Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

OttorinoTúra éve: 20152015.05.02 16:03:42

MÁTRABÉRC 2015.04.11. Táv: 55 km; Szint: 2734 m Szintidõ: 13 ó.

Fürgébb, mint a könnyû szél / Gyorsan jár, és messze ér / Nincs túra, ami kifog rajta / Hívja erdõ, nyári rét / Vígan marsol, jól kilép / És a szemét mindig nyitva tartja... (Loránd István - B. Radó Lili: Vidám úttörõ, részlet.)

A kedves túrázó barátaim évek óta zümmögik, hogy annyi marhaság után egy Bércet is illenék már csinálnom. FÉLEK TÕLE! Nem elsõsorban a szoros szintidõ és a távhoz arányítva nagy szintemelkedés riasztanak, hanem inkább a keskeny ösvényeken lezajló tumultuózus jelenetek. Mumus a szememben még a mátrakeresztesi 16:30-as zárlat is, amelynek a túlzott szigorúságára a megfelelõ ponton még rámutatok. Más túrákon számos alkalommal mentem már a Bérc egyes hosszabb, rövidebb szakaszain. A leghosszabb ezek közül a tavalyi Hanák Kolos (magunk között Harákolós) volt. Ezen voltak a legzavaróbbak a tömegjelenetek, amikor is a Bércen indult futók utolértek, és az ember úgy érezte, hogy mást sem csinál, csak félre áll. "Jobbról jövök! Balról jövök! Két oldalról jövök!" Akkor úgy gondoltam, hogy nekem ez nem buli, nem lesz Bérc, és kész! Késõbb, amikor megint szóba került a túra, elmondták, hogy a Bércen nem ennyire zavaró a tömeg, mert az igazi futók az elején elfutnak, aznap már nem is fogom látni õket, csak a futójelmezesek fognak kétszer, háromszor megelõzni, de azok nincsenek túl sokan; az pedig természetes, hogy a gyorsabb túrázók a megfelelõ helyeken (lehetõleg nem a szakadék szélén, nem a csipkebokros ösvényen) megelõznek. Ennyi kapcsolódó tapasztalat és információ birtokában fejembe vettem, hogy idén mégiscsak meg kell csinálnom a Bércet. Milyen szép lenne, ha a hetedik iksz megkezdését ezzel a túrával tehetném emlékezetessé. Nem mellesleg, ha sikerül a teljesítés, akkor megint csak rácáfolhatok arra a népi bölcsességre, hogy: "Öreg kutya nem csinál új kunsztokat." Nos, ennyi elõtanulmány és ideológia még egy vallásalapításhoz sem kell, gyerünk regisztrálni, mert ez már itt is kötelezõ! A személyes adatok alig jutottak el a drót másik végére, már jött is vissza mandinerbõl a három betûs kód, amit a kis nevezési cetlire kell majdan a rajtban ráírni. (Nincs három napos [!] várakozási idõ, meg irgum-burgum szuttyogtatás az orvosival, mint a tudjátok melyik túra elõtt? Igen, ott.) A kapott kódot heteken át, elalvás elõtt mindig elmormoltam, szavak kezdõbetûiként gondoltam rájuk, nehogy a rajtban kelljen majd rimánkodnom a rendezõknek, hogy elfelejtettem. (Telefonba írni az nagyon jó, fõleg, ha otthon hagyod, vagy ha épp a legrosszabbkor mondja fel a szolgálatot.)

