Tövisek és virágok
Gyakorlatilag azóta terveztem egy százast, amióta elkezdtem teljesítménytúrázni. Aztán év elején belőttem egy felkészülési programot a Kazinczy 100 legkönnyebb távjára. A Kinizsi tömegtúrája sosem vonzott.
Tehát: pénteken késő éjjel érkeztem Füzérre. Naivan azt hittem, elég lesz pár nappal előtte szállást foglalni, hát nem, a falu csurig van a felújítókkal és a túrázókkal. Marad a tömegszállás, így jártam. Próbálok elaludni a művház színpadán: hideg van, motozás, lábszag, emberek jönnek-mennek, nem megy. Az egyik alvót csodálattal vegyes utálattal bámulom, a pucér deszkákon, párna nélkül jóízűen és hangosan hortyog. Ha felébred, két másodperc múlva újra alszik. Ilyen nincs. Talán egyetlen órát alszom egész éjjel, kínomban inkább a tervezettnél korábban indulok. Igazából egyik nehéz túrám előtt sem aludtam kb. semmit, és úgy vágtam neki, hogy úgysem fog menni, a felénél majd kidőlök. Eddig azért sikerültek.
III. szakasz, Szalánc
Bizarr érzés, hogy az első lépésnél kissé már megviselt 200-asok jönnek, rajtuk már látszik a fáradtság.
Az időjárásra nem lehet panasz, júniushoz képest hűvös van, de ez pont jólesik. Csöndes emelkedés a K+-on, szeretem ezt a rajt utáni, kora reggeli, egyszerre kómás és friss állapotot. A határ előtt beér egy futó pár, zavaróan hangosak most, hál’istennek hamar leelőznek. Ők is 200-on mennek, futva, hát le a kalappal, ezt a teljesítményt szerintem sosem fogom fölfogni. Szaláncig átnézem az itinert ismét, rájövök, hogy ez a faksznimentes, sima szöveges igazából kiválóan használható. A sík erdészeti úton reggelizni is van időm, a falu előtt kivágódik elém egy róka, aztán csalódott pofával ugrik is vissza.
Szaláncon kipróbálom a vágott sört, bár nem kéne. Öt perc szünet. Utoljára az egyetem ittam délelőtt 10-kor, szép emlékek. Kellemesen fejbe is vág, a várba föl a kaptató meredekjén érdekes élmény… a Kajsáig tartó úton érzem is a hatását, gyorsabban ér el a fáradtság, ha nem lejtene az út, gondban lennék. Először merül föl bennem, hogy nem fogom bírni, egy pár kilométerig, azt hiszem, hiba volt letolni a sört.
Az idő egyre melegebb, de nincs 40 fok, még bírom a hosszú szárral is. A lapály után ismét szépen emelkedik (rövidnadrágra átváltok, áldom az eszem, hogy vettem egy ilyen lecipzározhatót), szlovák favágókkal futok össze, ismét megállapítom, hogy a szlovákokkal nekem eddig csak pozitív élményeim vannak: amikor rájönnek, hogy magyar vagyok, egyből váltanak magyarra, még ha csak törik is. (Szaláncon ugyanez, az echte kalácsképű szlávok (bocs, ne sértődjön meg senki :)) mosolyogva köszöngettek ki magyarul.) Beérek egy 200-ast, támolyog előttem, kicsit elfáradtam, mondja. Van ez így... Első eltévedés: elbambulok, és jó ötszáz méter után veszem csak észre, hogy elfogyott a jel. Fasza, ezen a túrán úgy hiányzik a plusz táv, mint egy falat kenyér. Spuri vissza, a kolléga csak nézi, hogy ismét megelőzöm. Lehet, hogy azt hiszi, már látomásai vannak.
