Túrabeszámolók


Corvin János Emléktúra

moiwaTúra éve: 20072007.07.17 18:11:11
Corvin 80

Annak idején csupán csak a 0. rendezésen (rendezõi bejáráson) vettem részt, az 1.-9. rendezésbõl "igazoltan maradtam távol". Tehát itt volt a nagy lehetõség - mint kiderült, az utolsó is egyben - hogy rendezvényen is megméressem magam.
A túra elsõsorban nem a komoly szintek és a tájékozódás, hanem a nyári napsütés és nyílt terep miatt jelentett kihívást. Erre a múlt heti Dél-Balaton 2x30 nagyszerû felkészülést jelentett.

C. Béla fuvarozott le Erdõkertesre, ahol rögtön rajtmegtalálási problémával kellett megbírkozzunk, tudniillik a Rákóczi utcán 2 óvoda is található. Természetesen mi pont a másikban kerestük a rajtot... A mostani hétvégén gyakorlatilag nem volt konkurrens rendezvény, így sok-sok ismerõssel lehetett összefutni.

Azt beszéltük Bélával, hogy mindenképpen olyan hamar indulunk el, amennyire csak lehet, hogy minél többet élvezhessük a hûvösebb órákat a terepen. Az elsõ órákban tehát igyekeztünk azt is kihasználni, hogy a hûvösben kevésbé megerõltetõ egy nagyobb átlagtempó.

Izgalmas volt a 9 évvel ezelõtti emlékeket elõvenni, és bizony csak foszlányok kerültek elõ belõle, kritikus elágazásoknál az igazolófüzetre kellett inkább hagyatkozni. A reggeli hûvösben nem is vettük észre, hogy a kellemes tempó egy átlagos hatos... Jött is gyorsan Váckisújfalu, majd a horgásztó után Püspökszilágy. Mondanom sem kell, hogy az útbaesõ nyári rétek klassz fotótémául szolgáltak. Úgy emlékeztem, hogy innét viszonylag egyenesen kellett felkapaszkodni a geodéziai toronyhoz, ehhez képest egy visszakanyarodó kurfli vezetett fel a gerincre. A látszólagos elbizonytalanodást az egyértelmûen elhelyezett szalagok helyre tették.

Kerek 3 óra alatt értünk el a toronyhoz, ahol gethe és Kerek repkény pecsételtek, és elmondták, hogy igencsak erõltetett menetben kellett kiérjenek a pontjukra, mert idõzavarba kerültek. Még a torony elõtt korábbról nem rémlõ de igencsak megkapó látvány fogadott: az erdõirtásról a Naszály és a Börzsöny reggeli kontúrjai megint fotózásra késztettek.

Folytattuk a sétagalopp-tempót Pencig, ahol Béla férfiasan bevallotta, hogy az én tempóm ma neki túl gyors, ezért útjaink különváltak. Számomra egyelõre még nagyon kellemesen esett ez a komolyabb tempó. Pencen még semmi folyadékigényem nem volt, végigmasírozva a falun, majd azon túl jött a mûutas emelkedõ, amelyrõl nem nagyon akart jönni a letérés a Mónika-pihenõ felé.

A letérés után egyszerre lehetett élvezni az úttörést a rét magas füvében, illetve a látványt! Csodás volt ez a színgazdag rét! Mónika-pihenõnél ásványvíz volt a szolgáltatás. Habár nem voltam még annyira szomjas, minden gond nélkül legargalizáltam a fél litert. A mûút keresztezése után jött egy újabb "úttörõ" lassító szakasz, amíg el nem értem a szélesebb szekérutat. Az enyhén lejtõ úton megint lehetett rendesen haladni.

Elérve a szántóföld szélét, muszáj volt elõvenni az útleírást, mert erre a részre totál nem emlékeztem. Szerencsére nagyon is egyértelmû volt, hogy balra kell térni, habár a csõvári várrom gyakorlatilag az orrunk elõtt "hevert", és csodás látványt nyújtott! A térkép is jelentõsebb cikk-cakkot jelöl erre a terepszakaszra, ennek megfelelõen becsületesen lestem a szalagokat. A patakvölgyet elérve hirtelen elõjöttek a régi emlékek: itt bizony egy durva és törmelékes emelkedõ fog következni! És lõn...

Itt éreztem, hogy a reggel felvett tempó hosszan már nem tartható, vissza is vettem néhány fokozattal. Idõnként az egyensúlyozásra is szükség volt a rézsútos keskeny ösvényen. Elérve a piros romjelzés kiágazását, már csak egy utolsó hórukk volt vissza a pontig. Pecsételés után kimentem a várfalakhoz és nem hagyhattam ki a szemem elé táruló panoráma megörökítését.

Rövidesen következett Vas-hegy, ami megint tisztán élt az emlékeimben, leginkább a leereszkedés. Magas ember lévén, "gyökkettõvel" cammogtam lefelé, elkerülve a zakózást. A Nézsa felé vezetõ ösvényen elkezdtem bealudni, úgy néz ki, a meleg itt kezdett el hatni. A túra "sivatagi szakasza" pedig csak most kezdõdött... Nézsán a kastélyhoz direkt bementem, gondolván, a pontõr oda beköltözött. Ehhez képest Cs. Toni a mûúton parkoló kocsijából kiabált utánam.

