LeFaGySz 55
Csak egy kis szúrás. Tíz perc, elzsibbad az arcom és a nyelvem, majd egy foggal kevesebb. Miután kiment belõlem a lidocain, éreztem a fájdalmat. Egy adag tejbedarát egy óra tizenhárom perc alatt sikerült eltûntetni. Éjszakára Algopirin. Segített. Nem is reméltem, hogy ilyen hamar elkezd regenerálódni egy ilyen mély seb. Szinte már el is feledkeztem róla, mikor másfél nappal késõbb Fagyos-kútnál Bubu széles vigyorral közeledett felém a következõ kérdéssel: „Na, hol az a hézag? ÁÁÁÁÁ!” Megmutattam neki. „ÚÚÚ” volt a válasz.
A LeFaGySz már vagy két hónapja tervben volt, régebben, mint a fogorvos, de nem akartam átvariálni a naptárat, jó lesz így, maximum cseppfolyósítom a kajáimat, amiket magammal viszek a túrára.
Pénteken indultam el Verõcére, dédnagymamámnál aludtam a túra elõtt. Reggel autóval közelítettem meg a rajtot, a fuvarért köszönet Tibetnek és Vadmalacnak. Királyréten, míg a legtöbb túrázó a nevezés mielõbbi lebonyolítására törekedett, addig Gethe úr és én szélsebes iramban megrohamoztuk az asztalt, ahol a hõn áhított ez évi túranaptárat be lehetett szerezni. A könyv megérintése után kitörõ örömmámor, majd nevezés, oszt indulás.
Nem sokáig mentünk mûúton, hamar ráfordultunk a zöldre, ami egészen az elsõ pontig vitt bennünket. Egy kis almalé, majd jó kis hosszantolás felfelé. Ez volt a szoktató-szakasz. Eleinte mindig meg akartam állni, de erõt vettem magamon, így nem álltam meg mindig, csak párszor. Aztán összeszorult a tüdõm, ilyet már rég nem éreztem. Nemsokára azonban elmúlt és szinte kívántam az emelkedõt. Mondhatni: jól esett. Mikor magasabbra értünk, kezdtek elénk tárulni a Börzsöny szépségei, persze kissé lefátyolozva, kékes színû ködben, de ott voltak a környezõ hegyek, völgyek. A szél hûvösen fújt, szerencsés volt, hogy belenyúltam az esõdzseki zsebébe és elhoztam mégis a fejpántomat. Azt hiszem, a fülem helyén valami fagyott cucmák lett volna lassan. Elérve a második ellenõrzõpontot, (a pont elõtt sikerült konkrétan megismerkedni Csanyával) Kammerhof-ot, egy túrázó sapkát szeretett volna kérni a pontõröktõl, de aztán belátták, hogy a pontõrnek sem jobb egy helyben itt állnia a szélben.
Idõközben Vadmalac utolért minket, egy darabon jött velünk, majd tovasietett. Most túráztam életemben elõször a Börzsönyben, a több figyelmet igénylõ szakaszokon nehéz volt összeegyeztetni a tájban való gyönyörködést a „nézz a lábad elé” nem elhanyagolható tényezõvel, de azért sikerült nem elvágódni. Aztán elérkeztünk egy hangulatos erdei forrástó mellett álló kis házikóhoz, ez volt Fagyos-kút, ahol B_Feri teljesített pontõri szolgálatot. A ponton még itt volt Gudluking, igaz õ már a 7,45 km után, szóval másodjára. Pár pillanat múlva pedig Sancimanó, Bubu és Pít érkeztek meg, szintén a kör utánról. Üdvözöltük õket, majd levettük a hátizsákot és egy-egy fél literes flaskával nekiindultunk az útnak.
