Márciusi Emléktúra 48
Már napokkal elõbb elkezdtünk készülõdni, tervezgettük az indulást, felszerelést, hangolódtunk. Sajnos Z. a fekete lovas a Börzsöny vulkánon túlerõltette a porcogóit és a legkényesebb achilleszét. Próbált 4-5 túrát azóta, vajon a 20-30, vagy 40 km lesz-e gyógyhatású, de sajnos egyik sem. A Márciusi Emléktúrán nélkülöznünk kellett a társaságát és fanyar humorát. Kriszti szervezett valamilyen fuvart magának, késõbb akart indulni, de tudtuk, úgyis utolér bennünket. Gabival már fél hétkor kint fagyoskodtunk a csillaghegyi HÉV megállóban és az elsõk között rajtoltunk. Az itiner útmutatásai alapján könnyen kijutottunk a házak közül az erdõbe és meghallottuk a cinkéket. A kútnál balra az elsõ ibolya is elõbújt, kicsit feljebb a keltikék. Biztató fényekkel kelt fel a Nap, reméltük, hogy jó idõnk lesz. Tempósan haladtunk a Kevélyek felé, ennek ellenére néhányan megelõztek bennünket. Számolgattam, hogy a megigért szintkülönbségbõl vajon mennyit teljesítünk ezen a szakaszon; reméltem, hogy jelentõs részét, akkor még nem sejtettem, mi vár ránk Lajos-forrás elõtt. Végre fent voltunk a tetõn és a párás levegõ ellenére lenyûgözött a kilátás. Felismertem az egri vár romjait Pilisborosjenõnél, ahol két nappal korábban Z-vel (a fekete lovassal) gyönyörûséges leány- és feketekökörcsineket fényképeztünk és rég nem látott nünükékkel találkoztunk. Az itiner útmutatásai szerint tovább robogtunk a gerincen belehallgatva két túratárs Kinizsi 100-as eszmecseréjébe.(Van, aki még nálunk is õrültebb!). Máris az elsõ pontnál voltunk és Kriszti még mindig sehol.
Ismerõs terep következett, Csobánka felé haladva a kéken a Téli Teljesítmény túráról visszaköszönõ képek és elnevezések sorakoztak, na meg utolért bennünket Kriszti is. Alig fél órával utánunk indult, és ez a pár kilométer elég volt neki, hogy ledolgozza a hátrányát, és útitársát, korábbi sofõrjét. Szegény egyetlen etapot ment Krisztivel és ez meggyõzte arról, hogy tulajdonképpen neki elég a 24 km-es táv is, a célban majd találkoznak. (Késõbb kiderült, hogy kiváló jósnak bizonyult, csak néhány perccel elõzte meg Krisztit.)Szédületes nõszemély. :-))
Mintegy 200 méteren keresztül tudtuk Krisztivel tartani a tempót, akkor éreztük, hogy el kell õt engednünk, nem bírja a mi lagymatag 5,3-as sebességünket. Csokikat és jókívánságokat cseréltünk és folytattuk utunkat. Egyszer még felûnt élénkpiros pólója, de legközelebb csak két nap múlva, már civilben a munkahelyünkön láttuk.
A második pont elérése és megtalálása nem jelentett különösebb gondot, a harmadik pont pedig üdítõen hamar, kb. 10 perc múlva következett. A Két-bükkkfa-nyereg korábbi túrákból ismert kedves helyünk, most is megörvendeztetett bennünket lila és fehér keltike mezõkkel, ibolyával, piros árvacsalánnal és a cinkék folyamatosan hallatszó énekével. Néhány helyen virágzó pettyegetett tüdõfüvek bókoltak, máshol az erdei gyögyköles (pH-tól függõen) hol kék, hol pirosra váltó szirmai díszlettek. Kint vannak a salátaboglárka fényesre dörzsölt levelei is, találkoztunk két tavaszi hériccsel és talpig virágban álló mogyoró bokrokkal. De az egész túra legmeghatározóbb botanikai élménye a sárga virágruhába öltözött sombokrok tömege volt. Sokkal kevesebb harkály dobolást hallottunk , mint egy hónapja, de egy ölyv tartós kijõ hangja most is ráncbaszedte az apró termetû énekeseket. Egy kaján mátyásmadár pegig folyton beszólogatott nekünk.
Hogy a dobogókõi 5. ponthoz emelkedõn kell felmenni, nem okozott gondot, ezt az ember elõre tudta, számított rá, tartalékolta az erejét. Ráadásul a soha nem látott mennyiségben nyíló hunyorok mindegyikének külön lehetett örülni és észrevétlenül máris fent voltunk a kilátónál. Kevéssel múlt dél. Egy gyors fénykép a Dunakanyarról, látszani ugyan nem látszott, de tudtuk, hogy ott kell lennie. Az idõ kezdett elromlani, gyorsan tovább indultunk. A dobogókõi sokadalom és népünnepély hangulat után hirtelen ketten maradtunk és pár kilométer után kezdett gyanús lenni ez a nagy nyugalom. Néhány túrázóval ugyan találkozutnk, de mindenki szembe jött. Felesleges volt az aggodalom, lassan megtanulunk tájékozódni és térkép-és túristajelek között eligazodni. 13.40-kor már a sikárosi pontnál voltunk, ahol kedves szóval és nagyon finom málnaszörppel fogadtak bennünket. A túra során itt elõször tudtuk meg az eddig teljesített táv hosszát, pszichésen jól jött az információ. A Kárpát-forrás felé mesebeli tájon vitt az út, patakmeder, csobogók, bükk- és tölgyligetek, mohos kövek, meg fatörzsek, mögöttük varázssipkás manók és jótündérek. A kék + is meglett, majd egy kevésbé szimpatikus nemszeretem emelkedõ következett. Egy egyenes földútra kiérve teljesen véletlenül villant be a jobb látómezõmbe a domboldalról a kék kereszt, majdnem túlmentünk a hasadékon. Kedves túratársak értek utol bennünket, irigylésreméltó tempót diktálva kaptattak föl a hegyoldalon. Igyekeztünk lépést tartani velük, hogy legalább a tájékozódással ne kelljen foglalkoznunk. Aztán amilyen szenvedõs volt a felfelé út, olyan hirtelen fent is voltunk az utolsó pontnál, nem egészen 3 órakor. Néhány szem füge és aszalt sárgabarack feltöltötte az energiatartalékokat és egy óra múlva már a célban voltunk. Még három km a HÉV megálló. Sajnos a HÉV az orrunk elõtt ment el, jó hír viszont, hogy egyáltalán nem voltunk úgy összetörve, mint tavaly áprilisban a Gerecse 50, az elsõ teljesítménytúránk teljesítése után. Gyors sms party Krisztivel, igen, már útban van hazafelé, 7 óra (!) alatt tette meg a 48 km-t. Büszkék vagyunk rá, és persze a magunk 9 órás teljesítésére is.
Szép túrát szerveztek, jó volt az itiner, bár a hátoldalára egy térkép, a Lajosforrási beugrónál pedig egy szalag jól jött volna! |
