Túrabeszámolók


Kazinczy 200 és résztávjai

moiwaTúra éve: 20172017.07.05 10:34:05

Kazinczy 200 – avagy: hogyan lesz egy „rutinfeladatból” pokoljárás


Immáron harmadjára álltam a hazai leghosszabb ttúra rajtjához, némileg nyugodt lelkülettel és rutinnal. A korábbiaktól eltérően nem előző délután, hanem a túra reggelén utaztam le Széphalomra, ráadásul egy meglehetősen bosszantó hírt is kaptam, amin még akkor is jócskán dühöngtem, elvonván gondolataimat a túrára való mentális felkészüléstől. Az utóbbi hetek ismeretében nem lehet csodálkozni azon sem, hogy ismét a meteorológia került reflektorfénybe, így egy lefagyasztó-szélviharos illetve egy dögmeleg hétvége után kiadós zuhéval riogattak. Abba már szerintem minden induló belenyugodott, hogy lesz eső, azon ment csak a találgatás, hogy hánykor kezd neki, illetve hogy meddig fog tartani.


1. szakasz: A szokásos köszöntő beszédek után Géza elrajtoltatta a csapatot, amit szinte észre sem vettem, csak azt, hogy megindul a mezőny. Rögtön az út eleje sáros, nyilván az előző esti manna kapcsán, ennek a fele se tréfa. Megfogadtam, hogy korcsolyázós sárban direkt nem strapálom magam, kímélvén az ízületeket, elég hosszú amúgy is a túra. A sípályánál már nagyjából száraz a terep, cserébe a tűző napsütés teszi nehézzé a meredek mászást. A szokásos idővel érem el a Magas-hegyi kilátót, kidögölve nem vagyok, ez örömteli. Zsólyomka-völgy felé kényelmes kocogás is belefér. Kovács villát is meglepően hamar sikerül elérni, és többekkel szemben egy viszonylag tartalmas evő/ivószünetet iktatok be. Rutinosan direkt hagyom, hogy menjen a nép, nekem jó a visszafogott kezdés is, jól fog jönni még az itt megspórolt energia. Nagy-Nyugodó-nyereg után egy ötös elágazásnál Toldi Tibivel épp belefeledkezünk a beszélgetésbe és elnézzük az ötös elágazásnál a követendő irányt. Büntetésül vissza kell másszunk közel 100 méter szintet. Bosszant a dolog, ennek ellenére eszemben sincs „visszahozni” az elvesztegetett időt. Fekete-hegyen Parai Pistiék a kilátó legtetejére költöztek fel, üdvözlésül elhajítom a botomat, a morálom nincs a csúcsponton. Lelkileg kell összeszednem magam, ha sikeres teljesítést szeretnék. Mikóházi pincéknél újabb eszegetés, aztán még mindig látszik a dekoncentráltság, mert hiába hogy tudom azt, a falun belül be kell térni valahol balra, simán benézem, és ráteszek majdnem 1 km-t… ez már több mint bosszantó. Egonékhoz elég morcosan érkezem, némi felesbarack, kenyérke és mogyoró helyrehoz. Tudom viszont, hogy innentől enyém a pálya, az 50-es hátralévő részének szintrajza nagyon fekszik, a terep is kellemes, egyedüli nehezítés a forró szél. Felsőregmecen a szokásos fiatalok (pénzt kérnének), utána már a határ felé közeledve senki. Egyedül haladok és hangolódok rá végleg a túrára. Az Északi Zöldön már a magam ura vagyok, suhanok, szeretem ezt a részt. Zsírosbányánál beérem Vincze Zolit, utána már csak a célban találkozunk. Örömteli, hogy Kajata előtt kimarad a füves dzsumbuj, helyette végig a murvás úton haladhatunk. Füzérre abszolút frissen érkezem, bőven 10 órán belül, magamat is meglepve. Tápolok gulyást, pizzaszeletet és réteseket, persze folyamatosan iszom a kólát is (utóbbi a sikeres teljesítés záloga). Félóra sem telt bele, mire nekiindultam a következő körnek.