Tóth Feri barátunk jóvoltából a szigethalmi illetõségû Józsival hárman érkezünk meg reggel háromnegyed hat tájban Gyöngyös legnevezetesebb pontjára a L\DL parkolóba, ahonnan tempóból el is zavarnak a sárgamellényesek. Nem messze, a mögöttes utcában hagyjuk a verdát, és alig több, mint egy perc múlva már ülünk (!) is a buszon. A viteldíjat a felszállás elõtt egy fiatal rendezõ már összeszedte, a sofõrnek csak annyi dolga van, hogy izzítson, és meginduljon becses rakományával Sirok felé. A busz hátsó fertályában ülök, és eszembe jut Olsen, aki mindig számon tartja a túrákon az "ivararányt". Esetünkben ez bûn rossz. Csupa, ereje teljében levõ kant látok. Kifelé néz az ablakon egy kendõs fej; várom, hogy az utastér felé forduljon. Jó, egy nõi hölgy már biztosan van a fedélzeten. A rajt felé utazván adunk egy kicsit a falusi turizmusnak; településeken keresztül hullámzik a bárkánk. A távolban a Gagarin hõerõmû és állni látszó füstfellege sokáig képben van. A vártnál hamarabb érünk Sirokra, leánykori nevén Kõkútpusztára. A közösségi ház kertjében már nagy a nyüzsgés. Akinek személyi sofõrje van, vagy simán hatra ide jött autóval, netalán itt aludt, az már elrajtolt, vagy éppen most szalad be az erdõbe. Higgadtságot erõltetek magamra. Mindent el kell végezni a rajt elõtt, nehogy a szintidõ terhére történjék az, amit a nevezés elõtt is el lehet intézni. Felkeresem a férfi WC kiterjesztett területét, ami aktuálisan a kertben egy fa takarása. A budi elõtt reménytelenül hosszú a várakozók sora. Cipõfûzõt spannolok. Igen hûvös van még, de már süt a nap, dzsekimet súlyba teszem, botokat rögzítem, maradék kakaót megiszom, hogy ne a hátizsákban kelljen a Kékestetõre felcígölni. Na, mi van még? Ja! Célba veszem a mozgó rendezõhölgyet, akinél meg lehet venni az itiner-ellenõrzõlapot, ha kiszámolt 1400 Ft-od van. Már csak elõ kell húzni a memóriából a hárombetûs kódot: BMK, beírni - Szia Andi! - és menni a rajtoltató sátorhoz. Ráírják a rajtidõt az itinerre és a kódos cetlire is (06:48), leválasztják a cetlit, és jó utat kívánnak. Nincs visszaút, elindulok a többiek után, a ház mögötti emelkedõn, be az erdõbe. A [K4] jelzés egy pillanatra elbizonytalanít, de aztán rájövök, hogy a Sirok vasútmegállót már kinõtte a rendezvény rajtja, és késõbb kötünk majd fel a [K-] jelzésre. Elõttem egy három fõs társaság megy laza, beszélgetõs tempóban, természetesen egymás mellett. Még bemelegítõ üzemmódban vagyok, nem fecsérelem az energiámat elõzésre. Vannak futók, akik nem így gondolkodnak, hanem inkább kicsörtetnek az avarba és megelõzik a társaságot. - Hová sietnek ezek? - kérdezi az egyik tag. {Az igyekvõk a tápcsatornájukon már végighaladt, ballaszttá vált táplálék által kiváltott erõs inger hatására szeretnének sürgõsen szabad távozást biztosítani feltorlódott béltartalmuknak. (szerk.)} - Szarni! - adja a lakonikus választ a másik, majd a hahota lecsengése után hozzáteszi: - A legtöbb fa töve már foglalt a környéken, szabad fát keresnek. Késõbb egyikõjük kiáll szerelvényt igazítani, a többiek is megállnak vele. A túrán többé már nem látom õket. Nemsokára elérem a [K-] jelzést. Majdnem 20 km-en keresztül ehhez kell igazodni, de ezen a túrán - kevés kivétellel - lehet a szünetmentes csordát követni. Gyönyörû idõ van, talán idén ez az elsõ igazán szép nap. Az emelkedõkön jólesik, amikor meglendül kissé a szellõ. Különféle hegyek, völgyek jönnek, a térkép szerint ilyen-tetõ, olyan-kõ, amolyan-hegy. Irigylem azokat, akik kenik-vágják ezeknek a neveit, és még azt is tudják, hogy a sok szürke domb között melyik a Tátra. A kezdõ szakaszt nem ismerem, nem tudom, hogy éppen melyik púpot mászom, melyik oldalán döcögök lefelé, de az biztos, hogy jóérzés lepillantani a hegy lábánál elterülõ településekre. Az egyik ilyen szépkilátású hegy tetején Masa Reni és társasága állnak félre frissíteni. - Sziasztok. Nyomban nyomom tovább, mert nem tudom hányadán állok, és mert Ferike az ideutazás alatt azt mesélte, hogy tavaly, a bandájukkal 4 óra alatt értek fel a Kékesre. Ötös átlag hegynek felfelé, nem rossz. Most még jó erõben vagyok, úgy érzem, hogy finoman körülírva: kéz érintése nélkül fel tudnék rakni egy malteros vödröt az elsõ állásra. ((c) Kármán Zsolt)... Ismerõs hely következik: A Jóidõ-nyaktól a Jóidõ-kútig csatlakozik a [S-]. Ez a szakasz a néhány év elõtti mátrai forrástúra hosszútávjának volt a része. Ha jól emlékszem a mostani iránnyal ellenkezõleg mentünk. Innen már jobban képben vagyok, szederjes fejjel mászok felfelé a Szederjes-tetõre, hogy aztán a mûfajunknak megfelelõen leroncsoljak róla. A lejtõ alján [KO] jeleket látok egy kiágazó ösvény fáin. Késõbb, újabb mászás után egy szép, zöldfüves lankán többen megállnak pihenni, tízóraizni. Lazítás közben a kitágult látóhatárban lehet gyönyörködni. - Nem mondod, hogy olyan messze van a Kékes! - mutat egy lány a fogpiszkálónál kisebb torony irányába. - Meg se szólaltam - válaszolja neki faarccal egy srác. A gyepen lefelé kocogok. Feldõl elõttem egy spori, mint egy liszteszsák. Régi vadkerítés maradványa hurkolta meg a lábfejét. Szerencsére nem történt baja, a fû tompította az esést. Fektében megnyugtatásképpen mosolyog, de azért egy másodpercre úgy marad, nem mozdul. Számos alkalommal találkoztam, sõt botlottam bele én is ilyen szemétségbe. Nem az iskolásokat kellene kihajtani erdõt takarítani, hanem elõször az ilyen, enyészetnek átadott, veszélyes csapdákat kéne eltávolítani a területért felelõs sóhivatalnak. A magas Börzsönyben is évek óta lehet ilyenekkel találkozni. Ám a túrázókat minduntalan kioktatják, hogy ne merjenek eldobni egy banánhéjat, mert az tájidegen és anyák vetélik el miatta a magzataikat. Megint egy ismerõs helyre ereszkedek, ez pedig a Domoszlói kapu. Többen ücsörögnek a frissítõpont körül. Én is kérek vizet a nagy poharamba. Olyan hûvös, hogy nem tudom csak úgy benyelni, a következõ domb megmászása közben kortyintok egyet-egyet a pohárból. Mire az ösvény eléri a legnagyobb meredekségét, az utolsó csepp is elfogy, mehet súlyba a pohár. Sokan kiállnak szusszanni egyet (, kettõt). Odaföntrõl Fûrész Andi mosolyog le, ezért muszáj egyvégtében letudni az emelkedõt.

