Túrabeszámolók


Szurdok / Útvonalkövető

piedcatTúra éve: 20072007.07.02 13:46:57
Szurdok 25 (egy igazi tortúra)

2007. július 01.

Amikor vége lett a túrának, nem tudtam eldönteni, hogy dicsérjem vagy szidjam a rendezõket. Az elõbbit azért, mert varázslatosan szép tájakra vitt minket az útvonal, fõleg azok tetszettek, amelyeket nem lehetett turistautakon megközelíteni, az ilyen helyekre valószínûleg csak véletlenül tévednék. Az utóbbit pedig ugyanezért. Hiszen az említett helyek olykor nagy tereprutint és legalább közepes szintû tájékozódási képességeket kívántak, így néha elõfordult, hogy majdnem földhöz vágtam az itinert, mert másképp képtelen voltam elmenni rajta. :) Egy biztos: felejthetetlen napot köszönhetünk nekik.

Kellemes vasárnapi sétára készültünk. Bár Szilvi már otthon kifejezte aggodalmát, amikor elolvasta, hogy a túra nehéz és veszélyes. Megnyugtattam, azok az útvonalak, amelyeket ismerek belõle, egyszerûek, a többin meg majd csak túl leszünk valahogy. Egyébként még szerencse, hogy elõzõ nap feltévedtem a netre, és döbbentem láttam, hogy a könyvben leírtaknak közük nincs a friss infókhoz, és a 25-ös távnak teljesen más az útvonala. Na mindegy, most már vágjunk bele.

Kifejezetten utálom, ha egy túra Dobogókõrõl indul. Persze csak azért, mert reggel az egyszál busz, ami Pestrõl indul, jobban hasonlít egy szardíniás konzervre, mint egy közlekedési eszközre. Most is így történik. Negyven-ötven embert elõre engedve is még tolakodó fiataloknak számítunk, ezért az idõs, kedves hölgyek simán félredobnak minket, és gõzerõvel nyomulnak fel a buszra. Csak felférünk, és idõben el is indulunk. Azt a holtidõt, amit a buszon töltünk sikerül hasznossá tenni reggelizéssel, illetve az egyik túratárstól nevezési lapot is kapunk, amit kitöltünk.

A menedékház elõtt nagy a tumultus, ennek ellenére gyorsan megkapjuk az itinert, a térképvázlatot, a pecsételõ lapot, és egy mûanyag bögrét, amit az útba esõ számtalan forrásnál tudunk majd hasznosítani. 9.00-kor elindulunk a piroson észak felé. Közben Szilvi átböngészi a leírást, és néhány pillanat alatt az idegösszeomlás elsõ jelei mutatkoznak rajta, amikor meglátja, hogy az egyik útszakaszt halálfejjel jelölték. Elsõre ez jópofának tûnik, és bár nem vagyok pszichológus, de szerintem kezdõ túrázók körében ez csak felesleges idegeskedésnek a forrása, és mire az ominózus helyre érnek, addigra már remegnek a félelemtõl. Mindenesetre megnyugtatom, hogy nem lesz semmi gond. Aztán megmutatom neki a túra szintvonalmetszetét. Ezt kár volt. Fokozódnak a tünetek. Csak az a tény tudja enyhíteni, hogy az elsõ hét kili lefele megy. Na ebben a lefelében nincs semmi köszönet!!!

Addig nincs is semmi problémánk, míg el nem hagyjuk a pirosat, letérünk a sárgára, ami egy idõ után iszonyúan kövessé válik. Én nagy sebességgel bukdácsolok lefele, Szilvinek kicsit nehezebben megy, be-bevárom. Közben több futó is megelõz, ki csoportban, ki magányosan. A köves út aljában balra fordulunk a Z körön, néhány méter után az elõzõ futók ismét megelõznek minket, érdekes útvonalon nyomják. :) Fényes-forrásnál iszogatunk, pihengetünk, bár nekem van egy rossz sejtésem, ha azokon a részeken, ahol haladhatnánk nem haladunk, akkor azokon a részeken, ahol nem haladhatunk, ott már végképp nem fogunk haladni. Szóval érthetõ. :) Sejtésem bejön. Sajnos.

