A Gyöngyös-pataktól előre tartottam. A Vörösmarty-túristaháztól a zöld kereszt visz le egészen Lajosházáig, ám közben az út 4-5 alkalommal keresztezi a patakmedret. Az egyetlen hídra emlékeztető emlék az egyik helyen fellelhető, rég feladott vasúti átkelő két vasbeton hídfője, amin valami jótét lélek jó 3 méterrel az alul tomboló víz fölött áttámasztott egy jól megtermet farönköt. De ez még arrébb. Még csak a völgy elején járok.
Az első átkelés könnyen ment, a második már jobban feladta a leckét. Szerencsére a patak itt több ágra oszlik, de azért így sem túl csalogató a köveken vadul átbukó áradat látványa. Hirtelen eszembe villan, hogy reggel a rádióban ezek szerint jogosan figyelmeztették a népet, hogy ne menjenek kirándulni az elmúlt heti esőzések, és az ezek nyomán megáradt hegyi patakok miatt, amik jószerivel átvették az uralmat a túrisrtautak felett.
Eddig kb. kezelhető volt a helyzet. Sástótól Füredig csak sártenger volt, de kezelhető mértékű. Az első etap 6.3-as átlaggal meglett, amivel meg is voltam elégedve. Kékesre felfelé sem volt halálos a helyzet, főleg miután 650 méter körül megjelentek az eslő hófoltok, majd hamarosan a tél vette át az uralmat varázslatos sárfagyasztó képességével.
Kékesről lefelé egészen a Disznó-kőig havas-jeges terep volt, ahol jól jött a hólánc. Az idei gyártmány sikeresen vizsgázott, és annak ellenére is túlélte a megpróbáltatásokat, hogy pár követ bizony bekapott a kevéssé hófödte helyeken. Disznókőtől a magasság csökkenésével szépen újból a sár vette át az uralmat, és a Markazi kaputól már inkább túristaútnak nevezett patakmederben haladtunk. Az Ilona-völgyben a vízesés környéke már-már barlangi körülményeket idéző sárdagonyával örvendeztetett meg minden arra járót. A természeti látványosságot hátrahagyva párszor keresztezni kellett a patakot, ahol az egyik túratárs kedvesét ölbe kapva vitte át a hölgyet a habok felett. Meg is jegyeztem, hogy jó látni, hogy nem csak “koncsita vürstszerű” véglények alkotják a férfi társadalmat Európában:)
A pontig sikerült is szépen hozni az átlagon. A Kékesi 5.2 5.4-re emelkedett. Tudtam, hogy ez lesz a napi maximum. Tulajdonképpen ez bőven a 11 órán belüli idő lenne, de azért hosszú volt még a nap, és a Mátrát nem szabad alábecsülni.
Gabi-halálához felfelé szintén a szokásosnál nagyobb mennyiségű volt a túristaút patak- és sártartalma, de a hó ott is a segítségünkre jött, és az előbb említett hely 772 méteres magasságát elérve a fagyott sárrétegen jó 7-10 cm hó könnyítette a haladást.
A pontban gyors pecsét, tali Szlatki és Berta Gabival, pálinka Koppánnyal és Berta Gabival Péter emlékére - mint minden évben:), és usgyi le a Sombokor csúszós-sáros-jeges lejtőjén. Felraktam a hóláncot, bár inkább csak sár volt.
A Vörösmarty-th-ig a mai nap fényében kiváló terep fogadott (magyarul csak sáros volt a pálya:)). Aztán megkezdődött az ereszkedés a Gyöngyös-patakhoz. A szint csökkenésével egyenes arányban nőtt a túristaút patak-nedvesanyagtartalma, és a vízmennyiség. Aztán eljött a völgyfenék, és az igazság pillanata(i) a Gyöngyös-patak “gázlóival”. Az idézőjel szándékos. Egy tanknak gázló volt, de túristának szinte leküzdhetetlen akadály, hacsak nem akart fürdeni az illető.
