megközelíteni, ugyanis a víz mély és erõs sodrású. Marad tehát a murvás út, enyhe emelkedõvel. Kerek repkény az emelkedõ tetejénél, Klimec határában vár meg az árokparton ücsörögve. A falu határában szép szabályos névtábla áll, besétálunk a néhány, egymástól szokatlanul távol álló házból álló faluszélre. Elérjük az egykori moszkvai fõutat – a mostani Latorcafõnél kel át a Kárpátokon – és megcélozzuk az innen már igazán közel lévõ hágót.


Az itiner vízvételi lehetõségként kutat jelöl meg, de reménykedve az ellenõrzõponton esetleg hozzáférhetõ vízben, nem állunk meg tölteni. (No meg nálam még van egy bontatlan kétliteres palack.) Elhagyjuk a falut, hídon keresztezzük az észak felé elcsordogáló Sztrijt – a hídra egy szívben B és V betûket fújt valamelyik útvonaljelölõ. :) A túra útvonala levágja az országút hajtûkanyar-sorozatát, enyhe susnyásban kaptatunk fel a gerincre, amelyet végül a távvezetéknél érünk el. Háromnegyed kilenc van, még a zárás elõtt sikerült idejutni. Õszinte meglepetésemre még találkozunk sétáLós bácsiék útjelölõ csapatával, õk már elfelé jönnek a ponttól. Vakondék még fényképezkednek az emlékmûnél, amikor megállunk az ellenõrzõponton. Géza, a pontõr ellát minket innivalóval és bélyegzéssel – aztán Kerek repkénnyel kisétálunk az emlékmûhöz. Felemelõ érzés itt állni, igaz, részben azért is, mert már a nehezén tényleg túljutottunk. Ezt egészen addig gondoljuk, amíg fel nem villan egy villám, tõlünk nyugatra, körülbelül 20-25 km-re. Aztán még egy. És még egy. Eszembe jut, hogy az utolsó pár kilométert leszámítva Volócig egy nyílt, kitett hegygerincen fogunk túrázni. Ez viharban legalábbis rizikós lenne.


Visszasietünk a ponthoz, gyors továbbhaladásra ösztönözzük Bubut. Géza is csatlakozik, felkapunk néhány dolgot, ami nem fér be hozzá a pontõri felszerelésbõl – jellemzõen vizespalackokat. Elõkészítem a fejlámpát, és mivel Kerek repkény nem találja a sajátját, ezért a kézilámpámat az õ kezébe nyomom. A vihar valahogy közelebb osont azóta, hogy elõször észleltük. Lesétálunk az önmagában semmi különlegessel nem szolgáló Vereckei-hágóba – a honfoglalási emlékmû magasabban, szép kilátást nyújtó helyen van –, megcélozzuk a szállodasort. Néhányan teherautóra rakodnak, a hangokból ítélve valami nagyot és nehezet. Elsétálunk mellettük, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy õk szürkületkor végeznek kétes bontási mûveletet, mi pedig vihar idején kirándulgatunk a hegyen. Akad néhány, egész jól kinézõ építmény is, meg a tetõ közelében egy lepusztult üdülõ, amely körülbelül két egész méter széles, viszont szép hosszú. Télen alaposan megvizsgáltuk, most erre sajnos nincs idõ, meg a kilátás is korlátozott lenne a leszálló este miatt. Ezt az emelkedõt már alig néhány fogja követni, Volócig szinte végig lejt az út, vagy szintben haladunk. Most ráadásul elég gyorsan tesszük ezt, a villámok sûrûsége és közelsége kellõ indok a nagy sebességre. Bubuék is beérnek, nekik sem tetszik az a perspektíva, hogy rommá ázunk, esetleg még valami villámvédett helyre is kell húzódnunk. A zivatarfelhõ mögöttünk-mellettünk Enterprise-ûrhajó alakot vesz föl, a felhõ széle velünk jár egy vonalban, egy-két völggyel nyugatra. Menekülünk a vihar elõl. A haladást eleinte lassította az úton fekvõ néhány nagy pocsolya, de ezek száma egyre csökken, ahogy haladunk dél felé. Mellénk ért a vihar, de egyelõre nem akar közeledni, inkább lassan mögénk húzódik. Nagyjából másodpercenként villámlik egyet – sétáLós bácsi elvileg készített videót róla, hátha felteszi majd valahová.


Trappolunk dél felé, teljesen besötétedik, csak a villámok fénye világítja be a tájat, furcsa, vad stroboszkópként. Valahogy nem foglalkozom most a kidörzsölõdött combommal. Repkénynek meg kell állnia, leül, leragasztja a szétdörzsölõdött bokáját, készít egy gyors fényképet a viharról. Csodálom a nyugalmát. Elérünk egy emlékkeresztet, majd az albertirsai távvezetéket. Hangosan zúg felettünk. Hasítunk tovább, lassan 100-150 méterre elszakadunk Bubuéktól, elõttünk meglátjuk Vakond csapatának a lámpáit. Közeledünk a kornai elágazáshoz, a maradék minimális szintemelkedés egy részét itt kell leküzdeni. A villámlás mintha megrekedt volna a gerinc északi végében, egy ideje nem közeledik tovább. Ugyanakkor jóval távolabb, nyugat-északnyugati irányban megjelent egy másik vihar, de amiatt még ráérünk izgulni. Elérjük az elágazást, útjelzõ tábláról kell leolvasni az ellenõrzõ kérdés válaszát. Menet közben karikázom be a választ. Itt az itiner szerint elhagyjuk a vízválasztót – tényleg, a fõgerinc itt húz tovább, a Javornik felé. Nem válik egyszerûbbé a helyzet, sietünk tovább. Mellettünk, a Berdo-Javornik gerincen valahol fény pislákol. Pásztorszállás lehet? Elõttünk szerencsére csillagos az ég, enyhe déli szél fúj a Nagymagashegy felõl, amely óriási, sötét tömbként tornyosul a Volócot rejtõ völgy fölé. A Plaj tetején található meteorológiai állomás fényei kivehetõek, ha halványan is. Határozott, jól követhetõ úton menetelünk tovább, lassan egyre közelebb kerülünk a Volóc feletti kompresszorállomáshoz. Egy helyen, egy erdõfolt kerülésekor kell csak beleolvasnom a leírásba, amúgy követjük Vakondékat és néha visszalámpázunk a mögöttünk haladó Bubuéknak.


Határozott, meredek lejtõre érkezünk, mellettünk bekerített terület, a gázállomás egyik rejtélyes létesítménye. A leírás bõségesen részletezi, hogy az út melyik oldalán mit látunk. Az információ ilyen gazdagsága egyfelõl hasznos, másfelõl viszont semmit nem látunk ezekbõl. Mellettünk érdekes hang zörög a sötétben, mintha béka lenne, de valami nem stimmel a hangjában. A téli, de nappali képek alapján akár az út szélén sorakozó létesítményektõl is származhatott a különös hangjelzés. A leírásban említett egyik oszlopnál Repkény leül egy rövidebb szusszanásnyi pihenõre. Megállok vele, most jön a tájékozódásilag trükkös rész, megvárom. Õ megvizsgálja a sarkát, eszünk pár falatot és iszunk némi vizet hozzá. Közben Bubuék utolérnek és tovább is baktatnak. Megcsodálom a betontömbre festett sárga jelzést, ritka példány ez. Rövidesen a mezõny után eredünk, nehézkesen veszem fel az idáig tartott sebességet. Pedig a gyorsaság csak látszólagos: a kornai útjelzõ óta eléggé lelassultunk, remélve, hogy a vihar talán mögöttünk fog maradni. Már majdnem elérjük a gázfogadó létesítmény szélét, amikor hirtelen irányváltásra szólít fel a leírás és a festett pötty. Lekanyarodunk Kanora felé, ami már szinte Volóc. Meredek, sáros és tehénlepényes „utca” vezet a faluba, talán sosincs vége. A lejtõn érjük utol Bubut és Gézát, majd lecsorgunk szépen a gyér közvilágítással rendelkezõ településre.


Az érkezési ponttól nem messze, egy utcasarkon találjuk az utolsó ellenõrzõpontot, egy gazdagon díszített kegyhelyet. Bekarikázzuk a helyes választ a kérdésre és továbbsétálunk a kies kanorai fõutcán. Egy háznál buli hangjait halljuk, néhány menõ arc tuningolt Ladával rodeózik fel-alá a sáros utcán. Találunk egy boltot is, ezt az itiner is megemlíti, de most nincs idõ már betérni: sietünk, mert szeretnék éjfél elõtt megérkezni. A szintidõ azért szintidõ. Kisietünk Volóc fõútjára, balra, kelet felé fordulunk – és sietünk tovább. Elhagyjuk a tegnap este megismert épületeket, némelyik elég jellegzetes ahhoz, hogy emlékezzek rá. Azt tudom, hogy a kisüzem után jön egy panzió, ami még nem az, a második viszont már igen. Percre pontosan éjfélkor berobogunk a hátsó udvarba, az egyik épület teraszán vannak a többiek – célba érkezünk.


A már beérkezettek éppen esznek, fürdenek vagy csak úgy csoffadoznak – kivéve Lacit, aki a 30-as táv után már fürödhetett, ehetett és alhatott is, amíg fel nem ébredt az érkezõkre. Utánunk nem sokkal suhannak be Bubuék, majd a bolt szolgáltatásait igénybe vevõ Vakondék. Wagner Ádámék, mint elsõ beérkezõk már elmentek a Volócon éjféltájt megálló Tisza gyorsvonathoz. Kapunk Magditól elsõrangú borscsot, az elsõ tányér után fizetem a szállást és a nevezési díjat, felmegyünk zuhanyozni, majd visszatérünk még egy adagért. Még beszélgetünk egy darabig, végül mély, zavartalan álomba merülök a kényelmes ágyban.


Hazavonatozás és a beszámoló vége


Reggel vonuló tehervonatokra ébredek. A Pokol-bércet megcélzó expedíció – Hevér Éva, régészlány, sétáLós bácsi, Bubu – már útra kelt, Vinattiék pedig Munkács várát célozzák meg. Lacival és Kerek repkénnyel elbúcsúzunk tõlük, majd Magditól is. Tõle viszont, mint kiderül, csak egy kis idõre válunk el. Besétálunk a vasútállomásra, kényelmesen, hiszen nincs hová sietni, a vonatunk csak tíz óra körül indul. A pénztárosnõ javaslatára ráadásul mégis a közvetlen csapi gyorsvonatba veszünk jegyet, annyiban mindenképp igaza van, hogy a csomagokkal azon jobban elférünk, mint az elektricskákon. Iszunk kávét, veszünk vizet az útra, meg aprósütit, ami nagyon finom. Elhalad néhány vonat, majd megérkeznek Magdiék, aztán Vakondék, õk mind eleve a gyorsvonattal számoltak. Az ideúton megismert gép, a VL10-1483 vontatja a 107-es számú, Odessza-Ungvár között közlekedõ gyorsvonatot, amely tíz perc körüli késéssel áll meg Volócon. A jegyünk az 1-es kocsiba szól, ez szintén egylégterû háló, mint idefelé, a kocsikísérõ fazon pedig nyugodtan mehetne statisztának a Fekete-tenger kalózai címû filmhez, ha lenne olyan. A szellõzés ebben a kocsiban sem tekinthetõ megoldottnak, viszont az ablakok szép tiszták, tûrhetõ fényképeket lehet készíteni bentrõl. Szolyva után Karpati megállóhelyen is megállunk, majd Munkácson az utasok nagyrésze leszáll. Bátyú után az idefelé elõadott zötykölõdés helyett mintha gyorsabban haladnánk, de ezt talán csak úgy akarom érezni. Csapon a sor már feltorlódott az útlevél-ellenõrzéshez és a nemzetközi jegyvásárláshoz. Beállunk mi is, mert hiába van retúrjegyünk, az ukrán vasút valamiért „állomáshasználati díjat” fizettet az utasokkal, ami 7,5 hrivnyát kóstál. Ez a lehúzás minõsített esete. Összefutunk a Lemberg felõl érkezõ, ideúton megismert focirajongó párocskával, õk például nem tudtak a büntifizetésrõl, vissza is küldik õket a pénztárhoz, ahol Laci kölcsönöz nekik megfelelõ mennyiségû helyi pénzt. A vámnál a marcona, velem egy magasságú tisztviselõnõ élénk érdeklõdést mutat a táskám iránt („Azt kinyit.”), csak akkor nyugszik meg, amikor elkezdem teljes lelkesedéssel magyarázni – magyarul – az itinert, a térképet, a többi térképet, ami nálam van. Ezután az útlevélvizsgálat tényleg csak pár másodpercig tart. Repkény szintén simán átjön, a két fociszurkoló is – feltûnik, hogy a srác arcán még nyomokban ott a festék – viszont Laci csak nem bukkan fel. Végül kiderül, hogy a nála lévõ pár szem köhögéscsillapító verte ki a biztosítékot (a fájdalomcsillapító érdekes módon nem), és ha már az ott volt, akkor tételesen átvizsgálták az egész holmiját.


