Túrabeszámolók

ISZKIRI 100 ~ 2017.03.11-12. ~ Táv: 108,04 km; Szintemelkedés: 2423 m; Szintidő: 26 óra.

SOHA TÖBBET! - jajdult fel bennem az érzés tavaly, amikor beestem az ISZKIRI 100 céljába, most pedig megint itt találom magam Szárligeten, és egy kényszerítő hipnotikus erőnek engedelmeskedve, gépiesen lépkedek fölfelé a vasúti felüljáró lépcsőjén, a túra rajtja felé tartva, dacára múlt évi elhatározásomnak, és ellenére annak, hogy eme vízhólyaghúzó túra távját 108 km fölé nyújtották, a plusz 400 m szintemelkedésről már nem is szólva. Jó, a szintidő is lazult két órával, nem kell majd trappban perecet enni, vagy amit a lovak szoktak csinálni.

Önkéntes alapon velem nyomul Vizi Tamás, aki izgalommal vegyes optimizmussal először vág neki az Iszkirinek. A főhadiszállás felé közeledve egyre sûrûbben állnak a parkoló gépjármûvek. - Szia Pisti. - Köszönök a szembe siető Kiss István (Nomen est omen.) úszó- és túratársamnak, barátomnak. Már elmúlt 6 óra; aki autóval jött, vagy itt aludt, az már el tudott rajtolni.

A kultúrban az ilyenkor megszokott pezsgésre nyitom rá az ajtót. "Hol egy nevezési lap?" ~ "Melyik sor a százas?" ~ "A másikban is a százashoz állnak?" ~ "Te melyik távra mész?" ~ "Jól van, mehetünk már, csak megiszom az ellátmány gyorsítókávét." Kétfős bandánk spontán négyfősre erősödik. A mindig derûsen mosolygó Mirk Krisztina, és az országos-, sőt Horvátországos tömegsporttársam Jaskó Veronika billentik helyre - Olsen szóhasználatával élve - az ivararányt. (Ez egy eléggé közönséges kifejezés, de passzol.) - Hát akkor hölgyek és gentlemanusok, nyissunk utat túláradó energiáinknak, de legalábbis nyissuk ki az ajtót, és húzzunk már a retekbe! 06:30-at írtak az itinerre, és a kvarcóra is épp most ütötte el a 06:30-at. Jöjjön a felüljáró! Akik vonattal jöttek, vagy hülyén parkoltak, azok ma már másodszor vehetik igénybe. A túloldalán jobbra befordulva felvonulunk Szárliget talán leghosszabb utcáján. [Lila m] Megfigyeljük a település ébredését. A számos áthaladó autón kívül élet jelenlétére csak egy kerítésen gubbasztó, álmosan felénkhunyorgó macska utal. Már nem zavar a hûvös levegő, a buszmegállóban egy kabátot átteszek a hátiba, majd a többiek után sietve balra kanyarodok. Ez az utca már bevisz az erdőbe. Örülök, hogy jó állapotban van az út, a tegnapi esőzés után sárosabbra számítottam. Gondolatban hálás vagyok a túratársaimnak, hogy nem rohannak már az elején. Indulásnál kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó ügetni. Egy kereszteződésben váltóőr ül. A Tatára menőket tovább engedi a [lila m] / [P-] / [K-] jelzésen, minket pedig éles jobb kanyarral [K3] felküld a Zuppa oldalába. A tetőt egy balra hajlított ösvényen kerüljük. Stábunk fotósai képeket készítenek az alant elterülő Szárról. Egy meredek ösvényen fel lehetne menni a kereszthez és a zászlóhoz, de ez most kihagyjuk. A vártnál hamarabb pillantom meg a belógatott bóját.

1. ellenőrzőpont: Zuppa. Andrew pecsétel. Egy páran már állnak itt, ki-ki iszik, szerelvényt igazít, pakolász. Tamás is molyol valamit, de mi nyugodt tempóban ereszkedni kezdünk a [P-] jelzés mentén. Egészen váratlanul bukkanunk ki az 1-es út mellé, mert nem láttam előjelző tangákat, bugyikat a környező bokrokra dobálva, mint tavaly. Szinte csalódott vagyok, bár belátom, hogy még igencsak hideg van a szabadtéri intimtornához. Leszaladunk a csúszda alakú, apró kövektől csúszós ösvényen, és keresztezzük az 1-est, majd aluljárunk a vasút alatt. Egy bekötőúton kanyarogva Szárba szökkenünk. A keresztre feszített megváltó szobra mára már megfakult. 14-ben, az első Iszkiri idején még szépen csillogott rajta a frissen felhordott kályhaezüst. Hihetetlen, de már a negyedik Iszkirit tapossuk. Miután a falu összes kutyája megugatott, betérünk az erdőbe. Tamás azt mondja, hogy most következik a Macska-bükk. Tényleg az a következő pontunk, de csak sok kilométer megtétele után lesz hallható a nyávogása. Könyökben hajló erdészeti mûútra térünk. A hajlat után nem sokkal hagyjuk el, majd belekezdünk az első olyan emelkedőbe, ami jelentősebben megemeli a levegővételek frekvenciáját. Az első Iszkirin itt már lengére voltam vetkőzve, mert az évszakhoz képest igen meleg volt. Most sincs hideg, de ha meglendül a szél, akkor oda a komfortérzet, összehúzódik a kiskabát eleje. Elérjük a [P3] letérést. Amikor meghallottam, hogy az Iszkirin most először egy kilátóhoz kell kitérőt tenni, azt gondoltam, hogy a [P3] jelzésen megközelíthető geodéziai toronyból csináltak kilátót, de még a kultúrban tanulmányoztam a térképet, és láttam, hogy nem erről van szó, ezért most továbbmegyünk a [P-] jelet követve. Hosszú, talpkímélő, nyugalmas jutalomséta következik. Néha fakitermelés okozta sarakat kell kerülgetni, de ez legyen a legnagyobb probléma az úton. Egy T elágban végre meglátjuk a nekünk háttal ülő kempingszékes alakot.