1. EP. OROSZLÁN VÁR

Alig jövök lefelé egy kicsit, máris egy újabb emelkedõ állja utamat, majd megint lejtõ következik. Egy idõre el is veszítem a fonalat. Beszorulok egy, az én tempómnál lassabb vonat mögé, ezért inkább leülök egy út menti kõre, hogy most végezzem el a késõbbre ütemezett cipõtakarítást, úgyis egy ideje már idegen test érzésem van a bal cipõmben. Alig nyúlok a fûzõhöz, az ösvényen zakatoló, következõ vonatból már jön is a cukk: - Mi van? Kezdõdik? - kérdezi az egyik kocsi. - Semmi vész, csak ezt a katedrálist kell kidobnom a cipõmbõl - válaszolom. Az idei Kitörésen jég és hó volt, de valami mégis belement a cipõmbe; a Nagy-Szénás alatti pihenõben ültem le, és amint belefújtam az egyik topánkámba, már jött is a szurka: - Mi van? Csak nem lett poros? Értem én a tréfát, magam is szoktam viccelõdni, de legközelebb már akkor is elrejtõzök, mielõtt jobbra igazítanám a csomagomat, nehogy azt is meg kelljen magyarázni. Legközelebb a Markazi kapu környéke ismerõs. Itt már többször áthaladtam, leginkább az Ilona-vízesés felé, ami nagyon megkapó látványt nyújt, pláne amikor víz is van benne. A Markazi kapu csomópontja után hosszan kalandpark következik. No, nem egy mesterségesen kiépített, hanem egy spontán kialakult. Azok a fák, amelyek közvetlenül a keskeny, meredeken oldalazó ösvény mellett állottak, mind kidõltek a völgy irányába. Mindegyik fa gyökérzete egy-egy gödörnyi földet szakított ki az ösvénybõl. Mikor már tele van a puttonyod a gödörátugrálással, akkor a következõ nehézségi szintre léphetsz. Látható, hogy azokat a fákat, amelyek pont az ösvényre dõltek, megpróbálták feldarabolni, s ezt nagyra értékelem, a vastagokkal azonban nem bírtak elbánni. Ezeken nekünk kell átlényegülni. Beáll a sor. Ez még mindig nem elég, kirándulók jönnek szembe. Mindenki megpróbál a kölcsönös udvariasság szabályai szerint eljárni, de van olyan kiránduló, akinél az ötszázadik túrázóval szembetalálkozva érthetõen kiborult a bili, és jön, mint egy Tigris tank, nem nézve se istent se embert, se szakadékot. Az efféle nem várt akadályokra idõt kell tartalékolni, de mivel erre még nem nagyon volt alkalom, majd valamikor késõbb kell behozni a lemaradást. Egy kb. 15 cm átmérõjû, 2 m hosszú levágott ág megcsusszan az ösvény felé a hegyoldalban. - Hû, ezt le kéne lökni, nehogy valaki bokájára csússzon - mondom magam elé, és várom, hogy odaérjek- férjek. Egy elõttem várakozó hölgy meghallván a morfondírozásomat akcióba lép. Nem egyszerûen tovább csúsztatja, hanem felállítja, és úgy löki le a mélybe. Letapsolom a semmit a tenyeremrõl: - Na, ezt elintéztük! Lassan balra kanyarodik az út, magunk mögött hagyjuk a hegynek ezt a szerencsétlen oldalát. Emelkedõ tetején nagyobb szikla alakzat látszik. Jó jel, mert innen már nincs olyan borzasztó messze a Sötét-lámpa-nyerge, néhány kanyarral elõbb már láttam is a pózna hegyét a Kékesen. Nem szeretem túra közben méricskélni az idõt, de ez egy teljesen más tészta. Az órámra pillantok. Hát, a 4 órás Kékes nem valószínû, de ezt a nem várt, famászós terep számlájára írom. Jönnek még különféle kövek, sziklák, némelyikre kirándulók (panorá)másznak. Igazán egy nagy fakeresztnek örülök meg, mert most már tényleg itt a Sötét-lápa. Igaz, hogy innen még baromira fel kell csûrni, de ez egy sok mátrai túráról ismert szakasz, tudod mi vár rád, beosztással tudsz élni. A nagy kõrakás jellegû dombig langsam spazieren, azt balról megkerülve már barátságosabb emelkedõcske vezet a torony alatti síházhoz.

2. EP. KÉKESTETÕ

A pontõr srác kint bélyegez. A feltorlódott emberek itinerjeit pecsételi a sor vége felé haladva. A bódé lépcsõje elõtt is kígyózik egy sor. Az ott várakozó Rieder Bélától megtudom, hogy most hozzák a teautánpótlást, ezért a sokadalom. Így is 10 perccel túlléptem az erre a szakaszra tervezett 4 órás menetidõt, úgy döntök, hogy majd a Rudolf tanyai elágazásnál felállított frissponton iszom le magam, pedig kürvára szomjas vagyok. Valszeg betartottam azt a szabályt, hogy lassabban kell száguldani, mint ahogy az õrangyalom repül, mert amikor a teáztató kijárata elé érek, megjelenik az ajtóban. Szarabbul nézhetek ki a megszokottnál, mert a bent kapott Túró Rudija felét habozás nélkül felkínálja. Azt, aki kiállta a hosszú sort, és most ezeket a sorokat olvassa, (különösen Frinyó) kérem ne nagyon utáljon azért, amiért erélytelenül tiltakoztam az ellen, hogy az imént leírt jelenség visszamenjen a kijáraton, és soron kívül kihozzon nekem egy nagy pohár teát, és egy jól fejlett (albínó) Rudolfot. Nem is árulom el, hogy ki az életmentõm, nehogy Õrá nehezteljenek a népek. (Kriszta! Innen is grazie mille. Nem felejtettem ám el a Mars szeletet, amit beígértem.)

