Túrabeszámolók


Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40

SpotTúra éve: 20062007.03.22 19:58:38

Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130 km

- Hogy mit is keresek már megint Nagykanizsán? Talán jobb lenne, ha nem kérdeznéd meg, azok után, amit két évvel ezelõtt éltem át itt! De… ha mégis, akkor nem tudom, talán az emlékek… a szenvedéseim emlékei. Mit tudom én! A lényeg, hogy megint itt vagyok, beneveztem, és lefekvéshez készülõdök az egyik tanteremben. Miki is megjött már, együtt megyünk holnap.
Reggel van, 4:50. Kászálódok, a többiek is ébredeznek, egymás után szólalnak meg a telefonok ébresztõi. A folyosóról álmos csoszogások, ajtórésnél vállravetett törölközõk, fogkeféket szorongató kábult készülõdõk.
Aprósüteményt majszolok, túrára készülök, agyamat trenírozom, adrenalint érzek ereimben, indulnék.
Szedelõzködök, mindent eligazítok magamon, hátizsákomat a hátamra kanyarítom, botjaimat széthúzom, bakancsomban próbálgatom a lépéseket.
6:00! Már regisztráltunk és indulunk. Nem túl erõs tempóban ballagunk a végelláthatatlan betoncsíkon a város pereme felé. A járda helyenként meztelen csigákkal van teli, van széttaposott meztelen csiga, van élõ, még mászó meztelen csiga, van széttaposott és megszáradt meztelen csiga, és van a cipõnkre ragadt meztelen csiga!
Bámulom a sok-sok gyalogló túratársat, ahogy hosszú csíkban, széthúzódva, megtöltik a keskeny kerékpárutat. Elhagyunk egy kápolnát, egy parkkal körülvett régi villát, az eget kémlelem, sötét szakadozott felhõk vonulnak.
Lefordulunk az útról, enyhe lejtõn ballagunk. Megjegyzem, - ha holnap visszaérünk ide, valószínûleg nem fog valami jólesni, ez az enyhe emelkedõ sem! Bár… – gondolkodom el a dolgon – nem bánnám, ha már itt tartanánk.
Vasúti átjáróban nézünk körül, megyünk át, a vonat nem jön, a jelzõ ütemesen villogja fehér fényeit. Vasrácsos híd patak felett, fejem fölé magasodó gazfalak a szekérút két oldalán, ezt lefotózom, ilyet ritkán látni, pocsolyákat kerülgetek, vagy lazán átgyaloglok rajtuk.
Homokos talajon süppedünk, csúszkálunk, érünk a zsigárdi pecsételõ helyhez, amely egy kerítésre akasztott bója, filctollakkal.
Sorba állunk, nézelõdök, vannak hosszúnadrágos bakancsos, rövidnadrágos bakancsos, hosszúnadrágos sportcipõs és még sokféle öltözetû túratársak. Van, akinek a hátizsákján tartalék cipõ lóg, van, akinek mindkét oldalán üdítõs üvegek látszanak, vannak gyerekek és felnõttek, sõt még lányok is, és van negyvenes táv is.
A kerítés végén balra fordulunk, rövid séta, csaknem sötét, lombokkal takart, téglatörmelékkel teleszórt, nedves talajú erdei út. Kerítés mögött, iszonyúan mocskos vizû, hatalmas pocsolya, vaddisznós álomdagonya.
Gyaloglók között egyre nagyobb hézag, széthúzódó mezõny, gyorsabb és lassúbb gyaloglók, megszûnõ tömeg, nem bánom.
Kerítés mellett ballagok, ballagok, ballagok, homokos talajon keresem bakancsommal a biztosnak tûnõ fogást. Hosszúvölgynél az aszfalton balra fordulunk, és az utat szegélyezõ élénk zöld növényzetet csodálva koptatjuk bakancsainkat a hullámzó betoncsíkon.
Homokkomárom házai közt néhány bámészkodó falusi kísérõ szemei követnek a település közepéig, megpróbálunk vásárolni a közértben, a bolt nyitva, eladó sehol, nem várunk, megyünk tovább.
