Börzsöny Éjszakai
Gyors egymásutánban suhannak el a fák lombtalan ágai a vonat ablakai elõtt. Bámulom a Visegrádi vár maradványfalait, messze fenn a hegytetõn. Bámulom az állomások tábláit: Verõce, Kismaros, Nagymaros-Visegrád, Nagymaros.
Telefonom órájára pillantok, a vár lassan eltûnik, sziklafal mellett suhanunk.
Készülõdök, kiállok a peronra, Szob sínjei mellett igyekszem a busz felé, hatalmas sor, felpréseljük magunkat, állok, a helyiek méltatlankodnak.
Kemence. Lassan halványodó nap, szürkülõ, egybeolvadó táj. Patak hídján lépkedünk, a víz magas, árad. Hosszan ballagunk az aszfaltcsík bús hangulatán, ez még nem a túra távja.
Kis rét padokkal, asztalokkal, sötéttel, vak sötéttel. Regisztrálok, fizetek, aláírom saját felelõsségemet, botot bontok, kezemre tekerem szíjait és indulok. Patak csobogása zajong a betonhíd korlátja felõl.
Alig érek a földúton az erdõbe, máris látom az eltévedt lámpák ijedt kalimpálását, keresgélését. Feljebb egy guggoló társunk közli, neki itt a túra vége, a lábát fájlalja, haza kellene jutnia, nem tudja hogyan. Ballagás a rajtig, azt még bírná, de hogyan tovább. A rendezõk talán még ott vannak. Busz már nincs.
Haladok tovább, kidõlt bükkfa még mindig keresztbe, utat nem vágott rajta senki, lentrõl könnyebb, elmélkedek a múltról, odaérek, lefelé indulok, nem látszik az ösvény, találgatok, ágakba gabalyodok, rángatom beakadt lábamat, ágak recsegnek, kapaszkodok felfelé, fáradtan lépek az ösvényre, a kitaposott csapásra.
Bámulom a sötétet, hallgatom a léptek zaját, aztán ott tornyosul kedvenc emelkedõm, ketten erõt gyûjtve állnak a kanyarban. Nekiveselkedek, lassan, egyenletesen lépkedek, emelem a lábamat, óvatosan helyezem le a talajra, hogy lehetõleg ne csússzon meg, ha ránehezedek, botjaim tüskéit rögzítem, karizmaim megfeszülnek, így jutok fel a nyaktörõ kaptató tetejére. Levegõm elfogyott, szívem ritmusát igyekszem lejjebb tornászni.
Sötétség, lámpám kerek fénye, gördülõ alig látható kövek, gyökerek, közeledõ zajok. Sûrûsödõ fák és aljnövényzet, táguló tér, szemembe hasító éles fény, kérdés: Feri, te vagy? Nem, nem én vagyok – válaszolom elvakult szemmel, dühösen.
Talpam alatt hófoltok, csúszós jég, számból gõzpamacsok pipálnak. Ropogó, egybefüggõ hó, bicsakló, bizonytalan lépések, fenn vagyok. A távolban barátságosan kacskaringózik egy tábortûz sárgás fénye. Olyan mintha elmennénk mellette, aztán egy kanyarral már ott is vagyok.
Felveszem a dzsekimet, pontõrök helyeselnek, mondják erre hideg lesz, indulok tovább a piros sáv jelzést követve. Mély hóban ballagok, hírtelen mintha havazni kezdene, aztán öt perc alatt havas esõ lesz belõle, végül sima esõ kalapál a kabátomon.
Csak a völgyben levõ pontig bírjam ki, csak addig ne kelljen megállnom esõkabátot venni, cikáznak a gondolataim. Meredeken csúszkálok lefelé, botjaim segítségével síelek, bakancsom talpa a síléc. Elõttem egy srác már harmadszor esik nagyot. Nincs mit tenni, megállni nem lehet, csak ha fába kapaszkodik az ember. Sötét éjszaka, meredek, sáros, havas, rettenetesen csúszós terep, drótkerítés maradványa a földön, botladozok, gabalyodok, hátrébb szentségelés. A szél belém kapaszkodik, nem enged, összébb húzom a cipzáramat, sapkát veszek. Mellettünk, meredek szakadék.
Ismét lefelé araszolunk, elõzök, kicsit futok, távolodok, a lámpám kezd kimerülni, alig látok, az esõ esik, vakon botorkálok, ne most kelljen elemet cserélnem, fohászkodok.