Izra-tó, első pihenő, ebédszerű szendvicselés, lábszellőztetés, öröm és boldogság, eddig hozom az ötös átlagot, ez nekem bőven jó, ha így bírom Füzérig, akkor utána sétagalopp. (Nem az lett.). Negyed óra múlva indulás tovább, a Bodnár-forrásnál lecserélem a vizet frissre, jó hideg. Örülök a laza terepnek - még vagy 10 percig. Aztán hüledezek, hogy jé, tényleg ilyen gödrökbe kell leugrálni, aztán kikecmeregni? Ó, basszus, hát persze, ez az a hét vízmosás, amit az itiner emlegetett. Erről elfeledkeztem, csak a Nagy-Hársas maradt a fejemben. Amúgy szórakoztató persze az Északi zöld, de már kezdem érezni a derekamban a gyaloglást. Káromkodás, első fokozatban. Aztán elfogynak mind, és előttem a Nagy-Hársas. Izé, ez tényleg rohadt meredek. Fölfelé mondjuk jobban bírom, mint lefelé, úgyhogy nekifekszem, egy szuszra megvan, csak úgy hagyom magam mögött a kóválygókat. Fent habzik a szám, remeg a lábam, ömlik rólam a víz, egy percre le kell ülnöm, ez elég betyáros volt. (Az itiner szerint megvan a szakasz meredek része, ezt majd azért én másként gondolom a Vaskapunál…) Lefelé jön az igazi horror, az öklömnyi köveken igyekszem nem pofára esni, meg a bokámat kímélni. A lejtő alján szeder, az a mézédes fajta, amit megfogni is alig lehet, azonnal elomlik. Muszáj lassítanom, és bekajálnom ebből, kihagyhatatlan.
Éles jobbkanyar, szintben tovább, jön a Dávid-ortás pecsételőhely. Páran uzsonnáznak - én tovább, a terv szerint már csak Füzéren állok meg. Az ér dörögni kezd, az eső meg csepereg. Reménykedem, hogy megússzuk, de amikor meglátom az eget, már tudom, hogy nincs remény. Azért még belehúzok, hátha. Eltévedés no.2: jönnek szembe mások is, akkor gyerünk vissza. Elfogyott a jel, a telefonon nézem az utat, megvan. Két kanyar után ott sincs meg. Hatan-nyolcan keressük a kék háromszöget, de nincs sehol. Az eső egyre jobban elered, kacsázunk föl-le a hegyen, aztán egy fatörzsön valaki észreveszi a kék háromszöget - totál le van kopva, mellig érő csalánosban hozott volna fel, a szerpentin, ahol jöttünk, egy kicsit hosszabb, de járható. Belőjük magunkat a térképen, a track levágja a Bába-hegyet, ez nem szép húzás azért. És akkor ömleni kezd az eső. Papírkutya vagyok (meg reménykedem, hogy nyári zápor, és 10 percen belül eláll), pont előttem egy esőbeálló, beszaladok. Legalább fölül ne ázzak át, deréktól lefelé ez már veszett ügy mindenképp, az nyilvánvaló, váltónadrágom, váltócipőm meg nincs. A többség továbbmegy, így utólag már persze nekik adok igazat.
Ez nem zápor, ez masszív felhőszakadás, és szél sehol. Hogyaza… Egy sráccal ülünk, beszélgetünk, kiderül, hogy ő a horkoló ember, magamban felröhögök, nem szólok. Kutya hideg van, póló+hosszúujjúban fázok, június… közben esz az ideg, de mégiscsak várok, tartok attól, hogy átfázok, és a hidegtől nem fogom bírni. Hát, ez így nem lesz meg. De meglesz. Nem lesz meg. Meglesz. Nem lesz meg.
Majdnem két órát(!) ott dekkoltam, akkor kezdett csendesedni, majdnem rohanva indultam neki. A kék háromszög sehol, ösvény sehol, a csúcson tekergek jobbra-balra (káromkodás, második fokozat). Nem hiszem el, pedig tényleg ez van. Végre megvan az út, nyomás lefelé, az út persze hardkór, ágon-bokron kell átkúszni. Le a lejtőn, mindjárt itt van Pusztafalu. Imádkozom, hogy nehogy valami kaszálón vigyen át az út, de persze, hogy az lett, derékig érő vizes fűben csúszkálok, ez az, végre! Leszaromtabletta, ezt kellett volna korábban is.
Pusztafalun egy fél zsíroskenyeret magamba nyomok, a másik felét otthagyom, kifutottam az időből. (A pontban a kisgyerek nyers hagymával etet egy gazdátlan vizslát. A szülők hagyják. Nem értem.)
