Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

sznuupiTúra éve: 20152015.04.13 15:08:56

 Mátrabérc 2015


 Rég írtam bármit is túráról. Hát akkor talán most….


A leges-leges-legfontosabb, hogy TAVASZ van!!!!


Az idei Mátrabérccel kapcsolatos elsõ élményem a reg.kód volt. A Questor botrány fényében különösen. Kódom a BUX volt. J


Második érdekes tapasztalás az volt, hogy miután túra utánra fix páciense volt, ezért Kata túra elõtt masszírozott meg. Hátha lesz áldásos hatása. Mondjuk nyújtottam is túra után valamennyit. Alig van izomlázam. Reméljük ez az! Az azonnali élményen túl.


Túra hajnala: Fülöp Zoli kocsijában összegyûlt a túrázók szép csapata. A hátsó sorban Agárdi Peti mellett nem tudom ki ült (ez biztos ciki), elõttük Anna, Toplak úr és Dinnye utazott. Meglepõ módon a túrázásról folyt a szó. Megérkezés percre pontosan 6 órakor.


Elindultak. Fél hétig fagyoskodtam Tomra várva, aki Miskolc irányából érkezett, mert úgy terveztük, hogy együtt megyünk. Mint késõbb kiderült ez talán felesleges volt. Márhogy a várakozás és a tervezés is.


Nagy lendülettel vágtunk neki az ösvénynek. Ezen a reggelen a Kiss Peti emléktúra jó tapasztalatai ellenére csak lobogtam Tamás után, mint lobogó. Akkor tudtam beérni, amikor lejtõre került sor és futottam. A tavasz, a reggel, a napfelkelte nem jutott a tudatomig. Loholtam és lihegtem. Az elsõ itatópont felé lefutva foghullató reccsenéssel bicsaklott ki a bal bokám. Rutinosan nem estem el és pár másodperces magamban jajongás után visszaterheltem, mert eddig ez vált be leginkább, de bizony fájt. Felfelé nem annyira, de lefelé és síkon eléggé. Végre odajutottam a nyílt pihenõhelyre. No, akkor tudatosult bennem, hogy a pecsételõ észrevétlenül maradhatott mögöttem. Láttam ugyan egy Ellenõrzõpont feliratot, de trapp közben körbenézve elõrejelzésnek tûnt. Az ösvény mellett, csoportosulás nélkül, feltûnésmentes ruházatban álldogált egy leányka, még egy narancs/fehér bója sem volt felette, vagy valami, amikor visszafordulva kerestem õt, a pecsétemért. Tamás addig a pillanatig bírta, amíg újra a nyílt terepre értem. Megkérdezte, hogy akkor megyünk? Mire azt találtam mondani, hogy nekem ez az a pont amikor le kell ülnöm, rendeznem a viszonyomat a bokámmal, reggelizni és inni kellene. Mondtam, hogy ha rohanhatnékja van, akkor menjen. Mint amikor a léggömb madzagját engedi el a kisgyerek és az szabad szárnyalásba kezd, úgy repült lefelé a lejtõn.


Pár percet töltöttem a felsoroltakkal, majd a reggeli napfényben fürdõ lejtõn továbbindultam. Elmélkedésbe merültem arról, hogy kik lehetnek egymásnak jó túratársai. Arra jutottam, hogy ha az egyikük gyorsabb, ráadásul saját magával versenyzik, akkor az nem jó leosztás. Töprengtem azon, hogy hogyan lehet, hogy a Kiss Petin teljesen kiegyensúlyozott volt a sebességünk, hol én, hol õ volt gyorsabb, és, hogy mennyit számít, hogy hol a prioritás. Akkor úgy látszott, hogy az is sokat nyomott a latban, hogy pergõ beszélgetést folytattunk és azért sem akartunk eltávolodni egymástól, mert akkor nem hallottuk volna a másikat. Most erre az elsõ pillanattól nem volt esély, ráadásul a personal best megjavítása és a társaságomban eltöltött idõ közül õ az elsõre szavazott. Aztán a gondolkodás elcsitult és maradt a szándék, hogy minél gyorsabban rakjam a lábam egymás elé.