Szóval így érkeztem el eddig ehhez a ponthoz, ahol pár percig szemezgetek a nem túl bíztató vízhelyzettel, mígnem a legjobbnak tűnő helyen belevetem magam a sziklákon tajtékzó áradatba. Az első ág sikeresen megúszva úszás nélkül. Azért jó, hogy ma is bakancsban jöttem… A második is sikeresen véve, végre mehetünk. A vonalvazetés vicces errefelé: nem éppen a patakátkelések számának minimalizálására van kihegyezve. Sebaj, most végre haladok. Egészen…. egészen a következő “gázlóig”, ahol sakk-matt. Sehol egy tetű kő, ami kiállna. A türkizszürke hóolvadék és esővíz vadul uralja az egészet kb. fél méteres mélységben, ipari sodorerővel. Hirtelen átvillan a fejemen, hogy most megfogtak, nem tudok tovább menni. Aztán eszembe jut, hogy most a jobb oldalon vagyok, és a pont is itt lesz. Ergo semmi értelme átkelni a patakon. Meg is születik a gondolat, hogy az átkeklések szívatássora helyett szívatom magam a jobb oldalon maradás szívatássorával.:)
Így is lesz. Hamarosan egy sráccal találkozom. Mint később kiderül, Istvánnak hívják és a Tortúrát már toltunk együtt. A Találkozás amolyan plátói jellegű, mert ő a túlparton van én meg a szürke habok ezen oldalán, de azért az jól látható, hogy ő éppen vadul vetkőzik és facsar. Mint később kiderül, sikeresen fürdött egyet. Egy fán próbált átkelni, de a megáradt “patakocska” közepén olyan erős volt a sodrás, hogy kikapta a botjait, aztán ő következett. Szerencsére nem verte be a fejét és ájult el, így kikászálódott valahogy a túlpartra.
A facsarás meggyőzött róla, hogy tartsam a jobb partot. A fránya patak kicsit szurdokosabbra veszi az egyik jobbos kanyart, de szerencsére egy adag botozós barlangászos mászással egybekötött hibrid-technológájú küzdelemmel kezelhető a helyzet.
A következő kiszorítósdi már nyer: egy jó 30-as szintet kell betennem a patakkerülőbe, de legalább - már amennyire az állandóan nedves környezet engedi - száraz maradok. Talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy a patak nem növeli ruházatom víztartalmát:) A tetőn egy szalamandrával is találkozom. A természet kárpótlása a puklimászásért:)
A felugrás után végre utat fogok, és Gemaék pontjáig immáron nem örvendeztet meg több átkelési horror. Gema messziről kiált, hogy “Tom!”, és szemmel láthatólag a teljes pontőrség örül érkezésemnek. Azért ez jóleső érzés:) Odaadom az ajándékba hozott marcipánt, iszunk egy újabb felest a jófajta, 50 fok feletti pálinkából, aztán gyors búcsú, és már készül is a videó a gázlón történő átkelésről:)
A túloldalt elcsábulok majdnem a zöldre Füred felé, de Gema hangos kiáltása útbaigazít:)
Mátraházára dágványrally. Érdekes módon rövidebbnek él ez a szakasz a fejemben, de az agy hajlamos a monoton távok rövidítésére. Felfelé menet ér be István, akit lent a völgyben ruhafacsaráson kaptam:) A Bükkfa-kút után szóbaelegyedünk, és gyorsan el is meséli, hogy is történt a kalandos fürdés. A túra során később még egy igazoltan feredező túratárssal találkozunk. Perverz “szokás”:)
A Bükkfa-kúttól gyorsan Mátraházára érünk, majd a tavalyi évvel elelntétben idén úgy vesszük fel a jó irányt, mintha csak minden nap erre járnánk az Ország Tetejére, Kékesre. A Sípálya alján kiderül, hogy anno egy Tortúrát már nyomtunk együtt. Nem volt nehéz az azonosítás, nem sokan járnak Norvégiából haza teljesítménytúrázni rajtam kívül:)
Tingli-tangli szakaszon, immáron újra stabil hóban érünk fel újból Gabiék ellenőrzőpontjába. Sajnos a kiváló olivabogyó már a múlté, de azért így is jenetős terülj-terülj asztalkámat mutat be a pontőrség:) Sokat itt sem időzünk. Egy 37-es lány csatlakozik időlegesen - a Kékesig - hozzánk. István kicsit elhúz a Sombikortól induló ínszaggató havas-jeges meredeken, de egy váratlan telefonhívás megállítja. A 37-es lányt valahol a kapaszkodó tetején érem be, utána vezetésemmel együtt halad a csapat. A lány elmondása alapján kellően fanatikus, jó teljesítménytúrázó lesz belőle, ha így folytatja. Idén becélozta a K100-at. Megnyugtatom, hogy hogyha a Mátrabércet jól, a szintidőn belűl pár órával letolja, a K100 is simán meglesz. Ellátom még egy-két tanácssal túrakaja, öltözet, és miegyéb terén, aztán már Kékesen is vagyunk újból.