Leérek, kidõlt fák, alatta patak, arra kell menni. Feltornászom magam a vízen fekvõ fatetemek ágaira, és átugrok a túlpartra, sáros partfalon markol a bakancsom talpa a talajba, guruló kövekbe. Néhány latyakos lépés után szélesre áradt patak, túloldalt tábortûz, recsegõ ágak, pattogó szikrák. A sötét víz barátságtalanul, zajosan hömpölyög, eltakarva a kövek jó részét.
Pecsételek, iszok, elemet cserélek, esõkabátot veszek, most nem esik, de ki tudja, alig egy perce állt el. Fogom a botokat, lendületet veszek, elered az égi áldás, rendesen megnyílnak a fenti csatornák.
Mély avar, rengeteg szikla, hatalmas kavicsok, bokaficamos terep, átkelés a patakon, kövek, láthatatlan kövek rengeteg levél alatt, átkelés a patakon. Sáros part, széles víz, kidõlt fák, kis tanakodás. Átkelés a patakon, meredek emelkedõ elõttem, messze a magasba elemlámpák mutatják, hová kell menni, inkább a földet nézem. Lassan ütemesen lépkedek, összeszorított foggal haladok feljebb és feljebb. Felpillantok, nem kellett volna, megyek tovább, végül teljesen elkészülök az erõmmel, de nem állok meg, még néhány lépés és fenn vagyok.
Rövid pihentetõ séta után a Pogányvári-kaszáló szélén folytatom utamat. Fáradtan kanyarog az út a réten és az erdõben, kimerült izmaimnak nem tetszik az újabb megpróbáltatás, de csak megyek tovább. Hófoltok tûnnek fel, apróbb jégtálcák világítanak a sötét éjszaka fái alatt. Az emelkedõ egyre meredekebbé és meredekebbé válik, az elviselhetetlenség határát súrolja. Zihálva veszem a levegõt, lassú lépteim egyre lassúbbá válnak, a szívem hevesen kalapál. Embereket érek utol, kimerülten szuszognak, világítanak a szemembe, melléjük érek, elém lépnek, folytatják a kapaszkodást, megzavarják a ritmusomat, nem érdekli õket, lassan lépkedek tovább, lemaradok, elfáradnak, megállnak, szemembe világítanak, utolérem õket, elém lépnek, nem érdekli õket.
Fenn vagyok, nem állok meg, nem pihenek, elõkotrok egy csokit, összeragad a szám, öblítem vízzel. Az elõttem haladók lassan eltûnnek, a mögöttem jövõk elmaradnak, egyedül ballagok. A nem túl meredeken emelkedõ úton, fákat kerülgetve, gyökerüket lépcsõzve küzdöm elõre magam, most már ez is nehéz.
Ismét felérek valahová, a földvár peremén áll egy srác, talán vár valakit, mellette hihetetlen meredek, fákkal tûzdelt szakadék tátong, lenézek, nem tetszik, bizonytalanul kezdek ereszkedni, sár, hó, kövek, vizes, havas gyökerek, avar. Egyensúlyozok, bakancsom élét a földbe vágom, megcsúszást korrigálok, bottal támaszkodok, alkarommal fába kapaszkodok. Leérve felsóhajtok, keskeny ösvény kanyarog a fák között, távolban egy lámpa fényköre villan egy pillanatra. Hó alatt reccsenõ ágak, ropogó, talp alatt tömörödõ hó.
Az utolsó emelkedõn, a szekérút derekán hatalmas zápor, kopog, zörög az esõkabátomon, pillanatok alatt áthûl az alatta lévõ pulóver, a bõrömön érzem a hideg víz áramlását.
Magam sem hiszem, felérek, kapok egy aláírást, és már ereszkedek is lefelé a Rakodó irányába. A botjaim segítségével síelek, szlalomozok a fák között. A hó, a sár, a megbújó jégfoltok rendkívül veszélyesé teszik az ereszkedést. Alig várom, hogy leérjek, amikor lent vagyok, akkor meg felfelé kell menni, nehezednek, lassulnak a lépteim, még ezek a kis emelkedõk is nagyon megviselik az izmaimat, a sziklapadkáról a sötétet kémlelem, a Csóványost keresem, hideg fuvallat borzolja idegeimet.
Letérve a piros sávról, keskeny ösvényen csúszkálok, bokatörõ mutatványokkal haladok, messzi elõttem elemlámpa mutatja, megint felfelé kell mennem, nem vészes. Felérve, kemény lejtmenet, ez még többször ismétlõdik, azután hosszú ereszkedés után megérkezek a Spartacus-kulcsosházhoz. Nem vagyok valami jól, émelyek a gyomrom, rendkívül kimerültem, jól esik a tea, a szendvics, a cukor, az alma. Lerogyok a ház falánál a padra, vizes palackot cserélek, ülök és bámulom a tábortüzet, de nem megyek oda, nincs erõm hozzá.
