Gázló-90
Távolság: 85,4 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintkülönbség: 1040 m.
Elõször 2003-ban vettem részt a Gázlón. Azóta ez az év legjobban várt teljesítménytúrája a számomra. Az idei évben egy szövõdményes arcüreggyulladás kétségessé tette, hogy el tudok-e indulni. Szerencsére csütörtökön volt utoljára hõemelkedésem, s kánikulát jósoltak a meteorológusok, így végül is az indulás mellett döntöttem. Viszont négy 130-as után, most óvatosságból, csak a 90-est vállaltam be. Jogos volt az óvatosság, mivel fél km/h-val kisebb tiszta biciklizett átlagsebesség mellett 10%-al magasabb volt az átlagpulzusom, úgy hogy végig jobbak voltak az utak, mint tavaly.
A nevezés gyorsan megtörtént. Felraktam a biciklire a rajtszámot, a kiváló itinert a hátizsákba (legközelebb otthon vettem elõ), üdvözöltem az ismerõsöket, s kényelmes túrázós tempóban elindultam. A Laczkó-forrásnál kisebb sor alakult ki az ellenõrzõ bélyegért, pedig az ellenõrök tényleg gyorsan dolgoztak, de egy percen belül vagy húszan estünk be. Ezt a csoportot, a Bánd elõtti emelkedõk szakították szét, addig igen kényelmes tempóban együtt haladtunk a Csatár-hegy alatt. Dzsindzsa volt, sár szerencsére nem. A piros sáv nagyon kellemes úton halad ezen a szakaszon. Bándtól, Herend fölött, a Hajag lábáig aszfalton tekertünk, majd balra lekanyarodva rátértünk egy jó állapotú, de kissé poros földútra, amin hamar elértünk a Fodor-tanyai ellenõrzõ ponthoz. Aki akarta itt forrásvízzel tudta pótolni, az addig elfogyott folyadékot. Tovább indulva, egy fûvel benõtt úton ereszkedtünk le a völgybe. A lejtõ vége kicsit izgalmasra sikeredett. Szûk jobbos kanyar, elõtte pedig az útra merõleges keréknyomok. Könnyen megszerezhetõ a KTT (Kormányon Túliak Társasága) tagság. A patak keresztezése után, szintén füves úton nyomultunk az Öreghálás felé. Ez a szakasz megegyezik, a Bakony tt-k útvonalával. A piros sávjelzésnél jobbra lekanyarodtunk az útról, majd a következõ elágazásnál megint jobbra, a piros sávot is elhagytam. Az idei évben a krosszmotorosok is felfedezték az ösvényt, így nem az avarban kellett letolnom a bringát a patakvölgybe, hanem egy kijárt, két kisebb letöréssel nehezített nyomon. A jobbak itt simán lejönnek biciklivel. Rövidesen kereszteztem a Fekete-sédet. 2003. után, most elõször nem volt víz a mederben. A piroson mentünk fel a Pápavár aljáig. Tartottam ettõl a szakasztól, mivel tavasszal nagyon tönkretették az erdõgazdaság jármûvei a murvás utat. Szerencsére a félelmek alaptalannak bizonyultak, mivel a munkák után szépen rendbe hozták, így hamar elértük az aszfaltot. Itt néhány kilométeren javítottam az átlagsebességemen. Ezen a részen nem volt idõm nézelõdni, pedig nagyon kellemes bükkösben haladtam. A Királykapunál megkaptam az újabb ellenõrzõ bélyeget, s megkezdõdött a hullámvasutazás Odvaskõ-puszta felé. 30-40 méter szintet le-föl több alkalommal. (115 méter szintet szedtünk össze. Ellentétes irányba 270 méter a szintemelkedés.) A Witt emléktáblánál megálltam néhány percet nézelõdni. Gyönyörû a kilátás. Kifejezetten tisztán lehetett látni Pannonhalmát. Itt lett vége a hullámvasútnak, s gyakorlatilag Odvaskõ-pusztáig lejtett az út. A bükkerdõben, a tisztásoknál, annyira éles és nagy volt a fény-árnyék különbség, hogy az meghaladta az emberi szem teljesítõképességét is (a CCD-k rég beégtek volna). A napsütötte részeknél, az árnyékból csak egy fényfoltot láttam, de az út felületén semmilyen részletet nem tudtam megkülönböztetni, amíg ki nem értem az árnyékból. Az érdekes az volt, hogy árnyékos rész felé gurulva nem volt ilyen vészes a helyzet, pedig rendszerint fordítva szokott lenni. Odvaskõ-pusztánál vizet lehetett felvenni, s kaptunk egy szelet müzlit. Itt vált el a rövid és a hosszútáv. Mi jobbra az aszfalton gyorsan elértük Bakonybélt, míg a 130-asok tettek egy 50 kilométeres kört, a Bakony teteje és a Cuha-szurdok felé.
