Túrabeszámolók


Reguly Antal emléktúra (nyári és őszi)

terepnyulTúra éve: 20152015.03.15 18:50:53
35 km terepfutás. Ez várt rám, mint a Vértes Terep Maraton elõtti utolsó nagy hosszú terepfutás. Vegyes érzelmekkel készülõdtem: könnyített a lelkemen és a szokásos vizsgadrukkomon, hogy ez nem verseny, hanem teljesítménytúra, mégis máshogy áll hozzá az ember. Viszont olyan izé, hogy én meg futom a túrázók között, sokan cikinek gondolják. Nagyon szépnek ígérkezett, emiatt örömmel vártam, szép idõt is jósoltak, viszont az eddigi leghosszabb terepfutásom lesz, ez meg para. Tavaly a maraton elõtt ugyanennyivel kimaradt a 30 fölötti hosszú futás, talán betegség miatt, úgyhogy ezt most próbálom ki elõször, éljen a formaidõzítés.

A szervezést sikerült úgy megoldani, hogy a gyerekeket már pénteken elvittük anyuékhoz, így Péter is tudott jönni, és nevezett a 22 kilométeres túrára. Mindaddig azt hittem, hogy a két táv a rajtban kettéválik, de az elsõ hét kilométeren egyfelé tartott, így nagyon nehéz volt elválni. Milyen jó is lenne kettesben túrázni! De nekem most futnom kell. Azért az elsõ kilométert vele gyalogoltam, aztán csak nekiduráltam magam, és futni kezdtem. Még a gyaloglás alatt leelõzött egy nagyon könnyedén futó srác kék pólóban, kicsit megnyugtatott, hogy na, akkor más is fut.

Zirc szélén, Kardosréten haladtunk a vasútvonal mellett, két kilométernél volt az elsõ ellenõrzõpont, ahol csokit kaptunk és át kellett kelni a Cuhán. Patakátkelésbõl aztán volt még jó pár, ez az egyetlen, ahol híd is volt. Aztán a piros jelzésen betértünk az erdõbe, és követtük a patak vonalát. Ez egyébként a Közép-Dunántúli Piros elsõ szakasza, a teljes táv Zirctõl Lábatlanig tart, és 296 kilométeren átszeli a Bakonyt, a Vértes és a Gerecsét, majd leér a Duna-partra, és egyszer meg fogom csinálni :)

De most a legelején vagyok, a patakvölgy szép, hamarosan egyre jobban csörgedezik a Cuha, meg is állok egy pillanatra megcsodálni.


 


 

Korán van még, mínusz négy fokban indultunk, nemsokára egy kis átereszt kell átlépni, még jeges a széle:


 

 


A túlparton pedig még komolyabb hófoltok is elõfordulnak:


 

Túrabeszámolókban olvastam, hogy ilyenkor a Cuha partja hóvirágmezõvé változik. A túra elõtt nem tudtam pontosan, idén milyen az idõzítés, vajon nyílik-e már és vajon milyen mennyiségben, úgyhogy amikor ezt meglátom, nem lehet letörölni a képemrõl a vigyort, és ujjong a lelkem a gyönyörûségtõl:


 


 

 

De az erdõ is szép:


 

Két gázlót is keresztezünk, de csak cipõtalpig ér a víz, nemsokára viszont odaérünk az elsõ komolyabb patakátkeléshez. A patakban igen sok a víz, egy ideig tanakodom a parton, hogyan kéne pontosan, odaér egy nagyobb társaság, õk nem is vállalják az átkelést, hanem felmennek a vasúti töltésre. Mások megnézik, én hogyan megyek át, és majd az alapján eldöntik, bevállalják-e. Én nem félek a víztõl, legfeljebb vizes lesz a cipõm, mi történhet? Átmászom egy kidõlt fán, a közepénél még egy botot is otthagyott valaki, amivel megtámaszkodhatok a patakmeder alján. Leugrom a fa gyökerénél, rögtön ott a Csárda-patak, az itiner szerint ezen csak átlépünk, de azért most nagyobb benne a víz, inkább egy hosszabb ugrás az. Aztán tovább kanyarog a piros jelzés, átvezet a síneken, idõközben a patak is áttért a másik oldalra, jön a következõ átkelés. Ez már komolyabb eggyel, mély a víz, ott, ahol a turistajelzés vinne, esély sincs viszonylag száraz lábbal átkelni, pár méterrel lejjebb megyek és köveken kelek át, de az utolsónál így is bokáig csobbanok a vízbe, amin felnevetek és megyek tovább.