Elképzeltem, ha én lennék az a turista, aki szembe jött felfelé a Hegyes-hegy-oromra, nem tudom, mit hinnék, mikor ül egy ember a fatörzsön, kezében bélyegzõvel, elõtte szépen sorban állnak az emberek. Nem egy és nem kettõ. Valami kis lap van a kezükben, arra kérnek bélyegzõt… Hát nem tudom. :) Átvergõdtünk pár susnyáson, majd találkoztunk egy csoporttal, akik sérült társuknak igyekeztek segíteni, akinek sajnos fel kellett adnia a túrát.
Ha egy fakószéna színû füves szirt a maga kacskaringós, néhol még barnult leveleket viselõ fáival szép lehet, amit mi láttunk, az gyönyörû volt. Maga a rész, ahol álltunk, s maga a kilátás, ahogy kissé féljobbra két robosztus hegy borul egymásba.
A tûz kedves ropogása, a füst illata ellenõrzõ pontra utalt. Csokit és némi sütit kaptunk a kedves pontõröktõl, ami nagyon jól esett. Kereszt-völgyben két patakátkelés között még süti-majszolgatás közben Gethe úr összeismertetett Cam Mogóval, akivel most találkoztunk elõször.
Az asztaloknál, a padokon néhány eltökélt, de ijedt arcot is látni. Fagyos-kút again, most készült el a tea, még tûzforró, B_Feritõl kapunk csipszet is. Leültünk egy negyed órára, ha már eszünk, adjuk meg a módját. Hamarosan elindultunk. Süt a Nap, a felfelén szinte melegünk van, lekívánkozik egy-egy réteg. Furcsa, mikor egy túrázót nyári túrán látsz elõször, aztán legközelebb egy télin, de legalábbis egy sokkal hûvösebben, amikor sapka, de legalább kabát van rajtuk. Hikerwormmal és Lachtal-lal voltam én így, akikkel a követlekõ szakaszokon többször elõzgettünk egymást. Salgóvár elõtt elõször egy eléggé ápolatlan, ugrabugrálós úton mentünk, majd felfelé, már vártam, milyen lesz odafenn, s az út vége nagyon romantikus volt, ahogy sziklákon keresztül, átmászva, megkerülve jutottunk fel az ellenõrzõponthoz. Nem idõztünk sokat itt, még csokit sem ettünk, mivel nagyon fújt a szél. Mentünk tova.
Egy fatörzsnél nincs jobb ülõalkalmatosság, mint ahogy egy farönk a világon a leghangulatosabb kisasztal. Kissé eléheztünk, így leültünk táplálkozni. Elhaladt mellettünk egy kisebb csoport, aztán minden átmenet nélkül Gethe úr közölte velük viccesen: „ebédelünk”. Õk mosolyogva „jó étvágyat” kívántak.
Az út olyan, mint egy sima kanyargós kedves kis erdei ösvény, a különbség csupán annyi, hogy egyik oldalról szakadék a széle. Élveztem minden egyes métert, amit Kuruc-patak környékén tettünk meg. Egy-két helyen ki volt dõlve egy-egy tekintélyesebb méretû bükkfa, de mindig hamar megvalósítottam az átjutást. Hol „alatta átbújással”, hol meg „ráhasalás és a másikoldalon meg leereszkedéssel”. Mókás volt. A pontõr a lábán dedikálta itinereinket.
