Téli Mátra M túrabeszámoló.
Kedves Teljesítménytúrázó Ifjúság!
Mivel tavaly nem volt lehetõségem egy beszámolót sem írni, mert elõször enerváltan, majd görcsösen, végül beleõrülve hajtottam a kilométereket, az idei évben úgy döntöttem, elõhúzom a Lakat Presszó sarkában szunnyadó Múzsát, és igyekszem újra írásban is megörökíteni élményeimet.
Nos, elõször is beneveztem az XL-re. Aztán Jeremcsuk Isti rábeszélt, hogy csak menjek el az Extrém Burgenland 24-re, azaz a 120 kilométeres sétára a Fertõ-tó körül, 24 órán belül. Mindezt a Téli Mátra elõtti napon, pénteken. Nekem, mivel szeretném negyedszer is a Mátra-Kupát megszerezni, meg egyéb kupákban is érdekeltté tettem magam, feltétlenül szükségem volt a Téli Mátrán való sikeres részvételre. Ezért a Burgit (aki már megcsinálta, az becézheti) 22 órán belül kellett megcsinálni, hogy autóval idõben átérjünk Okáról (Oggau) Mátrafüredre. Sikerült is a túra, 21:12 alatt, az elsõ felén Istivel repültünk, majd egyedül folytattam, a végére természetesen szétcsaptam magam a betonon, ami legalább 100 kilométernyi volt az összes távból. Aztán egy autóval a Széna térig jöttünk, ahol fél hatkor beszálltam Pálfi Laci eredeti helyére (õ mégsem jött át és felajánlotta nekem), Fülöp Zoli autójába. Na, ott sikerült aludnom egy kicsit, Gödöllõtõl Mátrafüredig. De a kialvatlanság volt a kisebbik gond, az adrenalin ilyenkor nálam az egekben van, hanem amikor kiszálltam Zoli autójából, észleltem, hogy egyszerûen nem tudok járni. A bal lábamat alig bírtam emelni, a forgóm berozsdásodott. Egyéb fájdalmam, mint például a térdfájás vagy a csonthártya nem volt, csak mechanikailag képtelen voltam a gyors mozgásra. És éreztem, hogy ez nem olyan lesz, hogy majd bemelegszik. Szóval, ahogy beléptem az épületbe, megkérdeztem az ott vidáman gyülekezõ Messneréket, nem-e lehetne rövidebb távon indulni, mert kétségesnek tartom tíz és fél óra alatt a negyven kilométer teljesítését. Kiderült, hogy az elején csak az itinereket vesszük át, itt pedig bármilyet átvehetünk, és a rajtnál mondjuk be a kódot. A kódra pedig nem emlékeztem úgyse, akkor nevet meg címet kell bemondani és majd mire visszaérünk, kikeresik. Bagira nem akart sorban állni, adott pénzt hogy kérjek ki egy M távot, hát kértem magamnak is. Ezt hívják spontán elhatározásnak. Nem is néztem meg, merre megy az M táv, csak annyit tudtam, 25 kilométer. Ez még talán bennem van.
A leányok 7:04-et írtak a rajtlapomra, ennek még jelentõsége lesz… Ugyanis nem néztem meg a szintidõt, hanem a hivatalos rajtolás után megkerestem még Fülöp Zolit, hogy az autó hátuljából csak vegyük ki a többi cuccomat, beviszem a megõrzõ terembe, mert sikerült rövidebb távra neveznem. Azokkal még visszasattyogtam, és megtettem életem legjobb döntését (a házasságom mellett): visszavettem a puha, vastag zoknira a Fertõ-tavon teljesen szétázott, lyukas bakancsot. Tehát megõriztem száraznak a sportcipõt. Az angyalok fogták a kezemet, az biztos, tekintve a túra körülményeit, amirõl még csak sejtéseim voltak akkor!