2. ellenőrzőpont: Macskabükk. (Miaú.) Pinkert Lacit üdvözöljük a pontőr személyében. Ha év közben nem találkoztam volna vele, akkor azt hihetném, hogy a tavalyi Iszkiri óta ül itt, ezen a szent helyen, ugyanebben a pozícióban. Krisztina megállapítja, hogy "jók vagyunk", majd egy röpke frissítés után jobbra fordulunk a T elágban, a [K+] jelzésen. Innentől már egyre közeledünk a "bázis" felé. Egy kicsit változatosabbá válik a terep, kisebb lankák, sarak tarkítják, de még mindig szanatórium, főleg az elkövetkezendőkhöz képest. Most is tetszik a sûrû fenyvesen átvezető, tûlevélszőnyegû út.

Kőkerítés mellett lejutunk egy nagy rét mellé. A rét túloldalán kis kápolna áll, kedvelt fototéma ez is. Rövid erdészeti mûútazás következik a fonódó [K-] jellel. A mohos sírkövek az erdei temető léckerítésén belül vannak. Vera az Iszkiri hősi halottait tiszteli az itt nyugvókban. A [K+] és [K-] szétválásánál, az élő fába vésett Mária dombormûnél Rakk Gyula posztol. Még nem pecsétel, mert előbb fel kell mennünk a kilátóba, ahol idén először van ellenőrzőpont. Egyelőre maradunk a [K+]-on, majd egy nagyon rövid [K3] szakasz következik. A szembe jövő túratársaknak tetszik a kilátó. Pár perc és mi is meglátjuk.

3. ellenőrzőpont: Kilátó. Harsányi Henrik messziről üdvözöl, és javasolja a felmenetelt a pazar panorámát nyújtó kilátóba. Amíg a többiek vidáman, most még frissen felsietnek, addig én a kis fennsíkon kialakított, kultúrált pihenőbútorok egyik padjára ülök, és kidobom a szemetet a cipőmből. A többiek fentről kiabálnak, hogy menjek fel én is. - Majd elmesélitek, hogy mit láttatok - válaszolom, és azt gondolom, hogy Tatán már nem lesztek ti ilyen fittek. Erre iszok egy korty üdítőt. Lejövetelük után elmesélik, hogy ellátni Tatáig, követni lehet az útvonalat a kilátóból. Na, hát pont ezért nem mentem fel. Mert ha meglátom, hogy milyen hosszú az út oda-vissza, akkor Szárligetről, már nem is megyek tovább. De most még igen. Lemegyünk Gyulához, aki most már ad nekünk igazolást és készít rólunk egy menet közben ábrázoló csoportképet.

4. ellenőrzőpont: Mária-szakadék. Alászállunk a nagy, zöldköves szurdokba. Verának nagyon tetszik, a látvány. Nekem is tetszik, de most inkább arra koncentrálok, hogy átverekedjem magam a kidőlt fán, aminek pont a koronája dőlt az ösvényre, és amin már a tavalyi Tatabánya 30-on is küzdelmes volt átjutni. Végül sikeresen lejutunk Csákányosra. Érthetetlen módon a [K-] átvezet egy kiábrándítóan lepukkant tanyán. A közelében kedves jelenet tanúi lehetünk: Egy cirmos macska dörgölődzik egy loncsos, csimbókos, feketeszőrû pumihoz. Nagyon szelídek, közel engednek magukhoz, Vera lencsevégre kapja őket. A Birkacsárdához vezető mûútra térünk. Amikor elérjük felpillantok az épületre, ahol már évek óta nem látni életjelet. Most sem. Keresztezzük az 1-es utat. Szántóföldek mentén tartunk Szárliget felé. Idáig ez a legsárosabb szakasz. A traktornyomos útról helyenként le kell térni a földekre. Később a nyomok elkanyarodnak, és nyugodtabb körülmények között léphetünk a kultúr utcájának flaszterjére.

