Túrabeszámolók

Olajos körút 30

GPS-el mért távolság: 34,2 km, barometrikus magasságmérővel mért összesített szintemelkedés: 840 m. Utoljára 2015-ben jártam ezen a távon, akkor még Polar órával mértem az összesített szintemelkedést, ami 5 m-es lépésekben adja össze azt, és az el nem ért 5 métereket törli, viszont 2016 óta Sigma-val mérem, ami 1 méteres lépésekben összegez. Ilyen átszegdelt terepen, ahol sok emelkedőből tevődik össze a szint, simán jelenthet 100-150 m különbséget.

Mivel azon az egy-két hétvégén, amikor se szolgálatban nem voltam, sem pedig az Alföldre nem kellett lemennem, nem volt Pápától elérhető távolságra teljesítménytúra, így elég régen vettem részt ilyenen. Most kettő is akadt, s inkább ezt választottam a közelebbi helyett. Ide ritkábban jutok el.

Vasvártól már nagyon kényelmesen autóztam, de így is negyedórával a rajtidő előtt értem Bázakerettyére. Ennek megfelelően kényelmesen készülődtem, s indultam nevezni. Az előző évek tapasztalatai alapján, azért elraktam az eső elleni combvédőt is. A rendezők egymást közt nehezményezték, kellemetlen, hogy a ttt-s honlapon még most is 500 Ft szerepel 600 helyett, holott ők ezt adták le, a túrázók pedig a honlapon szereplő 500 Ft-ra készültek. Alig voltak néhányan, viszont ők is a 30-as távra neveztek, így 07.10 lett mire nekivághattam a távnak.

Ezúttal nem néztem be az első elágazást (ráadásul az elágazásba is került egy P+ jelzés, ami 2015-ben még nem volt ott), így szép kényelmesen ballagtam kifelé a Nagy-hegy gerincén. A panoráma igazán szép. Az aszfaltról letérés után, jó harmatos fűben ballagtam. A francba! Már megint nem impregnáltam le a bakancsomat. A kilátás továbbra is jó, a kicsit csípős, de szép napos időben. Csakhamar elérem az első ellenőrző pontot. Aláírás, egy kis beszélgetés, s már indulok is tovább. Eddigre az előttem nevezők is feltűnnek a mezőn. Ők még eltöltöttek egy kis időt a rajtnál a nevezés után, így később indultak, mint én. Kellemes mezei sétával a kistolmácsi vasút sínjei mentén értem vissza egy kis időre Kerettyére. Némi aszfalt, s nekivághattam egy rondább emelkedőnek. Meredeksége is van, de rondává az út gazzal benövöttsége teszi. Ráadásul, ahol utoljára villanypásztoron kellett átkelni, ott most vadvédelmi kerítéssel lezárták az utat, s a kerítés mellett mentünk, ahol még ösvény sincs. Ráadásul jó lucskos a gaz. Mire észbe kaptam, már elég vizes a nadrágom szára is. Ez még mind semmi! A K – P közös szakaszán derékig átázott a nadrágom. Tudtam, hogy ez a rész gazos lesz, de hogy ennyire! Hja kérem, aki ilyen harmatos időben elsőként vág neki a távnak, az meg is érdemli! Lehet, jobb lett volna, ha elengedem a hat fős előttem nevező csapatot. Aztán rájöttem, mégsem. Először két szarvas keresztezte az utamat, majd egy tisztásnál, őzsuta – őzgida páros. A gida még tétovázott is egy darabig, lemenjen-e az útról. Neki sem volt túl sok kedve a vizes gazhoz. Leballagott. Mikor elértem a tisztást, a suta még ott volt a szélén, s elfutva riasztani kezdett. Ebből tudtam, merre mennek. Nem sokkal később az úton, újabb suta – gida páros (egy kerítés miatt aligha lehetett az előző) ballagott komótosan az úton. Csak amikor ritkásabb lett a gaz, váltottak be az erdőbe. Ha a csapat után megyek, ez mind kimaradt volna. Ezután, már eseménytelen gyaloglással értem le az Olajos emlékműhöz. Berajzoltam a pontokat az igazoló lapra, s gyerünk tovább.