Bokafájdalmam alábbhagyott. Ha kiment a fejembõl a koncentrálás és elkalandoztak a gondolataim, akkor rögtön kibicsaklott megint (Kb 4-szer még). Szerencsére ezek már nem voltak akkorák, de kis erõhatásra is elrettentõ fájdalommal jártak. Utána kicsit sántítottam, de rendületlenül haladtam tovább. Minden emelkedõt hálásan megbecsültem, hisz felfelé lépve képtelen volt a bokám magának ártani. Lefelé és síkon is feszültem figyelni kezdtem. Úgy a 35. km táján éltem át utoljára ezt a traumát, utána már folyamatosan a lábfejfeszítõkre (peroneusok) gyúrtam, nem adva esélyt a kifelé dõlésnek.


A Kékes környékén, nem is meredek szakaszon egy futófelszerelésben hempergõ úriemberre leltem, aki mellett szerencsére a barátja is ott volt. Mellé érve azt hallottam, hogy „de kár, hogy nem hoztam el a bokaszorító gumimat”. Ezt a tárgyat én is eléggé nélkülöztem, de azért megkérdeztem, hogy tudok-e segíteni, mondjuk egy Algopyrinnel. Mire azt felelte mosolyogva, hogy köszi, ennél keményebb gyógyszerei is vannak.


Mindenesetre nekem jó szolgálatot tett a gyulladáscsökkentés céljából bevett tabletta,a célban sem volt bedagadva szerencsétlen bokám.


A túra során kemény terhelés következtében (amit én raktam magamra, de mondjuk a hegység is belerakott anyait-apait. J ) sok gondolat nem maradt, csak érzések talán. Felfelé repített az endorfin és adrenalin köde, lefelé a terminátor környezetdetektoraival vetekedõ gyorsaságú elemzõrendszer mérte fel a lefelé szaladás biztonságos lépéspontjait, no és vízszintes, na az nem nagyon volt. :D


Az érdekesebb pontoknál, mint frissítõ és ellenõrzõpontok megálltam, sorbanálltam, tisztult a tudatom, nyílt a világ. Amikor bármilyen frissítést csináltam kapott, vagy hozott anyagból és újra elindultam, akkor újra és újra felörültem a tavasznak és úgy éreztem enyém a világ! J


Fürödtem a napsütésben, gyönyörködtem a kilátásban és a lombfakadásban. Alfában történõ gyaloglás közben is megérintett, körbeölelt az ibolyamezõ illata, a fenyõtüskék karácsonyos, mégis napsütéshez is kapcsolódó, gyantás szagláskényeztetõ hatása. A túra célközeli szakaszán egy új, ismerõs virágillat jelent meg jól érezhetõen. Idõbe telt, mire összekapcsoltam a képet és az illatot. Ez a kökény!


A túra eleje a küzdésrõl szólt, az akaratról, úgy, hogy kevés örömet okozott. Ettõl elfáradtam, és azon töprengtem, hogy le fog-e ez lassítani. Azt hiszem jelentõsen nem tette. A Kékestõl a Muzsláig  az „élvezem a természetet, a napot és a túrát magát” állapotában róttam a kilométereket. A késõi, már fáradt szakaszon megint az akaraté lett a fõszerep, de azzal a jó érzéssel, hogy milyen jól fogom magam érezni, ha célbaérek. J Milyen jó lesz elégedetten, fáradtan a többiek közé vegyülni beszélgetni az ismerõsökkel, a csak túrákon látott barátokkal. 