5. ellenőrzőpont: Szárliget (másodszor). Kapunk egy 400 Ft-os bónt, amit a bent kialakított büfében lehet levásárolni. Krisztina menne már tovább, mert Ő a 65-re nevezett, és Tatáról még ma haza akar közösségiközlekedni. Én azonban, ha törik, ha szakad, leülök, és frissítem a kenést a talpamon, bár még nem érzek semmit, ami vízhólyagkezdeményre utalna, de azt akarom, hogy ez az állapot így is maradjon. Kenés után kiegészítem a bónt egy feles Coke-ra és egy kókuszgolóra, aztán felőlem indulhatunk is. Felüljáró másod-, illetve harmadszor. Keresztezzük a hosszú utcát, amelyen a vértesi kör előtt végigmentünk. Elhaladunk a régi útvonalra irányító elágazás mellett. Ha arra mennénk, akkor rövid emelkedő után átbuknánk a Hajagos oldalán és egy, az M1-essel párhuzamos bekötőútra érnénk le, nem sokkal a Kőrösi Csoma Sándor-forrás előtt. Most azonban jobbra tartunk az új [K-] mentén. Gyanítottam, hogy ezt a változtatást nem ússzuk meg egykönnyen, mert Rakk Gyula remekbe szabott térképén megnéztem, hogy a Hajagost ezúttal totál meg kell mászni. Ezt azonnal tapasztaljuk is. Megcsókolhatnánk az anyaföldet, olyan meredek az emelkedő, amelyen nyomakodunk. Mindenki arra gondol, hogy visszafelé, az utolsó kilométereken ez milyen fincsi lesz. Ugyanakkor örülünk, hogy a talaj nem sáros, mert akkor itt gyalázat lenne. Sûrûn jönnek szembe is, ők valószínûleg a 10-es táv visszakanyarodó ágát tiporják. Leginkább gyerekkel, családdal vannak. A top után van még egy bő hullámzás, aztán elérjük azt a kereszteződést, amelyiket ma már érintettünk, csak akkor a Zuppa felé kanyarodtunk, most pedig a [K-] jelzést megtartva, lefelé indulunk. A lejtő vége olyan meredekké válik, hogy csak kanyarokat beiktatva tudták annak idején kialakítani az utat. Egy jó akusztikájú alagúton (Juhhéj!!!) megyünk át az autópálya alatt. Az alagút utáni sikátorral szemben egy buszmegálló bódéja áll; ezt jól megjegyzem, hogy visszafelé ne kelljen keresgélni a jelzést. Ezután hosszan Nagyegyháza aszfaltján koptatjuk a cipő- és saját talpunkat. Az elkerülte a figyelmemet a térkép vizsgálatakor, hogy ez a szakasz ilyen hosszú lesz. Legnagyobb attrakció Nagyegyházán egy, az utcán parkoló, népmûvészeti motívumokkal kipingált Trabant. (Fûszer és gyógyfû reklámhordozó.) A lakóházas övezet után egy elhagyott ipari létesítmény törött ablakai ásítanak ránk; ha visszajutunk Tatáról, akkor majd visszaásítunk rájuk. Egy hosszú, kátyús fasor után érjük el azt a tanyát, ahol dühös kutyák acsarognak ránk. Ehhez a tanyához régebben a másik oldala felől szoktuk érkezni, most viszont itt jobbra kanyarodva érjük el a hagyományos útvonalunkat. A továbbiakban már mehetünk zsigerből. Tiszta a kép, tudjuk, hogy mely helyeken szedtük-, és visszafelé szedjük majd össze a megszokotthoz képest a plusz kilométereket. Egy nagy mező mellé érünk. Fúj a szél. Verának hiányzik az elcsomagolt kabátja, de kitart. Nemsokára úgyis bevisz a jelzés a fák közé, a szélvédettebb helyre. Egy kis patak, vagy inkább csermely állít meg egy pillanatra. Vizslatom, hogyan lehetne beázás nélkül átkelni. Csak egy ugrás, és ez is megvan. Nem sokkal később agyagos talajú emelkedőhöz érünk. Nem száraz, de még nem olyan nedves, hogy a lépések visszacsúsznának rajta. A mászás után éppen jókor jön pár méter szintbeli séta, de egy vadetető után megint emelkedünk egy avarral takart mélyútban, bár most már nem olyan meredeken, mint az előbb. Fél pár, mohával benőtt edzőcipőre lelünk. Ez egy olyan természeti jelenség, amit szerintem mindenki lefényképezett, akinek volt gépe és erre járt. Tán értesíteni kellene az archeológusokat, hogy avar-korabeli leletre tarthatnak számot a Gerecsében. Az avaros út egy dózerútra köt fel. Hosszan elnyújtott jobbos íven megyünk rajta. Amikor ismét betérünk az erdőbe, a turistautat sok jelzetlen út keresztezi, vagy ágazik ki belőle. Nappal ez nem probléma, megfelelő a [K-] jelzések sûrûsége. Itt is fakitermelés folyik, mert traktornyomokat kell unos-untalan kerülgetni. Egy kereszteződésben traktorcsomópont lehet, mert a sok keréknyom által felgyúrt talajon csak trükkösen lehet átvergődni. Amikor jobbról bejön a [P-] jel, akkor már örülünk, mert a fenyőfás sétány a Somlyó-vári kulcsosház rétjére vezet.

6. ellenőrzőpont: Kulcsosház. Szúróbélyegzünk, majd megállunk egy kis szerelvényigazításra. Kellemesen süt a nap. Leülök egy padra, ledobom a bal cipőmet, mert a sarkam belső oldalát irritálja valami. Még csak egy kicsit piros, de azért ragasztok rá egy kis flekk leukoplasztot. Igen, a múlt hétvégén váltottam téli túracipőről nyárira, és az akkori két db. 20 km-es túra alatt még nem jelentkezett probléma a saroktáji bélés kopottsága miatt. Most már a cipő puszta belsőfala nyomja a sarkamat. Ez kellemetlen, de nem elviselhetetlen. Szívesen sütkéreznék itt még egy kicsit, de azzal nem jutnánk előbbre. Hogy lemehessünk Tornyópusztára, egy kicsit felfelé kell menni, de aztán erősen fékezhetünk, míg jól siethető lejtőre nem érünk. Odalent újszerû táblakarácsonyfa van felállítva. Jobbra elmegy a [P-], nekünk balra kell megtenni pár métert, hogy utána jobbra folytassuk az enyészetnek átadott, töredezett mûúton. Hosszú érdektelen szakasz ez, csak egy fehérlő, felhagyott kőbánya ingerelhet fotózásra. Mint a Pavlov kutyájának, nekünk is megindul a nyálelválasztásunk, mert már várjuk, hogy a messzi kanyar után megjelenjen a kajás pont.