Alattomos, halvány fájdalom a jobb sípcsont tájékán, megrémülök, az elmúlt évben többször kiújuló érgyulladás, küszködök ellene. Nem mondom társamnak, reménykedek, hogy elmúlik.
- Szia! – köszönök rá egy ismerõs arcra. Õ nem nagyon emlékszik. Tavalyelõtt együtt mentünk éjszaka, ugyanezen a túrán – mondom neki. További értetlen arckifejezés. Nem kézilabdázol véletlenül? – teszek fel egy kérdést, mivel elbizonytalanodok. – De igen. – válaszol. Azután a további néhány mondattal sikerül behatárolnia ki is vagyok tulajdonképpen.
Mindig jó régi ismerõsökkel összeakadni, és emlékezni, mi is volt akkor, azon a túrán.
Felballagunk a templomhoz, azután a templom mögé, ahol egy igen haragos eb veti magát a kerítés drótjának, vicsorít, dobbant a lábával, ránk rontana, nem teheti.
Távolodunk, ütemesen lépegetünk, meredeken lefelé sietünk, murván csikorog talpunk, felfelé zihálunk, kapaszkodunk. Fent ismeretlen táj, tarvágott erdõ, két éve még erdei út. A levágott erdõ széle bükkös, fantasztikus látvány a szürke törzsekbõl álló hosszú sorfal. Lassan közeledünk hozzá, végül elnyel, magába fogad a még álló erdõ.
Agyagos talaj, mély keréknyomok, botladozunk, ferde talajon, kifordult bokával csúszkálunk, esõvíz hordalékán süppedünk.
Obornak szürkésfekete aszfaltján zoknicsere, út fölé belógó üde zöld lombok, csalánnal benõtt útpadkák, rozsdás szalagkorlát. A völgyben megülõ zöld illat, káprázatos rovarvilág döng, zúg, repked. Élvezem, kedvelem ezt a tájat.
Balra letérek, a burjánzó aljnövényzet mellig ér, helyenként teljesen ellep, betakar. Csemetésben zihálok, középen két keréknyom között méterre kiálló agyagkúpon próbálunk megmaradni a meredek úton. Felérve, néhány lépés után, enged a görcsközeli állapot, bóját jegyzünk, gazos úton haladunk, menetelünk enyhén felfelé.
Keresztezõdésben tanakodás merre, én tudom, két éve itt tévedtem el, nem hiszik, igazam van. Jobbra, lágyan hullámzó dombok, csemetéssel fedett hajlatai gyönyörködtetnek, elõttünk bükkös szürke fala, vidáman lépdelek a kerékszabdalt talajon.
Völgyben kisvasút nyomvonala, sínje girbegörbe, képzeletbeli vonatot látok, ide-oda dülöngélve halad tova. Hosszú völgy, keskeny tisztás. A síneket egy darabon felszedték, elszállították.
Kisebb erdõ, tisztás, apró csapás, talán állatok taposták ki, most jelzett út. Fák, gallyak keresztbe-kasul, árkok szabdalják ösvényünk, ugrunk, kerülünk, elhajlunk.
Pont. Vidám csapat falatozik, barackot osztanak, a túrázók falnak, csatlakozunk, pecsétet gyûjtünk, csöpögõ gyümölcsöt majszolunk, fapadon pihenünk.
Tisztásokon, erdõkön, mezõkön vágunk át. Hosszan kapaszkodunk kuszán nõtt erdõ fái között, hegytetõn házak, pincék. Hulló vakolatú, rönkfákkal megtámogatott házak, mohás régi cseréppel, takaros délcegen álló, újcserepes ház, széles keményre döngölt földút mellett.
Csodálom a kibontakozó fantasztikus tájat, a sokféle színt, a felhõk fátylas vonulását az égen, a sötétebb, világosabb parcellák váltakozását, a távoli dombok oldalát sötétzöldre festõ erdõket, a felhõk árnyjátékát az egyenetlen felszínen.
Két éve kegyetlenül szakadó esõben értünk ide, sokan menedéket keresve álltak be minden lehetséges helyre.