Az ellátásról és élményekrõl: Túráról túrára rutinosan elfelejtem pótolni az elfogyott sósmogyorót, viszont sikerült egy szendviccsel és buktával, egy almával, csokival, fél liter vízzel, fél liter izóval (köszönet a Tojás terülj-terülj etetõpontjának) nekivágni a távnak. Gyomromban egy tejeskávét szállítottam. Még Oroszlánvár elõtt hozzájutottam némi túrára csomagolt marcipánhoz (köszi Tamás) és vizet lehetett volna pótolni, ha nem hoztam volna. A reggelim 3 falat szendvicsbõl állt Oroszlánvárnál.


Az oldalazós gyaloglás nem a kedveltem, de laza bokaszalaggal meg pláne. Kékes elõtt a jégkáros akadálypálya kifejezetten problémamegoldó, adrenalinfröccsös terep volt.


Szerencsémre volt nálam magnézium és kalcium is. Miért is? Mert mire felértem, a vádlim minden terheléscsökkentésre görccsel reagált. Kivártam a sort a bejutáshoz, így meleg teába áztatott kexszel, túró rudival frissíthettem a gyulladáscsökkentõ- ionpótló kombó mellett. Fura volt, hogy nincs semmi sós. De az itineren csak tea szerepelt, így hát reklamációra semmi ok.


Futás tovább. A következõ itatóállomás remekül jön. Egyrészt elfogyott az izóm, van egy üres szelepes palackom, másrészt már épp topban nyomom a meleg miatt és így is mindenünnen pereg rólam a só. A hideg narancsszörp és szódavíz mellett közepes csalódás, hogy most sehol a piros ital, amit tavaly csak egy kalapos, lelkes túratárs biztatására kóstoltam meg, de azonnal elkötelezett hívõjévé váltam.


Tovább, tovább. Galyatetõn hatalmas felfordulás, a kilátóhoz nem is a lépcsõsoron megyek fel, hanem valahogy máshonnan, meglepve látom, hogy jé, a lépcsõ azért megmaradt. Itt a pecsét mellett egyedi csokit is kaptunk kedves, aranyos pontõröktõl. Ha ez az ellátás nem is lenne elég, fülünket is kényeztetik. Egy zenész épp akkor kezd hangszere míves fúvásába, amikor a kilátó tövében etetni kezdem a mobilomat és próbálok minél több napsugarat összegyûjteni a szélbõl. Aztán látva ez utóbbi sikertelenségét, megfagyás ellen tovább startolok. A sípályán még nem nyílnak a kankalinok, így a kék jelzésen robogok a csapolható teaosztó síházhoz. Jó látni a kislány buzgalmát és a gyaníthatóan elsõbálozó meglepõdését a csapból teatöltött palackját nézve. A müzliszeletemet elteszem, helyette az almámat kotrom elõ. Azt harapdálva sétálok a többiek nyomában. Ha már folyamatosan a kezemben viszem (biztonságban csak akkor érzem az itinert) legalább megnézem merre járunk, mi a következõ. A második teljesítés még nem ad mindenre kiterjedõ helyismeretet. Amikor a kék háromszöget meglátom, befékezek és a sárga keresztet kezdem keresni, készséges túratárs megáll, biztat, hogy jó helyen vagyunk, nézd itt: és mutat az itineren kék háromszöggel jelzett szakaszra. Nekem még ez sem elég, jobban megnézem, hol hagyhattam el a sárga keresztet, de egyre tanácstalanabb vagyok. Egy másik lelassulótól megkérdezem, hogy õ járt-e már a vörös kõi kilátónál, mert én tuti nem. Akkor ez most hogy van?  Tapasztalt versenyzõ érkezik, megnyugtat mindkettõnket, ez a háromszög nem az ágasvári háromszög, hanem a sárga kereszt helyett festették a fákra. Ennek késõbb nyomát is látjuk. De akkor az írásos itineren miért van a régi? L Innentõl forgatom az itinert, az írás mellett a térképet is érdemes nézni, mert azon a valódi jelzések és színek vannak, a szöveg ehhez képest bizonytalan.


Az Ágasvár EP nem a csúcson van. Megértem. A szél fúj, meredek oda az út.