7. ellenőrzőpont: Tornyópuszta. HotDogManék, Ohát Zoli mint pontőr és a túrázók alkotják a kis gyülekezetet a Krisztus szobor alatti pihenőben és környékén. Elintézzük a papírmunkát és a standhoz megyünk a hotdogért. A sorban Kovács Zsolti leejti a sapkáját. Szólok neki mintsem lehajolnék a fejfedőért. Nem a szappan effektustól félek, hanem ennyi kilométer után már rozsdásan hajlongok. Mindennel kérem a kompozíciót, pedig tudom, hogy a hagyma még kilométerek múlva is vissza fog pofázni. Helyek szabadulnak fel a pihenőben, leülünk. Rég nem látott általános iskolai osztálytársa köszön Verára. Kicsi a világ, nagy az öröm. Laca nem szokott teljesítménytúrázni, de most gondolt egyet, és benevezett az Iszkiri 65-re. Mennyi az esélye egy ilyen találkozásnak? - - - Nagy sikere van a hotdognak, mert akad aki az ellátmány elfogyasztása után befizet egy újabb adagra. Mi nem nyújtjuk tovább a belünket és az itt tartózkodást, hanem Krisztina után eredünk, aki nem ült le a konccal, hanem elgaloppozott vele, hogy időt nyerjen. A tornyói mûút most is huzatos, akárcsak tavaly. Szaporázzuk, hogy minél előbb elérjük a védettséget biztosító erdei letérőt. Rövid erdőrészletben baktatunk lefelé a Tarján felé vezető mûútig, amiről már évekkel ezelőtt leterelték a [K-] turistautat. Most már csak keresztezni kell, de a változtatás tetemes hosszúságú, nagy amplitúdójú hullámzással jár. Megint csak a visszaút nehézségeire gondolunk. Kijutunk egy nagy szántó mellé. Már hallani az M1-es zaját és nemsokára, ahogy közeledünk a pályához, az "apró" jármûveket is látjuk. Utolérjük Krisztinát. Leoltom a saját mondásával, amivel a vértesi körön szurkált. Azt mondta nekünk akkor: "Szeretem, ha előttem botorkáltok, mer' akkor nem kell figyelni, hogy merre kell menni." Nemsokára egészen megközelítjük a pályát, és egy avarszőnyegû allén sétálunk tovább. Lekanyarodunk a Tarjáni-malom-patak kis hídjához. Próbálom megjegyezni a számos éles kanyart, mert visszafelé éjszaka észnél kell lenni az eltévedést elkerülendő. Egy bukkanó után Koldusszállás pihenője felé ereszkedünk. Keresem a fán a kódot tartalmazó A4-es lapot. Ja, hogy ez nem az Iszinik? Jól van na! Akkor nem ülünk, le, nem kékező bélyegzünk, hanem bekanyarodunk jobbra a kis tó és a nagyátmérőjû, göcsörtös, öreg fa felé, majd elmegyünk a luxus koldus erdészház mellett. Ezennel végeztünk a 2008 előtti Kinizsi Százas végjátékának ellentettjével, most rátérünk az újabb K100 útvonal utolsó nekirugaszkodásának. Az Y baloldali, [S-] ágát választjuk. Már most kezdem vizsgálni az út talaját, de nem látok újabb zúzalékkő kiszórására utaló jeleket. Együttesen várjuk a balos hajtûkanyart , ami után már csak egy rövidebb emelkedő van a Kisrétig. Tamás már szenved a vízhólyagoktól. Nekem is csíp a bal sarkam belső oldala. Nagy valószínûséggel nálam is hízik egy vízhólyag, de nem a járófelületen, ezért nem akadályoz a haladásban. Majd meglátjuk, hogy mire fut ki a dolog. Felkanyarodunk a Kisrétre. A szép faragott padnak pudvás kinézete van. Hiába, nem elég csak megcsinálni valamit, karban is kell tartani. Ezt is évente le kéne lakkozni, hogy ne rohadjon el. Tovább megyünk a szintbeli szakaszon. Megjelenik a rózsaszín zúzalékkő, de mára már összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet a tavalyinál, mert a két keréknyomon már szilárdan be van taposva, és csak néha látunk középtájon elmozdítható köveket, vagy még ritkábban a szélre túrva kisebb halmokat. Így, nappal teljesen jól kikerülhetők, csak ritkán rolljuk a rockokat; majd visszafelé, éjszaka kell jobban odafigyelni. Ha addig nem szórnak ki friss réteget, akkor a Kinizsire csak jobb lehet a szitu. Persze más szakaszon még akármit is kitalálhatnak. Állandó, alattomos emelkedővel megyünk fel a dózerútra, és azon is továbbemelkedünk. Tamás észrevette a szintmetszeten, hogy megint el fogjuk érni azt a magasságot, mint mikor a Somlyó-várnál voltunk. Érdekes, erre nem is gondoltam. Jóval előttünk halad egy túratárs. Mutatom a többieknek, hogy az a marker figura. Ahol eltûnik, ott lesz a balos letérő a lejtőjével, és a kellemes, kő nélküli talajával. Ha nem tûnik el záros határidőn belül, akkor nem vette észre, hogy le kell menni, vagy nem akarta észrevenni. Jól van, eltûnt. Akkor nekünk is csak kevés van a folytonos emelkedőből. Nini szembe jön az első futó, aki már "hazafelé" tart. Fû! Mi még csak most közelítünk a féltávhoz. "Hajrá!" Na, akkor borítsunk le balra. Most jól siethető a nem sáros, de nem is száraz lejtő. Jobbról bejön a [P-], de az Arany-lyuki kereszteződésnél el is hagy, mert mi a pados, asztalos pihenő után derékszögbe jobbra fordulunk, megtartva a [S-] jelzést. Hát, ami szintet elvesztettünk az iménti lejtőn, azt most szép lassan vissza kell nyernünk. Türelmesen, egyenletes sebességgel nyomjuk magunkat fölfelé. Lesem az út baloldalán látható fiatalost, mert ha az "normál" erdőbe megy át, akkor már közel a visszatérés a dózerútra. Igen ám, de ez a fiatalos már elég régen fiatalos, és alig lehet megkülönböztetni az öregestől. Ennek ellenére visszatalálunk a kedvenc köves utunkra. Már nagyon alacsonyan jár a Nap. Mondhatni bukóban van. Egyre kevesebb a remény arra, hogy lámpa nélkül ereszkedhetünk le a kálváriás szurdokba. Hosszú egyenes után, már lejtmenetben jönnek a könyökök, amelyek túlsó ágán láthatnánk az előttünk járókat, ha lennének ilyenek. Meg vagyunk ijedve, hogy esetleg késésben vagyunk, de az óra mégsem ezt mutatja. Magunkhoz képest igen jók vagyunk. Lehet, hogy a nagy túraválaszték sokakat más tájakra csábított, ezért kevés a túrázó. Itt is alaposan kicsupálták az erdőt, akadálytalanul fellátni a Baji vadászházhoz, a K100 régebbi ellenőrzőpontjához. Nemsokára örülünk, mert távolabb egy kis csoportosulást látunk. Bizony régen jöttünk el az utolsó ellenőrzőpontról.