Ismerõs érkezik, váltunk néhány szót, felkerekedek és indulok a sötét és rideg út felé. Keskeny ösvényen araszolok felfelé, bokrok ágai súrolják, tépik esõáztatta kabátomat, a nyálkás talajon keresem a biztos fogásokat.
Túratársak érkeznek szembe – vajon õk melyik túrát teljesítik –, lámpájuk éles fénye belevág a szemembe, hiába hajtom le a fejemet, egyre többen érkeznek, akadályozzák a haladásomat, folyamatosan kerülgetni kell õket.
Kiérek az aszfalt útra, életveszélyes csapáson kell felkapaszkodni az erdõbe. Nézem, próbálok biztonságos csapást találni, nekirugaszkodok, csúszok vissza a sáros agyagos talajon, kisebb padkára próbálok rálépni, megtántorodok, kapálózok, a támaszkodó lábam megcsúszik, végül egy gyors manõverrel sikerül stabilizálni a helyzetemet, fenn vagyok.
Rogyadozó lábbal lépkedek tovább, kidõlt fát kerülök, zihálok, izzadok, fázok, minden bajom van. Vajon, akarom ezt jövõre is? Töprengek el a dolgon.
Újból kiérek az aszfaltra, ismerõsök szólítanak, eltévedtek, most azt sem tudják, hol vannak, a csóványosi pontõr utasításai után jutottak ide. Útbaigazítom õket a Spartacus felé, és folytatom az utamat.
Tüskés bozót tépi, szaggatja ruhámat, kapaszkodik kamásnimba. Szekérút mély latyakjába süllyedve evickélek a Foltán-kereszt felé. A szembejövõk áradata erre sem apad, sõt egyre többen jönnek.
A latyak ismét hóra változik és köd szál a tájra, már magam sem tudom mi a jobb, a sár, avagy a hó. Utolsó erõmet megfeszítve ballagok felfelé, lassan utolérek egy túrázót, megáll, tanakodik, egy pillanatra én is elbizonytalanodok, aztán elindulok, akkor veszem észre, hogy ott van elõttünk a torony, mindketten meglepõdünk, tépünk egy pecséthelyettesítõ csíkot a rozsdás lépcsõrõl, és indulunk tovább.
Gyorsan haladunk, csak a helyenként mélyebb hó, okoz kisebb megcsúszásokat, egyensúlyvesztéseket. A kék háromszögnél, hatalmasat esek, tenyerem fogom, kicsit vérzik, na bumm. A meredek rész mindenkit megvisel, utolérünk egy nagyobb csapatot, a kutyájuk jól bírja, nem csúszkál.
A hó elfogy, és ismét sár veszi át a helyét. Átkelünk egy patakon, hegy oldalában haladunk sietõsen. A keskeny ösvény nem jelent gondot, jól járható, aztán egy lefelé vezetõ csapás, óvatosabb haladást tesz szükségessé. Elhalványodó lámpám fényét egy elemcserével orvoslom, és már igyekszem is a többiek után. Átkelünk a patakon, rutinosan, botomat szúrom a mederbe két oldalt, stabil köveket keresek lábbal, botra támaszkodva, óvatosan lépek egyik kõrõl a másikra aztán ugrok. Sár, híg latyak, patak, botomat szúrom, stabil kövek, lépek egyik kõrõl a másik kõre, ugrás, sár, híg latyak, patak, botomat szúrom, stabil kövek, ugrás egyik kõrõl a másik kõre, kiszemelt óriás szikla a túloldalon, ugrok, a kövön moha, átázott moha, repülök felé, talpaim ránehezednek, csúsznak kétfelé, seggel zuhanok rá, botjaim megmentenek a fürdõtõl, rémület futkos a hátamon, tápászkodok, megyek tovább.
A szekérúton, tapicskol a kis csapatunk, tocsogunk, pocsolyát kerülünk, sárba gázolunk, megérkezünk a Postás kulcsosházhoz, tépünk egy pecsétet, eszünk, iszunk és indulunk tovább.
Patakon átkelünk, keréknyom gyülevész vizeit kerülgetjük, sines hídon ballagunnk, erdõszéli avaron taposunk, levelestõl süppedünk, ragadunk, így sem könnyebb.