Újabb lefele következik. De hol?! Egy rémesen susnyás részen ereszkedünk bele a Lukács-árokba, és akkor kezdek el igazán aggódni, amikor rájövök, hogy az útvonal nem a jelzésen megy, hanem a patakban (!). Nem akarom páromat még jobban felidegesíteni, ezért megtartom magamnak felfedezésemet: most már tudom, miért jelölték halálfejjel ezt a szakaszt. Kezdetben még nincs problémánk, lassan ugyan, de haladunk. Négyen-öten utolérnek minket, elengedjük õket. Egyik srác tesz egy megjegyzést: a java még csak most jön. Ugyan már, ennél rosszabb már nem lehet. Aha, akkor csak figyelj! Egy meredek szakasz elõtt a srácok sorban állnak a lejutáshoz. Mikor felzárkózunk, világossá válik, hogy miért lassultak be. Egy V alakú mélyedéshez érünk, oldala sima és csúszós, képtelenség kapaszkodni rajta. A mélyedés közepén egy hosszában bedöntött fán egyensúlyoznak a túrázók, így próbálnak lejutni. Sikerül nekik, mi jövünk. Szilvi aggodalmát fejezi ki, de aztán bátran felkúszik a fára. A feléig eljut, aztán megáll. Radar kutyát követeli meg a miskolci speciális mentõket. Elsõre azt hiszem, hogy bepánikolt, és itt ragadunk néhány órára, de aztán kiderül, hogy csak viccel. Na jó, ebben a szituban nincs kedvünk viccelõdni, mindenesetre megkönnyebbülök, amikor mégis továbbmászik. Nem tud mit kezdeni, a fenekén csúszik végig a fán, közben lábbal, bottal próbál kapaszkodni az oldalsó sziklákon. Aztán rájön, hogy bot nélkül jobb lenne, így megkapom tõle. Hm, két bottal nehéz lesz nekem, de legalább õ jusson le, én már majd csak leérek valahogy. Azzal nyugtatom magam, hogy legrosszabb esetben fürdünk egy jót a patakban, majd helyre rakjuk a kificamodott bokánkat, csuklónkat. Szilvi végre biztos talajt érez a talpa alatt, ami egy bazinagy szikla. Én lábam közé kapom a vastag fatörzset, botokkal taszítgatom magam elõre, és gatyafékkel csúszok le a fán, közben reménykedem, hogy nehogy egy kiálló faág vagy görcs kettéhasítsa a legrosszabb helyen a nadrágomat, esetleg a fenekemmel együtt. Mikor leérek, visszanézek a fára. Mintha az elõbb még sáros lett volna. Az is volt. Szépen letakarítottuk. Az összes sár ott figyel a hátsónkon. Na mindegy, legalább lejutottunk. Készítek néhány fotót a helyrõl, sajnos elég rosszak a fényviszonyok, de muszáj megörökítenem a helyet. Ennyire durva résszel a késõbbiekben nem találkozunk, bár változatlanul lassan haladunk a vizes köveken, fatörzseken ugrálva. Elõre megyek, mutatom Szilvinek hol könnyebb az átjutás. Persze õ ezt kivétel nélkül figyelmen kívül hagyja, a saját feje után megy. Nem aggódom, azért már neki is van tereprutinja. :) 640 méter kúszás-mászás után a szalagozás kivezet az árokból. Azért az itiner kedvesen megemlíti, hogy lent is maradhatunk, de nem tudom miért, valahogy nincs kedvünk. :) Ami viszont meglep, hogy nem találtunk pontõrt az árokban. Azt kétlem, hogy nem vettük észre. :) Ergo: a sárgán ezt a rémálmot megspórolhatja bárki. Szilvi annak ellenére, hogy végigszenvedte az utat, nagyon élvezte, és ki nem hagyta volna a kalandot. Ránézek az órámra, negyven percet töltöttünk lent. Nem ezen a túrán fogunk sebességrekordot beállítani.

