Zöld 45 instant beszámoló
Krysta és SK kedvéért :)
Úgy gondoltam, nézzük meg, milyen egy 45-ös táv. Addig a K40-en kívül egy BT50-em volt (nem teljesen saját erõbõl, mert a TTB Menetmény lendülete húzott be a célba megvadult szupercellák közepette). :) Ezért a kitûzött cél a végigérés volt, idõterv nélkül.
Kellemes, hûvös, tiszta idõben indultam, a villamosmegálló után nem sokkal csatlakoztam egy kisebb társasághoz (itt még paráztam rendesen, hogy nem találom meg az utat), aztán egyszer csak ott álltam az Ördögorom tövében. (Nyüff...) A társaságot addigra pár lépéssel lehagytam, és tartottam tõle, hogy a keskeny sziklaösvényeken majd nem tudok haladni tõlük, ezért jól megléptem a fölfelé vezetõ utat. Ez a véletlen adta meg a felütést a naphoz, mert hirtelen megéreztem a húzást a lábamban. Utólag sokat gondolkodtam az okán, valószínûleg csak a körülmények szerencsés összejátszása volt. Egy biztos, téptem, mint hülyegyerek a mesekönyvet, és még jól is esett. Hamarosan egy lélek sem volt körülöttem, és három réteg ruhát kellett hirtelenjében a hátizsákba gyömöszölnöm menet közben. A kilátás, a reggeli erdõszél teljesen elvarázsolt. Hamarosan beértem a házak közé, aztán már ismerõs terep következett (Normafa 20, Gyermekvasút), így felbátorodtam, futogattam is. A zöld háromszög szerpentinje meglepõen könnyen megvolt, aztán a zöld keresztre kifordulva utolért -ethka-, és javasolta, fussunk egy kicsit (mér, eddig micsináltam? :). Normafa síházig együtt mentünk, itt én szokás szerint nem bírtam tovább a tempóját, és visszaváltottam sajátra.
A síház után kellemes, futható lejtõk és síkok következtek, tulajdonképpen az Apáthy-szikláig egy lendülettel mentem el (kihasználva az ismerõs terep nyújtotta pszichológiai elõnyöket is). Itt már eléggé ambivalens érzéseim voltak, egyrészt csodálkoztam, milyen könnyedén és gyorsan haladok elõre, másrészt szorongtam is a szokatlan jelenség miatt, tudtam, hogy valamit valószínûleg nem jól csinálok, pl. ennem kellett volna már, de sajnáltam megtörni a lendületet. Eldöntöttem, hogy bármi lesz, a Vaskapunál gyaloglásra váltok, és eszem egy banánt. Így is lett, de itt már valahogy furcsán éreztem magam, hézagok mutatkoztak a mozgáskoordinációban -- jellemzõ, hogy amikor futókat hallottam a hátam mögül, sikerült a rossz irányba félreugranom. :) Rémlik, hogy a Sötét Oldal vagy annak egy része ért utol, -balázs- rám is köszönt, remélem, viszonoztam még hallótávolon belül, fejben nem voltam éppen egyben.