Néhány percnyi várakozást követõen rászabadítják a kb. ötven utast a magyar személyszállító vasúttársaság által biztosított egy szem Bhv-ra, aztán a 223-as Nagydácsia az idefelé megismert komótos sebességgel átdöcög velünk Magyarországra. A pontosan kettõ órakor induló Bereg IC-re már ideúton megvettük a helyjegyet, tehát talán érthetõ aggódással figyeljük, hogy a magyar határõrizeti szervek még annyira sem kapkodják el a munkát, mint ukrán kollégáik. A 13:35-kor, pontosan érkezõ vonatról végül 13:58-kor sikerül leszállni. Így a büfé meglátogatására már esély sincs, felszállunk az IC második, Bph jelû kocsijába, ez egy hagyományos termes kocsi, buszülésekkel, tehát a Bp kocsik kényelmét teljes mértékben nélkülözi. Szerencsére a léghûtõ nem léhûtõ üzemmódban pang, hanem valamennyire igyekszik tényleg hûteni a levegõt. Egészen Kisvárdáig kevesen utazunk. Kisvárdától sokan leszünk, Nyíregyházán pedig gyakorlatilag megtelik a vonat. Sajnos nem néztem meg a menetrendet eléggé, így késõn kapcsolok, hogy a nyíregyházi tartózkodás alatt egy ételvásárlás is bõven belefért volna az idõbe. Efeletti bánatomban elalszom, és csak Szolnok után kezdek ébredezni. Ferihegyen még közel pontosak vagyunk, a Kõbánya-Tehernél való cammogás, majd a Nyugati bejáratánál történõ ácsorgás hatására 10 perc késéssel állunk meg a 13. vágányon. Megérkezünk.


Összefoglalásképpen mit is írhatnék? Elõször is köszönöm a rendezést Magdiéknak, az itiner elkészítését és a térképet külön sétáLós bácsinak. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Bubunak és laci069-nek az utazás során, és mindenkinek, akivel együtt haladtunk. Gratulálok mindenkinek! Pompásan éreztem magam a túrán, õszintén tudom ajánlani mindenkinek. Különleges útvonalon haladtunk, különleges helyeken jártunk, ahol a gyalogos turista sem gyakori látvány, a teljesítménytúrázó pedig egyenesen kuriózum. Az út gyönyörû és nem csak azért, mert az újdonság varázsa ezt mondatja velem, hanem, mert tényleg gyönyörû. Az itiner korrekt, a színes térkép korrekt, az útvonal kijelölésében nem volt hiba. Nyilván GPS-szel még egyszerûbb a tájékozódás. A rendezés körülményeinek ismeretében az emberes ellenõrzõpontok kis számán nem vagyok meglepve, mindkét pont a helyén volt és mindkét ponton kaphattunk ennivalót, de ami még fontosabb, vizet is. A szállás kényelmes és olcsó, az árszínvonal a boltokban néhol elérheti a hazait. A borscs finom. A cirill betûket pedig gyorsan megtanulja az is értelmezni, akinek sosem kellett ilyesmivel foglalkoznia. Lehet, hogy ismétlem magam, de a Kárpátok ezen szegletében rengeteg lehetõség van túrázás szempontjából. Kár lenne kihagyni.


-Kékdroid-


Képek a túráról itt

 
 
Egri BükkTúra éve: 20122012.05.31 21:03:52

Egri Bükk 30


Elõzmény: a szokásos. Utazás. Ezúttal gyerekcsoportokat kikerülve a megerõsített, kilenc kocsis vonaton. A járathoz Egerben már nincs csatlakozó bézé Felnémetre. Kár, mert kettõnknek jó volt, meg annak a másik hét utasnak is, aki használta. A helyzet nem megoldhatatlan, csak macerásabb. Eh, mindegy, legyen szó inkább a túráról.


Felsõtárkány, Imókõ üdülõ. Alig áll néhány autó a parkolóban. A rajtoltatási eljárás egyszerû: nevet, lakcímet kell írni egy ívre, majd az egészet aláírással hitelesíteni. A barátságos lány szerint, aki a túrázók rohamát egyedül álló rendezõ feladatát látja el, a Heves megyei szövetség miatt van erre szükség. Ám legyen. A lap az eddigi összes indulót tartalmazza, mi a huszonvalahányadikok vagyunk négyen: Kerek repkény, Patti és Bese és én. Alaposan lerövidíti a kitöltési idõt, hogy testvéreimmel közös lakcímet írunk fel, az egrit, mert miért is ne? Repkény pályázik a pro forma legmesszebbrõl érkezett résztvevõ fiktív címére, pedig már nem is lakik ott. Reflexek. Háromnegyed hétkor, terveinkhez képest pontosan háromnegyed órás csúszással elrajtolunk. (Hogy lesz ebbõl hazaérkezés ebédidõre és a Forma-1 idõmérõ edzés megnézése? - Elárulom: sehogy.) Nekivágunk, P+ jelzés mutatja az utat a Vasbánya-nyereg felé. Az út eleinte enyhén benõtt, ahogy az üdülõ omladozó létesítményei mellett ballagunk a kerítés külsõ oldalán. Hajtûkanyar következik, elmesélem a levágása közben félliteres energiaitallal hasraesõ, magát üvöltve hergelõ túratárs tanulságos történetét. Félreértés ne essék: nem a túratárs, hanem a hajtûkanyar levágásáról van szó. Szép mélyúton, hatalmasra nõtt bükkök között sétálunk lassan fölfelé. A tetõ elõtt meg kell állni pár pillanatra, Pattit enyhén megütötte ez az elsõ emelkedõ, most rá kell számolni. Érzi, hogy nem most van itt az ideje a látványos csoffadásnak, ezért visszaint az emelkedõnek és jön tovább. Mellettünk ér csordogálna a vízmosás alján, ha nem száradt volna ki teljesen. Felérünk a nyeregbe, obligát fénykép készül az iránymutató tábláról, megnyugtatjuk Repkénnyel a testvériséget, hogy ilyen emelkedõ egy darabig nem lesz több.


Következik a Török út, rögtön az elején újabb és már jól ismert irtásoknál nézünk farkasszemet a Bükk-fennsík déli peremével. Ezen belül is a bükki Kövekkel, amelyek sziklafalaikról, jellegzetes formájukról könnyen azonosíthatóak, és látványnak sem utolsók. Ez a résztáv amúgy sem bõvelkedik látványos kilátópontokban, így a meglévõket különösen nagyra kell értékelni. Sárga kereszt jelzés tér a Barát-rét felé, az itteni táblát nem rongálták meg, talán azért, mert bent áll a susnyában. Nem úgy, mint az elágazás túloldalán az Egererdõ szép, fényképes tábláját, amelyet egy magát erõsnek vélõ errejáró pont középen átütött. Szomorú példa, amely nem segíti az erdõben tartózkodók és az erdõt kezelõk álláspontjainak közeledését. Erdõfolt után újabb kilátóhely, felszeletelt rönkökkel és a kelet felé, távolba húzódó hegyek láncával. Innen belépünk a zárt erdõbe, sétálunk a kellemes hûvösben. Ezt a társaság fele úgy értelmezi, hogy fázik, én pedig örülök, hogy reggel visszatettem a pulóvert a szekrénybe, amikor megláttam a felhõtlen, kék eget. Megérkezünk a rönklerakatként is mûködõ Völgyfõ-ház mellé, két férfi néz ránk nem túl barátságosan, aztán elporoznak egy kocsival. A jókedvû pontõrök elmesélik, hogy õket igazoltatták is, valószínûleg a környéken felhalmozott farakásokat õrzik, ami azért érthetõvé teszi a gyanakvást. Bénázok egy sort az itinerekbe rejtett igazolólapokkal, a bélyegzõt kezelõ lány javaslatára különválasztom az eltérõ célt szolgáló lapokat. Így már kényelmesebb. Vételezünk színes papíros ostyaszeletet (és egyetlen eldobott csomagolást sem látok késõbb!), valamint aszalt barackot, ami finom. Az alkalom fénye tovább emelkedik Tinca érkezésével, aki egy idõre hozzánklassít.


Elhagyjuk a Völgyfõnél elért Oldal-völgyi mûutat, majd az alig szivárgó Zsuzsa-forrást. Lassan, de folyamatosan emelkedik velünk a széles szekérút, Tincával a nagy beszélgetés közben fokozatosan ellépünk a többiektõl. A gerzsényi elágazás környékén szerencsétlenkedek egy sort, pedig a zöld sáv ott virít elöl, nem messze. Keresztezzük az erõsebb utat, a túloldal elõször enyhén benõttnek tûnik, aztán mégsem. Szívesen társalognék tovább, de nem akarom Repkényre hagyni mind a két testvéremet, ezért úgy döntök, nem várom meg, amíg Pazsagra érünk és bevárom õket, Tinca pedig ellép. Amíg várok, elsiet néhány, egymástól független túrázó, közülük egy fiatal lány az egyetlen, aki nem köszön vissza (késõbb sem), csak dacosan néz maga elé. Érkeznek lassan a többiek is, Zsotyek vezeti fel õket, akit az elõzés utáni tizenhetedik másodpercig látunk. Sárga sáv jelzés érkezik mellénk, majd nem sokkal odébb, egy alaposan kijelzett elágazásban elhagyja a gerincet tovább követõ Török utat. Irtást hagyunk el, mellettünk völgy indul, gyorsan mélyülve – vagy éppen mi emelkedünk gyorsan –, majd átbukunk a hegy túloldalára és szépen elindulunk le, Pazsag felé. Repkény lemarad, Bese kitérõt javasol az út szélén álló kõalakzathoz, de nõvére lebeszéli róla, szép az innen is.