A következõ szakaszon sem erõltetjük a száguldást. A dömösi útról bekanyarodunk a Rám völgyébe, pihennénk pár percet, de rövidebbre sikerül, mert nagy létszámú csoport érkezik. Remélem felfele nem fognak sokan mászni. Felfele nem, de lefele annál inkább, annak ellenére, hogy a nagy tömeg miatt hétvégén nem tanácsolják a szakadékban történõ lefele haladást. Szilvi hangot is ad véleményének, egy hölgy magára is veszi, és igyekszik elpucolni utunkból, nehezen megy. Sajnos a szakadékban közlekedõk jelentõs része nem rutinos túrázó, így kénytelenek vagyunk õket bevárni. Felküzdjük magunkat a tetõre, két kisgyerek jelenik meg a legfelsõ korlátnál, egy pillanatra megrémülök, hogy leesnek. De szerencsére csak kukucskálnak. Legalábbis néhány percig ezt hisszük. Aztán mikor felérünk, megjelennek a szülõk is. Az anyuka karjára veszi az egyik gyereket, megkapaszkodik a korlátba, és araszolgat lefele (!). A másik csöpp gyerek is menni akar. Az anyuka elengedi a korlátot, és kézen fogja gyerekét, így halad tovább (!). Szájtátva bámuljuk az eseményeket, alig hisszük el, amit látunk. Gratulálunk kedves anyuka, estére két gyerek mínusz. Felelõtlenség netovábbja! Még tereprutinnal sem mernék levinni egy darab gyereket sem, nemhogy kettõt! A hölgy mozgásáról pedig nem úgy tûnik, hogy a sziklamászó-szakkör oszlopos tagja.

Nem várjuk meg mi történik, megyünk tovább. Sikeresen elnézzük a letérõt a Rám-hegy felé. Egy csoport érkezik, köztük a seprû. Megtaláljuk a szalagozott utat. Kicsit magunkba fordulva haladunk tovább, nem igazán értjük, miért vagyunk ennyire lemaradva. Persze a nehéz részeken lassan haladtunk, de szerintem mindenki így van ezzel. Bár gyanús, hogy számos embernek a ruhája szinte makulátlan tiszta, nem úgy tûnik, mint akik megjárták a Lukács-árkot. Vagy csak mi vagyunk ilyen bénák? Elképzelhetõ. Mindenesetre a Rám-hegyre pontzárás elõtt néhány perccel érkezünk, kihagyom a fotózást, megnézem az itinert, elvileg négyre kellene a célba érnünk. Van négy óránk, nehéz lesz. Különösen úgy, hogy Vaskapu fele az utat marhára nem ismerem, és nem tudom, hogy még milyen meglepetésekben lesz részünk. Ezért úgy döntünk, hogy belehúzunk.

Vagyis csak belehúznánk. Ugyanis a következõ két km-en közel 250 m szintemelkedés fogad minket. Elõször a villanyvezeték alatt, majd az erdõben kúszunk felfele a jelöletlen úton. Szilvi elég gyorsan halad, de néha pihenõt kell tartanunk, ilyenkor ismét szüksége lenne Radar kutyára és a miskolci speciális mentõkre. :) Utolérünk egy párt, ahol a hölgy tag szintén megzuhan a brutális emelkedõtõl. Eltitkolom páromtól, de egyelõre élvezem az izzasztó utat, fõleg amikor vissza-visszatekintve gyönyörködhetek a Vadálló-kövek és a Prédikálószék púpjának látványában. A Thirring-körúton balra fordulunk, lejtõ következik, úgy tûnik, soha nem érünk már föl Dobogókõre.

A lefelé kanyarodó szerpentin elsõ ágánál elsõ pillantásra egyenesen akarok menni, aztán veszem észre balra a jelet a fán. A körútnak ez a része iszonyúan rosszul és bután van jelezve! Az elsõ kanyart simán le lehetne vágni egyenesen, így nem menne ki a jelölés közel a szikla pereméig. Persze az egyenes nagyon meredek lenne, de még mindig jobb, mint ami most van. Lezúzunk a szerpentinen, megkerüljük a nagy sziklát, és pecsételünk a Hegedûs Róbert emlékhelynél. Egy ideig szótlanul ballagunk tovább, majd a Thirring-sziklák pompás látványa ránt vissza minket a valóságba. Jobbra felfele nézek, és nyugtázom, hogy a kemény mászásoknak még nincs vége. Itt már én sem élvezem a szinteket, csak a gondolat nyugtat, hogy a nehezén már túl vagyunk.