Nézem az elõttem gyalogoló embereket, és jó érzéssel tölt el, hogy részese lehetek ennek a kalandnak. Gyalogolok, küzdök, zihálok és mégis élvezem, sokszor azt sem tudom, hogyan vagyok képes tovább menni, mégis mennem kell. Látom a többieket és tudom, hogy õk is küzdenek, nekik sem könnyû és megyünk tovább mindannyian. Ilyenkor úgy érzem mindenki, aki ezeken az utakon velünk gyalogol, ugyanaz az ember. Mindenki búsul, ha valakinek ki kell szállni, ha valakinek abba kell hagynia ezt a nagyszerû próbát, de a maradék megy tovább, és minden lépéssel közelebb kerül a célhoz.
A mezõk színei, illatai, a madarak éneke elmarad és újra éled, minden egyes tájrészlettel. A gondolataim úgy csapongnak, ahogy a nehezebb és könnyebb szakaszok váltogatják egymást. A dombtetõrõl lefelé menet messzi tájakra látni, jelleg fa magasodik a többi növény fölé, sárguló gabonaföld, zöldellõ legelõk, mezõk, irtások.
Lábszáramban a fájdalom tovább fokozódik, ijedten riad meg a lelkem, nehogy valami komolyabb baj legyen, ugyanakkor félelem, hogy nem tudok végig menni.
Élesen jobbra fordulunk, agyagos mélyúton baktatunk lefelé, félhomályos növényalagút vezet minket Hahót határa felé.
Mély vízzel telt árok, aprócska templom, takaros családi házak, szépen ápolt kertek. Hahót kiskocsma ellenõrzõ pont, bakancs le, megmozgatom a lábujjaimat, mezítláb veszek rostos gyümölcsleveket, masszírozom fáradt lábamat, rakom ide, rakom oda, a fájdalom nem szûnik.
Indulunk, gyalogolunk az aszfalton, keresztül vágunk a fõútvonalon, murvás úton baktatunk. Meredek löszfalak közé szorulva lopjuk a távot. Némán haladunk el félig lelógó fák, a gyökereikkel kapaszkodó akácok, a leomlással fenyegetõ falak alatt. Késõbb sötét, szekérúton haladunk, a nap sugarai apró réseken találnak csak le a talajra, hangulatos fénypamacsokat rajzolva a kerekek által ledöngölt agyagra. Szembe jön két turista, érdeklõdik merre van Hahót, alaposan eltévedtek.
Felérve csodálatos tájban gyönyörködhetünk ismét, a zalai táj szinte rabul ejt, nem akarom abbahagyni a látását, szívom magamba, minden részletét.
A szõlõhegyen takaros kis pincék mellett haladok. A fû mindenütt szépen lenyírva, a kertek karbantartva, ápolva. Mindenütt diófák, szilva, körte, almafák.
Hosszú ereszkedés után megérkezünk Mikivel Söjtörre, rendes, tiszta, kedves kis falucska. A Deák háznál kedvesen fogadnak, a csapnál iszunk, vizet töltünk. Bakancsomat leveszem, zoknimtól szabadulok. Sarkam, cipõm tetején pihen, lábujjaim égnek állnak.
Száraz zoknit veszek, cipõt fel, hátizsákot fel, botot kézbe, indulunk. Kisétálunk a szépen karbantartott kicsiny parkból, a település fõutcáján ballagunk a határ felé.
Kõhídon vágunk át, diófán gyerekek, bámulnak, kérdeznek: - Honnak jöttök? – Nagykanizsáról – mondjuk. – És hová mentek? – Nagykanizsára – válaszoljuk. Néznek ránk értetlenül, értjük, elmagyarázzuk.
Falu határában, sötét, szürke felhõk gyülekeznek az égen a fák felett. Ijedünk, reménykedünk, talán nem, de ha mégis mit tehetünk. Ballagunk lehajtott fejjel, inkább nem is nézünk felfelé. Az erdõ szélsõ fái, sötétzöld sorfalat állnak mellettünk, a szántót gaz veri, parlag.
Hosszan bökdösünk egy hosszú, enyhén kanyargós, világos sárga agyagutat botjaink végeivel, aztán élesen jobbra fordulunk és meredek kaptatón indulunk a gerinc felé. Az esõk, mély árkokat szántottak a szekérút talajába, van, ahol fél vagy akár egy méter mélyek ezek a repedések, átugrok a túloldalára, az alja sötét.
