Túrabeszámolók


Becsület útja

stabatTúra éve: 20172017.01.24 17:45:43

Becsület útja, 45


Majd’ lefagy a lábam a kompon, aztán a buszmegállóban ácsorogva, futok pár kört Tahitótfalun a parkolóban, alig segít. A buszon fűtőtest ontja a meleget, de a lábam csak negyed óra múlva enged fel. Mi lesz a túrán? A lábam szerencsére nem nagyon fázott, bezzeg az arcom és a kezem.


Biztonság kedvéért hoztam egy váltócipőt, Imrénél hagyom, közli, hogy a Vaskapunál lesz a cél. Jól van. Az Szent Orbán kápolnát rendesen körüljárták, kódot keresve, a tiszteletkört én is megtettem, de nem akadtam fenn. A sárga elágazását megint elnézem, visszafordulok, mondom a szembejövőknek, hogy a kanyar kimaradt, de érkezik egy srác, aki visszafordít minket. Engedek a sorsnak, megint a másik oldalról kerülöm a Hegymeget. (A többiek mégis rájöttek, hogy nekem volt igazam és nem jöttek utánam.) Aztán éppen az erdő felé kanyarodóban találkozom szembe egy sporttárssal, kis kocogás közben kiderül, hogy ő 25-ön van, hát akkor mindenféleképpen vissza kell mennie a sárga háromszögig. Ő még mindig jobban járt, mint aki a Barát-kútnál fordult vissza. És milyen magas a kút? A patak befagyva (még jó), az országútnál hiányzik a kód, nem baj. Eddig a cipőm nem nagyon csúszott, a Fekete-hegy oldalában nem úszom meg. A zöldön azon elmélkedem, hogy ilyen lehet a pokol, szembe süt a Nap, de vacogok. Várom az irányváltást. A Pilis-nyeregben páran tűz körül melegednek, a zöldön senki sem jár, a nyomok a Fekete-kőhöz vezetnek, dél van, Szentlélek gyönyörű. A Két-bükkfa-nyereg kóddal vár, egy nagy futással érek Pilisszentlélekre és együtt lépünk a Klastromba Zolival, Lajossal, Zsolttal. Eszek, iszok, olvadok, irigykedve nézem Zoli csősálját, elindulnak, lassan én is. A srác reggelről szintén betoppan, sokat kereste a helyes utat, most már siet, hogy még világoson beérjen, nem hozott lámpát. Én sem. Enyedi halála előtt érem utol Zoliékat, onnantól velük tartok. Bár többször nagyobb tempóban mennék, de legyőzöm magam. Meg úgyis fáj a jobb térdem belső oldala. A Sas-hegyi kilátás fantasztikus, az úszó jégtáblák, a kis kereszt, ahova majd megyünk. A lejtmenettől féltem kissé, de elkaptam a ritmust és lezúztam. A Hideglelős kereszt újabb pazar panorámát kínál, lefelé én kezdem az esést, a többiek óvatosságra intenek, majd ők is elcsúsznak. A tavak befagyva, egyiken jéghokiznak, másiknál lányok készülnek korcsolyázni és kérdezik, a Becsület útján vagytok? Jó kis túra ez. Felbaktatunk a Szamár-hegy oldalába, a világháborús emlékmű keresztje ugyan kidőlt, de megérte feljönni. Telefonon keresnek, gyorsan elintézem, mert odafagy a kezem, így is 20 perc, mire javul a helyzet. Az előttünk haladókat követjük, de mintha jelet vesztettünk volna, a régi zöld lehet, kisebb tanakodás után visszafordulunk, 100 méter és megvan az elágazó táblástól. Kezd sötétedni, Lajos felfelé nekiindul, sokadszor szellőztetem a fejemet sapkát levéve. A Vaskapunál megkapunk mindent, még a cipőmet is. A sorban állásban a többiek lába fázni kezd, én folyamatosan ugrálok, mert már tudom, hogy mi várható. Lajos meghív minket a tea maradékára, köszönjük, a tea nagyon jól jön. Egy lámpa kerül elő, Lajos világít, én mondom az alapelvet: balra kell tartani. Így végül hat óra után érünk a vasútállomásra Lajos kocsijához. Mindenki gratulál mindenkinek, Zsolti az elmúlt 5 évben (na jó, 2-ben) nem érezte ilyen jól magát túrán. Lajosnak hála éppen elérjük a Szobról induló vonatot, még a kalauz is nagyon rendes volt.


Tavalyhoz képest változott az útvonal, pl. kevesebbet kellett a 11-es úton menni, illetve felkerestünk egy világháborús emlékhelyet. Ezek a finomítások még jobbá tették a túrát, nem beszélve a gyönyörű kitűzőről, ilyen szépet még nem kaptam: köszönjük! A nagy hidegre nem voltam teljesen felkészülve. Tudtam, hogy hideg van/lesz, csak azt nem, hogy az arcomat, kezemet hogyan védjem. Legalább tapasztalatokat szereztem, pl. hogy az ötujjas kesztyű nem alkalmas, legalábbis akkor nem, ha beledugom az ujjaimat. Ettől nem függetlenül értékes a túra teljesítése.