A pontban Fizikus továbbra is őrzi a pecsételőpadot:) Mesél legutóbbi Béke-barlangbeli fürdőruhás túrájáról, amiért az ANP épp ki akarja tiltani a Nemzeti Park területéről. Kicsit felesleges fitymahúzogatásnak tartom a dolgot, főleg most, hogy a nemzeti parkok egyébként is a barlangász és túristaegyesületek nyakára járnak, dehát ő tudja (vagy nem:)).
A pontból István előtt picit korábban lépek, miután feltöltöttem a teakészletet. Jó döntés volt, mert az izo hamarosan el is fogy a háttankból. A télben öröm a haladás, ami egészen a Kis-kőig ki is tart.
A Kis-kő. Az az ironikus nevű hely, amit valaki régen nyilvánvalóan Kékes irányából lefelé nevezett el, és nem a Markazi-vár völgyéből felkapaszkodva. Utóbbiból ugyanis egy 365 méteres “kis” toronyiránti felszökkenés várja a túrázót 1.4 km-en.
A kőnél gyors pecsét, aztán hajrá le. A hó eltűnik az első 30 szintméteren, és helyét egyre inkább a sár veszi át. Eleinte még meglepően kicsi, de aztán a felező dózerutat elhagyva ráránt a srác: itt-ott “sielünk” lefelé a sárlejtőn. Én be is mutatok egy gyönyörű telemark-lépést, utána pedig egy default seggreesésnek induló, ám időközben megfogott 10 pontos gyakorlat következik. A völgy alja - míg a dózerútra átvergődünk - ipari meredek és csúszós, de végül csak leérünk egyben.
A völgyben öröm. A víz nem hajlandó felfogni, hogy a patak az úttól balra folyik. Nem, neki a dózerút is kell. Kis telhetetlen. A szembejövők rá sem hederítenek, gázolnak át mindenen - pár perc múlva mi is így leszünk, csak ekkor még nem tudom:)
A patakot szerencsére egész könnyen lehet keresztezni, a sziklákon csak kb. 10 centiméterrel bukik át a víz.:) A mai nap ez piskóta és alapbeállítás. Tisztás, aztán fel a Markazi várba. Emlékeim szerint ez a kapaszkodó elég köves, de idén az eleje inkább sártenger, ami némileg feljebb köves medrű patakba vált át. Szerencsére azért a szint növekedtével egyre csökken a vízhozam, de cserébe megkapjuk barátunkat, a hűen kitartó jófajta sarat. Igazából ekkor már nem nagyon tud minket a terep meghatni, hacsak be nem kapunk egy 50 méteres cunami hullámot a Mátrai Erőmű felől:) Szerencsére ennek kellően kicsi az esélye:)
A pontban ablakos ügyintézés vár ránk: egyes ablak pecsét, kettes kaja. Az ablakokat egy sátor két bejárata képzi, de szerencsére nem kellett előre időpontot foglalni, és a helyi kisnyugdíjas klub sem répázik itt ügyintézésre várva:)
Kólával és gumimacival erősítek, meg még tolok valamit, amire most már nem emlékszem, aztán lámpa föl, és hajrá! Bizony, közben elég szépen sötétedni kezdett.
Mint az őrült, ki letépte láncát, száguld a három marha ledlámpa fényénél a Markazi-vár rézsűjén át.:) A gyors tempó miatt hamar újra a völgyben és sárban vagyunk. Úgy tűnik, ma a világ vízkéeszletnek körülbelül fele a Mátrába költözött. Legalábbis a hegy ma kifogyhatatlan tartalékokkal rendelkezik. Felfelé haladva a völgyben - a sötétnek is köszönhetően - immáron mi is tojunk a vízre. Egyrészt nem is látjuk jól lámpafénynél, másrászt már tök mindegy, mivel 650 méter alatt végig bakancsrafting volt ma.