Elindultam tehát. De ezt túlzás annak nevezni, vánszorgás volt az. Vidám és kipihent arcok húztak el mellettem, elhúzás alatt értendõ minden 4 km/h-nál gyorsabb testmozgás. Toplak Józsi utolért, gondoltam õ jó lesz, mert szóval tart – értsd: õ viszi a szót, én meg tartom a tempóját. De hamar kiderült, hogy ez sajnos nem fog menni, az õ szûk ötös tempója is sok volt nekem. Elengedtem hát, és bevetettem magam a Zöld jelzésen az erdõ sûrûjébe. Meg a full sáros takonyba, ahol egyszerre akart menni ötszáz ember. Meg a futók. Mindenki mindenhol próbálkozott, gyakorlatilag már itt nem foglalkoztam azzal, hogy be van ázva a bakancsom. Valahogy átjutottam ezen is, és még nem is voltam annyira sáros. Viszont a rét szélén mindenki bevetette magát a bokrokba, fölöttébb gyanúsan! Az a kis erecske ugyanis, amit átugrani szoktunk nyáron, mintegy öt méter széles és fél méter mély folyammá változott az úton, és lejjebb lehetett valahogy átkelni rajta. Valahogy? Már voltak, akik itt is úsztak, de nekem valami kõrõl kõre mutatvánnyal sikerült benavigálnom magam egy kis szigetre, onnan pedig jeges ágas álzsombékokon át kikecmeregtem. Na, tovább, mindenki kielõzgetett közben, aki élt és mozgott a túrán, de a bánya megkerülésénél arra is rájöttem, hogy egyszerûen nem megy a felfelé a bal lábammal. Ez így nem lesz egyszerû… Megnéztem a szintidõt: hét óra volt ráadva a 25.3 km-re. Na, jól elb@sztam az idõt a rajtban – szidtam magam. Mindegy, újabb patak következett, de ezt lejjebb ahol ugyan mélyebb volt de keskenyebb, egy életem – egy halálom jeligével átugrottam egybõl. Ekkor elõzött Tinca (elõször), csak nem vett észre. Mondjuk én is csak hátulról szoktam észre venni amikor elhúz, nem róttam fel neki. Dagonyáztunk tovább, egyre jobban kezdtem unni a tömeget, és Lajosháza csak nem akart eljönni. Az egyik emelkedõn elõzött Andi, kértem tõle egy biztató mosolyt, és kaptam is! J Mondta, elég rossz bõrben vagyok, ezt biztosan jól látta… Egyszerre lejtõ következett, majd mindenki elkezdett csúszkálni lefelé a jeges-sáros-havas latyakban a patak partjára. Mit patak, a Zagyva közepes vízállása folyt ott keresztül mindenen, a betonlap-átkelõ tetején is, mintegy 30-40 centi mélységgel! Ott már mindenki röhögött – vagy sírt, mindenesetre mimikailag megmozgatta a látvány a leérkezõket. Hamar eldöntöttem, hogy egyelõre most lett melegen nyirkos a bakancs belseje, így szépen levettem, zoknit bele, gatyát felhúzni, és át a patakon! Kneipp-masszázs ezerrel, nesze nektek. Túloldalt spontán ötlettel elõkaptam a pulcsimat, ráálltam, így nem csurom vizesen, hanem kicsit szárítva tudtam a zoknit felvenni. De le kellett üljek hozzá, így ezzel a patakgyaloglós mutatvánnyal elment vagy tíz perc. De már sejtettem a sorsomat, merre kell továbbmenni: a Zöld + völgyében, tehát amiben ez a folyam folyik…