Hallgatom a bakancsom ütemes loccsanását a pocsolyák vizében, a terepjáróm talpának cuppanásait, ahogy kiemelem az agyagos sárból. Lassan haladunk felfelé libasorban, a köd egyre sûrûbb, a lámpánk fényénél szinte semmit sem látunk. Az Aklok rétjénél két turistatárs sorol elénk, látásból ismerem õket, régi motorosok. Megyünk utánuk, traktorok által széttaposott latyakban tapicskolunk, nincs jó megoldás, víz és sár mindenütt, keressük a sekélyebb részeket, keményebb talaj egyáltalán nincs.
Így ballagunk vagy másfél kilométert, mire kiderül, hogy eltévedtünk, aki elõl megy magyarázkodik, nincs miért, nekünk is figyelnünk kellett volna, de olyan fáradtak voltunk, hogy csak mentünk és mentünk elõre, nem nézve semerre, csak az elõttünk imbolygó fényeket, a mindent eltakaró ködben.
Most nehéz szívvel fordulunk vissza, ballagunk, tocsogunk, csúszkálunk az embertelen sártengerbe, a traktor két talpnyoma vízzel telve, a két kerék közti rész híg sár, a traktor nyom és a szakadék közt vékony padka, rálépni nem ajánlatos.
A hegyoldalban egy lámpát látunk, az a jó irány, bizonygatjuk mindnyájan, én még mindig képtelen vagyok felidézni, hogy hol tévedtünk el. A következõ keresztezõdésben balra fordulunk és elkezdünk kapaszkodni, de nem ismerõs a terep, az agyam lázasan dolgozik, végül kitisztul, és már mondom is, hogy vissza kell menni majdnem az Aklok rétjéig, és így is van, de ezt már õk is tudják.
A helyes úton ballagunk felfelé, a kitérõ sokat rombolt a tudati tényezõn, és az erõnlétemen is. Lassan lemaradok, de azért igyekszem tartani az iramot, a latyak nem szûnik, de már nem is érdekel, vakon toccsanok bele mindenbe, ami az utamba kerül, nem hajolok el az ágak elöl sem, csak megyek, csak megyek. Lépkedek, mint egy robot, érzések nélkül, de fogyó szuflával.
Azután utolérem a társaságot, az egyikükkel pihenek egy kicsit, bámulom a felhõk mögül elõbukkanó csillagokat, fejünk felett a Nagy Göncöl, ücsörgök egy tuskón, és belebambulok a sötét erdõbe.
Indulunk tovább, gyorsan lemaradok, a gerinc fái között a hold próbál elõtörni, megérkezek a nagy emelkedõ elé, felnézek, a társam már a felénél jár, csak egy ködös fénypamacs látszik belõle, ahogy halad felfelé, irigylem. Hátrafordulok mögöttem, jó messzire feltûnik egy éjszakai vándor fényköre.
Indulok, úgy gondolom a meredek szekérúton, csak lefelé közlekedhet bármilyen jármû, mert felfelé a kipörgõ kerekek miatt képtelen lenne feljutni. Lépéseimet igen jól kell elhelyezni az út sarába, hogy ne csak visszafelé haladjak, közben újra feltûnnek a hófoltok, további nehézségeket okozva, a mély vízmosások az út közepén, szinte járhatatlanná teszik a terepet, öt-tízlépésenként megállok, szuszogok, vállaimat a botjaimra támasztom, lámpám fényében bámulom a gõzmozdony kéményén kilövellõ fáradt gõzhöz hasonló leheletemet.
Ez így nem mehet tovább, jegyzem meg hangosan, a néma csendben ácsorgó fák komor hadának, így sosem fogok felérni. Hátra tekintek, továbbra is mögöttem ballag egy ködbe veszõ fénypamacs. Elhatározom, hogy száz lépést fogok megtenni minden pihenés elõtt, és elkezdem a számolást, nehéz léptekkel, fáradt, kimerült izmokkal, 1, 2, 3, 4……99, 100, megállok, vállaimmal a botjaim végére roskadok, fujtatok, figyelem a szívem kalimpálását. Ahogy kezd csillapodni a pulzusom, indulok tovább, végül felérek, már csak egy enyhébb emelkedõ, a száz lépés végén azért megállok.
