Túrabeszámolók


Becsület útja

stabatTúra éve: 20162016.01.15 14:00:27

Becsület útja, 46 km


(Egyik lábamról a másikra) állok a buszmegállóban Tahitótfalu hídfőnél. Szemereg. Hogy bújtam tegnap az időjárás-jelentést: nem lesz eső csak estére, nem is hoztam a sildes sapkát. Erre tessék. Túl vagyok két átszálláson (buszról kompra, kompról buszra: a csuklóson egyedül utazom egy darabig, az óra folyamatosan 6.15-öt mutat, megállt az idő), a pogácsás reggelin, meg egy cikken. Befut a busz, ezen a változatosság kedvéért 6.14-et mutat az óra, mintha a volán külön időszámítás szerint dolgozna.


Elfogódva ülök a buszon, ahogy feldereng Caput, Mater et Magistra Ecclesiarum Hungariae, aztán a főpásztor a Sötétkapu mellett ülve. A rajtban mondom a nevem: milyen Tamás? J. Gábor. Gratulálok a teljesítéshez. Összenevetünk. Majd mindjárt az is lesz, de előbb elindulnék. Gyorsan kifutok Esztergomból, egy rétegre redukálom az öltözékem és kaptatok felfelé. Keresztben fejmagasságban kidőlt fa. Lányok mennek előttem, az egyik figyelmezteti a másikat, de az a lábánál keresgél, a fa kiüti. Az ááá-t hallom a puffot látom. (Felfelé így esik az ember, lefelé fordítva. Fordítva van az egész...) A sildes sapka. Most már kevésbé bosszankodom, hogy otthon hagytam, ráadásul nemsokára eláll az eső.


A Vaskapunál kerülgetem a turistaházat, de a táblát nem lelem. Közben utolérnek a lányok. Rátévedek a korcsolyapálya minőségű járdára és vágok egy klasszikus hátast, négy-öt előrerúgó egyensúlykereső lábmozdulat után. A lány, akit nemrég én láttam elvágódni, közelről szemléli az eseményt, én nagyot nevetek. Ő inkább együtt érez és elkerüli a járdát.


A következő talajvesztést a sárga háromszögről a sárgára való rátéréskor követtem el, utána majdnem az utat is benéztem, a térképet nézegetve beálltam az ellenkező irányba, de sporttársak kisegítettek: majd a végén. Egy mező következik, jól látszanak a túrázók, ahogy araszolnak előre, majd balra, ketten közepén vágnak át. Megfutom a távot, mindenkit megelőzök, de így nem marad előttem senki, akit követhetnék, elbizonytalanodom, annyi rémlik, hogy itt jobbra-balra kell kanyarogni, jön is a füttyszó, itt van a jobbos. Köszi.


A fák mögül kandikál a Barátkúti erdészház. Ránézésre két ablaka van, meg a tetőn egy, meg a többi. Balra Enyedi-halála másfél kilométerre. Nekem mennyi lesz, 20, remek. A Szentléleki-patak szerencsére be van fagyva a kritikus átkelési helyeken. Háromszázgarádics. Pusztító. Hogy a látássérült kolléga hogyan jött itt föl, azt el sem tudom képzelni. Én négykézláb nyomakodtam, csak egyszer csúsztam ki 1-2 métert. A maradék meredek csak levezetés volt. Béla bátyám a Fekete-hegyi turistaházból (tündéri táj, káprázatos hegygerinc, álomtúli vidék, hegyi mennyország – írja Berda) jön ki, összeverődünk egy darabon. Elkezdek fázni, olykor a felhők alá ereszkedünk, de a kilátóhelyek mind ködben úsznak. A Fekete-kő is. Na, mindegy, ha nincsenek csodálatos kilátások, esetleg lesznek csodálatos belátások. De a vöröses-barnás-sárgás falevelek szépségének szemlélésén tovább nem jutottam. Gyönyörködni abban is lehetett. A faluban határozottan melegebb van, a Svejkben még inkább. Kókuszos csoki, két tea, meg pár pogácsa és a déli harangszó után folytatom az utam. A többször meglátogatott pálos kolostorromok mellett most csak elsuhanok, eltekintek Esztergom felé, persze nem látom a bazilikát. A suhanás sem megy már igazán, szúr a térdem, meg-megállok hajlítgatni. A tartós felhős szakaszban újra fázni kezdek, Enyedi halála után elő kell kaparnom a sapkám és a kesztyűm, mert már vacogok. Pár kilométer és helyreáll az egyensúly. A Sas-hegyről lefelé csak egyszer ülök le. A Hideglelős-kereszthez nem kell felmenni, de mivel még nem jártam itt, nem hagyom ki. Ugyan nem volt veszélytelen a jeges ösvény, de így legalább volt egy jó kilátás a túrán.


Ekkor kezdődött az elmaradhatatlan túra végi számolgatás. Most van fél három, és minden óra 40-kor megy a busz Tahitótfalu felé. Vagyis a 16.40-es buszt kellene elérni, ha nem akarok egy órát várakozni. Szűk két óra 11 kilométerre, nem teljesíthetetlen, bár a lábam vacakol, felfelé nem az igazi a sebességem. A Kerek-tó mellett bizonytalankodom, pedig csak az úton kell menni. Amikor már majdnem kétségbe esem, és ötödször veszem elő a térképet, akkor meglátom a kódot. Le kell dolgozni a tétovázást. A Fári-kút fél órára van a tábla szerint, 20 perc alatt odaérek. Az emelkedőn rám jön az éhség, felfelé benyomok egy kakaós csigát (az egytelent). Teljesen rendbe jövök. A Mély-völgyi emelkedő éppen akkor ér véget, amikor remélem, és ismétlés a tudás anyja, újrafutom a már egyszer lefutott távot. Most egy kicsit sarasabb. Bekukkantok a Csurgó-kútba, majd az Orbán-kápolna mellett felvésem az itinerre az utolsó kódot. Emmausz. Vánszorgó kocogó üzemmódban kerülöm a Tesót, de összességében egész jó állapotban érkezem a pályaudvarra. Imre megkocogtatja a szélvédőt, jelzi, hogy még mindig a kocsiban ül. Ugye megmondtam, hogy mindjárt jövök (8 óra 37 perc, minden várakozástól elmaradva, de legalább világosban megérkezve), a nevemet fejből írja az oklevélre, gratulál. Hogyan mész haza? Vonattal. A fenét vonattal, busszal. Na, már én sem tudom, hogy ki vagyok és hová megyek. Simán elérem a buszt. A bakancsom átázott, szárítom a talpam a fűtőtesten. Gusztustalan, de jólesik. Továbbszámolom a három átszállást, és rájövök, hogy Vácon minimum egy órát kell várnom, mert 17.55 után csak 19.55-kor megy busz hazafelé. Tök jó. A Dédai-tó táblánál lámpával közlekedő túrázókra figyelek fel. Jó utat! Elolvasom a túra történeti hátterét. Az első szó Adolf, ez persze nem tántorít el a továbbolvasástól. Szóval ismét igazi történelmi emléktúrán vehettünk részt, ami örömmel tölt el. A körbezárt Budapest felszabadítására irányuló német támadás ugyan nem sikerült 1945 januárjában, de nem is a siker a fontos, hanem a becsület.


(Egyik lábamról a másikra) állok Tahitótfalu hídfő buszállomáson. Nem bosszankodom, csak nézem a szemergő esőt.