A "szaharai szakasz" elsõ etapja a nógrádsápi mûút végigmasírozása volt: nem lett volna baj, de - talán a melegtõl - annyira bealudtam, hogy folyton az út közepén gyalogoltam az út széle helyett... Nógrádsápon a temetõnél M. Péter és családja várt étellel-itallal. A savanyúság talán jobban kellett, mint a kenyér. És hát a folyékony kenyeret sem tudtam visszautasítani, bár utólag ez talán hiba volt. De mit tegyen az ember, ha a kedvenc sörét látja, ráadásul behûtve?

Kalóriával feltankolva irány a "2. szaharai etap", át a pusztaságon Acsára. A Nap a sapkán keresztül is csiklandozta a fejem búbját rendesen. Ez inkább lekötötte a figyelmet, mint az útvonalkövetés, ráadásul néhány sporttárs haladt elõttem belátható távolságon belül, elég volt az õ kontúrjukra figyelni... A mókás, hogy a kezdõdõ tikkadás ellenére még mindig megvolt a reggel felvett tempó...

Acsán gyors pecsételés után keresztülmasírozás a falun, majd a régi Ecskend túrákról ismerõs úton jutottunk ki, természetesen sok-sok nyílt szakaszon. Elkezdtem veszettül szomjazni. Pedig Acsán még abszolút minden rendben volt. Na persze, a sör... Kezd hatni... Újabb nyílt szakasz, emelkedõk, aztán végre elértem az ecskendi erdõség szélét, nincs több emelkedõ!

Nem is kellett már annyira sokat menni, és megérkeztem a Rózsa-kúthoz. Nem tudom, volt-e olyan ember, aki kihagyta... Muszáj volt itt 5 percet pihenni, keményen kitikkadtam. Ráadásul az itt piknikezõ társaság söröket és dinnyéket hûtött a forrásvízben. Elgondoltam, hogy én inkább ezt a bandát kéne erõsítsem. Mit keresek én ezen a rendezvényen? Pár perc elég volt az erõgyûjtésre, és irány a "mókás emelkedõ" a zöld kör jelzésen. Ez nem tréfadolog, kemény lihegés a vége. Ezután szintezés, lejtõk, széles kocsiúton.

A letérés a zöld körrõl egyértelmûen jelzett, az árnyas erdõt pedig kifejezetten élveztem. A sorompót elérve gyanús volt, hogy megint nyílt terep fogad majd. Így is lett: folyamatos véget nem érõ emelkedõ a szántóföld szélén, miközben teljes erõvel tûz szembõl a Nap... Nem volt kellemes érzés. Ennek ellenére toltam rendesen, és így érkeztem meg a Csonkás-nyereghez. Újabb itóka, nem tudni hanyadik már. El is tüntetem azonnal.

Itt futottam össze Szabózé-vel, aki iszonyatosan meg van halva. Talán ez a túra egy futó számára futva sokkal durvább, mint gyalogosnak gyalogolva. Változatosság kedvéért továbbra is nyílt terepen, szántóföldek mellett, de szerencsére alapvetõen lejtõ úton le a mûútig, ahol a forgalomra is figyelni kell, nem tanácsos bealudni túl gyakran...

A falu szélén a jobbos betérés egy másik mûútra Galgamácsára, ami látszólag megint végeláthatatlan. Magtár, majd Galga-híd, legvégül a vasúti átjáró. Innét még egy utolsó kellemes emelkedõ a templomkertig, ahol T. Gabi és családja az állandó pontõrök fogadnak. A terülj-terülj asztalkám mellett a csábító 60-as táv díjazása, valamint jópár "elhalálozott" futó látványa kísért. Még mindig csak 10 órája vagyok úton, apróbb megzakkanások ellenére fel nem merül a kiszállás gondolata. Egy negyedórás energiagyûjtés után egy futó sráccal indulunk tovább.

Galgamácsai városnézés után megint emlékképek törnek fel: itt egy nagyon velõs emelkedõnek kell következnie. És lõn! Még a Panoráma lakótelepnél komoly szinteket tudunk le, majd egy végeláthatatlan egyenes, szerencsére árnyas fákkal szegélyezve. Nemsokára eljött a letérés jobbra, ahol szerencsére a szántó teljesen jól járható volt, megint a tûzõ Nap jelentette a komolyabb gondot. Itt már kezdtem csillagokat látni, és azt számolgatni, hogy mennyire szabad lelassuljak, hogy még lámpa nélkül sikerüljön beérni.