Fenn vagyunk, a távolban Pusztaederics házai. Szántások mellett gyalogolunk, lépteink nyomán apró pórpamacsok szálldosnak. A falu házai között gyorsan végig érünk, egyre meredekebb aszfaltcsíkja az erdõben végzõdik. Az elsõ keresztezõdés, mindig sáros, pocsolyás, jobbra fordulunk majd rövid séta után, víkendházak között gyönyörködünk az elõ-elõbukkanó táj szépségeiben.
Keresztre feszített Krisztus elõtt balra fordulunk, kezdõdik az aszfaltút, Rádiháza bevezetõ útja, meredek, térdpróbáló, lombok takarásától sötét.
Csikós csárda, padok, kis fedett rész, zsíros kenyér, hagyma, paradicsom, a presszó zárva, várunk, 17:41 van, húsz perc múlva nyit. A lábam egyre jobban fáj, kenõcsöt kapok, kenem a sérült részt. Kinyit a söntés, iszunk rostos italt, bakancs fel, hátizsák fel, botot kézbe, indulunk.
Mászunk a betoncsíkon Rádiháza határa felé, kapaszkodunk, nem esik jól, szenvedek, keresztre feszített Krisztus, jobbra fordulunk, présházak intenek búcsút, murvás út pora száll.
Turisták érkeznek, bíztatjuk õket, nézünk utánuk, a felhõk megnyílnak, a nap sugarai láthatóvá válnak, csíkokat festenek, fehéreket, sötét felhõk veszik körbe.
Miki halad elõttem, ütemesen, könnyedén, botjai alig érintik a talajt, gyorsan haladunk a gerinc kényelmes útjain. A szépen karbantartott kertek elmaradnak, bokrok sorfala után a sötét erdei út. Sáros, nedvedzõ, lefelé haladó, széles szekérút, leérve: az erdõszél pecsételõ pont.
Hosszú tisztás, széles karbantartott, lekaszált mezõ, enyhén kanyargó csapás, kellemesen hullámzó táj, sorfalat álló bükkerdõ. Lebilincselõ, varázslatos táj az egyre lejjebb ereszkedõ nap halványuló fényénél.
Lassan ereszkedünk Szentpéterfölde házai közé, betérünk a kocsmába, az elsõbe, amelyik az utunkba esik, rostost fogyasztunk, hallunk az elõttünk haladókról, indulunk tovább.
Patak hídján, ipari vasút sínjei mellett, hosszú aszfaltcsíkon bámuljuk a távol elõttünk ballagókat. Egyre nyilvánvalóbb jelei vannak, annak az esõnek, amely elõttünk locsolta bõségesen ezt a tájat. Szerencsénkre nem voltunk olyan gyorsak, hogy a nyakunkba kapjuk az égi áldást.
Tó partjára kanyarodunk, szigete van, hidat vertek rá, tovább megyünk, mezõ mellett, sûrû, vágott füvön haladunk, gõzölgõ, kerített vizet fotózok.
Erdõbe érünk, egyre mélyebb a talaj, latyak, sár mindenütt, csordogáló esõmaradék, vízbe áztatott fû. Nehezen haladunk, csúszkálunk, bukdácsolunk. Nyiladék keresztezõdésénél pecsételünk, zoknit cserélek, ücsörgök, szusszanok kicsit, mások is jönnek, felírják a bója számát, indulnak, indulunk mi is.
Araszolunk a sárban vastagodó bakancstalppal, latyakos szekérúton szenvedjük magunkat felfelé az enyhe emelkedõn.
Egyre erõsödõ bizonytalansági érzés, félelem, hogy esetleg elhagytunk egy bóját, nagyon figyelni kell, mivel fõleg éjszaka nagyon könnyen el lehet menni némelyik mellett. Érzésünk szerint már régen ott kellene lennünk, és az idõ múlását figyelembe véve is, már régen el kellett volna érnünk. Aztán, végül 41 perc után megtaláljuk a pecsételõ helyet. 2,3 km-ter 41 perc alatt, hát ez még a sár ellenére is nagyon gyanús, talán nem ártana még egyszer lemérni ezt a távot.