Pazsag bejáratában találkozunk a lekváros (birsalmapép?) kenyeret fogyasztó, már a Fennsík felé menetelõ Tincával és a kerékpáros táv néhány résztvevõjével. Megkerüljük a telep néhány házát, itt találjuk a soron következõ, második ellenõrzõpontot. Zsíros és margarinos kenyérszeletek közül lehet válogatni, majd mindkettõt tetszés szerinti feltéttel ellátni. Célszerûen a zsíros változat mellé a kovászos uborkából, a savanyúságból és a piros aranyból, valamint ezek kombinációiból elõállított keveréket alkalmazom, míg a margarinosra birsalmapépet applikálok. Fordítva meglepõ hatást érnék el. Lehet vizet inni és tölteni, de vizünk speciel van annyi, hogy ezt a lehetõséget meghagyjuk a kisebb készlettel rendelkezõknek. Megérkezik Kerek repkény, majd négyesben folytatjuk az utat. Mögöttünk egy szintén négyfõs, csupa lánycsapat lódul meg. Nem tudunk eléggé gyorsan haladni, hogy ne halljuk a csivitelést, így folyamatos osztálykirándulás-hangulatban ballagunk a megyehatárig, itt lépünk fel a Keskeny-bükk hátára. Az itteni tarvágások újabb kilátóhelyeket nyitottak meg, elõttünk a Tar-kõ és a Három-kõ magasodik, nyugat felé pedig a Mátrát látni, valamint a Várhegy tömbjét és a hosszan elnyúló Lök-völgy alján túl talán Felnémet házait. Szép, páratlan kilátás – jól ellenpontozza a tarra vágott hegyoldal kopárságát. (Minden ítéletalkotás nélkül ez is csak egy esete az esztétika kontra célszerûség meccsnek.) Felsétálunk a két táv elágazásáig, a pontõr úr a másnapi kerékpárverseny bõségesen kihelyezett irányítótáblái között üldögél. Megkapjuk a bélyegzést, megmutatom a többieknek, hogy itt a zöld sávon is mehetnénk, de szerencséjükre nem ott megyünk. Zöld kör, valamint számos laminált papír mutatják az utat a Hárs-kút felé. Mi arra megyünk.


Elsétálunk az enyhén benõtt forrás mellett, nem figyelek oda különösebben, hogy most milyen vízhozammal üzemel, ha épp üzemel. A lejtõ aljában két kerékpárost találunk, õk teszik ki a másnapra szánt útjelzõ táblákat. A szalagozás kerékpárral címû sport elsõ ránézésre nehezebbnek tûnik a gyalogos változatnál. Megérkezünk a kék kereszthez, ezt az érkezést rögtön egy pompás emelkedõvel ünnepeljük. Egy fán moha nõtte-e körbe a jelzést, vagy a moha eltávolításával nyertek helyet a jelzésnek – nem tudom eldönteni. Látványnak jópofa. Kerek repkény félrevonul a lejtõ aljában egy alkalmas mellékútra, Pattit és Besét pedig elõreküldöm, küzdjenek szépen meg az emelkedõvel, majd megyünk mi is. Amíg Repkényt várom, addig az osztálykirándulás-hangulat felelõsei is elporoznak, elcsendesülve a hegymenetben. Kényelmesen felballagunk mi is, a meredek szakasz vége az újrasusnyásodás állapotát kezdi felvenni, nem is kell talán sok idõ, és már fiatal fák között sétálhatunk ugyanitt. Fent néhány rönkön találunk mindenkit, felrángatom a tesókat, ne örüljenek, még mindig fölfelé kell menni. Igaz, innentõl csak szépen, kényelmesen, mondhatni, észrevétlenül emelkedik a jelzett út a Tar-kõ aljában. Elmesélem, hogy a Bükk 900-as, jelzett úton elérhetõ négy csúcsa közül a túra 50-es távja háromra felmegy (igaz, nem tudom, hogy a Három-kõnél most mi a követendõ kerülõ), és a Tar-kõ sem akkora kitérõ, hogy ne legyen érdemes nulla pontért beiktatni, ha van rá elég idõ. A gondolatmenetet a balról érkezõ, majd jobbra távozó zöld sáv zárja le, megnyugtatok mindenkit, hogy nekünk semmi közünk nem lesz hozzá, most végre lefelé kell menni.


Jó meredeken tesszük meg mindezt, amely a nemszeretem emelkedõk helyett rögtön a nemszeretem lejtõk ellen hangolja a nem reprezentatív felmérés két résztvevõjét. Jót mosolygok, közben pedig figyelek, hogy laposra kopott talpú cipõmmel mégse csússzak meg nagy mosolygásomban. A Toldi-kapunál enyhül a dõlésszög, Repkény lelátogat a Toldi-kunyhóhoz, pótolta-e valaki azóta a füzetet, de eredménytelenül tér vissza útjáról. Elindulunk az útkeresztezõdésbõl, jobbra füves, keréknyomos út vinne a Vörös-kõ-forrást rejtõ völgy felé. Maradunk az ellaposodó, kellemesen lejtõ gerincen, amely a végére elkeskenyedik, s mintegy hídként húzódik a Stimecz-ház felé. Bese jelez, hogy szeretné kivenni a kivehetõs fogszabályzóját, valami mûanyag szerkezetet, amelyet eddig észre sem vettem, hogy van neki. Leülünk a tanösvénynél egy padra, amíg lezajlik a mûvelet, iszom néhány korty vizet. Még mindig marad, rengeteg. A pár perces szünetet követõen lesétálunk a Stimecz-házhoz, itt találjuk a hetes számú bélyegzõt, õ önkiszolgáló rendszerben mûködik, tehát önkiszolgálunk. A ház és a környezõ pihenõhelyek körül kirándulók, piknikezõk tömegét látni. A kisvasút felsõ végállomásánál lévõ focipálya is épp akkor kerül használatba, amikor elsétálunk mellette, és elhagyjuk a helyszínt.


Kényelmesen ballagunk a nagyobb darab kövekkel megerõsített vasúti töltésen, a Felsõtárkányból érkezõ, következõ vonatig sok idõ van még hátra. A pálya mentén álló jelzõkarókat, az útátjárókban az andráskereszteket szépen lefestették, látszik, hogy fenntartói foglalkoznak a vasúttal. A völgy végében õzek, muflonok, miegyebek legelésznek békésen, jöttünkre a lekerített terület túlsó, árnyas végébe szaladnak. Csak egy unott kecske és egy fiatal õzbak folytatja az étkezést, nem zavartatva magát a felbukkanó emberektõl. Idáig tartott a kényelmes szakasz a túrán, most jõ a kényelmetlen. A reggeli, hûvös levegõ szép emlék a tûzõ napon, szerencsére a nyílt szakasz csak Felsõtárkányig tart, itt az utca szélén növekvõ fák adnak már némi árnyat. A buszmegállóban rengetegen várakoznak, talán a 15-ös táv résztvevõi lehettek, legalábbis egyiküknél láttam egy összefogott papírköteget, ami akár itiner is lehetett. A vonat indulásáig még most is annyi idõ van hátra, hogy mindkét mozdony egymás mellett pihen a kocsiszínnél. Próbálok készíteni egy fényképet az együttállásról, elég halványra sikerül. Kelet felõl kerüljük a focipályát, majd az üdülõhöz vezetõ aszfaltút emelkedõje következik. Felérünk, parkoló, bejárat. A lánycsapat a célnak helyt adó pavilon elõtti ötven méteren elrobog mellettünk, lehet, úgy vannak vele, inkább mi várjunk rájuk, mint õk ránk. (A „buszhoz sietnek” c. tételt kilõhetjük az okok közül: autóval jöttek.) Nem mintha sokat kellene várni, a magányos rendezõlány, aki láthatóan az érkeztetést is intézi, nagyon gyorsan megírja az okleveleket. Pár perc sorállás után megkapjuk a díjazást egy kedves mosoly és egy kézfogás mellett. Ezúton is köszönöm szépen a túrát a rendezõknek, a társaságot a társaknak, jó ötlet volt ismét kilátogatni erre a túrára. Végre megvan a harmadik színû fém (bronz-ezüst-arany, sorra), jövõre lehetne folytatni akár az ötvenes távon a gyûjtögetést. Aztán egyszer, ha nagy leszek és ügyes, ki kellene próbálni a kerékpáros távot is. Remélem, lesz rá lehetõség.


-Kékdroid-


Képek itt.

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20122012.05.17 16:02:52

Õrség-Vendvidék 75


Megyek veletek, bassza meg!” (Nagyondinnye az 50-es és a 75-ös távok elágazásánál)


M7, M70. Balatonszentgyörgy után két kezemen meg lehet számolni a látott személyautókat. Az európai vérkeringésbe is bekapcsolt Tornyiszentmiklós (Olajos körút ellenõrzõhely a falu melletti dombon, egy romos csûrnél) után elhagyjuk a helyenként autópályává bõvülõ utat. A következõ megálló Lenti, a környék fõ benzinkútja, ennek megfelelõ forgalommal. Régen jártam Lentiben úgy, hogy ne ide érkeztem volna. Kerek repkény a szomszédos ülésen meg fõleg. Laci069 visszatér a tankolásból, Zsuzsa a telefonálásból. Bajánsenyén rosszfelé indulunk, a buszmegálló után meg kell fordulni, erre már Szlovénia lesz. Õriszentpéter, körforgalom, buszállomás, iskola. Varró Lídia fogad, megnyugtatjuk, hogy se söpörni nem fogunk, se semmi egyebet, egyszerû, mezei résztvevõk óhajtunk lenni. Kéri, várjunk még egy kicsit az adminisztrációval, verjünk sátrat nyugodtan. Nyugodtan verünk sátrat, fenyõfa alatt, enyhén lejtõs, sima terepen. Amikor végzünk, újra találkozunk a szállásukat közben elfoglalt Laciékkal, elsétálunk a Bognár étterembe, étkezni. Amire jóllakunk, besötétedik, az iskolában pedig már lehet nevezni, jelképes szállásdíjat fizetni. Néhány rendezõ beszélget, elsõre nem értem, mirõl folyik a diskurzus, ez talán azért van, mert a beszélgetésük nyelve a szlovén. Azért néhány jellegzetes kifejezést felismerek. Kapunk rajtszámot és rajtidõt, a tömeggel majd elrajtolunk reggel. Megkapjuk az itinert is, két részletben: egy színes kartont, rengeteg hellyel rengeteg bélyegzésnek, belül térképpel, részletes táv- és szintaadatokkal. A másik részlet az útvonalon fekvõ néhány településrõl közöl rövid ismertetõt és felsorolja a 2007-es, elõzõ rendezés teljesítõit (beleértve Kerek repkény édesapját, aki mondjuk kiszállt valahol). Kapunk továbbá fejenként egy Turista Érmet, amirõl eleinte nem tudom, mire való, de mostanra már utánanéztem. Fene az ilyen gyûjthetõ dolgokat, fölösleges, meg minden, de akkor is jópofa, gyûjteni akarom. :) Ennyi mindennel felszerelve elhagyjuk az épületet, elballagunk a sátorig. A hangulat olyan, mint egy kempingben, amikor késõn, sokan kezdenek tábort verni. Valaki vasanként kilencven-százhúsz kalapácsütéssel stabilizálja sátrát. Vagy nem túl gyakorlott, vagy most veri szét a környék egyetlen dolomitlencséjét. Végül sikerül a mûvelet, a néhány halk beszélgetõ már egyáltalán nem tûnik fel, elalszom.


