Épp csak szemetel, mikor kiszállok a kocsiból a Délinél. Pár perc és máris a vonaton ülök. Velem szemben két túratárs, egy százas és egy ötvenes aspiráns beszélget. Persze jórészt ők is a nagyon fog esni - fújni fog a szél - sütni fog a nap hármas valószínűségi koordinátarendszerében próbálják betájolni a közeljövőt.
A vonaton megkajálok. Még fél órát ülepedhet - pont ideális.
Szárligeten szürkeség, de nulla eső fogad minket. A talaj azért felázott az előző pár nap égi áldásai nyomán.
A vonatról leszállva megindul az emberhurka a művházhoz. Idén az udvaron gyűlik a nép, a ház zárva.
Odaadom Daninak a pakkot, ő elmondja a dugisöröm helyét, nevezek, szereléket igazítok. Dani a start előtt pár másodperccel figyelmezteti a futókat, hogy az elején ne tévedjenek el, mert a tömeget ők vezetik. Visszaszámlálás start, és az őszi szürkeségben megindul az emberáradat, hogy immáron nyolcadjára bandukoljon át Budapestre.
A futók Dani tanácsát megfogadva benézik az első kereszteződést:) Itt még a nyomukban vagyok, így én is meghosszabbítom a 100 km-t pár méterrel:) Szerencsére hátulról gyorsan jön a figyelmeztetés.
A vasútig, majd ki a főútig helyezkedésekben gazdag méterekkel telik a táv. Valamikor ekkor találkozok össze Robival, akivel egy a tempónk, így együtt koptatjuk a métereket.
A pálya mellett bakancsigazítás, meg a széldzseki is a zsákba kerül. Tavalyhoz képest egyenesen nyár van, és délutánra még napsütést is beígértek. Robi után futok pár métert, aztán az M1 alatt már újra együtt a csapat.
Nagyegyházán Robi filozofálásba kezd, hogy tulajdonképp mi értelme is van annak, hogy az ember 100 km-t gyalogol... Pár másodperc múlva meg is érkezik a Természet frappáns válasza: egy három fős hattyúkötelék húz át, majd ír le 180 fokos fordulót felettünk. Hát, ezért (is):)
Faluból ki, majd az egyre ritkuló civilizációs jeleket (értsd épületeket) hátrahagyva hamarosan a szántó mellett kapaszkodunk a Somlyóvár lábaihoz.
Beszélnivaló akad bőven, tekintve hogy ez az első közös túránk. A sztorizgatásokkal repül a táv, és szerencsére a sármennyiség sem vesz vissza túlzottan a haladási sebességünkből.
Józsefékkel a szintút elérése előtt találkozunk, de a duó hölgy tagja lassan halad, így a Somlyóvár előtt elválnak útjaink.
A tetőre az eddigi 8 próbálkozás legjobb tempójával érünk fel: 6.4-en áll a pontban az átlagsebesség. Picit meg is ijedek, hogy nehogy elfussuk az elejét, de végül is jólesik a tempó, hajrá.
Tornyó mellett még jut a futók maradékából:) Némi gumicukrot tömködünk magunkba.
Hamarosan a tarjáni főutat keresztezzük, aztán usgyi le a Bodzás-völgybe. Robi küzd picit a lefelével, mert nem hozott botot, és az avar alatt bizony sáros a terep.
Örülünk, hogy a mezőny elején vagyunk, a fel nem szántott talajon könnyebb a haladás.
Az ég egyre világosodik, és igazából már a Somlyóvártól lefelé jövet meg-megmutatta magát egy-egy kék foltocska odafent.
Koldusszállásig sörről, fiatalságról, fiatalkori kalandokról esik szó. Szinte észrevétlenül repül el az első húsz.
A pontban a jól bevált taktikát követve előkapom az egyik szendómat, meg tolok egy képet a Koldusszállás melletti gyönyörű szilfáról is.