8. ellenőrzőpont: Pusztatemplom. Nagy-Szilitsán János és Korcsmáros Sándorné adják a pontőrszolgálatot, a jó hangulatot és a sósmogyorót. Ja, és Tamásnak egy kést a vízhólyagmûtétjéhez. Most jövök rá, ahogy rágcsálom a mogyorót, hogy mennyire kívántam már a sós ízt. Ez most nagyon jól jött. Nyakunkba akasztjuk a fejlámpát, és megbeszéljük Tamással, hogy a moziban bevárjuk egymást. Ereszkedni kezdünk, és a végsőkig megpróbálunk kitartani lámpagyújtás nélkül. A stációkhoz érve egy-két vizes, sáros átfolyásba még belelépünk, de még mielőtt a veszélyes szurdok mellé érnénk beüzemeljük a fejlámpákat. Keskeny töltéssé szûkül az út a szakadék mentén; néhol lepottyanás ellen ölelgetni kell a fákat. A köves, sziklás résznél előre engedek egy csoportot, hogy ne kelljen zavartatni magam az ereszkedésnél. Amíg elhaladnak mögöttem, addig megerősítem a [S-] jelzést. Amikor egyenesbe kerülök az örökmécsesnél, nem hányom magamra a kereszteket, csak simán örvendezek, hogy nem fájdult meg a térdem. Szőlős mellett meredeken ereszkedünk. Laca, Vera osztálytársa már egy kicsit furcsán jár, de bámulatosan tartja a tempót. Krisztina kikerült a látókörünkből, de Ő már lazíthat, mert csak a "levezető" tókört kell teljesítenie. A Bajra tartó hosszú, egyenes aszfalton csattogva nyugodtan felnézhetünk az égre a pofáraesés veszélye nélkül. A kerek Hold segít világítani, a full csillagos égbolton kirí fényével az Esthajnalcsillag. Úgy néz ki, hogy szép időnk lesz éjszaka, és ha még a szél is eláll, akkor az időjárás nem lesz akadálya semminek. A sarkon, ahol a templom felé fordulunk, a közösségi házban szolid "ereszd el a hajamat" hangulat van. »... be kellett a, be kellett a rácsos kapúút RIG-LIZ-NI!« Odabent már mindenki boldog, pörög a folk-rock. Mi pedig végigmegyünk az akácos út helyett a borzasztó hosszú Tatára vezető flaszteros úton. De nem egyvégtében, mert én már vályogot köpök. Bemegyünk az Iszkiris törzshelyemre a baji Nemzeti Dohányboltba. Kóla. Ilyenkor csak ez jöhet számításba. A bolt előtt, a még mindig repedt bárszéken áttöltögetek a kisebb flakonomba, meg magamat is feltöltögetem kólával. A többiek hamarabb végeztek, mondom is nekik, hogy én még vacakolok itt egy percig, de ők csak menjenek, mert mióta lement a Nap, már állat hûvös van, és mozgás nélkül hamar lemerevedik az ember. Mire elpakolom a maradék kólát már reszketek és vacognak a fogaim. Nekilendülök a vasúti átjáró felé vezető útnak, de csak sokára nyerem vissza az üzemi hőmérsékletemet. Egyre többen jönnek szembe. Varga Zsolttal az átkelő korlátlabirintusában találkozok. Valamivel előbb indult, mint mi, de még így is kiváló időben van. Meg is dicsérem, hogy olyan, mint az olajozott villám. Az Olimpiai edzőtábor felé haladva sokan hajráznak a szembejövők. Megköszönöm, de még messze a hajrá, legalábbis nagyon remélem. A sarkon jobbra fordulok az 1-es út utcájába, és hamarosan a mozi elé érek. Benyitok. Tamás már itt van, biztos a Nemzetibeli vásárlás alatt előzött meg.

9. ellenőrzőpont: Tata, Est mozi. Nagy a tumultus. Az ajtóig ér a jegyet váltani akaró fiatalok sora. Közvetlen a sor mellett van a pontőrség asztala, Nagy Jani és a Strack család az őrök. Éppen felszabadul mellettük egy fotel, és én felszabadultan huppanok bele. Sajnos nem tudom figyelembe venni azt, hogy egy mozi zsúfolt előcsarnokában vagyunk, ledobom a cipőmet, zoknimat, előveszem a popsikrémet, lábkenést alkalmazok. Hoppá! A kis flekk leukoplaszt alatt egy szép nagy vízhólyag nőtt a sarkam belső oldalán. Gyengébb idegzetû mozilátogatók forduljanak el! Kis hegyes bicska elővesz, vízhólyag egy döféssel felszúr. Zokni, cipő felvesz. - Mehetünk? - kérdezi Vera, és az ellátmány pereccel a kezében megindul a kijárat felé. Én is kikérem a járandóságomat, és mosolygok magamon, mert a reggeli elképzelésemmel ellentétben mégis csak trappban kell elfogyasztanom a jutalomperecemet. Kivágódunk az ajtón, és lemegyünk a tó partjára. A közvilágított parknál kezdünk bele a tó megkerülésébe, órajárással ellenkező irányban, ahogy kell. Csak ketten megyünk együtt, mert Laca nem várta meg, amíg mi szervizelünk a moziban (neki már a tókör a finis), Tamás egyre jobban lemaradozik, Krisztina meg már jóval korábban eltûnt. A sétányon alig lézengenek a teljesítménytúrázókon kívül. Kétségtelen, hogy romantikázáshoz már túlságosan lehûlt a levegő. A vár és a lovarda gyönyörûen ki van világítva, akinek jó gépe van, az izgalmas éjszakai felvételeket készíthet, bár manapság már egy telefonból is csodákat lehet kicsikarni. A vár után már csak a saját világításunkra hagyatkozhatunk. A sétány flaszterje után döngölt padlón megyünk tovább, nincsenek tereptárgyak, bele lehet húzni. Persze figyelek az orrom elé, nehogy rálépjek egy békára és elcsússzak rajta, de most még a békák sem romantikáznak a hidegben, valószínûleg - sokak örömére - még el vannak vermelve. Pontosan a Lovarda alatti részen meglátjuk a kiakasztott bóját a szúróbélyegzővel.