Kissé megnyugodva befalunk egy csokoládét, iszunk, lámpákat veszünk elõ. Én két lámpával megyek, egyet a fejemre erõsítek, mivel bottal megyek, egyet pedig a hátizsákom pántjára, a vállamra, úgy ahogy a kommandósok szokták, ez egy nagy teljesítményû és csak akkor használom, ha nem találom a jelzést, és ez igen hasznosnak bizonyul az éjszaka folyamán többször is.
Sötét, vak sötét telepedig az erdõ sûrû fái közé. A kanyargó ösvény párhuzamosan fut az út melletti árokkal. Néha zörgõ avar, reccsenõ ágak vonják el figyelmemet, ilyenkor egy pillanatra bevillantom a lámpám fényét a sûrûbe, hátha látok valamit, de rendszerint semmit.
Balra fordulunk, kiszélesedõ szekérút, még mindig itt lóg a kivágott fa felsõ része, mint két éve. Pocsolyákat kerülgetve, igyekszünk tovább, elõttünk lámpák fénye villan. Vasúti síneket keresztezünk, jobbra fordulunk, majd rövid séta után balra, egy murvával borított úton, végül aszfalton Lasztonya felé. Áthaladunk az utcákon, egy lámpával szerelt oszlopnál mélyútra kanyarodunk. A jelzések újra lettek festve és már nem kell a bozótos oldalba a tovább vezetõ utat keresni. Hirtelen balra fordulunk, erõs kaptatón vánszorgunk felfelé, nagy tölgyfánál jobbra, majd lefelé, az erdõszélen megtaláljuk a bóját, hatalmasat esek a síkos, sáros talajon, bele a csalánba. Vakarózok, mint egy rühes kutya, megigazítom a felszerelésemet és már haladunk is tovább. Baktatunk egymás után, fáradva, izzadva, vakarózva, fák és aljnövényzet között, idõnként alig követhetõ csapásokon.
Kiérünk egy mezõfélére, de nem sokat látunk belõle, mivel embermagasságú a gaz, csöpög róla a víz, és nem esik jól hozzájuk érni. Úgy száz méter után kijutunk egy országútra, keresztezzük azt, majd ismét az erdõben haladunk. Az esõ lassan el kezd cseperegni, nem akarunk esõkabátban izzadni, kínlódni, úgyhogy megyünk tovább.
Hosszú gyaloglás után érkezünk meg a Torhai forráshoz, meglepetésre, esõházat találunk, ez két éve még nem állt itt. A még mindig csordogáló esõ miatt, mégis elõkerülnek az esõkabátok, közben két világító szempár jelenik meg, nem messze tõlünk, figyeljük, ahogy eltûnik a sötétben, rókának gondoljuk.
Szedelõzködünk és indulunk, az ösvény felfelé visz, távolabb lámpák fényét látjuk. Alig haladunk kétszáz métert az esõ eláll, nem álunk meg, izzadunk, befülledünk, várjuk, hogy újra eleredjen, de nem teszi.
Az úttörés gerinc mindössze egy kilométernyi távja nem akar eljönni, aztán mégis ráakadunk, 22:23 órát mutat a telefon. Innen az út meredeken lefelé vezet, a fáradó izmaimnak nem esik jól, 77 kilométer után, már semmi sem esik jól, úgyhogy csak megyünk és megyünk, aztán hírtelen nem tudjuk merre megy az út, ott van az utolsó jelzés és mégsem látjuk merre, aztán úgy megkavarodok, hogy elindulok felfelé, de gyorsan rájövök, hogy ez nem lesz jó, végül a Miki talál rá a helyes útra.
Az országúton jól esik a stabil talaj a talpaink alatt, e rövid élvezet után balra letérünk és ismét felfelé araszolunk egy enyhén füves, agyagos talajú, keréknyomokkal barázdált szekérúton. Többeket utolérünk és együtt megyünk tovább, hétvégi házak, telkek között rójuk éjszakai utunkat.