Nyomjuk tovább, lelki szemeink előtt a vértestolnai műútnál gőzőlgő hot-dog-tea kombóval:)
A Pes-kő alatt elszántunk, hamarosan a cserjés, egy kisáldozat, aztán célegyenes a hot-dog utcában. A pontban szerencsére nincsenek sokan, gyorsan falathoz jutunk:) A mezőny java még mögöttünk. Falunk, vizet veszünk, megyünk.
A vadföld előtti mezőn egy drón kísér minket, itt még integetni is van erőnk:);)
Vadföld, egyre javuló kilátásokkal mind az időjárás, mind a táj tekintetében:)
Bányahegyig kellő intenzitással dumáljuk át magunkat az erdőn, és szerencsére a sebességünk sem romlik.
A pontban csokis-kekszes bizbaszgolyó a jutalmunk.
Sokat itt sem álldogálunk, vár a Gerecse-oldal:)
A hegyhez vonulva Robi azt latolgatja, hogy vajon fog-e ingyenjegyet kapni a nyári utazáshoz a munkáltatójától, és egy régi, kalandos görög nyaralásról mesél.
A Gerecse-oldalt hamar kettéharapjuk, Sandl-hárs, majd a ragyogó állapotban lévő Gyermeküdülőnél Zolival hoz minket össze a sors. Régen nyomtunk együtt pár túrát, most az ötvenen van, és épp cuccot igazít. Gyors kép az üdülőről, és spuri. A Jura-kiágazásnál pár szavas megemlékezés régenvolt Nikon Coolpix 995 fényképezőgépemről, ami 20 méter zuhanás után ott nem lelte halálát:) Az aknában félúton megállt, és utána még évekig működött egy elhanyagolható repedéssel a magnéziumvázon:)
Jön a Kis-Gerecse-oldal, és ezzel el is érkezünk a nap szakrális középpontjához, ami valahonnan innentől, a kisgerecse-oldali kis szentéllyel, Pusztamaróton át Péliföldszentkeresztig tart. A jó idő itt olyan erővel tör ránk, hogy egyből érezzük a napfény keltette nyomás többlet-gyorsítóerejét, de lehet, hogy csak a lelkünk spannolódik fel a kék ég és a kellemes, meleg későőszi napsugarak hatására:)
Pusztamarót, kaptató, és Robit elnyeli a bokor. A természettel akadt dolga, és az ember ugye minek vigyen ballasztot?
Megyek tovább. A visszafordítóban egy kollega közelinek hallja a túloldali hangokat, és a völgy levágásán ábrándozik, ami szerintem a nyakig cumi kategória, főleg a kényelmes dózerúthoz képest. Meg hát ugye 100 km-re jöttünk, nem rövidítésekkel összeügyeskedett 75-re:)
A Bika-völgy hullámvasútja kezdeténél ér be Robi, hogy a völgybe vezető kiágazás után rövid ideig ismét elváljanak útjaink. Most én akasztom össze a bajszom a természettel:)
Az áldozat után futok a pontig, ahol Vándorcsillagnak be kell mondanom a jelszót a páleszért:) Emellett fincsi tea is fogad minket, amit be is töltök a külső víztárolómba:)
Robi cipőt igazít, de sok időt itt sem pepecselünk:)
Kezdődik a Péliföldszentkeresztre vezető kaptató. A ragyogó napsütésben emelkedőszögfüggetlenül öröm a haladás:), bár mire felérek, picit fejembe száll a pálesz:)
Robi picit lemarad, de mire fent letudom a szokásos hazatelefonálást, már újból együtt a csapat:)
Péliföldszentkeresztre ereszkedve sikeresen gáncsolom el egy gallyal Robit, de szerencsére csak hömbölödik egyet, és felpattanva egyből a kulacsát keresi:)
Az erdőből a szántóra kiérve gyönyörű panoráma fogad minket az Öreg-kőről a Hegyes-kő-Nagy-Gete kettősén át a távolban elnyúló Pilis gerincéig.
