Üdv a palóc nagymamáknak és unokáiknak!
Bemelegítésként Rétságról Nézsára tekertem, egy kedves barátomnál hagytam a kerékpárt, majd gyalog vágtam neki a 40-es távnak. Mivel délutánra esõt mondtak, nem hoztam semmi védõfelszerelést, délután úgyis rég otthon leszek. (Nemrég jól bevásároltam: kis hátitáska, kamásli - ezt se hoztam el -, új cipõ, kencefice, de a Csíksomlyón - ahol éppen hétágra sütött a nap - elvesztett esõkabátot nem pótoltam, azóta kétszer kölcsönt használtam hosszabb túrákon, szóval hülye vagyok vagy hülye vagyok, tertium non datur.)
Kilenckor kezdett el esni. Póló, rövidnadrág, szemüveg összetételû öltözékem nem nagyon bírta a gyûrõdést. Vagyis inkább velem volt a baj, a tárgyak rajtam csak nedvesek lettek. A szemüvegemen nem nagyon láttam ki, illetve víz folyt a szemembe, de ezt csak a szemüveg levételével sikerült átmenetileg (20 mp) kezelni. Idõvel a szemüvegem használatát megszüntettem, -6,5 dioptria esetén ez a látásom erõs korlátozását jelentette. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy csapot-papot itthagyva hazamegyek, de aztán gyõzött a nem is olyan józan ész és mentem tovább. Ebben nagy segítségemre volt egy futó sporttárs, beálltam mögé és Alsópetényig együtt haladtunk. Így legalább nem fáztam. Az alsópetényi ellátmány nagyon jólesett, miután kicsavartam a liter vizet a pólómból. Ráadásul elállt az esõ. Vígan mentem tovább, a sár nem is nagyon zavart, annál jobb volt a kilátás a falura. Majd jöttek a vérszívó züm-züm állatkák, hogy ne legyek teljesen egyedül. Ennél jobb társaságot nem is kívánhattam volna.
Romhányban minden földi jóval vártak a ponton: törökmogyorófa, fánk, lekvárkülönlegességek. Nagyon köszönöm a szervezõk munkáját! Egy-két sárpecséttel én is bélyegeztem, elég gyorsan ment tönkre az itiner (pedig van védõtasakom is, persze azt sem hoztam). Ugyan a Börzsönybe gyakrabban járok, jobban is szeretem, írásra mégis a Cserhát ihlet. Igaz, kerékpárral érdekesebb, de gyalog is jó. Hullámos, változatos táj, mégis nyugtató.
Az út végére eléggé elfáradtam, de csak futni kezdtem, vészesen közelgett a hét óra menetidõ, és nem akartam újfent kicsúszni (valójában nem is tudom, mirõl csúszok le). Most sikerült bekínlódnom magam a vágyott idõben. Kiváló gulyást is ehettem, már csak a hazatekerés maradt hátra. Elcsigázottságomhoz képest teljesen könnyedén ment.
Éjszaka olykor dörgés, villámlás ébresztett fel, nehéz szívvel gondoltam a terepen lévõ sporttársakra. Kinek jobb, nekem az ágyban hevernem, vagy nekik a sárban? |