Bázakerettyére érve, kocsmából szûrõdik ki zene, kinn italozók ülnek és bámulnak minket, miközben mi egyenesen haladunk keresztül a falun. Kérdezem, tudja-e valaki merre kell menni, mire valaki közli, hogy õ megnézte a térképet, és át kell menni ezen a falun egyenesen. Olyan fáradt vagyok, alig vonszolom magam, már csak a presszó melege és a pihenés jár a fejemben, eszembe sem jut, hogy ellenõrizzem, örülök, hogy van valaki, aki tudja az utat. Megyünk is, vagy két kilométert, mire tiszta lesz számomra, hogy eltévedtünk, végül vissza kell gyalogolni, ez rengeteg erõt vesz ki belõlünk.
A Turista-Pihenõ Büfében kérek az üvegembe vizet, megiszok egy sört és pecsételek. A melegnek lõttek, csak az udvaron lehet leülni. Érzem, ahogy a hideg a csontjaimig hatol. Az esõkabátomat elteszem és felveszek egy száraz pólót és egy pulóvert. Itt többen feladják, mi megyünk tovább, a sötét aszfaltcsíkon sokan jönnek szembe, azok, akik az egyszerûbb utat választották.
Az arborétum lámpái már messzirõl mutatják, merre kell menni. A kerítés mellett baktatunk be az erdõig, ahol enyhén hullámzó keskeny csapáson haladtunk. A fû mindenütt nedves, csöpög a víztõl, nem találunk jelzéseket, már megint eltévedtünk, egy hosszú, fûvel benõtt erdei mezõcsíkon tocsogunk végig és most vissza.
Hamar rátalálunk a helyes útra, és már indulunk is fel egy meredek úton, egyre lassuló tempóval, zihálva, csúszkálva, stabil talajt keresve. Lefelé sem egyszerûbb. A völgyben elképzelhetetlen sártenger vár minket, egy csomó lámpát látunk, keresik a jelzéseket és a járható szakaszokat. Begyûjtjük a Budafa bója számát, és igyekszünk a többiekkel együtt túljutni ezen a latyakon.
Kiérve a Kistolmács felé vezetõ útra megkönnyebbülünk. Elgondolkodom, hogy hol lehet a forrás, de nem veszem a fáradságot, hogy keressem is.
Összeszedve maradék erõnket, jó tempóban érkezünk a pecsételõ helyre. Kicsit leülünk, teát iszogatunk, pihenünk, aztán mivel kezdek átfázni, és nincs kedvem öltözködni, indulást javaslok, és megyünk is.
A fogam vacog, annyira fázok, és a talpam az izmaim is fájnak, nehezen melegednek újra, végül, amikor a templom után az emelkedõn mászunk felfelé, elmúlik a reszketésem.
Borsfára, alaposan kimerülve érkezünk, megpihenünk a buszmegállóban, iszok egy energia italt, csokoládét majszolunk. Kakasok kukorékolnak, kutyák ugatnak a távolban, itt a hajnal. Az utcát megvilágító kandeláberek fényénél éji lepkék és bogarak hada kavarog felhõket alkotva.
Sántikálva indulok tovább a lábam már nagyon fáj, 80 km-t gyalogoltam azóta, hogy érezni kezdtem a fájdalmat. Nem merem megnézni, hogy néz ki.
A lámpák fénye megvilágítja a kerítések tövében húzódó járda sötét csíkját, a repedésekkel szabdalt, helyenként hólyagos gyalogúton baktatva keressük a jelzéseket.
Oszlopon kék nyíl jelzi, hogy jobbra kell folytatnunk az utunkat, hatalmas betonlapokkal kirakott úton vánszorgunk felfelé. Szántóföldön kanyargunk, kisebb erdõben baktatunk, lassan kezd derengeni az ég alja. Kerítés mellett érünk ki egy apró kövekkel teliszórt útra, tanakodunk merre, nem emlékszem, elindulunk lefelé, nincs jelzés, visszamászunk, kínlódunk, szenvedünk. Arra nem lehet menni, újra lefelé indulunk, nem sokkal azután, ahol visszafordultunk, megtaláljuk a jelzést.
Rövid ereszkedés után, kék kút az út mellett, szemben a Rockenbauer Pál turistaház, Valkonyán vagyunk, 100 km-nél, már csak 25 km van hátra, egy rövidebb túra távja.