Mogyorósbányára két kisebb puklit a hátunk mögé tudva érünk be. Előre eltervezzük, hogy max 15 percet leszünk bent, én pecsételek, sört hozok, míg Robi zoknit cserél.
A kocsmároshoz lépek, és közlöm vele, hogy akkor kikérem a 8. sörömet. Enyhe meglepődöttség ül ki az arcára, és visszakérdez, hogy már 8 sört megittam?
-Nem, ez a 8. rendezés. - válaszolom.
-Na tessék, te meg azt mondtad, a 4.. - böki oda a sarokból a helyi törzsvendégsereg egy oszloposnak tűnő tagja.
-Nem, sajnos nem vagyunk olyan fiatalok... - válaszolok.
A sör hamar lecsúszik, teát vételezünk, Robi letol egy zsírosdeszkát, és spuri.
Az első 50 terv szerint sikerült, még bőven világos van, mikor ismét Mogyorósbánya útjait koptatjuk. A buszmegállóban szerelékigazítás, aztán hajrá Kőszikla.
Robit húzom picit felfelé, próbálok minél tovább eljutni fejlámpa nélkül idén is:)
A tokodi főút bőven megvan lámpa nélkül. A Hegyes-kő ínszaggató felmászása után népes seregélyhad húz el felettünk a már horizont alatti Nap nyugati visszfényének utolsó sugaraiban.
Megindítóan szép itt lenni, és mondom is Robinak, hogy ezért is jó egy-egy százas: a relatíve pár órán belüli kaland és élménysokknak köszönhetően.
A lámpa még mindig a hátizsákban pihen, mikor leadjuk az orrunkat a Hegyes-kő nyakánál, és egy éles balossal Tokod felé indulunk. Egy kettőst hagyunk le, egyikük picit már küzd a szürkeséggel, mert farkasvagsága van, de azért Tokodig ők is eljönnek lámpa nélkül. A faluban az eddigi ‘meddig jutunk lámpa nélkül’ verseny legjobb eredményét megünneplendő előkapjuk a fényágyúkat, és indulunk a Getére. Robi nem akarja, hogy a hegy kivegye a zsírját, de nekem sincs annyira ‘kedvem’ felszaladni erre a kedves kis soha végetérni nem akaró 300-as szintre:)
Azért nincs ok panaszra, haladunk jól fölfelé. A pontban pálinkával kínálnak, amit most inkább kihagyok:) Ellenben a végtelennek tűnő Haribo ellátmányt kihasználom:)
Dorogra egy lánnyal együtt indulunk, aki épp arról mesél, hogy nyelte el nyáron a köd Bergen felett, de azért végül túlélte:)
Hamar eljön idén a Bányatelep, spannol, hogy ennyire messzire jutottunk idén!
Becaplatunk a Molnárba, ahol ismét csak max negyed órát szabunk magunknak. Robi visszahív a sörre, én vizet töltök és izót keverek, kis kaja, és már el is röppent a pihenőidő.
Kint meglepetésemre nincs vészesen hideg, pedig Dorogon az indulás után állandóan fázni szoktam. Annyira nem bánom, hogy nem didergek.
Dorogról végre így, nyolcadjára nem kell a google maps:)
Kesztölc felé vesszük az irányt, és a mostanra már nagyrészt kivágott akácosban lépdelve pikk-pakk el is érjük a földutat, ahol egy páros nagyáldozatot mutatunk be, szigorúan betartott és kellő földrajzi szeparációval:)
A falun átkopogunk botjaimnak köszönhetően, majd hamarosan megérkezünk a Roni készítette Csillagösvényhez: a sötétben gyönyörű leszállópályaként terül el előttünk a két szegélyén lámpásokkal kirakott ösvény.
A pontban banán gumicukorral, aztán hajrá a Kétágú-hegyre.
A mászást már azért nem túl friss izomzattal, de becsülettel teljesítjük.
A gerincen néha-néha küzdök az álmossággal, ami a célig többször visszatér.