10. ellenőrzőpont: Öreg-tó, Lovarda. Feltûnően alacsony a tó vízállása. Lehet, hogy a hosszúra nyúló tél miatt csak mostanában kezdték el feltölteni. Felmerül az örökzöld téma, hogy így éjszaka undormány ez a tókerülés. Aki a 45-ön gyalogol, vagy a két hosszabb táv valamelyikén kocog, az nappal ér ide, annak szép lehet, de nekünk még az útvonalnyújtás nélkül sem lett volna esélyünk világosban ideérni. Nem baj. Így, társalogva jobban megy az idő, mintha egyedül kéne caplatni a kihalt tóparton. Eltávolodunk a parttól, és mintha már finoman kanyarodnánk visszafelé. Átmegyünk egy kis hídon, de ez még nem az igazi, a frankóra majd hivatalos tábla is felhívja a figyelmet.

11. ellenőrzőpont: Öreg-tó, Által-ér hídja. Azzal a boldog tudattal szúrjuk át az itinert, hogy a tókerülés felén már túlvagyunk, és amikor visszavezet az út a tó partjára, akkor a távoli fények is kellemes vonzást gyakorolnak ránk. A megint flaszteresedő sétányon Vera túraismerőseit érjük utol. Nem sietnek, mert a 65-ön vannak, mindjárt végeznek. Egyikük kiszámította, hogy a 65 inkább 70 lett, és a vasútállomásra menéssel együtt 72 km-t fognak ma gyalogolni. Nekünk korai még matekolni, inkább megyünk tovább a szitilájt felé. Vera megpendíti, hogy nem kéne leülni a moziban, mert amúgy is nehéz nekiindulni a visszafelé vezető városi szakasznak, és ha megpihenünk a melegben, akkor leülepedünk, mint az iszap. Ebben egyetértek vele, de nem mondom meg neki, hogy különben sem állt szándékomban mozizni.

12. ellenőrzőpont: Tata, Est mozi (másodszor). Most sokkal kevesebben vannak a társalgóban, mint a tókör előtt. A fotelokban pihen - többek között - a körözéssel már szintén végzett Gál Edit és Ruttkai Diána. Edit a lendületünket látva megkérdezi, hogy: "Le se' ültök?" Elmondom neki a Verával egyetértésben hozott döntésünket.

Kifelé menet Feith Andrással futok össze, Ő még csak most fog tókörözni. Brrr! Nem látom vele a két lányt, akikkel indult, de nincs idő érdeklődni, már "robogunk" is tovább. Laca várt ránk a moziban, velünk tart a vasútállomás felé, de aztán inkább elbúcsúzik, mert Ő már végzett a túrával, és nem kell loholnia a vonathoz. Amikor átmegyünk az 1-es út zebráján, hogy visszatérjünk a Baj felé vezető útra, Krisztina kiabál és integet az éppen elhagyott oldalról. Széles mosollyal tart a cél felé. Valahogy a kelleténél előbb ugorhatott ki a tókörből. Pityeg egy SMS; Tamás írja, hogy számos vízhólyagja és kidörzsölése miatt elkérte az idáig járó díjazást, és további jó utat kíván nekünk. A csapatból ketten maradtunk, hogy összeszorított fogaink között átvigyük a Gerecsén a kitartást. De még mielőtt elragadna a hév meg a pátosz, a Jóbarátok címû kocsma előtti buszmegállóban kérek Verától egyetlen percet ami alatt fogyaszthatunk a még megmaradt kólámból. Kell a kox a visszamászáshoz, és nem utolsó szempont, hogy kevesebbet kell majd háton felvinni. A szőlők felé vezető, hosszú, egyenes úton az égre tekintve már nem látszanak a csillagok. Befellegzett, de legalább nem fúj a szél. Nekigyürkőzünk az emelkedésnek, egyelőre csak a házak között. Kevésbé visel meg, mint ahogy számítottam rá. A sok síkmenet után, kis túlzással jólesik az emelkedő, még ha fárasztóbb is. Az örökmécses után, a szurdokban sikerül egyenletes tempóval egyre feljebb taposni magunkat. A stációkat nem számolom, mert úgyis elvéteném. A sziklás rész után megint itt a sáros, átfolyásos, aztán már nem kell sok, hogy meglássunk egy magasabban fekvő, fénylő foltot, ahova két kanyarral nekünk is fel kell jutnunk.