Majális jellegû kép tárul elénk a lesikló pálya kezdetén. A fûben pihengetnek, nyújtanak, beszélgetnek a túrázók. Nem tudom miért, de bennem is az a hamis érzet támad, hogy túl vagyok már a túra nehezén. Ezt elhessegetve Nagy Krisztával és az éppen felbukkanó Bubuval és Lestattal tartok, akik meglódulnak lefelé a [S-] jelzésen. Szegény kirándulók nem tudják, hogy mi ez a felvonulás; ebéd elõtti sétájukat zavarja a túrázók szakadatlan áramlása. Egyikük meg is kérdezi a rendezvény nevét, mert sejti, hogy nem véletlenül verõdött össze ennyi hátizsákos. Büszkén jelentem, hogy: - Ez a MÁTRABÉRC teljesítménytúra. A kérdezõ kistermetû, harmonikaorrú kutyája mellénk szegõdve fürgén kapkodja karika lábacskáit. - Pomber, te nem mész! - hallatszik a vezényszó. - Pomber!!! Mit mondtam? Idejössz! Pom! Pombeeer!... Csak semmi dresszúra kérem! Pomber is ember, õ is ki szeretné élvezni a szabadság ígéretével belobbanó kikeletet. Jólesik egy kis csevely a túratársakkal, de nem tart sokáig a lazaság, mert lassan függõleges felé közelít a lejtõ és senki sem szeretne figyelmetlenség következtében arcon leszánkázni a száraz, morzsalékos talajon. Ezen megfontolásból lemegyek csigába és lemaradok a többiektõl. Egy kidõlt fatörzs átlépésekor így is megcsúszok, és csak egy hajszál választ el attól, hogy ne tudjak visszajönni hídból. Tavaly ezen a terepen leheletnyit nedves volt a talaj, és emiatt nem csúszott annyira. Persze az akkori ereszkedés is feszült figyelmet igényelt. A hosszú lejtõ alján fellélegzek: Ezt megúsztam. Sajnos van olyan is, aki az út szélén ül, bokáját tapogatja és azon bosszankodik, hogy végre ilyen szép idõ van, és õ meg nem tud tovább túrázni. A Som-hegy-nyeregnél a [S-] balra elhagy Mátraháza irányába, és a [S4] jelezte további lejtõ már sokkal barátibb, a vége felé még bele is lehet kocogni. T betû szárán megyek, amikor elérem a [P+] keresztezõdését. Mielõtt balra fordulnék, félrevonulok egy percre az enyészetnek átadott óriás hordó szomszédságába, hogy aztán tovább menjek a Hidasi erdészház felé. Egészen idáig néhány átfolyástól eltekintve aszály volt az utakon, de itt a 24-es úttal párhuzamos [P-] / [K-] turistaút a Téli Mátra XL-en mutatott képére emlékeztet. Nem csodálom, hogy vannak akik unják kerülgetni a sarakat, és inkább kint mennek a mûúton. Én inkább maradok a talpkímélõbb verziónál. Hamar elérem a Mátra-nyerget, ahol átkelek az úton a Csór-hegyi oldalra, de elõbb elengedek egy falka motorost; hadd menjenek a kemény fiúk. Benzintyúkok nincsenek velük. [K-] Ez a domboldal is inkább a meredekek közé tartozik, de nyugiban erre is fel lehet menni kiállás nélkül.

3. EP. CSÓR-HEGY [Kérjük, értéktárgyait ne hagyja õrizetlenül!]

Hosszan megyek a gerincén; ha ráérnék, több figyelmet szentelnék a Parádsasvár felé nyíló, megkapó kilátásnak. Inkább arra figyelek, hogy a szûkebb ösvényen ne tépjék le rólam a ruhát a tüskés bokrok. Tényleg! Pólóra kéne vetkezni, mert már kifejezetten meleg van. Na, majd a következõ ellenõrzõponton meglátjuk. A hátam mögött valaki bemondja, hogy túl vagyunk már a 25. kilométeren. Egyáltalán nem vágytam rá, hogy a fejemhez vágják, hogy még 30 kilométer van hátra, még ha oly izgalmas is ez a túra. Lekanyarodok a Galyatetõ felé vezetõ mûút mellé. Egy autó parkol a padkán, és egy asszony figyel abba az irányba, amerrõl jövünk. Vár valakire. Amikor mellé érek a "Kitartás!" köszöntéssel buzdít. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ha kérnék tõle egy pofa vizet, akkor az elfogyasztása után sokkal kitartóbb lehetnék, de ugyanolyan rövid pillanat alatt elvetem az ötletet, mert nemsokára itt lesz a várva várt Rudolf tanyai elág az õ frisspontjával. Egy darabon egymás mellett megy lazán a mûút a turistaúttal, de aztán megint mászás következik, ami nem meglepõ, hiszen a nevében is benne van, hogy a Galya az egy tetõ, aminek márpedig fent kell lennie. A távolban egy panoráma épületet látok a hegyoldalban. Többször nem nézek arra, mert gusztustalanul messze, de fõleg magasan van. Most már kifejezetten tûz a Nap, nem halogatom tovább a vetkõzést, kiállok, hogy a hátizsákba gyûrjem a vékony pulómat. Így már kellemesebb a létezés a hullámokban érkezõ tavaszi szellõben. Jóval elõttem Mezei Laci alias Szõri nyomul az emelkedõn Klári nélkül, pedig ez inkább fordítva szokott elõfordulni. Éppen a frissponton érem utol. A sarkára állított hatalmas vizes ballonból öntik a poharába az utolsó cseppeket. Nekem már azt mondja a srác, hogy elfogyott. - Asszátok meg! Teljesen ki vagyok aszva. - fakadok ki dühösen. Az itteni frissítésre fölöttébb számítottam. Az autóval, ami nem tudom mire vár itt, már rég felmehettek volna a Galyára utánpótlásért. Van nálam vésztartaléknak egy energiaital, de az nem éppen a szomjoltó tulajdonságáról híres. Lacival megyek tovább, és amikor visszanézek, a srác megint sarkára állítja a ballont és az utánam jövõnek még facsar egy kis vizet. Úgy látszik nem voltam neki szimpatikus. Háborgok, hogy egy ilyen "szigorú" túrán ilyesminek nem lenne szabad elõfordulnia, fõként nem, hogy a regisztráció is a részvétel elõfeltétele volt. Hallván a szitkozódást, a hátam mögött egy kõkemény hölgy, megjegyzi a barátnõjének, hogy: - Így jártunk, ez van, új fejezetet kell nyitni. Nem tudom, hogy nekem is címezte e a mondandóját, de rettentõ szellemes és fõleg nagyvonalú a rendezõséggel szemben. Van a zsebemben három szem töltetlen Negró, az egyiket kibontom, hogy ne száradjon ki még jobban a szám. Laci nyomában baktatva kaptatok fel a GT-re. Odafönt mindenki a kocsma felé indul. Felködlik elõttem a több túráról ismert, ilyen alkalmakkor mindig zsúfolt Gertrúd. Inkább szomjan döglök, de most sem merem a drága idõt sorbanállásra fecsérelni. "Nyitok egy új fejezetet", és a pont felé irányítom lépteimet. Az építkezés elõtt Tóth Feribe botlok. Másfél literes ásványvizes palackot visz a kezében. - Kérsz egy kis szódát? - kérdezi. Nem engedem meg magamnak, hogy egy ilyen szintes túrán a sporttársak által cipelt bármibõl fogyasszak, nem vagyok híve a serpa rendszernek, és már úgyis gyötör a lelkiismeret, hogy nem álltam ki a sort a teáért a Kékésen. - Köszönöm, nem kérek, a következõ teáztató pontig valahogy kibírom - hallom kívülrõl a saját hangomat. Még 4 km. Bagatell. Van még két Negróm... A kilátó felé vezetõ lépcsõn tesztelem az erõnlétemet: amikor szerpentinezik egyet a lépcsõ, többekhez hasonlóan én is levágom a hurkot egy kitaposott ösvényen. Megy minden további nélkül, ez egy kicsit megnyugtat.