Fatörzs, zoknicsere, csoki, innivaló, lélekben felkészülni a túra talán legkeményebb emelkedõjére. Jön Magosfa. Tõlünk nem messze két fiatalember falatozik, kicsit társalgunk velük, õk a rövidebb táv mellett döntöttek, mi hamarabb indulunk tovább. Az út egy korábbi szakaszánál megjegyeztem Gethe úrnak, mikor tõlünk balra egy igen meredek völgy volt, hogy ha azt mondanám, hogy balra le kell menni, el akarná-e hinni. Õ azt felelte akkor, hogy nem, viszont lesz egy olyan rész, mikor õ azt mondja, balra kell majd menni és én nem akarom majd elhinni, de tényleg az lesz a helyes irány. Hát ez most következett el. Mikor megpillantottam a kék háromszögek által kijelölt, sáros, kicsúszkált utat felfelé, nem akartam elhinni, de tudtam, hogy fel kell menni. Kértem fél perc feldolgozási idõt, ami lett vagy másfél perc is, de csak neki kellett iramodni. Nem nyafogtam, nem hisztiztem. Még magamat sem szidtam. Tényleg nem. A balról jobbrákon a szerpentineken a sárban nézegettem a jégdarát, minden méterrel közelebb került Magosfa teteje. A hegy lentrõl gyönyörûszép volt. Rajta erdõ, mely szép barna, a teteje hófehér. Ez volt lentrõl. Innen a teteje nem volt látható. Onnan tudtuk, hogy közel a csúcs, hogy a fák ágai jégköntösbe öltöztek, s ahogy játszott velük a szél, kicsit mintha csilingelõ hangot adtak volna. Mintha meseországban lettünk volna egy elvarázsolt ezüsterdõben.
Megláttuk a saras utat. Szerencsére teljesen fagyott volt. Haladtunk rajta egy darabig, majd a sárga szalag fel jobbra egy trükkös kanyart jelzett, a dzsindzsában kellett tovább menni. Ez volt egyike azon kevés szakasznak, ahol a bot akadályozott kicsit, mert elakadt mindig a bozótban, amúgy mindig a segítségemre volt. Aztán feltûnt a sátor, ahol a két kitartó pontõr igazolta ottjártunkat, kitartást kívántunk nekik, õk jó utat, s tovább mentünk. Kedves kis ösvényen ereszkedtünk le Királyházára, ahol még vagy 50 méter mûút is volt. A pontõrök autóban melegedtek, mi leültünk, hogy elfogyasszunk még egy kis energiát a Nagy Csóványos elõtt. Gethe úr egy téli túrájáról mesélt nekem, meg a síelõkrõl, meg hogy azok hogy néztek rá. Olyan látványosan adta elõ, én meg olyan vizuális vagyok, hogy elképzeltem és szakadtam a röhögéstõl. És nem bírtam abbahagyni. Elég vicces szituáció volt, mert legalább négy túrázó ült ott rajtunk kívül, csendben, halkan, mintegy a külvilágot kizárva. Én meg csak a saját röhögésemet hallottam. Nem vagyok ám gáz. Áááá
Legutoljára 2003-ban volt komoly betegségem, akkor tüdõgyulladásom volt és két hétig feküdtem, mikor lábadoztam, rögtön elmentem egy Lepke 40re :). Akkor olvastam ki a Gyûrûk Urát, s hajnali kettõ körül tarthattam a sírbuckás résznél, a láz miatt nem tudtam aludni, inkább olvastam. Nagyon beleéltem magam ebbe a részbe, talán féltem is kicsit. Ahogy a hegygerincen haladtunk felfelé, a táj, a köd, a színek ezt az érzést idézték bennem. A hegyek eltûntek a sötét homályban, a Nap lebukott, feltámadt a szél, csak a zúgását hallottam, a hideg a csontomig hatolt. Pedig felfelé haladtunk. Kissé bezombultam ezen a szakaszon, Mérnök úr némi kólával és csokival igyekezett doppingolni. Nem mondhatom, hogy halálosan fáradt voltam, mert nem. Aztán elmúlt a zombiság, kiélesedtek az érzékek, a hallás, a látás, amennyire lehetett. Az utat a fákon levõ jelzések mutatták, szerencsére sûrûn voltak festve, mintha világítottak volna a sötétben. Ahogy ránk ereszkedett a feketeség, meg az este, egyre nõtt a köd koncentrációja és csökkent a látótávolság. Addig nem féltem, míg Gethét láttam, nem maradtam le.
