Túrabeszámolók


Pilis-vörös-vár terepfutó/gyalogos

OttorinoTúra éve: 20192019.03.18 07:24:47

   2019.03.16-án, szombaton az előző reggelihez hasonló, vízszintes esőben szállok le a vonatról Pilisvörösváron. Megette a fene! Ide el se jövök, ha nem ígértem volna meg, hogy söprű leszek a Pilis-vörös-vár teljesjtménytúra 40-es távján. Hasonlít az időjárás a tavalyihoz, amikor a Vörös-hegyi pontőrködés után még a Vörös villám félmaraton távját is be kellett söpörnöm szakadó esőben és bokáig érő sárban. Végig morgom az utat az állomástól a sportpályáig. Szidom magam, hogy miért vagyok ekkora ökör.

Jóval a rajtoltatás előtt érkezek a sportpálya épületéhez. Odabent már ezerrel folyik a pakolás, a nevezési asztalok rendezgetése. Az én feladatom csak később kezdődik, addig leülök egy székre és időnként az ablakhoz megyek, félrehúzom a függönyt, hogy lássam, mennyire esik az eső. A pocsolyákban karikahullámokat keltenek az esőcseppek. Az ablak és a szék között mindig útba ejtek egy nyitott zacskót, amiből narancssárga aszalványokat csipegetek.

Rettenthetetlen túrázók érkeznek, megkezdődik a nevezés. Nyolc óra tájban megjelenik két söprűtársam Gaál Viktor és Révész Ádám is. Egyik kitekintésem alkalmával megállapítom, hogy csodák csodájára elállt az eső, sőt a Nap is átdereng a felhőkön.

A tömegrajt nyolc órakor van, fél kilenckor feltűzzük rendezői kitűzőinket, drótkefét ragadunk, és mi is elindulunk a Kálvária irányába. Az utcákon kifújt, útirányt mutató narancsszínű nyilakat már nagyjából elmosta az eső, reméljük, hogy az erdőben sem kell majd sokat bíbelődni a lekefélésükkel. Egy kocogó csoport váratlan irányból, kerülővel érkezik az útvonalra, valahol elbökték a direkciót. Átmegyünk a vasút alatt, és egy dúsan szalagozott lankán megyünk fel a Kálvária felé. Itt még nem kell szednünk a szalagokat. A domb tövében András bácsi és Gyapi adják a feltételes pontőrséget és a bélyegzést. Elérjük a [S-] jelzést, amin elhagyjuk Vörösvárt, és rövid erdőrészlet után a gázpászta emelkedőjébe kezdünk. A [P-] csatlakozásánál laminált táblák utasítása szerint élesen balra fordulunk, rövid, de meredek emelkedőn felmegyünk az első hivatalos ellenőrzőpontra a Vörös-hegy csúcsára, ahol Harsányi Henrik őrködik egymagában.

Igazolás után visszafordulunk, és a [P-]/[S-] jelzéseken folytatjuk. Egy túrázó párt érünk utol. Tudatjuk, hogy a 40-es söprűk vagyunk, nem rohanunk, de alkalomadtán előzzenek meg minket. A festői fenyves után a Fehér-hegy meredek lejtőjén óvakodunk lefelé. Tavaly csak az ösvényről letérve, a vastag avarban gázolva tudtam itt lejönni a felázott talaj miatt. Az Iluska-forrástól kevesebb sárban, haladósabb úton megyünk tovább. A Klotild-barlang felé kiágazó út környékén laminált táblákat erősítünk vissza, amelyeket az erős szél fújt le a fákról. Hosszú murvás úton érjük el azt a balkanyart, ahol eddigi jelzéseink elhagynak. Előttünk Pilisszántó látszik, jelzetlen úton megyünk felé. Főútján balra fordulunk, és a templom irányába emelkedünk. A buszforduló után jobbra ível a műút, most már jószerivel településen kívül, az erdőben. Nem kell balra bemenni a [P-] turistaútra, hanem szakadatlanul tovább kell menni a műúton a Szántói-nyeregig, ahol Egon és Éva etetőpontot üzemeltetnek. Az odaérkezés pillanatát már nagyon várjuk. Jól van, már látszik a Som-hegyi turistaház irányát mutató KRESZ tábla, amire tavaly azt hittem, hogy buszmegálló, aztán az egyik belógó ágon lengedez Éva napocskát formázó kispárnája, és már látjuk a fák közt a kajapontot, ahol a besöprendők (nem akartam azt mondani, hogy söpredék) tobzódnak. Véletlenül éppen a ponton tartózkodnak vérebükkel a pilisi túrák egyes szakaszain néha váratlanul felbukkanó Papucsekék. Mindig örülök a velük való találkozásnak.