4. EP. GALYA KILÁTÓ

A kilátó tövében naiv mûvész fújja a flótáját. Azért naiv, mert azt hiszi, hogy tud zenélni. - Ez egy büntetõpont? - kérdezem a pontõrséget. - Ilyen próbatételrõl nem olvastam a túra kiírásában. Fájdalomdíjul a pecsét mellé kapok egy falatka tejcsokoládét, amit rögtön az arcomba tolok, mielõtt még elolvadna. Lefelé menet egyszer csak hátba vág a Petit Fleur elsõ néhány üteme kilátótövi stílusban. Na ne! Ezt az örökzöldet azért nem kéne letiporni! Hogy ne halljam a hangászt, én bõdülöm el magam kocsmatenor hangon: - Põõõti flõõõr, lá-lá-lá-li-le-lúúú... A kirándulók nézik, hogy mi lelt. Hadd nézzenek, majd megtudják, ha felérnek a kilátóhoz. (...) A Téli Mátráról és a Hanák Kolosról ismert, enyhén hullámzó, de jól tolható szakasz következik [K-] / [P-]. Tökösebb kirándulók a parkolótól eljönnek akár a Piszkés-tetõi csillagdáig is. A Bõgõs-rét felé elbúcsúzó [P-] meredekén nem látok vállalkozó szellemû kirándulókat. A sporttársak valahogy beragadhattak a Galya-tetõi öblögetõbe, mert ezen a szélesebb úton alig elõzött meg valaki, és elõttem is enyhén szólva ritka a mezõny. Az imént említett leágazó után kitett helyre érek; ezerrel zsendül a tavasz. Megpróbálok mihamarabb lelankázni Mátraszentlászlóra, ahol feltétlenül innivalóhoz kell jutnom, mert a nyelvem helyén már csak egy darab tapló van. A teáztatóhoz balra kell egy párméteres kitérõt tenni. Józsi éppen végez a frissítéssel. Wehner Gézával üdvözöljük egymást, aztán a teás kancsókhoz rontok. Szerencsére itt nem fukarkodnak a teával, egymás után töltõdnek, ürülnek a mûanyag edények; a túrázók szivacsként isszák fel a létet jelentõ lét. Úgy lehúzok másfél litert, hogy meg se kottyan a bendõmben. Átveszem az ellátmány mûzliszeletet, és visszaindulok az útvonalra. Laci érkezik fentrõl. Amikor megtudja, hogy tea és mûzliszelet van a kitérõ végén legyint egyet, és tovább jön velem a következõ pont felé. Ja kérem, aki gargalizált a Galyán... A kilátó, ahova megyünk, kilátszik a fák közül. Nem tûnik túl magasan fekvõnek, de miért lefelé megyünk? Tudom, hogy fokozott emelkedõvel fogunk fizetni ezért, de sebaj, mindent vidáman, anekdotázgatva mászunk meg, ami csak elénk kerül. Jelzések terén ellentmondás van az itiner leírása és a térképen- meg a fákon láthatók között, de bízom Laci rutinjában, a sokadik Bérc után biztosan nem téved. Helyes döntés, a [K3] tényleg oda vezet minket, ahova mennünk kell.