Lerogyok a lépcsõre, üdítõt iszok, zsíros kenyeret, paprikát, paradicsomot majszolok. A ház lámpái még világítanak, de már látni anélkül is, eltesszük az elemlámpáinkat, megkönnyebbülök, nem kell már a lámpa fényére fókuszálva gyalogolni, nem szorítja a fejemet, és nem húzza a vállamat a messzire világító másik lámpám sem.
Ismét neki lódulunk a távnak, fájó lábam nehezen melegszik, de csak belejövök, elmegyünk néhány kert mellett, és már mászunk is felfelé az erdõ fái között, fáradt lábaim nehezen visznek elõre, de kényszerítem magam a továbbhaladásra. Alig várom, hogy fent legyek, amikor felérek, és látom, hogy lefelé kell mennem, alig várom, hogy lent legyek, lassan kocogunk lefelé, de az sem jó, lassan ereszkedünk, de az sem jó, lent vagyunk, hú, de jó!
Kis duzzasztó, mocskos, sötétszürke vizében békák lubickolnak, a túlfolyó árkán átvánszorgok, kövekbõl kirakott lépcsõn kapaszkodunk fel az aszfaltra, nem jó, az aszfalt hosszú csíkja sem jó, gyûrõdik a talpam, olyan érzés mintha a zokni lenne összegyûrve.
Megyünk az aszfalton, nem beszélgetünk, csak egy-egy szót szólunk, összeszorított foggal haladunk felfelé, mellettünk egyre mélyülõ árok tátong, ásítozik, alján vidám patak csörgedezik, kiált felénk, mi látjuk, halljuk, csodáljuk, megyünk tovább.
Jobbra irtás, tanakodunk, azt hiszem, arra kell menni, de nem, tovább a betonúton, elõre, végül egy földúton, mely sárral öntötte le az aszfaltot, erdei szekérúton folytatjuk utunkat.
Elõttünk tornyosul egy újabb emelkedõ, elkezdjük megmászni, megfeszülnek a láb és a karizmok, ahogy felfelé tolják a testet. A lábak és a kézbefogott túrabotok ritmikusan mozognak, összehangoltan osztják el a terhelést, lassan araszolok a csúcs felé, nem tetszik, még itt szenvedek felfelé, de már az jár a fejemben milyen lesz lefelé, az sem tetszik.
Felérek, lefelé indulok, rettenetesen fáj a lábam, Miki már lenn van, megpihen egy fatörzsön, rám vár, odaérek, megyünk tovább, nem hagy ott, együtt folytatjuk.
Felérünk egy dombtetõre, széles, sárral fedett szekérút, keressük a továbbutat, meredek, mélybeszakadó út, nekiveselkedünk, fájdalmas minden lépés, futni már nem merek, nehogy továbbterheljem, rontsam a helyzetet. Leszenvedem magam, aztán megint fel, megint le, és végül felérünk az Obornak felé vezetõ út felett lévõ dombra, és ezzel bezáródik a kör. Tegnap itt mentünk jobbra, azóta megtettünk 91km-t, összesen pedig 108 -at, és maradt még 17.2 km.
Egyensúlyozunk lefelé a csemetésen meredeken keresztülhaladó földút közepén kiálló gerincen, leérve nyakig érõ gaz, országúton pont, pecsételünk és már haladunk is tovább.
Az erdõben lerogyok egy rönkre, nekiállok a túra utolsó zokni cseréjének, a lábam nem tudom letenni sehová, mivel minden sáros, a bakancsom tetejére próbálom ráhelyezni csupasz sarkamat, vigyázva, hogy ne ragadjon rá semmi, nehogy néhány lépés után ismét le kelljen venni.
A sípcsontom rémisztõ állapotban van, szinte hihetetlen, hogy mekkora horpadás tátong rajra, nem értem hová tûnt a csontom, mert a lyukon keresztbe kellene haladnia, ráadásul az egész tûzpiros és kék színekben pompázik. Kicsit hagyom szabadon, addig a másik lábamon cserélek száraz zoknit, annak nincs semmi baja, persze azért látszik a több mint száz kilométer gyötrelme. Végül becsomagolom a fájós lábamat is, és már indulunk is tovább, sántikálok rendesen, a szívem megtelik félelemmel, vizionálok mindenfélét, még azt is, hogy végül le kell vágni a lábamat, meg, hogy embóliát kapok a sérülésnél megalvadt vér miatt. Úgyhogy nem vagyok valami jó állapotban, sem lelkileg, sem testileg.