Nem rajongok az aszfaltos szakaszokért, de most a legkevésbé sem bántam, hogy Lispeszentadorján végéig aszfalton kellett menni. Legalább megszáradt a nadrágom. Lispe szélén megálltam, s a nyakamat bekentem naptejjel. Utána mentem tovább, itt-ott csippentve egy-két szem meggyet. Már nagyon érett, de még szinte sehol sem szedték le. Ezúttal a szentadorjáni templom sem tudott megtéveszteni. Később egy kaptatón volt egy pont, ahol a turistajelzés felfestése elbizonytalanított. A jelzés alapján akár az egyenes, akár a balra kanyarodó irány is jó lett volna. A GPS szerint egyenes. OK. Az első bokortól már láttam is a szalagot, meg persze a bokor után lévő turistajelzést is. Ha erre a bokorra teszik a szalagot, sokkal jobb lett volna. Az emelkedő után, Maróc kerülésekor nagyon hangulatos vegyes erdőkben ballaghattam. Időnként a kilátás is remek. A Maróci-hegyen, pár házikó közelében megállás. Alig húsz méterre tőlem, csíkos vadmalac sétálgat az úton. Megálltam és vártam. Észrevett, leballagott az útról, és békésen tovább turkált az erdőben. A legkevésbé sem zavartatta magát tőlem. Én, tőle annál inkább. Tuti, hogy a közelben van a mama, s a malacát féltő kocával találkozni nem jó ómen. Hátráltam egy kicsit, összeütögettem a túrabotokat, jelezve ember jár arra. A hat fős csapat ekkor ért utol, a mi van, elfogytak a jelzések? kérdéssel. Jelzés is van, no meg vaddisznó. Jól feltúrták az út környékét. Mentünk tovább. Később berajzoltuk a pöttyöket az igazoló lapra az ellenőrző pontnál, amit most papírlap is jelzett. Ahogy megálltunk, azonnal megleptek bennünket a szúnyogok. Ennek megfelelően rögvest tovább indultam. A többiek maradtak. Úgy látszik őket nem zavarták annyira.

Nem sokára elértem a frissítő pontot. Mivel nem túl meleg az idő, meg se néztem mennyi vizem van, hanem mentem tovább. Ráadásul az időjárás is hűvösebbre váltott. Csak elvétve sütött a nap, s néhány felhő elég sötét, még ha a felhőalap jó magasnak tűnik is. Lehet megint elázás lesz a vége, a meteorológusok minden ígérete ellenére? Az erdészeti aszfaltút nagyon kellemes. A letérés róla viszont nem annyira. Leérve viszont murvás úton talpalhattam. Igazán kellemes út. Hát még montival milyen jó lenne. A kiscsehi elágazás előtt becsatlakoztunk az erdészeti aszfaltútba, majd jött az országút. Párszáz méter után, a piros jelzés letért az aszfaltról. Az idén sajnos észrevettem. Amennyiben újra el tudok jönni erre a túrára és nem lesz ezen a letérő szakaszon EP, akkor ezután nem fogom látni ezt a jelzést. Az eleje megtévesztően jó és kellemes, még a mező mellett gyalogolva is jó. Itt volt egyébként a másik szalagozási- és turistajelzés probléma. Az elágazásból, a fák ágai miatt nem lehet látni a magasles lábán lévő piros jelzést, sem a tőle száz méterre lévő szalagot sem. Ötven métert elmenve egyenesen, a rossz irányon és visszanézve, rögtön megvan minden. A fa ágára kellett volna kötni azt a szalagot. Szerencsémre időben visszanéztem. Ez a visszanézés sokszor segít a tájékozódásban. Az emelkedő tetejéig még elég jó az út. Na de utána! Finoman fogalmazva is a borzadály kategória. Van, ahol nem az úton viszik a jelzést, hanem cserjésben, de még csak ösvény sincs. Jelzéstől jelzésig megy az ember, a jó meredek lejtőn lefelé. Utána olyan út jön, ahol a nyolckerekű szörnyeteg (timberjack) hasa is leért a sárban. Mivel régi a nyom, ezért már bedőltek a keréknyom oldalai. Az út és környezete tele faágakkal. Olyan lassú lett a haladás, hogy a szúnyogokat is csapkodni kellett, mert támadtak. Normál, 5-6 km/h-s sebességnél már általában békén hagyják az embert. Most közel sem tudtam ilyen „gyorsan” menni (az 5-6 km/h egyébként elég kényelmes gyaloglási tempó). Jó szétmosott, meredeken emelkedő és lejtő utak következtek egészen az arborétum kerítéséig. Közben kaptam pár csepp esőt is, hogy még rontsa egy kicsit a hangulatomat. Végül megúsztam elázás nélkül.