2. szakasz: Még bőven világos van, ám a nap már alacsonyan jár. Senyánszki-rét előtti bükkös már „lefekvéshez készül”. Komoly tempóban érek át Tilalmashoz, ahol a pontőrök bíztatására megnézem magamnak a „következő dombot”. Meg kell mondjam, a rettegett Északi Zöld idén esett számomra a legkellemesebben, erre tényleg nem számítottam. Beálltam egy számomra ideális tempóra és úgy haladtam végig. Tolvaj-hegy nem csúszott, nem is porzott, azonban feljebb a csalánok csúnyán elszaporodtak, volt bőven reumakezelés. Vaskapu előtt beérem Csipit, először fel sem ismerem. Magába roskadva guggol, a hangja nagyon szokatlan, de megnyugtat, hogy „minden oké”, megoldja a gondjait. Nagy-Milicnél Annát és Ferit érem utol, ők most biztonsági játékot játszanak. Én próbálom kihúzni minél tovább lámpa nélkül, az Oláh-rét feletti kilátóhelynél kell csak bekapcsoljam. A meredek porzós lejtőktől rettegtem leginkább, ám a sors velem volt, nem volt egyetlen lépéshiba se. Józsihoz („hármas Z elágazás”) is igen jó tempóban sikerül odaérni, majd a fákkal nehezített dupla árok átmászás is gond nélkül meglett. Nagyjából itt csatlakozott be mellém Vörös Gergő, aki először próbálkozott a 200-zal. Drahosi-rét és Hrabó a korábbi emlékekkel ellentétben habkönnyű útvonalnak bizonyult, egyedül a kövekre kellett nagyon odafigyelni. A Hrabóról való ereszkedésnél figyelni kellett, de az a pár perc belassulás a csoszogás miatt mindenképp megérte. Eszkárosi műútnál bőséges ellátás vár, a kalóriagyűjtésen túl az immáron már komolyabban csepegő eső miatt a lelki energiát is gyűjtjük. Szurok-hegy mászását nem szeretem. Nagyon nem. Pedig igazából annyira nem meredek, és lehet, hogy világosban még jobban is kedvelném, de ide mindig töksötétben érek. Inkább erre az emelkedőre is szánok bőven időt, hiszen utána gyakorlatilag a teljes szakasz játszi könnyedséggel behúzható. Lenne… ha nem kezdene rá jobban az eső. Kékedre leérve a csöpögés intenzív áztató esőbe megy át. Pányokra való átkötés a füves szekérúton cipő- és lábmosó, ráadásul a fák hiányában az eső is közvetlenül a pofánkba hull. A zöld sáv folytatása Telkibánya felé már nagyon nem szimpatikus az egyre durvuló esőben. Az elvileg könnyű rész a vizes fű, a csúszkálnivaló sár, valamint a belógó vizes ágak miatt jócskán nehezebbnek érezhető. A fűrésztelep előtti szekérutat sosem láttam még ennyire dagonyásnak. A falu véget érni nem akaró főutcáján csattogni a zuhéban, leírhatatlan érzés! Idén figyelni kell nagyon, hiszen a pont a szokásos helyett fent van a temető felett. Ha Gergő nem szól, lazán túlmegyek a leágazáson. Ellenőrzőpontra csuromvizesen érünk és elvileg a meteo jóslata szerint még nem is szabadna esnie… A Hollóházára tartó Rákóczi piros (avagy Szent Erzsébet út) egy nagyon kellemes rész ebből az irányból, szoktam is szeretni… ha ideális a klíma. Nade most? A nyílt szakaszon erős szél, oldalról csapkodó eső, bent az erdőben sár és csúszós kövek. Nem épp ideális helyzet. Nehezítésként a köd (avagy a felhő) is leszáll, így a tájékozódás sem egyszerű. Pányoki-kút után sikerül benéznem egy leágazást, ismét ráteszek jópár percet. Hollóházán Geri kérdezi, hogy érzem magam. Szerintem bőven elég, ha rámnéz  A vicces az egészben az, hogy hiába az érezhető lassulás és önkímélet, sikerül Füzérre bőven úgy visszaérni, hogy az idővel ideális viszonyok között is elégedett lehetnék. Ekkor még semmi gond a közérzettel, erőm és tartalékom van bőven, fejben is egyben vagyok. Döntögetem a kólát rendesen, eszem lecsót, egyéb sósat-édeset, amit éppen kívánok. Mivel az eső szakadatlanul hullik, sőt még jobban rázendít, eszem ágában sincs ruhát cserélni, ugyanabban a szettben indulok neki a 3. etapnak.