A ponton kézbevettem egy almát, és megnéztem a telefont: 9:04, és az itinert: 6 és fél kilométer. Két óra alatt. Nagyon necces lesz ez a hét órás szintidõ, lehet csak sétálni jöttem a Mátrába?! Na olyan nincs! Menni kell!! Haladni! A bal lábat megerõszakolni valahogy! Viszont tudtam, hogy a Zöld + kétszer kel át a megáradt patakon, egyszer oda, egyszer vissza. Úgy döntöttem, hogy ha már úgyis túlélõtúra lett ebbõl a vidám kis hétvégi sétából, maradok a folyásirány szerinti jobb parton, ennek viszont az volt az ára, hogy két kis lefutó gerincet kellett kimászni, ahol a patak meandere a hegyet alámosta – a jelzés ezért megy át ezen a szakaszon a túloldalra. A gerincek meredek oldala havas volt, de csúszós, többször visszacsúsztam, de találtam valami õzike nyomot, amin fel tudtam mászni. Innen fentrõl rémesen gyönyörû látvány volt a megáradt patak, ahogy gyakorlatilag kitöltötte a medrét, néhol pedig a völgy teljes alját is. Egyszer csak, a hegy felõl, egy mint kiderült fertõdi túratárs érkezett, aki eltévedt és elvesztette a Zöld + nyomvonalát. Megnyugtattam, hogy az most víz alatt van, jöjjön utánam, és csak egyszer kell patakot úszni mielõtt kikapaszkodunk ebbõl a vizes pokolból. Látta a kabátomon a még le nem vágott Burgenlandos rajtszámot, kérdezgetett milyen volt, de mindent elmondott róla a mozgásom… Aztán eljött az a patak, ami a víztározótól jött le. Ezen mindenképpen át kellett jutni, mert utána kapjuk el újra a Zöld +-et, ami felvisz a házhoz, a Hatökör Urán át. Kiadtam a jelszót egy folyami homokos szakasznál: itt kisebb a sodrás, látszólag fél méter mély csak, itt fogunk átkelni! Túratársam, miután tíz másodperc múlva már mezítláb álltam a havon és a bakancsok repültek a túlpartra, csak annyit mondott: te igazán hárdkór vagy! Ez azért jólesett a hiúságomnak. J A patak viszont mélyebb volt, mint vártam: térd helyett combközépig ért, így a cicanadrág is tepett víz lett. Innen szép gyõzni! Visszagatyáztam-bakiztam, és elengedtem a srácot, mert tudtam, hogy az emelkedõn nem fogom tudni emelni a lábam. Hát igen. Megindult az M-es mezõny is mögöttem, pár tucatnyian biztos kielõztek, mire felértem. Át az úton, be a házba, nézzük az órát! 10.29, 11 kilométernél járunk. Tehát hátra van még 14.3 kilométer és 3 óra 35 perc a szintidõbõl. Most kell meghúzni, mindent beleadni a vízszintesen, hogy a Sötét-lápa nyergéhez felfelé menetben elvesztegetendõ idõ ne veszélyeztesse a teljesítést! Ettõl még lehet, hogy a végét meg kell futni, de erre gondolni se mertem.
Gyorsan felhajtottam a teát, és ki a házból. felfele menet egy botot is törtem magamnak, de ezt ezután nemsokára elhajítottam, éreztem, hogy gyorsabban tudok haladni. Megjöttek a hosszútávos futók, kezdõdött az elõzgetés. Próbáltam kitéregetni, de magam is toltam magam, teljes erõbõl, ahogy bírtam. Itt már volt hó rendesen, nyomvályúban kellett haladni, de a futók nagyon rendesek voltak és kikerültek sorban. Itt a keresztezõ patakok sem voltak olyan mélyek, az a 30 centi már meg sem kottyant. Szép havas táj, ezt már szeretem! Jó hangulatban, egy sárga kanyart is megejtve érkeztem Pisztrángos-tóhoz. Nézem az órát: 11:11! a távot: 14 kili körül! Ez jó! Nem kértem enni (aki itt zsíros kenyeret eszik, felfelé tutira kidobja a taccsot), inkább rögtön nekiindultam.
