Túrabeszámolók


Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40

kekdroidTúra éve: 20072007.08.08 00:26:10
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130

Kora délután van és nézem a haragos Balaton hullámait, ahogy kellemesen alacsonyan telített vonatom utat hasít magának az egyre kövérebb esõcseppek között. Nagykanizsán már ennek az esõnek csak a kistestvére fogad, nem veszem fel a kabátot, pólóban vágok neki a városnak. A városnak, amelyrõl viszont nem tudom, hol találom meg benne a rajthelyként - és szállásként szolgáló Dr. Mezõ Ferenc Gimnáziumot, viszont a fõtér környékén kedves helybéliek segítenek (nézd, a srác síbottal van!). Aránylag hamar érem el az iskolát, közben szépen elzsibbad a nagyobbik táskát hurcoló karom. A rendezõség jelen lévõ képviselõje megnyugtat, hogy nem ott kell megvárnom az adminisztrációért felelõs személyt, hanem elfoglalhatok egy számomra szimpatikus zugot az egyik tanteremben. Az iskola állapota a várthoz képest kellemes meglepetést jelent, egy teremben ismerõst fedezek fel, Ferit, aki mondja, menjek egy teremmel tovább. Az egy teremmel továbbként jellemzett szoba mindenféle ismerõst rejt, alig gyõzöm üdvözölni õket, nagyon jólesik, hogy találkozunk. A teljesség igénye nélkül (elnézést, ha kihagyok valakit): Kerek Repkény, Vándorköszörüs, RitaB, Vándor Csillag, Zsotyek, Sétálós Bácsi, Petami, valamint Suvlaj, aki hirtelen másodszor is bemutatkozik, pedig a Kinizsin mintha már láttuk volna egymást :))). Becserkészünk egy pizzériát, ahol a pincérnõ vélhetõen maga süti a pizzát és személyesen intézi a házhozszállítást is, végül mindenki kap valamiféle étket, az én tésztakorongomon mozzarella helyett szalámi kínálja magát, annyira azért nem nagy hiba.

Az iskolában még megjelenik DJ_Rushboy és még jópár ismerõs (Péter sporttársat is mintha láttam volna). Elõkerül némi erõsen koncentrált szénhidrát, sütemények formájában, ha jók az emlékeim, volt kókuszos sütemény Kerek Repkénytõl, kexalámi RitaB-tõl és marcipános muffin á la Zsotyek. Mértékletesebb fogyasztás után rövidesen mindenki próbál aludni, én próbálok nem gondolni a holnap várható eseményekre, a melegre vagy esõre, a jelzésekre, illetve hiányukra, most csak az alvás és a nyugalom kell, hogy betöltse gondolataimat. Ezzel el is szundítok, egy pillanaton belül azonban ébresztõórák (telefonok, már az óra fogalma lassan, de biztosan átlényegül) különféle dallamai hasítják szét el sem kezdõdött álmomat, reggel van. Pillanatok alatt összedobálom az útiholmit, nem kihagyva a vasalót és a hajszárítót sem, valamint keverek egy kis izolöttyöt másfél liter eredeti kanizsai csapvízbõl. Ily módon felkészülve minden létezõ megpróbáltatásra, csatlakozom a fent már írt tagokból (kiv. Sétálós Bácsi, Feri és egy idõ után Suvlaj) álló, reggel Galadh Erebbel kiegészülõ kis csapathoz, megtiszteltetés volt, hogy velük túrázhattam, most is köszönöm, hogy elviselték néha mogorvába átlépõ hangulatomat. Az este már végrehajtott nevezés révén csak egy rajtbélyegzõt kell kérni a feltûnõen méretes igazolólapra, amelyen a rajtidõ mindenkinek azonos, reggel 6 óra. A bélyegzõlapon kívül mindenkinek jár egy szintmetszet, résztáv adatokkal, valamint egy A3-as méretû térképvázlat, amely az itiner szerepét is betölti. Az itiner szerepében Zsotyeket tisztelhette testületileg társaságunk, néha Vándorköszörüs asszisztenciájával. Immár lebélyegzett papírokkal nekivágunk a hosszútávnak, kissé szétszóródva, mindig más és más felállásban, de sosem nagyon eltávolodva egymástól.