Balra folyamatosan Vácegrest lehetett látni, csak mindig egy picit más szögbõl. Aztán a szalagozás bevitt a kritikusnak hitt szakaszra. Habár meglehetõsen szép, megkapó volt a keskeny út, helyenként oldalazós jelleggel, komolyabb "orangutános" terepszakasszal nem találkoztam. A PZ jelzéselágazóban a kódot felvéstem, majd irány megint felfelé, elõbb ki az erdõbõl, majd tovább a "kerüld meg Vácegrest" útvonalon.

A falu szélét elérve betonra váltottam és becsorogtam az elágazáshoz, ahol jobbra tértem. A szinttáblázat az Egres-patakig 1 km-re írt 100 m szintet, amitõl igencsak megijedtem, elvégre ehhez fel kéne mászni egy púpra, majd onnét le a patakhoz. Vagy nagyon gyorsan túl lettem a szinteken, vagy valami nem stimmelt, mindenesetre a mûútról való letérés után gyakorlatilag végig lejtett az út.

Galgamácsától már messze nem 6-os átlaggal cammogtam. Ráadásul az Egres-patakhoz is csak kód felírására készültem. Ehhez képest igazi megváltás volt Gy. Petiék fullextrás pontja, croissant-nal, Fanta/Cola/ásványvíz lehetõségekkel. Megint muszáj volt megpihenni negyed órára. Petiék is megerõsítették, hogy elég sokan meg vannak zakkanva az eddig elhaladt résztvevõk közül.

Egres-patak idilli hangultatától könnyes búcsút véve irány a Háromházig tartó "napfürdõzés". Habár már majdnem este 6 óra volt, a napsugarak továbbra is izzasztottak rendesen. Háromháznál megint szükség volt a térképre és a leírásra, amelyek egyértelmûen mutatták a követendõ utat. Tartottam nagyon a Margitára való felmászástól, ehhez képest abszolút nem viselt meg a korábbi szakaszok okozta elcsigázottság ellenére.

Régi túrák emlékei törtek fel, és nagyjából sejtettem, milyen is lesz az a mászás fel a S sáv szintútjáig (elég kemény...). Szépen kényelmesen felbatyogtam. A P+-ra rátérve már biztos voltam, hogy komolyabb szint nincs vissza a Margita alja pontjáig. Itt Tibet és Vadmalac pontõrködtek a lovardánál. Még mindig csak 3/4 7 volt, tehát a fejszámolgatást a világosban való beéréssel kapcsolatosan el lehetett tenni "nyugdíjba".

A pontõrök bíztató szavai és a velük való kellemes beszélgetés megint erõt adtak a hátralévõ pár kilóméterre. Menetközben befutott kékdroid és Pötyi kettõse, akik a gyors bélyegzés után már indultak is tovább. Velük tartva nyomtam le innét a célig a túrát. Régi "Gödöllõi dombság természetjáró hétvége" rendezvények emlékeiben kutattam, és tudtam, hogy a szadai elágazást nem szabad elnézni, ill. hogy pár sunyi emelkedõ még van vissza.

A szadai leágazó után jött egy enyhe és viszonylag rövid emelkedõ, majd a gerincen suhantunk. Mielõtt azonban megindultunk volna Erdõkertes felé, jött az a bizonyos sunyi emelkedõ a susnyásban. Nem lett túl népszerû ez a hely nálam... Amilyen meredeken felvezetett a gerincre, olyan meredeken le is csúsztunk róla a túloldalon. Ahogy kezdett ellaposodni a lejtõ, érezni lehetett hogy lassan itt vannak Erdõkertes házai. Elõbb csak széles földúton, majd betonúton haladtunk.

A betonútról folyamatosan néztük a jobbra nyíló utcákat. Eleinte csak híresebb írókról elnevezett utcákat láttunk, aztán elérkeztünk a Bocskai utcához. "Na ez már legalább hadvezér" - volt a reakciónk. És igen, a következõ már a mi Rákóczi utcánk! Az utolsó emelkedõt leküzdve masíroztunk a célba 3/4 8-kor. Díjazás jelvény és oklevél, majd a nagyszerû célbeli szolgáltatás: virsli valamint JÉGKRÉM! Meg a sok kedves szó, a remek hangulat, amit a rendezõk valamint a többi túrázó is szolgáltatott.

Mivel C. Bélát mindenképpen meg akartam várni, pár órát még eltöltöttem a célban, újabb beérkezõket (ill. feladókat) látva. Jópáran észrevették, hogy komoly mennyiségû só ült ki az arcomon. Nem is csoda, ezen a maga nemében extrém túrán nem is lehet ezt megúszni.

Nagyon családias volt a túra hangulata, és ott volt víz ahol kellett. Mivel csomó falun keresztülmentünk, ki-ki a maga igényei szerint nyomóskútból / kocsmában kiegészíthette a folyadékhiányát. A másik ami biztos: a sok nyílt terep nyáron vesz ki annyit az emberbõl, mint a komoly szintek egy árnyas erdõben!

Még egyszer köszönöm a rendezõknek ezt a napot, és kíváncsian várom, mi lesz a 80-as táv sorsa a késõbbiekben!

Képek: http://fotoalbum.hungarotel.hu/moiwa/1243#2