Az ébredés egészen más zajjal köthetõ össze, és ez a kacsahápogás. Gondolkodtam a dolgon, és rájöttem, hogy a környékbeli kacsaállomány intenzív énekleckéket vesz reggelente a nagyszámú rigótól, fülemülétõl, és a maguk módján igyekeznek visszaadni a hallottakat. Ezért aztán sokáig egy óvodásnak is fárasztó kacsás mondóka mászkál a fejemben, amíg ki nem ûzöm azzal, hogy Metallicát dúdolok, egész halkan. Térjünk most vissza a sátorhoz, ahol Kerek repkény már felöltözve, összecsomagolt cuccal várja, hogy gyorsabban eszméljek és segítsek összecsomagolni a sátrat. Öt óra negyvenre elkészülünk, besétálunk az iskolába, hogy ledepózzuk a felszerelés azon részét, amelyre nem lesz életbevágóan szükség. Bent nem túl meglepõen nagy a tömeg, SzLA-t látom meg, majd pesza91-et, odébb moiwa, lépéshiba és Nagyondinnye érkeznek. Valamivel bentebb Bubu kerül elõ valahonnét, bemutatja a seprûcsapatot, amely rajta kívül EduShow-ból és Lestatból áll. Repkény ezalatt a hirtelen elhatározásból mégis eljövõ régi barátnõjét próbálja rávenni, hogy gondolja meg magát és jöjjön a 75-ös távra. Én is felhozok néhány érvet ezen lehetõség mellett, hiába. Úgy is felfoghatjuk viszont, hogy nem vettük rá a kis éji szupercella átélésére. Közben ledepózom a táskákat a sátorral – ez is depónak számít? elvégre nem saját erõbõl cipeljük végig – és kimegyünk, vagy legalábbis megpróbálunk kimenni. Ezen törekvésünkben feltartanak minket egy-egy stampedli mézes pálinkával. Az akadályokat leküzdjük, kint így is sikerül elcsípni a rendezõi eligazítás utolsó pár mondatát és a pillanatot, amikor a mezõny eltép, lendületesen. -Rafter- is felbukkan, együtt indulunk el Õriszentpéter kies utcáin.


A táj nem változott, szerencsére, a túrázók létszáma viszont a tömegrajtnak köszönhetõen meglepõen magas. Ennyi embert egyszerre itt még nem láttam, igaz, én még a közelben sem jártam öt évvel ezelõtt, amikor a legutóbbi hetvenötöst rendezték. Kisétálunk tehát Õriszentpéterrõl és visszasétálunk oda, egy másik szerre. Itt a Lendvai-házaspár intézi a pontõri teendõket, mögöttük templom, régi. Felbukkannak -rafter- útitársai is: Vali, Andi és Dia. Tiszta Charlie Angyalai. :) Továbbsétálunk, elhagyjuk a mûutat a Zala-völgyéért. Egy földútnál valakik úgy gondolták, hogy téglával majd fel lehet javítani a járhatóságot, ez régi szokás, itt azonban még csak a tégla földbe döngölõdésének az elején járnak. Mi meg a téglán járunk, bukdácsolva. Az õrségi súlyponti település Keserûszer nevû részébe érkezünk, megérkezik Nagyondinnye és csatlakozik az állományhoz. Vagy menetményhez? Szóval jön velünk. Elkanyargunk a pangó vizû folyócska völgyében, kis híd, rét, erdõsáv, rét. Az út mentén embertelen magas farakások. Rövidke szembeforgalom, pesza91, aki futónak látszik. Odébb vadászháznál vár Matécz Péter. Bélyegzéssel lát el, õ ma a második. Átballagunk Szalafõre, a faluszéli réten nagy sátor áll, mindenfelé padokkal, asztalokkal. Leendõ rendezvény helyszínének tûnik. Szalafõn talán csak annyi változást veszek észre, hogy a fogadó ablakait kitárták. Átsétálunk Pityerszerre, itt egy szép makettel bõvült a látnivalók sokasága. A makett mellesleg éppen a látnivalókat ábrázolja, körülbelül 1:80 arányban lekicsinyítve, ezt abból gondolom, hogy kicsit nagyobb, mint egy H0-ás terepasztalra való épület. A ponton kekszet kapunk, próbáltam úgy írni, hogy keksszel kínálnak, de hülyén néz ki leírva.


Széles dûlõúton sétálunk tovább, a térkép a Körtike tanösvényrõl csacsog. Egyáltalán nem hátrány, de az Õrségben jól elszaporodott a tanösvény nevû jószág, csak gyõzze az ember figyelni õket. (Csak felsorolom a látottakat: Szala menti, Körtike, Áfonyás, Hármashatár, Réti orchideák, Rókagomba, és volt egy szlovén tematikus út, meg egy osztrák valami is.) Elérjük az ötvenes és a hetvenötös távok elválását jelzõ táblát, ahol elhangzik Nagyondinnyétõl a cím alatt olvasható mondat, és velünk tart, holott az 50-es távra nevezett be. Tehát sétálunk az Õserdõ felé, határsávban. Elhagyunk egy valaha határõrzési céllal létesített épületegyüttest, határnemõrzõként omladozik tovább magányában. A határköveket viszont karbantartják, az látszik, az MK feliratot az országnév váltásakor akkurátusan M-re meszelték át. A határsáv meglepõen tiszta, jól járható. Jól járjuk, különösebb megállók nélkül haladunk. Mellettünk néha árkok furcsa rendszere húzódik. Az egykori bakhátas mûvelés maradványa, vagy a határral kapcsolatos dolog? Különös. Néhol felbukkan egy-egy ismertetõ a Pout po dolaj pa bregaj nevû „Tematikus útról”, amelynek a jelentésével a netes fordítóprogramok nem tudtak értékelhetõ módon megbirkózni. Valami út a völgyekbõl a hegyekbe lehet, érzésre. Ez is afféle tanösvény, 12,4 km hosszú körséta tehetõ rajta Kerkafõ, Bûdfalva és Orfalu (Cepinci, Budinci és Andovci) érintésével, a táblákon szlovén, angol, német és magyar nyelvû rövid ismertetõt lehet olvasni errõl-arról. Elérjük a régi dolányi utat, felismerhetõ a helyszín, az ötvenes táv útvonalával találkozunk, amely Dolány (Dolenci) és Bûdfalva felõl érkezik. Maradunk a határsávban, rövidesen megérkezünk a Karavla feliratú esõházhoz. Kedves pontõr fogad, csokitallérral kínál, vegyünk bõven. Tényleg rengeteg van, veszek hármat, mert gyorsan olvad az idõközben kialakuló hõségben. -Rafter-ék megvárják Valit, aki útközben megállt valahol, és azóta sem ért utol még minket sem, pedig ma egyáltalán nem érzem magam gyorsnak. Amit érzek az az, hogy a tüdõm hiába szeretne, nem tud teljes terhelésen dolgozni, az allergiás tünetek csökkentik a hatékonyságát. Majd lesz még jobb, ha elkezd esni az esõ, gondolom, és igazam lesz, de addigra már Kondorfán is túl fogunk járni.


Mivel kellemes dolog egy elavult intézményt dísztárgy szerepkörben látni, elolvasom, hogy az esõház helyén valaha a jugoszláv hadsereg határõr õrse állt itt, amelyet „1973-ban a virágvasárnap és nagyszombat közötti nagyhéten lerombolták”, de vajon milyen okból? Hivatalosan rombolták le, vagy a valamiért felbosszantott dolányiak és bûdfalviak dózerolták be? A táblát hiába kérdezem. Tovább bóklászunk a látszólag egyenesen húzódó határon, tiszta véletlenül lefényképezem a térkép szerint Szlovénia legészakibb pontját jelzõ A115-ös határkövet. Ma két ország két leg- pontját is érintjük: a következõ Magyarország legnyugatibb pontja lesz. Országútra érkezünk, ennek nem tudom a pontos számát, az ottjártunkkor tapasztalt autóforgalmáról viszont határozottan állíthatom, hogy az egyenlõ nulla autó per hét perc. A helyszín egyetlen érdekessége a határ két oldalán megszámlálható táblák mennyiségei és méretei között tapasztalt eltérés. Nálunk több van, és azok nagyobbak is. :) A határõr szervezetek épületei közül viszont a szlovén tetszik jobban, szolidabb, tájba illõbb. Egy „Pozor! Državna meja!” („Vigyázat! Államhatár!” - nem árt vigyázni az államhatárral, bár emberre csak túlerõben, éhesen támad) feliratú táblánál, és egy piros jelölõfestékkel lepacázott kilométerkõnél elhagyjuk az országutat. Széles, kényelmes, kavicsos úton sétálunk tovább a két ország határán, a zöld sávval jelzett Vasfüggöny-turistaúton. A terep kezd hullámvasút-szerûbbé válni, ezen érzésem felõl egy magassági pont is megerõsít, meg a besûrûsödõ szintvonalak is feltûnnek a térképen. Azért nem kell egy Északi Zöldre gondolni (pedig a határkövek és a jelzés stimmelne), egyszerûen csak néha fel, néha meg le kell menni. Nem sokkal késõbb elhagyjuk a határkövek végtelen sorozatát, megérkezünk Felsõszölnök szélére. Útmenti keresztnél megyünk valamilyen különös megfontolásból egyenesen, késõbb, egy adótoronynál a domb gerincérõl észak felé térve állapítjuk meg, hogy itt súlyos eltérésben leszünk az útvonalhoz képest. Visszamászunk, nem esik jól, mert elképesztõen meleg van, pollentõl sûrû a levegõ, a Nappal szembe menve pedig nem nagyon látok. Hamar visszaérünk a kereszthez, elhagyjuk a dombtetõt, sûrû bükkösben haladunk tovább. A falu központjában „Hármas határkõ” (sic!) felé igazít el egy tábla, ez rögtön nem jó, mert a Hármashatárnál az A1-es határkõ áll. Befejezem mára a szõrszálhasogatást, pár lépéssel letérünk a jelzésrõl a kocsma és az ott található ellenõrzõpont kedvéért.


A kocsmában, ott nincs most nagy élet, a kocsma teraszán viszont van. Renáta bélyegzést ad, Sztancsik Gyuri kitûzõt gyárt, Kiscsibész és fia pedig a kenyérkenéssel foglalatoskodnak. És õk még csak a rendezõk voltak! Találkozunk az útitársaikra váró Matus Petiékkel, akik egy óvatlan pillanatban aztán el is lépnek. -Rafter-ék a hátsó traktust foglalták el, ülõhely már csak elöl van, nem véletlen: odasüt a Nap. Repkény lehuppan egy székre, én pedig benézek a kocsmába, a bélyegzéshez járó bónt beváltani. Jelentõs sorállás van, egy helybéli ifjú próbálja kitalálni néhány túrázó várható kívánságát: belõlem öt cent jégert néz ki, de le kell lomboznom, mert csak kólát és almalevet kérek, kimérõset. Rendszerhiba léphetett fel, ma még nem kávéztam, és most sem kívánom. Érdekes. Letelepszem odakint, választok zsíroskenyeret Repkénynek és magamnak is. Feltûnik a metélõhagyma a kínálatban, de nem értem, miért van közötte virág. Dinnye felvilágosít, hogy az a metélõhagyma virága, és ilyen minõségében ehetõ. Evés-ivás után még megpezsgõtablettázunk, töltök vizet a kiürülõ palackba. Harmincöt percnyi pihenés után útra kelünk, átkelünk a Szölnöki-patakon, követve a tábla rendelkezését: Turistaút / Turisticna pot ->. Pedig a tájház és a hagyományok parkja is érdekes lehet. Fém Krisztus-kegyhely következik, majd egy érdekes, rikító piros ajtajú épület, amelyre harangtornyot applikáltak. Hosszan elnyúló, napsütötte völgyben sétálunk, néhány jó állapotú és néhány kevésbé jó állapotú porta sorakozik hosszan az út mentén, némelyik egészen az erdõben. Az ideillõ tanösvény tábláit gyorsan lefotózom, késõbb lesz még alkalom kiböngészni, mit is akarnak mondani. Érdekes, hogy a nagyrészt református Õrséghez képest a tanösvény szerint ez már inkább katolikus vidék. Pedig alig jöttünk pár kilométert. Sétálunk tovább, lassan elhagyjuk a réteket, erdõsebb, dombosabb-völgyesebb részre érkezünk, ahogy megközelítjük a határként funkcionáló vízválasztót. Nagy csoportok jönnek szembe, családok és egyesületi egyenpólót viselõk. Kizökkenek a monoton caplatásból, hirtelen emelkedõn kell emelkedni, körülöttünk régebbi irtáson felcseperedõ fiatal erdõ, Repkény állítása szerint öt éve épp a friss tarvágáson jártak erre. Még sétálunk egy kicsit felfelé, amikor hirtelen egy jól kiépült helyszínre érkezünk, ez a Hármashatár, Magyarország legnyugatibb pontja.