Kolost édesapja abban a pillanatban biztatja a pont környékén pihenésre, amikor felnézek a csúcs felé. Eszembe jut, hogy itt már a Hanák Kolos is velünk halad. Elmosolyodom. Milyen más túrán gyalogolhatna Kolos az édesapjával….


Felmászni, elõzni, kerülni egy pillanat mûve. Szökellek, mosolygok, köszöntök, biztatok, megköszönök. Körbenézés, kis üldögélés, eléhezés ellen ismét 2-3 falat szendvics (a buktára inkább nem is nézek), majd újabb kihívás a számítógépes helyszín-lépésfelmérõnek, lefelé a másik oldalon.


A turistaháznál elõször azt hiszem pecsét is jár, de nem. A bentiek felvilágosítanak, hogy itt a sörözés ideje. Lendületben vagyok, nem állok meg folyékony kenyerezni, igérik, hogy meg fogom bánni. Hogy vízért sorba álljak, arra még kevesebb az esély. Felmarkolok egy almát a ládákból, remélem nekünk volt kirakva, és tovább ereszkedem.


Megjelenik a patak balkézrõl. Végre egy kis víz. Akkor tudatosul bennem, hogy olyan száraz a Mátra, hogy csak porzik. A patak azonban jókedvûen csobog az út mellett, ahhoz azért messzi, hogy leereszkedjek mosdani/fürdeni, de a hangja is biztató. Azért felmerül bennem, hogy nem lesz baj a tavasszal, ha ennyire nincs nedvesség?


A mátrakeresztesi pont a szokott dzsemborit hozza. Fickándozok a szociális gyönyörûségtõl. Szeretem az összetartó, kedves hangulatot, a barátságos beszélgetéseket ismerõsök és ismeretlenek között. Egy mosoly, vagy egy kedves válasz megnyitja a magábafordult fáradt túrázók fülét, száját, lelkét is. Egy 14 hátralevõ kilómétertõl megomlott lánynak (gondolom Muzslás) lelkesedem, hogy már csak egy hegy. Nem látszik nagyon örülni, de felcsillan a szemében a remény, hogy vsz túl lehet élni, ha én ennyire vigyorgok.


A legfontosabb! Van PIROS szörp! J Most a háromféle sajt helyett csak egyféle van, és zsemle helyett kenyér. De mindegy, végre valami sós, hátha elég lesz pótlásnak, hármat is megeszem. Ellépve a pontõrök elõtt megkérdezem, merre induljak. Mire mutatja már látom is a bandukolókat felfelé, de olyat mond, hogy visszafordulok: „ arrafelé a ….M…(megnézi) Muzslára, vagy mire” . Rácsodálkozom: Ugye te nem jársz gyakran ide? Majd elindulok.


Megyek és megyek, kapaszkodom, lépek, kerülök, mosolygok, ha van erõm. Mindig szólok valamit, ha kerülök. Emlékszem a gyorsak tavalyi beszámolóira és a rövidtávosokéra is. Csak a nyaf. Holott mindenki az erdõt, a Mátrát járja. Egy a közösség, együtt küzdünk, szuszogunk az emelkedõkön, együtt ugrunk, lépünk, sántikálunk a lejtõkön. Mindenkit a természet, a tavasz szeretete hozott ide. Legalábbis én szívembe fogadom az összes erdõjárót, legyen az szembejövõ, vagy lassabb, gyorsabb mint én.


Az ionpótlás nem elég, most a csípõm körül lévõ izmok integetnek: ne tovább. Nem állok meg, megígérem nekik, hogy a Muzsla csúcsán refresh, addig kitartás. Vállamnak, hasamnak, hogy felveszem a felsõmet, mert leégtem és fázom kicsit.


Csak éppen a csúcs sose akar eljönni. Mindig bizakodva közeledem a nyeregszerû helyekhez, tudva, hogy a jobbról jövõ turistautak után már csak egy kaptató van. Végre tisztul a jobb oldal, még egy utolsó kapaszkodás és igen, itt a csúcs. Lerogyok. Érkezik az SMS, Tamásnak 9:28, válasz szûkszavú: muzsla. Ionok pótlása, só nélkülözése, folyadék, indulok tovább.