Szinte vízszintesen ballagok, keresztezõdésnél balra fordulok, társam most ért fel az aszfalt útra, rövid gyaloglás után ráfordulok a szûk erdei ösvényre, a hóban kitaposott csapás mutatja merre kell menni, itt is betartom a százas ritmust, még egy pár lépés és fenn vagyok. Néhány méter erejéig élvezem a szilárd talajt a talpam alatt, bámulom az apró kátrányba préselt kõzúzalékot, aztán hó és jég váltja fel, és újra csúszóssá válik a terep, de balra fenn már látszik a Nagy-Hideghegyen lévõ turistaház lámpáinak fénye.
Utolsó erõmet is összeszedve, megállás nélkül teszem meg a hátralévõ emelkedõ utolsó szakaszát.
Bent lepecsételem a papíromat az országos kéktúra pecséttel, forralt bor nincs, kávét, üdítõt rendelek és levetem magam társam mellé, az egyik asztalhoz.
Nem vetkõzök, csak elfogyasztom az italokat, érzem, izzadni kezdek, nem várok, indulok tovább. Társam még marad.
Kilépek a hideg éjszakába, barátságtalannak, ridegnek érzem, visszafordulnék inkább. A sífelvonó lenyomja, uralja, ijesztõvé teszi az erdõ szélét. Mozdulatlanul áll, olyan érzés mintha, indulni készülne. Megérkezik a mögöttem gyalogló. Erre az erdõ szélen van a piros sáv ügye? – kérdem tõle bizonytalanul. Pedig tudom, hogy arra van, mégis olyan érzésem van mintha, most ez az irány nem stimmelne. – Igen. Jön a bíztató válasz. Nincs más hátra el kell indulnom, valamilyen megmagyarázhatatlan félelemmel a lelkemben indulok a sötét erdõ felé, ezen a túrán elõször érzek ilyet.
Ráakadok a jelzésre, tiszta jég, ledöngölt hó az út, szinte megállni sem tudok rajta. Vakon evickélek lefelé, fától fáig csúszkálva, jelzéseket kutatva, a bizonytalanságérzés csak egyre növekszik bennem, elvéve a biztonságérzésem utolsó morzsáit is.
Nem tudom mennyi lehet az idõ, de már nem lehet messzi a napfelkelte, a madarak is egyre sûrûbben csicseregnek bele az éj sötétjébe, fejem mellett egy bagoly suhan némán.
Magas-Tax épülete csak növeli félelmeimet, vad kutyákat vizionálok a területre, gyorsan igyekszem keresztül a hóval borított tisztáson, átugrok az árkon, rövid séta után ismét az erdei úton falom a távot.
Aztán végre több a fény, mintha kicsit jobban lehetne látni, egyre több részlet szabadul fel, kezdenek a feszültségek kimenni tagjaimból, egy kanyar után, utolérem a srácot és barátnõjét akivel eltévedtünk az Aklok rétje után.
Egyszer csak súlyos kõként zuhan a lelkemre, egy emlékkép, hogy ott hagytam a pecsételõ-papíromat a Nagy-Hideghegyen a turistaház pultján. Lázasan kezdem keresni, de nem találom, hírtelen megfordulok, hogy visszamásszak, de belátom, hogy ez már nem menne. Vannak ismerõseim mögöttem, villan fel a remény, veszem a telefonomat, telefonálnék, de nincs térerõ, az ijedségtõl még a térdeim is megrogynak, tehetetlen düh, nincs mit tenni.
Nagy iramban rohanok végig a végtelennek tûnõ egyenes szakaszon a sorompóig, útközben még elmegyek néhány megfáradt turista mellett, aztán utolérem egy régi ismerõsömet és barátját, velük együtt érünk be a célba.
Az utánam beérkezõk mind látták a papíromat, mind kérdezték: az 52-es volt a tiéd? De egyik sem hozta volna magával, ha valaki ilyent talál, vigye magával, én magam is okoztam már örömöt másoknak azzal, hogy a megtalált papírját magammal vittem.
Mindegy, megkaptam az oklevelet, mivel a tépett Csóványos és a Póstás-kulcsosházi papírom megvolt, és fényképeim is voltak a pontokról, valamint, mindenki, aki bejött, jelezte, hogy látta az okmányt.
Az idei túra ugyan nem vetekedhet nehézségekben a tavalyi, vagy a tavalyelõtti nehézségekkel, de ennek az útnak mindig megvan a rangja, lebecsülni nagy hiba lenne, engem ez is rendesen megviselt és roppant boldog vagyok, hogy teljesítettem. Gratulálok mindenkinek, aki vette a bátorságot és elindult, akár teljesítette akár nem, és, ha nem sikerült, jövõre majd sikerül!
|
