Túrabeszámolók

Hegyi maratoni - 5 órás iramfutásom története

A tavalyi hegyi fél maratoni elõtt nem gondoltam volna, hogy egy évvel késõbb belevágok a maratoniba is. Végképp nem gondoltam nyáron, mert a Budapest Terep Maraton után fõleg a mászás kötött le, egészen egy vállsérülésig, amikor is világossá vált, hogy most egy ideig lábmunka következik :) Sajnos ez sem volt egyszerû a vállam miatt, összesen négyszer voltam futni terepen, így ezennel tényleg nem lehetett más a cél, mint a teljesítés, a szintidõt teljes egészében kihasználva. Készítettem egy tudományos megalapozottságú idõtervet a táv minden egyes kilométerére, amit már csak be kellett tartani és kész. Külön köszönöm Pinyo segítségét, akinek közremûködésével megismertem a legtutibb útvonalat, amit András barátommal a verseny elõtt három nappal be is jártunk (a Lukács-árokig zuhogó esõben, utána sötétben). Most már csak az erdészet tehet keresztbe, mégpedig húsz méteres bükkfákat a turistaútra, térdig süppedõs, gleccserhez hasonlatos sárfolyamokat és a sárfolyamokba beleterelt patakokat. A helyzet szerencsére nem volt annyira vészes, mint kb. egy hónapja, így végig tudtuk járni a tervezett útvonalat. 

A rajt elõtt megcsodáltuk a kilátást, ami most is fantasztikusan szép volt, a párák kitöltötték a völgyeket és látszott, hogy szép idõt fogtunk ki. De azért mégiscsak 2 fok volt, így jól beöltöztem (mert nincs rossz idõ, csak rosszul öltözött turista) - turistának, elfelejtve, hogy ez most egy futóverseny. Már a rajtban lerohadt rólam a cucc, most nem sorolom fel, mi minden. Ezekbõl amit csak tudtam, az elsõ kilométer után levettem. Legalább volt tartása a zsákomnak... Errõl egy srác jut eszembe, aki ezen okból cipelt fel egyszer egy szétterített sátorponyvát (és egy kilós kenyeret) egy nagyzsákban a Triglavra. 

A rajt a már megszokott módon ment, csak most nem 5, hanem kb 10 perc kellett hozzá, hogy tök egyedül maradjak. 13-as átlaggal mentem az elsõ kilométeren, de a második kilométeren lévõ pontra már magányosan érkeztem, a hölgy meg is kérdezte, hogy túrázó vagyok-e vagy futó. Hát persze, hogy futó  - vágtam rá, hiszen ekkor még 11-es átlagom volt. Túrázóvá csak Szentkereszten váltam, de a szerpentinek tetejéig (a kilátás dél felé egészen káprázatos volt, kedvem lett volna leülni!) így is megelõztem 4 futót és egy kutyát, valószínûleg õk nem vágtak le semmit. Már majdnem a P+-nál sétáltam, mire utolértek, próbáltam velük beszélgetni, de nem válaszoltak. Az elágazás elõtt vidáman tízóraizó gyerekek buzdítottak bennünket, az egyiküknek jó étvágyat is kívántam a négy zsemléhez, amit az ölében tartott. Én is cipeltem magammal egy óriás kolbászos-sajtos-paprikás szendvicset, még mindig megvan. Pedig szinte végig ettem az utat, banánok, csokik, keksz, szõlõcukor, szóval volt nálam harapni való bõven. Számomra irigylésre méltó, hogy tud valaki öt órát futni minden enni-inni való nélkül, mikor hétköznap még akkor is megeszik az ember egy kétfogásos ebédet, ha az irodában ücsörög. Persze öt órát csak én futottam... :) 

A Pilis-nyeregben jól jött a víz, mert már egy üveg Kubut is megittam addigra. Itt kérdeztem a pontõrt a kutyás társaságról, de õ nem emlékezett rájuk. Lehet, hogy nem is a versenyen vannak, gondoltam magamban. A nyereg alatt egy futó érkezett a semmibõl és láthatólag nem volt képben, hogy merre van, segítettem útba igazítani vissza a nyeregbe. 

Na innen volt csak igazán terepfutás a terepfutás! Az erdészet emberei javában döntötték a turistautakra a fákat, reméljük azért hagynak is valamit, hogy a jövõ futóinak is legyen min átugrálniuk. 

Jött a korlát átlépõs aszfaltos rész, ahonnan láttam, ahogy alattam tolja a négy fõs társaság, meg a blöki az ösvényen. Mire levágtam, már majdnem teljesen eltûntek, de nem fordultak be a kerítések közé. Egy pillanatig gondolkodtam, hogy utánuk kiáltsak-e, de végül nem tettem, mivel már elég messze voltak és igen határozottan mentek, nem úgy tûntek, mint akik keresik az utat. Amúgy is sokkal profibbnak látszottak, mint én, nem akartam okos lenni, az is felmerült bennem, hogy direkt a leírás szerint mennek, levágások nélkül. Miután a célig sem értek utol, utólag néztem meg, hogy itt a Z- -on visz a leírás, tehát ha a versenyen voltatok, akkor ezúton is bocs srácok. 

