Túrabeszámolók


NaHáT / Hangya

stabatTúra éve: 20152015.11.02 11:58:49

Hosszú lesz a nap négyes keléssel, de ezt akartam. Sebivel hatkor indulunk kerékpárral Vácról, még sötét van, alig látok valamit. A köd belepi a szemüvegemet, minden apró csepp szanaszét szórja az autók fényét. Aztán világosodik, meg oda is érünk a nagymarosi plébániára. Nagy a készülõdés, ide-oda támasztjuk a bicikliket, majd kitanítanak minket, hogyha visszaérkezünk, miként juthatunk hozzájuk (röviden: be kell mászni a falon). Mikor értek vissza? Kettõ felé. Sebi szerint ez elég optimista jóslat. Igaza lett. Találkozunk Balázs anyukájával, szörnyülködik, hogy 95-ön indulunk, egyszer ennek is eljött az ideje, mint ahogy a Nahátnak is.


Törökmezõi halastavaknál pontolunk elõször, nagyon jó a tea és a zsíros kenyér. Fél öt elõtt reggeliztem, azt gyakorlatilag már el is felejtettem. Aztán csak kapkodom a fejem Barta Laci, Örsi Anna, Sára Péter jönnek, majd mennek, nem sokáig látjuk õket.


Dobáljuk egymásnak a szavakat: enthüméma, hübrisz, klasszika filológia, és ami mögötte van. Avilai Szent Teréz belsõ várkastélyában járunk, Thomas Merton hétlépcsõs hegyén, és mi van a hegy tetején a lélek sötét éjszakájában? Semmi. Sebi fotóz a Só-hegyen: kész az illusztráció.


Jól jön a virsli Bányapusztán. Felrándulunk Nagy-Hideg-hegyre, gyönyörû idõ kerekedik, a csúcsot az érkezési oldalon nyaldossák a felhõk, egy pillanatra fehér vetítõvászon lesz belõlük. Ahogy elindulunk a gerincen az ellenkezõ irányból érkezõ napsugarak megtörnek rajtuk és glóriát képeznek árnyékunk körül. Mindenki magát látja a szivárvány közepében. Aztán visszamegyünk a felhõbe, a Csóványoson is lelkendezik a pontõr az egy órával ezelõtti idõért, pedig õ még szivárványt se látott.


Leóvatoskodunk a Rózsás-patakig, sõt besétálunk Királyházára. A pontõr kiabált utánunk, Sebi semmit nem hallott. Épp indulnánk tovább, megérkezik Zoli, Tomi és Zsolti (meg még ketten). Reggel láttuk õket a rajtban, de azt hittem, hogy elõttünk vannak és már nem is fogjuk õket utolérni. Õk meg azon csodálkoztak, hogy utolértek. Ennek örömére innentõl együtt folytatjuk az utat. A hömpölygõ Rózsás-patak lenyûgöz mindenkit, ekkor még nem gondoltam volna, hogy a patakokkal meggyûlik a bajunk.


Majdnem kihúztam a Fekete-völgyi panzióig, de a Z+ alatt elkezdtem éhezni. Elõször azt hittem, hogy majd elmúlik, nem úgy lett. Be kellett nyomni a pogácsákat, meg le is heveredtem egy kicsit. Ezzel az 5-ös átlag is elment mellettünk. Az erõs szürkületben botorkálva érkeztünk meg a panzióhoz, a gulyás mennyei volt, természetesen repetáztam. A panzióban rendezvény volt, nekem megfelelt a fali csap is. Elõkerültek a lámpák és máris hasítottunk a ködben. Nagyon szép volt a fénysugár, de ennek ellenére alig láttam az utat. Én világítottam, Sebi látott és olykor megigazított. A koncentráció, hogy úton és jelen maradjunk (majd a keskeny gerincen és a köveken), kicsit leszívott, de továbbra is jól éreztem magam, a gulyás sokat segített, és felleg alól szállt fel az éjjeli hold.


Hosszan és csöndben haladtunk, Zoli elégedetlenkedett a kálvária miatt, pedig jobban esik erre menni, mint az úthoz verni a lábainkat. Még forralt bor is volt fenn, én inkább a csokival éltem. Kóspallagon víztöltés mellett magamra vettem a hosszú nadrágomat, mert már kezdett felborulni az egyensúly.


Így értünk el az est fénypontjához, a patakhoz. Világítani ugyan nem világított, csak a lámpánk fényeit tükrözte vigasztalanul és átkelési lehetõségek nélkül. Még a Kis-Hantával megbirkóztunk, de a szalagos részen a Malomvölgyi már megkínzott: „A következõ 450 méteren négyszer át a patakon.” A legjobb lett volna mezítlábra váltani, akkor nem kellett volna félnem, hogy beázik a cipõm. Majd legközelebb. Végül is nem panaszkodom, ahol lehetetlennek tûnt a száraz lábbal való átkelés, ott ugrással, majd egy tuskó vízbe lökésével sikerült megoldani a helyzetet. Zoli dobott egy hasast, de igazi úriemberként viselte. Mivel éppen Zebegényhez közel jártunk, haza tudott ugrani átöltözni és a túrát is folytatta (azért két óra vizes cuccban, nem volt leányálom). És milyen finom szõlõt hozott!


A Hegyes-tetõ mindig feldob a túrák végén, még ha szenvedni is kell, most ez utóbbi kimaradt, bár eléggé megizzadtam. Már csak egy óvatos lejtmenet volt hátra az elsõ (majdnem) százas túrámból. A fejem megfájdult, levettem a fejlámpát és most jöttem rá, hogy túl szoros volt, jókora púp nõtt a homlokomra. Ettõl eltekintve teljesen jó kondícióban értem a célba, simán mentem volna még tovább (bár lehet, hogy csak 5 km-t). Mivel éppen a plébániánál lyukadtunk ki, Sebi beugrott a biciklikért. Csak már nem voltak ott. Egy nógrádi, egy zebegényi, egy exnagymarosi váci, egy márianosztrai és egy rétsági alkotta csapat valamivel több mint 22 óra alatt teljesítette a távot.