Túrabeszámolók

Az idei Budai 50 túra úgy kezdõdött, hogy egy hónappal elnéztem a dátumát. Valamiért a Kinizsi utánra tettem fejben, pedig mindig elõtte van. Aztán a Teljesítménytúra csoportban megjelent a felhívás, hogy nemsokára itt a túra ideje. Persze mire észbe kaptam és körbekérdeztem az ismerõsöket, hogy jönnének-e, már mindenkinek volt programja a hétvégére. Így szombat reggel 3 órai "intenzív" alvás után egyedül indultam el Szépjuhászné állomásra. Hat órakor szándékoztam elindulni a túrán, de elszüttyögtem az idõt otthon, így csak negyed hétkor vettem át az itinert. Nagyon elszánt kinézetem lehetett, mert kérdés nélkül az 50-es táv jelentkezési lapját kaptam kézhez. :)



Végre elindultam a sárga csík irányába, átértem a sínen, amikor észrevettem, hogy a GPS nincs a helyére akasztva. Gyorsan elõbányásztam a hátizsák aljából, bekapcsoltam, persze nem méltóztatott mûholdat találni. Némi morgás után tovább indultam a Kaán-kilátó felé, mert a szintidõ ketyegett, meg rövidnadrágban voltam, és reggel 10 fokban így nem célszerû túl sokat ácsorogni, és be is kellett melegíteni az izmokat. A sziklás, törmelékes talajon haladva a bal talpamon lévõ mélyen benõtt szemölcs elkezdte jelezgetni, hogy köszöni szépen megvan, amit a túra során még sokszor megismételt, így nem mindenhol volt egészen õszinte a mosolyom. :(

Fent a kilátónál lévõ ponton a hátizsák mellett lekerült a melegítõ felsõ is, pecsételés közben néhány szót váltottunk a pontõr páros férfi tagjával a GPS rendszerek lelkivilágáról, majd indultam tovább.



Útközben Hûvösvölgy felé, alkalmi túratársat érek utol, összehangoljuk tempónkat, együtt bandukolunk tovább. Elõkerül néhány régi történet, ki mikor merre járt, máris itt van Hûvösvölgy, az aluljárón átkelve megállapítjuk, hogy nem is olyan rossz dolog nem elkispistázni a fél túrát, majd így sztorizgatva gyorsan leküzdjük a Szép völgyi úti pontig hátralévõ szintet is. Pecsételés után is együtt maradunk, egészen a Virágos-nyeregnél található következõ pontig. Itt elválnak útjaink, mert én kénytelen vagyok egy kis cipõszerviz szünetet tartani, ugyanis elcsúszott a talpbetétem. A Pontõr kolléga felajánlja erre a célra az egyik széket, amit hálásan el is fogadok. A hátizsákból hamarosan elõkerül a minden túrázó univerzális eszköze, a Coroplast szalag. Míg az építõipari szakmák szent grálja a purhab, addig a turistáké a fentebb említett anyag, amely széleskörûen alkalmazható a vízhólyagok megzabolázásán keresztül a túl beszédes túratársak elhalkításáig szinte mindenre.:) Olyan mûvet rittyentek hamarosan, hogy Mekk mester biztosan elsárgulna az irigységtõl, ha meglátná. A fércmunka minden csúnyasága ellenére a ragasztó biztosan tartja össze az elcsúszkáló talpbetéteket, így hamarosan tovább indulhatok. Annál is inkább indulhatnékom volt, mert míg én barkácsoltam, a pontra befutott egy ismerõs arc, amelyhez az a fiatalember tartozott, akivel tavaly együtt nyomtuk szinte teljesen végig ezt a túrát.