Mivel a világnak itt mégsincs vége, nyugat, észak és dél felé tekintve nagyjából ugyanolyan erdõt látni innen, mint amilyenben idáig túráztunk. Az impozáns méretû szuperhatárkõhöz viszont orbitális mennyiségû padot telepítettek, asztalokkal, és persze áll itt egy csomó ilyen-olyan tábla is, amely mind tájékoztani akar valamirõl. Érdekes továbbá megfigyelni három ország három különbözõ jelzési rendszerét. Van a magyar fehér-alapon-színes-geometria, a szlovén piros karikában fehér karika, és az osztrák iránytábla, zománcozott, színes jelzésekkel. Részrehajlás nélkül merem állítani, hogy semmi szégyenkeznivalónk nincs, sõt. A helyszín fejbéli felmérése után az ellenõrzõponthoz megyünk, Talpalóék ücsörögnek itt, náluk lehet megvenni a rajtban kapott éremsorozat újabb példányát, amely a Hármashatárhoz kapcsolódik. Legyen egy, kettõnknek. -Rafter- és a lányok az egyik padnál ülnek, együtt indulunk tovább. Egy bõ kilométernyi távra átrándulunk Ausztriába, ahol nem zöldebbek a fák, csak úgy tûnik, mert beborul az ég. Az Õrség-Vendvidék túra saját eligazító táblái itt Wandertag néven illetik a Szlovéniában még Pohodként hivatkozott eseményt. Nálunk ez simán teljesítménytúra. Itt is van tanösvény, lapozható táblával, az információt fémlapra laminált papírról lehet leolvasni, három nyelven. Derék. Piros sáv, zöld sáv jelzik az utat, a piros sáv kissé rejtélyes, mert olyan formát követ, mint a magyar jelzések, de a kivitelezés inkább Szlovákiát idézi, miközben Ausztriában járunk. A zöld az oké, szép, szabványos. Maradunk ezen, jó sokáig. Erdõben, könnyen járható ösvényeken túrázunk, szép, avaros mélyúton sétálunk le, majd fel. Újra találkozunk a Vendvidék 25-ös távon túrázó Matus Petiékkel. Találunk egy darabka vasfüggönyt, amely némi szögesdrótos kerítésbõl és egy õrtoronyból áll. -Rafter- és Vali felmennek megnézni, azt mondják padlószõnyeg is van, akkor mégsem ajánlom bivakhelynek, mert túl kényelmes. Pedig ez lehetne némi képzavarral a Grand Hotel a vesztegzárban. :) (Bocs.) Kilátás viszont nincs, a fák megnõttek. Sétálunk tovább. A levegõ kezd lehûlni, ezért nem lehetek elég hálás. Feltámad a nyugati szél, változó erõsséggel, de folyamatosan fúj.


Repkény és Dinnye közben elõrehúztak, Diával haladok valahol mögöttük, -rafter- és Vali és Andi pedig még utánunk jönnek. Elhagyjuk az osztrák határt, ismét Felsõszölnök utcáit járjuk, ez a Jánoshegy. Ahogy közeledünk a következõ ellenõrzõponthoz, úgy válik egyre nyitottabbá a táj, szép, felhõs kilátás adódik nyugat felé, a láthatárt az Alpok hegyei zárják le. Szerencsére másfelé nem látunk, mert ott csak az esõfelhõket látnánk. Útmenti keresztek mellett sétálunk el, majd oldalt nagy csoportosulás tûnik fel a fák között. Ez a Jánoshegyre rendeltetett ellenõrzõpont, Laci069 õrzi, szódával és nápolyival kínál, utóbbit bõségesen osztogatja, még rengeteg van nála. A kilátó tetejérõl Repkény és Nagyondinnye lógatják a lábukat, felsétálok hozzájuk, szétnézni. A kilátás lenyûgözõ. Északon napsütés, délen esõ, sõt, vihar, Repkény lát egy villámot. Keleten felhõs égbolt látszik, nyugaton ugyanez, hegyekkel. Nagyondinnye kölcsönkabátot szerez Lacitól, mert neki nincs sajátja, lévén nem készült a hosszútávval együtt járó, nagy bizonyossággal jósolt esõre. A három lány és -rafter- már továbbálltak, mi is összekapjuk magunkat és megyünk. Mivel ittam szódát, a következõ pár kilométert azzal töltöm, hogy a társalgás lehetõ legkevésbé alkalmas pillanataiba egy-egy orbitális tüsszentést iktatok. Eloldalgunk még a Jánoshegyen, de maga a János-hegy most nem esik útba, lejtõt választunk az emelkedõ helyett, lesétálunk az Alsószölnöki tanyákhoz, idõs néni köszön vissza mosolyogva. Ez még nem Kétvölgy, pedig már kezdtem azt hinni, hogy ennyire gyorsak vagyunk. Az országútról a jelzés az egyik porta felé terel, korábban szóltak, hogy ezt el kell hinni, tényleg a kerten át visz az út.


Meredek, de elég rövid emelkedõ vezet ki a Szölnöki-patak völgyébõl, a meredek, de rövid emelkedõn találkozunk Zsuzsával, õ a Vendvidék 25 távon túrázik erre. Rövidesen szalagozott szakaszra érkezünk, a piros sáv észak felé kanyarodik, Szentgotthárd a célja, itt tájegységet vált és Szent Imre Vándorútként jut el Horvátnádaljára. Hangulatos erdõben, avaros úton sétálunk dél felé. Kerek repkény elõresietett, Nagyondinnyével megyek együtt, beszélgetünk, közben telik az idõ, megérkezünk Kétvölgy szélére, kápolnával szemben találunk egy padot, a padon találjuk Kerek repkényt. Uzsonnaszünetet tartunk, közben megérkezik Zsuzsa, feltartjuk egy ideig, aztán tovasiet. Érkezik egy család is, apuka, anyuka, két fiúgyerek, velük is találkoztunk már és fogunk is még találkozni. Uzsonnánk szalonnából és kenyérbõl áll. Jólesik, mert a felsõszölnöki ellenõrzõpont óta nem ettünk semmit. -Rafter- közben telefonál, Tami közlése szerint a meteorológia kiadta a vörös riasztást a nyugati országrészre. Optimista énem azt mondja, hogy csak óvatosak, nem annyira optimista énem pedig azt, hogy igazuk lesz. Egyelõre felfüggesztem a meccset magam között. Érintjük Kétvölgy szélét, a név csalóka, a falu (falvak) dombtetõn található (találhatóak), mi mindkettõbõl csak egy kicsit látunk. Kétvölgy-Permise szélén magasodik a Katalin-hegy, erre kilátót emeltek, a kilátó tövében pedig a túra következõ ellenõrzõpontját találjuk. Kiszuszakolok az üresedés határán álló ballonból két korty vizet a bögrémbe, megosztozunk rajta Repkénnyel. -Rafter-ékkel itt találkozunk újra, a kilátó aljában fetrengenek a földön. Jó látni, hogy nem csak én csoffadok. :) Felnézek a kilátóba, Kerek repkény társaságában. Nyugat felé továbbra is gyönyörû a kilátás, az elõtérben víztorony látható egy réten, mögötte Kétvölgy házai, mögöttük a Felsõ-Õrség dombjai, valahol a távolban pedig magas, nagyon magas hegyek. Az erõs szél miatt nem maradunk sokáig, elbúcsúzunk a pontõröktõl és lesietünk a magaslatról.


Visszatérünk a határsávba, ma már jártunk itt. Fenyves van és széles út és sok határkõ. A piros sáv letérését éppen, hogy nem vétjük el, le merném fogadni, hogy délelõtt még volt eligazító tábla, amely Farkasfa irányát mutatta. Lehet, hogy besöpörték? Sebaj. Innentõl ismerõs lesz az út, visszatértünk a hosszútáv eseménydús betétkörérõl. Utolér cr_lupin és útitársa, elsuhannak mellettünk. Betérünk a Sûrû-erdõ felé, magányosan árválkodik az innét a Karavla esõházhoz áthelyezett pontõrök egykori kék asztala. Piros négyszög jelzés tér el Orfalu központja felé, mi maradunk a piros sávon és megcélozzuk az Orfalui-nyerget. Néha felbukkan a Nap és süt, néha beborul az ég. Az idõjárás bizonytalankodik még egy kicsit, mielõtt igazán kezdene zorddá válni. Repkény megint elõrébb jár, és amikor egy helyen kiállok megigazgatni magamat, akkor látom, hogy -rafter-ék valahol nagyon elöl haladnak, mögöttük Kerek repkény bandukol, mögötte valahol Nagyondinnye, mögötte pedig én zárom a sort. Az egyes gyalogló entitások közötti távolság körülbelül ötven-hetven méter. Új dologra csodálkozom rá, amely már a Hármashatár óta gyanús volt. Hiába próbáltam kirázni egy nemlétezõ kavicsot a cipõmbõl, a nyomás nem szûnt meg, amely alapján arra a következtetésre jutok, hogy ez a cipõ bizony harminc kilométer után megszûnik kényelmesnek lenni. Ez a kényelmetlenség kezd vízhólyag formájában manifesztálódni, amely csak azért zavaró, mert épp a sarkam közepén teszi mindezt. Miért nem máshol?


Hogy megakasszam a vízhólyagos témát a fejemben, inkább Nagyondinnye után kocogok. Kerek repkényt egy magaslesnél érjük utol, ahol éppen üldögél és virágokat fényképezget. Itt mindannyian tippelünk arra vonatkozólag, hogy hány perc múlva érkezünk majd Farkasfára, a SzLA által kezelt ellenõrzõpontra. Elsétálunk Balázsfalva szélén, lehuppanunk egy völgybe. Kezd sötét lenni, pedig igazából csak beborult megint és sûrû az erdõ. Keresztezzük az orfalui országutat, patakvölgyet érünk el, ezt követve érkezünk meg Farkasfára. Harminckét perccel egész közel tippeltem a valós eljutási idõhöz. A Tóka koccintónál egy közepesen alkoholistának kinézõ alak éppen társalgást kezdeményez Valival, odabent SzLA õrzi a pontot, -rafter-ék pihengetnek, cr_lupinék épp indulóban vannak. Lehuppanunk, kávét kérek és üdítõt és Repkénynek egy citromos sört. Az üdítõt a résztvevõknek járó bónból fizetem, a többi ezen felül megy, a pultosnéni nagy-nagy örömére. A mai bevétel kiugrónak számíthat. Elücsörgünk itt is harmincegynehány percet, de talán jót tesz: az eddig a holtpont peremén lavírozó Nagyondinnye innentõl határozottan lelkesebb, meg talán az idõjárás változása miatt én sem tüsszögök már annyit (most éppen, de majd késõbb még igen). Kerek repkény állapotán nincs hová javítani, õ megy, mi meg megyünk mögötte.