5. EP. VÖRÖS-KÕ KILÁTÓ

Laci évõdik a pontõr hölggyel, mondván, nehogy baj legyen abból, hogy csak kézjegyével látta el az igazolólapot. Nem mertek rábízni egy pecsétnyomót? A kilátótól lefelé jövet látszik legjobban a mátraszentistváni sípálya. Rácsodálkozok egy kiterjedt hófoltra, ami a pálya egy takartabb részén fekszik. Pólóban majd' megpusztulunk a melegtõl, ott meg éppen csak, hogy nem síelnek. (Tényleg, miért nem?) Nem kell ide Kilimandzsáró, nem kell ide Alpok, a hazai pár méter szintkülönbség is produkál érdekességeket. Elhaladunk a falu fölött. Laci elmondja, hogy régebben a temetõ felsõ oldala mellett vezetett a turistaút, most pedig az alsó mellett. Van, aki zsigerbõl most is fent megy. Az eddigiekhez képest ez egy kifejezetten lájtos szakasz, rá lehet pihenni az ágasvári történetre. Visszatérünk az elõbbi kilátó miatt elhagyott [K-] jelzésre, ami egy poros, darabos útként vezet tovább. Egyelõre még megy a jópofizás, de a szamárkõi elágazástól [K3] jelek vannak a fákon, s ez elõrevetíti a közeli jövõnket, amikor beszéd helyett inkább lihegni fogunk. Ágasvár tekintetében inkább a lejöveteltõl félek, de amikor felfelé lépegetek a túlméretezett sziklalépcsõn, behúz a jobb belsõ combizmom. Jól nézek ki, ha igazán beleáll a görcs a combomba, akkor se föl, se le. Sikerül stílusváltással elûzni a komolyabb görcsöt. Felérünk egy kisebb platóra. Ferikével futok össze, de pár perc múlva már megint "szétszóródunk".

6. EP. ÁGASVÁR (koránt sem a) CSÚCS

Somolygok magamban az itiner bevezetõjében olvasottakon. Többek között kérik a sporttársakat, hogy a dohányzást abszolút mellõzzék. Lehet, hogy a pontõrök nem olvasták? Néhány lépés után felmutat valaki egy hatalmas borzas fejhez hasonlítható alakzatra. Igen, oda még fel kell mászni. Aki nem számított erre, annak egy kicsit nehezebb lesz a feljutás, de hát csak semmi csüggedés, lesz még rosszabb. Még jobban feltorlódik a mezõny, de most nem siet senki, ritkul a levegõ. Alig érünk fel a "várfokra", máris azon gondolkodhatunk, hogyan jussunk le a legkisebb esélyt adva az aláhullásnak. A szárazság miatt kemény, apró göröngyök rettentõ alattomosak, fától fáig kell megtervezni a menekülõ útvonalat. Van aki bothasználat mellett is hanyatt esik. Nagyon gáz itt a sziklákkal tarkított ösvényen elesni. Lassan sikerül szerencsésen leereszkedni, apróbb zúzódásnál komolyabb sérülésrõl nem értesülök. A lejtõ alatt megleljük az iménti alakulatról elnevezett turistaházat. Ha a fene fenét eszik, akkor is leülök két percre az ellátmány almával. Nem tudom úgy enni, hogy ne legyen csupa ragacs tõle a kezem. Bosszantó. Na, õ volt az utolsó ideérkezõ sporttárs, akinek a kérdésére elmondtam, hogy: "Nix Kontrollpunkt, nur Apfel fressen", mert most már tovább kell menni, vigyázva, hogy ne álljak be olyan vonatba, amelyik nem a [P+] jelzésen megy, hanem a kerülõ [P-] úton. Beszámolókban olvastam, hogy ezt már sokan megszívták. Nem nagy cucc, de szoros idõbeosztásnál mégis számít. Mit mondjak? Innen sem a legkellemesebb a leereszkedés. Amikor egy kicsit bele lehetne kocogni, akkor is fékezni kell a torlódás miatt. A nevére rászolgáló Csörgõ patak mellé érve (most már jó a [P-]) egyre gyakrabban nézek az órámra amiatt a stresszelõ mátrakeresztesi 16:30-as snitt miatt. Azért egy alkalmas átfolyásnál szakítok egy percnyi idõt arra, hogy lemossam az alma levétõl ragacsos kezeimet és a botok fogantyúit. Hû de hosszú ez a patak! És egyre jobban csörög. A szárazság kontrasztjaként gyakori az igen sáros részlet, de mindegyiket meg lehet úszni szárazon. Egy óra elõnyöm már biztos nem lesz a zárlat elõtt. Végre elérem a település elsõ házait, de még sokat kell kaffogni az utcákon, hogy meglássam azt a kis hidat, ami átvezet a pontra.

