Túrabeszámolók


Meteor

kekdroidTúra éve: 20142014.09.19 02:10:49

Meteor 21/B


Az eredeti terv szerint hárman mennénk, kényelmesen, lazán, és mindannyian az ötvenes távra. A megvalósulás végül úgy alakul, hogy szombat reggel Kerek repkény inkább a bányát célozza meg, Patti húgommal pedig az esõs idõ miatt eleve csak a „B” jelû rövid távra tartunk igényt. Õ aztán hirtelen rosszul lesz a rajt felé közlekedve, és csak azért nem terül el ájultan, mert borzasztó koszos környéken járunk. Rendbe hozom a tesót, kap enni-inni, és amikor már úgy érzi, hogy nem hiába vett tegnap tartós tejet, elzavar túrázni. Elõresétálok a Szilágyi Erzsébet fasoron, találok valami kisboltot, veszek egy palack vizet, meg valami csokit (a készletet Pattinak adtam, legyen nála kéznél hazaúton), és felszállok az érkezõ bilikék MAN-ra (Lion's City NL283 stb.). A következõ megállóban ZE topiktárs is ezt a járatot választja – menet közben csatlakozik egy futó túratársnõ, eltársalgunk, egyebek között a budapesti közlekedési akármicsoda díjszabási anomáliáiról. Budakeszin alig két perccel a busz elhagyása után leszakad az ég, nagy sietve mindenki esõvédõ eszközt kerít elõ. Felúszunk az ázó utcán a Mammutfenyõkig, megkeressük valahogy a rajtoltatást intézõ rendezõ hölgyet, benevezünk. Ez abból áll, hogy az egyre vizesebb lapra hézagosan megadok néhány adatot, ezek közül kiemelve a nevemet és az aláírásomat, a többi úgysem számít igazán. Végül, a nevezési díj leszurkolásával kapok egy itinert, a tavalyi teljesítõi lista ugyan nem szerepel benne, ellenben találni egy csomó távadatot és jó részletes térképrészleteket. Már alig pötyög az esõ, amikor a túratársnõvel elindulunk: ZE-t még molyolni látom, de tudom, úgyis utolér.


Mérsékelten látványos utcákon át kikanyargunk Budakeszirõl, krepp és mûanyag szalagozást követve. Végül egy egynyomos csapásra térve lépünk ki a településrõl, itt búcsút is veszek útitársamtól, ellépek. Kissé öncélúan sietek, egyrészt az idõjárás sarkall rá, másrészt tervbe vettem már korábban (akkor még nem egyedül), hogy legkésõbb az utolsó vonattal beutazom valamilyen mértékben a Gyermekvasút vonalát. Irtáson trappolok keresztül, mellettem tönkökre festett nyilak erõsítik meg bennem a tudatot, hogy helyes úton járok. Mögöttem komor, feketés felhõ ül a Budai-hegységen, alig látszik ide a KFKI telephelyérõl a kémény. A többi mindenfélérõl nem is beszélve. Kerítést keresztezek létrán, a Meteor mezõnye eseti engedélyt kapott az áthaladásra, amúgy az erre járóknak az erdészet az M1 autópályától délre esõ területeiket, valamint a Csergezán-kilátót javasolja látogatásra. A kerítésmászások után rátérek a hosszú egyenesre, amely a Hosszú-hajtási bányáig vezet. Párás, ködös erdõben ballagok fölfelé, néha találkozom egy-egy túrázóval, köszönünk egymásnak és mindenki halad tovább a maga tempójában. Már csaknem egyedül maradok a gondolataimmal – ez nem biztos, hogy szerencsés – amikor megérkezem a túra számomra elsõ ellenõrzõpontjára, a Hosszú-hajtás-hegy, kõbánya nevet viselõre. A kõbányába vezetõ utat alaposan kiszalagozott drótkerítés zárja le, nem bánom, most nincs kedvem kinézni. Váltunk néhány szót a pontõrrel, elszerencsétlenkedek a holmimmal, aztán búcsút veszek és lelépek a helyszínrõl.