Bakonybélben újabb ellenõrzõ pont, ahol két vendéglátóhely is várta a megfáradt túrázókat. Dél elõtt nem sokkal értem ide, ezért ebédre megettem egy szendvicset (persze egy macskával megosztva), ami késõbb az emelkedõn hibának bizonyult. Elég lett volna egy negyed is. Itt ért utol Karcsi, akivel vagy két éve nem találkoztunk. Beszélgettünk egy kicsit, így jó fél óra múlva indultunk tovább. Szólt, hogy az emelkedõ elsõ napos részén valószínûleg le fog maradni, mert nagyon érzi a térde a héten megtett Balaton-kört. Így is történt. Elõtte viszont az árnyékos részen Imi hagyott állva bennünket, aki elõttem néhány perccel indult, de a 130-as távon. Szóval ránkvert 50 kilométert. A 90-eseknek ez a legkeményebb emelkedõ. 290 méterrõl 566 méterre, benne egy 20 méteres lejtõvel. A mászás még csak hagyján, de az út minõsége is elég rossz (de a tavalyinál azért jobb), ráadásul nagy részét tûzõ napsütésben kellett megtenni, úgy, hogy szellõ sem rezzent. A kevés árnyékos részen 33 fokot mutatott az órám, míg napon 37-38-at. A mászás fáradalmait enyhítette néhány pontról a gyönyörû kilátás. A legnagyobb köves szakaszról lehetett látni Bakonybélt, s mögötte ki lehetett látni a Kis-alföldre (470 méter magasan voltam). Erre a túrára nem vittem GPS-t így csak saccolni tudtam, mennyi lehet még hátra az emelkedõbõl. A számomra ismert tájékozódási pontokat figyeltem. Jobbról megjött a piros négyszög, a Fehérkõ-árokból, balra megvan az Augusztin-tanyai leágazó (valakik nagyon vidáman vannak bent az erdõben). Egy belógó szederindából összeszedtem egy tüskét a hüvelykujjam hegyébe. Már csak néhány száz méter van hátra. Végre egy kanyar után feltûnik a hatos elágazónál lévõ frissítõpont. Ettõl kezdve Hárskútig egy nagy lejtõ az egész út, így gyorsan beértem. A falu szélén fiatal harcosokat értem utol, akik megkérdezték, van e nálam láncbontó prés. Az igenlõ válasz után kérték, hogy jöhetnek e velem, mert már volt egy láncszakadásuk (hiába a kerékpározás, a túrázás szintjén is technikai sport). Ettõl kezdve együtt mentünk. Mindketten elõször indultak a túrán, s a fiatalabb, még csak 14 éves. Márkó felé a nagy lejtõn (bonus track) 61,9 km/h-ás maximális sebességet értem el. Remélem, rendõrök nem olvassák a beszámolót. Márkó elõtt bevártam társaimat, mert kicsit lemaradtak a lejtõn.
A malomnál megkaptuk az utolsó ellenõrzõ bélyeget, s most a Séd másik oldalán, igen jó sebességgel mentünk Veszprém felé. Karcsi ezen a szakaszon elõzött meg. Hiába mindig sokkal jobb volt nálam a lejtõkön.
Az utolsó EP-n mondták, hogy a murvás szakasz igen rossz lesz, ezért irányba vettem a hírhedt csatár-hegyi elágazót. Forgalom alig, így gyorsan, és biztonságosan kereszteztük a 8-as utat, s a régi 8-ason gurultunk a Viadukt felé. A Viadukt elején egyik társam bukott egyet, de szerencsére megúszta. A tûzoltóság után egy gyors lejtõzéssel beértünk a célba. Kellemesen elfáradtam a túrán, s remélhetõleg megúszom a betegség kiújulása nélkül.
A túra lebonyolítása egyre jobb. Nagyon jó a tavalyi újítás, a versenyekhez hasonló rajtszám használata. (Nem kell az EP-ken elõbányászni az igazoló lapot, ami nem is biztos, hogy kibírja a mez zsebében szétizzadás nélkül.) Az idei évben már lehetõség volt chip-es idõmérésre, valamint a Hajagon, a hatos útelágazásnál is létesítettek itató pontot, ami ilyen kánikulában a csak kulacsot használók számára létfontosságú.
Számomra az év legjobban szervezett és lebonyolított túrája volt. Remélem, jövõre nem jön közbe semmi, s megint a 130-ast csinálhatom, mert nekem mégis csak az az igazi Gázló.
|