Elbúcsúzunk SzLA-tól, elhagyjuk Farkasfát, kellemes emelkedõ vezet a Kiserdõre, házcsoportnál térünk derékszögben balra, kelet-északkelet felé sétálunk. Többszöri kanyargást követõen ereszkedünk alá egy völgybe, patakot, mély vízmosásokat, horhosokat kerülgetünk. Szép, hangulatos a környék. Amikor kiérünk a nagy, lekerített rét szélére, akkor döbbenek rá, hogy egyrészt Kondorfa után talán már lámpával kell menni, másrészt, hogy tényleg ideért a beígért szél. Vörös riasztás? Lehet. Kikerüljük a rétet, ennek örülök, mert az erdõben szépen kényelmesen eloldalgunk, a rét végi egyenes pedig némi sárral bevisz Kondorfára. Itt csatlakozik hozzánk a RP-DDK jelzése, amely Szalafõ felõl érkezik, itt egyben a 35-ös táv útvonalaként is. Meglepne, ha találkoznánk valakivel, aki most jönne ezen a távon. Elõttünk négy kacsa sprintel át az úton, bõsz hápogással csapnak le valamire, ami számukra ínycsiklandónak tûnik. Mókás futóknak tûnnek, ahogy felegyenesedve szaladnak. Besétálunk a központba, egy láthatósági mellénybõl hajtogatott bója láttán eszembe jut az Iszinik, ott láttam hasonlót. A kocsma hátsó helyiségében várnak pontõri minõségükben Horváth Csabáék, leülünk pár percre náluk. A menü kávé, üdítõ, fröccs (utóbbi nekem), ezúttal saját kontóra, mégsem lehet mindenhol bónt osztogatni.


Rövid, tíz percnél is rövidebb pihenõt engedélyezünk magunknak. Kicsit kellemetlen dolog kilépni a kocsma szélcsendjébõl. Kint erõs szél fúj, ahogy haladunk a falu keleti vége felé, autó áll meg mellettünk. Fiatal férfi vezeti, mellette idõs, apró termetû bácsi ücsörög. A srác kérdezi, hogy merre megyünk, és azt is, hogy biztosak vagyunk-e abban, hogy odajutunk. Látszik rajta, hogy tényleg aggódik, és nem egyszerûen hülyének néz minket. Megnyugtatjuk, hogy a látszat ellenére uraljuk a helyzetet. Kisétálunk Kondorfáról kék jeleket követve, a hosszú réten még korán van lámpát kapcsolni, de már nagyon gyérek a látási viszonyok. A szél miatt ráadásul már nem elég a melegítõfelsõ, nincs mese, fel kell venni a kabátot is. Közben csendben elkezd pötyögni az esõ, egyelõre minimális intenzitással. Eszembe jut, valamelyik idõjárásos honlap 5 mm csapadékot jósolt... nem mindegy, hogy ez mennyi idõ alatt esik le. Dinnye lámpát kapcsol, amikor betérünk az erdõbe, akkor már tényleg szükség van rá. Elérjük a zöld sáv leágazását, a jelzés egyenesen halad a fák között, úttalan utakon, nappal ez egyértelmû, sötétben kevésbé. Az erõs lámpa és Repkény emlékezete megoldja a dolgot, elindulunk, leereszkedünk a Lugos-patakhoz, majd felbotorkálunk a szembeparton. Nagy szerencse, hogy ezt az átkelést sikerült a nagyobb esõ, pontosabban a nagyobb sár elõttre idõzíteni. Lehetne ügyeskedni a sötétben. Oldalt fénypontok bóklásznak, valakik valahogy bekeveredhettek a Máli-rét kevésbé megfelelõ oldalába. A helyzetük nem megoldhatatlan, de nem is irigylésre méltó. Kikevergünk a kevéssé egyértelmû utak birodalmából, széles dózerút vezet tovább, egészen az Õriszentpéter-Ivánc országútig. Itt már jobban érezni az esõt, eddig a kapucnimat a megfelelõ látószög biztosítása érdekében a fülem mögé tûrtem, most ezt az állapotot kénytelen vagyok megszüntetni. A vihar bekeményít. Ráfordulunk az ispánki egyenesre, a végén pislákol valami fény a falu felõl, de a „világ közepe” csak nem akar közelebb kerülni. Egyetlen szerencsénk, hogy északi szél fúj, és legalább nem szembõl kapjuk az áldást. Elcsoszogunk Ispánkig, a Békeligettel szemközti ház tornácán várnak Pintér Józsiék, állapotukat talán az átfázott jelzõ írná le. Nem csoda, egy helyben állva a szélben nagyon hideg lehet.


Nem ülök le, mert az kényelmetlen volna, viszont a kabátot a táska fölé veszem. Közben elmajszolok néhány szem nápolyit, inkább csak azért, hogy ne a környezet nedvességtartalmára figyeljek. Józsi figyelmeztet az útvonalon bekövetkezett változásokra. A pár percnyi megállást követõen kilépünk a zuhogó esõbe, a vízcseppek folytatólagos vonalként jelennek meg a közvilágítás meleg fényû lámpái elõtt. A saját lámpámat igyekszem minél inkább a kabátom ujjában tartani, nehogy megázzon. Ledöcögünk egy lejtõn, át Ispánk másik szerére. A fák között csak az esõt kapjuk, a nyílt szakaszokon a szelet és az esõt együtt. Kiérünk az országútra, átkelünk rajta, besétálunk a Bárkás-tóhoz, itt megint igaz az ''esõház'' = ''emberek csokit adnak'' képlet. Megpihenünk, amíg elõbányászom a kabát alatti táskából az itinereket. Szerencsére tényleg óv valamennyit a kabát. Az egyik pontõr eljön velünk, megmutatja, merre kell az új, eddigihez képest elterelt úton elindulni. A kék keresztet itt jó sûrûn festették, pontosan, kanyarogva követjük az erdõben, mellettünk az esõháztól világítanak ide a fények. Battyogunk a vízben, kiérünk az erdõbõl, újra nyílt szakasz következik. Északi szél, még több víz, battyogunk tovább. Repkény valahol elöl hasít, aztán megvár, mert vaddisznót hall röfögni, és inkább ma egy pár perc állva ázás, mint holnap egy morcos vaddisznó. Elérünk egy balkanyart, dombtetõre szottyogunk fel, sár nincs, csak víz. A tetõ már tekinthetõ célegyenesnek Õriszentpéter felé, s így is tekintek rá. Megérkezünk a házak közé, átsétálunk még egy réten, ahol az idõjárást feltámadó szél és még több lehulló esõ jellemzi. Elkanyargunk az iskoláig, megkerüljük. Huhh, vége.


Bent kedvesen fogadnak, Lendvaiék vannak itt és Lídia és Sztancsik mester és Horváth Csabáék is visszatértek már a pontról. A díjazás most jelvény, oklevél is lesz, késõbb, postán. Kerek repkény, mint legfiatalabb nõi teljesítõ a távon, különdíjat is kap, egy „I love Õrség” kitûzõt. Jópofa. :) Megjegyzi, öt éve nála fiatalabb lány teljesítõ is volt a távon. Lehet zuhanyozni, lehet pihenni. Megérkezik a többi túrázó, az a néhány résztvevõ, aki nálunk többet ázott, végül befut a seprûk csapata is, temérdek szalaggal felvértezve, közülük Lestat a legfiatalabb férfi teljesítõi különdíjat is bezsebelheti. Aztán felbukkan valahogy Kerek repkény édesanyja, és ad ennünk, és még az állomási transzfert is megoldja, ami nagyon szerencsés dolog, mert közben újra elkezd szakadni az esõ és ezt hajnali négy óráig csak idõszakosan hagyja abba. Az állomáson Repkény elfoglal egy padot és alszik. Nagyondinnye hasonló céllal elfoglal egy másik padot, amelyet késõbb kényelmetlennek ítél és a földön szunyál tovább. Én csak a várakozás utolsó fél óráját alszom át, addig eltársalgunk alkalmi sorstársunkkal, Attilával, akinek ez volt élete elsõ 75-ös túrája. Derék, derék. Amikor megérkeztünk, akkor még bent állt egy Bzmot, ez késõbb szerelvénymenetként eljutott Hodosra, majd 4:28-kor, három perc késéssel érkezik vissza Õriszentpéterre. A bézé Zalaegerszegig juttat el, itt átszállunk, gyorsvonat közlekedik velünk Kelenföldig, ebbõl a közlekedésbõl én annyit érzékelek, hogy még Zalaszentiván elõtt (de már a jegyvizsgálat után) elalszom, és valahol Nagytéténynél ébredek.


Foglaljunk össze. Minden hazabeszélés nélkül az egyik kedvenc túrám az Õrség. Kiváló útvonal, kedves rendezõk, szép itiner, szép díjazás, megfelelõ eloszlású ellenõrzõpontok jellemzik. Nem szoktam különösebben foglalkozni a szolgáltatás mennyiségével, de itt igen sok helyütt kaptunk igen sok dolgot. Köszönet mindezért! Köszönöm Lacinak a fuvart és azt, hogy megmutatta a Bognár éttermet. Végül, de egyáltalán nem utolsónak: köszönöm minden útitársamnak a társaságot, Kerek repkénynek, Nagyondinnyének, -rafter-nek, Valinak, Andinak és Diának. Egyetlen dolgot sajnálok, hogy a rossz idõ miatt (is) hamar vissza kellett utazni, pedig jó lett volna még egy fél nap, körülnézni, sétálni csak úgy, vagy az Õrvidék turistája füzet hiányzó igazolásai közül néhányat pótolni... majd. Máskor.


-Kékdroid-


Képek itt. Fõleg tõlem, meg néhány Kerek repkénytõl.

 
 
Horváth József EmléktúraTúra éve: 20122012.05.02 00:09:43

60 éves az Országos Kéktúra 60


Udo bácsi korán megérkezett a vonathoz, a harmadik, fülkés kocsiban elfoglalta a helyét, magára csukta az ajtót és egybõl el is aludt. Így nem ébredt fel az étkezõkocsi kínálatát szórólapon hirdetõ pincérre, és a tört németséggel beszélõ, fiatal kalauznak is csak egy gépies mozdulattal, félálomban nyújtotta át jegyét. Utána az elsõ megálláskor feliradt az erõs fékezésre, kisandított résnyire nyitott szemhéja alól, és látta, hogy egy leharcolt ruházatú, túrabotos pár szállt le abból a kocsiból, ahol õ is ült. Felpillantott a csomagjaira, gyorsan megszámolta õket, és ismét álomba zuhant. Hamburg még messze volt, úgy gondolta Pozsony után majd hátramegy reggelizni, vagy hozat valamit a pincérrel. Ráért eldönteni.

...