Ezt a szakaszt már nagyon ismerem. Háromfelé kell osztani: Gabi-halála, Sötét-lápa nyereg, Kékes. Kitaláltam, hogy ha 11:40-re felérek Sötét-lápára, akkor meglehet a kékes 12:00-ra, és akkor 2:04 marad 8.3 kilométerre, az nagyon jó lenne! Beálltam egy monoton tempóra, és emelgettem szaporán a fájó lábaimat, amennyire erõmbõl tellett. Itt azért a futók is meg szoktak lassulni, két drága hölgyemény, kedves ismerõseim viszont nem: Gabi-halála elõtt Sóskút Szépe, Szimandl Anita közeledett barátosnéjével, Judittal. Kedves szavakat, vállsimit és mosolyokat kaptam tõlük, amit nagyon köszönök! J Sõt, Judit még azt is mondta, van bennem kitartás, és tudja, hogy sikerülni fog! (Te jó ég, hogy nézhettem ki, ha õk így bíztattak?!) Ez nagyon jól esett, szinte repültem a drága hölgyek lába nyomán, és 11:39-kor fenn voltam Sötét-lápán! Meglesz az a Kékes délre, akár még egy-két perccel hamarabb is! Viszont itt a legfelsõ szakaszon már akkora volt a hó, hogy nyomból nyomba kellett lépni, emelni a lábakat, nehezítve ezzel a haladás sebességét. És a jobb lábamon combmagasságban belül volt egy tágas véres kidörzsölésem a Burgiról, ami ezt nagyon nem akarta! De eljött a fekete kõrakás, és a kerítés sarka, innen már szintben kell csak menni. Lassan várható a Tinca, számolgattam magamban, erre hátranézek és ott jött mögöttem. J Úgy látszik, az õ sebességét jobban meg tudom saccolni ezen a túrán, mint a sajátomat. Kisebb meglepetésre, utolértem a fertõdi sporit is, nem is elõztem ki, mert akkora havak lógtak a bokrokról, hogy literszám kaptunk volna belõle, ha leverjük, meg kár is lett volna érte, olyan szép volt az a pár méter.
Be a síházba, pecsételtem, és már lendültem is kifelé. Pont dél van, sikerült a terv! Most lefelé, ha jó a terep, Mátraházáig tudnék futni! Haha, futni! Elõször valami ezt imitáló mozgást végeztem 4 km/órás sebességgel a parkolón át, érdeklõdõ tekintetek sorjáztak. De miután beértem a hóba, lassan megtaláltam egy olyan kocogó mozgást, amivel haladni is lehetett olyan öt és fél-hatos tempóval, másrészt nem fájt semmim tõle. Mindig nagy élmény itt lefutni, lecsúszkálni, amíg csak tart a hó. Ami csodálatos volt, hogy sehol nem volt senki az erdõben, egyedül futhattam a napsütésben! Lenyûgözõ élmény volt! Aztán minden jónak vége szakad egyszer: jött a latyak vissza. De elõször csak barátilag. A szanatórium alatt ki volt feszítve a kötél, tök jól át lehetett haladni, lendületbõl a kis híd korlátjáig repültem. Utána jött az a szakasz, amitõl elõre tartottam a tavalyi élmények után: de az sem volt jeges, hanem csak csúszós, lazán kielõzgettem a népeket. A kiserdõben aztán megjött a sár, ennek is örültem, mert akkor a bevágás-út két oldala sem lehet jeges! Nem is volt, kellemesen sáros volt inkább, azért az alját úgy futottam meg, hogy közben fogtam a kötelet. Megjöttek közben a futók is, kerülgettük egymást, mert õk meg nem köteleztek, hanem elszálltak erre-arra. Még egy kanyar, és lent vagyunk a forrásnál! Höhö, de az a kanyar már folyós volt, sõt mi több, folyó volt. J Ez elõre vetítette, miben lesz részünk Füredig, de már nem érdekelt, csak az idõ érdekelt és a hátralevõ táv! Nohát, a pontõr srác simogatja a telefonját, és… 12:49, és 4 kili van hátra, és van rá 1 óra 15 percem!! Zsebben a túra!!