Nagykanizsa ezen városrésze nem teljesen ismeretlen számomra, de autóból mintha rövidebbnek tûnt volna. Még Palin elõtt áthaladhatunk az épülõ autópálya alatt, a mellettünk futó 74-es fõút forgalma éppen csak éledezik, azonban már így is várom, hogy eltávolodjunk tõle. Palinon majdnem teljesen végigtalpalunk, amire elérjük a Kék sáv jelzést. Átkelve a zalaszentiváni vasútvonalon és a nem túl bõvizû Principális-csatorna vashídján eszembe jut, holnap már remélem várni fogom, hogy ezt a két jellegzetes pontot elérjük. Homokkal borított földutakon, eleinte nyílt területen, majd erdõbe érve jutunk el Hosszúvölgyre, végig beszélgetve (ez utóbbi az egész túrát jellemezte, szerencsére :)). Közben bójánál igazoljuk áthaladásunkat az ellenõrzõhelyen. Itt tûnik fel elõször kölcsöntáskám elsõ hátránya: nehézkes a papírmunka intézése, nem lévén megfelelõ közelségû és méretû zseb rajta. Közben elérünk Homokkomáromba, még igen vidáman elsétálva a kegytemplom mellett és a következõ emelkedõkön. A helyi erõ (Kerek Repkény, illetve Galadh Ereb) megnyugtat, hogy itt visszafelé is kell még jönni. Obornakot csak messzirõl csodálhatjuk meg, innen felfelé kell menni a hegygerincig, amely inkább dombgerinc, viszont elég meredek ahhoz, hogy megint jó szolgálatot tehessenek a túrabotok. Itt megint bóját látunk, filctollal kiegészítve, csakúgy, mint késõbb az ún. Úttörésnél. A kilátás, amikor felbukkan, lenyûgözõ, csakúgy, mint az erdõk. Ez utóbbinak mindenféle fajtáját megfigyelheti az errejáró, az idõs, méltóságteljestõl a fiatal, aljnövényzettel sûrûn benõttön át a mindig ködösnek tûnõ fenyvesekig. Elképesztõ, fõleg ilyen távon, hogy az út aránylag nagy hányadát erdõben tesszük meg.

Oltárc vadászháza elõtt kisvasút sínei tûnnek fel itt-ott, nem tudom, mûködik-e még ez a szárnyvonala Magyarország legkiterjedtebb keskenynyomközû vasúthálózatának. Remélem, igen. A vadászház elõtt kapunk némi innivalót és egy szem paradicsomot, fentebb, a háznál a csapból bõvebben töltekezünk, valamint egy állapotfénykép is készül. Rendkívül fantáziadús nevû ellenõrzõhelyek követik egymást az egyre jobban tûzõ nap alatt, ilyen a "Szõlõhegy széle" és a "Dombtetõ". Egész gyakran pótolhatjuk gyümölcshiányunkat az út szélén sorakozó szilvafákról, közben szép tempósan szedve a lábainkat a kitûnõen járható utakon, végül kellemes lejtõn eljutva Hahótra, túránk elsõ jelentõsebb állomására. Még a falu határában kollektív lábnyújtásra kerül sor, kíváncsi vagyok az erre utazó autósok gondolatvilágára, a faluban néhány fiatal kíván jó utat :). A rajzfilmsorozat-nevû vendéglõben az extra méretû pecsét mellé jár némi zsíros-/vajaskenyér, sokak nagy örömére, bent pedig egész olcsón mérnek mindenféle üdítõt és a számomra lassan elmaradhatatlan fagyit. Nem idõzünk túl sokáig a ponton, továbbmenve felbukkan Csanya, ezúttal utcanévtábla formájában. Hosszabb idõre búcsút veszünk a 74-es fõúttól, szõlõhegyet keresztez utunk ismét, mindössze egy jelzésváltás jelentene némi változatosságot, ha útitársaim nem tartanának szóval. Még egy bóját érintve érjük el Söjtör nevezetes faluját, Deák Ferenc szülõhelyét, egészen pontosan a szülõházat, amelynél kisebbfajta lakomát csapnak páran Galadh Ereb elképesztõ méretû szendvicskészletébõl. A falut elhagyva Zsotyek egy hídnál koordináták nélkül elhelyezett geoládát (inkább geo-nejlonzacskót) talál, még Kerek Repkényék hagyták ott a Deák tt-n, az üzenet igen jó állapotban vészelte át a telet.