Mivel eléggé éreztem a térdem is (hezitáltam is a túra előtt, hogy 20-as, vagy 30-as, de ha már ilyen messzire eljöttem, s 30-as látványosabb is, hát legyen az) ezért az ellenőrző ponton csak addig álltam meg, amíg megkaptam a pecsétet és vettem egy hagymás zsíros kenyeret. Gyerünk tovább. Az arborétum kerítése mellett talpalva, a lejtőn ettem meg a zsíros kenyeret. Jó kis húzós emelkedőket kellett megmászni mire elértem Kistolmácsra. Vonatot sajnos megint nem láttam. A vasútállomáson megkaptam az utolsó ellenőrző pecsétet, s immár végig aszfalton, s csaknem végig emelkedő úton ballagtam be a célba. A vasút mellett, eszméletlen mennyiségű nyárfapehely szállt a levegőben. Hogy utáljuk ezt mi horgászok!!! A Budafai arborétum és a cél között bő kétszázötven méter szint van. A hat fős csapat már bent volt a célban. Később a parkolóban rákérdeztem, kihagyták-e a piros letérését. Hát igen. A nagy beszélgetésben nem vették észre, ami bárkivel megeshet. Amikor rájöttek, akkor meg már nem mentek vissza. Ők is meglepődtek, hogy utánuk értem célba. Megnyugtattam őket, jobban jártak, hogy benézték az elágazást. Mondtam, hogy szerintem utoljára én sem mentem le rá, mert az ilyen rossz útra emlékeznék. És ha nem lesz rajta ellenőrző pont, akkor többet le sem megyek. Az-az, ahogy humorosan mondani szoktuk, most háromszor jártam rajta: először, utoljára és soha többé. Megnéztem a 2015-ös beszámolómat és a GPS track-et, tényleg kihagytam. Mondjuk akkor már ronda zivatarfelhők tornyosultak mögöttem. Egyébként ez a szakasz 1,2 km-el hosszabb az aszfaltnál, s nélküle is megvan az igazoló lapon szereplő 32,8 km.

A célban megkaptam a tanúsítványt, a kitűzőt és az ajándékcsomagot, megnéztem nyitva van-e a strand büféje. Nyitva volt, de olyan lassúnak tűnt a kiszolgálás, hogy inkább kihagytam. Átöltöztem, megittam egy energiaitalt (Van benne taurin. A taurin nélkülit nem tartom energiaitalnak, csak koffeines löttynek.), s hazafelé vettem az irányt.

Szép, dombos tájon vezetett túra. Nagyon hangulatos. Ebben, a zalai teljesítménytúrák közül csak a Deák vetekedhet vele, de arra sokkal rosszabbak a turistajelzések. Söjtör környékét, csak a jól tájékozni tudó túrázóknak ajánlom, s leginkább GPS-el, amin rajta vannak a turistautak. Ott bizony előfordul, hogy 6-700 méterenként van egy-egy jel. Bázakerettyéről viszont teljesítménytúra nélkül is nyugodtan lehet túrázni, mert jók a jelzések. Az időjárással is szerencsénk volt, megúsztuk eső nélkül.

A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. 600 Ft-ért szürke árnyalatos térképes itineres igazoló lapot, tanúsítványt és kitűzőt kaptunk. Saját térkép nem feltétlenül kell, mivel a túrán nagyrészt (két-három problémás pont volt összesen) kiváló szalagozás is segítette a tájékozódást. Az a két-három pont sem vészes, ha az ember betartja a turistajelek alapján (GPS nélkül) történő tájékozódás alapszabályait: az elágazásban, ha nem egyértelmű, menj tovább 100-150 m-t először egyenesen, közben többször is nézz vissza. Sokszor megtörténik, hogy a menetirányban nincs jelzés, de a fa másik oldalán igen, s azt visszanézve észre lehet venni. Ha sehogy sincs, menj vissza az elágazásig, illetve ahol utoljára volt jelzés, s ezt a 100-150m-t tedd meg a másik lehetséges irányba/irányokba is. Ha még így sincs meg, akkor növeld a távot irányonként 2-300 m-re. De először mindig az egyenes irányú utat, vagy ösvényt válaszd! És semmi megijedés! Jó jelzésű térségekben, általában már a 100-150 méteres változat is elég. A Meretai-erdőnél cukorka, a Maróc-hegyi kereszt után ásványvíz, a Budafai Arborétumnál a szokásos zsíros kenyér hagymával és ásványvízzel, a Kistolmácsi vasútállomásnál cukorka és keksz, volt az ellátmány. A célban a Freska kereskedő cég tényleg használható ajándékcsomagját kaptuk, benne egy 20% bónnal is, illetve aki nem sietett, az egy sorsoláson is részt vehetett. Én siettem, és nem is kérdeztem meg, mit lehetett nyerni. Ez alighanem egyszeri esemény, de e nélkül is bőven kiváló az ellátás. Például én is egy hasonló akció után lettem a Geotrek túrabolt vásárlója.