Túrabeszámolók


Szuperkatlan

goomTúra éve: 20172017.07.13 12:32:05

SzuperKatlan 30 TT (Blog) (Turista Magazin)

Egy egészen különleges kihívást ígérő túra a SzuperKatlan: a Kinizsi Százas útvonalának elhíresült, csak „Katlan” néven emlegetett szakasza – önálló túraként. Hogy az ott megszokott hőség még biztosabb legyen, július közepén rendezik, rajtolni pedig délelőtt tizenegytől egyig lehet.

Dorogtól Mogyorósbányáig nagyjából tizenöt kilométert kell megtenni (zömmel az Országos Kéktúra vonalán). A komolyabb erőpróbát kedvelők ezt oda-vissza is megtehetik. Ez azonban a túra nehézségét tekintve nem kétszeres! Több. A Nagy-Gete visszafelé jelentősen húzósabb feladat, a Hegyeskő úgyszintén. Ehhez hozzájön a délutáni meleg és a fáradás is – szóval, a harminc itt nem egyenlő a kétszer tizenöttel. Az indulók jelentős hányadának azonban alap a hosszú táv. A rossznyelvek szerint a teljesítménytúra definíciója nem más, mint olyan túra, amit szadisták rendeznek mazochistáknak… Ez természetesen nem igaz! Senki sem önkínzó: a kihívás, szerintem, ami mozgatja ilyenkor a túrázó társadalmat. Meg persze a találkozás élménye is: nagyon az sok ismerős arc még nekem, pár éve itt lévőnek is… gondolom, a „régi öregekre” ez pláne igaz. És az élményhez ez is hozzátartozik, hát persze! Összefutni, puszi vagy kézfogás, és pár szót váltani – vagy akár hosszabb időt, esetleg kilométereket együtt menni, beszélgetni, tapasztalatot cserélni igen jó dolog. Ez persze nem zárja ki, hogy némelyek egyedül ballagnak: egy túra kiváló lehetőség erre is: elmélyülni, tájra figyelni – vagy akár arra se, csak befelé. Mindenki másként csinálja…

Zoli öcsémmel remekül éreztük itt magunkat tavaly, meg hát a Kinizsiről is többedszer ismerős a dolog, így hát nem is volt kétséges, hogy jönni kell. Hajnali kelés nélkül! Tíz perccel tizenegy után érkeztünk Dorogra, a Molnár sörözőbe (a Kinizsi 40 TT befutója), és már komoly tömeg jött szembe az úton. Az udvaron is sok ember: Dani indul éppen, Zoli és Jani rendező-rajtoltató, sziasztok! Ágota, a főrendező mosolyogva jár-kel, megmutatja, hol vehetjük át a megrendelt pólókat. Mivel előnevezettek vagyunk, rendkívül gyorsan el is rajtolhatunk: hajrá, gyerünk, tudjuk le mielőbb az aszfaltot! Nem túlzottan sok, de meleg; szinte sugározza vissza a nap sugarait. Amire most nem lehet különösebb panasz: süt ugyan, de némi fátyolfelhőkön át. Tesó, ez így igen kellemes lenne, ha mindvégig így maradna! Hát, meglátjuk: délutánra még esőt is jósolt némelyik meteorológus. Elhagyjuk Dorog ipari végét, a kis kertes hétvégi házakat, majd jobbról elmarad Belányitelep is. Jöhet a Nagy-Gete! Ez a könnyebbik, kellemesebb oldal, és ötödször megyünk fel errefelé, már-már rutinból. Árnyas is, meg az erdei utak is kiválóak: az egész egy kellemes séta. Kevés sziklás rész, kevés erős emelkedő, sok szép panoráma.

Kereszt a tetőn, sok túrázóval. Sokadszorra figyelem meg, hogy itt mindenki iszik, és/vagy fotózik. Mindkettő érthető. Mi is így teszünk, de aztán nekivágunk az ereszkedőnek. Nem könnyű, sőt, kifejezetten technikás, figyelmet igénylő meredek oldal. Nem mindegy, hová lépek, vigyázni kell a megcsúszással, nézni a fatörzseket, esetleg keresni kapaszkodót. Némelyek „vonatoznak”, szépen egymás után, mások előzgetnek – vagy legalábbis próbálkoznak vele. Az elvetemült (vagy profi) társak, akik itt is futnak, már alighanem messze elöl járhatnak. Szerencsések leérkezünk, kicsit laposabbá válik a lejtő, itt már mi is belekocogunk kicsit. És előre gondolunk pár órával, amikor majd újra itt… felfelé… Aztán pár kidőlt fatörzs, majd ritkul az erdő, és pompás kilátás fogad. Füves hegyoldalak, hullámzó terep: fel és le, fel és le. Öreg-kő, majd a Köves-hegy: nincs mese, a kő dominál itt, még a nevekben is.

