Túrabeszámolók


Horthy emléktúra (Börzsöny Akciócsoport)

sebihalTúra éve: 20152015.05.18 23:31:36

 Reggel öt múlt mikor kibújtam a házunkból. Üde volt a reggel, a hajnali derengés. Több volt már, mint derengés. Mikor fél ötkor a zoknimért kutattam a fiókban, tapogatva, hogy nehogy valami furcsa színût vegyek fel, az volt a derengés. Alig láttam.


Az utcán még a tegnap esti maradék. Elõször nem értettem, hogy mi ez a sok ember. Üldögélnek a virágágyások melletti kockaköveken. Sörös dobozok, cigik, hosszú, kanyargós szóhasználat – mivel egy köztük lévõ ismerõsömmel szóba elegyedtem – megértette velem, hogy õk még a tegnap este maradéka. Egyébként senki sem tûnik részegnek, mindenki csak fáradt, alkalomhoz illõen komoly. Alkalomhoz illõ a lassú, szótagolt beszéd is. Én vagyok köztük, aki könnyen él. Idõben fekszem, frissen ébredek. Átjár a hajnal. Ilyenkor mindig megteszem azt a fogadalmat, hogy hétköznapokon is, minden ok nélkül majd felkelek hajnalban. Ehhez aztán késõbb, a tettlegesség határán már nincs elég elszántságom. Mindig meggyõzõm magam, hogy jó így, ahogy van, hogy felkelek nyolckor és lefekszem este, ahogy jólesik. És valószínûleg jó is. De virtust a tegnap esti bulizók szemében látom, nem a magaméban.

Indulnom kell a vonathoz. Drégelypalánkra visz a kispiros végig a Börzsöny oldalában. Út közben könnyedén Esti Kornél történeteit olvasom. Könnyedén, mert el-elnézek a tájon, és vissza-visszatérek a lapok közé. Egyik se köt le, mind a kettõ leköt.

Esti Kornél azt mondja magáról, hogy nagy haverja volt Kosztolányinak. Kosztolányi meg úgy vall róla, hogy õ vitte bele minden rosszba. „A mosdótál elé ugrott és azt mondta neki: Ne mosakodj meg, maradj szutykos!”; „Kezébe adott egy kést: Döfd a szívedbe – kiabálta – a vér piros, a vér meleg, a vér szép!” Egy idõ után már sok volt ez, már nem merte felvállalni. Volt, hogy megtette a mit mondott, volt, hogy nem. Kikapott, megszidták, sírt érte. Aztán felnõtt és megtagadta. Tudni illik, Kosztolányi, mint köztiszteletben álló személy nem engedhetett meg magának ilyenféle kilengéseket. Késõbb megbánta, hogy megszakította barátságát vele. Állítólag élete vége felé felkereste Kornélt. Próbálta folytatni elvágott barátságukat, de aztán idejekorán meghalt, Kornél meg nem tudom meddig élt. Ifjan verseket írt, aztán elhallgatott, eltûnt. A barátságuk második szakaszáról keveset tudni.

A túránk Drégelypalánkról egybõl Szlovákiába vágott át. Át az Ipolyon, sokáig az Ipoly árterében. Az ártéri mezõ letaposott testén gyalogoltunk. Fûcsomók buckáin billegtem. Szerettem volna nézni az Ipolyt, de csak ritkán tudtam, a lábam elé kellett figyelnem. Szeretem az Ipolyt, régebben sokat horgásztam benne. Villantót pergettem a vízben, csukákat és domolykót fogva vele. Egyszer fogtam egy jászt is egy vízbedõlt fa mellett. De leginkább nem ezért szeretem az Ipolyt.

                Most is csak a víz felszínét néztem. Nagyon kanyargott. Egyszer csak éreztem, hogy valaki nagy lendülettel mögém kerül és kirúgja alólam a lábam. A bokám megrogyott a jól irányzott rúgástól. Fájdalmamban felugrottam. Szökkentem kettõt, sziszegtem. Hátranéztem, Kornél volt az. Nem mondtam neki semmit. Hátra néztem, Kornél volt az, rám nevetett.

                Alig bírtam menni. A rúgás helyén bedagadt a bokám, megmerevedett, és a mozgatás ellen rimánkodva tiltakozott. Erõltettem, Kornél nevetett. Kornél néha kiugrott az erdõbõl és nevetett.  Aztán én is nevettem. Vagy csak úgy elégedetten mosolyogtam, hogy na végre már! ideje volt, hogy valami fájjon. Túl könnyen élek.

                Aztán a kilométerek múlásával enyhült a fájdalom, majd el is múlt. És én elfelejtettem bosszankodni rajta, hogy könnyen élek. Örömmel fogadtam el.

                A kopasz hegyrõl nézve kiterült elõttünk a Börzsöny. Aztán késõbb máshonnan nézve, szintúgy. Volt, hogy a Selmeci hegység is látszódott, ahol nyáron bicikliztünk. Az utolsó dombokról lefelé, a lankáson futottunk. Ez kimondottan jól esett. Egyszer csak valaki a fülembe kiabált: Hé, nem fáj a lábad?! Hátranéztem, nem láttam senkit. Mellettem Gábor futott. Azt mondta, nem hallott semmit. De a lábam azóta újra fáj.