7. EP. MÁTRAKERESZTES

Negyven perc a zárlatig. Ez az elõny soknak is tûnhet, de akár egy kisebb probléma, vagy egy kicsivel alacsonyabb átlagsebesség ezt drámaian le tudta volna apasztani. Úgy gondolom, ezt még a régebbi idõk tömegrajtjára találták ki, és elfelejtették utána húzni a mostani 06:00-07:00-ig történõ rajthoz. Szerény véleményem szerint 17:00 lenne a reális zárás idõpontja. Mindegy. Hál' Istennek ezzel most nem kell gyötörnöm magam. Tartom a nagy poharamat a málnaszörpös kancsó alá. Hû, de hideg! Kenyeret nem bírnék lenyelni, meghámozok egy ellátmány kockasajtot, ez lesz a hátralevõ táv üzemanyaga (meg még egy). Nagy Kriszta, Bubu és Lestat érkeznek. Társaságukban elkortyolok egy újabb pohár málnát, és az "Úgyis utolértek!" - mondattal, fél órával a zárlat elõtt elbúcsúzom tõlük. Az egyik rendezõ emelthangon tájékoztatja az utazóközönséget, hogy aki nem kívánja folytatni a túrát, az felszállhat a nemsokára induló (dög)buszra. - Lúzerek. Mormolom magam elé, miközben megindulok a [P-] folytatása felé. Mellettem felnevet egy túratárs, aki meghallotta félhangos megjegyzésemet. Most kell nyugalmat és türelmet parancsolni magamnak, hosszú, szivatós szakasz elé nézek. Milyen jó, hogy van róla emlékképem a tavalyi résztávról. A végsõ gyötrelem kapcsán legtöbben a Muzslát szokták emlegetni. Emberek! Elõször a Nyikom-nyeregbe kell felhúzódzkodni, az a nem semmi, utána a Muzsla "csak" ráadás. Szentigaz, hogy mire a lábáig elérsz már nagyjából el vagy készülve az erõddel. De ne szaladjunk elõre! (Nem is tudnánk.) Közvetlenül Mátrakeresztesrõl felemelkedõben vannak a legmeredekebb méterek. Feltekintve látod, hogy a magasban bekanyarodnak az elõtted járók egy sötét fenyvesbe. A kezdeti emelkedõ után megszokod, hogy csak mész, csak mész, és mindig csak fölfelé. A mögöttem jövõ társaság egy tagja azt meséli a többinek, hogy azért nem szaggatja szét magát, mert holnap még el akar menni a gödöllõi canga túra valamelyik távjára. Ha valaki ennek a túrának az utolsó etapjában egy következõ napi fizikai teljesítményen tud ábrándozni, akkor az az illetõ igazán kitûnõ erõnléti- és mentális állapotban van. Ámbár valószínû, hogy amikor majd egyre feljebb jutunk, folyamatosan zsugorodni fog a holnapra vizionált biciklis táv. Ahogy hallom a felsorolt választékból a legrövidebb a GÖDÖLLÕ K5, ami valójában 4,3 km. Ez a pedál nélküli, mûanyagból fröccsöntött kategória, hogy a másfél évesek is indulhassanak, de az is lehet, hogy direkt a leharcolt Bérceseknek kreálták. (...) Lombhullató után megint egy fenyves részlet, de ezután még mindig nem a Gyíkom-nyeled következik. Keresztezõdés után kizökkent a monotóniából a ráerõsítõ emelkedõ. Megint több embert látok magam elõtt. Most már mindenki türelmes, nem kapkod, a gyorsabbak már rég elinaltak. Egy nagyobb lépés után megint behúz a combbelsõm, de most erõsebben, mint az Ágasvárnál. Kellett nekem viccelõdnöm a lúzer busszal. Mire tudok itt felszállni, ha valami történik? Maximum egy bércre. Esetleg nyeregbe pattanhatok, de az alatt nincs ló, és néhány százmillió évig még nem is megy sehová. Egy darabon húzósan megyek tovább, de aztán valahogy sikerül kirúgnom a lábamból a görcsöt. A fájdalmát még érzem, de funkcionálisan már nem akadályoz. Nagy Kriszta megy el mellettem. - Ugye mondtam, hogy utolérsz? - mondom a mögötte gomolygó porfelhõnek. A lejtõk valamelyikén talán még beérem, de nem sok esélyt látok rá, Kriszta az utóbbi idõben megtáltosodott. A fák törzsei között fényt próbálok felfedezni, de az alagút vége csak jóval távolabb lesz. A tisztáson csatlakozik a Pásztóról feljövõ [Z+] jelzés, ami meg nem mondom, hogy melyik teljesítménytúra útvonalában van, de már volt hozzá szerencsém. Ide akár ki is lehetne tûzni a Nyikom-nyereg táblát, persze nem alumíniumból. A réten egy pici levegõhöz juthatunk, de aztán megyünk ám még feljebb. Nemsokára egy domb aljába ér az alkalmi csoport. Jó meredek, sokan azt hiszik, hogy ez már a Muzsla, pedig ez csak a nem is olyan sokkal kisebb tesója. Eddig csak Elõmuzslának neveztem magamban, de most nézem, hogy a térképen Ólom-tetõ a böcsületes neve. Végre nem egy mindenhol megtalálható, gyakori elnevezés. Megmászása után hosszas hullámvasutazás következik. Egy pontról nézve jól körvonalazódik az igazi Muzsla. Egy hölgy elkeseredetten sóhajt fel, amikor partnere megmondja neki, hogy mit is lát maga elõtt tornyosulni. Az is egyértelmû, hogy megmászásához elõbb le kell ereszkedni a nyergébe, és csak aztán indítható ellene támadás. Elõttem is sokan rugdalják a sötétszürke port, sietünk az utolsó magasabb alakulat lábához, hogy minél elõbb nekimehessünk. Alulról nézve ez egy elég tisztességes domb, de itt már felszabadulnak a tartalék energiák, és mindenki egy kicsivel jobban ránehezedik a gázpedálra. Szélesebb az ösvény, ki-ki kedve- és finiselõ erõnléte szerint igyekszik túllenni ezen a híres, hírhedt ponton. Illúzióromboló, hogy a csúcskõnél most nem a megpihenõ túrázók, és a pontõrség látható, hanem valamilyen talajvizsgálattal szöszmötölõ emberek bitorolják a környékét. Néhány méterrel tovább kell menni a pecsétért.