Húzós lejtő, meglehetősen komisz a lejutás, de aztán útelágazáshoz érkezünk. Ebből a szempontból is különleges a túra: itt tetszőlegesen választható a folytatás a következő szakasza. Maradhatunk az OKT-n (jobbra térve), vagy – mint a Kinizsin – kék kereszt, balra. Mi öcsémmel az előbbit részesítjük előnyben: bemegyünk Tokod faluba. Igaz, hogy mélyebbre kell menni (meg aztán majd onnan fel), és picit hosszabb is – cserébe viszont italvásárlási lehetőség és egy közkút is akad. Tavaly (az OKT-pecsét miatt) erre jöttünk, és nem bántuk meg. Hát most sem. Jóleső felfrissülés, kis mosakodással egybekötve, és indulás fel a Hegyes-kőhöz! A kék továbbra is jól benézhető itt, de már számítunk rá és nincs gond. Felérkezve pedig szinte rögtön itt a 2. EP – pecsét, és folytatás, nincs megállás. Kis-kő és Nagy-berek – meg remek kilátás előre és jobbra-balra. Érdemes körültekinteni! De a láb elé is, mert sok a kisebb-nagyobb kő, esetleg szikla. Aztán ereszkedés: előbb finomabb, majd egészen meredek. Aha, hamarosan meg majd felfelé… lehetetlen nem gondolni rá. Aztán aszfaltút, balra, át a még nagyobb úton, és bevetjük magunkat a tokodi pincék közé.

A Kinizsi Százason itt büfé is volt, meg nyitott pincék – most egyik sincs. Nem is hiányzik: az esőházhoz érkezve ugyanis mindenféle földi jóval fogadnak bennünket. Zsíros és lekváros kenyér, nápolyi (rengeteg!), sós mogyoró, víz, szörp, izó, banán, alma – és dinnye! Ez már a luxus-kategória nálam, de nem akarok sok időt vesztegetni, és főleg nem tömött gyomorral felbaktatni a Kősziklára, ezért inkább a gyümölcsökre koncentrálok. Igen jólesik, mehetünk, át a pincék között. Kaptató, szűk és meredek, és alaposan idesüt a nap is. Hatalmas előny viszont, hogy most nincs vonat: mehetünk saját tempónkban, és csak a szembejövőkre kell figyelni. Itt ugyanis már megjelennek a leggyorsabbak, és mostantól sokáig a szembeforgalom is tényező lesz. István érkezik, hihetetlen tempóban, de azért kezezésre is futja tőle. Akárcsak Dani, nem sokkal utána: elképesztő még nézni is, pedig mi sem fókamászásban haladunk… Aztán feljutunk a tetőre, lehet fújni egyet, és megkezdjük az ereszkedést a mélyútban. Sok ismerős jön szemből, Gyuri is érkezik, és már a jövő szombatról is szó esik… És tovább, le a faluig: felbukkan Mogyorósbánya.

Kakukk söröző, akárcsak a Kinizsin, most is ellenőrzőpont, persze – sőt, a tizenötösöknek a cél. Én nem látok ilyent, de nyilván lesznek. Most mindenki csak bélyegeztet – és iszik, iszik. Nincs hőség, nincs kánikula, de inni kell, sőt muszáj. Valahogy olyan nyomott a levegő. Igen kellemes hosszúlépést választunk, nagyon jól esik. Péterrel találkozok, poénkodik a P85-ös pólómon, Zoli is itt ér utol (és előz meg, természetesen)… És hát alig pár percet voltunk bent, de egészen megváltozik kint az idő, amikor kilépünk az épület elé. Csak nem, mégis…? Megjön vajon az ígért eső? Vizet viszont vételezni kell – ha jön, ha nem. A buszmegállónál lévő ismert nyomós kút nem maradhat ki – de azért csak módjával töltünk. És kezdődik a visszaút: itt a mélyút, emelkedő, vissza a Kősziklára – a szembe-forgalom alig csitul, jönnek még bőségesen. Sokan vagyunk! Gond azonban nincs, az ösvény széles, ahol mégsem, ott segít az udvariasság. Aztán zúgás lefelé, már látom a pincéket odalent. Telefon, feleségem érdeklődik, mizujs? Kösz, jól vagyunk, de… mintha csepegne? Aha! Sőt: lassan esik is, már egyértelmű. Leteszlek, bocs, itt a frissítőpont megint, majd még hívlak. Telefon gyorsan a zsebbe, és hamar behúzódunk a sorstársak közé a kis tető alá.