Az Árpád-kilátónál adtak valami csokit, ezt is legyûrtem, ekkor kezdtem megint fogni a környezetemet. Innentõl megint úgy éreztem, hogy tulajdonképpen semmivel sem nehezebb apró futólépésekben "elõregördülni" síkon vagy lejtõn, mint tempósan gyalogolni, ráadásul élveztem a gyors elõrehaladást, a koncentrált élményt. Ha meg kell halni, hát majd meghalok késõbb. Az ismerõs terep elõnye ott is jelentkezett, hogy tudtam, mire számítsak a HHH-ra felfelé menet; itt visszaváltottam gyaloglásra, és igyekeztem a "kényszerpihenõt" evésre kihasználni. Korábbi túratapasztalatokat fejlesztgetve már egész jól tudok lélegezni szalámis kenyérmorzsán át. :))
Valahogy ekkoriban találkozhattam qqbenkóval, OJ-val és még pár ismerõssel, ekkor már ismét futómozgást produkáltam, de persze így is állva hagytak. :) Qq biztatása sokat lendített megint a hangulatomon. Aztán egy kisebb csapatot értem be pont jókor, valami susnyásban keresgéltük az utat, amit nem találtam volna meg egyedül. (Végig nagyrészt egyedül haladtam, de a kritikus pontokon éppen mindig beleszaladtam valakibe -- ide értve a Nagykovácsitól a célig terjedõ igencsak kritikus pontot is. :)))
Következett a Guckler-szikla és egy szép panorámaút a Virágos-nyeregig, itt már úgy futottam csak, hogy kinéztem magamnak, melyik fáig futok el, aztán onnan séta megint egy elõre kijelölt fáig... A Virágos-nyeregben megint szép emlékek ébredtek (Falasokk25, Budai Tájakon 50), de Villámkezû Jane kocsmájánál éreztem meg elõször, hogy baj van. Illetve az tûnt fel elsõnek, hogy a víztartályból szörcsögõ hangok jönnek, de annyi agyam nem volt, hogy feltöltsem, pedig itt ideális lehetõség volt (utólag nem tudom megymagyarázni, hogy ez az egyszerû lehetõség miért nem jutott eszembe). A víztartály eddig mindig kitartott... A másik bajom az volt, hogy muszáj lett volna enni, de nem bírtam kajára gondolni. Úgy rémlik, hogy Speti szólított meg a kocsma elõtt, fussak velük tovább (néhány hölgyet kísért lovagias módon és tempóban), de csak legyintettem, hogy épp agonizálok. Mivel jobb nem lett a pecsételés néhány perce alatt, idõvel pedig meglepõen jól álltam (amit kár lett volna veszni hagyni), úgy döntöttem, legjobb, ha továbbmegyek, majd menet közben megpróbálom összeszedni magam. Valamivel jobb is lett átmenetileg, szépen elgurulgattam a Tök-hegy felé, de már eléggé vártam, mikor jönnek az emelkedõk, amikre ráfoghatom, hogy miattuk váltok vissza gyaloglásba. :) A Tök-hegy lejtõje nagyon nem esett jól a térdemnek, de futni még mindig könnyebb volt rajta, mint gyalog lekecmeregni, viszont a folyamatos "fékezés" és futva-tipegõ térdkímélés annyi erõt kivett belõlem, hogy a lejtõ aljában egyszer csak nem tudtam, hol vagyok. Vagy hogy minek. Vagy hogy ki.
Innen már a futás egyáltalán nem ment, próbáltam tempósan gyalogolni, és az arcomba erõltetni egy szendvicset, ami egyáltalán nem esett jól, és érezhetõen nem is kezdett el felhasználódni. Utolértem egy botozó sporit, aki fölöttébb beszélgetõs hangulatban volt, miközben én épp a halk anyázást váltogattam a kataton magam elé nézéssel. Õ mutatta meg a solymári Szarkavár tornyát (érdekességképpen), mert én akkor magamtól már a tornyot se láttam volna meg. Néha mondtam neki, hogy én innentõl már futok, ebbõl az lett, hogy én futómozgást mímeltem, õ pedig jött tovább mellettem gyalog, és szórakoztatott tovább. (Ezzel nem azt mondom, hogy nem volt jó fej, csak én nem voltam akkor már társasági lény.) Aztán a Szarkavár után õ rövidített a régi jelzésen, fájt a térde. én meg tovább az aszfalton.
Bunkó Solymár sehogy nem akart elfogyni.
A pecsételõponton megint nem álltam meg, örültem, hogy még lábon vagyok. Lenyomtam valami kenyeret jól megsózva (szintén egyben maradt a gyomromban, semmi hajlandóságot nem mutatott a feldolgozódásra), inni szerettem volna valamit (vécében víztartálytöltés opció megint nem jutott eszembe -- legközelebb felírom valahová...), rémlik valami tétova mászkálás fel-alá, miközben mindenütt sor volt, és senki se értette, hogy mit kérdezek, így végül "a francba" csatakiáltással igen hamar (továbbmentem) továbbvonszoltam magam.
