Túrabeszámolók

Tomival Szendehelyben és 5.50-ben egyeztünk meg. Addig egészen jónak tűnt az ötlet, míg ki nem derült, hogy vasárnap nem jár az a busz, amivel oda tudnék érni. Így felhívtam, de nem problémázott, hanem eljött értem. Addig helyben futottam a (pusztaszántói, mert oda elvitettem magam) buszmegállóban. Zebegényben felvettük Zolit, akinek mintha egy másik világról szólt volna a hangja, de már nem bírt otthon maradni, akármilyen beteg. Kezdésre Letkésen voltunk.

A hídon átérve szívem szerint rögtön a töltésre kanyarodtam volna, Tomi a térkép alapján (de az előttünk haladók is ezt választották) későbbi kanyarodást javasolt. Idővel tereptárgyak két oldalán rózsaszín(?) pöttyöket vettünk észre. Ezen az alapon lassan hárman három pártra szakadtunk, Tomi térképpárti, Zoli jelzéspárti, jómagam töltéspárti lettem. Álláspontomat utólag nem tartom sokra, minden egyes jobbkanyar, ami a töltéstől eltávolított borzolta a kedélyemet és megkérdőjeleztem haladási irányunk helyes voltát. Tomi a térkép alapján nyugtatott, de nem akartam neki hinni, bár végig pontosan tudta, hol vagyunk. Zoli Szent László és a hadosztály méltó utódjaként nem kételkedett, a jelzésen ment előre (erdészeti jelzés a villanyoszlopon, mi?, meg a kórón, meg a két oldalán), amikor már Leléden voltunk és az itinert vetettük ellene, hogy nem is kellene bejönni a faluba, nyugodtan válaszolt, nem jó az itiner, láttunk már ilyet. Hittük is, meg nem is, de ő szilárd volt. Amikor nyilvánvalóvá vált igazsága, háromszoros hurrával hódoltunk előtte, azt hitte, hogy csak szórakozunk vele.

A pártszakadás után egyetértők lettünk az Ipolymente szépségének felismerésében. Kilenckor értünk be Helembára, beugrottam a templomba misére, ami fél tízkor kezdődött. Eleinte csak a sekrestyés volt rajtam kívül a templomban, gyújtogatta a gyertyákat, jó volt a csöndben ülni. Aztán lassan jöttek a hívek, talán ötvenen, hatvanan gyűltünk össze, fiatalok is, de azért az idős hölgyek voltak többségben. A mise kezdetére elkezdtem fázni, pedig akkor már rajtam volt a plusz nadrág. Szent Család vasárnapján a 12 éves Jézus történetét olvasták az evangéliumból. A prédikáció jól fel volt építve, bár egy naiv történet tette ki a gerincét, hogy mi mindenben keressük a boldogságot, illetve kereste Gianbattista Torre (népszerűség, pénz, hatalom, utazás…), és végül a családban lelte meg. Majd jött a konklúzió: fáradozás, lemondás, önátadás, önfeláldozás nélkül nincs boldogság. Lám Jézus is közénk jött, fáradt, lemondott, önmagát adta és önmagát áldozta fel értünk. Az ének kicsit lassú volt, de legalább volt. És volt szépség, lelki táplálék, megerősítés, közösség.

A templomból az utolsók közt jöttem ki (megszabadultam a pótnadrágtól), a templom mellett volt éppen a Szent László hadosztály emlékköve. Megtekintése után kocogni kezdtem, de így is sikerült a templomból hazafelé kerékpározókat visszaelőzni. Mire kiértem a faluból, a dzsekit le kellett vennem. Aztán hol ezért, hol azért kellett megállnom (térdhajlítás, cipőfűző…), ennek ellenére nagyjából egy tempóban haladtam egy háromfős csapattal Garamkövesdig (őket nem értem utol), felfelé aztán végképp elhagytak. A hegység csodás volt, a sziklák is nagyon tetszettek, ugyan látni nem láttam semmit, de egy ponton napközeli élményben lehetett részem, mert a napkorong megmutatta magát, aztán egy jól megtermett vaddisznó keresztezte utamat úgy harminc lépésnyire előttem, és éppen dél volt.