Dobogókõ nyílt részén szinte ránk ugrik a hõség. A völgyek és erdõk mélyén eddig még nem érzetük a kánikulát. Ennek ellenére megfeledkezünk a víztöltésrõl, bár én szívesen benyomnék egy kólát, de Szilvi lebeszél róla. Elég jó tempóban nyomulunk a Vaskapu-völgyig, csak egy helyen kavarunk el majdnem. Na itt van az a pillanat, amikor legszívesebben földhöz csapnám az itinert. Jó, ha egy túra jelöletlen utakon megy, mert legalább az ember olyan helyre is eljut, ahol egyébként biztosan nem járna. Viszont tájékozódás szempontjából hajmeresztõ. Elég egyszer elveszíteni a szalagozást, utána térkép alapján képtelenség tájékozódni. Szerencsére néhány perces fejtörés után most rátalálunk a helyes útra.

A Vaskapuig felfelé nagy szenvedés a haladás. Szilvi fárad, én pedig rádöbbenek, hogy alig van néhány korty vizünk. Mostanában minden túrán elkövetek egy hibát. :) Vadregényes, de kemény terep következik. Köves-rüves-nyüves talajon kapaszkodunk hatalmas sziklák között. Vaskapu alsó kapujánál majdnem kihagyjuk a pontot, mivel a középsõ kapunál egyenesen megcélozzuk a lejtõt. Egy túratárs terel minket vissza, aki már alattunk, a szurdok felé botladozik. Ha nem szorítana ennyire az idõ, biztosan elidõznék itt pár percet, így még egy nyomorult fotót se készítek. Lefele a hegy oldalába vágott lépcsõ iszonyúan rossz minõségû, olyan, mintha legutoljára õsemberek használták volna még a kõkorszakban. Köveken gurulva sodródunk lefele, egyenesen bele a Vaskapu-szurdokba. Ez is csak annyival barátságosabb, mint a többi szurdok, hogy nincs benne víz. Viszont a talaj nagyon csúszik, annyira, hogy a combfeszítõ izmom fájni kezd a folyamatos visszafogástól. Ilyen pedig már évek óta nem történt velem. Szép kis túra ez! :)

Kiérve a szurdokból végre vízszintes terepen folytathatjuk az utunkat. Olyan régen úton vagyunk már, mintha egy ötvenes túrán lennék. Klastrom-kútnál végre újratölthetünk, én leengedek a torkomon egy liter vizet. A pontõr megnyugtat minket, hogy valószínûleg nem fog bezárni a cél a seprû érkezésig. Úgy kalkuláltam, hogy fél óra elõnyben vagyunk a seprûhöz képest. Viszont vészesen közeledik a négy óra. Látom Szilvin, hogy õ is szeretne idõben beérni, ha már eddig küzdöttünk, akkor legalább kapjuk meg a megérdemelt jutalmunkat. Alig észrevehetõen, de gyorsabban megyünk. Áldom a rendezõket, amiért sikerült olyan utat találni, ami javarészt megkerüli Pilisszentkeresztet, így a nagy hõségben nem kell az aszfalton kóvályogni.

Nagy megkönnyebbülés, amikor becsatlakozunk a kékbe. Órámra pillantva még esélyesnek látom, hogy négyig beérünk. Elõre megyek a Szurdokba, diktálom a tempót, Szilvi nyavalygás nélkül követ, pedig már biztosan nagyon fáradt, és már a térdét is fájlalja. Átrobogunk a hidakon, átkelés oda-vissza, majd hirtelen feltûnik a parkoló. És a CÉL! Elõkapom a pecsételõs papírt, és leadom. 15.59. Na ezt csinálja utánunk valaki! :) Tartalmas oklevelet kapunk, kitûzõvel fûszerezve, igazán megérdemeltük. Eltüntetek egy pohár szörpöt, felmarkolunk két kenyeret, amit már útközben fogyasztunk el, ugyanis hamarosan indul a busz, amihez még ki kell sétálnunk.

Amint már az elején említettem nagyon szép volt és nagyon kemény volt. Visszanézve a rövidtávú túráimat, messze ez volt a legkeményebb. Nem így terveztük, de annyi élményt szereztünk, hogy erre még unkáink is emlékezni fognak. :)

Fotók: http://kep.tar.hu/piedcat/50497177#2

piedcat