Pusztaedericsrõl nem sok marad meg bennem, éppen, hogy a falu szélén vágunk keresztül, az azért feltûnik, hogy elég nagy a drága német személyautók aránya. A változatosság kedvéért újra szõlõhegyre visz utunk, amelyen egy oda-vissza 400 méteres kitérõt is teszünk, mert arra szebbnek tûntek a szilvafák. Gyors korrigálás után az elsõ lejtõt megfutva (lejtõt, szigorúan), valamiféle szálloda mellett jutunk Rádiházára, számomra ez a lélektani félút, legalábbis így készültem. Petami itt válik ki a társaságból, helyére - heten vagyunk, mint a mesterlövész - RitaB áll be, a 70-es táv résztvevõjeként. A helyenként sejtelmes hangulatú délutáni erdõ azonban hív minket, így nem tartunk túl hosszú pihenõt a nagyon kedves pontõrök és a többi sporttárs társaságában, hosszú út áll még elõttünk. Az imént futva egész kellemes lejtõ egész kevéssé kellemes emelkedõbe csat át, a gerincre felérve üdvözlöm legutóbb a Börzsönyben látott Pétert (akkor mégis õt láttam elõzõ nap az iskolában). Nemsokára megint - számomra - új utakra lépünk, amikor a rádiházi csiki-csuki véget ér és nagyon szép úton haladhatunk Szentpéterfölde felé (errefelé divat a minél hosszabb falunév, aki nem hiszi, nézzen rá a térképre), mellõzve egy méltatlankodó tehéncsordát. A faluban DJ_Rushboyt és Prince-t (akit eddig szintén nem ismertem) látjuk az ÁFÉSZ kocsmánál, ez utóbbi forgalmán a túra elég nagyot lendít. Kóla, csoportkép, csoki, ekkor jut eszembe, hogy nálam van valamiféle másik igazolófüzet is, nem ártana bélyegzést kérni, szívesen adja a pultos. A már említett kisvasút helyi ága mellett tovasétálunk, majd impozáns vadászlakot láthatunk, bekerített tóval. A sejtelmes jelzõt egyre inkább kiérdemli az erdõ, ahogy gyalogolunk bele az estébe, a sötétedésbe. Egy jellegzetes kanyar környékén éjszakai üzemmódba kapcsolunk, ki-ki a maga ízlése szerint: sapka megfordít (nem csak én), lámpa bekapcsol (mindenki), láthatósági mellény felkerül (tudom, idegesítõ, de látnak). A jelzésekre nem lehet panasz, tökéletesen követhetõ az út, néha, egy-egy letérésnél kell figyelmesnek lenni. Amire Lasztonyát elérjük, már teljesen sötét van, úgy kérdezem meg, melyik faluban járunk éppen, mert az ep. - kezdem megszokni - nem településeken fordul elõ ezen a szakaszon, hanem csupa izgalmas helyen, mint amilyen az "Úttörés a gerincen", az "Erdõszél" - ebbõl kettõ is van, vagy a "Nyiladék". Az egyik ponton mindenféle zümmögõ nagydarab lények kóvályognak a sötétben, többször nekiütközve valamelyikõnknek, ez nekik sem jó és nekünk sem, érthetetlen ez a magatartás. Másutt kedélyes társaság borozgat a nyaraló teraszán, én pedig talán kezdek szomjas lenni.

