Éjjel félóránként arra ébredtem, hogy elaludtam és lekéstem a buszt. Akkor még nem sejtettem (bár sejthettem volna), hogy lefekvéskor egy órával elírtam Sebinek a találkozónk idõpontját. Így amikor sokadjára és tényleg felébredtem a futós-kutyás álmomból, jól megreggeliztem, és befejeztem a fogmosást, éppen indulnék a buszhoz, amikor Sebi hív (fél hatkor): - Csak nem korábban jöttem? - Negyed hét, nem azt beszéltük meg? - De tegnap negyed hatot írtál. - Jó nagy marha vagyok. - Nem baj. Tök jó.
Ezen emésztgettem magam a buszon. Meg számba vettem, hogy indulás elõtt mit kell elintéznem. A minimum, hogy Sebit meghívom a túrára. E-mail, egy papírra felírt telefonszám elõkerítése, meg egyéb apróságok, aztán zutty, máris a biciklin ülünk és tekerünk Királyrét felé. Látásomat erõsen akadályozza a köd, hiába a lámpa, az apró vízcseppek táncában merül el a tekintetem. A fûszálak nagyobb cseppeket gyûjtöttek, tündököltek a lámpák fényében. Aztán belém hasít a felismerés, hogy az apró-cseprõ ügyekre való odafigyelésem közepette egy dologról megfeledkeztem, nem hoztam magammal pénzt, gyorsan meg is kérdeztem Sebit (akit éppen meg akartam hívni), hogy nála mennyi van, de abból már az én nevezésemre nem futotta volna. Hát jó, majd megoldjuk, igaz, a hülyeségre nincs gyógyszer. Közben bevörösödött az ég alja mögöttünk. Tegnap ragyogó napsütés volt a hegyekben, ezt remélem mára is.
Oszinak elpanaszlom a bajomat, persze, semmi gond, nyugodtan, külön eljárásban indulhatok. Rá is vetjük magunkat a távra. Táska nélkül megyek, egyik zsebemben a telefonom, a másikban egy tábla csoki kettéhajtva (egyikre sem volt szükségem a túra során, de néha jól beleütöttem a kezemet, hol az egyikbe, hol a másikba). Alig indulunk el, máris ellenõrzõponton (Taxi nyiladék) találjuk magunkat. Kedvenc pontõrünk (Zoli) pecsétel, közben vigyáz az unokahúgára, aki sajnálkozó megjegyzésemre elmosolyodik, és bearanyozza a napomat. Közben egyre-másra futnak el mellettünk, és ez kitart a túra kétharmadáig, megõrültek az emberek. Persze mi sem vagyunk kivételek. Futunk, ha eszünkbe jut. Igazából nem ettõl függött. Nagy-Hideg-hegyen teával várnak, nagyon jó. Felugrunk a csúcsra, na ez még jobb. Gyönyörû a kilátás, bár a Nap nem süt (szivárvány sincs), a Naszály bálnahátából kivillannak vörös sebhelyei, körben felhõpaplanok nyújtóznak lustán a völgyekben. A lejtmenet kezdetén elcsúszom a fagyott talajon. A látványt nyomatékosítom szóval: vigyázz, csúszik! Ezt Sebi is bizonyítja magának. Kicsit hûvösebbre fordul az idõ, meg is beszéljük, hogy mit hallottam ebben a témában a rajtban. Valaki egy, másvalaki négy réteget emlegetett. Sebi le is csap az utóbbira: Könnyen hozzá lehet szokni. - Miért, rajtad hány réteg van? - Egy.
A Csóványoson is az öltözködés a téma. Körbenézünk a kilátóban, a szél majdnem lefújja a fejem. A zöldön lefelé újra utolérünk pár ismerõst, mások meg minket érnek utol. Vágtatunk, megkérnek, hogy hagyjunk teát és zsíros kenyeret. Hagytunk. Felfelé lassabban haladunk (milyen érdekes), a kövek között az elõzés sem egyszerû, nem is nagyon szorgalmazom. Aztán egy hölgy felajánlja, hogy félreáll. - Igazából nem sietünk. - De futóknak néztek ki. - Mi csak annak nézünk ki, de nem vagyunk azok. - Fussatok, nehogy megfázzatok. - Ha már ilyen kedvesek voltak, látszatból futottunk egy kicsit. Éppen kapaszkodunk a csúcsra, mikor (déli) harangszó kúszik a fülünkbe, talán Kemencérõl. Salgóváron lobogó fogad, de az egyik túrázó mellõzi a pontot. Kérdezzük, hogy nem kell neki pecsét. Kiveszi a fülhallgatót, az Árpád-sávokra hivatkozik, elnyom egy bammeget és folytatja útját. Nem csodálom, hogy nem értünk szót. Lehetne itt arra hivatkozni, hogy az Árpád-kori Salgóvár ürügyén szélsõjobboldali(ak által is használt) jelképen keresztül a nemzetbõl való kirekesztés eszméjét csempészik a túrázók gondolkozásába, de azt hiszem, van sok más, amitõl jobban kellene félnünk, csak a fától nem látjuk az erdõt. Monománizmus. Még jut egy kicsi birsalmasajt a lobogó alatt, csak az íze kedvéért, jobb a gyûlölködésnél.
Lecsordogáltunk a völgybe, éppen, amikor senkitõl nem zavartatva haladtam, akkor bicsaklott ki a bokám. Tavaly nagyjából ugyanitt ugyanez esett meg velem. A futás begyógyítja. A Magyar-völgyben újra teával és csokival várnak, a legjobbkor. Az erõm azért nem tért vissza, erõsen közepes tempóban folytatjuk utunkat. Az emelkedõn a lépést és a levegõ kifújását igyekszem egybe szerkeszteni. Sebinek így is várnia kell rám. Már fázok, mikor felérünk ismét a Nagy-Hideg-hegyre, jólesik a házban a meleg tea. Lefelé Csapassuk. Ugyanakkor jut eszünkbe, hogy milyen hosszú ez a szakasz, de hajtjuk tovább. A lejt legelején az eredetileg tervezett 7 óra letelt, innentõl minden perc ajándék. 35 lett belõle. Bár a babgulyást és a hazabiciklizést is ajándéknak tekinthetjük, fõleg én, aki nem fizettem (csak hétfõn). Hazafelé nagyon gurult a bicikli. Útközben besötétedett. Ötkor várt egy kis melóval a munkahelyem, szerencsére csak egyórás, hármonegyedkor estem be, nem túl szalonképes állapotban, valamit sikerült enyhíteni a helyzetemen. De ez már egy másik világ.
Köszönjük a lehetõséget! |