Megköszönvén a székhasználati lehetõséget, szaporázom tovább a lépteimet, a lejtõkön egy-egy könnyed futás is belefér, majd nemsokára utol is érem Mihályt. Beszélgetünk, elõkerülnek az ilyenkor szokásos témák: merre jártál, mit csináltál, hú az jó lehetett, stb. aztán a nagy sztorizgatás közepette majdnem elsétálunk a Jegenye-völgyi EP mellett. Kedves nõi hang szól ránk, de addigra észrevesszük mi is a csõdületet, mert ekkora tömeg már szinte kiböki az ember szemét. Kerülünk a sátor mögé, ahol örömmel fedezem fel Nánási Ottót és kis csapatát, amint jóllakottan, lelkesen kvaterkáznak az alkalmi gyülekezet tagjaival. Üdvözlöm Õket, néhány szót váltunk, kis örömködés, hogy de jó hogy találkoztunk, majd hagyom Õket beszélgetni, tekintetemet pedig a sátorban felhalmozott étkek felé fordítom. Valóságos mini terepasztal fogad, rajta zsíros kenyér hegyek, ásványvíz- és üdítõ patakok várják a megfáradt és kiéhezett turistasereget. Épp csak a Gyermekvasút makettje nem zakatol a kajahegyek között, de az talán nem is hiányzik senkinek. Miközben bõszen igyekszem az egyik majd' Kékes méretû zsíros deszka hegy magasságát csökkenteni,-esélytelenül mert szorgos nõi kezek rögtön visszaépítik-, újabb ismerõs tûnik fel: Károly, aki tavaly néhány km erejéig velünk jött ezen a túrán, majd idén a Sárga 70-en is összefutottunk. Pár szót váltunk csak, gondolom majd az úton beszélgetünk. Még lekerül kényelmes helyérõl a bögrém, iszom némi üdítõt, hozzá pár deci „izomTónikás” italt és szedelõdzködöm, mert idõközben minden ismerõs elköszönt, utol kellene érni Õket.



Én is búcsúzom, elindulok a patak mellett sárga irányba, nincs kedvem futni, eszembe jutnak a bõ egy héttel ezelõtti Sárga túra kedves emlékei: itt fényképeztünk, amott volt a pont, hol, mit csináltunk. Közben megelõzök két túrázót, telefonálhatnékom támad mire kiérek a mûúthoz, ezért a zebrán megyek át, miután megadtam az elsõbbséget néhány kóbor autósnak. A megelõzött két spori nem aprózza el a dolgot, srévizavég átvágnak az úton a benzinkút irányába, ezzel máris visszaelõznek. Nem probléma, az emelkedõn elsétálok ismét mellettük, majd nemsokára utolérem Károlyt, akivel ezután együtt megyünk egészen a Muflon itatóig. Útközben felelevenítjük Sárga 70-es emlékeinket, így gyorsan megy az idõ. A Muflon elvileg nincs nyitva, így elvileg nem iszom egy csapolt sopronit, ahogy elvileg Károly sem iszik fröccsöt, a pont viszont üzemel, kapunk is szép pecsétet. Egy darabon még együtt megyünk Károllyal, a sorompónál azonban elköszönök Tõle, bele kell húznom, ha utol akarom érni Ottóékat. A murvás emelkedõn hátulról süt a nap, a fény nyomása szinte beledöngöl az útba, de nem hagyom magam, aztán akad némi árnyék is, majd megkezdem a csúcstámadást a Nagy-Szénás teteje felé. Balról egy fiatal hölgy ugyanezt teszi csak mezítláb, cipõ, zokni a kezében. Elõttem pár méterrel ér a csúcsra, kicsit félrevonul és intenzív lábápolásba kezd. Szép tiszta idõ van, szinte csábít a fényképezésre, rajtam kívül egy másik túratárs is ezzel foglalatoskodik, kerülgetjük egymást, hogy ne lógjunk bele a másik képébe. A távolban hangyányi méretû túrázók igyekeznek utolérni bennünket, egy párocska is élvezi a panorámát a tetõ peremén. Sajnos lassan indulnom kell, így fájó szívvel búcsút veszek a páratlan kilátástól, a pár percnyi idilltõl és szépen, kocogva megindulok a lejtõn. A fiatal lány még a lábát szervizeli, felszerelése alapján terepfutónak nézem.