Az egyik kedvenc szakaszom következett a szép patak átkeléssel és az ide-oda kanyargó Znégyzettel. A dagonyázás a Disznós árokban most kifejezetten jól jött, a víz kissé lehûtött. A bejáráskor átmásztunk a fákon a patak felett és mentünk egyet-kettõt a Z+-en is Andrással, mire beláttuk, hogy nincs jobb, mint a sárfolyam.     

A köves úton lassítottam, hiszen már 9 perc elõnyöm volt a tervhez képest. Aztán úgy döntöttem, hogy megtartom, jól jön még a Körtvélyespuszta-Dobogókõ szakaszon, ahol az elõzõ évinél 8 perccel gyorsabb idõvel terveztem, de így legalább a tavalyi kényelmes túra tempóban mehetek. A Szakó-nyeregtõl a Szõke-forrás völgyéig tartó pihenõ szakaszon fejben felkészültem a Vadálló-kövekre.     

A Körtvélyespusztai ponton majdnem-jeges Ice teát töltöttem és felmarkoltam némi almát. A Lukács-árok vad szépsége ismét magával ragadott, azért itt vinni egy futóversenyt az már valami, ó, hogy milyen teljesítménytúrákat lehetne rendezni, ha letérnénk a turistautakról! Van is egy-két ötletem, már csak engedély kellene :)  

Innentõl elég sok túrázót elõzgettem, vicces volt, hogy majdnem mindegyikük kérdezett valamit (Hol járunk? A futók is erre mennek? Dömösrõl jövünk?). Ez nem zavart, szívesen beszélgetek a többi túrázóval, mindig van közös téma, bár a városban is mindenki ilyen jó fej és közvetlen lenne. Prédikálószékre kapaszkodva Pintz Janiékkal is találkoztam. "Futó" létemre, alig voltam gyorsabb náluk, pedig õk még a kilátást is megcsodálták. Mondjuk direkt vissza is fogtam a tempót, gondoltam majd a lefelét nyomom meg inkább, az energia takarékosabb, és elõre menekülésnek sem rossz Dobogókõ elõtt (ezt minden gyenge országútis tudja). A sziklatornyok között slacklineosok rendezkedtek be és építettek ki jó hosszú line-okat. Irigykedve néztem õket, kíváncsi lennék az itt készített fotókra, ennél impozánsabb környezetet nehéz itthon elképzelni ehhez a sporthoz. Mire felvánszorogtam a csúcsra, már kezdtem kifutni az idõbõl, így innen kisebb megállásokkal egészen Sikárosig kocogtam. A tavalyival ellentétben a rét most kihalt volt, a pontõrön kívül csak egy sporttárssal találkoztam, õt utolérve együtt sétáltunk egy darabon. Kiderült róla, hogy már sokszoros teljesítõ és nem ma kezdte a futást. Rögtön megállapította, hogy bár a Speedcrossom jó választás volt mára (más nincs is... :)), de úgy öltöztem, mint ha mínusz 10 fok lenne :).  

A rét végétõl újra egyedül mentem majdnem a célig, csak Dobogókõ elõtt nem sokkal ért utol az a srác, aki még a 3. pont elõtt kereste az utat. Kérdezte mennyi van még hátra és elmondta, hogy már 41 kilométert futott. Ahhoz képest nagyon lazán mozgott, könnyedén lehagyott, de az aszfaltra kiérve ismét elbizonytalanodott, itt visszaelõztem és megint útba igazítottam. Hálából újra leelõzött, így utolsó szintidõn belüli teljesítõként, 40 másodperccel gyorsabban az otthon eltervezett idõmhöz képest futottam be a célba (a tavalyi idõm Körtvélyespuszta-Dobogókõ között: 2:32:09, idén: 2:31:56). A rajtban már mondtam is, hogy nekem most csak az óra az ellenfelem. Szendrõ Szabolcs szokta mondani, hogy azt szereti a hegymászásban, hogy nem a társait kell legyõznie, hanem saját magát. Ez igaz az utolsó helyezett futókra is! :) 

András már átöltözve várt a célvonalnál, nem volt biztos benne, hogy beérek, így jót derült, amikor megmutattam neki a kilométerekre lebontott itineremet és, hogy ez pontosan így volt betervezve.  

Nagyon tetszett a verseny, igaz, hogy spártai a rendezés, de egy jó futáshoz nem is kell több, mint a futó és a természet. Egy rendezvény csak jó társaságot és kihívást ad még ehhez, én nem várom el, hogy kiszolgáljanak, csak a táj legyen szép, ha ez megvan, akkor csakis rajtam múlik, hogy jól érzem-e magam. Na ennél szebb tájat nemigen találni a fõváros környékén. Az igazi kihívást pedig a valóban hegyi terep adta, ami most a könnyebbik oldalát mutatta, nagyon megnézném mi lenne itt, ha rendes téli körülmények lennének. Az már csak hab a tortán, hogy 1200 Ft a nevezés, annyi, mint egy átlag budai teljesítménytúrán.