Az újabb aszfaltfutás Lelédig, ugyan nem volt rossz, de éreztem, hogy ennek meglesz a böjtje. Leléden éppen gyülekeztek a templomba, egy idős hölgynek köszöntem, aztán beszélgetésbe elegyedtünk, honnan jöttem, elmondtam a túraútvonalat, hüledezett kicsit a botjaira támaszkodva, de leginkább hálás volt, hogy eljöttünk ide túrázni.

Szalkán már éhes voltam, a futás sem ment, útközben kellett volna enni, de meggyőztem magam, hogy majd Letkésen jobb lesz. Letkésen annyi volt jobb, hogy Zoliékkal találkoztam, ők már indultak a második körnek, de a teljes erőtlenség állapotában voltam. Hát még miután felálltam az asztaltól! Húsz percig faltam a kolbászt, rántott húst, amit otthonról hoztam, jó is volt, de a lábaimon nem segített. Hidegrázásban, teljesen beöltözve indultam útnak. A falu szélén egy fiatalember aggódva kérdezte, hogy hova megyek egyedül, nehogy eltévedjek. Az tényleg nem lett volna jó.

Már a Helembai-hegységben reméltem, hogy valamivel magasabban igazi napsütésben is lesz részem, ez a Sákola-tető felé valóra vált. Már az is óriási élmény volt, ahogy a felhő fölé emelkedtem, aztán egyszer csak megéreztem a meleg levegőt. Részegítő volt. Nem győztem újra és újra lélegezni. A térdem is mintha kevésbé nyilallt volna. Azért lefelé szorítottam a fogaimat rendesen. Számolgatni kezdtem, hogy a Nagy-Gallára felérek-e még napnyugta előtt, végül arra jutottam, hogy világosban odaérhetek. Mivel a Széles-hegy után (ahol szintén megigéződtem a hegyeket nyaldosó megdermedt tejóceántól) kétszer is futásra ösztökéltem magam, a Piribék-tisztás előtt a kanyarban Tomiék kérdezték, hogy én vagyok-e mögöttük. Mivel én voltam, mondtam is, hogy én vagyok. Nem reméltem, hogy utolérem őket, csak hosszas Koppány-nyergi megállásuknak köszönhettem ezt is. A nap fénypontja a Nagy-Galla volt. Azt a látványt és színorgiát, ami ott fogadott, nem tudom visszaadni, a Napot már nem láttuk, de a vörös festékből volt még jócskán, és kékből, zöldből, meg mindenből. Egy dolog hiányzott csak, egy hajó. De ne legyünk telhetetlenek. Zolinak magas labdát adtam megállapításommal: ezért érdemes volt élni. Nem - mondta, ezért csak sietni volt érdemes, élni Tecáért érdemes. Lefelé ugyan erősen kínlódtam, de valamit valamiért.

Tomi még haza is vitt a túra után, hála.

Ugyan eredetileg sem ellátást, sem jelzést (ahol nincs turistajelzés) nem ígért a szervező, de volt mind a kettő (biztonsági ember tényleg nem volt, meg pontőr sem, vagy legalábbis én nem találkoztam vele). A tea a célban nagyon jól jött, meg a csoki is. A jelzésről meg már volt szó. Persze, jobb lett volna tudni, hogy van, vagy így még jobb volt? Örvendetes, hogy a túrának (akár a Kitörésnek) van tényleges történelmi vonatkozása, olyan, aminek az emlékét érdemes éltetni. Talán a Nyilas-völgyi ellenőrzőpontot ki lehetett volna váltani a helembai emlékmű valamelyik szavával. Sok volt az aszfalt, bár érthető, hogy történelmi okokból Garamkövesdig el kellett menni, ennek ellenére ez talán redukálható lett volna. Viszont kerékpáros szempontból adott inspirációt, hogy a számtalanszor megtett Helemba-Garamkövesd szakaszt hogyan lehet egy kis kitérővel fejleszteni, feldobni. Köszönjük!