Jön az elsõ emelkedõ, szép, fokozatos, lassú, emelkedünk a domboldalba a patak fölé, szép a rálátás az erdõre és a völgyre, aztán ereszkedni kezd, és beérek Porva-Csesznekre. Összehasonlíthatatlan a látvány  a két héttel ezelõtti, hólepte tájhoz képest.


 

 


Aztán rájövök, hogy nekem nem ellenõrzõpont Porva-Csesznek, csak jöttem a 22 kilométeresek után át a hídon. Visszatérek a piros jelzésre, megyek tovább és csak csodálkozom, hogy épp ezen a szakaszon jártam a HaVasParipa túrán, milyen más! Addig a pihenõhelyig kell elmenni, ahonnan akkor visszafordultam, most hegynek felfelé a sárga jelzésen haladok tovább. Ez már egy komolyabb kaptató, a tetején éles kanyarral lefelé indul a Vadas-árok aljába. Ez most nem olyan szép szakasz, bozótos erdõszél, villanyvezeték-oszlopokat kell követni elõször lefelé, majd újra fel. Keresztezem a károlyházi pihenõhöz vezetõ utat, lefelé haladok, de nem tudok igazán futni, mert itt nagyon sáros, csúszós, köves az ösvény, ráadásul tövises, szúrós bokrokkal. Utolérek néhány túrázót, aztán egy elegáns mozdulattal kicsúszik alólam a jobb lábam, és szépen elterülök. Felállok, megyek tovább, sár, dagonya váltakozik, elõttem is lassabban haladnak, egyre többen verõdünk össze, és egymás után jövünk rá, hogy elvesztettük a jelzést.










Hogy hóban is járjon az új cipõ :)



Van egy picike ösvény, ami az egyik lehetséges út, meg két szélesebb, a bokrok között viszont olyan bizonytalan nyomvonalú. Egy fiú bemegy a keskeny ösvényre, én a felsõre, mások a középsõn mennek tovább, kiabálunk egymásnak, jelet egyikünk se lát. Locus megint nem tölti be a térképet, nem segít. Az itiner és a térkép szerint át kellene kelnünk az Aranyos-patakon, és körülbelül meg is van, hogy hol a patak, de járhatatlannak tûnõ dzsindzsa veszi körül. Egyikünk azt mondja, nagy baj nem lehet, Porva arra van, Csesznek meg erre, menjünk elõre, valahol majd csak kilyukadunk, vagy legalább együtt tévedünk el. Hát, jó... Egyszer csak észreveszek lent, a csúnya, mocsaras, irtásos patakparton egy párt, akik épp a patakátkeléshez készülõdnek, lekiabálok nekik: ott a jelzés? Még nem látják, de mivel azt tudjuk, hogy a patak túloldalán kéne lennünk, megpróbálták. Az ötlet jó, lemegyek utánuk, át a patakon, kikapaszkodunk egy kavicsos erdei útra, és hopp, ott a sárga sáv! Szuper, futok enyhén lefelé, elhaladunk az itinerben említett fatelep mellett, innen nyílik egy pár perces rálátás a cseszneki várra, majd egy fán ott az igazolókód, ami a második ellenõrzõpont, 13.2 km-nél járunk.










Suttony, fatelep, távolban Csesznek



A kevésbé szép szakasz után most megint egy gyönyörû jön, akácos erdõszél, jobbra végtelen kilátás a környékbeli dombokra és falvakra. Itt elõz meg a Kardosréten látott futó, utána még egy, én csak azon csodálkozom, hogy hol kerültek mögém? Kicsit nyúlnak használom õket, de sokkal gyorsabbak, én váltogatva kocogok és gyalogolok az emelkedõn, miközben csodálom a kilátást.