13. ellenőrzőpont: Pusztatemplom (másodszor). Egy pillanatra lefagy a rendszer, mert hirtelen nem tudom eldönteni, hogy jobbra menjek egy üres padhoz cipőfûzőt húzni, vagy leüljek a pontőrséggel szemben kólát inni. Egy hosszúnak tûnő zavart pillanat után rájövök, hogy nyugiban, egymás után is végre lehet hajtani az elgondoltakat, és a padhoz lépek cipőfûzőt kötni, aztán a pontőri asztalhoz megyek, hogy igyak egy kortyot a maradék kólámból, de nem tudom, hogy hova tettem a hátizsákomat. Amikor már majdnem pánikba esek, akkor észreveszem, hogy a hátamon van. Úgy tûnik, hogy egy kissé már nyûgös vagyok, és tényleg csak egy fél percre, de le kell ülnöm, hogy agyilag össze tudjam szedni magam. Huh! Egy mély levegővétel után elköszönünk Bubuéktól, és már mehetünk is tovább. Érdekes, de most mintha felszabadultnak érezném magam. Már nincs rajtam döntési kényszer, nincs az az ördögi csáberő, amit a tatai hazavonatozási lehetőség jelentett. Most már minden elrendeltetett, nincs mód a kiszállásra, csakis a könyörtelen előrehaladás módszerét alkalmazhatjuk. - - - Sajnos nem tudunk megvilágítani minden négyzetcentimétert, és néha rálépünk egy-egy guruló kőre, de ez olyan ritka, hogy nem vált ki belőlünk anyázást, mint a tavalyi túrán. Már valahol itt kell jönnie a jobbos letérésnek, de annyi fát irtottak ki a környéken, hogy főleg így sötétben alig ismerem ki magam, és több olyan kereszteződésbe bevilágítok, ami még nem az igazi. A frankónál aztán letérünk és tempósan trappolunk lefelé. A lejtő vége felé eltûnnek a [S-] jelek. Az nem lehet, hogy egy eltévedhetetlen szakaszon tévedjünk el. Egy kicsit előbbre megyek és látom, hogy jobbról csatlakozik hozzánk a jelzett út. Aha, most már képbe' vagyok: Úgy két évvel ezelőtt az útra dőlt egy hatalmas, kiszáradt, kéreg nélküli fa. Akkor kialakult egy nagyon rövid, pár méteres elkerülő út. A fát már régen elszállították, de, a kis út megmaradt, és mi erre tévedtünk rá. Senki sem fog reklamálni, ha nem megyünk vissza derékszögelni. Visszakapaszkodás a dózerútra, és rongyolás lefelé a Kisrétre, majd a könyök után Koldusszállás felé. Útközben elhúz mellettünk Dia és Edit. - Jól jöttetek lányok - szólok utánuk, és tényleg kapkodhatták a piskótáikat, mert mi sem lazsáltunk. Itt van mindjárt az Y elágazás, Innen már végig [K-] a jelzésünk. A vadászház terasza előtt néhány túrázó csendben szöszmötöl valamivel. Csak rájuk nézünk, de nem köszönünk, hogy ne zavarjuk meg a háziak nyugalmát. Az aszfaltos szakasz után ismét a sarki pihenőhöz érünk, és mielőtt derékszögben balra ráfordulnánk az emelkedőre, megisszuk a kólát, amit még a nemzeti előtt töltöttem át a kis flakonomba, hogy legyen tartalékom. Legközelebb már csak a tornyói ponton tudunk frissíteni. Emelkedünk, süllyedünk, a Tarjáni-Malom-patak hídján átmegyünk. Amelyikünk éppen elöl megy az fokozottan figyeli a jelzést, mert sok a kanyar, az elágazás. A szintben haladó avaros úton közeledünk az éjszaka is szakadatlanul dübörgő autópálya felé, majd a közvetlen közeléből távolodunk tőle a nagy szántóföld szélén. Nemsokára ki kell másznunk ebből a lavórból, hogy keresztezhessük a Tarján felé vezető mûutat, de ehhez több hullámban érkező emelkedőket kell leküzdeni. Amikor már azt hiszed, hogy fent vagy, akkor jön a legmeredekebb emelkedő, amit csak teljesen bedőlve, és araszolva tudsz leküzdeni. A fricska az, hogy az úttestre végül egy lejtőn szaladva jutsz le. Forgalom itt nuku, rögtön át lehet menni a túloldalra, hogy egy kevésbé meredek, de elnyújtott emelkedőn törekedjünk a tornyói mûút felé. Hátulról erős reflektoros támogatást kapunk. Nini! Megint Dia és Edit. - Már azt hittem, hogy nagyban kortyoljátok a géplevest a ponton - szólok utánuk. Lassan, de felérünk a vágyott mûútra. Nyakamba veszem a botjaimat és T alakban rájuk támaszkodok, hogy menet közben nyújtsam a gerincemet. Lassan fényfolt bontakozik ki a távolban.

14. ellenőrzőpont: Tornyópuszta (másodszor) Pávó Balázs és Károly Viki váltották le HotDogMan konyháját, és üdvözölnek minket szívélyesen. Orcátlanul a nagy poharamat nyújtom Vikinek a nagyobb adag leves reményében. Sok más finomság is van az asztalon, de én most mindennél többre értékelem azt, hogy sós, meleg leves kerül a gyomromba. Kedvenc hajcsárom Vera sürgetésére heves fújkálással válaszolok, mert nem akarom leégetni a nyelvemet. Végül a 0 C°-nál alig magasabb hőmérsékletû levegőben hamar fogyaszthatóvá tudom hûteni a levest, és két perc múlva már köszönhetjük is az életelixírt, meg a szíveslátást Vikiéknek. Keserves nyögés kíséretében állok fel a padról, mire Vera hanyagul odaveti, hogy "öreg járgány szivatóval indul". - Ám legyen Veronika, nem vagyok semmi jónak az elrontója -, azon nyomban belekapok a közkedvelt Szivatódalba:

» Nyomom a gázpedált, ez régen mindig bevált, nyomom a gázpedált. / Lejárt a mûszakim, tudom, hogy nem hiszed el, lejárt a mûszakim. / Nem, nem, nem, nem, nem. - Nem megy. (A sorok között a fúvós szekciót acapella imitálom.)

Nem, nem, nem, nem, nem. - Nem megy. (Aztán fortissimo.)

ÖREGLYÁNY MÁR SZIVATÓVAL INDUL. (Refrén) «

Na, innentől aztán elszabadul a kultúra. Vera elővezeti a Tíz Kicsi Rénszarvast a Kerozintól, amiről én a Nelly az Elefántra asszociálok, amit már együtt próbálunk feltámasztani. Aztán nem tudom milyen apropóból, de a Balatoni Nyár múlik el a KFT számát felidézve. Minden esetre ennyi kilométer után már jogunk van az éneklés által előcsalható rejtélyes energiák felszabadításához. Igen, a hosszú aszfaltkígyó is talán összébbzsugorodik kissé. Nem kell balra tekintgetni, mert idefelé megfigyeltem, hogy egy pár méteres emelkedővel kezdődik a töredezett mûút, ennek megfelelően most egy rövid lejtő fogja felhívni a figyelmet a balos letérőre. Ahogy bekanyarodunk máris látszik a táblakarácsonyfa, ami jobbra irányít a Somlyó-vár felé. A nemrég tankolt üzemanyag segítségével hosszan felkaptatunk, majd a bukkanó után leszaladunk a házikó rétjére.