Eljön az a fránya balos. Az a régen várt megaszopatás, amire mindenki emlékszik, aki valaha végigküzdött ezen a túrán: az esésirányú kapaszkodó végig a Kis-kőhöz. Csapoljuk a fáradt olajat, aztán Istvánt előre engedem. Sürgeti a vizes ruha, és különben is háromnegyed óra előnyöm van vele szemben. Jobban is fekszik neki most a felfelé, hadd tolja, ami a csövön kifér!
A KOTA-nak írt kedvcsináló kis-kövi szösszenethez képest rózsás a helyzet. Nem fúj a szél és nem esik az eső. Csak meredek, és ipari sáros. A sár mondjuk felfelé valahogy elviselhetőbb, mint lefelé, de azért az kár, hogy a lejtszög átment emelkedőszögbe:) István szépen lassan elhúz. A felező útnál még a nyomában vagyok, aztán elvész a sötétben. Fentről folytonosan csörgedezik le a lámpafűzér. A futókat leszámítva úgy tűnik, a mezőny jó része még mögöttünk koptatja a lejtőket. Berta Gabi bontakozik ki a sötétből. Pár esésnek köszönhetően kellő terepfestéssel a ruházatán, de azért még megismerjük egymást:) Egy srác feljebb alaposan elrépázott az útról. Szólok, és világítok neki, aztán a szemből jövőknek mondom, hogy segítsenek neki visszatalálni. Remélem, nem tévedt el. A szint emelkedésével beköszönt a köd is. Egyre erősebb, és egyre effektívebben szűkíti be a lámpa vágta kis univerzumrészt, amiben meg kellene találnom utamat.
Végre a ligetes rész. Innen már csak vagy 100 szint? Talán. Fene tudja. Újra belehúz a hegy, és végre megjön a hó is. Innen tényleg csak pár lépés. Egy erejét vesztett srácot érek utol. Szólok neki, hogy jöjjön, mert ezt a hegyet nem hatja meg Mohamed, az biztos - közelebb nem jön. A mi kedvünkért pedig végképp nem. Összeszedi magát, és ólomléptekkel megindul. Aztán elmarad újból, én meg végre beérek a lassan a tetőt jelölő sziklakapuk közé. Hátulról két rakéta jön, amin igencsak meglepődök. Fent, a tetőn derül ki: a 37-esről eltévedtek, és elkezdtek lemenni a várhoz, de valahol szóltak nekik, hogy vissza. Ja, így érthető:) Nekik jelentősen kevesebb volt a táv és a szint is.
A köd kitart, fent sem enyhül. A pontban pecsét, István már sehol. Kapok egy búcsúcsokit, vizet töltök, aztán hajrá, az utolsó tízes. Érdekes módon az előbb jó erőben kapaszkodó harminchetes párocskát pikk-pakk utolérem, majd hamarosan a sáros múlt homályába merülnek. Érdekes, hogy vízszintesen nem, csak felfelé tudnak menni jó tempóban. Csökken a látótávolság, fáradtabb is vagyok, bekapcsolom az órán a navigációt. Nem akarom elcseszni az erős balost, és elmenni a vérbe, bele a mátrai cseppet sem vonzó sötét és nedves éjszakába.
A leágazónál szalagozás, és egy apuka, egy kissráccal. Kérdésemre kiderül, hogy a fiú 8 éves, és a 37-et harapja éppen ketté. Ilyen körülmények között! Gratulálok, és viccesen megjegyzem, hogy azért azon ne csodálkozzon, ha a gyerek az Everesten köt ki pár év múlva:) Kínosnak érzett röhögéssel egybevegyült dünnyögés a válasz:)
Döngetek lefelé, mint disznó a teherautórámpán. Kötélen húznak. Jól jön a csík az órán, a nagy ködben kitartóan mutatja a helyes irányt. A harminchetes mezőny utóhadjából még többeket leelőzök. Végre hallani a patakot, de sajnos a völgybe ereszkedés még várat magára. Ipari dágvány a várt helyen, a fiatalosban. Az órán a csík még mindig egyenes. Magyarul még minimum 100 méter az elégazás. A köd a magasság csökkenésével sem enged szorításából. Aztán végre jobbos, és lerépázok a völgybe. Lefelé menet egy srácot és a kedvesét hagyom le. Aztán végre patakátkelés. Szerencsére a könnyebbik fajta.
