Túrabeszámolók


A Budai-hegység távoli csúcsai

kekdroidTúra éve: 20162016.02.14 17:35:10

A Budai-hegység Távoli Csúcsai


(asztalfiókból előkotort túrabeszámolók-ciklus, III. rész)


Nagykovácsi. Ez nem csúcs, és a távolisága is relatív. Az eljutási időt tekintve épp eléggé távol van. A végállomáson szállunk le Kerek repkénnyel a fűtött, kényelmes járműről, amit most még a fővárosi hárombetűs rendel meg a Volánbusztól. Egy szempontból csuda szerencsénk van az időjárással: száraz, fagyott, javarészt könnyen járható utak állnak majd előttünk éjjel – ugyanakkor lehet számolgatni, hogy a -6°C mellett milyen szélsebességhez milyen hőérzet tartozik. Bemegyünk a rajthelyként üzemelő plébániára, ahol csupán egy maréknyi futó és náluk is kevesebb gyalogos lézeng. A nevünket egy lapra írjuk, ezzel is kifejezve részvételi szándékunkat. Itinert kapunk, szokásosat: szerepel rajta egy sor tudnivaló és néhány hasznos információ a felkeresendő hegyekről. Pár éve egyről háromra nőtt a rajtban meghirdetett meglepetés csúcsok száma, ez tetszik. Egy percig elmélázok, hogy miként fogjuk felfűzni a mostani hármat az útvonalra, aztán arra gondolok, hogy majd kitaláljuk útközben. Fél hét után néhány perccel kilépünk az ajtón.


Nagy-Szénás, egykori turistaház emlékfala. Megszokásból ezzel kezdjük, mert ugyan magasan van, de legalább nagyon könnyű megtalálni. A piros sávon kell felsétálni ütközésig. A pontőr pár szőlőcukorral kínál, ezt ropogtatom néhány percig. A helyszínt a piros, majd kék sáv jelzéseken, a Nagy-Szénás csúcsa felé hagyjuk el. Találkozunk egy társasággal, valószínűtlenül nagy kijelzőjű tabletbe épített GPS-t használnak tájékozódásra. Ha a szerkezet a mostani szeles hideget kibírja, akkor ejha.


Meszes-hegy, kereszt. A Nagy-Szénás – Kutya-hegy – Fehér út vonalon folytatjuk a túrát, végig a kényelmesen járható jelzett úton maradva. A sárga sávot jellegzetes, táblával is jelölt ponton hagyjuk el, itt mindig izgulok kissé, mint általában, amikor egy túrán először kell eltérni a biztonságot jelentő jelzésektől. Sikerül egy dombháttal korábban megpróbálni kimenni a tetőre, de a követni próbált csapás szerencsénkre elég hamar elvész a bozótban. Korrigáljuk a hibát. A pontra kiérve gyönyörű kilátás tárul elénk, mindemellett elképesztő erős szél fúj minden létező égtáj felől egyszerre. Anomália. A kapott csokit rágva sétálunk vissza a dombháton.


Ilona-lak. Légvonalban alig egy kilométerre található a Meszes-hegytől, de itt kiválóan igazolható, hogy a legrövidebb út nem feltétlen biztosítja a leggyorsabb eljutást. Csúszós, meredek, és láthatóan használt csapáson ereszkedünk le a Cseresznyés-völgybe, majd kevésbé csúszós, ám sokkal meredekebb csapáson kanyargunk fel a házhoz. A csapás csalfa, hajlamos elvészni a rázuhant ágak között. A lényeg, hogy mindig fölfelé kell menni. Felérve egy bögre forró teát kapunk a ház melegében: nem véletlen írja a túra honlapja, hogy ez az egyik legnépszerűbb pont.


Nagy-Kopasz. Az Ilona-laktól hosszú, pihentető, nagyrészt szintben haladó erdei úton trappolunk tovább az éjszakában, hogy egy nyiladék keresztezését követően nem sokkal visszatérjünk a jelzett utak világába. Zöld négyzet, zöld sáv és a térképemen még nem is szereplő sárga kerékpáros jelzések vezetnek tovább, amíg eljutunk a Nagy-Kopaszra vezető szokásos útra. Jobbra, egy benőtt nyiladékban fényeket látunk közeledni: ez a nyiladék ismerős, a múltkor annyira nem tetszett, hogy idén inkább letettünk arról, hogy kipróbáljuk, javult-e. A kilátó tövében magányos pontőr ácsorog, pár percre leülünk nála, megpihenünk, teázunk a saját készletből. Feltűnik, hogy a kilátó nevét jelző betűknek csak a körvonalai látszanak, továbbá a betűk és a torony közötti nehezen, de végül mégis oldható kapcsolatot biztosító kötőelemek helye.


Kopasz-hegy. Az első, általunk felkeresett meglepetés-helyszín, egyben közepesen erős szívatás. A Nagy-Kopaszról a soron következő szép kilátóhely, a Tarnai-pihenő felé távozunk, majd jócskán tovább veszítjük a magasságot, ragaszkodva a jelzett úthoz. Egy szélesebb ösvény letérésénél, nagy létszámú csapat nyomában megyünk be az erdőbe, majd a társaságot elhagyva, nagyjából toronyiránt (D-DK) tartunk a hegycsúcs felé. A letört ágak nagy száma mellett lassan haladunk, de legalább a tetőt megtaláljuk, és kicsivel alatta, egy nyeregben a pontőrök sátrát is. Bentről egy hang müzlivel kínál, nem utasítom vissza. Hogy ne kelljen visszamászni, kelet felé, vadcsapást követve törünk át a száraz, fiatal facsemeték között vezető csapáson.