Hozzálátunk a kalóriák beviteléhez. Kell a koksz, mert fel kell csűrni a Pilis-tetőre. Nehezen szakadunk el a sajt és olívabogyó-evéstől és a kólaivástól, de aztán Ádám unszolására nekilátunk az eleinte avarral kevert, sáros útnak. Később, a sorompó után már nyoma sincs sárnak, köves a talaj. Jóval a László-kúpja előtt utolérünk egy népes, legalább 50 főből álló csoportot, amelynek tagjai egyenletes, nyugodt tempóban emelkednek. Sorra előzzük őket a keskeny szerpentinen, miközben feltűnik, hogy senki egy büdös szót sem szól a másikhoz, ami egy kiránduláson fölöttébb furcsa. Azt fantáziálom, hogy valami zarándoklat féle lehet ez, mert a tetőn levő kilátónak Szent Özséb a neve. A menet tagjai túlnyomó részben fiatal felnőttek. Egy részük farmerben van, de aki túrához illő cuccot visel, annak a felszerelése olyan, mintha most vette volna le a Deka polcáról. Sikerül előttük felérni az ellenőrzőpontra.

Andiék a kilátó melletti katonai bázis maradványainál ütötték fel a tanyájukat. Egy csőszerű építmény előtt vannak, amibe éppen beférnek állva, ha esik az eső. Azt mondják, hogy nemrég valami daraszerű képződmény hullott az égből. Mi eddig megúsztuk néha jelentkező, kisebb esőcsepegéssel. A lányok bontják a pontot. Egy utolsó percben megérkező hölgy még megkapja a pecsétjét, aztán beüzemeljük drótkeféinket, és lefelé indulunk.

A narancs pöttyöket nehéz észrevenni, mert felfelé menetben fújták fel, a kövek lefelé néző oldalára. Úgy alakul, hogy én kefélek, Viktor és Ádám szüreteli a szalagokat, a lányok meg kacagnak, amikor nyögök a lehajlásnál, és kefélés közben. Lassan visszakanyargunk a Szántói-nyeregbe, és nem törődünk azzal a szabállyal, hogy csak egyik irányban szabad igénybe venni az etetőpont szolgáltatásait. A lányok maradnak, mert őket Egonék viszik majd be a bázisra. Hárman folytatjuk utunkat a Hosszú-hegy irányába, egy hatfős csoportot tisztes távolból söpörve. Már lefelé jövünk a hegyről, amikor utolérünk egy párt, amelynek hölgy tagja a térdét fájlalja, jobban mondva azt állítja, hogy nem hajlik az egyik térde. Kicsit belassultak, de egyáltalán nem vészes a helyzet. A Macska-barlang felé vezető út leágazásánál felállított újabb etetőpontnál időzve jókora laufot hagyunk nekik. Keresztezzük a Csobánka felé vezető műutat, elhaladunk a volt Sumica kemping kőkerítése mellett, majd letérünk a [K-] jelzésről, és jobbra kerülni kezdjük a Kevélyeket. Hosszas, sármedencékkel tarkított úton jutunk el az "Egri vár" felé leágazó vályús ösvényhez. Egyre nehezebben hajolok le a pöttyöket kefélendő. A várnál Emese és Bíborka lánya alkotják az utolsó ellenőrzőpontot. Pecsételés, pontbontás, majd tűzés egy földúton a Jenői-torony felé. A [Z-] jelezte véget érni nem akaró durva hullámvasutat egyik irányba sem szeretem, sőt utálom. Itt legalább nem kell kefélni, csak a fiúknak dagad tempósan a reklámszatyra, amiben a szalagokat gyűjtik. Végre leérünk az üdülőövezetbe. Egy kicsit még a céllal ellenkező irányba megyünk, hogy egy hídon keljünk át, aztán kiemelkedünk egy fennsíkra. Körülbelül Solymárral vagyunk egyvonalban. Ahogy Pilisvörösvár felé haladunk a síkon, Ádám megjegyzi, hogy a hegyek felé nézve, szemünkkel végigkövethetjük majdnem egész hosszában a mai útvonalunkat. Nincs semmi takarás, rettentően vág a szél. Megállok, hogy felvegyem a viharkabátomat, mielőtt még keresztülfújna rajtam az „orkán”. Hosszan bandukolunk egy ipartelep felé, majd egy süppedős szántóföldön csetlünk, botlunk. Beitta az esővizet, különben bokáig érő sárban gázolnánk. Az ipartelep műútján sárrázást hajtunk végre, bár még utána is van egy rövidebb földutas szakasz, mielőtt a város lakóházas övezetéhez érnénk. A kanyargó utcákon felkutatjuk a sportpálya hátsó bejáratát, majd a fiúk leszedik a még fent levő uszkve 50 szalagot, aztán belépünk a rajt/cél feliratú ajtón. Küldetés teljesítve, átvehetjük a „Pilis-vörös-vár” teljesítéséért járó díjazást. Még segítünk a főrendezőségnek az utómunkálatokban, azaz eltüntetjük a maradék kaját és piát, aztán irány a vasútállomás. Ez is megvóna.

Ottorino