Ami ezután következett, leginkább a pamplonai bikafuttatásra hasonlított egy mediterrán özönvízben, csak itt mindenki bika volt, és mindenki bika elõl futott egyszerre. Az emberbõl, ami mégis csak a Föld szülötte, az ilye elõhívja a legelemibb ösztönöket. Rikoltozva, röhögve csattogtunk a tócsákban, csaptuk egymásra a sarat, mentünk mindenen keresztül. Egy anyuka az ötéves forma kisgyerekével dagonyázott, megdicsértem, hogy bezzeg nem átlagos, ha egy anya nem félti a gyereke ruháit. Erre azt mondta, így majd elmegy a gyerek kedve a téli túrázástól! Na, ezt kétlem, az a gyerek két nap múlva ott fog majd hisztizni, hogy mikor megyünk már dagonyázni? J De ennek a csodás szakasznak is vége lett, meg kezdtem is elfáradni a bokáig érõ sáros trutyiban történõ szaladgálástól, megjöttünk az egykori malomgáthoz. Próbáltatásaink véget értek. Fertõdi srác visszaelõzött, én meg már nem erõltettem a futást tovább. Lekocogtam még a buszmegállóig, megnézni, mikor megy olyan busz, amivel elérem a fél négyes vonatot. 14:40, ez jó lesz! Ekkor elõzött a MátraBurger (Burgerland 24 + Téli Mátra XL 24 órán belül összesen) teljesítõje, Barta Laci, aki nagy szemeket meresztett rám, hogy kerülök én ide?? Nyugi Laci, csak M-et mentem! J Bebicegtem a célba, 13:34, pont fél órát hagytam a szintidõben!!
Összességében, életem eddigi legnehezebb 25 kilométeres túrája volt (ha a magashegyi túráimat nem vesszük). Ez az elõzmények tükrében nem meglepõ, tökéletesen elértem a saját határomat. Nagy élmény volt, pláne utána az átöltözés a száraz cuccba. sajnos, a piros Burgis sapimat ott hagyhattam a teremben, ha valaki megtalálta, szóljon! L Barta Laci pedig megkapta tõlem a csütörtök este vett Börgerkinges szendvicsemet, amit végigcipeltem a Fertõ-tó körül és itt is megvolt még, ez volt az én személyes MátraBurger díjazásom neki! J Remélem, nem lett tõle rosszul…
Ez az én történetem, de ide kívánkozik egy kritika a túrával kapcsolatban, amit nem kívánok (én sem) magamba fojtani. Ha megnézzük a statisztikát, az XL távon tízen-páran csúsztak ki a szintidõbõl. Az M távon viszont vagy 270-en, ebbõl pedig fél órán belül mintegy százan. Az S távon is hasonlóak lettek az arányok. Ennek oka, hogy a Zöld + völgye gyakorlatilag járhatatlan volt. Amikor mi, a mezõny eleje belementünk a völgybe, senki sem szólt róla, mi ott a helyzet, tehát nem is tudtak róla. Késõbb viszont, nyilván a túrázók beszámolóinak és haragjának hatására, megváltoztatták az útvonalát: még a folyam elõtt felvitték a Sárga Négyzeten a betonútig, és azon vitték vissza a Hatökör Uráig. Ezzel viszont megnövelték a távot mintegy másfél kilivel, és elõtte beletettek egy jó meredek emelkedõt. Nos, ez hagyján, az is hagyján, hogy mi meg lettünk szívatva, hogy még az eredeti útvonalon kellett végig szörvájvörkodnunk magunkat. Az viszont nincs rendben, hogy a SZINTIDÕT nem emelték meg ennek arányában, legalább fél órával, tekintettel a megváltozott terepviszonyokra/meghosszabbodott távra, kinek mi jutott! Ez miatt a két távon mintegy kétszáz ember csúszott ki a szintidõbõl! Ez szerintem is erõs hiba volt a rendezõség részérõl, nagyon sok embertõl lett elvéve a siker öröme, nem egy nõnemû túrázót láttam sírni a célban... Ez nem az õ gyengeségük miatt volt, hanem egyértelmûen a hibás rendezõi döntésbõl fakadó csalódottság okozta. Ezen el kéne gondolkozni legközelebb… Amúgy a rendezés más szegmensére nem tudnék panaszt mondani, jó ötlet volt a levest lecserélni teára a Vörösmarty házban, még a Pisztrángosnál kéne esetleg sütit vagy sósat osztani zsíros kenyér helyett, bár ha a vadakat turista-hányással akarjuk etetni, ez sem gond. J
Jövõre? Majd meglátjuk. most már tudom, hogy az M táv a legkeményebb. ezt mondta Toplak Józsi is, és én hallgatok rá: XL, és Burgi nélkül. J |
