Egy régi kedves ismerõsömnek emlegettem a teljesítménytúrázást, aki elsõre fel is lelkesült, hogy szeretne ismét bekapcsolódni. Ki is néztem neki ezt a túrát, de aztán visszakozott, engem azonban nem tántorított el.
Kelés négykor, busz, Vácon szöszmötölés, Gyõrffy Ákos élõhalottjaival indulok. Megidézte Berda Magyarkútját, aki szerint már csak az örökké barangoló él, mert nem hagyta cserben a tündéri tájat, nem úgy mint a kuka kispolgárok, kik élõhalottak lettek. Ez kedves felütés volt, de már csak 10 percem maradt a vonatig, amit éppen elcsíptem, persze vittem a bringám is. A Nyugatiból kitekertem a Szépjuhásznéig, rég jártam erre, emlékeztem, hogy meredek, de azért keménykedett az út, nem bántam, hogy megérkeztem: a be- és kimelegedés megvolt. A nevezést megejtettem, majd szerencsétlenkedtem egy kicsit, elmentem vizet inni, ott látom, hogy nagyban futnak a János-hegyre, azt hittem arra kell menni, de rögtön gyanús lett, és még valamit a bringástáskában felejtettem, így is úgy is vissza kellett mennem.
27 km, nem olyan hosszú táv, hogy ne lehetne végig futni, ennek jegyében kezdtem kocogni, persze csak módjával. Elég gyorsan elértem az elsõ pontot, ahol a lányok kicsit összébb húzták magukat a feltámadt szél miatt. Majd eláll, ha továbbállok. A Fekete-fej volt az utolsó általam ismert hely, így minden az újdonság erejével hatott rám innentõl. A Rézsû utca is, ahogy felértem a tetõre (ott már nem futottam), aztán a szurdok. A Remete-hegyre fel kezdtem érezni, hogy a futkározás és a hegymenet ütik egymást, elõbbi kiveszi az erõt a lábamból, minden emelkedõ 10-20 erõs lépéssel kezdõdött, aztán jött a kínlódás. De azért ráértem gyönyörködni elsõsorban a Paprikás-patakban, az Alsó-Jegenye-völgyben, a lépten-nyomon feltáruló kõzetekben, hidakban, majd a Kálváriában. Egyre csak alakult a kilátás a városra, némi zaj is felszûrõdött. Virágosnál edzés folyik, a gyerekek jobban kínlódnak nálam, ránézésre legalábbis. Felküzdöm magam a Hármashatár-hegyre, innen is csak bámulok, de nem sokáig. A csokim útközben kiesik a zsebembõl, de János utánam hozza, futunk együtt egy darabig, majd az Árpád-kilátónál elhagy. Nagy a tömeg, csattognak a botok, de azért örömteli, hogy a szél ellenére ennyien mozognak, idõsek, fiatalok egyaránt. A lépcsõn utolérem Jánost, itt-ott kiigazít és a hátán bevisz a célba, ahol aztán mi szem-szájnak ingere, terülj-terülj asztalkám vár, a tea vonz leginkább, mert inni nem vittem magammal semmit, mondjuk enni sem, de a csokikkal elvoltam. Még csak 11 óra, legkésõbb délig terveztem beérni, így elégedett vagyok magammal. Ritka eset. A szél miatt felöltözöm, örülök, hogy még sapkám is van, lefelé a Budakeszi úton elkelt.
A Szentlélek-tér környékén ér a déli harangszó. Ha már itt a biciklim, tekerek egyet Vácig, az eddigi tapasztalatokkal ellentétben nagyon fájdalmas a haladás (fúj a szél is szembe), aztán a hasmenés kerülget. Ezt átmenetileg kezeli a kerékpáros, aki megelõz, megpróbálom felvenni a tempóját, szerencse, hogy pár perc múlva elkanyarodik.
Nagyon jó volt a túra: a völgyek és a hegycsúcsok (500 m alatt csak dombok) harmóniája tetszett, köszönöm a lehetõséget! |