Jól esik a futás, abba sem hagyom egészen a lejtõ aljáig. Utána is még futok egy-egy rövid szakaszt, majd egyszer csak utolérem tavalyi társamat, akivel már együtt érünk oda a Kutya-hegyi kapuhoz. Itt néhány szót váltok a pontõrökkel, -mintha már tavaly is találkoztunk volna-, közben társam elszelel, így megint futhatok, ha nem akarom antiszoc üzemmódban megtenni az utat Telkiig. Nem akarom, tehát megint kocogás, a szalagozás kezdeténél utol is érem a kollégát és ismét együtt rójuk a kilométereket. A szalagozás annyira jó, hogy elõ sem kell venni a GPS-t, késõbb pedig a zöld csík mutatja egyértelmûen az útirányt. No meg persze a túra saját jele, a stilizált zergefej, de ebbõl mintha jóval kevesebb lenne, mint tavaly. Az Anna-vadászházhoz érve megállapítom, hogy az pont úgy néz ki, mint az ócsai erdõben lévõ, majd megcsodáljuk a másik oldalánál álló, egy kisebb afrikai ország havi GDP-jével megegyezõ értékû autóflotta példányait. A nagy nézelõdésben aztán elfelejtünk elfordulni a Csergezán-emléknél, egy kedves futó hölgy kiabál utánunk, talán éppen az, aki a Nagy-Szénáson ápolta a lábát. Sajnos nem néztem meg elég figyelmesen, de ezúton is köszönöm Neki, hogy megkímélt minket néhány plusz kilométertõl. :)



Tehát ismét a helyes irányba haladunk, már látjuk is Telki házait, amikor belefutunk egy irdatlan nagy, hosszú fekete bogárba, szinte úgy kell átugorni, akkora. Mikor óvatosan megfordítom a bot végével, felére összehúzza magát, de még így is ijesztõen nagy. Társam meg is jegyzi, hogy ezzel biztos nem engednék be a lakásba. Elképzelem, mit reagálna a család, ha egy ilyet kitennék az ebédlõasztalra, de sok idõ nincs az álmodozásra, így mindenki megy az útjára: bogarunk be az útszéli fûbe, mi pedig Telki irányába. Néhány perc múlva be is érünk a településre némi morgás kíséretében, ami a lejtõs aszfaltnak szól, majd kiderül, nem messze elõttünk ismerõs fazonok koptatják a flasztert: Ottó és Darabos Zoli nézegeti az út menti házakat. Mivel éppen nincs nálam házvásárlásra fordítható kp, nagyon nem folyok bele ebbe a beszélgetésbe. Megkérdezem viszont, hogy az ellenõrzõpont ugyanabban a sörözõben van-e, mint a Tojás 40 célja? Igenlõ a válasz, aminek megörülök, mert még jól látszanak a Tojás túrára felfestett nyilak az aszfalton. Elõreszaladok az idõközben elhúzó kollégához, mondom Neki, mire figyeljen minden keresztezõdésben, aztán ott ragadok. Innen már lehetetlen eltévedni, az itiner böngészése helyett csak a magenta nyilakat figyeljük és nemsokára letérünk balra a fõútról, jön egy húzós emelkedõ, amit úgy zokon vett a Tojás túrán frissen megismert túratársnõm Erika, aztán izomból semmi perc alatt lenyomta. Mi is gyûrjük a szintet, aztán mikor lassulni látom társamat, megemlítem, hogy -Ottóék ezt lendületbõl, úgy letolják, mintha síkon mennének-, Õ is belehúz, és már fenn is vagyunk. Innen már csak pár száz méter, a túloldalon ott a buszmegálló, már itt is van a Kerék sörözõ, elõtte a pontõrök várnak minket. Mire pecsét kerül a papírra már ott állnak Ottóék is, majd leülünk a többiek mellé az épület melletti hosszú ülõkére és mindenki elfoglalja magát valamivel. Ottó szendvicset vesz elõ, Zoli körbenéz a kocsmában és a boltban, én meg bedobok gyorsan 3 szelet csokis müzlit fél lityi izo itallal, majd nekiállok zoknit cserélni. Ez nem is olyan egyszerû mûvelet, mert a sebtapasszal megragasztott talpbetétek úgy ragaszkodnak a zoknihoz, hogy alig bírom széttépni õket. Nézik is a többiek, hogy mivel küzdök annyira. Mivel ez elég sokáig eltart, szépen megint mindenki eltünedezik mellõlem, mire befejezem.