Az utolsó pillanatban! Megered és esik, sőt: szakad és ömlik. Olyan igazi nyári záporként, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Na, most mit tegyünk? Öcsémtől mentő ötlet: nézd meg a radarképet! Látjuk, hogy igen kicsi és igen gyors az itteni felhőzet, azaz: talán érdemes kivárni. Ezt a megoldást választjuk, és nem is bánjuk meg: körülbelül húsz percet veszítünk, de megússzuk szárazon. Közben persze egyre többen leszünk, és egészen remek hangulat alakul itt a tető alatt. A frissítőpont személyzete mókás stílusban igyekszik szabadulni a láthatólag erősen túlméretezett nápolyi-adagtól: szó szerint vödörszám látható. Kevesen hajlanak rá – többnyire inkább a folyadéknak és a gyümölcsnek van keletje. Aztán meglassúdik az eső, és útra kelünk, a kis szemerkélés inkább jó, mint rossz. Átkelünk a kevés aszfalton, miközben a páratartalom kábé száz százalék lehet. Jöhet az emelkedő! Meg vele együtt a sár és dagonya: csúszkálva és kapaszkodva, néha tényleg kettőt előre, egyet hátra – de azért feljutunk. A bokrok szépen eláztatnak mindenkit, ha véletlenül eddig porszárazon érkezett volna. Sebaj! Kiváló a hangulat, sohasem látott emberekkel jókat szórakozunk egymáson és önmagunkon, és közben azért haladunk is. Felfelé, mert most annak van ideje.

Mögénk kerül a Nagy-berek és a Kis-kő, a Hegyeskő személyzete viszont előbújt a fák közül (elég volt nekik a zuhanyból), és pár méterrel előbbre fogad bennünket, mint az előbb. Közben addigra eldöntjük öcsémmel, hogy mégsem a kék kereszten megyünk visszafelé, ahogy eredetileg elterveztük. Kihagyjuk a napraforgó-mezőt (tartunk a sártól), meg a sűrű bokros ereszkedést is, és inkább újra Tokodot választjuk. Lefelé fantasztikus látvány a felbukkanó falu és a mögöttes panoráma a Dunával, Esztergommal és a távoli Börzsönnyel. Aztán nyomós kút újra, majd át a falun, és fel, újra. Köves-hegy és Öreg-kő: ezúttal csak a bemelegítés és a ráhangolódás a szerepük: ott tornyosul mögöttük a Nagy-Gete. Hát, most is megdolgoztat, nincs mese. Itt is, ott is csoportok, vonatok – de valahogy megússzuk, tudunk előzni és haladni, végig a saját tempónkban. Egy szusszal, egy menetben – nem vágtázva, persze, inkább komótosan, de aztán megvan, felérkeztünk, fent vagyunk! Mekkora öröm is tud ez lenni! Pár méter még, aztán itt a pont, de… hol a pontőr?

Nahát! Megvan! Konkrétan egy függőágyban fekszik Zoli, és széles mosollyal fogadja a túrázókat. Meg a megjegyzéseinket. Megy a poénkodás, sokan ismerjük őt. Mi és mentünk már vele; tempós, remek túratárs. Adja is a pecsétet: ez az utolsó, eltehetjük mélyre az itiner-füzetet. És nincs is más dolgunk, mint begurulni a célba. Szinte szó szerint: innentől csak a kellemes, erdei lejtős szakasz, kilométereken át. Az utak – dacára az esőnek – kiválóak, sár sehol, nem puha és nem ragad – semmi akadálya, hogy jó tempót menjünk. Élünk is a lehetőséggel, és alaposan megtoljuk, egészen remek ezreket produkálunk. Meg is lesz az eredménye: öcsém hat órás terve – amit már régen elengedett, mint lehetetlent – karnyújtásnyira van. Így hát picit belefutva, de 5:58-nál állítom le a kütyüt a söröző udvarán. Igen messze van ez a profik idejétől, de mi nagyon is elégedettek vagyunk vele – főleg egy húsz perces kényszerszünetet is beleértve. A hőség egész végig elmaradt, de a limonádé így is jólesik, Jani gratulációja pláne. Aztán egy fotó kedvéért felpróbáljuk az új pólót, és elköszönünk: viszlát jövőre, bármilyen idő is vár ránk!