3. szakasz: Egyedül indulok meg, Gergőéket nem várom be, így egyedül kell szembesüljek egy újabb hülyeségemmel, benézem a K+-hez vezető utcát. Később amint elérem a murvás utat, ismét rendbejön a lelki helyzet, szeretem ezt az enyhe emelkedőt fel a Bodó-rétre. A jelzés túlfele is nagyon szép, bár kevésbé járt, és szerencsére sárügyileg sem akkora tragédia, kellemesen tudok rajta haladni. Talán itt tetszett legjobban a vizes erdő, mind illatra, mind színvilágra nézve. Lelkileg feltöltődve érkezem Józsi pontjára, ahol elújságolja, hogy mekkora szívás az eső. Megnyugtatom, hogy ezt mi indulók is átérezzük, sőt! Az eső csak nem akar csillapodni, így az újabb szokásos kedvenc részem, a Szaláncig tartó murvás majd betonos út is némiképp „csalódást hoz”. Az eső miatt a bakancsom duplájára nehezedik, szerencsére a tempón ez nem sokat változtat, lehet sikerült lábügyileg megerősödni. Szalánci kocsmában örömmel fogadom Nád Béla kéznyújtását, illetve a Kofolát is. Odakint a frissítőponton viszont nem időzöm sokat, elkezdtem ugyanis fázni. A hideg eső egyetlen előnye, hogy a várba vezető rövid de meredek emelkedő könnyedén megy, könnyebben mint szokott. Az oda-visszán üdvözlöm Gyurkó Petit és Balázst, akik rakétaként húznak el mellettem. Szaláncról kifelé csapódik mellém Ács László, aki első sikeres 200-asát szeretné idén véghezvinni. Amennyire tudásomból telik, a navigációval próbálom ebben segíteni. A repülőtérig minden rendben is van, a kövekkel részben felszórt út egész jól járható. Onnantól viszont új élmények várnak ránk: a szántó szélén sokszor térdközépig sikerül süllyedni a sárban, nem is nagyon lehet alternatívát találni, csak a süllyedés mértékében van eltérés. Sokszor már kínomban röhögök, mi jöhet még, de hála égnek ez a remek rész is rövidesen véget ér és eljutunk Kalsa sportpályájához, majd már betonon be a faluba. Egy időre csillapodni látszik a manna, ahogy mászunk kifelé, de ahogy a betonról lekanyarodunk az erdőbe, ismét rázendít. Hála égnek a patakban a vízállás még bőven jó, a kövek lépdelhetők. Az oldalazós keskeny ösvényen vigyázni kell, de a problémát nem is ez, hanem az utána következő, tragacsokkal is kijárt szekérút jelenti, marhára sáros. Visszaveszek a tempóból, a tó előtti technikás / bedőlt fás ösvényke miatt duplán muszáj. Különösebb fizikai fáradtság nélkül érjük el Medvegyuékat Izra-tónál, ahol egy kihelyezett óvoda is működött az ellenőrzőponton  Jóízű beszélgetések és poénkodások sem tudják azonban elűzni a felhőket, bár Gyuri megjegyzi, hogy hírei szerint a Mátrában már süt a nap.. na akkor már csak max. 2 óra a vacakból. A Catornához vezető dózerúton nagyon nehezek a lépteim, de leginkább az immáron dögnehézzé vált bakancsok miatt. Ráhangolódom a 7 vízmosásra, itt most fejben kell nagyon egyben lenni, egyetlen rossz mozdulat is komoly gondokat okozhat. Hát nem sokat kellett csalódni, bizony néhány árokhoz a leereszkedés csak kellő óvatossággal volt lehetséges (kivéve a kamikaze egyéneket), legtöbb esetben a kimászás már sokkalta könnyebbnek bizonyult, hála a botoknak. Mivel az eső még mindig esett, jobbnak láttam a Hársast úgy megmászni, hogy végig a lábaim elé nézek, egyszer úgyis véget ér az emelkedő. Ez a nagyszerű logika