Innentõl a totális megsemmisülés emlékképei rémlenek, nem tudom, hogyan találtam ki Solymárról, de annyi biztos, hogy ismét az erdõbe érve üvöltve elrohantam egy bokor mögé, és vagy negyed óráig nem jöttem ki onnan. Amikor kissé visszatértem ember mivoltomba, különös dolgokat találtam a hátizsákban, tuti, hogy nem én tettem oda õket, de ezer hála értük: kis csomag vécépapír, nedves törlõkendõ... Hm... Kényelem és kultúra... Továbbá rájöttem, hogy van izoitalom és szezámlapocskám is. Hosszú idõ után az elsõ emlékem, hogy reszketve guggolok egy facsemetébe kapaszkodva, és szezámlapocskát meg izoitalt tömködök a számba.
Ez kihozott az erdõbõl, és végre tovább tudtam indulni az úton. Igyekeztem lerázni magamról a rossz emlékeket, és nem gondolni rá, mennyi idõt vesztegettem el. A Zsíroshegyi th. romjainál megint utolértem valakiket, innen legalább az útvonalkövetés gondját rájuk bízhattam. Megint hallgatagon ballagtam, õk próbáltak szórakoztatni, ekkor hangzott el a kozeles poén ("Messze van még az a sör?" -- "Nem, mert Kozel..."), szerintem ezt a megszólalón és rajtam kívül senki se értette, de én meg már nem bírtam röhögni. Így értünk be Nagykovácsiba, ahol szép, tágas, lejtõs aszfaltút kínálkozott, de nálam már nem hatott a "Kelj fel, Trinity!" módszer sem, minden lépésnél megfogadtam, hogy a következõnél elkezdek futni, de nem kezdtem el.
Amikor SK utolért, épp kispistáztam (nem kerültem a városháza vagy micsoda felé), de ezt csak tõle tudtam meg. Együtt keresgéltük a hülye pontot, ami nem volt meg. Aztán meglett, SK kapacitált, hogy fussunk, mire én, hogy menni is alig bírok már, erre megetetett dianás cukorral, amitõl tényleg, legalább menni tudtam még. Megígértette velem, hogy a Nagy-kopasztól futunk. Azt mondtam, hogy "aha", mert nem tudtam, mi az a Nagy-kopasz. Aztán már nem nagyon emlékszem, hogy mi volt, valahogy fent voltunk a Nagy-kopaszon, ahol egy furcsa küllemû kilátó volt (nem jártam még itt), mondtam SK-nak, hogy menjen, nem akarom visszatartani, de õ ragaszkodott hozzá, hogy mindenfélét megígértem állítólag.
SK mesélt mindenféle vicces dolgot, nekem már nem volt erõm röhögni, rám szólt néha, hogy nagyon csattog a talpam, rossz a futótechnikám, biztos megvertem volna, ha megáll és hagyja. Amúgy igaza volt, tényleg úgy csörtettem, mint egy vaddisznó. Viszont nem tudtam hová lenni a csodálkozástól, hogy megint futok. A mûútra kiérve még megelõztünk egy idõs párt, így én lettem az elsõ nõi célba érõ. (Na igen, a nagyágyúk a 30-on indultak. :)
Jó volt, megdöglöttem, örök emlék marad, azóta nem volt normálils túrám. A célban beültünk egy fantasztikus cukrászdába, ahol SK-t a csapra kötötték. :D
Az idõeredményekbõl semmire nem emlékszem, kb. egy hétig még tudtam minden kilométert, de ahányszor leültem beszámolót írni, idegen hatalmak léptek közbe. Most ennyire telt, bocs. És jó éjszakát mindenkinek.
|