A Torhai-forrásnál eszmélek, hogy az atlaszom mindig bõvizûnek titulálja, nos, biztos régen írták, hiszen most alig szivárog némi víz belõle. Sebaj, rögvest beérünk Lispeszentadorján érintésével Bázakerettyére (a szöveg jórészét a falunevek fogják kitenni, elnézést érte... :)), még valami helyi érdekû távvezeték nyiladékát is megcsodálhatjuk, nappal nagyon idegesítene a nyílt szakasz. Ami még feltûnik, hogy az idõ a nappali meleghez képest jócskán lehûlt, igencsak fázom, pedig rajtam nem is rövidnadrág van. Jólesik Bázakerettyén a kocsma fedett helyisége, még ha oly büdös is van. Ami még jólesik, az a 2x3 dl kóla és a frissen fõzött kávé, ennek is a feladata, hogy átsegítsen az éjszakán. Ropi is van, Vándorköszörüs támogatásával összehasonlíthatom a szezámmagos változatot a sóssal szemben. Tovahaladunk, momentán aszfaltúton, egészen Budafáig, amely arborétumáról nevezetes, amely pedig éppen nem tart nyitva, még a mi kedvünkért sem. Így a látogatást késõbbre halasztom, kicsit odébb a bójánál viszont szépen felírom a számot is, most nézem, ez bizonyul az utolsó filctollas ellenõrzõpontnak. A kisvasút személyforgalomra nyitott, egyik fõ ágánál jutunk ki az országútra, hideg van és a mellettünk lévõ tó csak erõsíti a hidegérzetemet. A forrás vize viszont nagyon finom, táskámra kapcsolt bögrém megint jókor van kéznél. Kistolmács hangulatos falujában hangulatos ellenõrzõpont van, teát kapunk, leülünk és már várom a beharangozott sûrû emelkedõs szakaszt, legalább nem lesz ilyen cudar hideg. Aztán eszembe jut, hogy Valkonyától ígérték a huplikat, de a szintmetszetrõl valami most is rémlik. Néhány kanyar után meg is érkezünk Borsfára, ahol megint pihenõt kell tartani, javítani az antiszociális hangulaton némi evészettel. Elzúg néhány autó, némelyikük lekapcsolja a reflektort is. Továbbsuhanunk Valkonyára, egészen hamar elérjük a túra névadójáról elkeresztelt turistaházat, ahol a kedves pontõrök nem gyõznek magyarázkodni az ittalvó társaság által hagyott rumli miatt. Viszont megkínálnak mindenféle kenyérrel, még Piros Arany is van, nálam ez egy nagy piros pontot jelent. Viccmeséléssel próbálunk lelket verni egymásba, többé-kevésbé sikerrel, rajtam a hideg jobban fog, mint az általános hajnali fáradtság, legalább megoszlik a figyelmem a kettõ között.