Szarvas-domb. A második meglepetés, ami ráadásul nem kötelező, de nekem hiányozna a leltárból, ha nem keresnénk meg. A Kopasz-hegyről a murvabánya vagy micsoda kikerülésével jutunk vissza a jelzett útra. Nem trükközünk, felmászunk újra a Tarnai-pihenőig és még fentebb, elkanyarodunk a Vörös-pocsolyás-hát felé. Egy kilométert sétálunk a kétszeresen jelzett úton, majd jobbra, dél felé a dózerúton elhagyjuk azt. Az itiner szerint a dombtetőn észak felől sűrű bozót burjánzik, úgyhogy megpróbáljuk délkelet felől megközelíteni. Itt kevésbé sűrű bozót és sűrűn letört faágak akadályozzák az utat, de az iránytű és a ráérzés (már megint fölfelé kell menni) együttes használata végül elvezet a tetőre. Kivilágított szánkó és szaloncukor vár jutalmul, előbbit nézhetjük, miközben az utóbbiból eszünk. Itt találkozunk először azzal a két futó sráccal, akikkel egészen a Kápolna-dombig újra és újra össze fogunk fut..., ööö, találkozni.


Fekete-hegy. Ismerős hely, ismerős megközelítéssel. Innen is akad némi szép kilátás, főleg az alattunk tátongó Szarvas-árok felé. A Szarvas-dombról visszavergődünk a dózerútra, majd egy, a Szarvas-árok felső végében található földutas rövidítés segítségével átsétálunk a zöld keresztre, amely a Budakeszi határában növögető mammutfenyők felé vezetne, majd tovább Makkosmáriára, majd a Normafán is túlra. Az előbbi sem hiányzik most, pláne az utóbbi kettő, úgyhogy a Fekete-hegy melletti kurflinál időben korrigálunk és kisétálunk az egyébként észrevehető csapáson a ponthoz. Tábortűz és általános vidámság fogad a ponton, talán még a szél is alábbhagy egy percre. Sokadjára is végigtárgyaljuk Repkénnyel az útitervet.


Hosszú-erdő-hegy. A Fekete-hegy után kell a legtöbbet menni, hogy a következő, felkeresendő csúcsokban gazdagabb környékre eljussunk. Betájoljuk a cserkészparkot és a Petneházy-rétet, és némi erdei kavargás után megérkezünk egy széles útra. Az erdőből kilépve tudomásul kell vennünk, hogy ma csaknem akármelyik irányt választjuk, mindig szemből fúj a szél. A cserkészparkot kikerüljük balról – a kerékpáros jelzésnek saját kapuja nyílik itt –, majd hosszan baktatunk egy aszfaltúton, rátérünk a piros sávra és hamar el is engedjük Budaörs felé. Adyliget következik, utcákon sétálva trappolunk fel a kék körséta jelzésig. Kilátogatunk a szakadék felett Csanyához, aki a Hosszú-erdő-hegy pontőre, és olsenhez, aki a Hosszú-erdő-hegyen Csanyánál várja útitársait. Bezsebelve az itt is lebélyegzett itinert és a tejkaramellt visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk, és közös megegyezés alapján a Remete-hegy meredélyét a szurdokkal együtt kihagyjuk. Ketyeg az óra, és célszerűnek látszik kerülni az unalmas, ám gyors haladást ígérő budaligeti utcák felé.


Kálvária-domb. Némi unalmas aszfaltkoptatás után vágunk neki a kék kereszt ismerős kapaszkodójának, és a térképen is rajzolt, valóságban is jól észrevehető csapáson könnyedén kisétálunk a tetőre. Az innen nyíló kilátás jórészt Budaligetre nyílik, meg a solymári kapura, amit biztos nem így hívnak. Az itt fagyoskodó Lendvai-házaspárral utoljára az Őrség túrán találkoztunk, akkor sütött a nap és meleg volt, bezzeg most alig hajnalodik, és olyan szél van, hogy tűzrakásra nem is gondolhattak. További kellemes pontőrködést kitartást kívánva visszasietünk a szélvédett erdei utakra.


Alsó-Zsíros-hegy. Jutalomjáték, mert nem kell keresni és könnyű megközelíteni. A Kálvária-dombról átvágunk a kék jelzésre, ezt követjük a Zsíros-hegyi turistaház maradványánál lévő elágazásig. Ami könnyű még itt, a többi ponthoz hasonlóan, az a kockára fagyás, legalábbis a pontőr srácok közel járnak ehhez az állapothoz. A kilátás mindemellett innen is pazar, alattunk a közelben Pilisvörösvár és Pilisszentiván fényei terülnek el, jobbra Solymár tekinthető meg, a háttérben pedig Pilisszántó. Több most nem.


Megint Nagykovácsi. Lesétálunk a célba a zöld sávon, kapunk díjazást és meleg levest és a buszt is simán elérjük. Valószínűtlenül szerencsésen mennek a dolgok. Ezúton ismét köszönöm a túrát a rendezőknek, és földig hajtom kalapomat a pontőrök előtt, akik éjhosszat álltak a fagyos szélben.


-Kékdroid-