 











Kankalin



Egy magasles után kitér az út a szántóföldre, majd balra újra be az erdõbe, eleinte a szélén dombra fel, majd le, majd egyre mélyebb erdõbe, fantasztikusan szép, oszlopcsarnok-szerû bükkösbe, ettõl én mindig teljesen el tudok alélni, és csak csodálom.


 

 

Találkozom a zöld sáv jelzéssel, szûkül az ösvény, kanyarog, és kidõlt fákon is át kell kelni, nem igazán futható, de nagyon szép szakasz. Itt találkozom Timivel, akirõl csak utólag, a facebookon tudom meg, hogy õ volt :) Nemsokára leérünk a völgybe, és becsatlakozik a piros kereszt, ami - illetve az itiner félreérthetõ fogalmazása - félrevisz, kifutok a rétre, aztán gyanús lesz, hogy megszûnt a jelzés, és ellenõrzöm a térképet. Rájövök, hogy ez nem jó, vissza kell menni az erdõbe, és a három jelzés együtt halad tovább, míg újra le nem ér a Cuha völgyébe. Itt igazi szurdokot alkot a patak, és itt fakad a Kõpince-forrás is, két helyen is folyik a víz a hegy gyomrából. Iszom belõle, kulacsot is töltök, aztán jön a következõ patakátkelés.


 

A fotón nem látszik, de volt egy vastag, mohos fatörzs a vízbe dõlve, még a vízben ért véget, utána sziklákra lehetett lépni. Megint én voltam a bátor, aki megpróbál átmenni, és utánam jött három, korábban kételkedõ túrázó. Rögtön az átkelés után pedig ott volt a Kõpince-barlang.


 

 


A barlang után meredek, de rövid domboldalon kapaszkodtam fel, gyerekcsapat tanyázott a tisztáson és épp sütöttek valamit a tûzrakóhelyen. Pár lépés, és aszfaltra ért az út, Vinye házai között ért el hamarosan a büféig és a következõ frissítõ- és ellenõrzõpontig. Csupa finomságból válogathattunk, volt nápolyi, ropi, szörp, ettem-ittam és egy almát vittem útravalónak is. Az üres kulacsomat megtöltöttem bodzaszörppel, amirõl késõbb kiderült, hogy szörnyû ízû bolti szörp, de akkor már mindegy volt :)

Aszfalton elhagytuk a büfét, elhaladtunk Vinye vá. mellett, és a Hódos-éri útelágazó mellett kanyarodtunk vissza az erdõbe - a többes szám csak annak szól, hogy mindig volt a közelben egy-két túrázó, legalább látótávolságban. Széles, folyamatosan emelkedõ erdészeti úton haladt tovább a sárga sávjelzés, végig a Hódos-ér partján, gyönyörû sziklaképzõdmények mellett.


 

 


Szerencse, hogy végig a patakot kellett követni, mert a jelzés elég gyér volt, aztán késõbb szinte meg is szûnt, vagy legalábbis olyan ritka és kopott volt, hogy nagyon kellett figyelnem, hogy észrevegyem a fákon. Néhány túrázó megelõzése után végül egyedül maradtam az erdõben, és Porváig nem is találkoztam senkivel. Figyeltem magam, de nem tapasztaltam félelmet, csak örültem az erdõnek, a túrának, a napsütésnek. Most már talán tényleg visszatértem, és mehetek újra bátran önállóan terepfutni! Egy kis holtpontom, falam azonban volt, bár ezt a folyamatos emelkedõ is magyarázhatja, pont olyan volt, mint a Budai Trailen az az utolsó, amit a pokolba kívántam. 

Végig a patakot követve erdõsávok és tisztások váltakoztak, a talaj hol jobban, hol kevésbé volt sáros, elágazásoknál mindig bementem a másik ágba is, hogy jelzés hiányában ellenõrizzem, arra kell-e menni, de szerencsére ott volt a patak: ha a másik útvonal eltért tõle, akkor biztos lehettem benne, hogy nekem maradnom kell.

Végül kiértem az utolsó, nagyon sáros rétre, és megpillantottam Porva templomtornyát, meg a távolban a Kõris-hegy gömbjét. Illetve nem is olyan távol, sokkal közelebb volt, mint a HaVasParipa túrán.