Valkonya után aztán meglátom, mire is gondoltak, amikor a dombtetõket említették. Vándorköszörüs, Kerek Repkény, korábban Petami is csupa jót mondott a tereprõl és az eltévedési lehetõségekrõl, el nem tévedünk, de dombokból azért megárt a sok. Huszonnyolcnál talán eltévesztem a számolást, de van még több is. Némelyik völgy egészen szépnek bizonyul, némelyiket logikátlan útvonalon kell keresztezni, némelyik lejtõ pedig egyszerûen nem ér véget. A Szondin bevált taktikával lefut... kocogok az aljába, onnan figyelem meg az érkezõ társaságot, állapotfotót készítve fejben, nem is olyan vészes a helyzet. Zsotyek, RitaB, Vándorköszörüs egyáltalán nem látszik fáradtnak, Kerek Repkény, Vándor Csillag is jobb állapotban van, mint azt mondták még Borsfán, Galadh Erebnek pedig ha nem fájna a térde, nem mondanám meg róla, hogy annyit ment, amennyit. Következik a technikás fejezet, itt könnyû eltévedni, kicsit összetorlódik a mezõny. A jelek azonban mégis megkerülnek, csakúgy, mint a majdnem egy napja (kb. 2x órája) látott bója, amelynél most nem kell irkálni, a pont a nappal kellemetlen emelkedõ, most hasonlóan kellemetlen lejtõ aljában vár, víztartállyal. Észreveszem, hogy a tájra egy ideje, mintha kevésbé figyelnék, inkább a lépteim kötnek le, továbbá próbálok valamit beszélni. Azt tudom, hogy mintha ismerõsnek tûnne az út, illetve, hogy Homokkomáromtól már alig lesz némi jelentéktelen szintemelkedés. A templomnál leülünk várni egy kicsit, erõt gyûjteni a hátralevõ szakaszra, illetve napelemeket tölteni :).

Innen Galadh Erebbel - íjászati szakreferens - talpaltunk együtt, beérve Kerek Repkény édesapját, akit elõször maga Kerek Repkény sem ismert fel, ezt betudhatjuk a kedvezõtlen fényviszonyoknak :). Már Hosszúvölgynél járunk, amikor népesebb társaságot elõzünk, megismerem a gyomaendrõdi sporttársat a Szondiról. Zsigárd meg csak nem akar közelebb jönni. Azon kezdünk filozofálni, hogy nem hagytuk-e ki a pontot, de a térképvázlat végül is a kanyarhoz írja, valóban, kis ház udvarán várnak Zsotyekék, bent pecsét és tea fogad, Galadh Ereb leül, én kimegyek, mert ott jobb idõ van. Várunk, meglepõen keveset, Vándor Csillag gumicukrot kínál és vízszintesbe helyezi magát, Kerek Repkény és Vándorköszörüs is befut, igazolás, indulás, az elsõ buszmegállóig. Megbeszélünk valami futást a célig, nem kell túl sokat alkudni, hogy az 50 méter inkább 5 legyen. A buszmegállóban megcsodáljuk a kamerás megfigyelésre utaló feliratot, bevárjuk a többieket és az elképesztõen hosszú Palinon keresztül talpalunk a cél felé. Elképesztõ és hosszú utunk kísérõjeként Bz motorvonat zakatol Nagykanizsa pályaudvara felé, az autópályánál látni. Igen, amit látunk, az a fõtér. Mégis. Itt RitaB és Galadh Ereb ellép, elõbbi a szintidõ miatt, utóbbit várják a célban, elbúcsúzom, örülök, hogy megismerhettem. Hárman leülünk valami bolt lépcsõjére, küzdünk a szemhéjak belülrõl történõ nézegetésének kényszerével, nem érzem magam fáradtnak, a lábam sem fáj, de rettentõ álmos vagyok. Társaim is hasonló állapotúnak tûnnek, de mégsem sikerül elérni, hogy a beérkezõ Kerek Repkény és Vándor Csillag egy teljesen alvó Vándorköszörüs - Zsotyek - Kékdroid triót fotózhasson :). A célnál RitaB jön elénk, Sétálós Bácsi tapsol, mégis sprintelünk a célhoz. Gratulálunk egymásnak, itt én is még egyszer gratulálok mindenkinek és szintén még egyszer köszönöm a megtisztelõ társaságot!
Még tartok egy kis pihenõt, közben megjelenik a színen Suvlaj is, õ sem néz ki egészen frissnek, pedig már beért :), bent mindenki dõl, amerre lát - vagy éppen már a fáradtságtól nem lát, kapok még némi süteményt, legvégül búcsút véve mindenkitõl elsétálok a vasútállomásra, mert valami stílszerûvel kellene befejezni a hétvégét...