Félve félek a köves, napszítta lejtõtõl, emlékeimben kopár és végeérhetetlen. Futok lefelé, egyrészt, hogy érjek már be, másrészt, ha az elõbb emlegetett kövest nem bírom futni, akkor legalább tegyem, amíg bírom. Ismét melegem van, felsõm lekerül. Hepehupák erdõben, egész jól trappolható terep. Sokáig. Mennyi lehet a 7 km-bõl? Még egy kicsit. Még egy kicsit. Kiérek a köves szakaszra, de ez szinte rögtön a patakhoz menõ részbe fordul. Sántákat, kétbotosokat, kapaszkodókat biztatok, hagyok el.


Éééééééés a patak! Kis kapaszkodás, jobbos forduló és a falu felé kocogok. Az aszfaltra érve asztalok körül, székeken padokon heje-huja, dínom-dánom. Fáradt, endorfinos fejjel próbálok olvasni: mi van kiírva? Ja! Nem a cél. Sajt, bor, finomságok. Ha megállok, akkor késõbb érek be, nincs esélyük. Az fel sem merül, hogy fel bírok-e állni, ha leülök, minden sejtem egy szót ismételget, tovább-tovább.


Már látnám a célt, mikor Fülöp Zoli megállít, hogy elkérje a kocsikulcsot, hogy elérje vele a buszt. Nagyon nehezen állok meg, le a hátizsákot, megkeresem a madzagot, amin a kulcsok vannak, kezébe nyomom az egészet, ezt én most nem fejtem meg és kezemben az itinerrel belépek a kapun. Továbbfutnék, de többek sugallatára visszafordulok, pecsételtetek. 10:50  Zoli itt nyomja a kezembe a zsákomat, haladok tovább a cél felé. Már vigyorgok, szólni bírok, hangosan, csengõn köszönöm meg az oklevelet, mézet, joghurtot. Elcsodálkozom, hogy mosolyom, hangom ellenére nem kapok kézfogást (ennyire maszatos, nyamvadt benyomást keltek? ) megyek kifelé, ahol a Galyatetõs pólósok akkor kezdik a lelkesedést, hogy megjelenek. Mire az utolsók is beértek hangos taps és ováció fogadta az érkezõket. Yeeee! 


Amúgy koszosan, porosan lepakolok egy szabad helyre és frissítés után látok. Piros helyett bodzával érem be, a töltött káposztáért visszafordulok az oklevélért. A már beérkezettek vagy abbahagyók vannak szerte körül. Még épp elérem Messner urat, aki nem felejtette el a jelvényemet és Szlatki Gabit. Örömködünk kicsit, majd õk el. Istivel, Renivel és Agárdi Petivel trécselünk, majd sorbanállok a mosdóhoz. Egy WC van egy csomó csajra, de semmi nem szegheti kedvemet. A zuhanyzóban meleg a víz! Mikor leveszem a cipõmet, zoknimat döbbenek rá, hogy milyen poros vagyok, mikor kidörzsölt sebeimbe belemossa a meleg víz, akkor arra is, hogy mennyi só csapódott ki rajtam. Jajj! Ez szado-mazo idill.


Tisztán és üdén visszamegyek a közösségi udvarra és várjuk Zolit a kocsival. Dinnye is, Joeyline is befut, Kimmel Petit is látom, becsülöm, hogy utolsó pillanatban elvállalta Isti kisérését. És, hogy 5 órás Kékesi indulással is beküzdötte magát a szintidõn belülre. Kiderül, hogy a wc-ben nincs villany. A fiúk innentõl talán a szabad természetet részesítik elõnyben. A sátrakat bontják, hûvösödik.


Hazafelé a meleg kocsiban csendesebb a világ, mint reggel. J