Kikerülöm a bányát, battyogok az erdõben, meglepetésemre alig van némi kis sárréteg az úton, aztán rájövök, hogy kaviccsal felszórt úton járok. Tágas irtásra érkezem egy kerítésnél, próbálok visszaemlékezni, de nem rémlik tavalyról – mondjuk akkor a hosszú távon vettünk részt, és már Budakeszire érve a csendes apátia lepett el a mostaninál sokkalta pocsékabb idõben. Az irtásról szép kilátás nyílik az északi szomszéd Fekete-hegyekre, és visszanézve kelet felé a János-hegy felhõ alól kikandikáló tömbjére. Újabb kerítésmászás következik, elhagyom az irtást, pocsolyás, köves, széles út áll elõttem, használaton kívüli magaslessel és egyesével átvonuló õzekkel. Mindegyikük megtorpan, amikor kiér az út közepére, jól megnézzük egymást, aztán mindegyikük méltóságteljesen továbbvonul a bozótba. Hamarosan kiérek a jelzett turistaútra, a zöld háromszög a térképemen délen Páty széléig vezet, északon kis híján Nagykovácsiig. Most észak felé kanyarodok rajta, hamarosan elérem Erzsébetpuszta szélét, masszív fakapu vigyázza az állami vezetõi vadászterülethez tartozó létesítmények nyugalmát. Átkelek a Telkit és Budakeszit összekötõ aszfaltcsíkon, megcélzom a Tarnai-pihenõt. Kanyargós ösvény, folyamatos, egyenletes emelkedõvel visz egyre közelebb a Budai-hegység legmagasabb pontjához. Egy éles kanyart követõen kiérek a Tarnai-pihenõ gyepes, sziklás környékére, a pontõrök türelmesen végigvárják, amíg az itinert elõ- és elmolyolom, csak azután nyomnak a kezembe egy szelet saját készítésû, finom sütit. Elbúcsúzás után megállok még, megszemlélem a kilátást: a közeli hegyeken túl már a Tétényi-fennsík is elvész a párában. Elsétálok a helyszínrõl, az imént emlegetett legmagasabb pontot meg sem közelítem, eltérek a piros háromszöggel és zöld kereszttel is jelzett úton a Vörös-pocsolyás-hát felé.


Továbbra is magamban baktatok, de túlzás lenne azt mondani, hogy egyedül lennék közel és távol: szembõl cserkészek csapatai és egyéb kirándulók szivárognak fölfelé, és velem egy irányban haladó túrázókkal is találkozom jócskán. A hosszan elnyúló lejtõs szakasz épp annyira sáros, hogy kénytelen vagyok kocogni egy kicsit, mert a gyalogos sebesség mellett szörnyen leromlik az úttartásom. Értsd: jónéhányszor majdnem hanyattvágódok. Kocogás közben utolérek egy túratársnõt, aki elenged, de talán csak attól tart, hogy egy eséssel õt is elkaszálom. Odébb egy szintén egyedül túrázó kollégát majdnem elviszem Nagykovácsi felé a piroson, de az imént utolért hölgy megmutatja a követendõ irányt. Ezt csúnyán elbambultam, gondolom, és ez le is kötne egy darabig, de Kerek repkény felhív, hogy aznapi ambícióinak éppen keresztbe tesz egy áramszünet. Telefonálva érem el a következõ ellenõrzõpontot, ahol megszakítom a távbeszélést az élõ kapcsolatért cserébe, itt találom ugyanis a Cifka BorbálaCservenyák RenátaGyõri Péter triót, akikkel mindig jó találkozni. Elbeszélgetünk a piros kereszttel jelzett lejtõn egészen Remeteszõlõs széléig. Itt elbúcsúzom a csapattól, besétálok a hosszan elnyúló faluba, megtekintem a rengeteg térkõvel lerakott fõutcát, melynek végén hídon keresztezem az Ördög-árkot. A híd korlátján molinó reklámozza a falunapot, odébb örökbe fogadott kis közparkot találok, majd az Egyperces novellák elkóborolt telefonfülkéjét és a mellette létesített Könyvmegállót szemlélhetem meg. Mûvelõdés, közszolgáltatás. A mûvház kihelyezett tagozata mellett pedig valóban falunapszerû készülõdés zajlik, legalábbis a bográcsokban készülõ ételmennyiség erre enged gondolni.