15. ellenőrzőpont: Kulcsosház (másodszor). A szúróbélyegzővel megadjuk a kegyelemdöfést az itinerjeinknek. - Te, figye' má'! Mik ezek a száguldó részecskék itt a lámpáink előtt? Dér hullik a fákról, vagy a párás levegőből a hideg miatt kiváló mikrocseppek? Nem tudjuk. Ha ez a jelenség ilyen szinten marad, akkor nem is érdekes, de húzzunk innen szaporán, minél előbb jutunk le a hegyről annál jobb. Az idegesítő jelenség és a nemzetközi helyzet természetesen nem marad meg a kezdeti szinten, hanem fokozódik. Hamarabb kiderül, mint ahogy azt gondoltuk volna, hogy bizony esik a hó. Aprócska pelyhekben, de havazik. Ez a büntetés az útközben megeresztett nyavalygásainkra. Most aztán tényleg lesz miért jajkenolni. Alig lehet látni valamit a lámpa előtt elszáguldó, vakító pelyheken kívül, és a talaj is egyre nedvesebb, csúszósabb lesz, a jelzések figyelése is nehézkessé válik. Egy elágazásban rossz felé megyünk pár tízmétert, mert pont a szükséges helyen nincs jelzés. A nagy traktordúlta, többágú kereszteződésben pedig percekig keressük, hogy merre tovább, de aztán rájövök, hogy mindig arra kell menni, amerre a legmélyebb a sár. Megváltás amikor kijutunk a kanyarodó dózerútra. Itt már oly szaporán hull a hó, hogy muszáj elővennem a kapucnis mûanyag dzsekimet (szerencse, hogy mégis elhoztam), mert már a nyakamba folyik a hólé. - Nem baj, lent már nem fog esni a hó - bíztatom Verát és egyúttal magamat is. A lejtők gyakran lelassítanak minket a csúszósságukkal. A legmeredekebben csak oldalazva, centiről centire tudunk lejutni, mert persze mind közül ez a legagyagosabb. Odalent, a kis ér átkelésénél már tényleg nem esik a hó, hanem szakad az eső. Mindketten azt ismételgetjük, hogy: "De hát erről nem volt szó". Bárcsak az ugatós kutyás tanyánál járnánk már, mert akkor mögöttünk lenne ez a mocsaras erdei útvesztő. Valahogy kikeveredünk egy kerítés mellé, ahol az út mellet hirtelen meggyullad egy egész lámpasor, mintha egy kifutópályán lennénk. Milyen rendesek, hogy csak most, csak nekünk bekapcsolták a díszkivilágítást. Amikor nagy nehezen a tanyához érünk, akkor a kutyák még vérszomjasabban ugatnak, mint idefelé. Rá is játszok egy kicsit, közel megyek a kerítéshez, és lassan vonulok el előtte. Nem felejtünk el balra kanyarodni. (A régi útvonalon egyenesen mentünk hajdanában. Lehet, hogy már nem is tudnánk arrafelé kijutni a mûútra.) A fasor és az ipartelep után, Nagyegyháza lakott részéhez érve a közvilágítás jóvoltából el lehet oltani a sajátunkat. Valójában már hajnalodni kéne, csak a vastag felhőtakaró miatt nem látni a pirkadatot. A falu kakasa e nélkül is időben fel tudott kelni, és most tekintet nélkül a vasárnapra kukorékolásával ébresztőt fúj. Nem tudom a többi madár minek örül annyira ezen az ólmos hajnalon, de vidám csicsergés kíséri nehéz lépteinket. Hátrahajtom fejem, kitátom a szám, és az eső elvégzi a reggeli fogmosást. Jaj de jó, hogy ennek a végtelen utcának a végére értünk már. Nem vágunk át a vizes füvön, hanem a járdán kanyarodunk a buszmegálló bódéja elé. Szemben van a sikátor, ami az alagúthoz visz; a csőben kötelező jelleggel ordítunk egy vérszegényet, miközben átmegyünk az M1 alatt. Utolsó, de hosszú rugaszkodás: nekivágunk másodszor a Hajagosnak. Először hiper meredek emelkedő, aztán emelkedőjelleg hullámvasúttal színesítve, de most már minden mindegy, az "ezt már behúzzuk" érzés és a hajnal emeli véráramunkban az endorfin szintet. Most nem esik semmilyen halmazállapotú csapadék, de az avart friss hólepel takarja. Mielőtt a meredek lejtőhöz érnénk megint utolér az üldözőboly, vagy inkább az üldözőgörlök csapata: Dia és Edit. A csúszós lejtőn óvakodva ereszkedünk. Edit a térdét fájlalja. Sajnálom, de örülök, hogy ezúttal az enyém nem fáj. Dia elmondja, hogy Őket is hátráltatta a hóesés, a rossz látási viszonyok miatt elkavartak. A régi [K-] elágazásához érve, ami csak pár méterre van a falutól majdnem sikerül dobnom egy búcsúhátast a sárban. Durva lett volna a célszalag előtt térdszalag-húzódást kapni. Szólok Verának, hogy szépen, méltóságteljesen menjen fel a vasúti felüljáróra. Összevont szemöldökkel néz, de aztán mindketten egyenletesen, nyögés nélkül nyomjuk le a lépcsőfokokat. A kultúr előtt Vera az autójához megy, hogy behozza a nyoszolyáját, mert nem akar álmosan, kimerülten száz kilométereket vezetni. Megkérdezem, hogy nem bánja-e, ha én addig kicsekkolok. Nem bánja. Lenyomom a kilincset és egyúttal az órámra nézek. 6:30. Ugyanannyi, mint mikor elindultunk. Egy napra megállt az idő...

Ottorino