bejött, lelkileg nem összetörve és nem kipurcanva jutottam fel a csúcsra. A Köves-hegy továbbra sem lesz a kedvencem, ez talán a leginkább demoralizáló rész, látszólag könnyed lenne az ereszkedés, csak épp az a sok kő és csalán lassít be, nem is kicsit. A Mester-forrásnál nem csupán frissítőpont fogad, hanem időjárásváltás is: bő 13 óra után elállt az eső! Sőt, egyből a nap is kisütött. Ezt bizony sikerül azonnal megérezni, a Bába-hegyre tartó levágó meredek úton úgy izzadok, mint egy disznó. Hála égnek azonban a hegy túloldala nem tréfál meg, az oldalazós keskeny út is megoldható gond nélkül. Pusztafalun Lacinál rövidke dínom-dánom keretében hangolódom az etap utolsó nagy mászására, ami aztán meglepően könnyen összejön: Vaskapuhoz különösebb gond nélkül húzom fel magam. Ha nem lenne dögnehéz a bakancs és helyenként trükkös korcsolyázós az útvonal, a hátralévő pár km-t még élvezném is. Persze így sincs különösebb probléma, 3. Füzért úgy érem el, hogy testi és lelki erővel is még bő tartalékokkal rendelkezem. De hogy utána mi történt? Ehhez kéne kikérni a közönség és a telefon segítségét, mert bevallom őszintén, nem tudok rá épeszű magyarázatot adni. Leültem enni, jó kis lecsót, ami előtte reggel már nagyon jólesett. A dolog szépséghibája, hogy a tűző napon foglaltam helyet. Ettem-ittam, és amikor már kezdtem úgy érezni, hogy megvagyok és indulásra készen állok, nem igazán sikerült felállnom az asztaltól. Konkrétan eldőltem, fejemet rádöntve az asztalra. András ezt észrevette, itatott kólával, kaptam tőle szőlőcukrot. Mondta, hogy feküdjek le egy kis időre aludni, mert még bőven van időm, belefér simán. Az elmélet teljesen jó volt, azonban amint fel próbáltam állni, teljesen megszédültem, és alig-alig sikerült megkapaszkodjak egy faoszlopban. Ahhoz is komoly erőt kellett gyűjtsek, hogy elvergődjek valahogy a pajtához, ahol 1 órácskára nyugovóra tértem. Andrásék nagyon jófejek voltak, hoztak csomó szőlőcukrot és vizet, hogy közben is tankoljam fel magam. Kinti vergődésemnek szemtanúja volt többek között Csipi is, aki az Északi Zöld elején még nagyon maga alatt volt, de aztán magára talált és 3. Füzérnél be is hozta a lemaradását. Az egyórás alvás eredménye nem lett igazán pozitív, valójában még álmosabb lettem, és hiába ittam még kólát, nem hatott egyáltalán. Nem éreztem motivációt a továbbmenetelre, érezvén ráadásul a még mindig égető nap erejét. Jobb híján ott üldögéltem az asztalnál, beszélgettem rendezőkkel, áthaladókkal és öniróniával átitatva közöltem, hogy részemről ámen-fakabát. Hogy aztán miként jött elő az ötlet, hogy továbbmenjek, csak találgatni tudok, nyilván sokat jelenthetett az, hogy megjelent Anna és Feri, akiket még Nagy-Milicnél hagytam ott. Anna jelezte, hogy nyugodtan mehetek velük, nem kívánnak rohanni, mindkettejük lába érdekes állapotban van, viszont jókat ökörködnek menet közben és tartják egymásban a lelket. Ez valahogy felvillanyozott és úgy gondoltam, egy próbát megér. Szépen-lassan ráhangolódtam arra, hogy itt bizony még lesz egy közel 50-es séta. Gyakorlatilag 5 órát eltöltöttem itt Füzéren, a nap lemenőben volt már, a levegő is kellemesen lehűlt. A hangulatom, közérzetem is helyrejött, így Annáékhoz csapódva folytattam a túrát.