Föl a piros háromszögön a Vaskapuhoz, káromkodás hármas szint, villanypásztor, vizes fű, megúszom azért. És akkor az emelkedő, némileg kétségbeesve veszem észre, hogy fáradok, ez a kis rohadék sokat kivesz belőlem. Az időcsúszás miatt idegbeteg módjára tolom neki, végre itt a pecsételőhely a határkőnél. Innen már csak lefelé csorgás a vár aljáig, útközben pont belefutok a “Kukoricaeső a malacoknak” című erdei előadásba (gyk: egy időre beállított etető kukoricát szór szét a földön), szerencsére az érintettek épp nincsenek jelen.
Megállapítom, hogy a füzéri vár egyre meredekebb és egyre magasabb lett az évek során. Föl is, le is erős cammogás, amit bírok produkálni, de mindegy is, hiszen beértem Füzérre. Az időből kicsúsztam, a lány rutinosan kiléptet, aztán csodálkozik, ja, mész tovább, akkor nem számít. Zokni-póló cserél, cipő lerúg, hadd száradjon. Van leves(!), oda meg vissza vagyok tőle, minden hosszú túrán ez hiányzik: meleg, könnyű sós lé. Pihenek vagy fél órát, este kilenc, akkor még van 11 órám a végéig, ez így rendben lesz, nincs 50 km, és az emelkedő is csak 1300 m. Újult erővel várom a második etapot.
IV. szakasz, Nyugodó
A száraz zokniban csak úgy suhanok. Egészen Füzér széléig, ahol persze, hogy irány a kaszáló és a patakátkelés. Ismét cuppogva megyek, és már esély sincs arra, hogy valaha is megszáradjon a lábam. A vízhólyagok lehetősége nem tűnik biztatónak. Füzérkomlósig sima ügy, még a régi vasút első része sem vészes. Aztán a dzsindzsában küzdve gyorsan másképp látom a helyzetemet, fáradok, literszám ömlik rám a levelekről a víz, de legalább a csalán is megcsíp, és a szeder is belémkapaszkodik. Bózsván már pillegek (alváshiány, ugye…), előveszem a bekészített magnézium és izó pezsgőtablettákat. Ja nem, az Füzéren maradt, ahogy a szőlőcukor is… idióta. Felzargatom az autóban a nagyon kedves pontőröket, valami gyümölcsöt magamba erőszakolok. Nagyhután pedig elkergetem a macskákat a rétesről, miután itt is felkeltettem a táplálék őrzőjét. Majd feltolok két szép tenyérnyi ragtapaszt a talpaimra, teljesen feláztak és felpuhultak, tisztára mint egy gyógyfürdőben. Enni kéne, de nem tudok, enyhe hányinger kerülget, csak nézem a terülj asztalkámat.
Nagyhuta után korrekt kis emelkedő jön (ez nagyon trükkös a Kazinczyban, hogy a távok eleje lapos és a második felében jön az emelkedő…), itt van a személyes határom kb., 70 km. Éjfél jócskán elmúlt, ezt is érzem, lassulok kíméletlenül, a terep is nehéz. Magányos fény villog előttem, valaki a térképet nézi. Csatlakozhatna-e hozzám, hát hogyne, nekem esik sem jól most egyedül menni. 200-at megy, látszik a mozgásán, de így is bírja velem. Eltévedés három: az Eszkála-erdészházat pár száz méterrel magunk mögött hagyjuk, mire észbekapok. Pont jól jön a kis extra séta. A kocsiban alvó pontőröket felverjük, és nyomás tovább.
Ettől a résztől féltem a legjobban: hajnali kettő, és a következő 10 km-en nincs semmi. Többé-kevésbé vízszintben legalább, ez most kell, éjjel fáradtan, álmosan nehéz menni, hiába imádom az éjszakai túrákat. A kolléga járás közben alszik pár másodperceket. Nagyon nehezen fogynak a kilométerek, Makkoshotyka előtt még le kell ülnöm pár percre pillegni. Deréktól lefelé fáj minden ízületem, minden lépést nagyon figyelni kell. Lassanként világosodik, négy után érek be a faluba. Kész végem, ülök, nyögök. Eszem valamit, és tovább botorkálok lassan. Ha belehúzok (mit csinálok?) még megvan a szintidő, 17 km van hátra. Áh, nincs meg a szintidő, örülök, ha bevonszolom magam.