Követem a patakká duzzadt árkot, beérek a Remete-szurdokba, egyik kedvenc helyem a környéken. Sétálok, közben kétfõs pontõrség állít meg és a rajtszámomat kérdezik – a kedvenc színemet nem, meg azt sem, hogy éppen a Szent Grált keresem-e. Elintézzük a formaságokat, elbúcsúzom tõlük. Ránézek az órára, vagy elérem a korábbi vonatot, vagy nem, de ha nem, még akkor is elõresétálhatok Hárshegy állomásig. Végigbattyogok a szurdokon, a jó utat köszönésre egy fényképezgetõ úriember azt válaszolja, hogy õ csak egy kilométert túrázik – megnyugtatom, hogy a megtett táv irreleváns, a szándék a lényeg. Kiérek a lakott területre, nagyonlaza-jólöltözött társaság ácsorog egy eladó táblát viselõ épület elõtt, döbbenten nézik, ahogy elkocogok. Azon morfondírozok, hogy meg kellene tapsoltatnom õket, hogy szurkoljanak a túra mezõnyének, vagy valami hasonló, de csak utólag vagyok ám okos. A nagy lendület az elsõ forgalmasabb útig tart ki, aztán elvész, mert készenlétbe helyezem a fényképezõt, hátha jön egy busz. Nem jön, fotóznivaló azonban így is van, a templom mögötti placcon jól mutat a kereszt és a következõ piaci napok kiírása. Valamiért eszembe jut egy régi sztori, abban nem templom mögötti placcot, hanem templomot használtak piacnak, aztán ebbõl mindenféle konfliktus támadt késõbb. Továbbmegyek, betérek a kék sávon a plébánia mellett a templom körüli rendezett, szép parkba. Orgonaszó hallatszik, virággal díszített autók ácsorognak a közelben, valahonnan pedig egy aktatáskás alak kerül elõ, aki mindenféle trágárságot mond az esküvökkel kapcsolatban általában, aztán a célpontfelismerõ rendszere konkrétabb trágárkodnivalót keres, és rám válik mérgessé, mindenféle behúzásokat emleget. Amilyen állapotban van, találatra csak akkor lenne esélye, ha idõvel teljesen kifulladnék a röhögéstõl. Emberünk morgolódva elsétál, én odaérek a közeli padon helyet foglaló ellenõrzõpontra, a hölgyek gyorsan lebélyegzik a kezükbe adott papírlapomat, és utamra engednek.


Végigbandukolok a városrészen a kék sáv nyomában, itt néhány kerékpározó gyereken kívül nem nagyon találkozom forgalommal. Nem tudom nem figyelni a monoton csökkenõ házszámokat és az órámat: még mindig azon morfondírozok, hogy ha nem érem el a vonatot, akkor Hárshegy, vagy Szépjuhászné állomásig sétáljak fel majd a rendelkezésre álló hosszú idõ alatt. Megérkezem lassacskán a forgalmas Nagyrét útra, majd magára a Nagy-rétre, legalábbis a szélére. Oldalt összegraffitizett bódé, elõrébb csoffadt mutatványos rontja az összképet. Elhagyom a rétet, összetagozódva a futó túratársnõvel, aki az elsõ huszonegyes után úgy döntött, benevez, és megteszi a másodikat is. A Hûvösvölgy elõtti ívekben kanyargó villamosok sivító hangja kísér a Gyermekvasút aluljárójáig, majd a célig. Itt kapok jelvényt, ami szép, és üdítõt, amit felhörpintek, és elrohanok a pénztárhoz jegyet venni, ami éppen, hogy sikerül. Felpattanok a kétkocsis szerelvényre, és eldöcögök a Széchenyi-hegyi végállomásig – visszakirándulok a néptelen Normafához, itt Repkény csatlakozik, és elballagunk az Erzsébet-kilátó érintésével Szépjuhásznéhoz, valamelyest pótolva a napközben többnyire megúszott esõben túrázást. Köszönöm a rendezõ Meteor TTE-nek a túra megalkotását, huszonöt éven keresztüli megrendezését, és nagy reményekkel várom a jövõ évre beígért, megújuló rendezést.


-Kékdroid-


Képek, rosszak