 



 

 


A falu szélsõ házai mellett beértem az aszfaltra, itt már utolértem néhány embert, és hamarosan megláttam az ellenõrzõpontnak helyet adó kocsmát is. A pecsét mellé italkupont adtak, vettem egy kólát, nagyon jólesett most. A korábban látott terepfutó srác, akirõl most kiderült, hogy õ Vincze Zoli, és nem akármilyen terepfutó, hanem NB I-es, és épp a Körre készül - megkérdezte, hogy vagyok, hogy bírom. Nagyon inspiráló volt megismerkedni és beszélgetni egy kicsit vele!

Porván röviden át kellett vágni, majd egyik oldalt erdõ, másik oldalt mezõ, mi pedig megyünk felfelé közöttük a dombon, jobbra kinyílik a világ, gyönyörû a kilátás a dombokra és szántóföldekre a Kõris-hegyig, talpunk alatt pedig ropog a hó. Itt, az árnyas erdõszélen egész magas, keményre fagyott hó maradt még mindig egy széles sávon. Jelzés nem nagyon volt, az itiner szerint figyelni kellett, hol kell bekanyarodni az erdõbe, majd átvágva rajta a szépalmai mûút mellett találkozni a kék jelzéssel.

Innentõl otthon érzem magam: a mûúton, végig a kék túrán Borzavárig, nagyon szeretem azt a helyet, ahol szinte a térdünk magasságában bukkan ki a borzavári templomtorony csúcsa. Szûk kis ösvényen kell leereszkedni a templom háta mögött, végigfutni a falun, és fel a Pintér-hegyre. Én csak csodálkozom a természeten, hová lett a harminc centi hó? A domboldalon még sár is alig van.

Figyelünk nagyon, hogy hol kell letérni a Fiatalító-forráshoz, azt a részt nem ismerem, de jól észrevehetõen ki van szalagozva. Leérünk, én iszom, az összes forrásból ittam az úton, nem hagyom ki ezt sem. Fõleg, hogy ez még fiatalít is. Visszakapaszkodom a kékre, tudom, hogy már csak kevés van vissza, emelkedõ már nem kéne, és szerencsére már csak egy nagyon kicsi van belõle, aztán lejtõ. Leérek a már ismert parkerdõ kapujához, innen a városi szakasz már csak egy kis kitartást igényel, az utolsó enyhe emelkedõ igazán nem hiányzik, de most már befutok a célba, ha addig élek is. A cél - ami a rajt is volt - Reguly Antal szülõháza, ma róla elnevezett múzeum. Pecsét, emléklap, és jöhet a jól megérdemelt zsíros kenyér, addigra már nagyon éhes is vagyok, Zolival gratulálunk egymásnak, ez is jár az elemózsia mellé. 

Felhívom Pétert, õ már túl van a túrán, evett-ivott, most az autóban napozik. Pár szót váltok a túratársakkal, magamhoz veszek még egy kenyeret, és megkeresem. Az én cipõm és az õ bakancsa meghitten összemosolyognak a csomagtartóban egymás sáros ábrázatát fürkészve, mi pedig az élményeket megbeszélve indulunk haza.


 

Volt idõtervem is. Gabi azt mondta, hogy õ 4:30-4:40-re vár a célba. Én ezt nagyon optimista becslésnek éreztem, magamnak 4:40-et a lehetõ legjobb idõnek számítottam, és öt órával is simán elégedett lettem volna. Aztán egyszerûen beszippantott a természet, annyiszor álltam meg fotózni, és persze lassított a sok patakátkelés és idõnként a sár is, de egyáltalán nem bánom. Én az a fajta terepfutó vagyok, aki nem rohan el a látnivalók, szépségek mellett, én ámulni fogok a hóvirágmezõn, a patakon, a sziklákon akkor is, ha emiatt rosszabb idõvel érek be akár egy versenyen. Inni fogok a forrásokból és megállok barlangot csodálni, és felnézek a fákra. Így aztán 5:15 lett az idõm, és egyáltalán nem bánom, sõt, még Gabi is megbocsátotta :)