Nem lenne nehéz amúgy ez a rész, csak nem a hideg vizes cipőmben, kialvatlanul, 80+ km-mel a hátam mögött. Jó, hogy világosodik, a sötétség elég nyomasztó volt. Abban a pillanatban gyűlölöm a gyönyörű tanösvényt fel a tengerszemig. Még egy kanyar, még egy bucka, már rég itt kellene lennie. Szerintem túljöttem. Nem, még mindig előttem van. Itt is alszanak a sátorban, röhögök a fájdalomtól, kapok pecsétet, úgy maradok egy darabig a földön. Megérkezik a 200-as kolléga is. Behalok, plusz 100 km-mel a lábában beért… A szintidő gúnyosan integet a távolból.
Beköszönt a kiszáradás, akármennyit iszom, nem segít. Igazából már kifogyott belőlem minden tápanyag. Lecsoszogok a hegyről, a károlyházai elágazásnál ágyúval sem lehet felébreszteni az embereket. Mindegy, kiszolgálom magam, és megindulok fel a Rákóczi-fához. Folyamatos csüggedt káromkodás magamban. Eltévedés négy: benézzük a jól eldugott piros jelet, megbüntetjük magunkat kétszer kétszáz méterrel.
Rákóczi-fa, szól a zene egy fára akasztott hangfalból (???). Nápolyi fölmarkol, perisztaltika jelez, én balra el, 200-as kolléga tovább. Van még hat kilométer, nem tudom megcsinálni. Kínos, hogy nincs rövidebb út a célig, úgyhogy muszáj. Valahol itt jár le a 25 óra, nálam éppen blackout, erre a részre nem emlékszem. Fáradt vagyok, melegem van, de nem izzadok, szomjas vagyok, de a víz nem elég, más meg nincs. Egy úton átkelve (Bányi-nyereg) lerogyok a földre, szarszag, remélem, nem pont abba sikerült beleülnöm. 10 perc, gyök kettővel koslatok tovább. Még egy olyan vízmosás, mint az Északi zöldön. Kiváló, persze, ereszkedjünk csak le, és másszunk ki.
Nem tudom, hogyan, de egyszer csak felérek a Nagy-nyugodóra. Elkap valami euforikus állapot, magamat azért behúzom, ha időn túl is, innen már csak lefelé. Eltévedt (höhöhö) 200-asok jönnek a másik irányból, nézni is alig bírom a tempójukat. Felháborító.
Utolsó kilométer, nem tudom, mi visz, de haladok. A földön eldobálva, sorban csokispapírok, ilyeneket kaptunk valamelyik ellenőrzőpontban. Céltalanul és mániákusan fölszedegetem, és bosszankodom. Gyűrje zsebre. Valaki jön szembe a Májuskút utcán, gratulál. Süt a nap, tökéletes kirándulóidő, beérek a célba. Idegenek megtapsolnak, jólesik nagyon, egészen meghatódom. Pecsét, kész, megcsináltam, fél tíz, 26 óra 44 perc alatt jöttem végig. Pont az a két óra hiányzott, amit az esőben elüldögéltem a Bába-hegyen. Kár érte, de ez van. A cipőm még mindig vizes, 16 órája már.
A cuccom még nem ért ide Füzérről, elterülök a fűben, mindkét lábam önkéntelenül ráng a fájdalomtól. Aztán zuhany hideg vízben, ez maradt, lecsó, gyümölcs, süti. Minden jó.
És amikor Pesten kiszállnék a kocsiból, meglepődve tapasztalom, hogy nem tudok lépni, de szó szerint. Tyúklépésben avászkodom el a metróig. Röhej. Marad a napokig dagadt lábfej, és a három hétig fájó boka.
Maga túra: ilyen profi szervezést és ilyen jó hangulatú csapatot még máshol nem láttam. |