A nyeregben meglepetésként Sistergő vár ránk, meg a dugi sör, amit nem találok meg, pedig Dani részletesen elmesélte az instukciókat a rajtban. Vígaszdíjként Sistergő felajánlja a saját Heinekenjét - nem hiába, Ő Magyarország legtúristaszeretőbb embere a lelke mélyén:)
A sört sajnos a gerincre kapaszkodó felszökés előtt isszuk meg felesben Robival, így a kapaszkodón szarvasbőgéshez hasonlatos mezei böfögéseket hallatunk:)
A gerinc - mint minden évben - unalmas, és sok helyen sáros, ami nem kedvez a haladásnak. A túra középső, sármentes szakaszának kb. itt volt vége.
Korán van, legalábbis ahhoz viszonyítva, hogy a mezőny nagyobbik része mikor fog itt áthaladni.
Végre eljön a tisztás, a végtelen tekergő, aztán nyílegyenesen le a sorompóhoz. A kivilágított pontot jóval alattunk, a Szántói-nyeregben szépen látni.
A körözött a központi téma már jópárszor tíz kilométere. Nagy megdöbenésünkre a pontőrök közlik, hogy csak egy óra múlva lesz kész a gasztronómiai csoda:(
Mandarinnal és lekvároskenyérrel javítunk a közhangulaton, aztán spuri, jön a Hosszú-hegy.
Érdekes módon a 80. km-ben teljesen rugalmasan indulok meg, semmi lemerevedett térd, elgémberedett láb. Ha nem lenne sötét, azt hihetném, hogy a startban vagyunk :)
A Hosszú-hegy jól megy. Csak egy fránya vízhólyag nyomja a bokám alatt a talpam közepét a jobb oldalon, ami miatt a köves lefelék nem teljesen örömteliek, de egyébként minden ok.
A Csobánkai-nyereg előtt az utat rendbevágták. Jólesik a tök sima, ám puha, frissen feltöltött, döngölt terep.
A 100 km utolsó kihívása, a Kevély jól látszik onnan, ahol keresztezzük a műutat. Robi hiányolja a lámpákat felettünk, de megnyugtatom, hogy a tekergés miatt másik oldaláról másszuk a Kevélyt, az innen nem látszik.
A kaptató sáros és legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudom a pulzust 130 fölé vinni. Nem csoda, már jó 16 órája haladunk, fárad a szervezet.
A nyeregben gyors pecsét a szokásos tűz mellett melegedő pontőröknél, aztán egy kiváló, lámpásokkal kirakott ösvény jelzi az itányt a Kevély felé. Még 150 méter szint.
Igazából elég könnyen felérünk. Nem is ez a móka itt, hanem a köves, bokatörő, véget érni nem akaró lefelé, ami immáron több, mint 90 km-rel a lábunkban vár ránk...
Lefelé itt-ott csúszós, és sehogy nem jóleső, sziklás betétekkel megspékelt ösvényen ereszkedünk, hogy az Ezüst-hegyen egy kis kimenőt kaphassunk,amit egy újabb, immáron végső bokatörő követ.
Hamar elérjük a Csillaghegyi Csillagok bekötését, és a gyors óraellenőrzés azt mutatja, hogy hogyha kapkodjuk a lábunkat, akkor 19 órán belül leszünk.
Engem nagyon fellelkesít a dolog, Robi talán nem örül annyira az ötletnek, de az utolsó pár kilométeren azért két ilyen talasztal túrázó időben be kell, hogy hozza a szekeret:)
Ürömi út, aztán egy újabb kissé kényelmetlen lemenet a bitumenig, ahol Robi előhozakodik azzal a bizarrnak ható ötlettel, hogy fussunk. Igen, fussunk, így a 98. km-en épp túlhaladva:)
-Jó, fussunk! - vágja rá kellően hülye énem, így a gimiajtóba - némi kavarással - futva érkezünk meg, és 18 óra 54 perc (ebből 54 perc pihenő) gyaloglás után célba erünk.
Megvan. Nyolcadszor:)
Köszönjük a nagyszerű élményt, és jövőre újra! | 