4. szakasz: Elindultunk egy számomra ismeretlen úton, a régi kéken, ami Annáék számára már ezerszer járt útvonal. Bíztam bennük teljes nyugalommal. A patakon való átkelés helyét viszont nem sikerült megtalálni, komoly csalódottságot véltem felfedezni mindkettőjükben. Így aztán hátra arc és vissza a faluba, majd át a kerékpárútra. Laza beszélgetésekkel, mókázással telik az idő, mindaddig, amíg meg nem kapjuk a szakasz „csodáját”, az egykori kisvasút szinte áthatolhatatlan dzsungelét. Az előző években ez nekem világosra jutott, most így sötétben valahogy sokkal nehezebbnek tűnik, iszonyatosan belassulunk. Anna direkt elöl megy, hogy a lukra figyelmeztessen (a bambulási faktor nálam már az egekben volt). Bózsván igen komoly „retro-parti” zajlik épp, mire beérünk. A ponton Anna eldől pár percre, de csak addig, amíg mi Ferivel eszünk. Bár abszolút nem érzem a tempómat komolynak, Kishutára így is bőven Annáék előtt érkezem meg, pláne hogy utána indul a kedvenc aszfaltos szakaszom. A fáradtság és álmosság persze elég komolyan ott van már, többször bealszom a botkopogások ellenére is. Nagyhután újabb komoly evőszünet jön, Évi rendületlen lelkesedéssel szolgálja ki a csapatot. Fel Eszkálára sosem volt a kedvenc részem, de most legalább jól jön a változatossága, a hirtelen kimászásokkal, irányváltásokkal. Errefelé rengeteg volt az apró bogár, ami az ember szemébe-szájába keveredhetett. Nagyjából itt kezdtem először érezni azt, hogy mintha a cipő szorítana. Talán amiatt, mert kiszáradt volna? Zoknit pedig cseréltem, az utolsó 50-es előtt teljesen szárazat vettem fel. Nem szándékoztam levenni a bakancsot, lehet utána már nem lett volna egyszerű visszavenni. Tibi Eszkálánál meséli a kalandjait a favágással, Annáék pedig mindenféle akusztikus aláfestéssel színesítik a hangulatot, Feri egyik váratlan „brekegésére” meg is ijed Tibi  A Makkoshotykára tartó ereszkedést szoktam szeretni, mert kellemesen haladós, jól tempózható. Ezúttal viszont Zsidó-rét után igen komoly sárhelyzet adódott, ráadásul a lábfejemben egyre jobban éreztem a fájdalmat, így változtatnom kellett a járásomon, hogy csökkentsek a kínomon. A kastély kertjében lévő ponton önkiszolgáló etetés várt, igen nehezemre esett elvánszorogni 0 pontért a kólásüvegért. Jó sok időt eldobtam itt, de muszáj volt. Annáékkal igen furcsa járástechnikával „bandukoltunk ki” a faluból, a Megyer-hegy előtti sárhelyzet pedig minden volt, csak nem szeretnivaló. Érdekes módon az éjszaka őrületbe kergető PT ezúttal jól kezelhetőnek bizonyult, bár tény, hogy a kanyaroknál marhára figyelni kellett a szalagokat (éjszaka a fényvisszaverők miatt ez nem gond ugye). Kicsivel a Tengerszem pont előtt sikerült is elkavarnom, de előtte még volt egy technikai szünetem. Hogy mennyire sorsszerű, nem tudom, de Annának és Ferinek egymástól függetlenül ugyancsak szerencséje volt mindkét dologhoz  Elkavarásom közben sikeresen felébresztettem egy vaddisznócsaládot, akik fejvesztve menekültek, pedig ha tudták volna, hogy