Azért csak eljutunk a templomig, a kutya nekivágja magát a kerítésnek, toporzékol, vicsorog. Elballagunk mellette, a templom mellett, meg a parókia mellett. Leballagunk a zöld növényi sorfalba ágyazott, kanyargó aszfaltcsíkon, visszanézek, lefotózom a templom falufölé tornyosuló épületét, és betérünk a kocsmába egy sörre. Leülünk, pihenünk, fájó lábamat nem merem megnézni.
Még 13 km, ennyi van hátra, most már a végére járunk, bíztatom magam, de nem merek belegondolni. Baktatunk a falu házai közt, és csak a célra koncentrálok.
Lassan utolérünk egy sántikáló srácot, a távolban pedig egy másikat látunk távolodni, nem túl nagy tempóban. Az aszfaltcsík sose akar véget érni, sántikálva tempózok rajta tovább és tovább. Bámulom az aszfaltot a bakancsom elõtt, nem nézek fel, csak nagyritkán, megyek tovább és tovább.
Hosszúvölgynél aztán letérünk a homokos útra, rövid séta után kiérünk az erdõbõl, megállok, rettenetesen fáj a lábam, elõveszem a bicskámat, kifûzöm a bakancsomat és elvágom a lábamon lévõ zoknik felsõ szárát, hogy ne szorítsák a sérült részt, a bakancsomat nem fûzöm be, így megyek tovább.
Zsigárdnál begyûjtjük az utolsó pecsétet, teát szürcsölgetünk, és úgy érzem, nem tudok többet lábra állni, aztán mégis, alig bírok rátámaszkodni, a botjaim nagy segítségemre vannak, még kilenc kilométer.
Kilépek az ajtón, a kerítéskapun, jobbra fordulok, süppedõ homokúton botladozok, csúszkálok, hosszú széles tarlók között vánszorgok. Átballagok, csörtetek egy vasrudas hídon, aztán még egyen, a vasúti lámpa lüktetve jelzi a fehéret, nem jön vonat, belenézek a sínek távolodó, szûkülõ egyenesébe. Jön az utolsó emelkedõ, tegnap arra gondoltam itt, milyen lesz ezen visszafelé fáradtan felmászni, hát semmilyen, csak arra tudok gondolni, hogy eljutottam idáig és ezután a hosszú egyenes járda következik a meztelen csigákkal.
Aztán a gimnáziumig még egy emelkedõ, de nem számít, teljes önkívületben száguldok a cél felé, megelõzök néhány embert, akik hitetlenkedve kérdezik, hogyan bírom még mindig ilyen iramban, nincs erõm válaszolni, nem tudják, hogy ez a végsõ erõfeszítés eredménye, az oda kell érnem, hogy végelegyen effektus.
Aztán odaérek, és beírják az érkezési idõt, és mit látok, percre ugyanannyi idõt mentem, mint két éve, most is 11:15 – kor értem be, és két éve is, pontosan így, vagyis 29 óra 15 perc gyaloglás után megérkeztem a Mezõ Ferenc gimnázium aulájába.
Leroskadtam a tanteremben egy székre és merengve ültem vagy negyed órát, akkor felhívtam a feleségemet, a fiaimat, amikor ezzel végeztem, kiballagtam papucsban és kajáltam egy kis zsíros kenyeret, megfürödtem, aztán kocsival kivittek minket a vasútállomásra.
A vonaton levettem a bakancsomat és mezítláb utaztam végig az utat, a lábam sípcsonti részéhez még a nadrág sem érhetett hozzá, mert szörnyû égõ fájdalmat okozott. Nagyjából egy hét kellett, amíg rendesen tudtam járni, és még három hét, amíg rendbejött, de a Beac Maxin már ott voltam és teljesítettem, ám a mai napig rettegek, nehogy kiújuljon.