Összekapom magam, elköszönök a pontõröktõl és megyek tovább, elõször lassan, ismét be kell melegíteni az izmaimat. Pár száz méterrel odébb egy téren túrázók sziesztáznak és töltekeznek az ivókútból. Nem állok meg, mások is mennek, megyek utánuk, többeket megelõzök, egy emelkedõs utca végén az addig jó tempóban elõttem haladó fiatal pár megtorpan, nem találják a jelet. Rápillantok A GPS-re: balra kell menni, igaz, más út nincs is. A fiatalok tempóznak elõttem, kapuhoz érünk mászókával, a fiú indul a létrán, a lány pedig nemes egyszerûséggel kinyitja a lakat nélküli kallantyút és átmegy a kapun. Követem én is, együtt visszazárjuk, majd Õ odakiabál az utánunk jövõknek, hogy ki vagytok zárva. Indulnának jobbra, de utánuk szólok: ott a jel a fán, elõre kell menni. Gyorsan besorolnak elém, jó tempóban mennek nem elõzöm meg Õket. Folyik a beszélgetés: mit kell tenni, ha medvével találkozunk, sokra nem jutunk, majd a medve eldönti, hogy mit akar. Az lesz.

Szép ez a ritkás erdõ, még elsétálnék benne vagy tíz kilométert, de egyszer csak kiérünk egy kövesútra. Itt elköszönök alkalmi útitársaimtól, szaladósra veszem a figurát, nem tudom, mennyi elõnyük van Ottóéknak. Még az aszfaltút elején rápillantottam a GPS-re, így tudom, hol kell balra fordulni, meg is teszem, aztán néhány kanyar után egy hosszú egyenes végén embereket látok a távolban. Enyhén emelkedik, ez még nem gátol a futásban, hamarosan a közelükbe érek. Nem ismerõsek, de nem messze elõttük felfedezem Ottót és Zolit. Elõrekéredzkedek, némi trappolás és már ott is vagyok Ottó mögött, aki készségesen félreáll, majd jól meglepõdik mikor meglát: azt hitte egy futó jön mögöttük. Futónak futó voltam éppen, de csak idáig. Ezután hárman haladunk tovább, a megszokott jó tempóban. Ottóék valami régi történeten rendkívül jót derülnek, szinte zeng az erdõ, a vaddisznók, barnamedvék és a vízilovak tíz kilométeres körzetben biztosan fejvesztve menekülnek. Aztán a féktelen jókedvnek az lesz a vége, hogy az elöl haladó Zoli benéz egy keresztezõdést, de szerencsére Ottó résen van, így jó irányba megyünk tovább.



Mivel mindig változik a sorrend, egy idõ után én keveredek az élre, húzósabb tempót diktálok, a többiek tartják. Pont egy emelkedõs, sziklásabb rész következik, majd utána a lejtõ. Még mindig én megyek elöl, mikor Ottó hátul elkiáltja magát: tanga. Nézek hátra mi akar ez lenni, kilométeres körzetben sehol egy nõ, mi meg már olyan korban vagyunk, hogy nem sok esélyt látok ilyen ruhadarab viselésére. Aztán kiderül: a tanga valójában canga, nyergében egy spori küzd erõsen a technikával, ahogy veszedelmes tempóban közeledik felénk. Gyorsan félreállunk, a biciklis kolléga hangosan megköszöni a díszsorfalat, majd széles kondenzcsíkot húzva elporzik lefele irányban. Elmondom a többieknek a tangás dolgot, általános derültség a válasz. Közben egy fiatalember is utolér bennünket, de nem elõz meg, így már hárman hallgatjuk Zoli kifogyhatatlan történeteit. A cangás szitu még egyszer megismétlõdik, közben én is benézek egy keresztezõdést, de Ottó megint figyel és szól, hogy menjünk csak egyenesen. Nemsokára utolérünk egy fiatal párt, de a pont közelsége miatt nem elõzzük meg Õket. Aztán megjelenik egy út fölé kifeszített papírlap, amely jelzi az ellenõrzõpont közelségét, rajta a táv adatával: 43 km-nél lesz a pont. Már megyünk egy ideje, de a pont csak nincs sehol. A pár nõi tagja méltatlankodik, hogy mikor lesz már itt a pont. Én megyek közvetlen mögöttük, mondom Neki: ott volt a papíron, 43 km múlva. A többiek somolyognak a bajuszuk alatt a lány pedig visszaszól: a következõ ilyen poénnál nagyon csúnyát fog mondani. Mindenki derül rajta, de nem hergeljük tovább a hölgyet, mert már itt is van egy félig kiszáradt vörös pocsolya és utána az EP is. Pecsételés után kis hasáb csokit kapunk szép csomagolásban, kóstolás után rögtön érzõdik, ez minõségi csokoládé, nagyon finom töltelékkel. Két falat az egész de jól megdobja a közérzetemet, megiszom mellé a maradék izo italomat, 3 km múlva, a következõ EP-nél lesz víz.



