Túrabeszámolók


Ipoly-mente 90 kerékpáros

stabatTúra éve: 20152015.09.01 14:36:22

Fél nyolckor kerékpárra pattanok Rétságon, másfél óra múlva már Szobon is vagyok. A 40 km-es bemelegítés kicsit soknak tûnik, de kerékpározni jöttünk, nem? Mosolygunk egymásra a gyalogtúrás ismerõsökkel, õk most (kupa)kényszerbõl kerékpárra szálltak, én annak idején fordítva léptem, ráadásul a biciklizést sem hagytam abba. Szóval a vasútnál látjuk egymást utoljára, megyek a nagy mellényemmel elõre. Folyamatos motivációban égek, új és új sporttársak tûnnek fel a látóhatáron, akiket utol kell érnem. Ez idõvel egyre nehezebb feladattá válik. Letkésen érem be Béla bátyámat, de aztán a tésai úton leszakad. Majd Tésa felé (végre) egy õsz úr mellett is elmegyek, együtt állunk a pontnál. Aztán az éppen a ponthoz való megérkezésemkor induló után vetem magam, ugyanebben a fázisban érkezem a következõ pontra is, az ipolysági kanyarhoz. Itt még nem mentem át a határon (igazából nem is veszi észre az ember, hogy itt határ van, de ez a normális), nagyon jó volt. Mivel kamillás ajakírral kenegettem a számat, elszalasztottam a pillanatot az elõttem haladóra való felzárkózásról, az egyre jobban érezhetõ szembeszél miatt  ezt jól bebuktam. Viszont útközben átmentem az Ipolyon, éppen akkor, amikor gondolkozni kezdtem, hogy hol is lehet a folyó. Idõvel már máson gondolkoztam, például azon, hogy a következõ ponton megvárok valakit, mondjuk az õsz urat és vele megyek együtt, esetleg segítünk egymásnak. Százdon hosszan be lehetett látni a kanyart, többeket is láttam magam elõtt. Szetén végre volt egy igazi emelkedõ, ez nagyon tetszett, de Ipolyszakálloson megszületett fejemben az eretnek gondolat, vonattal megyek haza (illetve Vácra), mert erõsen fogytán volt az erõm. A Dunakanyarban felrakni a biciklit a vonatra, hát, borzasztó perspektíva. Ipolybélen leültem a padra, ettem két uborkát, nem lettem sokkal jobban, pihegtem, az elõttem lévõ elhúzott, már egyáltalán nem törõdtem az utolérésével, megérkezett az õsz úr, egy kicsit õ is kimerültnek tûnt, illetve egy fiatal pár országútival, végül arra jutottam, hogy elindulok, majd utolérnek és rájuk tapadok. Szalka elõtt fogtak be, egészen Letkésig tartottam velük a tempót. Utána csak erõlködtem, ahelyett, hogy rájöttem volna, ez nem fog menni. Rájöttem. De akkor már a végét jártam, úgy elfogyott az erõm, mint ahogy kiöntik a pohárból a vizet. Azon csodálkozom, hogy a célban még képes voltam kommunikálni, pedig a biciklinek a letámasztása is fizikai fájdalmat okozott. Valahogy átvettem a kitûzõt, a kerámiát, de akkor már kezdett szürkülni a világ, befordultam a kocsmába, hogy átveszem a palacsinát, bár egészen pontosan nem tudom, hogy mit akartam, leültem egy székre, de nem hallottam, nem láttam, zúgott a fejem, le kellett feküdnöm (utólag is bocsánatot kérek mindenkitõl, akit megbotránkoztattam felvetett lábakkal az izzadságomban heverészve). Néha kísérletet tettem a székre való felülésre, de újra jött a homály, a harmadik után már kezdtem komolyan aggódni, aztán valahogy rendezõdtek a dolgaim, csak a fáradtság maradt. Nagy nehezen összeszedtem magam, megettem a palacsintát, eltekertem az állomásig, ott is hevertem egy fél órát... Kezembe akadt az itinerem, négy órán belül sikerült teljesítenem a távot. Nem tudtam felhõtlenül örülni.


Egyértelmû volt az útvonal (köszönjük, István, a festést és a szervezést, kitartás). Az Ipoly túlpartján alig jártam, nagyon jó volt erre jönni, de Tésán és még Vámosmikolán is rég jártam. Sok tanulság, szép a Börzsöny innen is.