Szóval, úgy döntöttem kihasználjuk a lehetõséget és a flancos hamburgi gyorsot - amelyet most épp EuroCity-nek rangsorolnak - vesszük igénybe Vácig. Úgy tûnik, a személyszállító vasúttársaság az évek során fokozatosan csökkenti a váci irányban közlekedõ nemzetközi vonatok ázsióját. Pár éve belföldi utazásra igénybe sem lehetett ezeket venni, Szobon is csak a határõrök miatt álltak meg, most meg érvényes rájuk a Budapest-bérlet (csatlakozó jeggyel, nyilván), megállnak Vácott és Nagymaros-Visegrádon és Szobon is. Én persze örülök ennek. :)


Vácott Széchenyi Geri és útitársa köszönnek rám, ahogy a reggeli kávéval sétálok Kerek repkény után a bézé mellékkocsija felé. Felszállunk, a hûvös kocsibelsõben jólesik a forró ital, késõbb a nap során lesz alkalom visszavágyni a korai órák kellemes hõmérsékleti viszonyait. Megérkezik a szobi személyvonat, az átszálló túrázók megtöltik a Balassagyarmat felé induló szerelvényt. A felszállók között meglátom Gyõri Pétert, pesza91-et, RitaB-t, elbeszélgetjük az idõt Szokolya kies állomásáig. A vonatforgalom szempontjából önkiszolgáló kisállomáson már vár ránk a szembõl érkezõ vonat, a túrán résztvenni szándékozó utassereg megrohanja a rajthelyet, a Lokomotív TE kulcsosházát. Nevezési lapot töltünk ki, a szokásos rovatok (név, cím, egyesület) között felbukkan a foglalkozás is. Várakozás közben Repkény tájékoztat, hogy látta Cam Mogót elsuhanni, amíg én bézét fényképeztem. Sorra kerülünk, diktálás alapján töltik ki az itinert, majd kézhez kapjuk, pontosan negyed nyolcas rajtidõvel. A szintidõ tizennégy óra, elméletben, a valóság azonban az, hogy Vác felé pontosan este kilenckor megy el az utolsó vonat, és elõtte még a célbéli adminisztrációnak is le kell zajlania. Így marad körülbelül tizenhárom és fél óra, ez egyfelõl elég kell, hogy legyen, másfelõl figyelembe kell vennem, hogy egy ideje hanyagoltuk a hosszabb és per vagy szintesebb túrákat. Megszemlélem az itinert: színes borító, mögötte részletes leírás, táv- és szintadatok, szintmetszet, menetrendi adatok az útbaesõ települések közlekedési eszközeirõl. Példás. Hármasban indulunk el peszával, kikerüljük az állomásépületet, onnan a vasút töltése felé vezet a szalagozás. Magyarkút felé a Les-völgyben vezet a legrövidebb út, ezt jelölték ki azzal a Drégelypalánkról érkezõ piros sávval, amely Verõcén egy éles irányváltással Pest Megyei Pirosként folytatódik, és ilyen minõségében egészen Apajpusztáig vezet. Patak mentén, nagyon enyhe hullámvasutazással sétálunk, Magyarkút szélén méhekre figyelmeztet egy kiírás. Útközben a verõcei illetõségû Müller Peti csatlakozik hozzánk egy idõre. A házak között elsõre sikerül majdnem rosszfelé elhagyni a piros jelzést, még idõben utánunk kiabálnak. Átsétálunk a nyaralók között az ellenõrzõponthoz, amely az Irma-forrás elõtti réten várakozik. Megcsodálom pesza 1988-as Kéktúra-füzetét, mint élõ relikviát, majd továbbsétálunk, egy ideig a füzet és tulajdonosa nélkül. A rakodónál érjük el a jubiláló turistautat, rögtön emelkedõre érkezünk. Egy tisztásnál elcsomagolom a pulóvert és a kabátot is, holt tehernek éppen jó lesz egész napra. Várunk pár percet peszára, közben elsiet hegynek fel Tonnakilométer, és mögötte, ha jól mûködik az arcfelismerõ berendezésem, akkor kaledit is, utánuk nem sokkal pedig Gyõri Péter. Mivel pesza nem jõ, tovaballagunk, tábla figyelmeztet a Magas-hegyre és az ottani elágazásra, ahonnét vissza lehetne ereszkedni a Les-völgybe. Kicsit arrébb találunk egy szimpatikus farakást, ahol Repkénnyel megállunk és bepezsgõtablettázunk, kalciumosat, allergiás tüneteket enyhítendõ. Müller Peti elsiet, pesza pedig a pezsgõtablettás doppingolás közben érkezik meg. Kényelmesen, óvatosan emelkedve jutunk fel a Nagy-Kõ-hegyre, ahol a nemrég kialakított Lokó-pihenõnél kapjuk meg a mai második ellenõrzõpont bélyegzését. Exkluzív darab, olyan, mintha a Kéktúrához tartozna, holott itt nincs is igazolóhely. Most kezdem sajnálni, hogy a saját igazolófüzetemet nem hoztam magammal. Körülnézünk a kilátópontról, az alattunk húzódó völgyön túl Szokolya házai látszanak, mögötte a Börzsöny vadonja. Impozáns.


Visszatérünk az elágazásba, lefotózzuk az igazoló-táblát a Börzsöny csúcsai címû mozgalomhoz. Kellemes lejtõn ereszkedünk, mellettünk mély mellékvölgy húzódik, majd beletorkollik a Les-völgybe. Tõlünk dél felé is megindul egy meredekebb árok, az általunk követett jelzés végül egy dombháton keresztül észak felé fordul és leereszkedik a vasúthoz. Menet közben talán épp itt suhan el mellettünk VadMalac. Keresztezzük az idáig már egészen kitáguló Les-völgyet, megállapítom, hogy kellemes kis fotóhely lenne, ha épp jönne egy vonat. Felsétálunk egy huplira, a tetején enyhén rozsdásodó, sárga fémkorlát akadályozza valamelyest az áthaladást a motorizált természetjárók számára. A hupli teteje után a látóteret Nógrád, a nógrádi vár, és a hátteret szolgáltató börzsönyi magaslatok töltik be. Belegondolok, hogy a Repkénnyel közös legutóbbi börzsönyi teljesítménytúránk óta egy év és egy hónap telt el, a Csóványoson pedig már nagyon régen jártam utoljára. Igaz, az az esemény legalább kellõen hosszú és szívatós volt, vérbeli börzsönyi nemviccelõs. Ahogy a nyílt mezõn sétálunk Nógrád széle felé, felidézem a mára jósolt hõmérsékletet. Szép meleg lesz ma, 28-30 °C, ha jól emlékszem. Ez különösen úgy vidám, hogy a hét elején reggelente még bõven 10 °C alatti értékeket olvastam le a hõmérõrõl. Áttrappolunk a falu Újtelepén, szemközt a vár dombja magasodik a megmaradt falakkal, innét is látható rengeteg látogatóval. A vasút mentén sétálunk fel a Csurgó-forráshoz, a pont õre fák alatt hûsöl a padon, csokival kínál, bélyegez. A Csurgó éppen, hogy mûködik, a Természetvédõk forrása mellette teljesen száraz. Egy család tankol éppen vizet a náluk lévõ számtalan edénybe, nekünk még elég bõséges a saját készletünk, úgyhogy lemondok a frissítésrõl. Csokit majszolva sétálunk tovább, kis domb következik, kápolna bújik az erdõben rajta. A vasút eltávolodik az útvonalunktól, megkerüli a nógrádi várat és hosszú egyenessel közelíti meg Diósjenõt. Mi eleinte egyenesen, majd enyhe délnyugati irányt véve közeledünk lassan a Magas-Börzsöny felé.


Elérjük a Béla-rétet jelzõ táblát, a néven kívül semmi nem utal a rétre, amely tõlünk kicsit délebbre terül el. Lassan emelkedünk-ereszkedünk, mintha a nagy kaptató húzódna elõlünk. A Saj-kútnál tartunk egy fotómegállást, iszunk pár kortyot a készletbõl. Rettentõ meleg van, fõleg a fák között áll a felhevült levegõ. A szépen foglalt forrás csontszáraz, csakúgy, mint alatta a patakmeder. Kezdõdik az emelkedõ, a Saj-kút-bérc kerítés mellett vezetõ kaptatója. Légmozgás nincs a sûrû fiatalosban, nehezen haladunk, Repkényen látszik, hogy megviseli a hirtelen jött nagy meleg. Létra mellett sétálunk el, majd nyíltabb terepre érkezünk, idõsebb erdõbe, ahol már fújdogál valamelyest a soha el nem álló Magas-börzsönyi szél. A forrástól háromnegyed órába telik elérni a Foltán-keresztet, itt lerogyunk egy árnyékos foltra a tisztáson, eszünk némi ropit és iszunk bõségesen. Kell egy kis pihenõ most. A Forrástúrán még azért indultunk gyorsan tovább az éji nassolás után J a a t mesterrel, mert kezdett nagyon hideg lenni. Most kezd nagyon meleg lenni. Összeszedjük magunkat, továbbsétálunk a bükkerdõ és a hegygerinc szélén. Mellettünk dél felé csodás a kilátás a susnya felett, kár, hogy párába vész az egész, a nem túl távol magasodó Visegrádi-hegység homályos kék foltként jelenik meg a láthatáron. Fáradt vagyok és álmos és nagyon melegem van, talán az indokoltnál is melegebbnek érzem a levegõt. Utána kellene nézni, milyen hõérzeti korrekciót kell alkalmazni arra az esetre, ha valaki a Csóványosra gyalogol a kéken, v sebességgel, a szélsebesség 2 m/s, a levegõ hõmérséklete pedig T °C. Hosszan elnyúló nyiladékon baktatunk a hegytetõ felé, futók elõznek mérsékelt lendülettel, felismerem Juditot, pár perccel késõbb már eltûnnek, de odafent még beérjük õket, indulóban. A Csóványoson a túra saját bélyegzõjét kapjuk, Repkénnyel úgy határozunk, hogy most kimarad a geotorony meglátogatása. Látványos, sõt, csodálatos szakasz következik, közhelyszerû talán, de akkor is igaz, hogy a Kéktúra egyik legparádésabb része a Csóványos – Nagy-Hideg-hegy gerincút. Elsétálunk a Szabó-kövek mellett, pesza szépen elosztja a családtagjai között õket. Lesétálunk a Rakodóhoz, innen egy nagyobb emelkedõvel érjük el a Nagy-Hideg-hegyet. Utolér Tibet, felkocog az emelkedõ utolsó partján is, itt várom be Repkényt. Együtt ballagunk fel a házhoz, a pontõr a teraszról integet, odamegyünk, megkapjuk a vonatkozó bélyegzést, majd bemegyünk, fogyasztani. Ránézek az étlapra, majd ránézek Repkényre, majd megint az étlapra. Levest kell enni. Szerencsére pesza is hasonlóan gondolkodik, így nem tartjuk fel. Minimális várakozást követõen kapjuk meg a rendelt adagot. Repkény jobban jár a sajátjával, mint én a tojáslevessel, az övé ugyanis egész sûrû, míg nálam egy szem tojássárgája úszkál a bögrében bánatosan. Pesza jár a legjobban, neki negyvenvalahány darab babot tettek a levesébe. Kávé és kékre festett izolötty színesítik a menüt, késõbb, az összetétel elemzésekor pesza felolvassa egy kisebb vegyi üzem teljes katalógusát. Azért nem rossz a cucc.