Mire magamra cibálom a hátizsákot és elköszönök a többiektõl, Ottóék megint elhúznak, de most 100m futás után utolérem õket. Itt már érezhetõen megnõ a forgalom, mert a pont elõtt becsatlakozott a 30-as táv is, kisebb-nagyobb csoportokat elõzgetünk, majd utunkat állja egy kis csapat, éppen egy kosbort fotóznak. Errefelé úgy látszik ritka növény, máshol százával virágzik az út mellett. Közben szembe is jön egy kis csapat, kerülgetjük egymást, majd sietünk, ahogy tudunk, hogy némi elõnnyel érjünk az EP-hez. Ez sikerül is, nemsokára feltûnik a lovarda kerítése, balra az út szélén asztal és autó, két kedves hölgy, egyikük pecsétel, másikuk pótolja a gyorsan fogyó ásványvizes üvegeket. Iszom egy jó adagot, majd teletöltök egy félliteres üveget, még 3 km és két erõs emelkedõ vár ránk, lehet izzadni bõven. Közben megérkezik a harmincasok egyik csapata, Ottó szól, hogy ideje indulni, igaza van, a mi tempónk valószínûleg gyorsabb, a Fekete-fejre felvezetõ sziklás ösvényen viszont macerás lenne elõzgetni. Elköszönünk, át az úton, aztán már megyünk is felfelé, gyorsan legyûrjük az 50 méternyi szintet. Némi séta után kibukkanunk a Szépjuhászné útra, a kanyar külsõ ívén haladunk, figyelünk az autókra, remélhetõleg a sofõrök is ránk. Épségben átérünk a kanyar másik oldalára, már látszik a hely, ahol a turistaút belép az erdõbe. Egy nyugodt pillanatban átkelünk az úton, és megkezdjük a mintegy 90 méternyi szint leküzdését. Ez jóval nehezebb mint a Fekete-fej, de Zolinak ide is van egy története, éppenséggel egy piros tangás hölgyrõl szól. Mire Zoli története véget ér, már fent is vagyunk a Hárshegyi körúton, itt megjegyzem, milyen jó, hogy nem lesz több emelkedõ, ezután Ottó minden harminc centis huplinál szól, hogy jé, egy emelkedõ. De most már semmi nem számít, mert már ideszûrõdik a Budaörsi út zaja, tudatva, hogy közel a táv vége, majd meghalljuk a jellegzetes dízel hangot is, épp egy vonat áll ki az állomásról. Még néhány perc és átlépünk a síneken, aztán a célban megkapjuk a jól megérdemelt oklevelet a jelvénnyel. Gratulál mindenki mindenkinek, aztán a hátsó asztalnál ott várja a csapatot Imre bá’, aki ugyan a Jegenye-völgynél még ott volt Ottóékkal, de szokás szerint lassú volt Neki a tempó, ezért elhúzott. Most letelepedünk mellé, ismét gratulációk, majd bedobom a hátizsákom az autóba, Budapest kupás füzettel megint sorba állok, de ez gyorsan megy, belekerül a tizedik pecsét, ma megvan a kisebbik kupa. :) Visszatérek az asztaltársasághoz, még pár percet ejtõzünk, aztán szétszéled a csapat, bízva abban, hogy még sokszor találkozunk.



A Rendezõknek és a közremõködõ Sporttársaknak nagyon köszönök mindent, hozták a megszokott magas színvonalat, kedvességben, emberségben sem volt hiány, sõt még jó idõt is rendeltek a túra idejére. Pedig ez utóbbi biztos nem volt olcsó, gondolom, jó sok vatikáni valutát kifizettek érte az égieknek. :)