Döngetek Füred felé, végre jó minőségű dózerút. Sár szinte nincs is. Előttem egy fejlámpa keres utat. Ránézek a csíkra. Francba, elmentünk. Mondjuk ebben a kiba sűrű ködben nem csoda… Visszamegyünk, és örömmel nyugtázzuk, hogy megvan a jel. A srác a GPS-ről hallva úgy dönt, csapódik mellém. Full erővel elindulunk, mire szemből jön két ember, akik szólnak, hogy Füred a másik irányban van. Először nem akaorm elhinni, aztán kiderül, az előbb őket előztem le. Csessze meg! Tetű ködben nulla lett az irányérzékünk. Szerencsére csak 500 métert fizettünk a bakiért oda-vissza.
Végre megvan az a tetű dágványos út, ami alapesetben is mocsár Füred előtt. Na, ma kb. Avogadro járt arra és felszorozta azzal a híres hatszor-tíz-a-huszonharmadikon számával a sár mennyiségét, utána ivott egy sört, most meg valószínűleg az egyik környező fán ül, és röhög a sok balfaszon, ahogy próbálnak átkelni a kvantum-dagonyán. Azért mi az arcára fagyasztottuk a mosolyt az öregnek, mert a T90-es tank totyogó ovodásként hatott volna mellettünk, úgy haraptuk ketté a mocsarát. Megállíthatatlanok voltunk.:)
Végre egy újabb patakká avanzsált hajdan volt túristaúton kavarunk lefelé, és jön az utolsó mai patakátkelés, a nap első luxusával. Képzeljétek el, ezen a helyen híd van. Hogy hogy, nem tudom, mert eddig 57 km-en át egyetlen kiba hidat sem sodort elénk a víz, és íme, a nap végén, végre a sors kegyéből itt van előttünk egy böszme nagy híd, ami még egy ovodásokkal telepakolt A380-as repülőgépet is rögöhve elbírna. A sors fintora, hogy akkora a köd hogy alíg bírjuk eltaláni, de azért a végén csak sikerül, és nem leszünk akkora looserek, hogy híd mellett fürödjünk Füreden.
Hegyi sportok bázisa. Meg is van a célpecsét előtti utolsó pecsét. Innen már csak egy mindig ocsmány dagonya és az a kb. 200 méter szint, amit igazából nem is számol már az ember ezen a túrán. Egészen idáig:) Most ez lépett elő az Első Számú Közellenséggé. De sebaj. Felvesszük a harcidurcit, felszaggatjuk az aszfaltot Füreden (azért csak úgy módjával, 5-6 km/h-val:)). A falu végi lépcsősor után bevetjük magunkat az idén igencsak korán kezdődő dagonyába. Igen, idén az a megtiszteltetés ér minket, hogy az utolsó lépcsőfokról letoppanva helyből híg, fos típusú sárba léphettünk, és a 200 méteres szintből az Adrenalin Parkba vezető lépcsősor 50 méter szintjét leszámítva végig ebben haladhattunk. Mindemellé tökéletes köd társul, ainek köszönhetően a a lépcsősor előtt kicsit el is kolbászolunk, de aztán visszarántottuk magunkat a GPS csíkjára.
Végre itt vagyunk. Itt, ahol reggel kezdődött az egész. Amikor bebizonyosodott, hogy menthetetlenül hülyék vagyunk. Bő 12 órával ezelőtt itt, a lépcsősor alján vetettük be magunkat a bal irányba, és nyelettük el magunkat a Mátra saras bugyraival, hogy most, bő fél nap elteltével sárosan, fáradtan, izzadtan, de meg nem törten és büszkén, a nap fáradalmaival emlékeink között felkapaszkodjukn az utolsó 50 szintméteren. Hogy újból beérhessünk, és hogy elmondhassuk, hogy igen Péter, idén is méltóképp emlékeztünk Rád.
Köszönjük szépen a rendezést, és gratulálok mindnekinek, aki ezt a nem mindennapi nehézségű túrát végigtolta, bármelyik távon is indult!
Jövőre újból:) |