A sötétbõl egy nagyobb fekete folt bontakozott ki, aztán kis sárga fény gyulladt, a pontõr lámpája. Málna-hegy. Igazolás után társam elõvette fejlámpáját, mivel én Veszprémben hagytam az enyémet, szorosan a nyomába szegõdtem. És a köd olyan tömött volt, hogy az elemlámpa fénye is alig hatolt át rajta. A szél pedig egyre erõsebben és hangosabban zúgott.
Mikor vasárnap este a helyi járatra várva álltam a veszprémi vasútállomáson, elgondolkodtam a hétvégémrõl. Körülöttem vidám, kipihent arcú egyetemisták beszélgettek. Kezükben táska, egy-kettõnek a hátán is. Rajtam meg túrazsák és túrabotok. Az emberek nagy része otthon tölti a hétvégét a családjával, pihen, alszik, de semmiképp nem a Csóványoson bandukol a szélviharban, a szélsebesen repülõ jégdarabokkal hadakozva. Az ujjaim a kesztyûn keresztül is LeFaGytak, azt hittem, sose lesz vége, örökké felfelé fogunk menni a sötétben, a ködben a szélben, vagy elesek valahol, rádõlök a fagyos talajra, a kõkeményre fagyott hóra, s ott maradok kockába fagyva. Szinte megijedtem, mikor Gethe úr is hirtelen hátrahõkölt a ködbõl kibontakozó torony-forma láttán, ami úgy tíz méterre lehetett tõlünk. Eddig nem lehetett észrevenni a köd miatt, pedig tuti ott volt. Aztán megleltük a pontõr-sátrat, ami ott állt dacolva a széllel, a hideggel, s benne a hõs pontõrrel, akit tényleg nem irigyeltem. Pecsételtetés és rövid szóváltás után behúzódtunk a geo torony aljába, ahol melegebb nem volt, de legalább csak egy irányból fújt a szél. Csokit ettünk az utolsó hajrára. Ahogy világított az elemlámpa, a falon felfedeztem a saját árnyékomat, s észrevettem, hogy a hajam valahogy olyan furán egybefüggõen áll. Megkértem Gethe urat, vessen rá egy pillantást, õ pedig a nevetéstõl fuldokolva közölte, hogy bizony fehérre van fagyva a hajam. A bal oldali kis copfom olyan volt, mint egy valóságos jégpamacs. Miután jó alaposan kinevettük magunkat, elkezdetünk ereszkedni.
Át a Szabó-köveken, nem néztem semmit (nem csak azért, mert nem is láttam), csakhogy pontosan ott haladjak, ahol nem esek le. A magasság csökkenésével a szél vesztett erejébõl, az idõ kissé megenyhült, felváltva dúdoltunk valamit, kissé kezdtünk felolvadni, egyre vidámabbak lettünk, bár eddig sem voltunk szomorúak. Az utolsó pont már nem volt kinn. Nem sokkal lejjebb fények voltak, eredetük ismeretlen.
Az úton elõttünk hamarosan egy alak bontakozott ki, azt hittük, pontõr, de Petami volt az, a rövidebb távon indult, s gondolta, kijön elénk, így az utolsó métereket vele tettük meg a célig. A díjazás sajnos elfogyott, meg a gulyás is, de sikerült szintidõn belül a túra.
Szóval akkor a buszra várva rájöttem, hogy kicsit más vagyok, mint a legtöbb ember, mert nekem a kikapcsolódás, a pihenés mindig valami túrához kötõdik, de cseppet sem bántam, mert biztos voltam benne, hogy ezt a szombatot sosem felejtem el, örök emlék lesz. Nagy kaland volt, köszönet a Rendezõknek a kedvességért, a szép útvonalért, elismerés a pontõröknek, akik a legzordabb helyeken is kinn álltak és vártak minket. Köszönet Gethe úrnak, hogy társául szegõdhettem, még akkor is, ha két copfban volt a hajam. Köszönjük a fuvart B_Ferinek Verõcéig. Köszönet Mindenkinek, hogy ilyen szép lett ez a napom.
|