8. EP. MUZSLA

Nem pihenek, lassan elindulok lefelé. Egy tisztásra érve szembõl cirógat meg a késõdélutáni Nap. - Jaj de jó! Most már végig elkísér bennünket a Napocska - mondom megint csak úgy félhangosan gondolkozva. - Mi lenne jó?! - kérdezi az elõttem menõ hölgy összevont szemöldökkel hátranézve. Kezdetnek jó lenne egy forró pezsgõfürdõ, aztán majd ami kialakul. Fennhangon csak annyit mondok, hogy: - Nagyjából nyugatnak megyünk, ezért a célig elõttünk jár majd a Nap. Comprende? Semmi válasz, lelassítás, telefonálás. Elrongyolok mellette és tovább rúgom a port. Én kilõttem a telómat, nehogy itt hívjon fel valaki loholás közben, a semmi ágán. A nem túl meredek lejtõket a legtöbben megkocogjuk, a közel szintben haladó ösvényszakaszok megmaradnak "pihenõnek". Jó lehet a térerõ, mert egy mögöttem igyekvõ túrázó is telefonál. A vevõ oldali beszélgetést végig hallom. Szétszóródott csapata felõl tájékozódik. Az egyik tag elõtt ott van még a Muzsla, de a másikat már nem engedték tovább Mátrakeresztesrõl, majd vissza kell hajtani érte. Tovább porolok. A lassabb vonatokat és a tojásokon lépkedõket az elsõ adandó alkalommal óvatosan meg kell elõzni, hogy a fékezésre már ne kelljen energiát fecsérelni. Eljön az elsõ Muzsla utáni emelkedõ. A mögöttem kocogó meg is jegyzi, hogy odafönt a ponton azt mondta valaki, hogy onnan már csak lefelé kell menni. - Ez a két Koncsúr közül az egyik, azt hiszem a nagy, de most nem nézem meg a térképet - szólok hátra. - Lesz még egy-két ilyen hupli, de nem számottevõ. A Diós-patak völgyébõl pedig majd meredeken ki kell mászni, de az direkt jól fog esni a sok lefelé tiplizés után. Elõttem valaki elõhúzza a GPS-ét és kéretlenül bemondja, hogy mennyi van még a távból. Rosszul hangzik, soknak tûnik, a francot sem érdekli. Olyan jól éreztem magam, már a célegyenesre gondoltam, erre elbacca az áhítatot. Késõbb kiérünk egy még porosabb, kövesebb, de szélesebb útra. Úgy emlékszem tavalyról, hogy ez már egy tágasabb mezõre vezet, és onnan már nincs messze a patak völgye. Valamivel korábbra képzeltem, de most már egy-egy nyíltabb résznél lelátni oda. Kondenzcsík tovább. Jön fölfelé egy férfi kisgyerekkel. Úgy gondolom, hogy bércezõ hozzátartozójuk elé jönnek. Odakiabál nekik egy nõ: - Mennyi van még? A férfi azt válaszolja, hogy bizony még sok! Van az három kilométer is. Erre már mindenki gurgulázva kacag, aki hallotta a választ. Egymást rég nem látott cimborák találkoznak össze és két oszlopba fejlõdve, belassítva érdeklõdnek egymás retyerutyája hogyléte felõl. Az onokáktól kezdve az ángyikájukon keresztül egészen az öregapjukig végigkérdeznek mindenkit, de azt már nem bírom kivárni, hogy visszahúzódott e az ipa aranyere, inkább kockáztatom, hogy belehullik valami mezei pöcök a cipõmbe, átvágok torzs közt kelõben a teplincen, csak hogy eléjük kerülhessek, mert már nagyon fogytán a cérnám. Lekászálódok az egy ember szûk, mély, sziklás, meredek ösvényre, ami a patakhoz vezet. Egyszer csak szembe találom magam valakivel, aki visszafelé törekszik, hogy a botját odanyújtsa a barátnõjének, mert az nem bír lejönni nélküle. Ez már annyira valószerûtlen, hogy röhögni és csuklani kell tõle egyszerre. Valahogy elsasszézunk egymás elõtt. Na, végre itt a patak. Alacsony a vízállás, de akár nedvességállást is mondhatnék. Egy sikkes szökkenéssel a túlparton termek. Jöhet a sok, tömény lejtõ után a jólesõ, izomnyújtó, utolsó mászás, kifele a patakvölgybõl. Lentrõl látom, amint az emelkedõt leküzdöttek jobbra ráfordulnak az igazi célegyenesre. Engem is felröpít az eufória. A széles [P-] / [Z-] úton már mindenki ereje és vérmérséklete szerint nyomhatja, nincs kerülgetés. Feszítõ érzetem szerint félre kéne állnom egy percre, de mindenképpen be akarok érni hét elõtt, mert most már nem a szintidõvel viaskodok, hanem a menetrenddel. Nem akarom lekésni a 19:10-es buszt, hogy Ferikének és Józsinak - akik valamivel elõttem járnak - ne kelljen rám várniuk Gyöngyösön egy órát. Igen, ott látom a templomot. Szembe vele pedig ott terül el az oskola. De miért nem jön már közelebb az a templomtorony? Bubu ér utol. Együtt finiselünk a Szurkosplüssblöki felé vezetõ, keményre döngölt földúton. Egy kanyar, még egy, és már egy igazi utca aszfaltja lapogatja a harántsüllyedésemet. Az utcára kitelepült élelmes pincészetek vendégei borozgatva figyelik az érkezõket. - Tapsolhatnának is, mint egy Maraton futás nézõközönsége a célegyenesben - vetem oda Bubunak. - Hajrá Pore?ki Delfin! - harsan fel a kiáltás egy asztal mellõl. Rögtön odafordulok, hogy megköszönjem a bíztatást, amit a rajtam levõ póló, azaz a felirata váltott ki. ("Pore?ki Delfin, I did it!") És íme, itt a szurdokpüspöki iskola, a cél. "MÁTRABÉRC, I DID IT!" Egy olyan túra útvonalán mentem végig, amely jelezve van minden valamirevaló Mátra térképen. Leírhatatlan érzés. Az udvaron az érkeztetõ lányok ráírják a papíromra a célba érkezés idejét (18:43); az utolérhetetlen (!) Nagy Kriszta gratulál, én is neki, és irány az aula, ahol semmi perc alatt a kezembe nyomják az oklevelet, a kitûzõt és egy pici, méhsejt alakú üveg mézet, címkéjén a túra paramétereivel. Az oklevél szerint egy óra öt percet hagytam benn. Hihetetlen. A lányoktól még egy szponzori gyümjoghurtot is kapok, sõt még a jutalomfalat töltött káposzta elfogyasztására is jut idõ. Ferike és Józsi már egy ideje itt fürdõznek a cél felemelõ hangulatában, én is merítek egy nagy adagot belõle, hogy legalább hazáig kitartson, még ha Gyöngyösig állni kell is a buszon...

Ottorino