Gerecse 50.
Barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintkülönbség: 1315 m.
Mivel az idei évben már kétszer túráztam a Tihanyi-félszigeten, ezért erre a hétvégére a Gerecse 50-et választottam, mivel ez is része az Észak-Dunántúl kupának. Fél hétkor már csak jó távol találtam parkolóhelyet, viszont a nevezés nagyon gyorsan megtörtént. Pápai társammal együtt vágtunk neki a távnak, õ a 20 kilométernek, én az ötvennek. Miután kiértünk a városból, dzsungelharccal kezdtük a terepen történõ menetet. Eddigre a hajnali friss idõ is elmúlt, s lekívánkozott rólam a széldzseki. Az egynyomsávos ösvényen nem volt lehetõségem levetni, így az elsõ ellenõrzõpontnál ejtettem szerét. A vaskapui részen, a piros jelzéssel együtt, vagy közvetlenül mellette downhill pályát láthattunk, illetve haladhattunk rajta. Persze a DH-sok inkább lefelé szeretnek rajta döngetni, míg mi felfelé fújtattunk. Nem sokkal ezután szétvált az ötvenes és a húszas táv. Mondtam a társamnak, hogy körülbelül hat órát kell rám várni a célban. „Egyedül” folytattam tovább. Ahol egyidõben, beláttam kétszáz métert elõre és hátra, mindig legalább 20-30 túrázó volt elõttem és mögöttem is. Ez bizony nem egy magányos barangolás, viszont a tájékozódást el lehetett felejteni. Eddigi tapasztalataim alapján meglepett, milyen magas arányban képviselteti magát a 20 év alatti korosztály az 50-es távon (szerintem közel a felét tette ki a résztvevõknek). Közülük sokan bizony még csak a tízes éveik elején járnak. A sárga jelzés széles murvás útján a változatosságot az a néhány erdõ nyiladék jelentette, melyekbõl nyugatra kiláttunk a hegységet övezõ sík részekre, többek közt Tatára. A Baji-vadászház után, az Öreg-Kovács oldalában változatosabb volt a terep, amit sajnos aszfalton gyaloglás követett Tardosig. Ezen a szakaszon kellemetlen meglepetésként elkezdett fájni a talpam, pedig még 15 kilométert sem tudhattam magam mögött, s a combizmaim is elkezdtek húzódni. Lehet nem tett jót, hogy a két táv szétválásáig a saját tempómnál nagyobb sebességgel haladtam, társamnak köszönhetõen. Tardos után következett a túra legszebb része, az „öreg katonák” számára rosszemlékezetû Gerecse hegy körül. Sziklás egynyomsávos ösvényeken haladtunk, medvehagyma tengereket kereszteztünk, vadvédelmi kerítéseken másztunk át létrákon. Kezdtem megéhezni. Régen volt a 4 órás reggeli, ezért nagyon vártam a pusztamaróti frissítõpontot. Csalódás volt. A pecsét megkapása után, elõvettem egy szendvicset, s a következõ könnyû szakaszon menetközben megettem az elõzõekben szedett medvehagyma levelekkel fûszerezve. Finom volt. Héregnél feltöltöttem vízzel az ivótasakomat, zoknit váltottam, s gyerünk tovább. Következett a Bánya-hegy megmászása. A tényleg meredek részén 105 méter szintet szedtünk össze néhány perc alatt. Vértestolna közelében valahol a 35. kilométer környékén volt valódi frissítõpont, zsíros kenyérrel és szódavízzel. Sajnos a Bánya-hegytõl kezdve végig, meglehetõsen egyhangúnak bizonyult a túra, ezért erre a szakaszra nem is érdemes túl sok szót vesztegetni. Jó, a Turul-emlékmû azért feldobta egy kicsit, viszont ezzel együtt is, az utolsó bõ öt kilométeres aszfaltos szakasz nagyon nem esett jól a fájó talpaimnak, bár itt utolért egy fiatalember, s ezt az utolsó szakaszt beszélgetve együtt tettük meg. Kicsit megtévesztõ volt az autópályánál kitett 46 kilométeres lap. Most 43 (igazoló lap), vagy 46 kilométert tettünk meg addig?
Végre fél ötkor beértem a célba, s átvehettem a teljesítésért járó jelvényemet.
Tavaly ebben az idõszakban a sárra panaszkodtunk, most fõként ilyen tömegben, a felvert por nehezítette haladásunkat.
Tapasztalataim:
Jó: Az útvonal nagy része jól jelzett, gyakori vízvételi lehetõség (kutak, források, EP-ken vásárlási lehetõség), látványos sziklás részek, sok tizenéves résztvevõ.
Kellemetlen viszont a sok egyhangú szakasz, a rosszul elhelyezett egyetlen tényleges frissítõpont, ami a nevezési díjhoz képest kevés. A nevezési díj viszont több volt, mint ami a kiírásban szerepelt.
|