ilyen lábakkal esélyem sem lett volna őket utolérni. Tengerszemnél Balázs és Zsuzsi fogadtak, hallván a hírt, hogy „csaknem kiszálltam”. Mesélték azt is, hogy Tündi fogait összeszorítva küzd, de nagyon szenved. Az utolsó 10 km volt már csak vissza, de a lábaim gondoskodtak róla, hogy jóval többnek érezzem. Pedig komolyabb sár már sehol sem volt, Rákóczi-fához a P sáv csodásan fel lett újítva (és kimaradt az a dzsindzsás istencsapás az elején), ennek ellenére pont ott sikerült bealudnom, ahol a jelzést irányt vált, szóval tettem egy tiszteletkört. Végül aztán Rákóczi-fához sikerült Annáék után befutni, Parai Pistiék örültek azért így is. A pontról előbb indultam el, a lábam már nagyon vacakul volt, próbáltam egyre egyedibb járásmódokat kifejleszteni, oldván a lábfejben érzett fájdalmat. Még bőven Bányi-nyereg előtt az egyik árok átmászásánál Annáék beelőztek és elköszöntek, érthető, hogy ők is már nagyon célba akartak érni. Nagyon már nem érdekelt semmi, tudtam, hogy valamikor beérek. Amennyire lehetett, próbáltam „kímélni” magam, a lábkímélet eredményeképp még a Nagy-Nyugodóra fel sem izzadtam meg, pedig már eléggé fent járt a nap. A K+ lejtőjét még véletlenül sem kocogtam meg, minden egyes követ ezerszer meggondolva léptem át, és kiérve a célutca felső szakaszára a nagy kövekkel kirakott úton még szentségeltem egy utolsót. A célban már komoly hangulat uralkodott, mire beértem. Taps, gratulációk, Géza gyermekei közül többen együttérzően gratulálnak és örülnek, hogy mégis továbbmentem Füzérről. Hát igen, végsősoron a dac vitt tovább. Első dolgom volt megszabadulni a bakancstól, lekezelni a lábam és papucsra váltani. Járni még nem igazán sikerült, így a célreggelit egy számomra összerakott kempingasztalnál fogyasztottam el a célasztal szomszédságában  Yoyokának külön köszönet a gondoskodásért, a gigaadag sajtos-tejfölös tészta felszolgálásáért. Az eredményhirdetésig volt még bőven idő, így megpróbáltam erőt venni magamon és átcsoszogtam a kinti étkező részhez, ahol mindenféle földi javakból lehetett válogatni. Ahogy az idő telt, úgy lazultak el a gyomrok és vágytak újabb utánpótlásra. Már a sört is örömmel fogadtam  Az eredményhirdetés is emlékezetes marad: az idei terep nagyon leszívta a mezőnyt, lábügyileg is, így a teljesítők jelentős hányada komoly nehézségek árán tudott csak kibatyogni. Papp Tündi technikája minimum dobogós, de szegény Toldi Tibi is új lábakért kiálthatott volna. Tibi amúgy 3. Füzérnél ugyancsak vergődött, de jóval hamarabb jutott el a továbbmenetel gondolatáig, mint jómagam. Az idei extrém idő miatt a teljesítési arány meglehetősen alacsony lett, növelvén a teljesítés értékét. Persze az is igaz, hogy aki menet közben kiszállt, az hosszútávon lehet jobban járt és megkímélte magát komolyabb sérüléstől, illetve a terepi szenvedésektől.


Gratulálok minden résztvevőnek, függetlenül attól, milyen távon indult és meddig jutott!


A rendezést pedig nagyon köszönöm Géza családjának és az összes további segítőnek!