Az ebéd, a pihenõ és a kávé hatására egészen felébredek, pedig a Csóványos emelkedõjén még igen álmosnak és kedvtelennek éreztem magam. Erõsen zúgó távvezeték alatt elsétálva hagyjuk magunk mögött a Nagy-Hideg-hegyet (nem, azért sem írom rövidítve), pihentetõ lejtõ következik a Kisinóci-rétig. Útközben van kilátóhely, szép kilátással, meg lehet számolni a csóványosi geotorony tetején állókat. Arrafelé legalább nem sûrû a levegõ. Sétálunk tovább, utolérünk egy párt, kérdezik, milyen messze lehetnek Királyréttõl. A válasz láthatóan meglepi õket. Az úriember valahogy nehezen igazodik ki a térképen, pesza végül azt javasolja, inkább menjenek vissza a hegyre és ereszkedjenek le másfelé. Megfogadják a tanácsot. Letrappolunk a már említett Kisinóci-rétre, kedves pontõrök biztatnak, hogy a szintemelkedés nagyobb részét már magunk mögött hagytuk. Épp elég lesz a maradék is. Elvicceljük még a patakot, mint lehetséges fürdõhelyet, mosolygok ugyan a felvetésen, de valójában jólesne egy hûvös zuhany. Sajnos vagy nem sajnos, nincs idõ a kérdés további boncolgatására. Elindulunk az Érsek-tisztás felé, amely szintén a tavaly tavaszi Forrástúra egyik emblematikus helyszíne volt, de erre csak akkor ébredek rá, amikor már ott leszünk. Addig még valami aszfaltutat kerülgetünk – késõbb nézem meg a térképen, hogy ez a Nagyirtást Kóspallaggal összekötõ országút. A sokadik kerülõnél sûrû fiatalosba gázolunk bele, a szúrós ágakat alig gyõzöm távol tartani a túrabottal. A sok plusz egyedik kerülõ végül széles, erdei útra vezet, ezen érjük végül el a tisztást. Száguldó szalonterepjárónak adjuk meg az elsõbbséget, vélhetõen teljesen véletlen, hogy pont mellettünk hajt rá a padkára, méretes porfelhõbe burkolva a környéket. Az ellenõrzõpontot egy pavilonszerû esõháznál rendezték be. Kedves pontõrök várják az eddigre talán kellõképpen megéhezõ túrázókat, kapunk ásványvizet és zsíroskenyeret. Megeszem peszáét és Repkényét is, köszönöm nekik a felajánlást. Átadom a sapkámat az ilyen irányú törekvéseimnek ellenálló Repkénynek, mielõtt még jobban megszúrja a Nap. Megkérdezem a nagyon kedves pontõröket az indulók száma felõl. A válasz eleje nem meglepõ, rajtunk kívül még tucatnyi hosszútávos résztvevõt várnak, viszont a másik, itt áthaladó táv résztvevõi közül még alig néhányan jártak itt. Ez már inkább meglepõ. Pihenünk pár percet, megszámoljuk a vonat indulásáig hátralévõ órákat. Nincs sok belõlük.


Folyamatosan emelkedõ úton hagyjuk el a helyszínt, a meredélyen szépen lassan haladunk elõre. A Nagy-Sas-hegy alatti, elsõ kiágazó jelzésen pesza utunkra enged, õ begyûjti a Börzsöny csúcsaihoz a vonatkozó igazolásokat. Nekünk kimarad ez a hegy, sõt, a következõ, az én térképemen név nélkül szereplõ magassági pont is. Máskor. Rétre érkezünk, a térkép szerinti Nagy-rétre, fiatal pár lézeng az út mellett, odébb kisgyerekes család ül egy fa árnyékában. A zöldbe sárga foltokat fest a virágzó pitypang, kedvem lenne lehuppanni nekem is az árnyékba és csendes nézelõdéssel tölteni a következõ pár órát. A nézelõdés így is megtörténik, a csendesség is teljesül valamennyire, közben viszont át kell kapaszkodni néhány kellemetlenül meredek emelkedõn. A Sós-hegy szerencsére nem annyira meredek ebbõl az irányból, a kilátás azonban lenyûgözõ innét, balról jobbra látszik a távolban a Naszály, a hosszan elnyúló Kóspallag, elõttünk a Visegrádi-hegység Dobogókõstül, Prédikálószékestül, tõlünk délnyugatra pedig éppen kivehetõ az ellenfényben az esztergomi Székesegyház. Továbbmegyünk, egy ugrásnyival lejjebb újabb füves hát húzódik, rajta kis kõrakás egy fakereszttel. Lekanyargunk a tetõrõl, a fent fúvó szél után különösen erõs a fák között megrekedt hõség. Tisztáshoz érkezünk, utolérünk egy háromtagú társaságot. A társaság nõi tagja lassan felzárkózik mögénk, így érjük el Márianosztrát, közben elhagyva a Kopasz-hegyre vezetõ kitérõt. Márianosztra szélén végre találunk egy kék kutat, szerencsére mûködik is, mosakodhatunk, ihatunk kedvünkre. Besétálunk a falu központjába, táblák igazítanak útba fegyház, templom, vasútállomás felé. Elõször összeráncolom a homlokom az utóbbi információval kapcsolatban, aztán rájövök, hogy ez bizony a szobi kisvasút állomását jelenti, amely jelenleg végállomásként üzemel. A központban Járosi úrék õrzik a pontot, a bélyegzõ lenyomata a Kéktúra bélyegzõinek a lenyomatát idézi. A felsõ sorban, az MTSZ helyén OKT 60 felirat, középen a helyszín, az alsó sorban Lokomotív TE felirat. Ötletes, és jól mutat.


Kisétálunk Márianosztráról, egy kanyarnál pezsgõtablettát oldunk bögrényi vízben, majd rosszfelé fordulunk valami furcsa ötlettõl vezérelve. Visszabóklászunk a helyes útra, lassú, folyamatos emelkedõ következik. Fahídon kelünk át egy árokban induló völgy felett, visszanézve néhol szép kilátás a jutalom a sok emelkedõért. Piros háromszög ágazik el az Alsó-hegy nyergében, vélhetõen az Alsó-hegy tetejére vezet. Megvárom Repkényt, aki még a fahídnál indított elõre, de nem akarom ennél nagyobb eltávolodással még jobban letörni a kedvét. A hátulról kapott napsütés miatt kezdem érezni a sapka hiányát, de mivel épp itt érünk el egy kiterjedtebb erdõs szakaszt, ez az érzés egy idõre eltûnik. A lejtõn kicsit gyorsabb tempóra kapcsolunk, régen ketyegett már ennyire hangosan az utolsó vonat indulását jelzõ óra. Rakodónál érünk el egy patakot, átkelünk, és máris újabb emelkedõt kapunk magunk elé. Felsétálunk, hogy aztán az újabb lejtõn ismét jobban kilépjünk. Kóspallag elõtt újabb patakátkelést kell megoldani, a falu szélére felvivõ, rövidke kaptatónál furcsán néz ránk egy erre kiránduló házaspár. Meglehet a véleményük a puhány fiatalokról, akiket még ez a kis emelkedõ is ennyire kikészít. A Kóspallag szélén lévõ sportpályától dél felé tekintve most látszik a visegrádi Fellegvár és a mögötte tornyosuló hegyek. Besétálunk a faluba, a központban rárepülök egy kútra, mûködik. Teletöltöm a palackomat, megitatom Repkényt, összeszedjük magunkat a maradék kilenc kilométerre. Egyetlen apró nehézség lesz benne, ez pedig a Fekete-hegy nyergéig tartó kapaszkodó, másfél kilométeren kell leküzdeni szûk kétszáz méter szintemelkedést. Máskor, máshogy, másnak ez nem nagy dolog, jelen állapotunkban azonban nem merem lazán kezelni a helyzetet.


Kiballagunk Kóspallagról, fokozatosan kezd egyre meredekebben emelkedni az út. A faluban magamhoz vett nagy mennyiségû folyadék egyik hatása, hogy nem vagyok szomjas, a másik, hogy így van elég folyadék a szervezetemben ahhoz, hogy elkezdjen „mûködni” az allergiám. Már csak ez hiányzott. Jelzett fától jelzett fáig haladunk Kerek repkénnyel, valahol az emelkedõ közepénél veszünk észre egy meglepõen kíváncsi rókát. Tesz felénk néhány bátortalan lépést, majd úgy dönt, mégis jobb lesz neki az erdõben lófrálni. Mint késõbb kiderül, nem mi vagyunk az egyetlen túrázók, akikre kiterjed az érdeklõdése. Valahol útközben megbeszéljük Repkénnyel, hogy szépen csoszogva majd felér õ is utánam, én lassan erõre kapok és feltotyogok, féltávtól megállás nélkül a nyeregig. Itt egy nyitott, düledezõ sorompónál leülök, löttyintek pár korty vizet a torkomba. Jó megállni, szétnézni, könnyebb így befogadni a környezetbõl érkezõ ingereket. A lemenõ Nap fényét, az illatokat, a rovarok zúgását, az óra rohanó másodpercmutatóját. Beszélgetésre leszek figyelmes, Kerek repkény érkezik peszával, innét újra együtt haladunk. Kitárgyaljuk a turistalesõ rókát. Szerencsére hosszú lejtõ következik, elõttünk húzódik Szokolya, egy rétet kerülünk meg derékszögû kanyarral. Szalagozással erõsített jelzést követünk a kisvasútig, mellettünk fás-bokros sáv jelöli két telek határát, a kanyarban észak felé nézve néhány sátrat látni a túlnani, bekerített rét végében. Besétálunk Szokolyára, érintjük a kisvasúton Szokolya-Riezner és Szokolya-Mányoki névvel ellátott megállóhelyeket, találkozunk az éjszakai életbe belecsapni készülõ szokolyai ifjúsággal. Könnyed emelkedõn sétálunk fel egy dombra, a vasútállomás felé vezetõ országút erdõbe visz, itt sötétedik ránk, de a célig hátralévõ párszáz méterre már nem kapcsolunk lámpát. Utolérjük Gyõri Péteréket, együtt érkezünk vissza a kulcsosházhoz, itt még sikerül elcsípni Cam Mogót is. A célban kedvesen fogadnak, maradt a szintidõbõl harmincöt perc, szerencsére a végén sikerült annyit gyorsulni, hogy ne kelljen kapkodnunk. Kapunk nagyon szép fémjelvényt és nagyon szép oklevelet. A jelvény elgondolkodtat, eszembe jut, hogy jó lenne ugyanezen díjazást a túrával hasonló nevû mozgalom keretében is megszerezni, hatvan kilométert kell megtenni hatvan órán belül az OKT valamelyik szakaszán. Cam Mogó megmutatja a tea hozzáférési pontját, kortyolunk egy-egy bögrényit belõle. Finom. Bekattog Balassagyarmat felõl a Bzmot, a sok csoffadt túrázóból futóbajnok válik, pedig a rendezõk közül valaki – sötét van, nem látni – még szól is, hogy a szembevonat érkezéséig még van idõ, addig ez nem mehet tovább. Felszállunk, váci átszállással utazunk vissza Budapestre, itt az amúgy unalmas helyi közlekedéssel töltött idõ (metrózunk sokat) pesza és Gyõri Péter társaságában nagyon gyorsan eltelik. Köszönöm mára a társaságot mindenkinek és köszönöm a rendezést a Lokomotív TE-nek! Remek, méltó teljesítménytúra volt ez a hatvan éves Kéktúra tiszteletére.

...


Az Eurocityt vontató mozdony nagy szusszanással megállt a hatodik vágányon. A csupa kék kocsiból álló vonat egészen máshogy nézett ki, mint az erre megszokott, fehér ICE-vonatok, vagy a helyi csupapiros szerelvények. Udo bácsi Berlin után újra elaludt, ezért most révetegen kászálódott le a helyérõl. Körülnézett, megigazította kerek keretû szemüvegét. Egy társaság hátizsákkal, túrabotokkal épp ugrált le a vonat elsõ kocsijából, siettek, biztos, hogy valami csatlakozást elérjenek. Eszébe jutott, hogy reggel is látott két túrabotos alakot leszállni, még valahol Budapest után. Különös, milyen hobbijai lehetnek az embernek...


-Kékdroid-


/Képek itt./ ;)

 
 
SárpenteleTúra éve: 20122012.04.27 15:22:47

Sárpentele 15


Az ébresztõ viszonylag késõn sír fel, gyorsan fõzök egy kávét, felébresztem vele Kerek repkényt, majd két percnyi készülõdés után máris úton vagyunk a székesfehérvári személyvonat felé. Utóbbira az egyik oldalán ködös réttel, másik oldalán randa teremgarázzsal határolt Budatétény megállóhelyen szállunk fel, a vonaton az utóbbi idõk legudvariasabb jegyvizsgálója szolgáltat számunkra jegyet. A szigorú semlegesség jegyében a fokozott udvariasságot hosszas mar